Leiner Laura Bizz bennem (Iskolák versenye II-1)

amit leírtál, az IOV alatt ebből semmit nem lehetett eddig érzékelni. Mind a négyen tök normálisan versenyeznek, fel sem tűnne, hogy kikről van szó, ha nem tudnánk ezeket az előzményeket.” „De tudjuk az előzményeket...” „Mondjuk ez is igaz” „Öcsém, tényleg vett Kocsis új kötényt. Milyen kis takaros benne. Vagy már másról beszélgetünk?” A hozzászólások ezen pontján bezártam a kommentszekciót, és ahogyan a többiek, úgy én is eltettem a telefonomat. Eleget láttunk belőle, úgyhogy némán néztünk ki a nyitott vonat ablakán, és menetszél kócolta hajunkat igazgatva figyeltük az elsuhanó tájat, ahol nemrégiben még a másik irányba futottunk úgy, mintha az életünk múlna rajta. És az múlt rajta? Nem, dehogy. De azért mi úgy tettünk. Viszont úgy tűnt, a teljesítményünkkel nem tudunk mindenkit meggyőzni, mert mindig lesz, akinek bármit is nyújtunk, kevés, egyszerűen azért, mert erősebb az előítélete és az ellenszenve az irányunkban, amin nem hajlandó felülkerekedni. És ami a legviccesebb, hogy amit állított rólunk, az igaz. Úgy volt, ahogy írta a kommentelő. Egyikünk sem feddhetetlen. Ezt pedig egy percig sem tagadtuk. A mi esetünkben egyáltalán nem arról van szó, hogy egy nagy globális félreértés áldozataiként teljesen ártatlanul arra várunk, hogy bebizonyosodjon az igazunk, és rájöjjenek az emberek, hogy hopp, az nem is úgy volt. Mert úgy volt. Nem tagadjuk, sosem tettük. Mi mind hibáztunk valamiben, mind a négyen elcsesztünk valamit, van, amelyikünk csak egyszer, van, amelyikünk többször, és van köztünk, aki folyamatosan. Ahogyan a kommentelő leírt minket, mi azok vagyunk. Nem hazudott, mi pedig nem cáfoljuk. Nem kitörölni akarjuk a múltat, mert azt már nem lehet. Mi csak magunk mögött akarjuk hagyni, és továbblépni. Mást nem szeretnénk. Hívhatjuk második esélynek, nevezhetjük tiszta lapnak, vagy beismerésnek, de még megbánásnak is. Teljesen mindegy. Csak

hadd legyünk túl rajta. Ennyit akartunk. Továbblépni. Azonban, ahogyan a kommentelő is bebizonyította, mindig lesznek, akiket nem érdekel, hogy mi mit akarunk és mit teszünk meg azért, hogy ne ítéljenek el minket egy vagy több múltbéli szarság miatt. Valaki mindig eszünkbe fogja juttatni, és talán ez a dolog legnehezebb része, újra és újra szembenézni a múltbéli hibákkal, amik úgyis örökre kísértenek. Talán a többiek is ugyanezen gondolkodtak sárosan, mocskosan és fáradtan utazva visszafelé a kisvasúton. Mindenki a saját gondolatmenetébe merülve hallgatott, és nézte a napsütötte mocsaras tájat, ahol a madarak szomjukat oltották a vízparton. Legnagyobb meglepetésünkre Tahi hirtelen megszólalt, mire mind a tanár felé fordultunk, akinek leengedett kezében ott volt a telefonja, kijelzőjén a Szirtes posztjával. – Ne olvassatok kommenteket – tanácsolta. – Már túl vagyunk rajta – közölte Dominik unottan, mire Tahi sóhajtva a fejét ingatta. – Ne csináljátok. Felesleges. Ők csak ítélkeznek – mutatta felénk a telefonját, egyértelműsítve, hogy kikre gondol, ha esetleg nem lenne világos. – Ti legalább próbálkoztok. És nem is akárhogy – tette hozzá. – Köszönjük – néztem rá hálásan, és a többiek is elmosolyodtak a tanár szavait hallva. – Ne nekem köszönjétek, hanem magatoknak. És tudom, hogy ti kemények vagytok, és azt is tudom, hogy sokat bírtok, ezt pedig nem itt a versenyen, hanem már előtte bizonyítottátok, de higgyétek el, végül mindenkit meg lehet törni. Ne hagyjátok magatokat, és ne adjátok meg ezt az örömöt senkinek... – mondta őszintén a rólunk írt hozzászólásokra reflektálva. – Rendben – biccentettünk. – Nincs hibátlan ember – vigasztalt minket. – Csak könnyebb máséval foglalkozni, mint a sajátunkéval szembenézni – mondta egyesével a szemünkbe nézve. – Ti viszont képesek voltatok rá. A múlt hánytorgatása helyett pedig inkább ezzel kellene foglalkoznia egyeseknek.... – rázta meg a fejét, aztán

megköszörülte a torkát, jelezve, hogy ennyi volt az érzelgős része a dolognak, és sokkal hivatalosabb hangnemben folytatta. – Száz szónak is egy a vége, ne foglalkozzatok a hozzászólásokkal. – Jó – biccentettünk. – De akkor a tanár úr se – közölte Vivi, mire Tahi meglepetten nézett rá. – Mármint – fújt Vivi egy rágólufit. – Azért a tanár úr is kapja az ívet rendesen a posztok alatt... – Ó, nem, azért a két eset nem ugyanaz – ingatta a fejét a tanár, mire érdeklődve néztünk rá, várva, hogy folytassa. – Én élvezem a rólam szóló kommenteket, aztán a hozzászólóval találkozunk szeptemberben. Majd akkor meglátja, hogy feleltet egy hercegnő – tervezte el a bosszúját a beszólásra, amit hallva akaratlanul is felröhögtünk. – A ti helyzetetek viszont merőben más. Nem sima trollkodás, hanem nálatok a kommentelők jó szokásukhoz híven olyannal kapcsolatban okoskodnak, amiről valójában fogalmuk sincsen és amihez egyáltalán nem értenek – magyarázta. – Tudjuk, ez a Dunning–Kruger-hatás – közölte Rajmund, mire Tahi elkerekedett szemmel nézett rá. – Te honnan tudsz ilyeneket? – kérdezte teljesen ledöbbenve. – Szabadidőmben hipotéziseket olvasgatok – kamuzta, mi pedig megpróbáltuk elfojtani a nevetésünket, hogy ne áruljuk el. A tanár összehúzott szemmel, gyanúsan méregette. – Hát, Fehér, a te szabadidődről mindent feltételezek, csak ezt nem, szóval ne próbálj meg hülyének nézni... – látott át rajta, mire Rajmund elröhögte magát, és elmondta, hogy az igazgató beszélt nekünk erről indulás előtt. – Akkor ezzel nem mondok újat, Kocsis igazgató jól felkészített benneteket – konstatálta Tahi elégedetten, aztán hozzátette. – Ha viszont ismeritek a hipotézist, akkor pontosan tudjátok, hogy ezt a versenyt az igazgató úr ismeri a legjobban, éppen ezért olyanokat küldött ide, akikről feltételezi, hogy a legtovább eljutnak a Szirtes diákjai közül. Azok pedig ti vagytok. És ott a pont – fejezte be. Egyikünk sem mondta ki, de Tahi szavai egyfajta lelkifröccsként hatottak a lehúzó kommentek után, egyszerűen azért, mert jó érzés volt tudni, hogy valaki értékeli a teljesítményünket, és nem a régi szarságokkal foglalkozik, hogy

újra és újra a fejünkre borítsa. A fizikatanár megnyilvánulása és állásfoglalása viszont visszabillentett minket oda, ahol lennünk kellett, és ahol egyébként voltunk. A hortobágyi kisvasút utolsó kocsijának utolsó ülésein, csapatfeladat első helyezettként. És ahogy Tahi mondta, ott a pont. Visszafelé utazva a végállomás felé, a vonat monoton zakatolása közben Rajmund félig fekvő pozícióban, az ülésen lecsúszva figyelte a nyitott ablakon át az elsuhanó füvesmocsaras tájat. Dominik a telefonjával videózott, Vivi rágózva vizsgálgatta az ösvényen kissé leégett vállát, és a száját elhúzva állapította meg, hogy ott maradt a pólójának a nyoma, én pedig az ölembe fogott pulcsimról leszedtem a „CsK" feliratú kitűzőt. – Tessék – nyújtottam Rajmund felé, aki elfordította a fejét az ablaktól, és meglepetten nézett rám. – Máris? – Aha. Letelt. Négy napja ilyenkor kaptam – fújtam ki hosszasan a levegőt. – Most te jössz. – Kösz – vette át mosolyogva, és feltűzte a pulcsijára. A Szirtescsapatnak új kapitánya lett. A kisvasút végállomásához érve az IOV-osok szedelőzködni kezdtek, mire mi is felkászálódtunk hátul, beálltunk az ülések közti folyosóra, arra várva, hogy leszálljunk. A sor végül megindult, mi pedig egymás után haladva, mocskosan, sárosan, és kifáradva lépkedtünk alig várva, hogy a táborhelyre érjünk és kipihenjük magunkat.

19. Az IOV-élménytáborba visszatérve szinte mindenki bepunnyadt a fárasztó csapatfeladat után. Az arany csapat távoztával az egész táborhelyen csendespihenő-hangulat uralkodott, mindenki a szobájába vonult és netezett, filmet nézett, vagy egyszerűen csak bealudt. Mi is így tettünk, azzal a különbséggel, hogy amíg a fiúk visszaérve azonnal elvonultak, mi Vivivel fürdés után elvittük a sáros cuccainkat meg a szennyesünket a mosókonyhába, és csak azután mentünk vissza a szobánkba, hogy otthagytuk a beindított mosógépeket, mondván, majd érte megyünk, ha lejárt. A szobába visszaérve Panna az ágyában fekve a fal felé fordulva aludt. A kezéből kiesett a telefonja, ami a párnájára zuhant, miközben a kijelzőn egy film jelenetei váltakoztak. Az érkezésünkre Andi hátrapillantott és intett egyet, majd visszafordulva belemerült a telefonjába, amin ő is nézett valamit. A szobába besütött a délutáni nap, aminek következtében az ablakon át beszűrődő fénycsíkban szálló por láthatóvá vált, ahogyan Vivi kirázta a párnáját, aztán lefeküdt, és telefonozni kezdett. Ahogyan én is. A szobában néma csend volt, mindenki bedugott füllel ejtőzött és nézett valamit a neten, miközben én fülesemet felvéve megtámasztottam a hátamat a párnán, és megnyitottam a galériámat. Az akváriumos videók közül kiválasztottam egy hosszabbat, amit én készítettem a fejem felett elúszó halakról, aztán megszerkesztettem, összevágtam, és egy passzoló zenét kiválasztva feltöltöttem a TikTokomra. Aztán a galériámban nézelődve még rákattintottam azokra a képekre és videókra, amiket Rajmund készített rólam az ökocentrumban, és megnéztem magam a felvételeken. Csak ekkor láttam meg, hogy amikor azt mondta, viselkedjek természetesen, akkor nem képeket, hanem videót csinált rólam, ami iszonyatosan vicces lett, és legalább ötször végignéztem, ahogyan folyamatosan instruálva végül kihozza belőlem azt az őszinte nevetést, ami az elmúlt napokban többször jellemzett, mint az utóbbi fél évben összesen. A videót nézve meg-megállítottam magamnál ott,

amikor is az arcomhoz nyúlva eltakarom magam, és úgy nevetek, miközben a mögöttem lévő üveg visszatükröződésében látszik a telefonomat fogó Rajmund, ahogy szintén nevet. – Sára – suttogta Vivi a fejem felett, mire a videó hatására még mindig vigyorogva néztem rá. – Hm? – kérdeztem, félig letolva a fülemről a fülesemet. – Lejárt a szárítógép – mondta a telefonján lévő időzítőt mutatva. – Oké, menjünk – bólintottam, és felülve az ágyon előrehajoltam, hogy felvegyem a cipőmet. A mosókonyhába éppen időben értünk, mert a gépünk valóban lejárt, és mások is vártak a használatára, tekintve, hogy a tanösvényen mindenki csupa sár lett. – Bocs, már megyünk is – szabadkoztunk Vivivel, miközben kirángattuk a piros cuccainkat a szárítóból. A sötétbarna melegítőt viselő lányok addig türelmesen ácsorogtak a gépek mellett. A meleg ruhákat a mosógépek melletti tartón hajtogattuk össze, aztán kirúgtuk magunk előtt az ajtót (mivel tele volt a kezünk), és visszaindultunk a házunk irányába. A táborban csend és nyugalom honolt, a kisházak ajtajai csukva voltak, amik mögött nagyrészt mindenki bealudt. Csak néhányan sétáltak a főépület felé papucsban, törölközővel a nyakukban, ők úszni mentek a medencébe, illetve egy-egy biliárdgolyó-lökés hangzott fel a játékterem irányából, ahol valakik a jelek szerint már elfoglalták az egyik asztalt. Már majdnem a házunkhoz értünk, amikor is utánunk szóltak, mire meglepetten fordultunk vissza, és kérdőn néztünk a felénk siető narancssárga ruhásra, aki a kezét kitárva nyújtott valamit. Vagyis nem valamit, hanem egészen pontosan egy piros borítékot. – Ez valami vicc, ugye? – kérdezte Vivi, akinek még valamennyire vizes volt a haja, mivel nem szárította meg hajmosás után, és konkrétan még nem értünk vissza olyan régen az előző feladatról, hogy megszáradjon magától. Egy mosásnyi idő óta voltunk újra a táborban. És máris új feladatot kaptunk.

