Leiner Laura Bizz bennem (Iskolák versenye II-1)

Reggeli előtt Vivi és Rajmund is csatlakozott hozzánk, így négyen indultunk az étkezőbe. Ahol sokkal másabb volt a légkör, mint az előző napokban. Úgy tűnt, hogy az első csapatfeladat előtt a versenyzők kifejezetten idegesek, és az asztalunknál ülve, ahogy körbenéztem, feltűnt, hogy sokan alig bírnak enni, és csak csipegetnek a svédasztalról szedett ételekből. A szokásos nyüzsgés és a nevetgélős, vihogós reggel helyett kissé világvégehangulat uralkodott, mert a versenyzők nyomottak voltak, és féltek az ismeretlentől, vagyis attól, hogy tényleg halvány fogalmunk sem volt arról, milyen típusú megmérettetés vár ránk. A sportosabb csapatok rettegtek, hogy logikai vagy reál feladat lesz, a reálosok és infósok féltek, hogy erőnlétit kapunk, a humán beállítottságúak mindkettőtől tartottak, a vegyes csapatok, ahol az igazgató úgy rakta össze a négyeseket, hogy minden területen megállják a helyüket, ott meg attól riadtak meg a tagok, hogy melyikükre nehezedik majd a továbbjutás vagy kiesés terhe, vagyis kinek kell ténylegesen megoldania majd a feladatot. Így az egész étkezőt általános nyámnyogás töltötte be, ahogy a versenyzők egy-egy falatot pépessé rágtak, majd keserves küzdelmek árán nyelték le a nem kívánt ételt. Én valamennyire kilógtam a sorból, mert annak ellenére, hogy izgultam picit az ismeretlen miatt, na meg persze frászt kaptam attól, hogy esetleg kiesünk és mennünk kell haza, mert ennyi volt, én azért tudtam enni, és ahogy megfigyeltem, a többieknek sem volt gondja az étvággyal, Vivi, Rajmund és Dominik is normálisan reggeliztek. Maximum egy kicsit csendesebbek voltunk, és kevesebbet beszéltünk. A telefonjaink kijelzője egyszerre villant fel, ami csak egyet jelenthetett. Kocsis posztolt. Szirtes gimnázium megosztott egy fényképet. Egy perccel ezelőtt. „Jó reggelt Szirtes Army! Remélem, nem gond, hogy így nevezem csapatunk drukkereit. Tegnap láttam egy kommentben, és nagyon tetszett, ezért... Mit is szoktak ilyen esetben írni? Á, igen, megvan, loptam a nevet! Persze nem igazából, csak ilyen trendin akartam

kifejezni, hogy kölcsönöztem a kommentelőtől a Szirtes Army megnevezést. Na de a lényegre térve. Iskolánk tanulói, Felcser Vivien, Major Sára, Fehér Rajmund és Pap Dominik negyedik napja versenyeznek az IOV-on, és eddig hibátlanul helytálltak, ma pedig az első csapatfeladat vár rájuk! Ma délelőtt tízkor a Szirtes négyese a táborba való bejutás óta most először kell, hogy csapatként mutassa be a tudását, hogy mennyire sikerült összeszokniuk, és miként oldják meg közösen az eléjük kerülő akadályokat. Izgalmas pillanatok ezek, mi, a Szirtes Army tagjai pedig drukkolunk nekik! Hajrá, Szirtes! Kocsis igazgató" A fotón négyünkről egy szelfi a kilátóból, ami tegnap készült Vivi visszatérése után, és elküldtük Kocsisnak. Az igazgató most megosztotta ezt a képet a bejegyzéséhez, és ahogyan az várható volt, a délelőtti kommentelők máris billentyűzetet ragadtak. „Mire felkeltem Szirtes Army tag lettem. LOL” „Az, baszki, egy kész hadsereg vagyunk...” „Ez kész XD” „Szirtes Army, hát én visítok. És mi az, hogy lopta?” „Az igazgató nagyon keni a netes szlenget” „Keni vágja” „Hallod, ez annyira komoly, hogy Kocsis kér a wifitől jelszót” „Najóóó LOOL” „Ez mekkora” „Helló, mi volt a feladaton?” „Olvasni tudsz? Mert ott van a posztban, hogy TÍZKOR LESZ!” „Mi lesz tízkor?” „A FELADAT” „Feladat” „Feladatra mennek!” „Jó, kösz” „Mi ez az Army dolog?” „Kocsis megborult, elnevezte a követőit Szirtes Armynak”

„Az komoly XD” „A nagyapám vezetett tankot” „Mi? „XDDD” „Ez hogy jön ide?” „Miaszar ez a komment? LOL” „Mifene, ezek még versenyben vannak?” „Aha, még bent vagyunk” „Na ezt se gondoltam volna...” „Ahogy kábé senki” „Sziasztok, Rajmundnak van barátnője? Egy ismerősöm szomszédjának a kutyájának a legjobb barátjának a gazdája kérdezi, és nem én :D...” „Helló. Mondd meg az ismerősöd szomszédjának a kutyájának a legjobb barátjának a gazdájának, hogy nincs” „Tényleg nincs? :OOOOOO” „Szerintem nincs. Az Instája alapján legalábbis...” „Ok, kösz. Az ismerősöm szomszédjának a kutyájának a legjobb barátjának a gazdája igazán örül ennek a hírnek. „Örülök, hogy segíthettem XD” „Hé, láttátok Major Sára új TikTok-videóját?” „Igen, én követem” „Én nem, de kiadta a foryou” „Van új vidije? Ezer éve nem láttam” „Most töltött fel az IOV-ról” „Táncos???” „Nem, csak egy arábel, de abból a jófajta” „Mi az az ANABEL?” „Arábel te nagyon hülye. És az az oldal cigánykerék, amikor a kezedet sem használod.” „Az milyen, lol, nem tudom elképzelni” „Szerinted Google a nevem?” „Nem tudom, az? XD” „Idióta. Mindegy, nesze, itt egy arábel. LINK” „Ez meg Sára TikTokja LINK” „Milyen szép ezen a videón!”

„Hát azért a régieken sem volt csúnya...” „Igen, de most szerintem jobb” „Szerintem is” „Nekem is jobban bejön így” „Én meg képzeljétek, magasról leszarom” „XDD” „LOL” „Nyertél” „Jó, igazából én is, csak láttam az új videóját” „Remélem lesz megint táncos tartalma, azokat nagyon bírtam” „Kit érdekel, millió táncos videó van, Major Sáráé is csak egy a sok közül. Nem kell sztárolni, megint az van, hogy feltöltött egy videót egy arábelről, amit kábé bárki meg tud csinálni, és ő a menő... Szánalmas” „Hát azért nem tud bárki arábelt csinálni, főleg nem ilyen szépet, és főleg nem gerendán...” „Én most megpróbálom, ha leesnék, akkor hívjátok a mentőksdjkcahsdhlakljsld” „:DDDDD” „De hülye vagy” „Zokogok” „Ribanc Felcser hogy pózol a képen...” „Most nem is pózol, tök normálisan viselkedik” „Akkor is ribanc” „Az nem kérdés, de most normális” „Normális ribanc” „Vagyis norbanc” „XDDDDDD” „Úristen, ezek a kommentek lehoznak az életről” „Nekem mondod? Akkorát röhögtem, hogy apám söre rám szisszent a hűtőből, hogy hallgassak el” „Világiak ezek a hozzászólások :DDD” „Császtok, mi újság?” „Itt gyűlnek a Szirtes Armyk” „És az mi a tököm?”

„Pont az” „Lájk, aki dinnyeevés közben olvassa” „Haljál meg!” „:DDDD Esküszöm, én csak a kommentek miatt követem ezt az egészet” „Én is” „Én is. Meg Rajmund miatt” „Az tuti...” „Csajok, mi van veletek, mit esztek annyira Fehér Rajmundon?” „Hát mondjuk ezt LINK” „Ez az Instájának a linkje, mit csináljak vele?” „Nézegesd, hátha megérted amiről beszélünk...” „XD” „Szép volt” „Mekkora oltás” „Halljátok, igaz, hogy Rajmundnak volt fegyelmije idén?” „Idén IS” „XDD Neki állandóan van” „Miért?” „Mert ilyen a természete” „A négyesből kettőnek is volt idén fegyelmije” „Kinek még???” „Sárának” „Pap Dominiknak” „Nem, Sárának volt!” „Szerintem Dominiknak. A bunyója miatt!” „SÁRÁNAK, a tánctáboros balhé után...” „Milyen bunyó? Milyen tánctáboros balhé?” „Tényleg, Army tagok, mondjátok már el nekünk is” „Ja, meséljetek, mi volt?” „Mondom, hogy Dominiknak volt, hát verekedett!” „Én meg mondom, hogy Sárának is tutira volt, mert ott voltam!” „Hol???” „Mi?”

„A tánctáborban...” „Hallgatunk” „Várj, én hozok egy csokit, addig ne kezdd el” „Engem is várj meg, csak pisilek” „Én meg kakilok” „XDDDDDD” „Te állat!!!” „Bazki, akkorát röhögtem, hogy a húgom felriadt a kiságyban XD” „Hány éves a húgod?” „Tizenöt” „XDDDDD” „Najó emberek, hivatalosan is folyik a könnyem” „Dóri, vagy ki vagy, aki a tánctáborban voltál, esetleg befejeznéd a storyt? Itt várok” „Akit érdekel, az írjon privibe” „Írtam” „Én is” A kommenteket átfutva felvont szemöldökkel akadtam meg a profilon, aki felajánlotta, hogy privátban részleteket oszt meg a táborban történtekről. Dóri volt az. A volt tánccsapattársam, Dóri. A „segítek elterelni a közértest, amíg te piát veszel Sziszivel” Dóri. Az „én nem tudom, mert nem is voltam ott, más kasszánál fizettünk” Dóri. A „nem mondok semmit, hagyom, hogy kirúgjanak, és elvidd egyedül a balhét, mert a többiekkel együtt én is egy gyáva szarkupac vagyok” Dóri. És úgy tűnik, Dóri most önként és dalolva ajánlja fel másoknak, hogy elmeséli a saját verzióját a történtekről. Vajon hogy adja elő úgy, hogy pozitív szereplője legyen a történteknek? Vajon hogy fest az a verzió, amiben nem egy féreg? Vajon milyen lehet az ő igazsága, ami alapból hazugság kell, hogy legyen? Érdekes. Az appot bezárva letettem a telefonomat az asztalra, és tovább ettem a rántottámat, miközben a többiek még olvasgatták a poszthoz tartozó véleményeket és beszélgetést. Amikor

befejezték, hozzám hasonlóan, reakció nélkül folytatták a reggelizést, de azért nyilvánvalóan mindannyiunk fejében ott motoszkált az, amit olvastunk magunkról. Én pedig úgy döntöttem, hogy a negyedik nap reggelén változtatok a szokáson, és szóba hozom. Miért ne? – Oké – vettem fel a tányéromról a tojásrántotta mellől egy uborkakarikát, és a számba dobva elgondolkodtam, miközben rágni kezdtem. – Kinek van igaza? A vitában? – Hogy érted? – kérdezte Rajmund meglepve, és a többiek is kérdőn néztek rám. – A kommentvitában. A fegyelmit illetően – magyaráztam meg. – Ja, hogy az – értette meg, és a fejét rázva feltette a kezét. – Az enyémet eltalálták. – Azért ez nem is volt kérdés szerintem – vigyorgott Vivi rágólufit fújva. – Ez volt a kémiaórás dolog? – Nem – dőlt hátra a székén Rajmund. – A lyukasóra... – közölte, mire mindhárman egy „ááá, tényleg” biccentéssel nyugtáztuk, hogy így már értjük. Azért erről mindenki hallott a Szirtesben. – És ti? – pillantott Vivi felváltva Dominikra és rám. – Nekem volt – ismertem be. – Nekem is – biccentett Dominik. – Akkor ezek szerint a kommentelők nem jól tudták. A négyből nem kettőnek, hanem háromnak volt – közölte Vivi. – Ja – köhintettem kelletlenül, és Dominik is fészkelődve ült a székén. Mindkettőnkön látszott, hogy kínosan érint minket a téma, és eléggé szégyelljük a dolgot. Ehhez képest Rajmund lazán ült az asztalnál, és teljesen nyugodtan vett ki a kosárból egy zsömlét, majd tovább evett, mintha mi sem történt volna, vagy legalábbis mint aki abszolút nem bán semmit. – Jól nézünk ki. Kocsis és a megbélyegzettek csapata – gondolkodott hangosan Dominik. – Pontosan – biccentett Vivi. – Három fegyelmis meg a norbanc – közölte, a beszólását pedig némi hatásszünet követte, amíg eljutottak a szavai a tudatunkig, aztán mind a négyen olyan hangosan nevettünk fel, hogy minden szempár ránk szegeződött,

