The words you are searching are inside this book. To get more targeted content, please make full-text search by clicking here.

Leiner Laura Bizz bennem (Iskolák versenye II-1)

Discover the best professional documents and content resources in AnyFlip Document Base.
Search
Published by Szabina Kalmár, 2023-04-26 04:40:05

Leiner Laura Bizz bennem (Iskolák versenye II-1)

Leiner Laura Bizz bennem (Iskolák versenye II-1)

jobban le akartak győzni, mint másokat. Ezt pedig éreztették is velünk. Minket viszont egyáltalán nem érdekelt. Talán mást megtört volna egy ilyen fogadtatás, talán más kicsit szorongott vagy befeszült volna attól, ahogyan hozzánk álltak az első pillanattól kezdve. Talán mást bántott volna az, hogy semmit nem tett azért, hogy ne kedveljék, mégis megtörtént. Igen, ha valaki ehhez nincs hozzászokva, az bizony könnyen a szívére veheti. Kocsis viszont nem véletlenül küldött éppen négyünket, mi ugyanis a Szirtesben nagyjából naponta éljük át ezt, ki hosszabb, ki pedig rövidebb idő óta, úgyhogy ez nekünk maximum egy átlagos hétfő délelőttöt jelentett, semmi egyebet. Vivi, Dominik, Rajmund és én is normális arckifejezéssel lépkedtünk át a padok és asztalok között a füves földön. Sem nagyképűek nem voltunk, sem dacosak, viszont megtörtek és sértettek sem. Tényleg úgy viselkedtünk, mintha nem méregetnének minket a többi iskola tanulói. Mintha ott sem lettek volna. Ez az, amit mind a négyen remekül elsajátítottunk már, és egyszerűen megtanultunk közömbösnek lenni. Merthogy ha az embert sokszor csesztetik, akkor két dolgot tehet. Vagy védekezik, vagy ignorál. Mi valamennyien a másodikat alkalmaztuk. Az kevésbé fárasztó. A hátul lévő üresen álló asztalok és padok közül is a legutolsót választottuk, és odaérve helyet foglaltunk. Rajmund az asztalra ült fel, és a lábát lógatta. Vivi a másik oldalon lévő padra ült le, én mellé, Dominik pedig velünk szemben arra a padra ült, amin Rajmund a cipőjével taposott, így Dominik háttal foglalt helyet a kapunak és a többi versenyzőnek is. Éppen ezért ő nem látta, hogy az előttünk ülő csapatok színes melegítőt viselő tagjai milyen gyakran pillantanak hátra hozzánk. Elég sűrűn. – Na látom, sikerült itt is megkedveltetnetek magatokat – ért oda hozzánk Tahi, és szórakozottan nézett előre. – Ez is pipa – biccentett Dominik. Tahi a szemét forgatva rázta meg a fejét, aztán a lényegre tért. – A szervezők is átnézték mindannyiótok holmiját, mindent rendben találtak. – Akkor így elkerülhetjük a gumikesztyűs motozást? –


érdeklődött Rajmund. – Nagyon vicces vagy – meredt rá Tahi, aztán Dominikhoz fordult. – Viszont nálad felmerült egy gyanús tárgy. Ez micsoda? – mutatott a kezében egy nagyjából tízcentis tárgyat, ami úgy nézett ki, mint egy kés markolata. – Ez? – vette át Dominik. – Igen... – pillantott rá szigorúan Tahi. – Az egyik oldalsó zsebben volt elrejtve. – Szóval megtalálták – sütötte le a szemét Dominik. – Meg. Úgyhogy beszélj – morgott rá Tahi. – Rendben, így már tényleg színt kell vallanom – forgatta az ujjai közt a tárgyat Dominik. – Ez egy nagyon veszélyes... fésű – nyomta meg végül a szerkezet oldalán lévő gombot, aminek következtében kiugrott belőle egy ritkafogú, ősrégi fésű. A jelenetet látva mindannyian felröhögtünk, Tahi pedig bosszúsan kikapta Dominik kezéből a rugós fésűt, és az arca elé tartva egészen közelről vette szemügyre. – Hát ez... – köhintette a tanár. – Ez tényleg ártalmatlan. Jó, mindjárt visszahozom, csak előbb megmutatom a szervezőknek, hogy tudják, mi ez. – Jó – felelte Dominik hanyagul, majd a válla felett hátranézve a kapu irányába lesett. Abban a pillanatban mi is a nyakunkat nyújtogatva néztünk arra, ugyanis odakintről folyamatos dudálás hallatszott. És nem maradt abba. Valakik nem tudták, hogy mit jelent a „föld láva” kifejezés, és valószínűleg a vonalon belül mozogtak. A kapunál álló két szervező megállás nélkül fújta a dudát, én pedig a telefonomra pillantottam. Két perce dudáltak. Négy perce. Öt. Abbamaradt. Hatnál megint rákezdtek. Hat és félnél is. Újra elcsendesedtek. A kapu azonban nem nyílt. Nyolc perce hangzott fel az első kürt, és sehol senki. Nyolc és félnél újra dudáltak a szervezők. Kilenc is eltelt, mire abbahagyták. Kilenc és félnél még zárva volt a kapu. És tíznél sem nyílt ki. A táborban tartózkodó, kaput figyelő, már bejutott csapatok néma csendben, mozdulatlanul nézték Róbertet, aki kisietett a táborból, és odakint a kerítés túloldalán


megállt négy bordó ruhát viselő diák mellett. A fagerendák közt jól láttuk, ahogyan váltanak néhány szót, majd a négy csalódott versenyző bólogatva tudomásul veszi, amit Róbert mond nekik, aztán hátat fordítva elindulnak vissza, arra, amerről jöttek. Nekik ennyi volt az IOV. Egyetlen feladat, amit nem sikerült megoldaniuk. A távozásukat követően Róbert belépett a kapun, és tekintete végigsiklott az őt bámulókon. – A feketék után a bordó csapatnak sem sikerült a megadott időn belül bejutnia a táborba, így sajnos idő előtt elbúcsúztunk tőlük. Figyeljetek, hamarosan érkezik a következő iskola négyese – jelentette ki, aztán sietősen távozott, a táborba jutott csapatok tagjai pedig abban a pillanatban beszélni kezdtek egymás között. Ahogyan mi is. – Szóval akkor előttünk már nem jutottak be a feketék, és most a bordók – gondolkodott hangosan Vivi. – Aha – feleltem. – Bent van már… – pillantott a napszemüvegén át az előttünk lévő padokra. – Azok ott eléggé hasonló színűek... – állapította meg. – Nem annyira. Az egyik türkiz a másik pedig világoskék – segítettem ki. – Ó, oké. Szóval bent van a türkiz, a világoskék, a fehér, a lila, a sárga és a piros csapat, vagyis mi. – Igen – gondolkodtam. – Kettő nem jutott be – értelmezte tovább. – Húsz csapat van, úgyhogy várunk még... – Tizenkettőt – pillantott ránk Rajmund a napszemüvege mögül, még mindig az asztalon ülve. – Értem. Amúgy... Írt már valaki Kocsisnak, hogy bejutottunk? – kérdezte Vivi lehunyt szemmel fürdőzve a napsugarakban, amik végre, a hosszú borús és esős napok után előbukkantak az égbolton. – Basszus, nem – jegyeztük meg egyszerre, megfeledkezve arról, hogy értesítsük az igazgatót, úgyhogy mind a kezünkbe vettük a telefonunkat.


6. – És igen! A Szirtes csapata bejutott az IOV-ra, megcsinálták, az első megmérettetésen gond nélkül túljutottak! A Nyertes Szirtes bejutott a táborba, hivatalosan is résztvevői az idei Iskolák Országos Versenyének! Megmondtam! Nem megmondtam??? De igen! Na most hol vannak a károgók??? – üvöltötte Kocsis kipirultan az Insta élőjében szinte belemászva a kamerába, aztán azonnal észrevette magát, és sokkal visszafogottabbra vette a figurát. – Elnézést, nagy örömömben talán egy kicsit elragadtattam magam. Khm. Szóval büszkén jelentem be, hogy a Szirtes csapata túljutott az első akadályon, és az IOV táborhelyére történő bejutás feladatát sikerült időn belül teljesíteniük, ezzel pedig kvalifikálták magukat, és hivatalosan is résztvevői az idei versenynek. Gratulálok a négyesünknek! – mondta eltökélten a kamerába nézve, aztán hozzátette. – A versenyzőink most nagy valószínűséggel éppen beilleszkednek, és feltérképezik a hortobágyi helyszínt, én pedig amint kapom a képeket és videókat a táborról, azonnal posztolni fogom. Kapcsoljátok be az értesítéseket, le ne maradjatok! És amíg a versenyzőink bejelentkezéseire és beszámolóira várunk, természetesen nem unatkozunk majd az oldalaimon sem, ide – mutogtatott a kamerába, ami úgy hatott, mintha Kocsis a nézőt akarná bökdösni –, valahova ide mindennap kiteszem majd a linket, amin olvasható az oldalaimon lévő részletes program. A mai napon például délután háromtól vendégem lesz itt, az Instagram élőben Tóth Zsófia földrajztanárnő, a téma természetesen a Hortobágy, majd érdemes lesz velem tartani este is, amikor is az Instámon debütál a KK, vagyis a Kocsis Konyhája. A mai első alkalommal gulyáslevest készítek majd élőben – olvasta Kocsis a telefonjába az Insta-oldala menetrendjét. – Én már nagyon várom, tartsatok velem az IOV alatt, drukkoljunk együtt a Szirtesnek – lelkesedett, aztán elkomolyodott, és hozzátette. – Ha pedig megengedtek nekem egy személyes üzenetet, mivel látom itt az élőben, hogy a versenyzőink is néznek – meredt a kamerába Kocsis, és egyenesen nekünk intézte a szavait. –