Marha jó. A szervező nem reagált, hanem szó nélkül a kezembe nyomta a borítékot, aztán már el is sietett, amikor meglátta az egyik lila fiút, akit csakúgy, mint minket, pont elkapott az úton, és a kezébe nyomta a lila borítékot, aztán már tovább is ment. A srác, akivel tegnap este problémám volt a léghokiasztalnál, csak úgy, mint mi, teljesen lesokkolódva nézett a kezében tartott borítékra, aztán sietősen bement a házukba, hogy értesítse a csapattársait. – Basszus – kapcsoltam elsőként, majd Vivivel együtt sietősen berontottam a házunkba, és ledobtuk a ruhánkat az ágyunkra. A nem túl diszkrét érkezésünkre Andi felnézett a telefonjából, és kirántotta a füléből a fülhallgatóját. – Mi történt? – kérdezte, én pedig csak felmutattam neki a borítékot, és már mentünk is ki Viviel a szemben lévő házhoz, hogy szóljunk a fiúknak. – Ó, na ne már – hallottam Andi hangját mögülünk, aki felállt az ágyáról, és az ajtón kilépve a saját csapattársaihoz sietett. Panna eközben még mindig az igazak álmát aludta az ágyában. Gondoltuk, őt majd felkeltik a pinkek, mi pedig már mentünk is a szemben lévő fiúkhoz, ahol a csukott ajtóhoz érve dörömböltünk egy darabig. – Gyere! – kiáltotta ki egy idő után Rajmund rekedt hangon, mire résnyire kinyitottam az ajtót, és csak bedugtam a kezem a borítékkal együtt. Alig öt másodperc múlva Rajmund kitárta előttem a bejárati ajtajukat, és a piros melegítőnadrágjában, vagyis összesen annyiban, félmeztelenül állt előttünk, miközben álmosan nézett ránk. – Most szívattok, ugye? – dünnyögte a szemét megdörzsölve. – Nem – fintorogtunk mindketten, mire Rajmund bólintott egyet, aztán mezítláb visszament a szoba hátuljába, és kómásan ököllel rávert a fürdőszobaajtóra. Odabentről hallottuk, ahogyan elzáródik a víz, és Dominik kikiabálva azt kérdezi, hogy mi az. – Feladat – válaszolta Rajmund. – Hülyéskedsz? – hangzott a tus alól a költői kérdés, amire Rajmund nem válaszolt, csak a szekrényéhez lépett, az ajtót

kinyitva megragadta a pulcsijának az ujját, és egy határozott mozdulattal kirántotta, aztán fáradtan belebújt a felsőbe, úgy sétált felénk, és a tárva-nyitva lévő ajtón át kiment előttünk. – Nincs rajtad cipő – jegyeztem meg, mire Rajmund unottan lenézett, felfogta a látottakat, és visszament a szobájukba. – Aludtál? – kérdeztem visszatartott nevetéssel. – Aha – dörzsölte meg az arcát az ágyára ülve, és felhúzta a cipőjét, aztán újra kilépett az ajtón, ezúttal már nem mezítláb. Néhány percig álltunk a fiúk kisházának tornácán, és Dominikra vártunk, aki vizes hajjal, sietősen jött ki az ajtón. – Itt vagyok – mondta, mire elindultunk a hátsó játszótéren lévő kilátóba. Odafent egymással szemben, kört alkotva ültük körbe a borítékot, amit még mindig nem nyitottunk ki, mert valahogy egyikünknek sem fűlött hozzá a foga. – Hát ez gyors volt – közölte Dominik a borítékot nézve. – Legalább vártak volna holnapig – nyöszörgött Vivi felvéve a kapucniját a vizes hajára, és ásított egyet. Komolyan, még a rágózása is lassabb és tompább volt a megszokottnál, annyira kidőltünk a Tahi nyomában feladat alatt. Erre már itt is volt a következő. – Akkor ezek szerint hiába voltunk elsők, megint ugrott a védettség – állapította meg Rajmund. – Még nem biztos. Nézzük meg, hátha – nyúlt Vivi a borítékért, majd Rajmundnak adta, aki csapatkapitányként átvette és felbontotta. – Nem védettség – mondta azonnal, ahogyan kihajtotta a levelet és átfutotta a sorokat, aztán hangosan felolvasta nekünk. – Kedves versenyzők! Hamarosan újabb feladat vár rátok. Döntsétek el, hogy a csapatotok mely két versenyzőjét külditek a megmérettetésre. A csapatkapitányok a vacsora kezdetekor adják le a választott neveket. A borítékban találtok egy kis segítséget a következő feladathoz. Ennyi volt a levél, majd Rajmund a kezébe fogta a piros borítékot, óvatosan belenézett, és elsőnek egy fényképet vett ki belőle.

– Tanyaház – olvasta le a fotó hátoldaláról a ráfirkantott szöveget, aztán átadta a mellette ülő Vivinek, aki megnézte. – Hát, ez nem árul zsákbamacskát, tényleg egy tanyaház fotója – jelentette ki, majd felém nyújtotta a fotót, amit átvettem, és én is szemügyre vettem. A képen egy tipikus, lapos tetős tanyaház volt látható a hortobágyi pusztában, a kertjében gémeskúttal. A vállamat megvonva adtam át Dominiknak a képet, miközben Rajmund kivett a borítékból egy kis alakú papírt, amin valami firka volt. – Mi az? – kérdeztem. – Szoba, konyha, fürdő, hátsó ajtó... – olvasta fel a homlokát ráncolva. – Mutasd csak – kérte el Vivi. – Hé, ez a tanyaház tervrajza lesz – jelentette ki. – Nézzétek – tette le középre a kis lapot, amin vonalakkal volt behúzogatva az elrendezés, és az így kialakult rubrikákba kézzel írták be a helyiségek nevét. – Itt a gémeskút – mutatott a kis lapra. – Ez itt a kert – folytatta mellé téve a fényképet, amit időközben visszakapott Dominiktől. – Jó, akkor van egy fotónk egy tanyaházról, meg egy rajzolt tervrajzunk a belsejéről – gondolkodott hangosan Dominik. – Igen, valahogy úgy – biccentettem. – És akkor...? – akadt meg Dominik. – Hát... – töprengett Vivi, és átnézte a borítékot, hogy kaptunke még valamit benne. Nem, üres volt, csak a levelet, a fényképet és a rajzot kaptuk, semmi mást. – Hát ez lesz a feladat. – Mi? – kérdezte Rajmund álmosan. – Valami ezzel a házzal – tekergettem meg a fülpiercingjeim egyikét. – Tényleg, Major? – nézett rám Rajmund pislogás nélkül, mire a saját megállapításomat végiggondolva felröhögtem, és bólintva felvettem a fotót. – Igen, szerintem ezzel a házzal kapcsolatos a feladat – mondtam megállás nélkül nevetve, mire Rajmund is elröhögte magát. – Sőt. Megkockáztatom, hogy ennek a tervrajznak is van köze hozzá – mutattam a rajzra. – Nem lehet véletlen, hogy kaptunk egy ilyet – tetéztem, addigra pedig már mind a négyen a

szemünket törölgetve nevettünk a kilátó tetején, amiért ennyire nyomon voltam. – Na de viccen kívül – komolyodtam el nagy nehezen. – Lehet, hogy meg kell keresnünk ezt a házat? – tippeltem. – Én is gondoltam rá – mondta Dominik a fotót nézegetve. – Akkor miért kaptuk meg a belső elrendezését? – kérdezte Rajmund. – Jogos. Akkor a házban kell megtalálnunk valamit – vágta rá Vivi. – Lehet – emeltem fel a kis firkált rajzot ellenőrizve, hogy nincs-e valami rejtett jelzés rajta. Nem volt semmi. – De nem túl egyszerű ez? – kérdeztem gyanakodva, mert valahogy pillanatok alatt kitaláltuk a feladatot, ami valamiért nem stimmelt. Nem olyan volt, mint a tanulókártyás, amit Dominik megfejtett, és nem is olyan volt, mint a gumikacsás, aminél összevissza tippelgettünk. Valami nem volt kerek ezzel a feladattal, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mi. Inkább csak egy érzésem volt ezzel kapcsolatban, semmi konkrétum. – Szerintem kiindulásnak nem rossz. Valami csavar aztán biztos lesz benne – gondolta át Dominik. – Az tuti – bólogatott Vivi. – De azért ebből több nem derül ki – ingatta a fejét Rajmund a képet és rajzot nézve. – Nem – értett egyet Vivi. – Ház és a ház belső elrendezése – mondta. – Szerintem ebben nincs több, valamit elrejtenek a házban, az lesz a feladat. – Jó, akkor egyetértünk abban, hogy holnap ehhez a tanyaházhoz viszik a versenyzőket, ahol valószínűleg meg kell találni valamit – foglalta össze Dominik. – Azt még tegyük hozzá, hogy időre – szólt Rajmund. – Aha, ez így nekem elfogadható – mondta Vivi is, majd mindhárman felém néztek, a megerősítésemre várva. – Sára? – fürkészett Dominik. – Jó, szerintem is lehet, hogy ez lesz – szóltam átgondolva, mert nekem sem volt jobb vagy más tippem. Csak valahogy azt éreztem, hogy ez így túl könnyű.

– Akkor döntsük el, hogy ki megy – tanácsolta Rajmund. – Döntsük – értettünk egyet. De ez nem ment annyira egyszerűen. Ugyanis abban, hogy feltehetőleg egy házban meg kell találni valamit, elméletileg mind ugyanannyira voltunk jók, mint amennyire rosszak. Nem volt köztünk senki, aki híresen jól tudna keresni, vagy ilyesmi, így igazából nem nagyon tudtunk mi alapján dönteni. A feltételezett feladat mindannyiunknak egyformán szólt, így aztán azt hamar elengedtük, hogy vajon kihez passzol leginkább, mert nem volt köztünk különbség. Így rámentünk arra, hogy ki mennyi feladaton vett már részt. De ezzel sem jutottunk nagyon előre, mert Dominik volt az egyetlen, aki még csak csapatfeladaton járt, Vivi, Rajmund és én is voltunk már a közös feladaton kívül, viszont a tanulókártyás feladatot, még ha a táboron belülről is, de Dominik fejtette meg, így aztán a madaras feladatot közösen Vivinek és Dominiknak tulajdonítottuk, mi meg Rajmunddal konkrétan ketten mentünk a gumikacsásra, szóval itt is egál lett. Ezek után megpróbáltunk párosokat alkotni, és az alapján dönteni, de semmire nem jutottunk, mert minden opcióra mindenki azt mondta, hogy neki megfelel. Felmerült, hogy megy a két fiú, megyünk mi Vivivel, megy Dominik és Vivi, megyek Rajmunddal, megyek Dominikkal... Minden verziót számításba vettünk, de nem tudtuk, hogy egyik páros mitől lenne jobb egy tanyaházban történő keresésen, mint a másik. – Szerintem húzzunk – dobtam be végső tanácstalanságomban. Az ötletemmel mindenki egyetértett, úgyhogy Dominik lement a kilátó lépcsőjén, majd amikor visszatért, leült közénk, és a kezében fogott kitépett gazok közül négy erősebb fűszál kivételével mindent kifújt a tenyeréből, majd a maradék négyet addig tépkedte, amíg méretre nem igazította. Kettő hosszabb volt, kettő pedig látványosan rövidebb. – Na jó – rejtette el a tenyerében úgy, hogy mind a négy fűszál tökéletesen azonosnak tűnt. – Azok mennek, akik a két rövidet húzzák. Rendben? – nézett körbe. – Rendben – bólogattunk.

– Akkor. Lányok, kezdjétek – ajánlotta fel udvariasan, mire Vivi odanyúlt, és kihúzott egy fűszálat a négyből. Rövid volt. Vivi már biztosan résztvevője a tanyaházas feladatnak. – Sára, te jössz – tartotta felém a kezét Dominik, amiből három fűszál állt ki. Ezekből pedig csak egy volt rövid. Én meg kihúztam. – Ezt nem hiszem el – sütöttem le a szemem a rövid fűszálat tartva. – Szép volt, Major – ingatta a fejét Rajmund, majd látva, hogy Vivivel a szánkat elhúzva nézünk össze, hozzátette. – Ha akartok újra húzni... – ajánlotta fel azonnal. – Nem, dehogy – ellenkeztem. – Kihúztuk, megyünk. – Így van – bólogatott Vivi. – Amúgy is akartam kérdezni, Sára, hogy nincs kedved holnap egy tanyára jönni velem megkeresni ezt-azt? – hülyülte el a dolgot. – De – feleltem halálosan komolyan. – Tervben volt. – Akkor jó – fojtotta el a nevetését, és oldalra pillantva felpattant, majd kivette a telefonját a zsebéből. – Megy le a nap! – jelentette be boldogan, aztán a kilátó tábor felőli oldalához ment, és a narancssárga égbolt alatt állva emelte fel a kezében tartott készüléket. A fiúk is odaálltak Vivi mellé, és valamennyien a telefonjukkal vették a hortobágyi napnyugtát, miközben én a földön ülve az ölembe ejtett kezemben fogtam a tanyaház képét, és azt nézegettem. – Gyere, Major, mert lemaradsz – szólt rám Rajmund a kezét nyújtva, mire visszatettem mindent a borítékba, zsebre gyűrtem, és mosolyogva megfogtam Rajmund kezét, hagyva, hogy felhúzzon. A kilátó oldalához lépve Rajmund maga elé engedett, és miközben én a szélébe kapaszkodva néztem a végtelen róna mögött lenyugvó napot, addig Rajmund mögöttem állva fél karjával előrenyúlt, felemelte előttem a telefonját, és beindította a felvételt. – Nem zavarok így...? – suttogta a fülembe a hátam mögül, amitől a nyakamon végigszaladt a hideg, és a fejemet ingatva

igyekeztem normális választ adni. – Nem, de ne fogjam én? – ajánlottam fel, hogy átveszem a telefonját, ha úgy esetleg kényelmesebb neki. – Nem, kösz, jó így – felelte halkan, előttem tartva a telefont, aminek a kijelzőjén pörgött a felvétel másodpercszámlálója, én pedig nagyon koncentráltam, hogy ne vigyorogjak megállás nélkül, vagy legalábbis ne látványosan, a horizonton lenyugvó napot nézve. – Hát ez bámulatos volt – lökte el magát Vivi a korláttól, és rágózva pillantott felénk, pont mikor kitértem Rajmund elől oldalra. – Tényleg az volt – értettem egyet, Vivi pedig elfojtott mosollyal nyugtázott valamit, aztán a lépcső felé indult. – Menjünk vacsorázni. Az étkezőbe érve mi a svédasztalhoz léptünk, Rajmund pedig az adminisztrációs asztalnál ülő szervezőhöz készült, hogy felírasson minket a következő feladatra. – Biztosak vagytok benne, hogy ti mentek? – kérdezte utoljára. – Mi húztuk a rövidebbet, ez így fair. Megyünk a feladatra – erősködött Vivi, és én is egyetértettem vele. – Rendben – konstatálta Rajmund, aztán elment ahhoz az asztalhoz, ahol a csapatkapitányok várakoztak arra, hogy sorra kerüljenek. – Mit eszel? – kérdeztem Vivit, aki a konyhástól megkapta a külön tálcáját. – Úgy látom... – pillantott a tányérjára –, gluténmentes sajtos tészta és... GM linzer! – lelkesedett, én pedig mosolyogva bólintottam, aztán felemeltem az egyik fedőt, hogy benézzek alá, és szedtem magamnak belőle. Az asztalhoz érve helyet foglaltunk, és megvártuk Rajmundot is a kezdéssel, majd amikor leült hozzánk és maga elé vette a tányérját, amin sült krumpli volt rántott sajttal, én szó nélkül előrenyúltam, és mielőtt kérte volna, odaadtam neki a ketchupös tubust.