miközben Vivinek kiesett a rágó a szájából, egyenesen bele a gluténmentes zabpehelyébe, amitől még jobban kezdtünk röhögni, ami a jelen feszült helyzetben, a csapatfeladat előtt nem volt túl szerencsés, mert a többi versenyzőnek gyanús lett a jókedvünk, meg az, hogy felszabadultak vagyunk, ebből ugyanis többen arra következtettek, hogy megint idő előtt kitaláltuk a feladatot, ezért vagyunk ennyire vidámak. – Pszt – csitítottam magunkat, és behúzva a nyakam lejjebb csúsztam a széken, de már mindegy volt, a jókedvünkkel felhívtuk magunkra a figyelmet. A csapatok a reggelit követően már fél tízkor gyűlni kezdtek a kapu előtt, izgatottan várva az indulást, hogy kiderüljön, mi lesz a feladat. Nekünk sem volt nagyon más dolgunk, ezért evés után mi is a kapuhoz sétáltunk, és leültünk az egyik szabad asztalra, valamint a hozzá tartozó padokhoz, majd a napszemüveglencséink mögül bámultuk a kék égen úszó bárányfelhőket. – Mennyi van? – kérdeztem Vivit, aki ellenőrizte a telefonját. – Háromnegyed – válaszolta, mire biccentettem, aztán eszembe jutott valami, gyanakodva feltoltam a napszemüveget a fejem tetejére, és a főépület felé néztem. – Mi az, Major? – kérdezte Rajmund, akinek elsőként tűnt fel, hogy valamit észrevettem. – Ez fura – gondolkodtam hangosan. – Hol van Tahi? Nem búcsúztat el minket, ahogy szokott? – Tényleg – lepődött meg Dominik. – És... – fordult körbe. – Hol van bármelyik kísérőtanár? A kérdésre Vivi és Rajmund is nézelődni kezdtek, és azonnal rájöttek, hogy itt valami nem stimmel. A többi csapat szemmel láthatóan még nem kapcsolt, őket túlontúl lefoglalta az, hogy a kapu előtt járkáló két szervezőt figyelik. – Egyik csapatnak sincs itt a tanára – jegyezte meg Vivi. – Mikor láttuk utoljára Tahit? – kérdeztem. – Éjjel még bejött hozzánk egyszer ellenőrzésre, fél egy körül –

felelte Dominik. – Akkor csak ma reggel nincs meg – biccentett Vivi. – Igen, ez nem jelent jót – bólogattam egyre izgatottabban, miközben a bézsek odaléptek hozzánk. – Készen álltok? – érdeklődött Andi, és a frissen mosott és szárított, vastag szálú haját próbálta meg hátrafogni, a csuklójáról lerángatva a barna pamutgumiját. – Nektek sincs meg a tanárotok? – vágott közbe Vivi anélkül, hogy válaszolt volna. Andiék ekkor elkerekedett szemmel néztek először körbe, aztán egymásra, végül Zétény ledöbbenve elröhögte magát. – Basszus, nincs, de a durva, hogy fel sem tűnt – magyarázta szórakozottan. – Szegény Erika néni – forgatta a fejét. – Hol lehet? – Nem tudjuk, de egy tanárt sem látunk – mondtam. – Lehet, nem jöhetnek le a szobájukból? – gondolkodott hangosan Laci. – Vagy nincsenek a táborhelyen – tette hozzá Rajmund. – És a te verziódnak még értelme is van – tette fel a mutatóujját Laci bólogatva, mire elnevettük magunkat. – Na most már elképzelésem sincs, hogy mi lesz – tördelte az ujjait Andi a fiú csapattársai közt állva, aztán hunyorogva nézett mögénk. – Kezdődik – jelentette ki, mire mind hátranéztünk. Valóban, Róbert néhány szervező kíséretében megérkezett a bejárat előtti területre, ahol a versenyzők gyülekeztek. Az érkezésükre a fűben netezők a telefonjukat elrakva feltápászkodtak a földről, és az asztaloknál és padoknál ülők is felálltak, tudva, hogy hamarosan kezdünk. Róbert a négy másik szervezővel együtt szó nélkül áthaladt a csapatok között, és a kapuhoz léptek. A telefonomat kivéve a zsebemből megnéztem az időt. Kilenc ötvennyolc. Itt valami nem stimmelt. Összesen két perc volt a kezdésig, és még semmit nem mondtak a feladatról. Vagy bármiről. A kijelzőn lévő óra pedig ötvenkilencre váltott. – Oké, itt valami nem stimmel – ráztam meg a fejem, és ekkor már a legtöbb versenyző értetlenül állt, a főszervezőt és többi

narancssárga ruhást nézve, hátha mondanak valamit. De ez nem történt meg. Mert akkor, amikor az óra tíz nulla nullára váltott, Róbert anélkül, hogy egy szót is szólt volna, kinyitotta a dupla szárnyú kaput, és... És semmi. Ennyi történt. – Jó, és most? – fújt egy rágólufit idegesen Vivi, és az elöl álló csapatok közül többen kérdezgetni kezdték a főszervezőt. – Most mi van? – Mit kell csinálni? – Menjünk ki? – Hol a feladat? – Mi a feladat? – Nem értjük, halló! – Segítséget kérnénk... Ilyen és ehhez hasonló beszólások záporoztak a főszervező felé, aki azonban csak ellépett a kinyitott kaputól, két tenyerét összedörzsölve leporolta róla a koszt, és bátorítóan körbefordult. – Sok szerencsét mindenkinek! Az utolsóként teljesítő csapat kiesik – mondta mosolyogva, és egyszerűen elindult visszafelé az étkező irányába. – Mi a... – döbbent meg mindenki, és teljesen értetlenül néztünk a főszervezőre, aki összesen ennyit mondott, majd nemes egyszerűséggel elsétált onnan. – Menjünk ki a kapun? – üvöltötte utána az egyik fehér melegítős srác. – Nem, akkor kizárnak minket, benne van a házirendben – felelte egy halvány rózsaszín ruhás lány. – Nem, az van benne a házirendben, ha magunktól kimegyünk – okoskodott rögtön az egyik világoskék. – És most nem magunktól megyünk? Azt hogy kell? – kiáltotta valaki neki. Ez egy trükk, aki kimegy, kizárják – állították többen. – De kinyitották nekünk a kaput és feladat van, ilyenkor mehetünk! – Akkor menj, parancsolj, csak utánad – jött a válasz. Egy pillanat alatt parázs vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy ilyen esetben ki lehet-e menni a kapun vagy sem, és

miközben a csapatok a kapitányuktól várták a megoldást vagy legalábbis az instrukciót, addig mi kissé hátrébb állva, Andiékkal együtt néztük az őrületet. – Oké, figyeljetek – kezdte Rajmund halkan. – Ez tutira azzal kapcsolatos, hogy nincsenek tanárok – nézett végig rajtunk. – És bár ez a szituáció lett volna minden álmom, most mégis azt mondom, hogy keressük őket – forgatta a szemét. – Egyetértek – helyeseltem Vivivel és Dominikkal együtt. – És mégis hol? A Hortobágyon bárhol? – kérdezte Keri a homlokát vakargatva. – Nem, az hülyeség – szólt bele Andi is. – Keressük őket ott, ahol legutoljára voltak – gondolkodott hangosan Laci. – A főépületben a tanárok szobáiban – vágta rá Keri. – Igen, gyertek, menjünk – szóltak ránk, majd egyszerre hátrafordultak, és sietni kezdtek, mire Rajmund utánuk szólt. – Ne, ne, ne – suttogta idegesen, és a karjával jelezve visszahívta őket, aztán aggódva pillantott a kapu felé, hogy észrevette-e valaki a megindulásukat. Szerencsére nem, a többi versenyző még mindig azon veszekedett, hogy ki lehet-e menni a kapun. Rajmund hívására visszajöttek, mire ő a fejét ingatva rájuk nézett. – Ez így feltűnő. Ha nyolcan elrohanunk innen. A két csapat kapitánya menjen a tanárokhoz megnézni, hogy mi van, addig mi tartjuk a frontot meg figyeljük, ha van valami – magyarázta. – Igazad van – bólintott Andi. – Menjetek, fedezünk titeket – suttogta Vivi nekem és Andinak, mire mindketten óvatosan hátrálni kezdtünk a kaputól le sem véve a szemünket a többi versenyzőről, majd amikor az étkezőhöz értünk és takarásba kerültünk, hirtelen megfordultunk, és ész nélkül rohanni kezdtünk a főépülethez. Az ajtón berontva egyenesen felfelé indultunk, és kettesével szedve a lépcsőfokokat egy pillanat alatt felértünk az első és egyetlen emelet szőnyeggel borított folyosójára. A poros sneakersemben óvatosan lépkedtem előre, miközben a jobbrabalra nyíló ajtókon lévő borítékok színét figyeltem, majd

megálltam a piros előtt. Eközben Andi továbbment, a saját bézs színű levelét keresve. Tahi ajtaján a piros borítékon kívül még volt egy világosszöld is, ezek szerint a tanárunk a világoszöldek kísérőjével osztozott a szobán, de természetesen az ő üzenetükhöz nem nyúltam, csak lerántottam a celluxszal felerősített pirosat, és szapora lélegzettel felbontottam. A kihalt folyosó nyomasztó, délelőtti tipikus szállodai csendjében a bontás sercegése is hangosnak hatott, és félrefordítva a fejem Andira néztem, aki akkor ért az utolsó ajtóhoz, és szintén bontotta a saját levelét. A piros borítékból egy kis papírlapot vettem ki, amire gyors, türelmetlen kézírással firkantottak, szemmel láthatóan sietősen. „Kirándulni mentem. Tahi Dénes” Hát, ezzel nem sokra mentem, csak homlokráncolva gondolkodtam az egysoros üzeneten, miközben Andi visszaért hozzám. – Nálad mi volt? – kérdeztem. – Elment a tanárunk kirándulni... – felelte furcsán. – Ahogyan a miénk is – bólintottam. – Siessünk vissza a többiekhez. Ahogy sikerült feltűnés nélkül távoznunk, úgy észrevétlenül vissza is tudtunk térni a saját csapatainkhoz, mert a négy perc alatt, amíg megszereztük a borítékokat, az égvilágon semmi nem történt a kapu előtt, a versenyzők még mindig ugyanott tartottak. Nem tudták, hogy kimehetnek-e. Eközben mi Andival átadtuk a leveleket a csapattársainknak, és a reakciójukat vártuk. – Nem értem – rázta meg a fejét Keri. – Lehet, hogy tényleg kirándulni mentek? – Minden tanár? – kérdezett vissza Dominik. – Nem hinném. Ez összefügg a feladattal – erősködött. – Azt írja, kirándulni... – töprengett Vivi. – Hová? – Hát ez az. Hová? – kérdezett vissza Andi. – Talán azt kell kideríteni – tippeltem megvonva a vállamat. – Ez nem rossz, Major – bólintott Rajmund. – Lehet, hogy ez a

feladat... – Mármint? Hogy hol kirándul Tahi? – grimaszolt Vivi úgy, mint aki nem hiszi. – Nem – ingattam a fejem megértve, hogy mire gondol Rajmund. – Megtalálni Tahit. Meg a többi tanárt... – Ez lesz az! – helyeselt Rajmund. – Menjünk – közölte a kapu felé pillantva, és mind a négyen készen álltunk arra, hogy kimenjünk egy életünk, egy halálunk alapon. – Várjatok – szólt utánunk Andi és a csapattársai is rémülten néztek ránk az elszántságunk miatt. – Tuti biztosak vagytok benne? – Figyeljetek – tűrtem fel a pulcsim ujját mindkét karomon, szabaddá téve a karkötőimet. – A kapu nyitva, a feladat tíz perce elindult, a tanárok állítólag kirándulni mentek. Szerintünk ez összeállt, és mi kimegyünk azon a kapun. Nem fognak kizárni érte. De pillanatokon belül rájönnek erre mások is, és akkor ennyit az előnyünkről – tettem fel a napszemüvegem, aztán beállva Rajmund, Vivi és Dominik mellé egy határozott bólintással megindultunk kifelé. Andi, Keri, Zétény és Laci csak egy, maximum két másodpercig néztek utánunk tétlenül, aztán rohanva beértek minket, és felsorakozva mögöttünk, velünk együtt mentek a kijárat felé. A még mindig vitatkozó csapatok egy pillanat alatt abbahagyták egymás győzködését a saját igazukról, amikor észrevették, hogy valami történik. – Mit csinálnak? – kérdezgették egymástól felfogva, hogy nem valakikhez megyünk oda beszélgetni, vagy ilyesmi, hanem feltett szándékunk, hogy kimegyünk a kapun. – Nem baj, ha kizárják őket, az egyszerre kettővel kevesebb – suttogta valaki. Ügyet sem vetve a mögöttünk beszólogatókra a kapu vonalába értünk, és ha egy pillanatra el is bizonytalanodtunk, az utánunk lépkedő Andiék és a magunk mögött hagyott többi versenyző ebből nem érzékelt semmit. Mert csak egy pillanat volt, amíg óvatosan összenéztünk négyen egymás mellett lépkedve, aztán amolyan „oké, most kiderül” grimasszal, kissé összehúzott

szemmel léptünk ki a táborból, engedély nélkül, ami egyébként azonnali kizárással jár, csupán a megérzéseinkre hagyatkozva, bízva abban, hogy nem tévedünk. Keriék meg vakon követtek minket. Ahogyan átléptük a kapun, rendesen kinyitottuk a szemünket, és az arcizmaink is elernyedtek, merthogy az égvilágon semmi nem történt. Nem rontott ránk Róbert, hogy mégis mit művelünk, nem vontak felelősségre, nem hívattak be semmilyen irodába... A narancssárga ruhás szervező, aki a kapun kívül állt, és természetesen látott minket, egy árva szót sem szólt, csak nézte, hogy mit csinálunk. Közben mögöttünk a kapun belülről felerősödött a csapatok hangja, merthogy egyértelművé vált számukra, hogy nem jár kizárással a tábor elhagyása. Mi voltunk a kísérleti nyulak számukra. Most viszont be akartak érni minket. Csakhogy nekünk volt egy további előnyünk. A boríték. Amivel viszont a kapun kiérve semmire nem mentünk, ugyanis semmilyen információt nem tartalmazott, Tahi és a többi tanár bárhol lehetett az egész Hortobágyon, fogalmunk sem volt, hogy hol keressük, vagy hogy keressük, mert gyalog bejárni szinte lehetetetlen... És akkor beugrott. Ha Tahi elment, és nekünk utána kell mennünk, azt csak úgy tehetjük, ahogyan egyébként hoznak-visznek minket az IOV alatt. Vagyis... – A busz! Menjünk a kisbuszokhoz! – szóltam. A többiek azonnal megértették, és rohanni kezdtünk, miközben mögöttünk a táborból egyre több csapat jött ki a kapun, hogy utánunk nézzenek, remélve, hogy kiderül valami számukra a feladatból, vagy rájönnek, hogy mit kell csinálni. Mert odáig rendben volt a dolog, hogy ki lehet jönni. Csak nem tudták, hogy minek. – Hé, ezek elfutottak! – kiabálta valaki mögülünk, amikor észrevette, hogy a piros és bézs csapat is rohan át azon a szakaszon, ahol pár nappal ezelőtt még a föld láva volt, aztán már szem elől veszítettek minket, merthogy a fák takarásába kerültünk, ahonnan egyenesen a parkolóba rohantunk. És ahogy sejtettem, az összes csapatot szállító kisbusz sofőrrel együtt ott állt, valamennyi jármű anyósülésén pedig ott ült egy narancssárga ruhát viselő szervező.