Rajmund, Sára, Vivi, Domi! Büszke vagyok rátok! – szólt őszintén, aztán megszakította az adást. – Szerintetek ki mondta Kocsisnak, hogy becézzen, és mit kell tennem azért, hogy ezt soha többé ne kövesse el? – kérdezte Dominik riadt tekintettel, mire elmosolyodtam, elraktam a telefonomat, és Vivi mellett ülve lehunyt szemmel fordultam az égbolt felé, magamba szívva a napsütést. Kocsis élője alatt további három csapat érkezett, a sötétkékek, a világosbarnák és a pinkek gond nélkül átjutottak a „láván”, majd a hosszan tartó, szűnni nem akaró dudálást hallva Róbert bejelentette, hogy a világosszürke csapatnak nem sikerült időn belül megfejtenie a rejtvényt. Az igazgató élőjét követően bejutott a sötétbarnák négyese, majd az aranyszínű melegítőt viselő négy fiú is átjött a kapun. A kezdetben csendes táborhely, ahol csak a környező pusztáról beszűrődő madár- és rovarhangokat hallottuk, minden érkezővel kicsit nyüzsgőbb lett, majd egy idő után felváltotta a természet hangjait a csapatok beszélgetése, ismerkedése, élménybeszámolója és általános zaja. Az előttünk lévő padok és asztalok szépen megteltek, és minden érkező váltott pár szót a többiekkel, aztán ezt a cseverészést mindig az törte meg, amikor az újonnan bejutók kérdeztek valamit, valakik válaszoltak nekik, mire az újak „igen? kik? hol?” arckifejezéssel fordultak körbe, majd megállapodott a tekintetük rajtunk. A piros csapat négy tagján. Minden egyes érkezőnek valaki elmondta, hogy már itt vannak a „tavalyi nyertesek”, amire minden egyes érkező ugyanúgy reagált. A napsütésben hunyorogva felénk nézett, és egy pillantással felmérte az erőviszonyokat. Kik vagyunk? Mik vagyunk? Miben lehetünk jók? Sportolunk? Reál? Humán? Mi az erősségünk? Tudja valaki? Senki? Beszélt már velünk valaki? Nem? Akkor jó nagy bunkók lehetünk. Flegmák vagyunk, mi? Látszik rajtunk... Ilyen és ehhez hasonló beszédfoszlányokat kaptunk el, és tűrtük rezzenéstelen arccal, mert nem volt lehetőségünk megcáfolni, és igazából nem is akartuk. Tulajdonképpen hozzánk senki nem szólt, de egész jól elbeszélgettek rólunk nélkülünk is.


Azért ehhez már eléggé hozzászoktunk. Az arany csapat négy fiútagját követően bejutott az IOV-ra a világoszöld, a halvány rózsaszín, a szürke, a bézs és az ezüst csapat, majd legutolsóként érkezett még egy négyes. A sötétzöldek. Ők zárták a kaput maguk mögött. Ezzel pedig teljes lett az Iskolák Országos Versenye, tizenhét csapat ült a kapu előtti padokon és asztalokon a hortobágyi napsütésben. Róbert, a főszervező bezárta a kaput, és büszkén nézett végig a tömegen. – Idén tizenhét – biccentett. – Vagy jobbak vagytok, mint a tavalyi csapatok, vagy a feladat volt könnyű – tűnődött el. – Ez majd kiderül. Most viszont megkérnék mindenkit, hogy fáradjon át az étkező épületébe – szólt hangosan, mire a tömeg felkászálódott, és átgyalogolt a füvön a mutatott irányba. Az étkező, ami ugyanolyan autentikus volt, mint a táborhelyen található többi épület, leginkább egy csárdára emlékeztetett a belső boltíveivel, amikor beléptünk a kellemes hűvösbe. A négyszemélyes asztalok közt automatikusan a hátsók egyikéhez léptünk. Fogalmunk sem volt, van-e valami szabály arra, hogy ki hol ül, éppen ezért elfoglaltuk azt, amelyik a legkevésbé feltűnő helyen volt. Jó hátul. Miután mindenki helyet foglalt, és elhalkultak a széknyikorgások, a szervezők valamennyien bejöttek a helyiségbe, becsukták maguk mögött az ajtót, és mint valami biztonsági szolgálat emberei, megálltak a fal mellett, úgy figyelték a résztvevőket. Eközben Róbert a mappájával és stopperével a kezében odapattant az első asztalok elé, jól látható helyre, és megköszörülve a torkát szót kért. – Egy kis figyelmet kérnék! Köszönöm! Üdvözlünk mindenkit az Iskolák Országos Versenyén! – kezdte, a bejelentésére pedig hangos taps tört ki az étkezőben. Róbert megvárta, hogy kicsit elcsendesedjen a terem, aztán folytatta. – Az előttem látható tizenhét csapat jutott be az idei megmérettetésre, ami azt jelenti, hogy ebben a teremben már itt ül az a négyes, aki idén győzedelmeskedik és két hét múlva elviszi az iskolájának az IOVkupát – szónokolt, majd átvette a hozzálépő narancssárga


ruhástól a serleget, és felemelte előttünk. A teremben tartózkodók megbabonázva nézték a kupát, amit Róbert még egyszer körbemutatott, aztán visszaadta a segítőjének, aki, mint egy értékes, ritka kincset, nagy gonddal átvette, és kiment vele a teremből. A legtöbben utánanéztünk, Róbert pedig a torkát megköszörülve folytatta, újra magára irányítva a figyelmet. – Igen, kétségkívül itt ülnek a nyertesek, köztetek vannak – mondta, mire a teremben mindenki fészkelődni kezdett a székén, és össze-összenéztek egymással a versenyzők. – De természetesen senki nem tudja, hogy ki lesz a végső befutó, így tehát az előttünk álló két hét megannyi izgalmat, fordulatot és meglepetést tartogat. És persze megoldandó feladatot – tette hozzá mosolyogva. – Az idei IOV-on úgy alakult, hogy csupa új versenyzőt köszönthetünk, a tavalyi nyertes, ezáltal pedig címvédő iskola is új diákokat nevezett a próbatételre – pillantott ránk, mire az egész terem egy emberként fordult hátra felénk. – Ami azt jelenti, hogy senki olyan nincs itt, aki már járt volna az Iskolák Országos Versenyén – jelentette ki. – Ettől függetlenül viszont tudom, hogy a legtöbben mennyire felkészültetek, és hogy egyes iskolák és igazgatók micsoda kutatómunkát végeztek az elmúlt versenyekről, hogy aztán megpróbálják előre kitalálni és felkészíteni a csapatukat arra, ami rájuk vár. Nos, ez nagyon aranyos és már-már hízelgő is ránk nézve, azonban kénytelen vagyok mindenkit kiábrándítani. Nincs két egyforma év, és nincs két egyforma IOV. Mindent, amit hallottatok, és tudni véltek a versenyről, el is felejthetitek, mert az IOV lényege és varázsa pontosan abban rejlik, hogy kiszámíthatatlan. Ehhez pedig idén is tartjuk magunkat – mosolygott Róbert úgy, mint aki nagyon élvezi a sejtelmes szerepet. – Az idei versenysorozatnak helyszínt adó csodálatos Hortobágy megannyi feladatot és kihívást rejt számotokra a következő két hétben, én pedig szeretnék mindenkinek sok sikert kívánni. Szükségetek lesz rá – tette hozzá. – A szabályok egyszerűek. Ha feladatot kaptok, küldtök rá egy csapattagot, ha pedig csapatfeladatot kaptok, mindnyájan mentek. Innentől kezdve éles a verseny. Nincsenek pontok, nincsenek elérhető szintek, nincsenek minimumok vagy


maximumok. Egy szabály van: amelyik csapat utolsóként végez, kiesik – közölte. – Így aztán mindig figyeljetek a következő feladattal kapcsolatos jelekre és utalásokra, mert amennyiben rosszul választjátok meg a részt vevő csapattagotokat, könnyen a kisbuszban találhatjátok magatokat hazafelé tartva. – Rég hallottam ilyen lelkesítő beszédet – gondolkodott Rajmund. – Ja, nekem is az öngyilkosságon jár az eszem egy ideje – dünnyögte Dominik maga előtt összefont karral a főszervezőt figyelve. – Tudom, hogy a legtöbb iskola idén is a legjobbjait küldte versenyezni – folytatta Róbert. – Az igazgatók visszaküldött jelentkezési lapjaiból láttam, hogy milyen nagyszerűségeket köszönthetek a köreinkben. Világbajnokságon részt vevők, iskolaelsők, aranyérmesek... Sportemberek, kiemelkedő tanulmányi eredménnyel büszkélkedők... – Meg itt vagyunk mi is – suttogta Vivi maga előtt összefont karral, a megjegyzésére pedig halkan elnevettem magam. – Azonban – emelte fel a mutatóujját Róbert –, a sok egyéni siker nem minden. Itt, az Iskolák Országos Versenyén nem. Ne feledjétek, ez egy csapatverseny, ahol meg kell tanulnotok csapatként mozogni, csapatként gondolkodni, és legfőképpen csapatként érezni. Abban pedig, hogy elsők lehessetek, ez ugyanolyan kulcsfontosságú, mint az, hogy jól teljesítsetek akár a fizikai, akár a logikai feladatokban. Így tehát mindenkinek azt tanácsolnám és egyben azt adnám útravalónak is, hogy félre az egóval. Szűnjön meg az „én”, és kerüljön a helyére a „mi”. Váljatok igazi csapattá az elkövetkezendő két hétben. Így nyerhetitek meg – jelentette ki. A monológját hangos taps követte, mire mi négyen is összecsaptuk a tenyerünket, majd amikor Róbert folytatta, leengedtük a kezünket. – És akkor egy kicsit a táborhely házirendjéről – váltott témát a főszervező. – Az Iskolák Országos Versenyének helyt adó élménytábor azt a célt szolgálja, hogy a csapatok kipihenhessék a feladatok okozta fáradalmakat, és jutalmul a teljesítményükért szórakozhassanak és jól érezzék magukat egy nem mindennapi környezetben. Idén