– Kösz – mondta, és amíg a tubust fejjel lefelé fordítva megütögette az alját, a szája szélén megjelent egy apró, alig észrevehető mosolygödör. – Szívesen – feleltem, miközben a villámmal feltekertem egy adag spagettit a tejszínes-gombás tésztámból, és szórakozottan fordultam körbe, a környező asztaloknál lévőket figyelve, akik közül a legtöbben a tanyaházas feladattal kapcsolatban diskuráltak egymással. Voltak, akik ásós feladatot gyanítottak, szerintük azért kaptunk a házhoz belső térképet. Mások bújócskára tippeltek, bár ezt fogalmam sincs, hogy gondolták, mert nem tértek ki a részletekre. A világoskék lányok pedig a gémeskúttal kapcsolatos feladatot sejtettek, de amikor az egyikük észrevette, hogy nézem őket, szólt a többieknek, ezért sokkal halkabban folytatták. Azt, mondjuk, nem tudták, hogy szájról továbbra is le tudom olvasni, amiről beszélnek, de annyira nem is volt fontos, ők a kútból akartak felhúzni valamit, így értelmezték a feladatot. – Mit tudunk? – hajolt hozzám Vivi, és megpróbált arra nézni, amerre én, hogy lássa, éppen mit figyelek. – Semmit, megy a spekuláció úgy általánosságban, de nincs konkrétum, csak tippek – feleltem. – Sára, áruld már el, hogy tudsz így szájról olvasni? Nagyon durva – nézett Dominik ámulva. – Az öcsém siket – mondtam a tésztámat rátekerve a villámra, a többiek pedig érdeklődve hallgattak. – Így aztán egész életemben fontos szerepet töltött be az artikuláció, a szájról olvasás és az arcmimika – tettem hozzá. – Á, értem – bólintott Dominik, és látszott rajta, hogy érdekli a téma. – Jelelni is tudsz? – Igen – feleltem. – Az öcséd? – szólt bele Vivi meglepetten. – Aha. – Az az öcséd volt, akivel videóztál? – kérdezte elkerekedett szemmel. – Igen – mondtam furán, mert nem értettem, ebben mi a meglepő.

– Basszus, én azt hittem, a barátoddal beszélsz – köhintette kínosan. – Mi? Nem, nem – ingattam a fejem. – Nekem... nincs barátom – mondtam ki egyszerűen, majd hirtelen mind Rajmund irányába pillantottunk, aki túlságosan benyomta a ketchupös tubus oldalát, aminek következtében az egész krumplijára ráömlött a szósz. – Semmi gond, így akartam – legyintett a tiszta ketchupös tányérjára, aztán Vivire nézett, akivel egymásra meresztgették a szemüket. Úgy tűnt, némán, csupán szemkontaktussal beszélnek meg valamit. Érdeklődve figyeltem a jelenetüket, amikor Dominik hozzám szólt, ezért elkaptam a tekintetem róluk. – Sára, engem régóta érdekel a jelelés – nézett rám Dominik. – Esetleg tudnál segíteni a tanulásban? – Hogyne, bármikor – mondtam igent örömmel, mert szívügyem, hogy a hallók és siketek közti kommunikáció könnyebb legyen, éppen ezért azt a tudást, amivel rendelkezem, bármikor szívesen megosztom bárkivel. – Tök jó – bólintott Dominik. – Ilyen alap dolgokat szeretnék elsajátítani, mint szia, hogy vagy, igyunk egy sört... Csak a legfontosabbak – közölte, mire hangosan felnevettem. – Oké, persze – ígértem meg. – Köszi! – mosolyodott el, és látszott rajta, hogy nagyon lelkes. – Mi a köszi? – kérdezte, mire eljeleltem neki. Dominik egymás után többször megismételte a mozdulatomat, így realizálta, aztán kicserélte az üres tányérját a somlói galuskájával, és enni kezdte. Az asztalokon lévő telefonok mindegyikén felugrott az értesítés, amit az Instagram küldött arról, hogy Kocsis élőzik, így mindannyian felvettük a készülékünket, és rányomtunk. A következő pillanatban az igazgató kötényben üdvözölte a nézőit a konyhájában, és egy húsdaráló összeszerelésével bajlódott. – Oké, mi történik? – kérdeztem visszatartott nevetéssel. – Kocsis Konyhája, hortobágyi húsos palacsinta különkiadás – olvasta le Vivi a kijelzőjéről. – Sok szeretettel köszöntöm a nézőket, amint láthatjátok, a nagy sikerre való tekintettel kezdetét vette az újabb KK-epizód,

amiben elkészítjük a méltán híres húsos palacsintát a hortobágyi versenyen tartózkodó csapatunk tiszteletére – magyarázta Kocsis megigazítva magán a fehér kötényét, amin piros felirattal a Szirtes Army szerepelt, aztán a húsdarálót próbálta összerakni, amivel hangosan csattogott és zörgött, miközben a kommentelők olyanokat írtak, hogy „RIP mindenki, aki fülessel nézi”. – Na ezt össze is raktuk – állította fel Kocsis csörögve a húsdarálót a kitámasztott telefon előtti konyhapulton, majd hátrasétálva kinyitotta a hűtőt, és lehajolva kutatni kezdett. Na ezt nem kellett volna, mert a kommentek azonnal beindultak, és miközben az igazgató a darálni való húst kereste, a nézőinél elszabadult a pokol. Ilyen kommentek érkeztek: „Mester, úgy látom hamarosan elfogy a vaj” „Kocsis igazgató úr, csak nem borocska van a hűtőben?” „Igazgató úr, lejár a sajtja!” „Emberek, Kocsist elnyeli a hűtője” „Bazz, Kocsis mindjárt Narniába ér” „Az szekrény, te állat, nem hűtő” „Ja XDDD” „Papi, sok lesz a koleszterin, mi az ott oldalt, szalonna???” „Nehogy villantson egy kőműves dekoltázst hajolgatás közben, mert itt halok meg” „Igazgató úr menjen arrébb, nem látom mi van a tejföl mellett!” A kommentek ezerrel pörögtek, nagyobbnál nagyobb hülyeségeket írtak a nézők, amikor is Kocsis végre kimászott a hűtőből és egy kis fémtálat fogva újra a kamera elé állt. – Itt is van a hús, amit le fogunk darálni – dobálta be a felszeletelt darabokat a kamera előtt tartott daráló tetején, majd bekapcsolta a gépet, amitől mind a négyünk készüléke hangos darálózúgást adott, mire a többi asztalnál ülő versenyző felénk pillantott. Azonnal levettük a hangerőt, és ahogy láttuk a kommentek ordítozásából, a fülhallgatós nézők komoly sérüléseket szenvedtek Kocsis hirtelen darálásától. A

cenzúrázatlan kommentek egyike sem túl szofisztikáltan fogalmazta meg érzéseit azzal kapcsolatban, hogy az igazgató beledarált a fülükbe. Kocsis a borzasztóan hangos gépet lefogva, ami így egész testében rázni kezdte, a homlokát ráncolva hajolt a telefonjához, és olvasgatni kezdte a kommenteket, aztán meglepett arccal kapcsolta ki a gépet. – Ó, elnézést kérek, hangos volt? – kérdezte. Hát erre sem egyszavas választ kapott. – Bocsánat, legközelebb előre jelezni fogom. – De közben úgy látom... Igen! – törölte meg a kezét a kötényben, és felkapta a kitámasztott telefont. – Közben úgy látom, hogy az IOV-ról is néznek minket, méghozzá a versenyzőink! Üdv nektek, Sára, Vivi, Rajmund és Domi. Mondjátok, jól vagytok? – kérdezte, miközben mind írtunk egy-egy kommentet. – Hogy? Ó, elnézést, Dominik nem szereti a becézést – kért elnézést Kocsis. – Jól vannak a versenyzőink, hála a jó égnek – olvasgatta, amiket írtunk neki. – És... Hogyan? Nocsak. A csapatunk tagjai azt írják, hogy máris megkapták a következő feladat értesítőjét. Igen, értem. Tehát a következő feladatra Felcser Vivien és Major Sára mennek. Ismétlem, Vivi és Sára mennek a feladatra – tudósított Kocsis azok alapján, amiket mi írtunk neki. Közben néhányan, akik látták, hogy ott vagyunk, küldtek egyegy „sok sikert”, meg „drukkolunk” kommentet. Úgy kábé hárman. A többiek lapítottak és csak figyelték a történéseket, az érkezésünkre, vagy inkább az észlelésünkre szinte leálltak a hozzászólások. Ahhoz már azért gerinc is kellene, hogy valaki úgy mondjon rólunk véleményt, hogy érezhetően jelen is vagyunk. Így szinte csak négyünk hozzászólásai jelentek meg Kocsis élőjében. Érdekes... Az igazgató a beszámolónkat elolvasva mindent be is mondott a nézőinek, mintha ők nem látták volna ugyanúgy a kommentjeinket, de mindegy. – Tehát csapatunk lányai holnap egy nagyon rejtélyes és különös feladatra készülnek, aminek fantázianeve csak annyi, hogy – mutatott a levegőbe sejtelmesen – „a tanyaház” – vázolta fel. – Kíváncsi vagyok – gondolkodott el, majd újra a telefonjára pillantott. – Igen, persze, ez érthető – olvasta el, amit írtunk neki,

aztán így szólt. – A Hortobágyon tartózkodó Szirtes-csapat jelezte, hogy fáradtak, így elköszönnek az adástól. Teljesen érthető, a mai napon már végeztek első helyen, holnap pedig a jelek szerint újabb kihívás vár rájuk, így azt mondom, pihenjetek csak, megérdemlitek, mi pedig, a Szirtes Army, drukkolunk nektek, és veletek vagyunk! Aki így gondolja, küldjön egy szívet! – kérte Kocsis. Érkezett vagy hat. Kocsis egy „ez is több, mint a semmi” bólintással nyugtázta a hat szívecskét, aztán szentimentálisan nézve a kijelzőre ezúttal kizárólag hozzánk intézte a szavait. – Büszke vagyok rátok – mondta halálosan komolyan, aztán egy „na folytatódjon a KK” megjegyzéssel rácsapott a daráló oldalára, amitől újra megsüketült mindenki, a kommentekszekciót pedig elárasztották az „AÚÚÚÚÚÚ!!!” hozzászólások. Ezúttal azonban nem lehettünk biztosak abban, hogy ez nem direkt volt. Az Insta-élőt kikapcsolva befejeztük a vacsoránkat, aztán az üres tálcáinkat visszavittük az ablakba, és átmentünk a boltíves átjárón át a játékterembe. – Szabad az egyik biliárdasztal – állapította meg Vivi meglepetten. – Mehet egy páros? – kérdezte Dominik. – Persze – feleltem, aztán a zsebemre tettem a kezem, hogy ellenőrizzem, jól érzem-e a telefonom rezgését. Igen, az jelzett némán, úgyhogy előhalásztam, és kérdőn néztem a kijelzőre. – Sára, leszel velem? – kiáltotta Vivi, miközben én összeráncoltam a szemöldököm a hívó nevére pillantva. – Ööö. Most nem, ezt fel kell vennem... – dünnyögtem, és a kijárat felé siettem a kezemben tartott telómmal. Az ajtó éppen nyílt, és a lilák léptek be, akiknek véletlenül majdnem nekimentem, majd kikerülve őket kimentem. Időközben besötétedett, és az ajtó mellett a falnál állva néztem, ahogyan a lepkék az étkező és a játékterem ablakának fényére rajzanak, miközben odabentről a csocsóbábuk pörgetésének hangját és a biliárdgolyók összeütközését szinte elnyomta a csapatok beszélgetése és nevetése. – Szia, apu – vettem fel a telefont kimérten, és vártam, hogy vonal túlsó végén, kábé százhetvenöt kilométerrel arrébb apu

válaszoljon. – Sára... – köszöntött hűvösen. – Nem tudod, hogy hol van a biciklitároló kulcsa? – tért a lényegre, én pedig hirtelen kizökkentem a versenyből, a hortobágyi helyszínről, a színes melegítőt viselő csapatokból és az egész IOV-ból. Mert kellett a biciklitároló kulcsa. – Az íróasztalom fiókjában van. Felülről a második – magyaráztam. – Nézem – szólt apu, és hallottam, ahogyan benyit a szobámba, aminek a jelek szerint csukva volt az ajtaja, majd odalép az íróasztalomhoz. Hallottam, ahogyan kihúzza a fiókot, és matat a cuccaim között, félrerak valamit, valamivel pedig zörög. Kereste a kulcsot. Közben pedig egy árva büdös szót sem szólt. Jellemző. A muskátlis ablak alatt a falnak döntöttem a hátamat, és türelmesen vártam, amíg apu kutat a biciklitároló kulcsa után, miközben direkt idegesen fújtatott, hogy tudjam, teher neki ez az egész. – Megvan – szólalt meg végül, bár a csörgésből magamtól is rájöttem. – Rendben – mondtam, aztán nem bírtam ki, és szemrehányón megjegyeztem. – Amúgy jól vagyok, kösz a kérdést... – dünnyögtem. – Tudom, hogy jól vagy, anyád mondta. – Ja, akkor neked már nem is kell megkérdezned – bólogattam. – Ne szemtelenkedj, Sára – szólt rám azonnal ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem szemtelenkedek, de négy napja itt vagyok, és csak a biciklitároló kulcsa miatt hívsz fel – vágtam a fejéhez. – Mert nem találtam – érvelt. – Ó, oké, akkor most már megvan, minden rendben. – Ne dramatizáld túl a dolgokat. Ott vagy egy játékon a Hortobágyon, iskolatársakkal, kísérőtanárral meg felügyelőkkel, gondolom, minden rendben, de ha nem, akkor majd hívnak, és szokás szerint megyek érted... – Szokás szerint – ismételtem meg sziszegve a fejemet rázva. – Mert olyan rohadt sokszor előfordult! – akadtam ki.