Szinte porzott a cipőnk alatt a föld, ahogyan nagy hévvel megérkezve lelassítottunk a kisbuszok előtt, és a bézsek felénk fordulva megálltak egy pillanatra a rohanásban, és hálásan néztek ránk. – Azt hiszem, itt különválunk – mondta Keri utalva arra, hogy külön kisbuszokkal folytatódik a feladat. – Igen. Sok sikert nektek – mondtam. – Nektek is – bólintott Andi, aztán a fiúkkal együtt elrohant a saját kisbuszukhoz, és mind a négyen beültek hátra. Mi is beszálltunk a saját járművünkbe, ahol az üléseinken egyegy IOV tornazsák volt, benne egy üdítővel, müzliszelettel, esőkabáttal meg ilyesmikkel, amikre szükségünk lehet útközben. – Üdv – köszöntünk, becsapva az ajtókat, és a tornazsákokat az ölünkbe fogva izgatottan kapkodtuk hátra a fejünket azt nézve, hogy érkezik-e a többi csapat. A sofőrünk és a mellette ülő szervező azonban semmit nem szólt vagy reagált az érkezésünkre. – Na mi lesz? – kérdezte Vivi türelmetlenül. – Induljunk... De nem indultunk. Rajmund, Dominik, Vivi és én is tanácstalanul néztünk össze, mert nem tudtuk, hogy mit ronthattunk el. Stimmelt, hogy Tahi a feladat. Az is, hogy elment kirándulni. Az is, hogy mivel. Akkor miért nem indultunk??? – Most mi van? – kérdezte Rajmund. – Nem tudom – hajoltam előre az ülésen, és a vezetőre néztem. – Elnézést... Esetleg indulhatnánk? – kérdeztem. Semmi reakció. – Na jó, ez tök para – kerekedett el Vivi szeme, amikor a sofőr és az utasülésen helyet foglaló szervező is teljesen levegőnek nézett minket. Visszadőltem az ülésen, és a fejemet rázva jeleztem, hogy passz, nem tudom, mi a gond. – Bocsánat, de elmondaná valaki, hogy mi a probléma? Miért nem indulunk? – próbálkozott Dominik is. – Hé, Zétényék kisbusza megindult – szólt Rajmund, a megjegyzésére pedig mind szájtátva fordultunk az ablakhoz, aminek üvegén át láttuk, hogy valóban, a jármű éppen kifordul a parkolóból. Andi a hátsó ülésen lehúzta az ablakot, és valamit felénk ordított.

– Húzzátok le, nem hallani – kiabálta Vivi izgatottan, mire Rajmund rácsapott a gombra, az ablaküveg pedig elkezdett leereszkedni. A kisbuszuk már kikanyarodni készült, amikor Andi kidugta a fejét, és torkaszakadtából kezdett üvölteni. – Nem állt meg a sofőr, a szervező meg nem engedett kiszállni, de a kesztyűtartót nézzétek meg! – ordította. – Mi? – kiáltottuk vissza mindannyian, miközben a busz már kikanyarodott az útra. – Kesztyűtartó! – üvöltött ki az ablakon Andi, az utolsó szavait azonban már elnyelte a menetszél, ahogyan a főútra kikanyarodva elhajtott a jármű. – Mit mondott? – kérdezte Vivi. – Hogy kesztyűtartó – feleltem, mire Rajmund előrehajolt a mozdulatlan sofőr és szervező ülése között, de nem érte el a műszerfalat, ezért még előrébb mászott. – Elnézést... – közölte a szervezővel, akinek a vállán megtámaszkodott, úgy nyúlt előre, majd meghúzta a kesztyűtartó fogantyúját, amitől lassan felnyílt a tartó. Rajmund még egy kicsit előrehajolt, tovább támaszkodva a szervező bal karjára, és ebben talán volt némi szándékosság, tekintve, hogy a narancssárga ruhás némán kellett, hogy tűrje, aztán Rajmund visszaült az ülésére, kezében egy cetlivel, amit széthajtott. – Mi az? – kérdeztük türelmetlenül. – Hortobágyi Nemzeti Park Látogatóközpont – mutatta felénk a sietősen lefirkantott sort, mire a címet meghallva a kisbusz sofőrje beindította a motort, és szó nélkül elindult. Úgy tűnt, hogy elhangzott a kulcsszó. Vagyis ebben az esetben az úti cél. A kisbusz kikanyarodott az útra, mi pedig a hátsó ablakon át néztünk vissza, és láttuk, hogy a világoskék lányok és a türkiz csapat is akkor ér a parkolóba. A kezükben volt a tanárok szobaajtajáról levett boríték.

17. Nagyon közel volt az IOV-élménytáborhoz a látógatóközpont, talán két percet, ha utaztunk a kisbuszban, aztán már le is parkoltunk. Ahogy megállt a jármű, az ajtókat feltépve pattantunk ki, a szervező pedig velünk együtt kiszállt, és úgy, hogy ne zavarjon minket, és ne vegyen részt a játékunkban, tisztes távolból szemmel tartott minket, miközben mi futni kezdtünk az ajtó felé. Őszintén szólva fogalmunk sem volt, hogy pontosan mi a feladat, vagy mit kell csinálnunk, azt gyanítottuk, hogy Tahit kell megtalálni, de legnagyobb meglepetésünkre a fizikatanárunk nem volt a látogatóközpontban. – Ez fura. Nincs itt Tahi – suttogta Vivi a hűvös épület előterében, ahol egy csapat kisiskolásnak éppen előadást tartottak. – És Andiék sincsenek – mondtam összezavarodva. – Az hogy lehet? Előttünk jöttek kábé egy perccel – tártam szét a karomat tanácstalanul. – Talán őket nem ide hozta a kisbusz. Ha az ő tanáruk nem itt van – magyarázta Rajmund. – A miénk sincs itt – közölte Dominik. – De itt volt – vágta rá Vivi. – Vagy nem? – kérdezte összezavarodva. – Itt – mondtam körbenézve. – De csak volt... – bólogattam, és egyre inkább kirajzolódott számomra, hogy mi történik, aztán megosztottam a többiekkel is a sejtésemet. – Oké, figyeljetek, szerintem az van, hogy Tahi nyomában vagyunk – mondtam. – De mindig csak a nyomában – próbáltam megfogalmazni. – Értitek. Tahi nem volt a szobájában, de ott volt a boríték. Nem volt a kisbuszban, de ott volt a cetli... – magyaráztam. – És nincs itt, de hagyott valamit, ami a következő helyre vezet – fejezte be Rajmund a gondolatmenetemet. – Aha – bólogattam. – Ügyes vagy, Sára – ismerte el kedvesen Dominik, Vivi pedig odahajolt hozzám, és mosolyogva megsimította a vállamat. – Akkor most derítsük ki, hogy innen merre ment kirándulni

Tahi... – pillantott körbe a látogatóközpontban. Hogy hatékonyabbak legyünk, és ne menjen el annyi idő, különváltunk a központban, és négyfelé indulva kerestünk bármit, ami Tahi nyomára vezethet. De nem jártunk sikerrel, néhány perc múlva tanácstalanul futottunk össze újra a csendes épületben, ahol csupán az osztálykiránduló kisiskolások léptei visszhangzottak, ahogyan körbevezették őket. – Találtatok valamit? – kérdeztem. – Semmi – felelték a többiek. – Nem akadhatunk itt meg, kell, hogy legyen valami, ami... – fordult körbe Vivi, aztán összehúzta a szemöldökökét. – Az ajándékboltban volt valaki? – Én nem – ráztam meg a fejem, mire a fiúk is közölték, hogy nem nézték meg a shopot, úgyhogy mind a négyen berohantunk a képeslapokat és különböző hortobágyi relikviákat áruló üzletbe, majd a pultnál megállva egymás mellett, türelmetlenül néztünk az eladóra. – Tessék? – kérdezte. – Elnézést, nem járt itt véletlenül a fizikatanárunk? – kezdte Vivi. Az eladó közömbös arccal nézett ránk. – Szakállas, erős, nagydarab ember – vette át a szót Rajmund. – Úgy néz ki, mint aki mindjárt lefeleltet. Mindig olyan a feje. Nem járt itt? – próbálkozott eredménytelenül. – Ő az – mutattam fel a telefonomon az egyik közös képünket, amin Tahival vagyunk a Szirtes előtt, induláskor. – Sajnos nem segíthetek – közölte az eladó pókerearccal. – Nem látta itt, vagy nem segíthet nekünk? – tette fel a keresztkérdést Dominik, mire az eladó a fejét csóválva megismételte. – Nem segíthetek. – Ó, oké – értettük meg. Legalább kiderült, hogy jó helyen járunk. Mert azzal, hogy az eladó egyértelműen közölte, nem segíthet nekünk, beismerte, hogy tudomása van a feladatról, sőt, valószínűleg a részese is. Már csak azt kellett kiderítenünk, hogy az ajándékboltban mi a rejtvény. A pulttól ellépve Dominik a polchoz ment, és a portékát

kezdte nézegetni, Vivi pedig a képeslapállványt forgatta meg és a nyikorgó hang közepette nézte át a lapokat, hátha megpillant valami gyanúsat. Eközben én a pultnál állva a pénztárgép melletti kis tálkában kutattam, amikbe azokat a termékeket szokták ömlesztve tenni, amikből fizetés közben a vásárlók még tuti vesznek egyet-egyet. Éppen a kitűzőket tologattam félre az ujjaimmal, amikor a mellettem álló Rajmund odaszólt az eladónak. – Ez mi? – kérdezte, mire odakaptam a fejem. A pénztárgép melletti kis kosárra mutatott. – Az itt hagyott blokkokat tartjuk abban, ha esetleg a vevők visszajönnének érte... – magyarázta, de látszott az arcán, hogy alig bírja visszatartani a mosolyát. A kis fonott kosárban egyetlen blokk árválkodott. – Szabad? – kérdezte Rajmund a kosárhoz nyúlva, mire Vivi és Dominik is odalépett hozzánk. – Csak nyugodtan. Mint mondtam, ezt valaki itt hagyta... – harapta be a száját nagyon ügyelve arra, hogy ne árulja el magát, miközben üvöltött róla, hogy beavatott. Rajmund kikapta a kosárból a blokkot, és megnézte. – Mi van rajta? – kérdezte Vivi. – Kilenclyukú híd képeslap, négy ötvenért – mondta. – Ez az! – szorította ökölbe a kezét Dominik boldogan. Rajmund visszarakta a blokkot a kosárba, aztán elköszöntünk az eladótól, és sietősen a kijárat felé indultunk. – Sok sikert! – kiáltott utánunk, mire a vállunk felett visszaszólva megköszöntük, aztán már rohantunk is tovább. A Kilenclyukú hídhoz. Ami annyira közel volt, hogy a kisbuszt otthagytuk a sofőrrel együtt a látogatóközpontnál, és gyalog futottunk a híd irányába, miközben a velünk érkező és minket felügyelő szervező kissé lemaradva mögöttünk, de elérhető távolságból figyelte, hogy mit csinálunk. A híd lábánál nagyon sokan voltak, több osztálykiránduló csoport is fényképezkedett a híd elé kihelyezett szelfiponton, illetve egy csapat nyugdíjasnak éppen idegenvezetést tartottak,

úgyhogy a füvön átrohanva kisebb tumultusba keveredtünk. – Jó, és most? – fordultam körbe teljesen tanácstalanul. A többiek is kérdőn pillantottak össze, merthogy ezen a helyszínen nem igazán kereshettünk blokkot vagy hasonlót, nem volt ott semmi, csak a híd, az emberek, akik a hidat fotózták, és egy szelfipont. – Oké, az tuti, hogy ide kellett jönnünk – fújtatott Rajmund. – Az is tuti, hogy Tahi hagyott itt nekünk valamit – gondolkodott hangosan. – Talán a szelfipont? – tippelt Vivi. – Az lehet – értettünk egyet valamennyien, és odasiettünk a hatalmas táblához, amibe beleállva tipikus Insta-fotó készülhetett az emberről, háttérben a Kilenclyukú híddal. Nem volt időnk kivárni, hogy a kábé tizedikesnek tűnő osztálykirándulók kiszelfizzék magukat, hanem benyomultunk eléjük, mert a parkolóban megláttunk két IOV-os kisbuszt is leparkolni. – Bocs, bocs, ez életbevágóan fontos – nyugtatta Vivi a fotózásra váró osztályt, akik elé befurakodtunk, és elfoglaltuk a hatalmas táblát. Vagy azért, mert látták rajtunk, hogy tényleg fontos, vagy azért, mert egy fiú osztályt fogtunk ki, és Vivi kérte meg őket (inkább az utóbbi), de végül maguk elé engedtek minket, és furcsán nézték, ahogyan körbejárjuk a táblát, vagy a földet pásztázva, vagy pedig a tábla oldalát figyelve, a kezünkkel végig is simítva, mintha csak keresnénk valamit. – Találtatok bármit? – kérdezte Dominik. – Nem – mondtam idegesen, miközben hátrapillantottam, ellenőrizve, hogy jön-e valamelyik csapat. Egyelőre még nem, úgy tűnt, elakadtak a látogatóközpontban. – Hé, mi van ott? Ott, ahol olyan sokan ülnek? – mutatta Vivi, mire odanéztünk. A hídtól nem messze a dombon, egy lépcsőn lelátó volt kialakítva, amin többen ültek, és megpihenve, vagy éppen a reggelijüket elfogyasztva nézték az eléjük táruló látványt. – Futás – mondta Rajmund, és rohanni kezdtünk a padok irányába.