itt, a Hortobágyon – mutatott körbe színpadiasan. – Az élménytáborban nincs lámpaoltás, nincs takarodó, ahogyan ébresztő sincs. A táborhely a kötetlen kikapcsolódást biztosítja számotokra, vagyis amikor nincs feladat, akkor lényegében mindenki azt csinál, amit akar, de értelemszerűen bizonyos normákon belül. A felhőtlen szórakozás észszerű betartásában segítségünkre vannak az iskolák által küldött kísérőtanárok, akik természetesen velünk együtt figyelnek rátok. Apropó, a tanáraitok egy melléképületben lettek elszállásolva, jelenleg éppen a szobáikat foglalják el – magyarázta Róbert mintegy kitérőként, ha bárkinek hiányoznának a felszívódott kísérők. Látszólag senki nem érzett így, ezért a főszervező hamar visszatért az ismertetőre. – Tehát a táborhelyen nincsenek kötelezettségeitek azon kívül, hogy minden feladatra pontosan, időben kell érkeznie az összes csapatnak vagy az egyénileg küldött csapattagoknak. Ennyi, nincs több szabály – közölte Róbert, a bejelentését pedig óriási tapsvihar követte, amitől szinte megremegtek az étkező boltíves ablakában lógó muskátlik. Ennek mindenki egyöntetűen örült. – Ha szabadna, folytatnám – tette fel a kezét Róbert, jelezve, hogy még nem végzett, így az ováció kezdett elhalkulni, végül teljesen megszűnt. – Az élménytáborban a sportolók napi edzéséhez biztosított a konditerem és az úszómedence is – magyarázta, és körbepillantva láttam, hogy ez elég sokakat érdekel, sőt, kérdés is érkezett ezzel kapcsolatban: – Fedett vagy szabadtéri medence? – kérdezte egy lány a sötétkék csapatból. – A medence és az edzőterem is fedett, a melléképületben található, a tanárok szálláshelyén – mondta. – Ezek kifejezetten sportolási célt szolgálnak, azonban azok se aggódjanak, akiket ez nem érint, mert számos más kikapcsolódási lehetőség is a rendelkezésetekre áll, többek között egy játékterem biliárddal, csocsóval, dartsszal és léghokiasztallal, továbbá van bőven szabadtéri elfoglaltságra is lehetőség, lehet például hintázni, libikókázni és lengőtekézni is. De ha ez sem lenne elég, akkor egy egész szertárnyi társas- és szabadidős játék vár benneteket,


melyeket egy IOV-ot szponzoráló játékbolt és sportáruház biztosított számunkra – mesélte lelkesen, majd hozzátette: – És persze az egész táborhelyen nagysebességű, ingyenes wifi érhető el – erre pedig már megkapta a várt éljenzést. – Azonban – kért egy kis csendet újra, miközben egy csomóan már a telefonjukat nyomkodták, ellenőrizve, hogy igazat mondott-e a főszervező. – Én azt tanácsolnám, tekintettel arra, hogy netezni otthon is tudtok – nézett körbe mérgesen, felmérve, hányan kezdtek telefonozni –, hogy élvezzétek ki a helyszínt, elvégre a Hortobágyon vagyunk – mondta. Figyeltünk rá vagy húszan. – És ha már a helyszínnél tartunk! – kiáltotta el magát, mire a legtöbb csapat befejezte a beszélgetést és a „mi a wifikód?” üvöltözését. – A feladatok kivételével TILOS elhagyni a tábort. Az élményhelyszínt minden irányból kerítés védi, de amint láthattátok a belépésnél, ez a kerítés inkább tájékoztató jellegű, mintsem áthatolhatatlan akadály, ezért véssétek az eszetekbe, hogy aki engedély nélkül átlépi, és elhagyja az IOV táborának helyszínét, a csapatával együtt azonnal kiesett a versenyből, és indul haza! – közölte. – Oké – felelték a legtöbben. – Nagyszerű. Az étkezések időpontjai az ajtón vannak kifüggesztve – mutatott a bejárati ajtóra –, de azért elmondom én is. Reggeli mindennap hattól tízig, ebéd déltől háromig, vacsora hattól kilencig. Az igazgatók elküldték a speciális étrendű versenyzők listáját – lapozott bele a mappába. – Így mindenki megnyugodhat, az étkeztető cégnek tudomása van a három gluténérzékenyünkről, négy tejfehérje-allergiásunkról, egy vegetáriánusunkról, négy vegánunkról és egy cukorbetegünkről – bólintott. – Ó, de jó – suttogta Vivi, aki érintett volt a témában. – Elnézést! – jelentkezett egy fiú a lila csapatból. – Igen? – szólította fel Róbert. – Ezt hol kellett jelezni? Mert én nem szeretem a csirkét. – Akkor azt ne egyél – közölte egy sötétzöld színű melegítőt viselő lány, mire többen felnevettek. Róbert zavartan összezárta a mappáját, és karját széttárva a csirkét nem szerető srácra


nézett. – Valóban, ebben az esetben a legjobb, amit tehetsz, hogy nem eszel olyat, amit nem szeretsz... – mondta. – A felsoroltak azonban speciális elkészítést igényelnek, ezért kellett jelezni előre... – Ja, vágom – biccentette a lila ruhában lévő fiú, akinek a csapattagjai röhögve veregették meg a vállát és hátát, Róbert pedig folytatta a tájékoztatást. – Négyfős elrendezésű bungalókban lesztek elszállásolva, így arra kérném a versenyzőket, hogy keressenek maguknak szobatársakat más csapatokból. Értelemszerűen fiúk fiúkkal, lányok pedig lányokkal lakhatnak együtt – mondta, mire többen nemtetszésüket fejezték ki, ami újabb nevetést eredményezett az étkezőben, ezt követően pedig rögtön összehajoltak a különböző asztaloknál ülők, akik a táborba való bejutás után sikeresen megismerkedtek egymással annyira, hogy megbeszéljék, mostantól együtt is fognak lakni. – Maradunk ketten? – kérdezte Vivi. – Úgy néz ki – pillantottam körbe, mert a jelek szerint senki nem törte magát, hogy betársuljon hozzánk. – Az adminisztrációs pultnál lehet feliratkozni, ott kaptok kulcsokat is – szólt Róbert, mire a legtöbben már felálltak volna, hogy a falnál lévő asztalhoz menjenek, ami mögött az egyik szervező ült a laptopjával. – Még nem végeztem! – kiáltotta el magát Róbert. – Mindenki üljön vissza a helyére – szólt szigorúan, amitől az összes versenyző megmerevedett, és visszaereszkedett a székére. – Köszönöm! – biccentett, miközben a szervezők közül többen az asztalok között szlalomoztak, villámgyorsan mozogva köztük, és minden csapathoz leraktak valamit. Ettől azonnal csend lett az étkező épületében. – Mi ez? Feladat? Máris? – suttogták többen. – Nem, az borítékban kell, hogy érkezzen. Nem? – kérdezgették mások. Abban a pillanatban az egyik szervező mellettünk termett, és lerakott egy piros kitűzőt az asztalunkra. Nem mondott semmit,


ahogyan másoknak sem, csak lerakta elénk, és már ott sem volt. Rajmund előrenyúlva felvette, és ujjai közt forgatta a piros darabot. – CsK – olvasta fel a fehér feliratot, aztán felénk tartotta. – Mutasd – kérte el Vivi, és ő is szemügyre vette, aztán átadta nekem. A tenyerembe fogott kitűzőn semmi extrát nem találtam, az volt rajta, amit Rajmund mondott, egy sima fehér „CsK" felirat. Összehúzott szemöldökkel adtam tovább Dominiknak, hogy ő is ellenőrizhesse, majd körbefordultam a teremben. Minden csapat a saját színének megfelelő kitűzőt kapott, ugyanazzal a felirattal, mint mi. Az étkező majdhogynem teljesen elcsendesedett, szinte csak suttogást lehetett hallani, ahogyan a csapattagok a kitűzőről diskuráltak maguk között, majd egy fiú az ezüst csapatból feltette a kezét. – Igen? – szólította fel Róbert. – Ez az első feladat? – kérdezte, és mivel ez mindenkit érdekelt, valamennyi versenyző némán nézett a főszervezőre, válaszra várva. – Nem – vigyorodott el, mire szinte egyszerre szakadt fel mindenkiből a megkönnyebbült sóhaj. Néhányan „jólvanmár” meg „rendesen beszartam” megjegyzéssel nevetve vették tudomásul, hogy a főszervezőnek sikerült ránk hoznia a frászt, miközben az ezüst melegítős fiú értetlenül nézett Róbertre. – Akkor ez mi? – kérdezte. Na ez megint mindenkit érdekelt, úgyhogy újra elcsendesedtek, olyannyira, hogy odakintről behallatszott egy madár hangos gágogása, miközben Róbert kábé olyan barátságos mosollyal, mint egy szadistáé, végignézett a versenyzőkön. Nagyon élvezte a szívatást, és azt, hogy mindenki mennyire feszült. – Ó, ez semmiség, csupán minden csapat kapott egy „CsK" feliratú kitűzőt – közölte, mintha erre nem jött volna rá mindenki magától. – És mit csináljunk vele? – kiabálta be valaki. – Mi az a CsK? – kérdezte más. – Csicskakutya? – tippelte egy fiú sötétbarna melegítőben, a