– Vigyázz a szádra. És mindegy, hogy sokszor vagy egyszer – közölte. – Nekem mindegy – ismételte. – Jó. Hagyjuk. – Szerintem is. – Ha megvan a kulcs, akkor... – Megvan – mondta. – Szia, apu – köszöntem el, mire annyit felelt, hogy „szia, Sára”, és leraktuk. Dühösen néztem a kezemben fogott telefonomra, és megfordulva lehunyt szemmel dőltem az épületnek, homlokomat a hideg falnak támasztva, miközben elszámoltam magamban tízig. Aztán újra tízig. Majd a biztonság kedvéért még egyszer tízig. És csak ezután löktem el magam a játékterem oldalától, hogy visszamenjek a többiekhez. Apu már fél éve így viselkedett velem. Vagyis így viselkedtünk egymással. Ő valahogy nem tudott túljutni azon, ami a tánctáborban történt, és nem csupán azért, mert ott volt a mentős-allergiás sztori, ami ugye ekkorává tette az egészet. Hanem egyszerűen benne megrendült valami velem kapcsolatban, valami helyrehozhatatlan történt azon az éjjelen, mert csalódott bennem, a lányában, akinek a táncversenyein mindig az első sorban kamerázva ült, és büszkén mutatta a felvételeket és eredményeket minden ismerősének és munkatársának, figyelmen kívül hagyva, hogy unják, és nem érdekli őket. Apu mindig büszke volt rám, mindig az érdekeimet tartotta szem előtt, hozott-vitt minden próbára, ha fújt, ha esett, ő vitt, mert hitt abban, hogy ez a jövőm, és hitt abban, hogy amit ennyire szeretek, abban támogatnia kell, és aznap éjjel, amikor szétesve látott a tánctábor hoteljének halljában, kirúgva, lefolyt sminkkel, piától bűzösen, jogosan kívánta a pokolba az egészet, és jogosan érezte magát elárulva és átverve. Mert a tetteim következménye a kirúgásom volt. És ezt felfogva akkor ott valami összetört benne, vagyis én törtem össze valamit benne, talán a szívét, nem tudom, de azóta elcsesződött az egész kapcsolatunk, és olyan távol kerültünk egymástól, amennyire csak két ember kerülhet. És még csak azt sem mondom, hogy nincs igaza. De. Csak nem tudok vele mit kezdeni. Fogalmam

sincs, hogy hozom helyre valaha, vagy mi fedi be ezt a repedést, ami a kapcsolatunkban keletkezett. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy valami. Nem tudom. De addig is... Felhív, ha nem találja a biciklitároló kulcsát. Bocs, hogy megint nem tettem vissza a helyére. A telefonomat elrakva vettem néhány mély lélegzetet a kora nyári, esti friss levegőn, aztán bementem a többiekhez.

20. Apu hívása után a játékterem nyüzsgő zajába visszaérve a társaságunkhoz léptem, akik a hátsó biliárdot és a mellette lévő ülőgarnitúrát foglalták el az asztallal együtt. Vivi, Dominik, Rajmund és az ezüstöktől Csanád párban biliárdoztak, körülöttük pedig az ezüst, a sötétkék és a bézs csapat tagjai figyelték a játékot, vagy nézték Andit és Kerit, ahogyan jengáznak. Az érkezésemre a csapatom tagjai felém pillantottak. – Minden rendben? – kérdezte Dominik, aki azonnal észrevette, hogy feldúlt vagyok. – Persze – fújtattam legyintve, mire Vivi átadta a dákót a falnál álló Zéténynek, hogy lökjön helyette a bézs fiú, és Rajmunddal együtt odalépett hozzám. Látták rajtam, hogy valami nem stimmel, és nem hagyták annyiban. – Nem, nincs semmi, csak apámmal beszéltem. – Látom, jól ment – ironizált Rajmund. – Jobb nem is lehetne – bólogattam. – Vagy várjunk... De, csak jobb lehetne – javítottam ki magam. Mind a hárman úgy néztek rám, mint akik pontosan tudják, hogy mit érzek. – Éreztétek már úgy, hogy elszúrtatok valamit, amit szeretnétek jóvátenni, de a másik fél nem engedi, mert még mindig haragszik? – néztem rájuk tehetetlenül. – Sokszor – biccentett Dominik. – Mindig – tette hozzá Vivi. – Egész életemben – bólintott Rajmund. – Egyszerűen... – ingattam a fejem szomorúan. – Egyszerűen nem bírunk egymással. Én bocsánatot kértem, ő nem bocsát meg, ettől én ideges vagyok, mert hát próbáltam jóvá tenni, de nem nagyon lehet, ő viszont magasról tesz az erőfeszítéseimre, és csak azt fújja, hogy neki van joga haragudni még az eredeti dolog miatt, és én nem haragudhatok azért, mert ő haragszik, mert szerinte ő jogosan haragszik, és szerintem is, de már abbahagyhatná, mert totál kivagyok attól, hogy bármit teszek, nem számít, mert mindig visszakanyarodik oda, hogy akkor mi volt. És így megyünk körbe-körbe, szüntelenül ugyanazt fújva, és

úgy érzem, ennek soha nem lesz vége – közöltem elfáradva még a gondolatmenettől is, mert fél év után már elfogyott az erőm apuval szemben. – Mindegy – ingattam a fejem, jelezve, hogy lezárom a témát, nem nyavalygok tovább. – Ha szeretnél beszélni róla... – ajánlotta fel Dominik, mire mosolyogva a szemébe néztem. – Kösz, de... inkább nem – ingattam a fejem. – Biliárd? – próbálkozott Vivi. – Később – mosolyogtam rá. – Most szerintem csak lehúznám a hangulatot... Inkább megyek, és elvonulok a nyomorommal együtt – közöltem, mire a többiek felröhögtek, aztán folytatták a biliárdozást, megígértetve velem, hogy beállok, amikor jobban vagyok. Pár pillanatig néztem, ahogyan Vivi kezdőlökésként a fehér golyóval szétrobbantja a háromszög alakba rendezett színeseket, majd sóhajtva az ülőgarnitúrához léptem, ahol az asztalnál Andi és Keri játszottak. A kanapéra lehuppanva a lábaimat az asztal szélének támasztottam, véletlenül meglöktem, és a Jenga torony, amit a bézsek építettek, azonnal eldőlt. – Basszus, ne haragudjatok – grimaszoltam fájdalmasan, úgy, mint akinek már csak ez hiányzott. – Semmi gond – mosolygott rám Andi. – Baj van? – vizslatott, miközben összerendezgette a faelemeket, hogy újra kezdjék a játékot, amit tönkretettem. – Nem, semmi – erőltettem egy halvány vigyort az arcomra, aztán lehunytam szemem, és fejemet a kanapénak döntve próbáltam rendezni a gondolataimat, amikor is valaki meglökte a vállamat. A szememet résnyire kinyitva néztem fel, és Rajmundot láttam magam előtt, aki egy félliteres jeges teát tartott felém. – Köszi – vettem el, mire Rajmund lehuppant mellém, és ugyanúgy, mint én, feltette a lábát az asztal szélének támasztva. Andiék Jenga tornya ekkor ismét ledőlt. – Bocs – biccentett feléjük Rajmund. – Lassan megszokjuk – intett Keri visszatartott röhögéssel. Rajmund figyelmen kívül hagyta a beszólást, és felém fordult.

– Chipset? – tartotta felém a nyitott zacskót, mire átgondolva a dolgot belenéztem, és kivettem belőle egy marékkal. Egymás mellett csendben ülve figyeltük a játékterem nyüzsgését, ahogyan a csapattagok egymást váltották a különböző játékokban. Vivi és Dominik folyamatosan biliárdoztak, úgy tűnt, egyelőre nem akad legyőzőjük, kihívójuk viszont annál inkább, így ők mindig játszottak, miközben az ellenfeleik állandóan cserélődtek. A mi társaságunkból, akik nem velük játszottak, az asztalunknál jengáztak Andiékkal, vagy az ezer darabos puzzle kirakásába próbáltak besegíteni, ami felett az ezüst lányok közül Angéla görnyedt. A kirakós doboza szerint a londoni Oxford streetet ábrázolja majd a puzzle, de egyelőre semmi nem rajzolódott még ki, csak egy piros emeletes busz részlete. Mi Rajmunddal továbbra is a lábunkkal támasztva az asztalt a kanapén ültünk és a többieket figyeltük, amikor is Rajmund hosszas hallgatás után felém pillantott. – Vállalsz engem is? – kérdezte hirtelen. – Mármint? – csodálkoztam el. – A jelelésben... Megmutatnál egy-két dolgot? – Komolyan? – lepődtem meg. – Aha, tényleg – biccentett, én pedig összehúzott szemmel néztem rá, várva, hogy mi lesz ebből, aztán látva, hogy Rajmund velem szembe fordul a kanapén, a vállamat megvonva bólintottam. – Oké, persze. Mit akarsz tudni? – fordultam én is felé, a fél lábamat magam alá húzva, de ehhez le kellett vennem az asztal széléről, a hirtelen mozdulattól pedig a Jenga torony ismét meginogott. – Ne, ne, ne – fohászkodott Andi két karját a levegőben tartva, így próbálta óvni a tornyot, ami végül megmaradt. – Ó, de jó – sütötte le a szemét. – Vigyáztam! – kiáltotta a szürke csapatból az egyik srác, ahogy elhaladva mellettünk ki akarta kerülni a szembejövőket, aminek következtében a térdével meglökte az asztalunkat, amin a torony ezúttal összedőlt. Andi és Keri unottan meredtek egymásra, aztán

közös megegyezés alapján befejezték a próbálkozást a toronnyal, és inkább besegítettek a puzzle kirakásába. – Szóval – fordult vissza felém Rajmund, én pedig felkészülve a tanítására, érdeklődve néztem a szemébe. – Hogy van az, hogy sajnálom? – kérdezte. Rögtön megmutattam. – Oké – gondolkodott el. – Hogy van az, hogy sajnálom, amiért apád haragszik? – Mi? – nevettem fel őszintén. – Ez hogy van? – kérdezte. – Ezt nem fogom jelelni neked – ráztam meg a fejemet. – Miért nem? – Mert nem is akarod tudni, csak hülyülsz – mondtam. – Ez nem igaz. Szeretném megtanulni. – Nem szeretnéd – hadakoztam. – Pocsék tanár vagy, Major – közölte, a megjegyzésén pedig újra felnevettem, és elgondolkodva néztem Rajmundra, akin őszintén látszott, hogy semmi sértő vagy bántó szándék nincs benne, és semmiképpen sem űz gúnyt a jelnyelvből, vagy ilyesmi, csupán a hangulatomat akarja egy kicsit jobbá tenni. Ezt pedig nagyon is értékeltem. – Jó, nem bánom. Mi volt a mondat? – Sajnálom, amiért apád haragszik – ismételte meg, én pedig elfojtva a mosolyomat, elkomolyodtam, és jelelni kezdtem. – Oké – mondta, amikor végeztem. – Hogy mutatod azt, hogy szerintem meg kellene bocsátania neked? – kérdezte, mire a szavaira hálásan bólintottam és folyamatosan jeleltem, Rajmund pedig türelmesen megvárta, hogy befejezzem, majd így szólt: – És az hogy van, hogy mindenki hülye, aki a fejedhez vágja a régi dolgokat? Hogy undorítóak a volt csapattársaid, amiért ezt csinálták veled? – sorolta, mire visszatartott vigyorral jeleltem mindent, amit Rajmund mondott nekem. – És gyávák is – tette hozzá, én pedig az ölembe ejtve a kezem, lekötelezve néztem a szemébe. – Köszönöm – suttogtam, mire Rajmund megrázta a fejét. – Még nem végeztünk az órával, ne csald le – közölte, a megjegyzésére pedig újra felnevettem. – Eddig csak fel akartalak

dobni... – Észrevettem – vágtam rá. – És sikerült – tettem hozzá mosolyogva. – Akkor örülök. Viszont most jön a tényleges tanulás. – Rendben. – Felkészültél, Major? – Fel – bólintottam határozottan, és készen álltam, hogy megtanítsam Rajmundnak, amit szeretne tudni. – Oké. Hogy mondod valakinek jelelve, hogy kedveled? – kérdezte. – Mi? – lepődtem meg. – Hogy kedvelsz valakit. Az hogy van? – húzta fel a szemöldökét. – Ó. Ömm. Oké. Így – jeleltem, mire Rajmund megismételte a mozdulataimat. – Ez azt jelenti, hogy kedvellek – mondtam. – Aha. És hogy van az, hogy tetszik a stílusod? – Tetszik a stílusod? – kérdeztem vissza furcsán, magamban azon tűnődve, hogy ezeket még mindig nekem mondja, mint az előbb, amikor direkt lejeleltette velem azokat az üzeneteket, amiket nekem szánt, vagy ez most már tényleg tőlem független, és szeretné megtanulni jelelve? – Igen. Azt hogy kell jelelni, hogy tetszik a stílusod? – ismételte meg. – Ööö. Így – tanítottam meg kissé kiesve a szerepemből, miközben az agyam megállás nélkül kattogott. – Ezeket miért kérdezed? – érdeklődtem. – Mert szeretnék tanulni – nézett a szemembe szórakozottan. – És ez az első, amit tudni akarsz? Hogy kedvellek, és tetszik a stílusod...? – forgattam a szemem rosszallón. – Mindenki ezzel kezdi, nem? – Nem, általában az ábécével – vágtam rá. – Hát mindegy, én ezeket akarom megtanulni elsőre. – Jó – hagytam rá furán. – Szóval – köszörülte meg a torkát. – Hogy mondod valakinek jelnyelven azt, hogy „szép vagy”? – Így – jeleltem.