Odaérve aztán tüzetesen elkezdtük átvizsgálni a padsorokat elnézést kérve azoktól, akiket megzavartunk. – Megvan! – kiáltotta Vivi a felső, utolsó előtti sorból, mire mi átlépkedve a padokon felfelé indultunk Vivihez, akinek a kezében egy kis láda volt. A padra lerakva felnyitotta a ládika tetejét, és mind a négyen belenéztünk. A tartalma egy halom boríték volt, csapatszíneknek megfelelően természetesen, így aztán Vivi izgatottan tette egymás mögé a kezében fogott leveleket, majd amikor a piroshoz ért, átadta Rajmundnak, aki felnyitotta, és miközben megnézte, hogy mi van benne, Vivi visszatette a többi borítékot a ládába, lecsukta a tetejét, és elhelyezte ott, ahol ő is találta, a padsor alatt. A piros borítékunkban egy polaroidfotó volt Tahiról, ahogyan a Kilenclyukú híd előtti szelfipontnál áll, és meglepő módon vigyorog. – Esküszöm, azért örül ennyire, mert tudja, hogy mekkorát szívunk ezen a feladaton... – meredt Rajmund a fotóra bosszúsan, aztán átadta nekünk, ő pedig megnézte, hogy mi van még a borítékban, majd kivett négy belépőjegyet, amit az ujjai közt tartva legyezőszerűen szétnyitott, hogy jól lássuk mi is. – Úgy tűnik, megyünk halakat nézni – mondta szórakozottan, és felénk tartotta a Tisza-tavi Ökocentrum belépőjegyeket, hogy vegyük ki a sajátunkat. A kisbuszhoz rohanva a füves területen szembejött a sötétbarna csapat, és csak felénk biccentve elfutottak mellettünk, hogy megkeressék a saját tanáruk nyomát. Nem kértek segítséget, nem kérdeztek semmit, csak a feladatukra koncentráltak, és arra, hogy teljesíteni tudják. Őket is egy szervező kísérte, aki kissé távolabb megállva figyelte, ahogyan a szelfiponthoz érnek, és a tábla környékét kezdik átvizsgálni. Ugyanúgy, ahogy mi is tettük. – Gyerünk, siessünk – rágózott Vivi türelmetlenül, aztán továbbrohantunk. A látogatóközponthoz visszaérve lihegve pattantunk be a kisbuszba, a szervező pedig az anyósülésre, és kifulladva dőltünk hátra az ülésen, miközben Dominik előrehajolt.

– Tisza-tavi Ökocentrum – mondta be a címet, a sofőr pedig abban a pillanatban elindult. Rajmund beütötte a Google-térképbe az útvonaltervezést, és az eredményt megpillantva felénk mutatta a telefonját. – Kábé fél óra, addig kifújhatjuk magunkat – mondta, mire megkönnyebbülve dőltünk hátra mi is, és miközben a kisbusz kikanyarodott az útra, és a Kilenclyukú hídon át elindult a Tisza felé, addig mi felvettük az ülések alá dugott tornazsákokat, és kivettük belőle az üdítőt meg müzliszeletet, amit a szervezők csomagoltak nekünk. A 33-as úton mentünk, újra át a Hortobágyon, csendesen utazva, az ablakon át nézve a megunhatatlan tájat, ami minden alkalommal máshogy festett. Ha fújt a szél, ha egy felhő takarta, ha teljesen beborult, ha kisütött a nap. Mindig más színű és más hangulatú volt, én pedig az üvegen át figyeltem a távolban felszálló madarakat, és megittam az üdítőm alján lévő utolsó kortyot, miközben a kisbusz egyre közelebb ért az ökocentrumhoz. Jól mondta a Google, nagyjából fél óra múlva meg is érkeztünk Poroszlóra, és folytatódhatott a rohanás. Az ökocentrum előtt leparkolva azonnal kipattantunk a buszból, és a belépőjegyünkkel a bejárat felé siettünk. – Remélem, Tahi lassan kikirándulta magát – dünnyögte Dominik, miközben a jegykezelő elkérte a belépőnket. – Igen, sok lesz a jóból – értett egyet Vivi is. – Jó szórakozást – szólt a jegyszedő, és adott négy prospektust. – Ez valami vicc? – nyitotta ki a kezében Rajmund az ökocentrum térképét, és elképedve nézett a grafikára. – Basszus – sóhajtottam. – Na, ezt megszívtuk – fújt egy rágóluft Vivi, majd hangos csattanást hallatva kipukkasztotta. – Elnézést – szólt azonnal, ahogyan a csendes aulában mindenki felénk fordult. – Bocsánat – intett körbe. – Vörös rókák, sakálok, borzok, pelikános tó, madárpark, állatsimogató... – olvasta fel Dominik. – Óriásakvárium... – pillantottam a térképre.

– Na jó, szét kell válnunk, mert ezzel soha nem végzünk – mondta Vivi elkeseredetten. – Hogyan? Négyfelé? – kérdeztem. – Az nem jó – rázta meg a fejét Dominik. – Szerintem kettesével, úgy hatékonyabb. Egyedül jobban elkerüli a figyelmünket minden, főként, mert nem tudjuk, mit keresünk. – Ez igaz – értett egyet Rajmund, aztán rám pillantott. – Leszel velem, Major? – Leszek – feleltem elfojtott mosollyal, mire Vivi és Dominik egy „oké” vállvonással néztek össze, hogy akkor ők együtt mennek. – Valami koncepció? – kérdeztem. – Szerintem – pillantott a térképre Dominik –, hogy ne fussuk ugyanazokat a köröket, ti Rajmunddal nézzétek át ezt a részt – mutatta a térkép bal oldalát. – Mi pedig megyünk ide Vivivel – húzta el a tenyerét a rajzolt ábra jobb oldala felett. – Rendben. – Ha bármi van, azonnal hívjuk egymást – hajtotta össze a térképet. – Jó – bólogattam, aztán hosszan kifújva a levegőt néztem Dominik és Vivi után, akik rohanni kezdtek. Mi pedig ottmaradtunk Rajmunddal a saját térképünket bámulva. – Hol... – szóltam, majd tehetetlenül megráztam a fejem. – Mégis hol kezdjük? – Hát Major, valahol el kell. Szóval. Menjünk az akváriumba, ha már pont itt vagyunk – pillantott körbe. És valóban, a térkép szerint pont az akváriumnál voltunk, úgyhogy eltettem a prospektust, és feltűrve a pulcsim ujját elindultunk a családok után. Rajmunddal próbáltunk volna sietni, de mivel nem szerettük volna mások élményét elrontani sem azzal, hogy tolakszunk, sem pedig azzal, hogy lökdösődünk, kicsit belassítottunk, és bármennyire is nehezünkre esett egy verseny kellős közepén türelmesnek lennünk, az akváriumokat és halakat néző kirándulók és családok között egyszerűen nem futkoshattunk.

Ráadásul, bár nem tudtuk, hogy mit, de valamit keresnünk is kellett, amit Tahi hagyott hátra nekünk. A folyosókon sétálva bebenéztünk az üvegeken át a halakhoz, bár kizárt dolognak tartottuk, hogy Tahi oda helyezett volna el bármit, azért mindenre rápillantottunk, ami mellett elmentünk. – Tök jó ez a hely – szóltam halkan, mire a mellettem sétáló Rajmund rám pillantva elmosolyodott, és bólintott egy aprót, majd óvatosan kikerülte az előttünk lévőket, akik nem haladtak, mert a kisgyerek megállt egy halat nézve, és nem mozdult előle. A halványan megvilágított folyosón sétálva valami kéket láttam meg magam előtt, és az üveg mögötti a víz hullámai a falra vetülve táncoltak. – Itt az üvegalagút! – szóltam lelkesen, és előrementem. Az alagútva belépve mosolyogva pillantottam fel, ahol éppen átúszott egy hatalmas hal felettem, és a kezemet feltéve nyúltam felé, mintha csak meg akarnám érinteni. – Ez marha jó – lelkesedtem, aztán elcsodálkozva néztem Rajmundra, aki a telefonját fogta a kezében. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Videóztam – mondta egyszerűen. – Lehet? – kérdeztem. – Szerinted mások mit csinálnak? – kérdezett vissza röhögve. – Nem úgy értem... – forgattam a szemem. – Tudom, hogy amúgy lehet. Csak mi éppen egy verseny közepén vagyunk. Nem hiszem, hogy leállhatunk fotózni meg videózni. – Major, jelenleg azt sem tudjuk, hogy mit keresünk, ha tetszik valami, fotózd és videózd le, nem hiszem, hogy ezen a fél percen múlik bármi... – mondta, az arcán tükröződő hullámokkal. – Rendben – vettem elő a telefonomat boldogan, és sietősen felvettem az üvegalagutat. – Te nem videózol? – kérdeztem közben, tudva, hogy majd úgyis zenét rakok a felvétel alá. – Én már felvettem, ami tetszett – közölte egyszerűen, mire összehúztam a szemöldökömet, és felé pillantottam a telefonomom mögül. – Mit? – kérdeztem. – Na add azt ide, Major – nyúlt a telefonomért. – Csinálok rólad

egy felvételt, aztán lépjünk... – Oké, köszi – adtam át a telefont, majd a szám szélét rágva álltam meg előtte, miközben Rajmund felemelte előttem a készülékemet. – Mit csináljak? – kérdeztem. – Viselkedj természetesen – vonta meg a vállát. – Jó – álltam meg, és a kamerába vigyorogtam. – Mondom, természetesen – kérte, mire bólintottam, és két kézzel az üvegakvárium teteje felé nyújtóztam. – Így jó? – Természetesen, Major! – kiáltott röhögve, mire én is felnevettem. – Az milyen? – takartam el az arcom nevetve, mert éreztem, hogy égő vörös a fejem. – Pont ilyen – közölte Rajmund, majd szórakozottan visszaadta a telefonomat. – Csináltam képeket és videót is. Menjünk – indult meg az üvegátjárón a fejünk felett úszkáló halak között, én pedig a telefonomba merülve siettem utána. Feltett szándékomban állt megnézni, hogy miket csinált rólam, de miután véletlenül nekimentem egy tök normálisan álló, halakat néző férfinak, elnézést kérve inkább elraktam a telefonomat, és futólépésben Rajmund után mentem. Kiérve a napsütésbe kissé tanácstalanul néztünk körbe, hogy most mi legyen. – Viviék nem jelentkeztek? – kérdezte. – Nem – ingattam a fejem. – Oké, akkor induljunk erre – mutatott az útra, ami térkép szerint a ragadozómadarak felé vezetett. Az ösvényen sétálva igyekeztünk figyelni a részletekre, de mivel nem tudtuk, hogy milyen részletre kell figyelni, így igazából csak sétáltunk, remélve, hogy szerencsénk lesz, és inkább belefutunk a megoldásba, minthogy keresve találjuk meg. Őszintén szólva erre nem sok esélyt láttunk. Túl nagy volt a terület, és túl sok volt a lehetséges rejtekhely egy üzenetnek vagy nyomnak. Valahogy az egész túl sok volt. – Te nem érzed úgy, hogy ez nagyjából lehetetlen feladat? – kérdeztem Rajmundot a napsütésben hunyorogva, aztán a fejem