beszólásától pedig harsány röhögés tört fel. – Nem egészen – lombozta le Róbert. – Csapatkapitány – suttogtam, Rajmund pedig felém pillantott. – Csapatkapitány! – jelentette be velem egyidőben Róbert. – A kitűzőn lévő felirat a csapatkapitányra utal, a viselője pedig minden csapatból az, akit kapitányotoknak tartotok – közölte egyszerűen. – Vacsoráig döntsétek el, kit illet a titulus. Ő kapja a kitűzőt, amit viselnie kell – mondta. – Akkor én ezt el is veszem – röhögött egy fiú a világoszöld csapatból. – Vagy mondjuk az enyém – nyúlt oda a csapattársa, egy másik fiú, és szórakozottan kikapta a kezéből. Nagyjából minden asztalnál elkezdődött az egyezkedés a kitűző sorsáról, és miközben egyre hangosabbak kezdtek lenni a csapatok, egy halvány rózsaszín melegítőt viselő lány bekiabált: – Számít valamit, hogy ki a csapatkapitány? – Persze – közölte Róbert. – Őt választjátok vezéreteknek, ő képviseli a csapatotokat, és ő a legfőbb döntéshozó, többek között rajta múlik, hogy kit küldtök a feladatokra – válaszolta. – Volt ilyen tavaly? Egy fotón sem láttam csapatkapitány kitűzőt, de még erre vonatkozó utalást sem – pislogott Vivi megdöbbenve. – Mint már mondtam – szólt felénk Róbert, aki meghallotta Vivi szavait –, minden IOV más, nincs két egyforma verseny. – Rendben, értem – biccentett Vivi. – Tehát vacsoráig döntsétek el, ki a csapatkapitányotok. – Elnézést – jelentkezett egy sötétkék melegítős lány. – Tessék – szólították fel. – Milyen időközönként változtathatjuk meg, hogy ki a csapatkapitány? – Bármikor – szólt Róbert, mire többen egy „ezért a nagy dráma?” megjegyzéssel legyintve léptek túl a témán, és kezdtek el újra lakótársakat keresni maguknak. – Ja, ennyi? Csak kell egy kapitány? Jó, meglesz, mehetünk a házakba? – kérdezte valaki, és a többi versenyző is simán továbblépett a kitűzős kérdésen. Tekintettel arra, hogy a


főszervező elmondása szerint bármikor azonnal megváltoztatható, hogy ki a kapitány, félvállról vették, és újra a szobabeosztással kezdtek el foglalkozni. Én azonban hunyorogva néztem az asztal közepén lévő piros kitűzőt, majd a hüvelyk- és mutatóujjam közé fogva felvettem, és a fejemet ingatva dobtam vissza. Tudtam, hogy átkozott egy darab, és attól vált azzá, amit jelképez. A tánccsapatban éppen elégszer voltam hasonló szituációban, úgyhogy maximálisan tisztában voltam azzal, hogy az IOV szervezői nem véletlenül dobták be a CsK-választást kezdésnek. Az örök konfliktusforrás, az örök harag melegágya, végeláthatatlan balhék és hosszadalmas veszekedések kirobbantója. A többi csapat versenyzője azonban ebből még nem érzett semmit, teljesen lekötötte őket a szobabeosztás, így amikor Róbert még egyszer sok sikert kívánt mindenkinek az idei IOVhoz, a legtöbben felálltak, és megrohamozták az adminisztrációs pultot. Mi az asztalunknál maradva figyeltük, ahogyan a különböző színű melegítőt viselők egymást lökdösve próbálnak minél előbb sorra kerülni, hogy aztán a kulcsukat megkaparintva immáron szobatársakként siessenek ki a helyiségből. Róbert összefont karral nézte a szeme előtt kibontakozó barátságokat, és egy visszafojtott vigyorral, mint aki annyi mindent látott már, és annyi mindent tapasztalt, némán figyelte az eseményeket. Aztán amikor észrevette, hogy még mindig a helyünkön ülünk az immáron kiürülő étkezőben, ellökte magát a faltól, és rosszallóan odalépett hozzánk. – Piros csapat, ti miért nem mentetek az adminisztrációs pulthoz? – Vártuk, hogy kicsit kevesebben legyenek – feleltem, miközben felálltam a székemről. A többiek velem együtt felkászálódtak, és elindultunk a pulthoz, ahol már nem volt senki. – Nem könnyű címvédőnek lenni – szólt utánunk Róbert, mire mind a négyen visszafordultunk, és kérdőn néztünk rá. – Sok éve látom, hogy mekkora a nyomás a bajnok iskola diákjain. A


duplázás esélye nagyon csekély, miközben odahaza elvárják a versenyzőktől, hogy könnyedén nyerjék meg az egészet, ahogyan az előző évben. Úgy vannak vele, hogy ebben nincs nehézség, hiszen tavaly is sikerült... – bólogatott úgy, mint aki ért minket. – Azt is tudom, hogy a címvédők versenyét a saját iskolájuk nyomásán és irreális elvárásán túl az is nehezíti, hogy a többi csapat tagjai is máshogy állnak hozzájuk. Az IOV-on versenyző csapatok valahogy ösztönösen távolságtartók a címvédőkkel szemben. – Tényleg? Észre sem vettük – dünnyögte Dominik, mire Róbert elmosolyodott. – Látom – pillantott végig rajtunk. – Látom, hogy nem véletlenül küldött benneteket az igazgatótok. Keménynek tűntök, és valószínűleg azok is vagytok. Ami nagyon fontos. De nem elég. Ide nem – oltott le minket egy pillanat alatt. – Szóval ha elfogadtok egy tanácsot... – tűnődött el. – Addig szerezzetek ismerősöket és szövetségeseket, amíg nem késő, mert a leg-leg-leg csapat is kiesik innen egy pillanat alatt, ha egyedül van, mint a kisujjam. Ez egy olyan verseny, ahol ugyanannyira veszélyes, ha túl közel engedtek magatokhoz másokat, mint az, ha egyáltalán nem. Mindkét esetet végignéztem párszor, nekem elhihetitek – szónokolt. – Ne lakjatok magatokban, keressetek lakótársakat más csapatból... – tanácsolta. – Már mindenki megvan – közöltem az adminisztrációs pult felé biccentve, ahol nem tartózkodott senki. Úgy tűnt, minden csapat túl van a feliratkozáson és a kulcsaikkal együtt elhagyták az étkezőt. – Több mint egy évtizede rendezem az Iskolák Országos Versenyét, engem nem tudtok megvezetni – közölte szórakozottan. – Ti az a fajta csapat vagytok, akik előtt ha bezáródik minden ajtó, nem esnek kétségbe, hanem használják az ablakot. Gyerünk, használjátok azt az ablakot – utasított minket, és az adminisztrációs pult felé biccentett, jelezve, hogy menjünk. – Miért ad nekünk tanácsot? – kérdezte Vivi. – Főszervező vagyok, a csapatok segítése a feladatom része –


mondta. – És akkor ezt a kamut félretéve... – intett egyet a levegőben Rajmund, mintha csak félresöpörte volna. – Miért ad nekünk tanácsot? – tette fel újra a kérdést, mire Róbert elnevette magát. – Mert izgalmas csapatnak tűntök, kár lenne értetek, ha idő előtt kiesnétek – közölte őszintén, aztán otthagyva minket kiment az étkezőből, mi pedig mind a négyen odaléptünk az asztalhoz. A laptopján pötyögő narancssárga ruhát viselő szervező felnézett a gépéből, és kérdőn pillantott ránk. – Van még két szabad ház, amelyikben senki nem lakik, adjam a kulcsokat? – kérdezte, mire összenéztünk a többiekkel, akiknek csakúgy, mint nekem, Róbert szavai jártak a fejükben. – A francba – sóhajtotta Rajmund a hajába túrva. – Van olyan szoba, ahol nincs meg a létszám, és beférünk? – Lássuk – gépelt a szervező, és szemüvegén át hunyorogva nézte a képernyőt. – Igen, megoldható. Berakhatlak benneteket egy sötétzöld és egy ezüst fiúhoz, ők a kettes házban laknak. – Jó lesz – felelték a fiúk, a szervező pedig beírta őket a kettes házhoz. Ezek után Vivire és rám nézett. – Lányok? Ti külön szeretnétek egy házat, vagy keressek nektek is társaságot? – Legyen a társaság – sóhajtottam megadón. – Jó. Mit szólnátok ahhoz, aki egyedül... – Nekünk mindegy, egyelőre senkit nem ismerünk innen, úgyhogy bármi jó, amit kidob a gép – legyintett Vivi. – Értem – dünnyögte a szervező. – Akkor a négyes ház, a fiú csapattársaitokkal szemben. – Tökéletes – mondtuk. – A lakótársatok pedig... – Nem érdekes. Megyünk a négyesbe – türelmetlenkedett Vivi. A szervező a vállát megvonva felírt minket, aztán Rajmund és Dominik társaságában kimentünk az étkezőből. A hűvös helyiségből kilépve a kihűlt kézfejemet behúztam a pulcsim ujjába, és a melegedő napsütésben odaléptünk az épület mellett lerakott holmijainkhoz. Már senki másé nem volt ott, csak a miénk. Felszedelőzködtünk, és a két sorban húzódó kisházak