– Nem, várj – ingatta a fejét. – Legyen úgy, hogy nagyon szép vagy – variált. – Tessék, itt van a nagyon is – tettem hozzá, miközben Rajmund a mozdulataimat figyelte. – Nem, ez mégsem elég kifejező – gondolkodott hangosan. – Hogy jeleled azt, hogy „én hülye eddig észre sem vettem, hogy mennyire átkozottul szép vagy” – fogalmazta meg, mire hátrahőkölve megráztam a fejem. – Ez így elég hosszú, maradjunk az előzőben – tanácsoltam. – Legyen csak a nagyon szép vagy. – Legyen, bár ez így nem fedi a valóságot... – forgatta a szemét, én pedig jelelés közben furcsán néztem Rajmundra, elrejtve a mosolyomat, és folyamatosan azon kattogtam, hogy ezt most vajon nekem mondja, vagy tényleg csak úgy általánosságban kérdezi. Azt hiszem, észrevette, hogy elbizonytalanodtam, és mosolyogva állta a tekintetem, sőt, kifejezetten szórakozottnak tűnt, ahogyan velem szemben ülve szenvtelenül nézte a jelelésemet, rám hagyva, hogy gondoljak erről, amit akarok. Látszott rajta, hogy élvezi a műsort, én pedig időközben befejeztem a jelelést, és feltűrtem a pulcsim ujját, miközben a tétlenné vált kezeimet nem tudtam hová tenni, ezért többször megigazítottam a fülbevalóimat. – Jó – szólalt meg Rajmund némi hallgatás után. – Vicces, hogy zavarba jöttél. – Mi? – lepődtem meg. – Ez jön most. A „vicces, hogy zavarba jöttél” – ismételte. – Ezt hogy jeleled? – kérdezte a szemembe nézve, miközben visszatartotta a nevetését, nekem pedig azonnal leesett, hogy behúzott a csőbe, ezért gyilkos tekintettel néztem rá. – Sehogy! – közöltem sziszegve, mire Rajmund addigra már nem bírta, és hangosan felröhögött. A fejemet rázva kaptam oldalra, és felmarkolva egy maréknyi puzzle-t, hozzávágtam, mire nevetés közben maga elé tette a kezét, így védve magát a rászóródó darabkáktól. – Hé, az a busz kereke volt – szólt Angéla felnézve a kirakósból,

és a bézsek is felénk pillantottak azt nézve, ahogyan Rajmundot dobálom. – Ne már, Major, most mi van? – kérdezte Rajmund megállás nélkül nevetve, tenyerével felém nyúlva, hogy kivédje a repkedő puzzle-öket. – Tudod, hogy mi van! – markoltam fel egy újabb adagot, és tovább hajigáltam felé. – Na jó, elég ebből, tanárt váltok, ez diákkal szembeni erőszak, ki vagy rúgva – magyarázta röhögve, aztán elkapta a csuklómat, amitől feladtam, és mindkét öklömet felemelve hagytam, hogy kihulljanak a puzzle-darabkák a tenyeremből, miközben nevetve néztem Rajmund szemébe. A következő másodpercben pedig hirtelen kivágódott a játékterem ajtaja. Rajmunddal együtt én is odakaptam a tekintetem, és meglepve néztünk a belépő Róbertre és a többi szervezőre, akik becsörtettek a helyiségbe, ahol azonnal megfagyott a levegő. Megálltak a csocsóbábuk, a dartsozók dobás közben ledermedtek, úgy néztek az irányukba, a biliárdozók pedig megmerevedve álltak az asztalok mellett, ahol az utolsó lökések golyói halkan gurultak szét a zöld felületen, és estek bele a lyukakba. Az unózók ledobták a kártyalapjaikat, és ezúttal nem számított, hogy kinél van a legerősebb vagy legszivatósabb lap, mert véget ért a parti. Róbert elégedetten konstatálta a szó szerint ledermedt versenyzőket, és ha levideózta volna ezt az állapotot, akkor valószínűleg ez lenne az egyik legjobb mannequin-challenge, amit valaha készítettek. De nem erről volt szó, Róbert nem ezért jött. Ez pedig pillanatokon belül ki is derült. – Megkérném a feladatra jelentkező versenyzőket, hogy fáradjanak a kapuhoz! – kiáltotta el magát Róbert, mire a legtöbb versenyző elkerekedett szemmel nézett rá. – Mikor? – kérdezte valaki a halvány rózsaszínektől. – Mondjuk – pillantott Róbert a karórájára színpadiasan – most. – Aztarohadt! – kiáltotta fel az egyik világoszöld fiú. És mind egyetértettünk vele. Rajmund abban a pillanatban elengedte a csuklómat, és

aggódva nézett rám. – Éjszakai feladat – suttogta. – Igen – bólogattam meglepetten, és Vivit kerestem a tekintetemmel, aki a biliárddákót fogva, széttárt karral állt tanácstalanul. Erre nem számítottunk. Róbert bejelentése egy másodperc alatt okozott teljes felfordulást a játékteremben, a feladatra indulás hírére ugyanis a legtöbben rájöttek, hogy ezt bizony elnéztük. A holnap délelőtti időpont helyett ugyanis este indulunk a megmérettetésre, ez pedig merőben más kontextusba helyezett mindent. Főként a segítségül kapott képet és tervrajzot. A zsebemből kivéve a borítékot, az izgalomtól és felgyülemlett adrenalintól kissé remegve húztam elő a házról kapott képet. Annyira tudtam, hogy valami nem stimmel... És ahogyan a napsütötte tanyaház fotóját nézegettem, rájöttem, hogy mi. Az, hogy a képen lévő, pusztában egyedül álló házikó azért tűnt kedvesnek és barátságosnak, mert a fotó nappal készült. Most viszont éjszaka van. És mi nem a megnyugtató napsütésben megyünk ebbe a házba. Hanem a sötétben. – Ó, baszki – sütöttem le a szemem. – Mi az? – kérdezte Rajmund azonnal. – Ez... Ez bátorságpróba lesz – grimaszoltam tehetetlenül, miközben Vivi és Dominik is odaléptek hozzánk. – Szerintetek mi ez az egész? – kérdezte Vivi idegesen rágózva. – Hát... – néztem a borítékból kivett tervrajzra. – Mennyire vagy félős? – pillantottam rá. – Attól függ... – felelte bizonytalanul. – Milyen helyzetben? – Mondjuk egy éjszakai elhagyatott tanyaházban – mutattam fel a fotót. – A fenébe, bátorságpróba! – jött rá azonnal, és a rágójával csattogtatva vette ki a képet a kezemből. – Na, én megyek Tahiért... – szólt Dominik. – Én meg a szervezőkhöz cserére – közölte Rajmund is, és mindkét fiú elsietett, mi pedig ott maradtunk a kanapé mellett

Vivivel. A terem egy pillanat alatt kiürült, minden játék úgy maradt félbehagyva, miközben a csapatok kinyomultak, hogy a kapuhoz siessenek, merthogy a most az nem öt vagy tíz percet jelentett, hanem azt, hogy azonnal menjen minden versenyző a kapuhoz. – Gyerünk, piros csapat, mozgás, mozgás – tapsolt kettőt Róbert, amikor is a játékterem ajtajában visszanézett a kiürült helyiségre, és megpillantott minket Vivivel. – Jövünk – dünnyögtem, visszagyűrve a zsebembe a feladat instrukcióit, aztán olyan lelkesen, mintha csak a fogamat húznák, vonszolni kezdtem magam a kijárat felé. – Basszus, basszus, basszus – sziszegte Vivi megállás nélkül, és szívemből szólt, nekem is hasonló gondolatok cikáztak az agyamban. A teremből kilépve a kapu felé indultunk, miközben összevissza forgattuk a fejünket Dominikot vagy Rajmundot keresve, de sehol nem láttuk őket. Riadtan kutattuk őket a tekintetünkkel, félve attól, hogy lekésnek rólunk, és el sem tudunk búcsúzni a feladat előtt, miközben megérkeztünk a kapu előtti területhez, ahol rövid időn belül másodszorra is hidegzuhany ért minket. Ugyanis a kettesével álló csapattagok mögött ácsorogva feltűnt, hogy a legtöbben nem lányokat küldenek erre a feladatra. Sem Andi, sem Panna nem volt a versenyzők között, a sötétkékektől is két fiú állt sorban, de még az ezüstök is úgy iratkoztak fel, hogy az egyetlen fiú, Csanád, résztvevője volt a feladatnak, így ők Angélával vegyespárosként vágtak neki az éjszakának. Marha jó. Egyedül mi voltunk Vivivel ketten lányok, plusz a világoskékek, akiknek a csapata összesen négy lányból állt, így értelemszerűen erre a feladatra két lányt jelöltek. A világoskék lányok valószínűleg ugyanazt gondolták, mint mi, mert riadtan néztek körbe a többi páros között, megpróbálva felmérni az esélyeiket. Az arckifejezésük alapján nem taksálták túl jóra. Amúgy annyira mi sem. – Itt vagyok – sietett oda hozzánk Rajmund. – Sikerült a csere? – kérdezte Vivi reménykedve.

– Nem engedik – rázta meg a fejét Rajmund idegesen. – Megpróbáltam mindennel érvelni, de elhajtottak, nem lehet módosítani azt, ha egyszer már felírattunk valakit a feladatra – hadarta. – Nem baj, megpróbáltuk – próbáltam nyugtatni, miközben idegesen a kapu irányába kaptam a fejem. A szervezők kinyitották. – Istenem már... – toporzékolt Vivi kikészülve. – Hol vannak Tahiék? – fordult hátra. – Ott jönnek – jegyeztem meg a lámpafény alatti két közeledő árnyékra pillantva. Dominik magas, vékony alkata, és a mellette caplató zömök, nagydarab fizikatanár sziluettje éles kontrasztot alkotott, ahogyan felénk siettek. – Komolyan – ért oda a tanár a fejét ingatva, szemrehányón nézve Rajmundra és Dominikra. – Komolyan kikülditek a lányokat egy bátorságpróbára? – Nem tudtuk – tette fel a kezét védekezőn Dominik. – Tényleg nem volt semmi erre utaló jel – vettem a védelmembe a fiúkat azonnal, mert ugyanannyira voltak hibásak, amennyire mi Vivivel. Szóval semennyire. Egy szerencsétlen sorsolás eredménye volt a párosunk, semmi több. Pech, hogy ezzel a kiesés szélére sodródtunk, mert a sok fiúpáros mögött állva az esélyeink nem voltak túl jók. – Ó, te jó ég – dörzsölte meg az arcát Tahi, amikor ő is felmérte a többi csapat összetételét, miközben a kapun már elkezdtek kiindulni az első versenyzők az elöl lévő szervezőket követve. – Kocsis igazgató mindnyájunkat seggbe rúg, ha kiesünk – szaladt ki a tanár száján, mire idegesen elröhögtük magunkat. – Nem fogunk kiesni – ígértem meg. – Megcsináljuk – erősködtem, de még könnyen volt nagy a szám az élménytábor kerítésén belül, tökéletes biztonságban. – Így van, megcsináljuk – biccentett Vivi, aki izgalmában elővette a zsebéből a dobozos rágót, és felpattintva a tetejét vagy tíz darabot szórt a szájába. Mind a négyen pislogás nélkül néztük, ahogyan megpróbálja összerágni, majd amikor észrevette magát, teli szájjal fordult hozzánk. – Khicsit ihzgulhok – magyarázta

meg, mi pedig ráhagytuk, és újra összenéztünk. – Figyeljetek – szólt Dominik Vivihez és hozzám, folyamatosan a kapu felé pillantva, amin már majdnem mindenki kiment. – Biztos vagyok benne, hogy mindent megtesztek a bennmaradásért, de tudnotok kell, hogy ha nem úgy alakul, az sem baj – nyugtatott minket előre, és úgy éreztem a szavaiból, hogy most nem igazán biztos a továbbjutásunkban. Dominik ideges mozdulattal fésülte hátra a haját, és folytatta. – Ha kiesünk, akkor kiesünk, megpróbáltátok – tette hozzá. – Viszont az közös hiba lesz, nem a tiétek, jó? Ez fontos. – Így van – bólintott Rajmund is. – A francba, nekünk kellene most kimenni azon a kapun – közölte mérgesen, és sóhajtva megrázta a fejét, mint aki magát okolja a történtekért. – Piros csapat, indulás! – kiáltott felénk Róbert. – Jövünk – feleltük egyszerre Vivivel. Dominik és Rajmund tehetetlen dühvel néztek maguk elé, és látványosan lelkibetegek lettek attól, hogy így alakult a dolog. Teljesen kikészültek, hogy nekünk kell kimennünk az éjszakai megmérettetésre, ami szinte száz százalék, hogy valamiféle bátorságpróba. – Piros csapat, nem szólok még egyszer! – üvöltött ránk Róbert idegesen a kapuból, amin már minden feladatra induló versenyző kilépett a koromfekete pusztába. – Mennünk kell! – lépett mellém Vivi a pulcsija alját megigazítva, aztán még egyszer végignéztünk az értünk aggódó csapatunk arcán. Tahi, Dominik és Rajmund nyugtalanul ácsorogtak egymás mellett, és tisztán látszott rajtuk, hogy bármelyikük menne helyettünk. De nem lehetett. Nekünk kellett Vivivel. Egy utolsót intettünk feléjük, aztán megfordulva futólépésben mentünk ki a kapun. – Nézzétek a házrajzot, ami a borítékban volt! – kiabálták még utánunk mind a hárman, ezt követően Róbert és öt másik szervező becsukták mögöttünk az IOV-élménytábor bejáratát, majd lemaradva mögöttünk kísérni kezdtek minket.