tetejére tolt napszemüveghez nyúltam, és feltettem a szemem elé. – De – biccentett. – Szürkék... – köhintette egy adott irány felé bólintva, mire odanéztem. A szürke négyes fiúcsapat ott állt az ékszerteknősöknél, és a kerítésen behajolva nézték meg nagyon alaposan a területet. Aztán az egyikőjük észrevett minket, és oldalba lökdöste a többieket, akik ellépve a kerítéstől beálltak elénk, eltorlaszolva az utat mások elől. – Ti is megakadtatok? – kérdezte az egyikük látszólag megkönnyebbülve attól, hogy hiába mi jöttünk ki először a kapun, a jelek szerint beértek minket. – Nem, mi már végeztünk itt – füllentette Rajmund, és alig feltűnően maga felé fordította a kezében tartott telefonja kijelzőjét. Semmi nem volt rajta. Dominikék nem jelentkeztek. – Végeztetek??? – lepődtek meg a szürkék. – Aha – kontráztam én is rögtön. – Mekkora kamusok vagytok... – röhögtek össze. – Fogalmatok sincs a feladatról, ugyanúgy, ahogy nekünk sem. – Vagy, mivel nem látjátok a két másik csapattagunkat, ők már megfejtették, és mindjárt találkozunk a kijáratnál – fokozta Rajmund, és tisztán látszott, ahogyan a szürkék arcán végigsuhan egy árnyék, és idegesen fürkésznek minket. – Nem hinném – kötötte az ebet a karóhoz az egyikük. – Ahogy gondoljátok – vontam meg a vállamat. – Nézd, ott lehet kapni – böktem meg Rajmund oldalát. – Tényleg – kapcsolt azonnal. – Mindenhol jégkrémet kerestünk – mesélte erőltetett mosollyal a szürkéknek, aztán kikerülve őket egyszerűen továbbsétáltunk a lehető legnyugodtabban. – Most ez komoly? Szerintetek igazat mondanak, és már végeztek? – kérdezgették a hátunk mögött, mire Rajmund mosolyogva maga elé nyújtotta a tenyerét, én pedig visszatartott nevetéssel belecsaptam. Oké, ez a személyes kis szívatás a kacsás feladat után kifejezetten jólesett a szürkékkel szemben, azonban attól, hogy megvezettük őket, sajnos még a mi problémánk nem oldódott meg. Vagyis fogalmunk sem volt, hogy mi a feladat, és hogyan

jussunk tovább. Miközben én idegesen fogtam a fejem, és a kerítésnek döntöttem a hátamat, ami mögött a sarkantyús teknősök süttették a hasukat, addig Rajmund nem hazudtolva meg önmagát a bódéhoz lépett, és sorban állt. Hunyorogva néztem felé, aztán amikor két jégkrémmel a kezében visszasétált hozzám, és az egyiket pedig felém nyújtotta, hangosan felnevettem. – Ezt nem mondod komolyan – vettem el a fejemet rázva. – Kiesni is lehet stílusosan, Major – mondta őszintén és letépte a jégkrém papírját, majd lazán a kukához sétált, és kidobta a szemetet. Szomorú mosollyal bólintottam a bölcs gondolatra, aztán megakadt a szemem egy kisfiún, aki az anyukájával sétált. – Nem érted, hogy nem eladó??? – kérdezte a nő idegesen, mire a gyerek egyre hangosabban kezdett el sírni. – A bácsi azt mondta, hogy a jobb oldali közül bármelyikből választhatsz, de a bal oldali valami versenyhez tartozik – magyarázta. – Istenem, ne bőgjél már!!! – veszítette el a türelmét, miközben elhaladtak előttünk, mire a jégkrémem kicsomagolása közben megálltam a mozdulatban, és elkaptam a fejem abba az irányba, ahonnan jöttek. Az árusok egymást érték a bódéjukkal, volt ott perec, csoki, jégkrém, üdítő és lufi. Sok lufi. Mindkét oldalon. Az egyik összefogott köteg a klasszikus mesefigurákat ábrázolta, a másik oldalon azonban egyszínű lufik voltak egy csokorba fogva. Mindegyikből egy. Világoszöld. Halvány rózsaszín. Piros. Arany. Szürke... Csakis az IOV-csapatok színei. És azt mondta a nő, hogy nem eladó. – Rajmund – motyogtam, és szájtátva néztem a lufist, miközben a karommal felé hadonásztam. – Rajmund! – suttogtam elképedve. – A lufik! A lufik a megoldás. – Mi? – kérdezte. – A lufik – mutattam óvatosan. – Azok IOV-színű lufik. Ott a piros – közöltem, mire Rajmund odafordította a fejét, és a jégkrémje szélébe harapva felhúzta a szemöldökét. – Basszus – mondta a fagyiba.

– Gyere – ragadtam meg a karját, és elhúztam. Az árus maga előtt összefont karral állt, és az érkezésünkre végignézett rajtunk. – Segíthetek? – kérdezte, nem árulva el magát. Biztos akart lenni a dolgában, hogy nem rontja el a rábízott feladatot. – A piros lufit szeretnénk elkérni – szóltam a szemébe nézve. – Miért? – tette fel a keresztkérdést utolsó próbálkozás gyanánt. – Mert... – néztem végig magamon a piros melegítőmben. – Minket illet – feleltem egyszerűen. Az árus még egyszer utoljára összehúzott szemmel meredt rám, mintha csak meg akarna félemlíteni, aztán kedvesen elmosolyodott és a csokorhoz kapva megragadta a madzagokat, és felfelé pislogva nézni kezdte, hogy melyik lehet a pirosé. – Lehetne esetleg kevésbé feltűnően? – rökönyödtem meg, tudva, hogy a szürkék valahol a közelben vannak. – Próbálom – dünnyögte az árus, aztán óvatosabban rángatva a luficsokrot sokkal finomabban kezdte el szétbontani, hogy kivegye közülük a pirosat. Eközben én FaceTime-on felhívtam Vivit, aki nem vette fel, úgyhogy megpróbáltam Dominikot. – Megvan??? – vette fel köszönés nélkül, és a napsütéstől hunyorogva nézett a kamerába. – Igen – mosolyodtam el. – Találkozzunk a kijáratnál. – Jó. Valahogy kiszedem Vivit a csirkeólból – forgatta a fejét, feltehetőleg Vivit keresve. – Hogy? – lepődtem meg. – Hosszú... Jövünk – tette le. – Parancsoljatok – adta át az árus a piros lufit, én pedig óvatosan elvettem. – Köszönjük – mondtam boldogan, és el sem hittem, hogy megcsináltuk, amikor is Rajmund gondterhelten mellém lépett, és suttogva így szólt. – A szürkék erre jönnek. – Mi? – Feltűnt nekik, hogy megálltunk itt, és most jönnek, gondolom megnézni, hogy mi van... – pillantott el a vállam felett,

ellenőrizve, hogy a rivális csapat hol jár. Óvatosan hátrafordultam, és a mögöttem lévő plüsskínálat felett lestem feléjük. A négy szürke fiú a homlokát ráncolva igyekezett felénk, gyanakvón nézegetve az előttem álló Rajmundot, akire ráláttak az útról. Azonnal kellett cselekednem, így hirtelen ötlettől vezérelve felhúztam a pulcsim alját, és bedugtam a lufit a hasamhoz, majd gondosan visszahajtottom rá a felsőmet, így rejtve el a feladat megoldását nem csak a vészesen közel járó szürkéktől, hanem a többi csapat elől is, akik közül időközben bizonyára sokan érkeztek meg az ökocentrumba, és messziről is kiszúrták volna nálam a lufit. Rajmund visszatartott röhögéssel nézett a pulcsim alatt gömbölyödő lufira, mire megráztam a fejem. – Nem volt jobb ötletem – magyarázkodtam. – Futás – tettem hozzá a plüssök felett látva, hogy a szürkék odaértek a bódéhoz, és egy „jó napot” köszöntéssel üdvözlik az árust. Rajmund rögtön kapcsolt, és a kezemet megragadva húztunk el onnan. – Most meg hová rohannak? – kérdezgették a szürkék egymástól. – Mit csináltak itt? Vissza sem fordultunk, és mivel csak hátulról láttak minket elsietni, nem vették észre a hasamhoz rejtett lufit, de ez nem jelenti azt, hogy nem voltak nagyon közel a megoldáshoz. Mi azonban nem törődtünk velük, ahogyan mással sem, csak igyekeztünk a Viviékkel megbeszélt helyre, miközben a mindkét irányból sétálókkal teli kis úton szlalomozva kerülgettük az embereket a kijárat felé igyekezve. Rajmund ment előttem, és a kezét hátranyújtva fogta az enyémet maga mögött, úgy takarva engem mindenki elől. – Elnézést, elnézést, bocsánat, köszönjük – szólt azoknak, akiket kikerültünk, akik közül többen furcsán néztek ránk, egy idősebb nő pedig szó szerint felháborodva vizslatta a (lufival) kitömött hasamat, mire Rajmund odaszólt neki. – Nem én voltam – tagadta a fejét rázva. – De felnevelem becsülettel! – tette hozzá, mire a nő felháborodva, tátott szájjal

nézett rám nem tagadva, hogy mit gondol rólam, mire hangosan felröhögtem, és akartam mondani valamiféle magyarázatot, de egyrészt a nevetéstől sem tudtam, másrészt Rajmund elrángatott onnan, és sietve kerülgettük tovább az embereket. – Kösz, hogy nem hagysz cserben a lufigyerekemmel – szóltam előre Rajmundnak, aki vidáman nézett vissza rám a válla felett. – Ez alap, Major – mosolyodott el, aztán kijáratot meglátva maga mellé húzott, és rohanni kezdtünk. Vivi és Dominik már vártak ránk, és az érkezésünkre felpattantak az útszegélyről, amin addig ültek, majd meglepve néztek végig rajtunk. – Mégis mennyi időt töltöttünk el itt? – kérdezte Vivi visszatartott nevetéssel nézve a lufit rejtő hasamra, és a telefonját felém tartva fotózni kezdett. – Na jó, menjünk a kisbuszhoz, mindent elmesélünk – pillantgattam körbe gyanakvón, aztán a szervezőnk kíséretében (akinek bizonyára okoztunk némi fejtörést azzal, hogy odabent kettéváltunk, így nehezen tudott ránk figyelni, végül egész idő alatt a kijáratnál maradt) a kisbusz felé siettünk. A narancssárga ruhás, mint valami fantom vagy árnyék, beszállt előre, mi pedig a kisbusz hátuljába, ahol végre kivettem a pulcsim alól a lufit. – Ez meg micsoda? – kérdezte Dominik, mire elmeséltük az egészet úgy, ahogy volt. Vivi és Dominik érdeklődve hallgattak, aztán amikor végeztem, elismerően néztek a szemembe. – Nem semmi – mondta Dominik, aztán Vivi gondolkodva megrázta a fejét. – De nem értem. Honnan tudtad, hogy a lufi a megfejtés? – Tényleg, Major, ezt én sem értem – szólt Rajmund. – Egy kisfiú... – mondtam. – Szeretett volna lufit, pont előttem mentek el, és hallottam, hogy az anyukája mondja, ebből nem kaphat, mert egy versenyhez kell – avattam be őket. – Úristen, ekkora szerencsét – mosolygott Vivi úgy, mint aki alig hiszi el. – Tudom – mosolyodtam el megkönnyebbülve, aztán összevontam a szemöldökömet. – Viszont nem tudom, hogy mit

jelent – néztem a kezemben fogott piros lufit. – Hogy van a közelünkben egy gyilkos bohóc – közölte Dominik, a megjegyzésére pedig mind felnevettünk. – Mutasd csak – kérte el Vivi, és a keze közt forgatva alaposan megnézte, aztán az ujjait mélyen belevájva kezdte összenyomni az ölében, miközben a gumi nyikorgó hangot hallatott a körme alatt. – Mit csinálsz? – rázta ki a hangtól Rajmundot a hideg, és én is a nyakamat behúzva, résnyire összehúzott szemmel figyeltem a történéseket. Dominik jól bírta, ő az ülésen hátradőlve rezzenéstelen arccal nézte Vivit, ahogyan ki akarja durrantani a lufit. – Hát... Ha nincs kívül semmi, akkor kizárásos alapon belül kell, hogy legyen – mondta, a következő pillanatban pedig a felfújt ballon kidurrant Vivi kezében, és az anyag szakadtan hullott az ölébe. Egy kis papírral együtt. – Na – vette fel, és kihajtogatva felolvasta az üzenet tartalmát. – Kilátó, Hortobágyihalastó – mondta ki, mire a sofőr elindította a járművet, mi pedig mind a négyen boldogan éljenezve tapsoltunk. A kisbusz tehát a Hortobágyi halastó felé tartott velünk, újra visszafelé a 33-as úton, és az ökocentrumról beszélgettünk. – De most komolyan, mit kerestél a csirkeólban, Vivi? – nevettem megállás nélkül. – Éppen a baromfiudvarnál voltunk, amikor megláttam az egyik csirke nyakában valamit – magyarázta. – És azt hittem, hogy a feladattal kapcsolatos... – mesélte. – Úgyhogy persze el akartam kapni. De elfutott előlem. – És mi volt a nyakában? – kérdeztem. – Fogalmam sincs, mert pont, amikor sarokba szorítottam volna, Dominik szólt, hogy megvagytok a feladattal. Én meg ott álltam, terpeszben, lehajolva, két kézzel a csirke felé nyúlva, aminek a tekintetét mellesleg soha a büdös életben nem fogom elfelejteni, ahogy rám nézett, és akkor Dominik mondja, hogy mehetünk, mert megtaláltátok Tahi nyomát. Mondom, jó, de akkor én mégis mi a halált csinálok egy csirkeólban? – mesélte, én pedig megállás nélkül nevettem, amiért Felcser Vivi, akit az