felé indultunk. A számok csökkenő sorrendben voltak, így a kettes és a négyes a legmesszebb, pont a tábor másik végében helyezkedett el, úgyhogy komótosan sétálgattunk a letaposott, sárgás füvön a házak közt, amikből rendezkedés zaja és beszélgetésfoszlányok hallatszódtak ki. Éppen egy olyan kisház előtt jöttünk el, ahonnan óriási röhögés tört fel, aztán hirtelen megjelent előttünk Tahi. Mintha a semmiből bukkant volna fel, egyszer csak ott tornyosult felettünk csípőre tett kézzel. Szakállas képe mogorva volt, szemei szikrát szórtak. – Hol voltatok eddig? – förmedt ránk. – Az étkezőben lévő eligazításon – felelte Vivi egyszerűen. – Miért tartott nektek tovább, mint a többi csapatnak? – hunyorgott ránk. – Mert még elugrottunk a Mekibe – közölte Rajmund. – Bedobtunk egy McCsikós menüt... – Fehér, te miért nem tudsz normálisan válaszolni? – kérdezte a fizikatanár. – Mit csináljak, ha nem normális a kérdés? – tárta szét a karját tehetetlenül. – Nyilván azért tartott eddig az eligazítás, mert nem tolongtunk, mint a többi csapat, hanem megvártuk, hogy normálisan sorra kerüljünk... – forgatta a szemét, mire a tanár ezt a választ már elfogadhatónak tartotta, és biccentett egyet. – Jó, na, lássam a kulcsokat, ki hol lakik? – A fiúk a kettesben, mi Vivivel a négyesben – feleltem felmutatva az egyik kis bilétás kulcsot, aminek karikája a mutatóujjamon lógott. – Azok a hátsó házak. Közel a pusztához – gondolkodott Tahi gyanakvón. – Ezt kaptuk – vonogatta a vállát Vivi, miközben immáron a tanárral kiegészülve mentünk a házunk felé. A fizikatanár éppen azon gondolkodott hangosan, hogy szerinte az lenne a biztos, ha hálózsákban a fiúk és a mi kisházunk között lakna, amíg a versenyen vagyunk, amikor is a négyes kunyhó ajtaja kinyílt, és kilépett egy bézs melegítőt viselő lány, hogy kirázza a takaróját. Ekkor Tahi megtorpant, és értetlenül nézett rá, majd feltűnt neki, hogy a kettes ház ajtaja is


nyitva van, amiből fiúhangok hallatszódtak ki. – Másokkal laktok? – csodálkozott el. – Igen – feleltük egyszerre. – Nem volt már szabad ház? – fürkészett minket. – De – mondtam. – Csak a főszervező szerint akkor van esélyünk a versenyen, ha szociálisan is aktívak vagyunk. – Így van – erősítette meg Vivi is. – Ezért becuccolunk másokhoz. Mondjuk ők még nem tudnak róla – gondolkodott el. – Vagy úgy... – értette meg Tahi a szakállát birizgálva. – Ez egyfelől nagyon példás, jó látni, hogy komolyan veszitek a versenyt. Másfelől viszont aggasztó, hogy hallgattatok a főszervezőre. Vagy bárkire. Ez nem jellemző rátok, úgyhogy mint értetek felelős pedagógusotok kénytelen vagyok megkérdezni, hogy nincs-e lázas panaszotok? – Nincs – ráztam meg a fejem elfojtott vigyorral. – Egyre különösebb az egész – gondolkodott Tahi. – De mindegy, az én helyzetemet csak megkönnyíti, ha nem vagytok egyedül. Megyek, megfélemlítem először a kettes, aztán a négyes ház lakóit, hogy azonnal jelentsenek nekem, ha bármit észlelnek – tervezte el, aztán a fiúkkal együtt megindult a kettes ház irányába. – Mindenki abbahagyja, amit csinál, és rám figyel! – kiáltotta el magát Tahi, amikor belépett az ajtón. – Jó, de ki maga? – kérdezett vissza valaki odabentről. Rajmund visszatartott röhögéssel széttárt karral fordult hátra hozzánk, amolyan „ezzel mi van?” stílusban, mintha maga sem hinné el, ami történik, aztán Dominikot követve ő is bement a kisházba, ahol Tahi éppen kiosztott valakiket, akiknek a dühös fizikatanárunkon kívül az is újdonság volt, hogy lesz két új lakótársuk. A fiúk házából kiszűrődő hangzavart hallgatva ott maradtunk ketten Vivivel, aztán a csomagjainkkal megfordultunk, és a Rajmundékéval szemben lévő kisház ajtajához mentünk, de mielőtt beléptem volna, kopogtattam hármat, és csak ezután nyitottam be. A helyiségben egyedül az előbb látott lány tartózkodott, aki


éppen az egyik ágynál állt, és a takarót terítette rá. Az alacsony építésű helyiségben feltűnt a magassága, amit ejtett vállal és valószínűleg komplexusból adódó görnyedt testtartással próbált elrejteni. Az érkezésünkre odakapta a fejét, és meglepetten nézett ránk. – Szia – köszöntem, és határozottan beléptem, magam mögött húzva a bőröndömet. Utánam Vivi is bevonszolta magát a csomagjaival, és sóhajtva dobta le a cuccokat. A lány a takaró leterítését félbehagyva, mint egy megállított felvétel, úgy maradt, és csodálkozva nézett ránk. – Melyik a szabad ágy? – kérdeztem. A lány ekkor még mindig értetlenül meredt ránk. – Egyedül vagyok, úgyhogy ezen kívül bármelyik – tért magához végül a lefagyásból, és a saját ágyára mutatott, jelezve, hogy az az egy foglalt. – Kösz – mondtam, és a mögöttem lévő Vivire pillantottam. – Melyiket szeretnéd? – Nekem mindegy – vonta meg a vállát. – Legyen ez – döntötte el végül, és a csomagjait odarángatta a lány ágyával szemben lévő, a fejrésznél összetolt két alvóhely egyikéhez, majd egy „uhh” hang kíséretében feldobta a bőröndjét az ágyra és kinyitotta. Én a Viviéhez odatolt másik fekvőhelyet választottam, és felszenvedtem rá a csomagjaimat, majd körbefordultam a kis szobában. A fehér falak frissen festettnek tűntek, azonban néhol pókhálószerű repedések futottak végig az alacsonyan lévő plafonig. Mind a négy egyszemélyes ágynál volt egy-egy boltíves ablak, így a szobát átjárta a fény. A bézs melegítős lány ágyneműrázása miatt a felszálló por jól láthatóvá vált az ablakon át beszűrődő napfénycsíkban. A négy fakeretes ágy majdnem minden helyet elfoglalt, a kicsi szoba hátsó részében egy négyajtós faszekrény helyezkedett el, mellette egy búgó hangú hűtő, végül egy ajtó, ami a fürdőszobába vezetett. Odalépve bedugtam a fejem a pici fürdőbe, és érdeklődve mértem fel. Egy zuhanykabin, egy mosdó, felette falipolccal és egy WC, semmi más. Visszacsuktam az ajtót, és a bőröndömhöz lépve tovább pakolásztam. Kivettem a töltőmet, és áthajolva az ágyon


bedugtam a falikonnektorba, amiből minden fekvőhelynél volt kettő, majd kipróbáltam az ágy fölé szerelt kislámpát is. Működött. A másik ágynál Vivi hozzám hasonlóan pakolt, éppen kivett egy kispárnát a bőröndjéből, és megpaskolva az újdonsült helyére tette. Amíg mi rendezkedtünk, a szobatársunk még mindig meglepetten nézett minket. Szemmel láthatóan teljesen értetlenül állt a történések előtt, és fogalma sem volt, hogy mit keresünk a házában. – Ti vagytok a tavalyi nyertesek – mondta ki azt, ami elsőként az eszébe jutott. – Az iskolánk a tavalyi nyertes – javította ki Vivi. – Melyik szekrénybe pakolhatok? – Én a jobb szélsőbe tettem a cuccaimat, a többi szabad – felelte a lány automatikusan, mire Vivi kiemelte a bőröndjéből az összehajtogatott piros váltás melegítőjét, és odavitte a másodikhoz. – Akkor... Most itt fogtok lakni? – Igen – mondtuk egyszerre. – Ó, oké – felelte meglepetten. – Probléma? – pillantott rá Vivi a szekrényéből felnézve, egyenesen belekérdezve a lány arcába, a jól bevált „támadva védekezem” stílusban. A lány azonban nem riadt meg, csak megrázta a fejét. – Nem, dehogy – mondta automatikusan. Őszintének tűnt. – Csak nem számítottam társaságra. – Miért vagy egyedül? – kérdeztem. – Mert – fújta ki a levegőt – az igazgatónőm három fiúval küldött, így a csapattársaim közül senkivel nem tudok együtt lakni. Más meg... Mások nem hívtak magukhoz – ismerte be. – Egyébként... Andi vagyok – mutatkozott be végül. – Sára – feleltem. – Vivi – intett a csapattársam a szekrényéből kimászva. – De fura állott szaga van, át fogja venni a ruhám... Inkább kitörlöm tisztítókendővel – gondolkodott hangosan, és kivette az imént behajtogatott holmijait, majd a bőröndjéhez lépve előkereste a neszesszeréből a nedves törlőkendőt. A csomagot feltépve