21. Elindultunk az éjszakai feladatra. Az utánunk gyalogló szervezők mögött az IOV-élménytábor egyre távolodott, és a zajai is egyre inkább elhaltak, ahogyan távolodtunk tőle. A fekete, csillagos égbolt alatt lépkedve a kitaposott gyalogösvényen fogalmunk sem volt, hogy mennyit megyünk még, vagy merre tartunk, csak mentünk előre a nem ismert úti célunk felé. A versenyzők a sötétben bukdácsolva a telefonjuk elemlámpa funkciójával világították meg a göröngyös földutat a lábuk alatt, és hiába kérdezgették, hogy messze vagyunk-e még, nem kaptak rá érdemben választ, a szervezők szokásukhoz híven nem mondtak semmit. – Jól vagy? – suttogtam Vivinek, aki némán gyalogolt mellettem. – Kicsit izgulok. Te? – pillantott rám. – Kicsit én is – ismertem be. – De inkább az ismeretlen miatt... Nem hiszem, hogy annyira para lesz... – gondolkodtam hangosan. – Vagy szerinted? – Huszonnyolc diák gyalogol éjszaka a hortobágyi pusztában nagy valószínűség szerint egy elhagyatott tanyaházhoz. Ez már eleve úgy para, ahogy van – közölte. – Ez igaz – nevettem fel halkan. – De még mindig jobb, mintha ez egyszemélyes feladat lenne. – Az tuti – bólogatott rágózva. – A lényeg, hogy bármi lesz, maradjunk együtt. – Rendben, ez jó terv – értettem egyet. – És a legfontosabb. Ha véletlenül kinyúlok ijedtemben... – Igen? – nevettem el magam. – Akkor csinálj még rólam egy jó képet, légyszi, tudod, egy olyan „kapjátok be, én így néztem ki az utolsó pillanatomban” fotót az utálóimnak. Persze lehet beállított és filterezett is, a lényeg, hogy rajtad kívül más ne tudjon arról, hogy szerkesztett. Megoldható? – tervezgette. – Természetesen – ígértem meg vigyorogva. – Mutasd magad, smink, haj rendben? – világítottam az arcába a telefonommal.

– Na? – kérdezte. – Tökéletes. Bízhatsz bennem, ha úgy alakul, olyan képet csinálok rólad, amibe ők is belehalnak – hülyültem tovább. – Ez rendes tőled – nevetett fel, aztán én is elröhögtem magam a sötétben gyalogolva. – Amúgy... – tűnődtem el. – Sajnálom, hogy eddig nem ismertelek jobban. A verseny előtt. Mert tök jó fej vagy – mondtam őszintén. – Köszönöm – nézett felém Vivi, és az elemlámpafényben halványan megvilágított arcán látszott, hogy mennyire megleptem a megjegyzéssel. – Ezt nem sűrűn mondják nekem – ismerte be. – Tudod... A bélyeg. – Igen – bólintottam úgy, mint aki pontosan tudja, miről beszél. Mert hát pontosan tudtam is. Hasonló cipőben jártunk. – Kérdezhetek valamit? Ezzel kapcsolatban? – Persze – felelte. – Mi történt tavaly nyáron? Ami után így kikezdtek téged? A dolgaid miatt. Mármint... Nem igazán tudok semmi konkrétumot, én is csak hallottam ezt-azt, meg láttam pár lementett storyt, nyilván nem tudom az igazságot, meg ha nem akarsz beszélni róla, akkor nem is kell, csak... – próbálkoztam. – Nem tudom – vágott közbe. – Vagyis… Tényleg nem tudom. Olyan szívesen megmagyaráznám, hogy mi történt, de a dolgoknak nincs mindig magyarázatuk. Az esetemben például nincs – mondta halkan, jól átgondolva a választ. – Ahhoz tudnám hasonlítani a történteket, mint amikor bokáig akarsz bemenni a vízbe, aztán véletlenül már térdig állsz benne, érzed, hogy ez így nem lesz jó, de akkor már ellepi a nyakadat, és mire ki akarnál úszni, mert bánod, hogy olyan mélyre mentél, addigra már elsodor a francba, és ennyi volt. Velem valami ilyesmi történt. Nyár elején összebarátkoztam néhány új arccal, velük kezdtem el lógni, nyár végére meg én lettem a világ ribanca az ismerőseim és sulitársaim szerint. És visszagondolva nem is voltam messze tőle. Jó, nyilván ez így erős, nem minden igaz, amit beszélnek rólam, de a legtöbb sajnos igen. És hidd el, átkozottul nem vagyok rá büszke. Tényleg nincs észszerű magyarázat a dolgokra,

csak annyi, hogy nem volt kontroll, nem volt fék, és túltoltam mindent. A bulizást, a kavarást, a fesztiválokat, a feltöltött fotókat és videókat, amik tudom, hogy mennyire gázosak. De akkor nem érdekelt, csak élveztem, hogy mindent megtehetek, mert azt hittem, mindent megtehetek, és élveztem azt is, hogy sokan odavannak értem. Ki is használtam rendesen. Ezeket kár lenne tagadnom, mert így volt, bekattant valami az agyamba, és elvitt egy szar irányba. Ma már tudom, hogy mit szúrtam el vagy hol, és bár nem hibáztatok senkit, mert csak magamnak köszönhetek mindent, a biztonság kedvéért megszakítottam a kapcsolatot azokkal, akikkel végigbuliztam a tavaly nyarat. Szívás, hogy ezt ők nem vették jó néven és megutáltak, úgyhogy két szék közt a pad alá estem, mert így a régi ismerőseim megvetettek, az újak berágtak rám, én meg hirtelen egyedül maradtam egy halom kínos emlékkel és a neten keringő pletykákkal meg ítélettel a vállamon. Ennyi. Mondanám, hogy kinek a hibája volt, és olyan jó lenne ráverni másokra, de az a helyzet, hogy az egyetlen, aki tehet a történtekről, az itt sétál melletted – mutatott magára, én pedig hallgattam, és folyamatosan bólogattam, jelezve, hogy megértem, amit mond. – És tudom, hogy mit mondanak rólam, tudom, hogy miért mondják, tettem is érte eleget, hogy így legyen, de... Belefáradtam, hogy bebizonyítsam másoknak, megváltoztam. Úgysem számít. És már nem akarok nekik megmutatni semmit. Kizárólag magamnak akarok megfelelni. És mielőtt bárki azt mondaná erre, hogy az nem nehéz, megjegyzem, szerintem az a legnehezebb. Magunknak megfelelni. – Ez pontosan így van – bólogattam, aztán szomorúan Vivire néztem. – Sajnálom, ami veled történt – szóltam őszintén. – Köszi – biccentett. – Tudod, mit? Neked el is hiszem – pillantott rám őszintén. – Meg Rajmundnak és Dominiknak is. – Igen, valahogy mind a négyünknek hasonlóan defektesen alakult az élete – állapítottam meg. – Az biztos. Kocsis jól beletrafált. Vajon tudta előre, hogy jól fogunk működni? Így együtt? Csapatként? – kérdezte. – Szerintem Kocsis az egyetlen, aki tudta – bólintottam. – A

többi a Dunning-Kruger – gondoltam át. – Jaja – nevetett fel, és miközben egymás mellett gyalogoltunk a buckás földúton, hátrapillantottam a vállam felett. – Vivi – motyogtam a telefonommal magam mögé világítva. – Hm? – Szerinted... Mióta nincsenek mögöttünk a szervezők? – kérdeztem. – Mi van??? – fordult hátra ő is elkerekedett szemmel. És valóban, Róbert és a többi szervező eltűnt mögülünk, magunk maradtunk a magas fű közt vájt ösvényen gyalogolva. – Baszki – suttogta Vivi riadtan. – Mi van, csajok? – fordult hátra az előttünk gyalogló szürke melegítős srác. – Eltűntek a szervezők mögülünk – mondtam egyszerűen. A fiúk a telefonjukkal világítottak a hátunk mögé, hogy megbizonyosodjanak róla, aztán amikor látták, hogy mögöttünk csak a feketeség van, a vállukat vonogatva fordultak vissza. – Hé! – szólt rájuk Vivi, mire a szürkék komótosan néztek ránk. – Nem engednétek magatok elé itt az úton? – kérdezte fintorogva, mert nem érezte komfortosnak, hogy mi ketten gyalogolunk a sor végén. Ami azt illeti, tényleg elég ijesztő volt, úgyhogy én is kissé kiszolgáltatottan néztem a két szürke fiúra, hátha átlátják a helyzetet, és hajlanak a cserére. – Nem – felelték egyszerre. – Ne már, ez még nem is a feladat – mondta Vivi meglepetten, aki még ilyen szituációban nem találkozott össze a szürkékkel, csak nekem volt hozzájuk szerencsém Rajmunddal a gumikacsás esetnél. – Honnan tudod, hogy ez még nem a feladat? – kérdezett vissza az egyik szürke srác. – Onnan, hogy akkor már kérés nélkül is előttetek lennénk – vágta rá Vivi bosszúsan. – Csak szeretnéd... – röhögtek össze. – Majd figyelj, seggfejkém – vitatkozott Vivi, aztán maga előtt védekezőn összefonta a karját, úgy pillantgatott hátra minden szellőnél, ami megrázta körülöttünk a magas növényzetet.

Az előrébb gyaloglók semmit nem sejtettek abból, hogy hátul eltűntek a szervezők, csak mentek előre a kijelölt úton, az elöl lévő narancssárga ruhás vezetésével. Ciripelések, huhogások és a puszta felől érkező neszezések közepette gyalogoltunk a hortobágyi éjszakában, a felettünk lévő tiszta égbolton pedig millió csillag ragyogott. A közelből hirtelen mozgást hallottunk, mire Vivivel egymás kezét megragadva ugrottunk egyet, és rögtön odavilágítottunk a telefonunkkal, aztán a fűből felröppenő két madár árnyát meglátva zavartan röhögtünk össze. Konkrétan halálra rémültünk ott a sor végén magunkban, de mindegy. A szürke fiúk kérdőn néztek vissza ránk, és lesajnálón forgatták a szemüket, aztán előrefordulva gyalogoltak tovább, mi pedig követtük őket. De már nem sokáig, mert hirtelen megállt a sor. – Mi az? – kérdeztem a nyakamat nyújtogatva, és többen is kérdőn néztek össze. – Az ezüst csapat velem jön, a többi itt várakozik – szólt elölről egy szervező, aki a csoportot vezette ez idáig. A telefonok elemlámpái mind az arcába világítottak, mire a narancssárga ruhás az ezüstökkel együtt továbbment egy letaposott gyalogúton. – Itt? Itt kell várakoznunk? – nézett mindenki körbe. Először is, nem tudtuk, hogy hol vagyunk. Másodszor pedig... Egyszerűen ott hagytak minket a puszta közepén. A színes melegítőt viselő versenyzők összevissza forgolódtak a telefonjukkal maguk előtt, és próbálták felfogni, hogy ez tényleg megtörténik. Nem hibáztattam érte őket, elég szürreális élmény volt. – Na jó, ez nagyon gáz – sétált oda hozzánk Keri Zéténnyel, és ijedten kapkodták a tekintetüket. – Nekünk mondod? Mi jöttünk a sor végén – vágtam rá, miközben mellettem Vivi a telefonjával világította meg a rajzolt térképet, és azt tanulmányozta, ahogyan azt tanácsolták nekünk az indulás pillanatában. – Hol van Róbert? – kérdezték Zétényék, amikor feltűnt nekik, hogy nincs ott velünk.

– Passz. Egy ideje nincs mögöttünk. Ahogy a többi szervező is eltűnt – közöltem. – Na jó, persze – dünnyögte Keri. – Hallom a fülemben az igazgatónőm szavait. Menjél, Keri, az Iskolák Országos Versenyére... – magyarázta. – Jó kis feladatok lesznek ott, Keri – tette hozzá még mindig az igazgatóját imitálva. – Erre, hallod, itt állok éjjel a Hortobágy kellős közepén matekosként, és mindjárt összeszarom magam – közölte, mire akaratlanul is elnevettük magunkat. – Hol egy egyenlet, megoldom, de vigyenek már vissza innen – fokozta, mi pedig egyre jobban röhögtünk. – Nyugi, nem kell félni – sétált oda hozzánk Jani a sötétkékektől, és megnyugtató próbált lenni, de a bézsek azonnal félbeszakították. – Te könnyen beszélsz, futó vagy – szólt rá Keri. – De én matekosként itt halok meg, Zétény meg maximum németül próbál segítséget kérni – avatott be minket a csapatának erősségeibe. – Igazából – röhögte Jani – én csak annyit akartam mondani, hogy az előbb elemlámpával körbevilágítottunk, és láttunk narancssárga ruhásokat a magas fűben – mondta. – Szóval nem hagytak itt minket magunkra – magyarázta halkan. – Csak ez már a feladat felvezetése. Tudjátok... A paráztatás. Wúúú – tartotta az álla alá a telefonjának elemlámpáját, amitől Keri és Zétény feszengeni kezdett. Jani azonnal kiröhögte őket, a következő pillanatban pedig földbe gyökerezett a lábunk, mert valahonnan, nem is olyan messziről, velőtrázó sikoly hangzott fel. – Mi a... – nézett fel Vivi a rajzolt térképből. – Ez is a felvezetés része??? – kérdezte Keri Janitól, aki eltűnődve átgondolta a kérdést, aztán megrázta a fejét. – Nem, ez már az ezüstök bátorságpróbájáról jött – mondta szórakozottan. – Szerintem Angélát hallottuk – tette hozzá, Keri pedig mutató- és középső ujját a nyakára tette, és ellenőrizte a pulzusát. A hortobágyi éjszakát újabb üvöltés rázta meg, ezúttal egy fiú és egy lány hangját hallottuk. – Aha. Jól sejtettem. Angéla és Csanád ordítoznak... – biccentett. – Vagy a hang alapján éppen ölik őket – pislogott falfehéren