egész suli egy sznob, magamutogató ribancnak tart, szó nélkül bemászott a csirkék közé, mert azt hitte, a feladat úgy kívánja. Azt hiszem, mindenki nagyon félreismerte őt. Vagy azt hiszem, hogy igazából senki nem ismeri őt. – De a kérdésedre válaszolva nem tudtam meg, hogy mi volt a csirke nyakába kötve, de tuti nem a feladattal kapcsolatos. Ellenben csirkeszaros a cipőm talpa – magyarázta Vivi, amitől még jobban nevettem, és tovább hallgattam az ökocentrumos kalandokat. A kisbusz a halastavi kisvasútnál tett ki minket, ahol kiszálltunk, és csodálkozva fordultunk körbe a helyszínen. A kora délutáni napsütésben olyan nyugalom és csend vett körül, amilyet korábban még talán sosem tapasztaltam. A természet hangjai minden irányból körbevettek minket, ott álltunk a mocsaras puszta kellős közepén, miközben madárénekek zengték be az egész környéket. Tahi azonban még mindig nem volt sehol. – Nem hiszem el, hogy innen még elkirándult valamerre – közölte Rajmund megrökönyödve. – Konkrétan a világvégén vagyunk – magyarázta, aztán a kisvasút állomása felé mutatott. – Ott van valami! A kisbusztól ellépve a vonatállomáshoz siettünk. Eközben a szervezőnk kiszállt az anyósülésről, és nem zavarva minket, távolabb megállva figyelte, hogy mit csinálunk. A kisvonat fedett megállóhelyére lépve a várakozóknak fennttartott asztalokon ásványvizes palackok és néhány energiaszelet volt kirakva, amikhez odasétálva elvettünk egy-egy darabot. Ezenkívül semmit nem találtunk, nem várt minket levél, blokk, boríték, rejtvény... Semmi. Csak néhány ásványvíz és az energiaszeletek. – Jó, és most? – ivott bele Vivi a vizébe. – Nem tudom, itt kellene lennie Tahinak, nem? – kérdezte Dominik. – Vagy vége? Teljesítettük a feladatot? – bontottam ki én is egy ásványvizes palackot. – Nem hinném – ingatta a fejét Rajmund. – Akkor itt lenne Tahi. Meg a főszervező is... – Ez igaz – értett egyet Dominik, majd körbenézett a csendes

környéken. Gyanúsan nem stimmelt valami. – Szerintetek rossz helyen vagyunk? – kérdezte Vivi elgondolkodva. – Nem, biztos, hogy nem. A kisbusz idehozott minket, ide voltak készítve a vizek és kaja is – mutatott Rajmund az asztalra. – Nekünk itt kell lennünk, csak azt nem tudom, hogy Tahi miért nincs itt, vagy miért nem hagyott legalább valami üzenetet... – túrt bele a hajába, kifésülve a homlokából a barna hajtincseit. – Valami nem stimm – gondolkodott ujjaival dobolva az ásványvizes palack oldalán, és a homlokát ráncolva megrázta a fejét. – Várjatok – emelte fel a kezét Rajmund. – Várjatok – ismételte meg, mintha eszébe jutott volna valami. – Mi volt a lufiban lévő papíron? – Hortobágyi halastó – vonogatta a vállát Vivi, és kivette a zsebéből a cetlit, amit Rajmund elkért tőle, aztán kihajtogatta, és elvigyorodott. – Nem. Itt az áll, hogy kilátó, Hortobágyi halastó – olvasta fel, majd velünk együtt körbefordult. – És itt marhára nincs kilátó – közölte. Abban a pillanatban mindannyian előszedtük a telefonunkat, és őrültek módjára kezdtünk guglizni. – Megvan – szóltam. – Találtam egyet. A Festetics Antal állomásnál ír egy kilátótornyot – mutattam fel a telefonomon a Google-térképet. – Az lesz az – biccentett Rajmund. – Ott lesz Tahi. – Akkor az tök jó, megvagyunk – bólogatott Vivi. – Csak meg kell várnunk a vonatot. Mikor jön? – Nem tudjuk megvárni a vonatot – csóválta a fejét Dominik. – Nemrég ment el, két óra múlva indul legközelebb, addig viszont beérnek minket a többiek... – Akkor...? – fintorgott Vivi, előre sejtve a választ. – Akkor nincs más választásunk, mint gyalog a tanösvényen. Az egyenesen odavisz – nézegettem a térképet. – Az sem véletlen, hogy itt várt minket egy csomó víz és energiaszelet. Tankoljatok fel belőle – tanácsolta Rajmund. – Miért mondod ezt? – húzta el a száját Vivi. – Milyen messze

van a kilátótorony? – Jobb, ha csak annyit tudsz, hogy nincs közel – fojtottam el a nevetésemet kínosan, és eltettem a telefonomat. A vonatállomás csendjében, a sínek mellett állva, az ösvény előtt próbáltunk lelkiekben felkészülni a ránk váró gyalogtúrára. A napsütésben levéve a pulcsimat a derekamra kötöttem, aztán a spagettipántos piros topomat megigazítva vártam a többiekre. Dominik a csuklójáról leszedve a hajgumiját hátrafogta a haját, mellette Vivi a szirteses tornazsákjába pakolt pluszvizet, és két vállára vette a csomagot, Rajmund pedig a pulcsiját a kezében fogva sétált elénk, és a napszemüveglencséje mögül nézett a ránk váró ösvényre, aztán hátrafordult hozzánk. – Megvagytok? – Mehetünk – felelte Dominik. – Készen állok – biccentett Vivi. – Indulhatunk – szóltam, és a csendes, kihalt területen lévő tanösvényre néztem. – Emlékeztek, amikor megérkeztünk, és az IOV-táborba gyalogolva azt mondtam, így kezdődnek a horrofilmek? – Aha. – Tévedtem. Pont így kezdődnek – röhögtem el magam a gyalogútra lépve, aminek egyik oldalát víz szegélyezte, a másik oldalát pedig magas fű, ami mögött a végtelen, mocsaras puszta terült el. A többiek szórakozottan bólintottak, miközben az esőzésektől sárossá vált ösvényen csúszkáltunk, úton a több kilométerre lévő kilátótorony felé. Gyalog. A Hortobágyon.

18. A tanösvényen egymás mögött sétáltunk. Elöl Rajmund, mögötte én, utánam Vivi következett, leghátul pedig Dominik zárta a sort. Vagyis nem ő zárta, hanem a narancssárgába öltözött kísérőnk, aki tőlünk olyan száz méterre lemaradva jött utánunk, és felügyelt minket. A kitaposott ösvény időnként fahídon vezetett át egy-egy mocsarasabb szakaszon vagy tavon, aztán tovább folytattuk az utunkat, egyre beljebb haladva a hortobágyi halastavakon. Az utunkat végigkísérte a kisvasút sínje, ami a mellettünk húzódó víz túloldalán követte az ösvény vonalát. Vonatot azonban nem láttunk rajta. – Szerintetek a bézsek valahol előttünk vannak? – kérdezte Vivi. – Lehetséges – bólogattam, és hunyorogva néztem a tiszta égboltra a napszemüvegemen át, ahol a magasan álló nap ragyogóan sütött, egyetlen felhő sem takarta el. – Ott egy megálló – szólt Rajmund elöl, mire a nyakunkat nyújtogatva néztünk arra. Amióta elindultunk, már a második megállóhoz érkeztünk meg. A szervezők minden állomáson vizeket, gyümölcsöket és csokikat raktak ki az asztalokra, így odaérve kidobtuk az üres palackjainkat és papírjainkat, és kicseréltük újakra. Jólesett egy kicsit megpihenni az állomás árnyékában, mert az előző esti hűvös, esős idő ellenére a hortobágyi ösvényen, a tűző napon gyalogolva kifejezetten melegünk volt. A felsőm pántját félrehúzva megnéztem, hogy leégtem-e, és meglepve tapasztaltam, hogy kicsit piros a vállam. A többiek is elvoltak, Vivi egy gluténmentes müzliszeletnek örült, Dominik körbeforgolódva a tájról készített panorámafotót, Rajmund pedig az asztalon ülve ivott bele az ásványvizébe, és a megtett út felé bámulva merengett, amikor is megállt a kezében a palack, pont mielőtt újra a szájához emelte volna. – Szerintem ideje indulnunk. Mondjuk, úgy most – ugrott le az asztaltól. – Miért, mi van? – kérdezte Dominik.

– Ott jön egy csapat – kapta fel a vállára a tornazsákját, mi pedig rémülten néztünk visszafelé. A tanösvényen négy türkiz melegítőt láttunk felénk közeledni. Mögöttük nem sokkal pedig már ott voltak a világoskék lányok is. – Basszus – kerekedett el Vivi szeme, és sietősen kapta össze ő is a tornazsákját. Ennyit a pihenőnkről. – Futás – mondta Rajmund egyszerűen. – Oké – bólogatott Vivi. – De lehet itt futni? – gondolkodott el. – Az nem tilos? – kérdezte. – Ööö – mondtam a telefonomat elővéve, és megnyitottam a legutóbbi böngészési előzményt. – Azt írja, tilos szemetelni, hangoskodni, elvenni és elvinni bármit, zavarni az állatokat, inzultálni az élővilágot... Futásról nem ír – mondtam. – Akkor hajrá – biccentett Vivi és szaladni kezdett, mi pedig követtük. Az ösvényen rohanva a mögöttünk lévő szervező is futni kezdett utánunk, utána meg a türkiz csapat gyorsított be a saját szervezőjükkel, akiket nyilván be akart érni a világoskék lányok négyese, szóval láncreakciót indítottunk el a tanösvényen. A táv pedig nem volt rövid. – Bír-já-tok? – kérdeztem futás közben, igyekezve beosztani az erőmet és nem sprintelni, amitől hamar kifulladok. – Igen – felelte Vivi, aki fegyelmezetten véve a levegőt, szigorúan maga elé nézve koncentrált. A fiúk is megvoltak, úgyhogy a következő megállóig végig futottunk, ahol is csak annyira álltunk meg, hogy az üres vizespalackunkat lecseréljük egy telire, aztán az arcunkba locsolva belőle, meg egy kicsit a nyakunkra is, futottunk tovább. Magunk mögé visszanézve láttuk, hogy a türkizeket időközben megelőzték a világoskékek. Tőlük lemaradva pedig, az ösvényen messzebb további színes melegítőt viselő versenyzők tűntek fel. Egyre többen. – Ha minden igaz, már csak egy megálló, és a toronynál vagyunk – törölte le Rajmund a homlokát az alkarjával. – Akkor húzzunk bele – suttogtam futva, és félrekaptam a fejem, amikor a közelben felrepült egy vízimadár.

A tavak közti ösvényen egyre inkább ráláttunk a körülöttünk elterülő tavakra, és egyre több hídon keltünk át, ami a sáros földúton megtett tompa futólépéseink után hangos dübörgésnek hatott a vizeken átívelő átjárókon. – Ott a torony! – mutatott előre Vivi, mire mind megpillantottuk a magas kilátót, ami ugyan még messzebb volt, de legalább célt adott, így aztán Rajmund, aki elöl futott, gyorsabb tempóra kapcsolt, amit követtünk és tartottunk is, nem maradva le tőle. A kilátótorony egyre közelebb került, miközben a magas fű és víz közé szorított ösvényen futottunk beszélgetés nélkül, az egyenletes légzésünkre koncentrálva. A közelből felröppenő madarakra odakaptuk a fejünket. – Kanalasgémek – közölte Vivi, mire halkan elnevettem magam, amiért a tanulókártyákból ezt így csípőből megjegyezte futás közben, aztán hátrapillantottam. A világoskékek sprintelni kezdtek, és egyre közelebb kerültek hozzánk. – Oké, gyorsabban – mondtam Rajmundnak, aki szó nélkül bólintott, és növelte a sebességét, miközben a sneakerse alatt csak úgy csapódott fel a sár. A piros melegítőnadrágjának hátulja csupa sárfolt és pötty volt, ahogyan én is úgy általában, mert a Rajmund által felvert latyak nagy része rajtam landolt, tekintve, hogy én futottam utána. De nem számított, csak rohantunk a tanösvényen, át a mocsáron és vizen, egyenesen a kilátó felé, nyomunkban a többi csapattal. Az utolsó vonatállomáshoz érve lassítás nélkül rohantunk tovább, egyenesen a mögötte lévő kilátótorony felé, aminek a tetején a tanárok néztek ki. Ott volt Tahi is, de nem tudtunk vele foglalkozni, mert a torony előtt ott állt Róbert narancssárga ruhában, és az érkezésünkre kiabálni kezdett. – Gyerünk, gyerünk, a csapatkapitány menjen fel a tanáráért, a többi várja meg lent – ordította, mire Rajmund, Vivi és Dominik megálltak, és lehajolva, térdükre támaszkodva fújták ki magukat, aggódva pillantva felfelé, miközben én tartva a lendületet a torony lépcsőjére felugorva kettesével szedtem a fokokat, és ész