kihúzott belőle egyet, majd visszazárta, és felénk fordult. – Ide felteszem, ha valakinek kell, nyugodtan vegyen belőle – tette a csomagot a szekrény tetejére, ami semleges területnek számított. – Köszi – mosolyogtam rá pakolás közben. – Én is... köszönöm – hebegte Andi, és látszott rajta, hogy nehezen tud mit kezdeni a szituációval. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a felajánlott törlőkendővel, vagy eleve azzal, hogy ott voltunk. – És... – köhintette, megpróbálva beszélgetést kezdeményezni. – Mi az erősségetek? Vagyis… Miért titeket küldtek? Miben vagytok jók? – érdeklődött. – Az égvilágon semmiben – felelte Vivi, mire Andi hangosan felnevetett, aztán látva, hogy ezzel egyedül van, elkomorodott és biccentett egyet. – Értem. Nem akarjátok elmondani. Semmi gond, érthető, ez egy verseny... És igazatok van, a sulitok nyert tavaly, biztos van tapasztalatotok ezzel kapcsolatban – bólogatott úgy, mint aki megérti, hogy nem avatjuk be. – Nem, nem – szóltam közbe, miután összenéztem Vivivel. – Nem arról van szó, hogy nem mondjuk el – néztem a szemébe. – Hanem hogy nincs mit elmondani. Andi gyanakodva méregetett minket felváltva. – Szeretném, de ezt nehéz elhinni – szólt. – Pedig így igaz – mondtam. – Túlélő típusok vagyunk, ezért küldtek minket – kötöttem a derekamra az előbb levett pulcsimat, majd a mindkét csuklómon vastagon hordott karkötőimet igazgattam. – Túlélő típusok vagytok, az oké, de te sportolsz valamit. Látom rajtad – méregetett Andi, aztán Vivire nézett. – Te nem, te az a szerencsés típus vagy, aki alapból így néz ki – legyintett Vivienre, aki ezen elmosolyodott, és a vállát megvonva pakolt tovább, Andi pedig visszanézett felém. – Eltaláltam? – Igen, elég régóta táncolok – biccentettem. – Vagyis táncoltam – javítottam ki magam. – Látszik – dicsért meg, mire kedvesen rámosolyogtam. – És te? Hogy kerülsz ide? Mi az erősséged? – érdeklődtem, mire Vivi is kérdőn pillantott Andira, aki unottan bámult az arcunkba.


– Most vicceltek, ugye? – Nem, miért? – lepődtem meg. – Száznyolcvanhét centi vagyok. Tényleg el kell mondanom, miben vagyok jó? – pillantott ránk, aztán látva, hogy egyikünk sem kezd tippelgetni, folytatta: – Kosár! Kosarazom – tárta szét a karját Andi. – Az tök jó – reagáltam le ennyivel, és tovább pakoltam a bőröndömből. Vivi sem tulajdonított ennek nagyobb jelentőséget, csak tudomásul vette. – Igen... Szóval ezért küldtek a versenyre. Én vagyok a csapatunk sportolója. Bízom benne, hogy kamatoztatni tudom majd, bár ezen a helyszínen nem tudom, mire számítsak. Egyelőre csak annyi az előnyöm, hogy létra nélkül be tudok nézni a gólyafészkekbe – gondolkodott el, a megjegyzésére pedig hangosan felnevettünk. Andi tehát kosarasként erősítette a bézs csapatot Kaposvárról, egyedüli lányként. Elmondása alapján a csapatában rajta kívül egy osztálytársa van, aki matekból erős, egy tizenegyedikes évfolyamtársuk, aki szellemi diákolimpia helyezett, és egy tizedikes, aki nagyon jó németes. – Németes? – kérdeztem furán a párnámat paskolva, miközben Andi felé fordultam. – Igen – mondta. – Az igazgatónőnk nagyon a Fertő-tó környékére lőtte be az idei versenyt. Nagyobbat nem is tévedhetett volna – sóhajtott az ablakra pillantva. – Meggyőződése volt, hogy német nyelvterülethez leszünk közel, úgyhogy mindenki eszén túljárva berakta a sulink legjobb németesét a csapatba. Hát, így nézünk most ki itt, a Hortobágyon... – mesélte, mi pedig érdeklődve hallgattuk. Egyébként Andi nagyon szimpatikus volt, és Vivivel összenézve szavak nélkül is megbeszéltük, hogy szerencsések vagyunk vele. Így laktunk hárman a négyes kisházban. És ez az idilli állapot nagyjából még hat percig tartott, mert miközben csendben a cuccainkat pakolgattuk, és rendezkedtünk, kinyílt a kisházunk ajtaja, és egy pink színű melegítőt viselő lány csörtetett be a csomagjaival. Maximum kilencedikesnek néztük,


és annak is csak azért, mert az IOV-ra csak gimnazisták jelentkezhetnek, kisebbek nem, pedig a lány, aki bejött, még egy kilencedikesnél is fiatalabbnak tűnt. Érdeklődve néztük, ahogyan berángatja magával a hatalmas táskáját, és körbenéz. – Ez az? – kérdezte. – Ez az! – válaszolta meg magának. – Istenem, ennyit szenvedni! Az adminisztrációnál tévedésből ötödiknek írtak be a hatos házhoz, és nem volt ágyam, pedig velük akartam együtt lakni, de nem tudták megoldani, úgyhogy összevissza szenvedtek velem, jobbra-balra küldözgettek, már úgy volt, hogy egyedül leszek majd egy házban, de aztán szóltak, hogy van a négyesben egy szabad hely – hadarta egyetlen szuszra, és mielőtt bármit reagálhattunk volna, a frufruját megborzolva folytatta: – Panna vagyok a pink csapatból – fordult körbe, és már éppen bemutatkoztunk volna, amikor megállapodott rajtam a tekintete. – De imádom a hajad! Én, amikor levágattam, úgy néztem ki vele, mint egy kisfiú, de neked baromi jól áll, és ez a fazon állati jó – lelkesedett, és nyitottam a számat, hogy megköszönjem, de addigra Panna a pink csapatból körbefordult a helyiségben. – Ez a kecónk? Milyen fekvésű? Az előző ház, amiből kilakoltattak, az is ezen az oldalon volt – jegyezte meg, majd Andi, aki addig az ágyán ült, felállt, mire Panna eltátotta a száját, és indiszkréten így szólt: – Azta! Jó magas vagy, mennyi, egykilencven? Annyi biztos – biccentett a saját kérdésére. – Ez a szabad ágy? Nekem jó lesz – lépett oda a szabad fekvőhelyhez, és rádobta a hátizsákját. – Nincs itt fura szag? Kicsit olyan állott. Szellőztessünk ki – tanácsolta, aztán észrevette a szekrénynél álló Vivit. – Na, neked biztos millió követőd van az Instán. Ostromolnak, mi? Naná, gondoltam – vigyorgott, még mindig saját magával beszélve. – Egyébként kövessük be egymást, mit szóltok? – kérdezte, aztán az ajtó felé pillantott, amin Rajmund lépett be. – Sziasztok – köszönt a srác úgy általánosságban, aztán Vivihez és hozzám intézte a szavait. – Minden oké, lányok? – kérdezte. – Igen – feleltem, még mindig kissé lesokkolódva Pannától. Vivi is csak kábán biccentett az agykárosodástól, amit az új lakótársunk okozott ötven másodperc alatt.


– Jó – mosolygott ránk Rajmund. – Tahi mindjárt jön, hogy itt is tartson egy kis eligazítást. Utána gyertek, nézzünk körül. – Rendben – feleltem, mire Rajmund kiment, becsukva maga mögött az ajtót. – Már elnézést, de „hot guy check” – mutatott az ajtóra Panna, TikTok-hangot imitálva. – Ki volt a dögös srác? A piros csapat sulijában ilyenek a fiúk? Átjelentkezem – röhögött magában, aztán félrekapta a fejét. – Az a fürdőszoba? Megnéztétek már? Remélem, nincs sok pók. Utálom a pókokat. Meg a darazsat. Egyszer gyerekkoromban megcsípett egy darázs. Vagyis inkább megharapott. Nem tudom, hogy az lehetséges-e, én állítom, hogy harapás volt, de többen kiröhögtek már, amikor meséltem – hadarta, aztán egy tasakot az álla alá szorított, és felszabadult kezeivel kivett hat guriga WC-papírt a sporttáskájából, majd bement a fürdőszobába. – Á, nem tudtam, hogy kapunk a szálláson WC-papírt, azért hoztam ennyit, mindegy, ebből jobb, ha több van, mint ha, mondjuk, elfogy, én ezt vallom... – kiabálta odabentről, mire Vivi, aki elsőként kapcsolt, odapattant az ajtóhoz, és becsukta Pannára. – Uramisten! – suttogta elkerekedett szemmel. Andi és én is pislogás nélkül, teljesen lefagyva néztünk magunk elé, miközben a fürdőszoba becsukott ajtaja mögül kihallatszott Panna hangja. Észre sem vette, hogy becsuktuk rá az ajtót, csak beszélt tovább. – Szerintetek... – hüledezett Andi. – Szerintetek végig ilyen lesz, vagy csak most izgatott, és azért beszél ennyit? – kérdezte letaglózva. – Fogalmam sincs, de konkrétan érzem, ahogyan halnak meg az agysejtjeim tőle – mondta Vivi. – Hát én csak abban bízom, hogy álmában nem beszél – jelentettem ki, mire kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és Panna kijött a kis helyiségből. – Becsapta a szél az ajtót – jegyezte meg. – Mit is mondtatok, hogy hívnak titeket? – Nem mondtuk – közölte Vivi. Az ajtó újra kinyílt, mire mind odafordultunk. Tahi tanár úr lépett be, és az alacsony mennyezetű kunyhóban összehúzva