Keri. – Az is lehet – röhögte el magát Jani. – Na jó, mondjátok, hogy még mindig egy iskolai versenyen vagyunk – suttogta Zétény megilletődve, amikor is újabb ordítást és sikoltást hallottunk valahonnan a magas fű mögötti területről. Bármit is csináltak az ezüst csapattal, az nem hangzott valami jól. A többi csapat is bizonytalanul ácsorgott és nézett össze a sikolyok és kiabálások után. Persze a legtöbben nem merték bevallani, hogy félnek, főként, mert alig érkezett lány a feladatra, a fiúk meg nyilván próbálták egymás előtt is titkolni, hogy azért van egy kis cidrizés bennük, úgyhogy szinte csak a bézsek és a pink kilencedikes fiúk nem játszották meg magukat, ők nem titkolva az érzéseiket, minden neszre és hangra összerándultak. Mindenki más röhögéssel és hangoskodással palástolta a valódi reakcióit, miközben ott álltunk a pusztán, az éjszaka kellős közepén. – Öt perc – néztem a telefonom kijelzőjére. – Mi öt perc? Akkor ment el az ezüst csapat a feladatra, vagy a haláluk beálltának az időpontját közölted? – kérdezte Zétény kissé reszketve. – Akkor mentek el – nevettem fel halkan, majd félrekaptam a fejem, mert valami rázni kezdte a magas füvet a közelemben, amitől megijedtem. – Bocs, köszi – álltam át Keri másik oldalára. – Igazad van, Sára, bármi is az, jobb, ha engem kap el – tárta szét a karját kérdőn, mire röhögve megráztam a fejem. – Nem úgy gondoltam. – Dehogynem – legyintett Keri, amitől még jobban felnevettem. Hirtelen az a narancssárga ruhás szervező ért vissza, aki elvitte az ezüstöket. – Na, gyorsan elásta őket – jegyezte meg az egyik világosbarna fiú, a beszólására pedig az úton ácsorgó csapatok valamennyien felröhögtek. – Lila csapat – szólította őket a szervező, figyelmen kívül hagyva a beszólást, és a lila fiúk kíséretében újra elment. – Úgy nézem – pillantott Keri a telefonja kijelzőjére –, hogy ez tizenhárom perc volt összesen onnantól, hogy az ezüst csapatot

elvitte, és már vissza is jött másokért. Szóval ez azt jelenti, hogy Csanád és Angéla vagy ennyire jók voltak, vagy ilyen rövid a feladat – gondolkodott hangosan. – Tizenhárom perc? – kérdeztem, és aggódva néztem Vivi kezére, amiben a rajzolt térkép mellett a tanyaház fotóját is fogta. Én nem akartam tizenhárom percet eltölteni ott... Igazából egyet sem. Az ezüst és lila csapat után a szervező sorban jött a versenyzőkért. A lilákat a pinkek követték. A két kilencedikes fiú, Dani és Palkó olyan kicsinek tűnt a szervező mögött lépkedve, hogy akaratlanul is megsajnáltam őket, főként, mert néhány perc múlva az ő sikoltozásukat is hallottuk a közelből. De egyébként nem ők voltak a leghangosabb és legsikítósabb páros. Hanem a bézsek, akikért a türkizek után jött a szervező. – Bézs csapat – szólította fel őket. – Nincsenek itt – felelte Keri azonnal, mire valamennyien felnevettünk. A szervező elfojtotta a mosolyát, és szólt, hogy indulnak, mire Keri és Zétény falfehérré vált arccal, rettegve követte a narancssárga ruhást az ismeretlenbe. – Sok sikert – kiáltottuk utánuk, aztán eltűntek a növényzetben. Nagyjából két perc múlva pedig elkezdődött a két fiú hisztérikus sikoltozásának és véget nem érő ordítozásának koncertje, ami kisebb megszakításokkal több mint húsz percig tartott. – Ez sok... Ez már sok idő – mondtam a telefonomat nézve, amikor végre már nem hallottuk Keriék üvöltését. Úgy tűnt, végre végeztek a feladattal. A szervező pedig kisvártatva újra előbukkant. – Piros csapat – szólított minket. – Itt vagyunk – fújtattam egy hatalmasat, aztán Vivit karjánál megragadva magammal húztam, miközben ő még mindig a kapott rajzot nézegette a telefonjának fényében. A hátrahagyott csapatok szó nélkül figyelték, ahogyan elindulunk, és újra egy kicsit összébb húzódtak, hogy a magas fű

szegélyezte kihalt földúton, a sötét égbolt alatt állva csoportosuljanak. A fejemet elkapva visszafordultam Vivi és a szervező felé, akik előttem gyalogoltak, és némán követtem őket. Úgy kétszáz métert tehettünk meg maximum, amikor a szervező hirtelen megállt előttünk, és visszafordult hozzánk. – Kérem a telefonokat – nyújtotta a kezét. – Mármint... – lepődött meg Vivi. – A telefonjaitokat. A feladat végén visszakapjátok – mondta. Mindketten szó nélkül odaadtuk, mire a szervező bólintva elvette. – A fényképet és a ház rajzát is – vigyorodott el. Vivi kelletlenül adta oda mindkettőt. A szervező gondosan elrakta, majd a kitaposott úton előremutatott. – Itt menjetek tovább, nem lehet eltéveszteni. A feladat akkor indul, ha beléptetek a kerítésen. Onnantól időre megy. Ne időzzetek sokat, mert a legkésőbb teljesítő csapatnak véget ér az Iskolák Országos Versenye. Sok sikert kívánok – közölte, majd hirtelen irányt váltva eltűnt, mi pedig hiába néztünk utána, a sötétben elnyelte a magas fű. Ott maradtunk magunkban telefon és egyúttal világítás nélkül, miközben döbbenten néztünk össze a sötétben, aztán az „eltéveszthetetlennek” titulált útra pillantottunk, ahol tovább kellett mennünk. Ezúttal már kísérő nélkül. – Ó, a rohadt életbe – dünnyögte Vivi, akinek csak a körvonalait láttam a sötétben, aztán kinyújtva a kezem, magam előtt tapogatózva megtaláltam a kezét, így megfogtuk egymást, és elindultunk tovább az úton, amerre a szervező mutatta. Valóban nem lehetett eltéveszteni, mert néhány lépés múlva véget ért a magas fű, és kilépve onnan a szemünk elé tárult a képről ismert tanyaház. Vagy valami ahhoz hasonló... – Na jó. Mindent felejts el, amit eddig mondtam... – indultam meg a vízszintes gerendákból álló kerítés felé. – Pontosan így kezdődik egy valamirevaló horrorfilm – közöltem megrettenve bámulva az elém táruló látványt. Az elhagyatott ház kísértetiesen festett a pusztán, sokkal rosszabb állapotban volt, mint a képen, az ablakait bedeszkázták,

a közelében pedig nem volt sehol semmi. Csak a fotóról is ismert gémeskút állt előtte egymagában, ami így sötétben sokkal, de sokkal parább volt. – Komolyan gondolják, hogy menjünk be oda? – kérdezte Vivi le sem véve a szemét a sötét tanyaházról, aminek alakja kirajzolódott az udvar gyér fénye mögött. – Egészen biztos – biccentettem torkomban dobogó szívvel, és a kerítéshez érve felkaptam a piros borítékot, ami ott várt ránk. A kaput megvilágította némi halvány, kültéri világítás, így a fény felé fordítva feltéptem a nekünk szóló levelet, és kihajtogattam a lapot benne. – Kedves versenyzők! Az elhagyatott tanyaházban felejtettem öt piros zászlót. Kérlek, hozzátok ki nekem. Ha jól emlékszem, egy a kamrában volt, egy a konyhában, egy a nappaliban, egy a hálószobában, egy pedig a fürdőszobában. Köszönöm. Ó, és vigyázzatok, a házban lehetnek... „furcsa dolgok”. Róbert – olvastam fel. – Már nem azért, de bemehetne érte, ha már ő hagyta ott – röhögte el magát Vivi. – Mindegy. Mit ír? Hol vannak a zászlók? Kamra, konyha... – Kamra, konyha, nappali, hálószoba, fürdőszoba... – olvastam fel újra, Vivi pedig csukott szemmel, ujjaival mutogatott maga elé a levegőben. Valószínűleg a feladathoz kapott házrajzról betanult helyiségeket elevenítette fel emlékezetből. – Oké. A terv a következő. Berohanunk, összeszedjük a zászlókat, kirohanunk, továbbjutunk – hadartam. – Jó terv – értett egyet, aztán mindketten hátrakaptuk a fejünket, mert lábdobogást hallottunk magunk mögül. Viszont senkit nem láttunk. – Ez mi volt? – kérdezte rémülten. – Szerintem... – mondtam reszketve félig az izgalomtól, félig pedig a rémülettől. – Így jelzik, hogy lassan indulnunk kell – tippeltem arra gondolva, hogy nyilván nem időzhetünk a végtelenségig. Kicsit ránk akartak ijeszteni a szervezők, hogy bemeneküljünk a házba. Klasszik horrorelem. – Nem akarok bemenni oda – suttogta Vivi újra a házra nézve. – Én sem – röhögtem el magam félve. – De odabent vannak a

zászlók. Össze kell gyűjtenünk – sóhajtottam egy nagyot, megpróbálva erőt venni magamon. – Sára, te is hallod a zenét? – húzta össze a szemét Vivi, és a fejét ide-oda kapkodva fülelt. Valóban, valami csilingelő dallam hangzott fel. – Igen – bólogattam. – Mondd, hogy nem a házból jön – rázta ki a hideg. – Nem, szerintem – néztem át a kapu felett. – Szerintem ez a kútból jön – tartottam vissza félelmemben a röhögésemet, mire Vivi megrettenve nézett rám. – Mi? – Mondom – pillantottam a sötét udvaron álló kút irányába, aminek az aljáról valami gyerekmondókának hangzó dalocska szólt. – Baszki – tört ki Viviből a vihogás, és a szája elé kapta a kezét, aztán mindketten hátranéztünk, mert mögülünk újabb dobogó hangot hallottunk, ezúttal valami morgás kíséretében. Ez már nem volt annyira vicces. – Na jó, készen állsz? Ha kinyitom a kaput, elindul az óra – nyúltam a zárhoz, és tenyérrel félretoltam a reteszt. – Csak a para kutat kerüljük el... – suttogta Vivi ijedten. – Nehéz lesz, mert arra van a bejárat – nevettem el magam idegesen. – Futás – mondtam hirtelen, belökve a kaput, ami nyikorogva kitárult előttem, aztán Vivivel egyszerre kezdtünk rohanni a tanyaház sötét ajtaja felé. A gémeskút aljáról egyre hangosabban és egyre gyorsabban szólt az idegtépő zene, aztán amikor elfutottunk mellette, elhalkult, és valami kaparó, mászó hang hangzott fel megspékelve egy kis nyöszörgéssel, ami hosszasan visszhangzott. – Mi a franc... – üvöltötte Vivi a rémülettől folyamatosan röhögve, ahogyan az adrenalin tombolt benne, miközben mindketten begyorsítottunk, hogy minél előbb elhúzzunk a kút közeléből, és úgy rohantunk neki a ház bejáratának félelmünkben, hogy majdnem beszakítottuk az ajtót. Vivi sietősen lenyomta a kilincset, én meg egy pillanatra

visszanéztem a kútra, ami újra a csilingelő zenét játszotta, és szapora pulzussal nyugtáztam, hogy sokáig fog éjjelente kísérteni ez a kép. Aztán bementünk a házba. És a levél nem hazudott. Odabent vártak csak az igazán furcsa dolgok ránk. A bennmaradásunk, ahogyan a kiesésünk is, kizárólag kettőnkön múlt, azon, hogy mennyire vagyunk bátrak. És miközben Vivivel egymás kezét szorongattuk, szinte eltörve a másik ujját, szembe kellett néznünk azzal, ami ránk várt a sötét házban. Bármi is legyen az. Kintről a bedeszkázott ablakok miatt nem látszódott, de odabent a horrorparkokhoz és vidámparki kísértetházakhoz hasonló fényviszonyok vártak minket. Vagyis egyáltalán nem volt világítás, ha pedig volt, azt mesterségesen irányították nekünk a szervezők. Nem volt állandó a fény, csak fel-felvillant, mint egy dörgés előtti villámlás, aztán lekapcsolódott, hogy újra vaksötétben legyünk. Amit láttunk, az abban az 1-2 másodpercben volt, egyébként teljes sötétségben találtuk magunkat. És persze hogy még félelmetesebb legyen az egész, a villódzó fényekhez különböző hangeffektek társultak, ajtónyikorgás, szekrénycsapódás, távolodó vagy éppen közeledő léptek, na meg az elmaradhatatlan vinnyogó nevetés, amitől végigfutott a hátunkon a hideg. A felvillanó fények egy-egy pillanatra megvilágították előttünk a nappalit, ahová érkeztünk, aztán megint a totális sötétben találtuk magunkat. – Te láttál valamit? – kérdeztem megpróbálva túlkiabálni a nyikorgást, na meg a félelemtől a fülemben zúgó dübörgést. – Nem – felelte Vivi, miközben mindketten a mögöttünk becsukott ajtónak támasztottuk a hátunkat, és szapora lélegzettel, egymás kezét szorongatva néztünk szembe a horror tanyaházzal. A fények újra felvillództak egy pillanatra, mire sikerült felfognom az elém táruló látványt. A nappaliban voltunk, ahol a könyvespolc mellett, a fotelben egy félbehagyott mellényt hagytak horgolótűvel, az asztalon egy kiborított pohár hevert az oldalára döntve. A szekrények ajtaja résnyire nyitva volt, előtte egy lyukas, koszos kárpitú kanapé állt, amire egy piros zászlót hajítottak.