nélkül rohantam felfelé. – Gyerünk, a csapatkapitányok felmennek a tanárukért, akkor van vége – kiáltotta Róbert most már a mögöttünk érkező csapatoknak, én azonban nem figyeltem, csak a kanyarban megkapaszkodva a fakorlátba, immáron hármasával szedve a lépcsőfokokat, felrohantam a kilátó tetejére. Ahol a tanárok remek hangulatban ácsorogtak és biztatóan néztek rám, amikor is lihegve, az oldalamat fogva felértem a kilátótorony tetejére, és Tahi felé nyújtottam a kezem. – Megvan – fújtattam a levegőt kapkodva. A tanár büszkén nézve rám bólintott, és elfojtva a mosolyát felém lépett, majd mindketten elindultunk a lépcsőn lefelé. Az érkező világoskék csapatkapitány kis híján fellökött minket, olyan hévvel érkezett fel utánunk, két karját kinyújtva, hogy feltartsa a mögötte jobbról-balról kerülni próbáló türkiz lányt. A toronyból leérve Tahival együtt néztem Róbertre, aki biccentve felírt valamit a tabletjébe, majd elfordulva tőlünk a többi csapattal foglalkozott, akik folyamatosan érkeztek a toronyhoz. Otthagyva Róbertet a többiekhez sétáltunk, akik a kilátó mellett lévő füves pusztán ücsörögtek, és az érkezésünkre ránk néztek. – Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de... jó látni magát – közölte Rajmund egy fűszállal a szájában, és a napszemüvege mögül hunyorogva nézett a mellettem álló Tahira, aki vette a lapot, és bólintott. – Én is örülök nektek. De mégis mi tartott ennyi ideig? – kérdezte a szemét forgatva, mire mind a négyen hőbörögve kezdtünk egyszerre magyarázni lufiról meg akváriumról, és sprintelésről a tanösvényen, nem beszélve a látogatóközpontról és a hídról... – Csak viccelek – tette fel a kezét Tahi védekezőn, amikor követni sem tudta a felé záporozó szemrehányásokat, miszerint mi egész nap őt kerestük, szó szerint mindenhol. – Viccelni próbáltam – magyarázkodott, mire mind megnyugodtunk, és megenyhült arccal néztünk a tanárra. – Tudtam, hogy rájöttök, merre járok – közölte. – Arra, mondjuk, én sem számítottam, hogy elsőnek, szóval ismét jár az extra

dicséret, de jó lenne, ha nem bíznátok el magatokat... – folytatta a fogát szívva, a szavai hallatán pedig értetlenül néztünk össze. – Mi? – kérdeztük. – Ne bízzátok el magatokat – ismételte meg. – Nem, nem ez – intett Dominik. – Elsők lettünk? – csodálkozott. – Igen. Sára volt az első diák, aki felért a toronyba. És éppen időben, mielőtt magamtól ugrottam volna ki a toronyból, mert a sárgák tanára akkor már jó ideje beszélt zavarba ejtő részletességgel a vesekő eltávolításáról, megjegyzem, úgy, hogy erről senki nem kérdezte, szóval éppen időben jöttetek, már nem bírtam volna sokáig – magyarázta, mire kissé összezavarodva néztünk egymásra továbbra is annál a pontnál megakadva, hogy mi lettünk az elsők. – Biztos, hogy nem ért be előttünk senki? – kérdezte Vivi. – Nem, Sára volt az első – erősítette meg Tahi. – És a bézsek? – toltam fel a napszemüvegemet a homlokomra. – Még nem jöttek. – Ó, a fenébe – fintorogtam, és a folyamatosan érkező négyesekre pillantottam, akik közül a csapatkapitányok egyre csak futottak felfelé a toronyba, hogy lehozzák a tanárukat. Már a legtöbben megjöttek, és azok a csapatok is beértek, akikkel úgy viszonylag jóban voltunk, mint például az ezüst négyes vagy a sötétkékek, végül pedig már a pinkek is feltűntek az ösvényen, és sietve futottak a kilátó irányába. Andiék viszont még sehol nem voltak. A csapatok kifáradva és megkönnyebbülten ücsörögtek a fűben, már ott voltak a szürke fiúk, akik végül természetesen a távozásunkat követően megtalálták a lufit, és teljesítették a feladatot. Egyre többen értek a kilátóhoz megtalálva a tanárukat, ami után a csapatok a torony körül leülve egy-egy vizet vagy üdítőt kortyolgatva beszélgettek az élményekről, miközben sűrűn nyújtogatták a nyakukat a tanösvény irányába, azt figyelve, hogy kik jönnek. Merthogy már nem sok csapat hiányzott. – Pszt – sziszegtem. – Panna! – Sára! Sziasztok! – vett észre a pink melegítős kilencedikes, és

a csapatától ellépve odajött hozzánk. – Hányadikok lettetek? Elsők? Gondolom, igen, mivel elsőként jöttetek ki a kapun. Komolyan azt hittük, kizárnak titeket, de aztán, amikor nem történt meg, sejtettük, hogy ha valakik, akkor ti tudjátok, mit kell csinálni, mondtam is Palkónak, hogy ők valamit tudnak, mármint a pirosak, jó suliból jöttek, nem véletlenül címvédők. De mi sajnos eléggé későn jöttünk rá, na nem annyira, mint tavaly a matek témazáróm harmadik feladatánál, amivel az egész időm elment, a többire meg csak hat percem maradt, képzelheted azt a kapkodást, amit leműveltem a végén – magyarázta, mire mind fáradtan néztünk rá. – Panna... – vágtam közbe, legalábbis megpróbáltam. – Úgyhogy biztos, hogy visszajövünk még ide, mert sajna nem volt idő rendesen szétnézni az ökocentrumban, de láttátok ti is a nyusziudvart? Hát komolyan, meg kell zabálni őket. Mármint nem szó szerint, jézusom, nem úgy értem, tudom, hogy vannak, akik esznek nyulat, de én nem, mondjuk a nagyapám igen, elég gyakran, szerintem gyerekkoromban a húsvétra kapott nyuszimmal is ez történt, Fifivel, de ha belegondolok, hogy a papa lehet, megette, akkor kikészülök, úgyhogy inkább mindig úgy gondolom, hogy Fifi elszökött, és talált egy jobb helyet... – Panna, esetleg a bézsekkel nem találkoztatok a feladat alatt? Andiékkal? – szakítottam félbe Fifi meg a feltételezett megevése történetét. – De, de, láttuk őket, pont az ökocentrumnál, a lufis feladatnál, összefutottunk velük a parkolóban, de nekik az volt az első, és azt mondták, brutálisan megcsúsztak időben, mert nem jöttek rá, vagy valami ilyesmi, és addigra már azok is odaértek, akik máshol kezdték a feladatot, mint például mi, mert mi a Kilenclyukú hídnál voltunk először, aztán mentünk a látogatóközpontba, onnan a centrumba, Andiék viszont meg még csak akkor végeztek ott, mikor nekik az volt az első helyszínük... – hadarta. – Értem. Köszi – húztam el a számat, és egy „a fenébe” pillantással néztem össze a többiekkel. Az ösvényen újabb csapat érkezett meg, a világosbarnák, így

félrenézve számolgatni kezdtem a fűben ülők között. – Már csak kettő hiányzik – jegyezte meg Dominik. – Látom – húztam el a számat. Nem volt meg az arany fiú négyes és Andiék. Mindenki más továbbjutott. – Jön az utolsó kettő. Fej-fej mellett, ha jól látom – kiáltotta a sötétkékektől Jani, mire a kilátótorony tetején lévő két tanár buzdítva kezdett kiabálni a saját csapatának. Mind a négyen feltápászkodtunk a fűből, úgy néztük a bennmaradásért folyó küzdelmet. A két csapat tényleg egymás mellett rohant az ösvényen, a melegítő színei összekeveredtek, és néha az arany, néha pedig a bézs volt előbb, de összességében a két csapat vegyült, és a drukkolást meghallva mindkét társaság felszívta magát, és utolsó erejével kezdett hajrázni. – Gyerünk – suttogtam, halkan drukkolva, miközben láttam, hogy Keri bézs melegítője csupa sár, szemmel láthatóan többször is elesett, és a másik két fiú sem festett jobban. A csapatuk egyetlen sportolója, Andi hiába bírta a tempót és a fizikai megmérettetést, a fiúk tutira visszatartották. – Hajrá! – kiabálta Vivi a szája előtt tölcsért formálva a kezéből, miközben a hangját könnyen elnyomta a többi csapat drukkja, akik mind az arany fiúk négyesének szurkoltak. A két csapat érkezésére Róbert, ahogyan mindenki másnak is, előre odakiáltott, hogy a csapatkapitányokon dől el a vége, akiknek végül fel kell menni a tanárukért, így Andi elhagyta a három fiút, akik kifulladva estek össze a fűben, és hanyatt fekve nézték az eget, mellkasukon pihentetve a kezüket. Eközben Andi egy hajszállal az arany csapatkapitány előtt ért a kilátóhoz, és karjával megfogta a fagerendát, elállva az utat az arany fiú elől, majd lendületből felkanyarodott a lépcsőre, és hármasával, de talán négyesével is sikerült szednie a lépcsőfokokat, így egy pillanat alatt az első fordulóban találta magát. – Ügyes vagy, menj, menj, menj!!! – sikoltoztunk Vivivel, Andi pedig újabbat fordult, és már ott is volt a következő szinten, ahol az arany fiú utánakapva megragadta a pulóverét, és megpróbálta hátrahúzni, mire az összes IOV-versenyző egy emberként hördült

fel, Róbert pedig a gerendákon át felnézve azonnal felszólt, hogy ezt tilos. Az arany csapattag ekkor elengedte Andit, aki két karjával a lépcsőkorlát két oldalát fogva tartotta fel maga mögött az ellenfelét, aztán az utolsó fokon felugorva hangosan elkiáltotta magát, mielőtt összerogyott volna. Továbbjuttatta a csapatát. Az arany négyes pedig kiesett. A torony előtt álló három fiú csalódottan nézett felfelé, ahol a társuk időközben felért a tanárukhoz, és lehajtott fejjel fújtatott a sprinteléstől kifulladva. Eközben Keri, Laci és Zétény a földről feltápászkodva, sárosan és fűfoltosan, átizzadt bézs melegítőben ölelkeztek össze, várva a negyedik társukat. Andi a tanárnőjükkel együtt komótosan és fáradtan érkezett le a toronyból, majd felénk pillantva egy kedves mosoly kíséretében intett, aztán átölelte a csapatát. Egy hajszálon múlt a kiesésük. A jelenetet látva Róbert kért egy kis figyelmet, és miután az utolsó, immáron kiesett arany csapat tagja is leért a kilátóból a tanárukkal, a főszervező körbefordult, és a jelenlévőkhöz szólt. – Az arany csapatnak véget ért az Iskolák Országos Versenye. A táborba visszaérve negyedórán belül elhagyják az élménytábor helyszínét – jelentette be, az arany fiúk pedig a fejüket rázva úgy, mint akik maguk sem hiszik, összetörten bámultak maguk elé. Mivel mind a négyen sportolónak tűntek, egészen biztos, hogy a feladatok közül valamelyik rejtvény hátráltatta őket, az ösvényt pedig sokkal később kezdték, és úgy érték be az utolsó métereken Andiékat. Ami azt illeti, majdnem sikerült is megelőzni és kiejteni őket. – Mindenki másnak folytatódik a verseny – köszörülte meg a torkát Róbert, kierőszakolva a csapatok figyelmét, akik mind szomorúan nézték a búcsúzó aranycsapatot, és pár biztató szót is szóltak feléjük. Úgy tűnt, őket sokan kedvelik, a kiesésük pedig többeket csüggedéssel töltött el. – Ne feledjétek, hamarosan új feladatok várnak rátok – folytatta Róbert. – Most pedig hamarosan érkezik a vonat, ami visszavisz bennünket a buszokig – közölte a jó hírt, vagyis azt, hogy nem gyalog megyünk vissza az ösvényen, mire a legtöbb csapat boldogan dőlt hátra a füvön, és várakozás közben kiélvezték a napsütésben a jól megérdemelt pihenésüket.