magát végignézett rajtunk. – Na szóval, a fiúknál már voltam, de most itt is elmondanám a bajos csapatom lánytagjaira vonatkozó... – kezdte, de Panna közbeszólt. – Jó napot! Ön érkezett a piros csapattal? Jó nagydarab, megtermett ember. Kitalálom. Testneveléstanár, ugye? – kérdezte. – Beletrafáltam, mi? – kérdezte Panna. – Mi a kémiatanárunkkal jöttünk, aki az osztályfőnökünk is. Jó fej, szeretjük. Időnként szigorú, de csak azért, hogy tanuljunk. Amúgy vicces, mert tavaly a hortobágyi osztálykirándulás is szóba jött, szóval majdnem ide jöttünk, de a többség leszavazta, úgyhogy végül Szilvásváradra mentünk. Jártatok már ott? – kérdezte Panna. – Pont kiszáradt a Fátyol-vízesés, amikor ott voltunk, vicces volt. Viszont jót barlangásztunk. Barlangásztatok már valaha? Én azt hittem, félni fogok, de végül nagyon tetszett... – mesélte Panna, miközben egymás után kiszedte a sporttáskájából a hozott holmijait, és félrerakta az ágyán. Az ajtóban álló fizikatanár néma csendben, összehúzott szemöldökkel figyelte a lányt, aztán Vivire és rám nézve elröhögte magát. – Úgy látom, itt minden rendben. Ez óriási – közölte szórakozottan, és anélkül, hogy bármi mást mondott volna, kiment a házból. Vivivel bosszúsan néztünk össze, miután kintről, az ajtón túlról még hallottuk a tanárunk kárörvendő nevetését. Végül nálunk nem tartotta szükségesnek, hogy bármit is mondjon. Nem volt rá szükség, mert azt azért a fizikatanár is azonnal felmérte, hogy velünk rendesen kicseszett az élet, nem kellett hozzátennie semmit, megkaptuk, anélkül is, ami jár. A tanár távozásával abszolút nem foglalkozó Panna tovább pakolt. És ami a legrosszabb, tovább beszélt. – Ti hány évesek vagytok? Tizedikesek? Tizenegy? Inkább tizenegyedikesnek néztek ki mind a hárman – fordult felénk, és miközben a pink váltás melegítőjét hajtogatta össze, alaposan végigmért minket, majd a tekintete megállapodott Andin. Vagyis inkább Andi lábán. – Látom rövid rád a nadrág – jegyezte meg,


amitől Andi, akinek valóban csak a bokájáig ért a csapatának bézs egyenmelegítője, zavartan leült az ágyára, és elkezdte felhajtani a melegítőnadrágját. Panna pedig rendületlenül folytatta: – Ne törődj vele, rám meg hosszú, a gatya is meg a pulcsi is, nézzétek – nyújtotta ki mindkét kezét. A pink pulóverének ujja eltakarta a kézfejét, és idétlenül lógott le a levegőbe. – Mi is egységesen kaptuk a méretet, szóval nagy rám. De a fiúkra is. Akkorák kábé, mint én. Vagyis nem, Dani kicsit talán magasabb. Palkó és Tibi viszont ugyanakkora, mint én. Vicces, mert mind osztálytársak vagyunk. Ti is az osztálytársaitokkal jöttetek a versenyre? – kérdezte, majd felkarolva egy adag holmit, a szekrényekhez ment. – Melyik lehet az enyém? Ja, csak egy üres maradt, akkor, gondolom, az – szólt nekünk háttal állva, mire összenéztünk Vivivel. – Most! – tátogtam, és mindent lerakva, ami a kezemben volt, felkaptam az ágyamon lévő telefonomat, hangtalanul az ajtóhoz osontam, és óvatosan kinyitottam. Vivi követve a példámat utánam sietett, és már indultunk volna ki, amikor megtorpantam, és visszanéztem Andira. Az ágyán ülve, előre nyújtott lábbal éppen azt ellenőrizte, hogy egyformán hajtotta-e fel a nadrágját, amit a térdéig felgöngyölt, miközben Panna megállás nélkül beszélt. Mindenről. Andi elkapta a tekintetem, intettem neki, hogy gyorsan jöjjön, mire óvatos mosollyal bólintott egyet, nesztelenül feltápászkodott, aztán kicselezve Pannát utánunk sietett. Az ajtón kilépve becsuktuk magunk mögött Pannát a kisházba, és kissé félresietve megálltunk, majd kitört belőlünk a nevetés. – Jézusom – ingatta a fejét Vivi. – Szerintem is – értettem egyet. – Hát ezt kikaptuk – jegyezte meg Andi. – Egyébként kösz – nézett ránk. – A kimentést is, meg hogy lakótársak lettünk – pillantott hálásan Vivire és rám. – Nem biztos, hogy kibírnám csak Pannával... – magyarázta, miközben a szemben lévő házból kijött Dominik, és odalépett hozzánk. – Kész vagytok? – érdeklődött. – Igen.


– Akkor szólok Rajmundnak, hogy mehetünk – biccentett, aztán Andira nézett. – Szia, Dominik – mutatkozott be. – Andi – kapkodta a tekintetét zavartan, aztán megvárta, hogy Dominik visszasiessen a házukba, majd furcsán nézett ránk. – Ő a negyedik tag a csapatotokban? – Aha – feleltük. – Így vagytok négyen? Ti ketten, Dominik, és az a srác, aki az előbb bejött a házba – értelmezte. – Igen. – Jó, nálatok a vízben van valami, vagy miért néztek ki ilyen jól mindannyian? – kérdezte felháborodva, a kérdésére pedig Vivivel mindketten felnevettünk. – Komolyan, majd nézzetek meg minket. Mint egy béta verzió, az összes hibánk szembetűnő – szólt kiakadva, miközben Dominik visszatért Rajmunddal kiegészülve, és megálltak előttünk. – Na menjünk, térképezzük fel a terepet – tanácsolta Rajmund. – Jó – biccentett Vivi, aztán Andihoz fordult. – Jössz velünk? – Szívesen mennék, tényleg – kezdte Andi. – De megbeszéltük a fiúkkal, hogy miután kipakoltunk, csapatkapitányt választunk – mondta, és tényleg látszott rajta, hogy sajnálja a dolgot. – Oké – feleltük egyszerre, és miután Andi elsietett a csapattársai hetes számú kisházához, mi négyen elindultunk. – Milyenek a szobatársaitok? – érdeklődtem a fiúktól, a házsorok közt sétálva. – Normálisnak tűnnek. Tizenegyedikesek mindketten. Az egyikőjük soproni, a másik Békéscsabáról érkezett – mesélte Dominik. – Nálatok mi a helyzet? Végül csak hárman vagytok? – Nem, jött egy negyedik szobatárs is... – feleltem. – És ő milyen? – Majd megismered. Garantáltan eláll a szavad tőle – mondtam, mire Vivi felnevetett, Dominik pedig a belső poént nem ismerve csak a vállát megvonva biccentett. Ebédig körbejártuk a hortobágyi élménytábort, egyrészt, hogy megismerjük, másrészt pedig, hogy Kocsisnak dokumentálni tudjuk, aki tűkön ülve várta a képeket, vagy bármit, amit megosztunk vele.


Visszamentünk egészen a táborhely elejéig, ahol a lávás feladaton bejutottunk. Ez volt a főkapu, ami előtt azok az asztalok és padok voltak, ahol a csapatok érkezését vártuk. Ha a kapun belépve a padokkal szemben álltunk meg, akkor balra egy őrbódé volt, ami mögött a két házsor húzódott egészen hosszan, a tábor másik végéig. A lakhelyünkként szolgáló, alacsony építésű házikók két sorban, egymással szemben helyezkedtek el, csökkenő számsorrendben. A padoknál állva jobbra pedig az étkező csárdaszerű épülete volt, amihez egy játékteremnek nevezett helyiség kapcsolódott. Ez kívülről is megközelíthető volt, illetve az étkezőből is át lehetett menni egy boltíves átjárón. A játékterem baromi jól nézett ki, egy klubhelyiségszerű részleg három dartstáblával, egy biliárdasztallal, két csocsóasztallal, és a helyiség másik oldalán egy léghokiasztallal. A teremben a játékokon kívül több fotel és kanapé is el volt helyezve azok számára, akik nem játszanak, csak mondjuk beszélgetnének. A másik falnál, a hokiasztal mögött szintén díjtalanul használható, üdítőkkel és snackekkel feltöltött hűtőket helyeztek el, amit az IOV egyik szponzora biztosított a résztvevőknek. Miután megnéztük a játéktermet, elsétáltunk a kísérőknek szállást adó főépület mellett, amibe ugyan nem mentünk be, de kívülről egy alacsony, lapos, vörös tetős hotelnek tűnt, belső medencével és konditeremmel. A kiírás szerint az orvosi szoba és ügyelet is ebben az épületben volt nulla-huszonnégy órában, továbbá itt rendezték be a mosókonyhát is. A főépület oldalában nyíló két ajtó egyike egy tárolóhelyiségbe, a másik pedig egy szertárba vezetett. Az előbbibe sportszereket és szabadidős tevékenységhez használható kellékeket helyeztek el az IOV-versenyzők számára, a Salgó polc roskadásig volt hulahopp karikákkal, ugrókötéllel, frizbivel és mindenféle labdákkal. Miután mindent lefotóztunk Kocsisnak, kiléptünk a tárolóhelyiségből, és benyitottunk a mellette lévő ajtón a szertárba. Amíg az első raktár inkább sportszereket rejtett, köszönhetően az IOV online sportáruház szponzorának, addig a második raktárat a játékboltos szponzor cuccaival töltötték meg. A polcokon egymás mellett sorakoztak a társasok, legók,