– Ááá – sikoltott fel Vivi hirtelen mellettem, amikor újra lekapcsolódtak a fények, mire halálra rémülten fordultam felé a tök sötétben. – Mi az? – kérdeztem a torkomban dobogó szívvel. – Valami megfogta a lábamat – mondta. – Mi? – kérdeztem az ijedtségtől elröhögve magam, mert valahogy a félelem kontrollálhatatlanná vált bennem, és emiatt hisztérikusan reagáltam, miközben konkrétan az orromig sem láttam. – Mondom! A bokámat! – panaszolta Vivi, és idegesen forgatta a fejét a sötétben abba az irányba, ahol szerinte „megtámadták”, aztán rugdosódni kezdett úgy, hogy közben persze semmit nem látott. – Hülye, ne csináld, nem bírom – guggoltam le nevetve, miközben az egyik szekrényajtó kicsapódott, amitől mindketten felsikoltottunk, aztán felvillant a fény, és Vivi a kezemet megfogva húzni kezdett az ajtó irányába, a folyosó felé. – Várj, várj – üvöltöttem visszahúzva Vivit, és a kanapéhoz ugrottam, majd felkaptam róla a zászlót. – Itt van, megvan az első – mondtam sietve. – Szép volt – dicsért meg, és a vaksötétben magunk előtt tapogatva a kezünkkel, emlékezetből indultunk ki a nappaliból. Az első megszerzett zászlónkkal léptünk ki a szűk folyosóra, ahol a mennyezetről ritkásan elhelyezett villanykörték lógtak, amiknek halványsárga fénye hol pislákolt, hol pedig teljesen kialudt. A folyosó koszos szőnyeggel volt fedve, a falakról mállott a tapéta, sok helyen leszakítva lógott a földig. A nappali ajtaján kilépve a folyosó kétfelé vezetett, jobbra és balra is, kiérve pedig Vivivel dafke az ellentétes irányba indultunk el. – Nem, nem jó, Sára, erre! – suttogta Vivi utánam idegesen, mire megfordultam, és széttártam a karomat. – Tuti? – kérdeztem összezavarodva. – Aha. Erre van a hálószoba. Megjegyeztem a térképen – bólogatott a sárgás fényben, mire megbízva benne sietősen indultam felé, hangtalanul lépkedve a mocskos, puha, és valamitől nedves szőnyegen, aztán odaérve hozzá együtt

mentünk tovább a félelmetes folyosón, miközben a zajok újra erősödtek, feltehetőleg egy valahol elrejtett hangszóróból. Ezúttal cirkuszi hangeffektek hangzottak fel, a mutatványszámokhoz használt „rata tararara rata tara” dallamok, mire Vivivel egymás kezét fogva mentünk előre, rettegve a villódzó villanykörték alatt, majd hirtelen felsikoltottunk, mert előttünk a folyosón kivágódott az egyik ajtó, és valaki villámgyorsan egy pokrócban, vagy nem tudom, valami lepellel eltakarva átrohant a szemközti helyiségbe, és bevágta maga mögött az ajtót. Vivivel úgy üvöltöttünk, hogy szinte berekedtünk, aztán ez átváltott röhögésbe, amikor felfogtuk, hogy mennyire nagyon üvöltözünk, miközben görcsösen egymásba kapaszkodva siettünk előre a folyosón a hálószobát keresve. Bár Vivi valóban jól megjegyezte a térképet, azt nyilvánvalóan anélkül is tudtuk, hogy az lesz a hálószoba, ahová berohant előttünk a paplanos... ember. Szervező. Dolog. Bármi. Az ajtó elé érve a cirkuszi hangok hirtelen abbamaradtak, és a paráztató kísérőzenénk átváltott valami altatódalra emlékeztető, csilingelő rigmusra, ami a csukott ajtó mögül, a szobából szólt. Helyben voltunk. – Oké – suttogtam összevissza kalimpáló szívvel. – Menjünk be – nyomtam le a kilincset, és egy mély lélegzetet véve benyitottam. Az ajtó nyikorgó hangjától végigfutott rajtunk a borzongás, aztán a nyíláson át belestünk. Tök sötét volt a szobában, semmit nem láttunk, csak a felerősödött altató nyugtatónak szánt monoton dallamát hallottunk, ami a jelen helyzetben pont az ellenkező hatást váltotta ki belőlünk. Konkrétan majd kitört minket tőle a frász. A fejünket bedugva, a sötétben nagyokat pislogva próbáltunk bármit meglátni, aztán egy mennydörgésszerű hang rázta meg a helyiséget, amit három rövid felvillanó fény követett, pillanatokra bevilágítva előttünk a hálót. Nagyon kevés ideig láttunk bármit, és már újra koromsötét lett, de az idő alatt, amíg másodpercnyi világosság lett, két dolgot is sikerült kiszúrnunk. Az egyik, hogy az ágy előtt álló

szobainason lóg egy piros zászló. A másik, és az volt a nagyobb probléma, hogy a hálószoba közepén lévő ágyon feküdt valaki a paplan alatt, akinek kirajzolódott az alakja. És aki természetesen észrevett minket. Az idegtépő altatózene azonnal abbamaradt, és gyereksírás váltotta fel, amitől földbe gyökerezett a lábunk, és elakadó lélegzettel, megrettenve álltunk az ajtóban, miközben újra felvillantak a fények, aminek hatására láttuk, hogy a takarós alak felemelkedik az ágyról, és a paplannal fedve magát megindul felénk. Annyira megijedtünk, hogy mindketten üvöltve sikítottunk, és én már vissza is léptem az ajtón, ki egyenesen a folyosóra, amikor is Vivi kiszakította a kezét az enyémből, és beugrott a szobába. Újabb pillanatnyi világosság következtében láttam, ahogyan Vivi a szobainashoz kap, és lerántja róla a piros zászlót, miközben a morgó hangot kiadó takarós tag a lány felé nyúlt az idegtépő gyereksírás hangeffekt közepette. – Gyere, gyere, gyere! – sikoltottam Vivinek, aki kisurrant, majd hirtelen mozdulattal visszahajolva a szobába megragadtam a kilincset, és behúztam az ajtót pont akkor, amikor a pokrócos valaki nekirontott belülről. – Jézusom – röhögött fel Vivi hisztérikusan, miközben elfordítottam a zárban kívülről benne hagyott kulcsot, aztán a térdemre támaszkodva, a félelemtől felspannolva nevettem el magam, és kérdőn néztem rá a folyosó pislákoló fényében. – Megvan? – Meg – mutatta fel a zászlót. Már kettőnk volt. – Szuper. És most? – A konyhába. Arra van – emlékezett fejből, és a kezemet fogva elsiettünk a hálótól, aminek bezárt ajtajának kilincse folyamatosan lenyomódott. Az a valaki próbálta kinyitni odabentről. Teljesen elveszítettük az időérzékünket, fogalmunk sem volt, mióta lehetünk a házban. Egy örökkévalóságnak tűnt a bent töltött idő a folyamatos félelemtől és feszültségtől, hogy mikor ijesztenek meg minket, teljesen kikészültek az idegeink, miközben a folyosó süppedős, valamitől ragacsos szőnyegén lépkedtünk, elhagyva a csukott ajtókat, amiket meg sem

kíséreltünk kinyitni, mert Vivi pontosan tudta, merre kell mennünk. – Itt a konyha – suttogta, amikor megérkeztünk. – Amiből nyílik a kamra – emlékezett a térképre. – Úgyhogy itt két zászló lesz – tette hozzá, miközben belestünk az ajtón. Odabent csikorgó, késélező hang várt minket a sötétben, amitől végigfutott az egész testemen a hideg, és úgy éreztem, egyenesen az agyamban köszörülik a pengét. Kibírhatatlan volt a hang. A hálóval ellentétben a konyhában senkit nem láttunk, de talán ez így rosszabb volt, mert fogalmunk sem volt, hogy honnan számíthatunk valami borzalomra. A helyiséget a nyitott hűtőajtón át kiszűrődő gyér fény világította meg halványan. Éppen csak annyira, hogy a tárgyak alakjait és sziluettjeit látva megpróbáljunk tájékozódni a sötétben, miközben beléptünk. A kredenc ajtajai nyitva voltak, a földön a cipőtalpunk alatt széttört tányérok szilánkjai ropogtak, a konyhapulton pedig maszatolt vörös foltok és csík húzódott, mintha csak vér lenne. A késcsikorgatás nem szűnt, valahonnan folyamatosan szólt, mi pedig Vivivel a hűtő zizegő lámpafényében fordultunk körbe. Szapora lélegzettel pásztáztam a konyhát, majd a kredenc melletti mosogatóra tévedt a tekintetem, aminek oldaláról kilógott a piros anyag. – Vivi! Megvan! Ott a zászló! – mondtam a mosogatóhoz lépve, és gyanútlanul, mit sem sejtve fogtam meg büszkén mutatva, aztán a következő pillanatban velőtrázó sikoly hagyta el a számat, amikor is a kezemben fogott zászlón megláttam a pókokat. A piros anyagot üvöltve dobtam el és rémülten ugrottam hátra, hátammal nekiütközve a konyhaszekrénynek, amiből kiesett két tányér, és a földre zuhanva szilánkokra tört. Pont a többi mellett. Legalább kiderült, hogy miként törtek el az edények. – Mi az? – kérdezte Vivi rémülten, és a zászlóhoz lépve a gyér fényben lehajolva összehúzott szemmel analizálta a látottakat,

végül megrázva a fejét rám nézett. – Nyugi. Nem igaziak – nyugtatott meg, és lesöpörve a különböző méretű gumipókokat a zászlónkról, felvette a földről. A fülemben dobogó vérrel, szapora pulzussal bámultam a műpókokra, és megborzongva ráztam meg a fejem. Csak állatosrovaros pranket ne, minden más jöhet, gondoltam, aztán Vivi után indultam, aki a kamrához lépett. Három zászlónk volt. És karnyújtásnyira volt a negyedik. A kamra a konyhából nyílt, és az ajtaja tárva-nyitva volt. A késélező hangeffekt elhalkult, és a konyhát néma csend szállta meg. Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de ennél a nyomasztó, síri csendnél még a kés pengéinek csikorgása is jobb volt. Mindketten bedugtuk a fejünket a kamraajtón, és nagyokat pislogva néztünk körbe. Ahol aztán semmit, de tényleg, az égvilágon semmit nem láttunk, mert a helyiségben vaksötét volt. Az orrunkig nem láttunk. Semmit. – Basszus – meredtem a feketeségbe, ahol akármi lehetett, egyszerűen nem láttam. – És most? – suttogtam rettegve. – Be kell mennünk – felelte Vivi szapora lélegzettel, és egymás kezét megfogva beléptünk a megvilágítatlan, hűvös kamra sötétjébe. Szabad kezünkkel (amivel nem egymást szorítottuk támogatóan) kinyúltunk és vakon tapogattunk körbe, hogy legalább azt megpróbáljuk kideríteni, mekkora a helyiség, ahol vagyunk, miközben rettegtünk attól, hogy valami olyat fogunk meg, amitől valószínűleg szörnyethalunk. Mondjuk egy embert, vagy ilyesmit... Rettegve nyúlkáltunk körbe, és hamar kiderült, hogy a kamra sokkal kisebb, mint amire számítottunk, mert a kezünk azonnal beleütközött minden irányban a polcokba, amikhez érve összekoccantak az üvegek és tartók. Egy nagyon pici kamrában álltunk egymás mellett a teljes sötétségben, magunk körül polcokkal, és tapogatva fordultunk körbe a zászlót keresve. Én éppen az egyik polclapot fogdosva valami zselés állagúba nyúltam, amire azonnal visszahúztam a kezem, és fintorogva az

orromhoz tettem, hogy megszagoljam. Eper illatú volt. Eperlekvárba nyúltam bele. A felfedezéstől elmosolyodtam, majd a mellettem álló Vivi felé kaptam a fejem a sötétben, aki egy „Urgh” kiáltást hallatott. – Mi van? – kérdeztem rémülten. – Fent... – kapkodta a levegőt. – Fentről lógnak valamik... hozzáértem... undorító – magyarázta, mire a fogamat összeszorítva, kelletlenül nyúltam fel a sötétben, és azonnal beleütközött a kezem valami vizes és durva anyagba. Rögtön undorodva kaptam vissza, majd tudva, hogy az óra ketyeg, minden erőmet összeszedve nyúltam újra fel, és a vizes felmosórongynak tűnő valamit ellökve tovább nyúlkáltam a levegőben. A kezemhez hirtelen hozzáért valami... Valami puha és tollas, mire szorosan lehunytam a szemem, és minden erőmet összeszedtem, hogy ne rohanjak ki a kamrából sikítva, hanem koncentrálva kerestem tovább. Biztos voltam benne, hogy a zászlónk is fentről lóg, csak meg kell találni. Vivi valószínűleg szintén osztotta a véleményemet, mert bár nem beszéltük meg, ő is folyamatosan felfelé nyúlkálva kutatott a fellógatott dolgok között. – Istenem... – suttogta borzongva. – Nem akarom tudni, mihez nyúltam hozzá, de hideg volt, nyálkás és... – mondta, majd a vaksötétben beleszippantott a levegőbe. – És büdös – tette hozzá öklendező hangot hallatva, én pedig pánikszerűen kezdtem nevetni, miközben egyre gyorsabban legyezgettem el a feltartott kezem ügyébe kerülő, undorítónak tűnő dolgokat, míg végül megállapodott az ujjam valamin, ami... Ami egy zászlónak tűnt. – Szerintem megvan – rántottam egyet rajta leszakítva a plafonról, abban a pillanatban pedig valami ránk ömlött, de teljesen a fejünkre, amitől először nemcsak a szavunk, hanem a lélegzetünk is elállt, majd undorodva sikítani kezdtünk, és a hajunkon, arcunkon, és nyakunkon át folyó trutyival együtt kirohantunk a kamrából vissza a konyhába, onnan pedig egyenesen a folyosó irányába. A negyedik zászlóval a kezemben álltam meg a folyosóra visszaérve, és rémülten megtámaszkodva a térdemen Vivire