A főszervező bejelentését követően a bézsek azonnal odajöttek hozzánk. – Mi volt veletek? – kérdeztük szinte egyszerre, utalva arra, hogy együtt léptünk ki elsőként a kapun, ők mégis majdnem kiestek a végén. – Ne is mondjátok – sütötte le a szemét Andi. – Beszívtuk az ökocenteres feladatot, mi azzal kezdtük, de nem is tudom, mennyi időt töltöttünk ott – rázta meg a fejét. – Legalább másfél órát – közölte Keri bosszúsan. – Igen, azt mondta Panna, hogy találkoztatok a parkolóban, amikor ők már két feladaton túl voltak – sóhajtottam. – Igen, ott ennyire megakadtunk, nem jöttünk rá a hülye lufira, úgyhogy így jártunk – mesélte Keri. – Sajnálom – mondta Vivi szomorúan. – De legalább sikerült. – Így van. Ez most nem sokon múlt – ismerte be Andi. – A végén rendesen meghajtott minket az arany csapat. Laci hányt is a tanösvényen... – Jézusom, jól vagy? – kérdeztem aggódva. Még mindig elég sápadtnak tűnt. – Aha, persze, csak nem bírom a futást – legyintett. – Meg a stresszt – gondolta át. – És a stresszes futást, na azt végképp – állapította meg. – Jobbulást – mondtam. – Kösz – mosolyodott el. – Viszont nagyon szép volt a vége – dicsérte meg Dominik Andit, aki még mindig kipirultan bólintott a kilátótoronyba való felfutástól. – Ja, úgy látszik, van annak is előnye, ha hét méter hosszú az ember lába. Több lépcsőfokot tud egyszerre átlépni. Vagy mindet – gondolkodott hangosan, a megjegyzésére pedig valamennyien elnevettük magunkat, és gratuláltunk nekik a bentmaradásukhoz. – Andi, megtennéd, hogy csinálsz rólunk egy képet? – nyújtotta Vivi a telefonját felé. – Persze – válaszolta úgy, mint akinek ez tényleg nem okoz gondot, aztán hátrált néhány lépést, hogy a fűben ülve mind

benne legyünk, majd készített néhány fotót, amit odahozott megmutatni, felajánlva, hogy amennyiben nem jó, csinál nekünk újat. A fotón öten ülünk egymás mellett a fűben, a teljes Szirtescsapat. A kép jobb oldalán Dominik felhúzott térdein támaszkodik az alkarjával, az arcán sárpöttyökkel mered maga elé. Mellette Vivi féloldalas pózban, kihúzva magát, napszemüvegben néz bele a kamerába, és még ebben a sáros, kissé leharcolt állapotában is úgy nézett ki, mint akivel bárki azonnal cserélne. Középen Tahi ült a piros melegítőjében maga előtt összefont karral, és morcosan nézett. Vagy csak szokásosan. Attól függ. A tanár mellett én ülök törökülésben, és kissé félrebillentve a fejem, kimerülten pillantok a kamerába. A csoportképünkön Rajmund zárta a sort, aki a mellettem feküdt a fűben, fejét a combomnak támasztva, vagyis igazából a combomon tartva, és fel sem figyelt a fényképezésre, csak fekszik ott mellettem, és a feje fölé tartott telefonját nézi a napszemüveglencséje mögött hunyorogva. Hiteles és nem mellesleg baromi őszinte kép lett, úgyhogy megköszöntük Andinak, majd Vivi el is küldte Kocsisnak néhány másik fotó kíséretében, amit a verseny közben készített. Csupa olyan képet, amin egyikünk sem szerepelt, csak a helyszín vagy egyéb érdekesség a feladatról. Amit magunkról készítettünk, mint például a hasamnál elrejtett lufi, vagy az ösvényen készült videók, esetleg a nálam lévő akváriumos felvétel, azokat nem küldtük el Kocsisnak, mert nem akartuk, hogy kiposztolja a suli oldalára vagy a saját Instájára. Volt, amit megtartottunk magunknak. A kisvonat hamarosan megérkezett, így fáradtan feltápászkodva a földről felszálltunk az állomáson a szerelvényre, amin az IOVosokon kívül csak néhány kiránduló család tartózkodott. A vonatot kibővítették a szervezők előzetes kérésére, így mindenki felfért rá, valamennyi csapat a kísérőtanárokkal együtt, a szervezők és az a néhány turista is, akik a környéken jártak.

Mi a nyitott kocsik közül a leghátsó legvégébe vonultunk, és Tahival együtt ültünk le, miközben a vonat elindult visszafelé. Azért valóban más volt így megtenni a távot, mint gyalog, vagy főleg, mint futva. A legtöbb versenyző letompultan, kifáradva, csendben utazott a vasúton, a tájat nézve bambultak, esetleg kamerázták, az arany csapat barátai pedig a fiúkat körbeülve vigasztalták őket, de hiába, mert vigasztalhatatlanok voltak. Nem erre az eredményre számítottak, és nem ezért jöttek. Nyerni akartak. Ahogy egyébként mindenki. A nyitott kocsi ablakán kikönyökölve a kellemes menetszélben néztem csak úgy magam elé, amikor mindannyiunk telefonja egyszerre jelezte az értesítést. Kocsis bejelentette a továbbjutásunkat, és posztolta a fotókat. Szirtes gimnázium új fotókat töltött fel. Két perccel ezelőtt. „Breaking! Figyelem Szirtes Army! Most kaptam a hírt, hogy csapatunk első helyen végzett a mai versenynapon, ami azt jelenti, hogy nem csupán továbbjutottunk, de a Szirtes négyese elsőként teljesítette a nagyon összetett, komplex feladványt! Diáktársaitoknak a mai napon Tahi tanár úr nyomába kellett eredniük, és egy roppant leleményes feladatsorozatban kellett megtalálniuk a tanár urat. A feltöltött képeken látszik, hogy a megmérettetés lélegzetelállítóan gyönyörű környezetben zajlott, Sára, Vivi, Rajmund és Dominik pedig megcsinálták, megint megcsinálták, elsőként jutottak tovább, megtalálták Tahi tanár urat a kilátótoronyban, és a közös kép igazolja, hogy már együtt vannak. Nézzétek azokat a kimerült, fáradt tekinteteket, nézzétek a sáros ruhát, nézzétek, hogy min mehettek keresztül a továbbjutásért. És ne feledjük, elsők lettek! Büszke vagyok a csapatunkra, akikben senki, de senki nem bízott, ők viszont folyamatosan bizonyítják, hogy pontosan ott van a helyük, ahol most vannak. Szirtes-csapat! Le a

kalappal előttetek. Kocsis igazgató" A kommentek pedig özönleni kezdtek. „Hámámegin továbbjutottak” „Nebazz, megint elsők lettünk?” „Hallod, ezek megnyerik, vagy mi a szar?” „Attól azért marha messze vannak...” „Mint Tahi a jókedvtől” „XDDD” „Jó, de ha nem is nyerik meg... Akkor is bent vannak még mindig” „Nagy ügy, ez egy verseny, annyi a dolguk, hogy bennmaradjanak” „Könnyen beszélsz otthon tespedve. Nézzed már meg milyen állapotban vannak a képen” „Hát én se néznék ki jobban, ha Tahit kellett volna keresnem egész nap” „Keresné a halál” „Remélem keresi...” „:DD” „Sziasztok, mi volt a feladat?” „Ott van Kocsis posztjában, olvassátok már el!!!” „Tahi nyomában volt a feladat” „Tahit kellett keresni több helyszínen” „És megtalálták?” „Meg” „Hol volt?” „Kocsis posztja szerint a kilátótoronyban” „Miért várta Tahi egy toronyban, hogy kiszabadítsák?” „Mer’ hercegnő” „XDDDDDD” „Úristen de röhögök” „Végem van ember” „Ezzel a beszólással megnyerted a kommentszekciót” „Vagy az egész internetet”

„Hercegnő LOOOL” „Hülye, ez volt a feladat. Ott várta a tanár a csapatot” „Fú. De marha jók ezek a képek, tök szép helyeken jártak” „Nem mondjátok, hogy még mindig bent vagyunk a versenyen?” „Pedig de. Én komolyan azt hittem, hogy ez a négyes semeddig nem jut” „Hát én is. Értitek, Rajmundot még nem csapták ki???” „Ezen röhögök én is. Sehol egy balhéja? Tényleg?” „Szerintem ami késik nem múlik...” „Igazad lehet” „Császtok, mi ez a gyász hangulat a képen, mindenki kábé a halálán van, mi történt, kiestünk?” „Nem, továbbjutottunk, elsőként” „És így örülnek? Bazz, milyen ha ezek szomorúak” „Mondjuk elfáradtak, ahhoz mit szólsz?” „Miben? Nyaralnak a Hortobágyon” „Azért én a képüket elnézve nem gondolom, hogy olyan marhára nyaralnának. Tökre kivannak, nézd már meg. Kemény lehetett a feladat” „Én is kilennék, ha Tahi ülne mellettem a képen” „Szerintem csak szimplán kidőltek a versenytől. Rajmund fel sem néz, nézzétek már meg, ott fekszik a fotón” „Amúgy ja, tényleg” „Tudja valaki, hogy Sárának pontosan milyen a haja, mi a neve ennek a frizurának?” „Igen bazz, számontartom...” „A nevét nem tudom, de szerintem ilyen. LINK” „Kösz” „Várj itt van egy, amiban hullám is van. LINK” „Húzzatok már innen csajoskodni a hajakkal, meg minden szarral, mi itt trollkodunk, utálkozunk, gúnyolódunk és röhögünk!” „Jó, bocs, hogy élek” „Többet ne forduljon elő” „XDDDDD”

„:DDDD” „Ettől a kommentszekciótól az égő csavart be engem” „Gyere privátba a hajról dumálni, mert ezek itt rohadékok” „Oké” „Juj, ez tök jó ez a kilátótorony, a Kondás tónál van” „Én is voltam már, szép hely” „Halljátok, Tahi fejét kivágtam a képről, sokszorosítottam, és most az a hátterem. Száznegyvenszer fért rá. Száznegyven mérges Tahi fej.” „Kérem!” „Én is” „Emberek, ma lesz KK???” „Mi az a KK?” „Kocsis konyhája. És lesz az Instáján este nyolckor” „Mit főz ma?” „Úgy tudom hortobágyi húsos palacsintát készít. Vett új kötényt is, mutatta storyban” „Sziasztok, mi történt az IOV-on?” „Nem értem egyeseknek miért olyan ROHADT NEHÉZ ELOLVASNI A POSZTOT MIELŐTT KOMMENTEL? Ott van feketén-fehéren, továbbjutottunk” „Jólvanna, látom” „De durva, még mindig versenyben vagyunk?” „Aha. Buktam minden fogadást” „Én is. Most komolyan, ki gondolta volna, hogy ez a négyes eljut BÁRMEDDIG?” „Jaja. Érted, Felcser, meg Dominik, Sára, na és Rajmund...” „Rajmundról le lehet szállni, ő lesz a férjem XD” „Bocs, de a férjed Sára combján pihenteti a fejét a képen” „Mi?” „Hol?” „Mi van?” „Hallod, tényleg! Nagyítsátok!” „AZTAKU” „MIASZAR látom!” „Ne képzeljetek bele többet, szerintem csak így kényelmes”

„Nekem is így lenne. Major Sára combján bármikor... :DD” „Azt elhiszem” „Tényleg úgy van a feje” „Ettől a felfedezéstől megugattam a kutyámat” „:D” „Szerintem ez tök ártalmatlan, látszik, hogy kifáradtak, és ha vannak ilyen jóban, akkor simán haveri mozdulat, hogy ott a feje.” „Ha neked ez simán haveri, akkor szeretnék a haverod lenni” „XD” „XDDDD” „Nincs semmi gond ezzel a képpel. Amúgy esküszöm, még szimpi is rajta mindenki. Látszik, hogy beleadtak mindent” „Még jó, hogy beleadnak mindent, Kocsis tök igazságtalanul választotta a sulink négy leginkompetensebb tanulóját arra a versenyre, amire mindenki jelentkezett. Ők négyen semmivel nem érdemelték ki, hogy ott legyenek, és nem hat meg egy sáros kép róluk, hogy hú de marhára odatették magukat, mert ez a minimum. Ott vannak, teljesítsenek, ez a dolguk” „Azért szerintem ez így elég meredek. Mármint, ha jelentkeztek, és Kocsis őket választotta, akkor ők a csapatunk. Hogy van-e náluk jobb? Valószínű. De ők vannak ott, és ők próbálnak bennmaradni a sulinkért” „Igazad lenne, ha nem jelentkezett volna náluk százszor jobb is, akik ezeket a feladatokat a kisujjukból is kiráznák, csak éppen nem ők vannak ott. Azért, mert ennek a négyesnek egy kis hortobágyi futkározás már erőn felüli teljesítmény, még nem fogom piedesztálra emelni őket, mert attól nem lett nehezebb a feladatuk, hogy nekik már kihívást jelent. Ment volna atléta, meg matekos, meg egy aktív táncos, esetleg egy infós. Az egy olyan csapat, amivel lenne esélyünk. Így ezek négyen csak csapkodnak a sekély vízben, ahol amúgy még mindenkinek leér a lába, de tapsoljuk meg őket, rohadt ügyesek, aha, hogyne” „Nem értek egyet”

„Én igen.” „Hát így átgondolva én is egyetértek” „Engem is meggyőztél” „Szerintem is igazad van. Sokkal jobbak is lehetnének ott” „Már bocs, de Sára aktív táncosnak számít. Csak jelenleg nincs csapatban” „Mert kicsapták” „Nem ez a lényeg. Hanem, hogy aktív táncos, attól, hogy most nincs egyesületben” „Tök mindegy, a kommentelőnek igaza van, gáz ez a négyes” „Ja!” „Szerintem is” „Na, látom vitát szítottam. Én nem akartam meggyőzni senkit, csak elmondtam a véleményemet... Attól, hogy fáradtan ülnek a hortobágyi fűben, meg összesározták magukat, még nem lettek hirtelen az iskolánk büszkeségei, hanem még mindig azok, akik. Major Sára bepiáltatott valakit egy tánctáborban, az illető meg kórházba került, Pap Dominik verekedett egy szórakozóhelyen, Fehér Rajmund neve összeforrt a balhé szóval, és mindent IS tönkrevág, függetlenül attól, hogy a csajoknak valamiért imponál ez a rosszfiús imázs... És akkor ne is beszéljünk Felcser Vivienről, akiről tavaly nyáron csak olyan posztok keringtek, hogy melyik fesztiválon kivel kavart... Szép négyes, drukkoljunk nekik, sőt, rajongjunk értük, megérdemlik! Pfff. „Hú, ez azért kemény monológ volt” „Ja, a hozzászólásodat olvasva megkértem apámat, hogy öleljen meg” „XD” „Most ne vicceljük el légyszi, ez érdekes, amit írt” „Oké, bocs, befejeztem. Apámat is elengedem” „:DDDD” „Durva amit írtál, de nagyon igaz” „Szerintem... De ez csak az én véleményem, és nem kell egyetérteni velem. De szerintem ha igazad is van abban,