kártyapaklik minden mennyiségben, logikai és memóriajátékok, papírsárkányok, slime-ok, gyurmák, és minden, ami az unaloműzéshez jól jöhet egy táborban. A polcok közt nézelődve egyelőre semmit nem vettünk magunkhoz, csak itt is készítettünk Kocsisnak néhány képet, aztán kimentünk. A szertárakat és főépületet magunk mögött hagyva sétáltunk tovább, mígnem kilyukadtunk az IOV-élménytábor másik végében, ahol a látványtól feltoltuk a fejünkre a napszemüveget, és négyen egymás mellett állva bámultunk előre. Ugyanis a táborhely végén egy játszótéren találtuk magunkat, ami mögött a három vízszintes gerendából álló kerítésen túl, ami az élménytábor határát jelölte, a szemünk elé tárult a végeláthatatlan puszta. Elképesztő látvány volt, és ahogyan kikerültük a libikókát és a lengőtekepályát, valamint a hintákat, amik pontosan a Hortobágyra néztek, mind a négyen megálltunk a kerítésnél, és a gerendákra támaszkodva belebámultunk a semmibe. – Úristen, de gyönyörű – suttogta Vivi állát a kerítésen nyugvó alkarjára támasztva, és csak nézett a távolba egészen addig, amíg az ég a földdel összeért. – Hé, ezt nézzétek – szólt Rajmund, mire oldalra néztünk, és észrevettük a magas faépítményt. – Menjünk fel – mondta, és felsétált a kilátószerű szerkezetre. Azonnal követtük, és felfelé lépkedve nagyjából huszonötharminc falépcsőfok után felértünk az emelvényre. Az elénk táruló látvány bámulatos volt, és alkarommal a kilátó fagerendákból álló oldalára támaszkodva a távolba meredve azt néztem, ahogyan a széltől tengerként hullámzik a magas, zöld fű. A végeláthatatlan pusztában néhány erődsziget rajzolódott ki a távolban, ahogyan az alacsony házak és az állatcsordák is épphogy kiemelkedtek a horizonton. Nehéz volt megállapítani a panorámában, hogy mi van ott valóban, és mi csak a képzelet szüleménye. – Dominik... – szóltam. – Igen? – Az most ott víz, vagy megint délibáb? – kérdeztem, mire a


mellettem álló Dominik hunyorogva előrenézett és elmosolyodott. – Víz – mondta a telefonját a kezébe véve, hogy a biztonság kedvéért leellenőrizze az infót. – Oké – szóltam halkan, és visszanéztem a ragyogó napsütésben becsapósan csillogó területre a kietlen rónán, ahová egymás után szálltak le a madarak, hogy oltsák a szomjukat. A telefonomat elővéve csináltam néhány fotót, majd átküldtem az öcsémnek, egy „ezt nézd, hol vagyok!” üzenettel. Milán szinte azonnal megnyitotta, és már válaszolt is, hogy „azta!”. Igen, szerintem is. A telefonomat a zsebembe téve a kilátó oldalán könyökölve néztem a végtelennek tűnő semmit, és úgy éreztem, nem tudok betelni a látvánnyal. Csak pár órája jöttünk el, mégis mérhetetlenül messzinek éreztem mindent, amit magam mögött hagytam, és mindent, ami otthon megkeserítette a hétköznapjaimat. Ahogy magam elé néztem, a nagybetűs tiszta lap tárult elém, és megszállt a nyugalom annak a lehetőségétől, hogy itt, ezen a helyen végre ne Major Sára legyek, aki elcseszett mindent, hanem egyszerűen csak Major Sára. Kommentár nélkül. Azt hiszem, a többiek is valami ilyesmit gondolhattak, ahogyan egymás mellett állva néztünk a kietlen pusztaságba. Mert megérkeztünk.


7. Egészen ebédig a pusztára néző kilátóban voltunk, amit lényegében elfoglaltunk, miután rájöttünk, hogy csak akkor látszódunk, ha felállunk és úgy nézünk ki. Ha viszont leültünk odafent, a kilátó oldalai tökéletesen elrejtettek minket. Így aztán, miután eleget néztük a tájat, egyszerűen leültünk hátunkat a kilátó faoldalának vetve, és teljesen jól elvoltunk. Kisvártatva persze mások is hátrajöttek, akik hozzánk hasonlóan körbejárták a táborhelyszínt, és a játszóteret felfedezve a kilátóra is felmásztak, ahol eléggé meglepődtek azon, hogy mi ott vagyunk. Az utolsó falépcsők megtételekor döbbentek rá, hogy ott ülünk, mert csak akkor váltunk láthatóvá számukra, és olyankor mindenki egy „bocs, nem tudtuk, hogy van itt bárki...” motyogással zavartan sétáltak át köztünk, vagy éppen lépték át Dominik kinyújtott lábát, aki nem volt hajlandó behúzni csak azért, hogy ne legyen útban. Nem számítva arra, hogy ott vagyunk, felérve mindenki kicsit visszavett a lépcsőn még tartó lelkesedésből és hangoskodásból, sietősen szétnéztek odafent, csináltak néhány képet, videót vagy Boomerangot, aztán már le is szaladtak otthagyva minket, hogy tovább üldögéljünk a kilátó takarásában. Annak ellenére, hogy mindenki elég távolságtartón viselkedett velünk, mi azért rájuk köszöntünk, hogy lássák, abszolút nem zárkózunk el a kommunikációtól. Na de azért nem is erőltettük senkivel a cseverészést, mert nem szerettünk volna olyannak tűnni, mint akik nyomulnak. Gondoltuk, majd szólnak, ha akarnak valamit. A sötétkék csapat tagjai például megkértek minket, hogy készítsünk róluk egy közös képet, miután egy halom félresikerült szelfi után belátták, hogy nem fog menni a jó kép róluk is, meg a háttérben lévő Hortobágyról is. Úgyhogy ők erőt vettek magukon, és mindent félretéve hozzánk szóltak, a rettenetesen félelmetes címvédő csapathoz. Semmi nem lehet akadály, ha a tét egy jó Insta-kép... A fotót egyébként Vivi készítette róluk, a sötétkékek pedig megköszönve lesiettek a lépcsőfokokon. A kilátó mellett lévő játszótér is elég sok IOV-versenyzőt


vonzott. Voltak, akik csak arra jártak, és megnézték, mi ez a hely, mások viszont jöttek és maradtak is. A halvány rózsaszín csapatból két lány például, miután felfedezték a játszóteret, azonnal elfoglalták a libikókát, és hosszasan mérleghintáztak felle lökve egymást, miközben röhögve kamerázták a másikat. Ahogyan a szürke csapat négy fiútagja is megtalálta magának a lengőtekét, és játszani kezdtek vele hangosan kurjongatva, amikor valamelyikük tarolt. Ilyenkor a négy sportolónak tűnő fiú összeöklözött, és direkt feltűnően viselkedtek fel-felpillantgatva a kilátóra, ahol Vivivel éppen fotókat készítettünk egymásról vagy a tájról. Nem igazán tulajdonítottunk nekik nagy jelentőséget, csak megcsináltuk a képeket, és visszaültünk a faemelvény gerendáira. Valamikor egy körül döntöttünk úgy, hogy elmegyünk ebédelni, így lesétálva a kilátó lépcsőfokain visszaindultunk az étkező épületéhez, és bementünk a hűvös, visszhangos terembe, ahol rajtunk kívül csak a sárgák és a fehérek ültek egy-egy asztalnál, de ők is éppen befejezték. Úgy tűnt, a korai indulástól, az utazástól és a táborba való bejutástól mindenki kellően megéhezett, így déltől le is ment a nagy roham. Mire mi odaértünk, a legtöbben már túl voltak az ebéden. A csendes étkezőben csak néhány székcsikorgatás hangzott fel, ahogyan a két csapat felállt az asztaluktól, majd a tálcájukat az erre kijelölt ablakba lerakva kimentek az ajtón. Magunk maradtunk, így a hosszú svédasztal előtt elsétálva elolvasgattuk a kínálatot. Az IOV-ebéd leginkább egy szállodai (abból is a jobb fajta) étkeztetésre emlékeztetett, bőséggel volt választék, a levestől kezdve a főételen át a desszertig mindenből többféle volt kirakva. A fiúk rögtön tudták, hogy mit kérnek, Rajmund sült krumplit szedett magának sonkával és sajttal töltött pulykamellel, Dominik pedig túrós csuszát választott. Én egy töltött csirkecombot tettem a tányéromra jázminrizzsel és tejfölös uborkasalátával, majd a tálcámat megfogva már indultam volna az asztalunkhoz, amikor megláttam, hogy Vivi tanácstalanul áll a pultnál, és be-beles a konyhaablakon.


– Elnézést – kiáltotta. Az egyik konyhás azonnal kisietett hátulról, és érdeklődve nézett rá. – Mi az, aranyom? – kérdezte tőle a konyhásnő. – Speciális étrendű vagyok, és nem tudom, hogy hol... – kezdte, de a konyhás félbeszakította. – Név? – Felcser Vivien – mondta be. – Hozom – biccentett a konyhás. – Megvárjalak? – kérdeztem. – Nem, menj csak – legyintett Vivi, én pedig a tálcával a kezemben a fiúk után mentem, majd annál az asztalnál, ahol az eligazításon ültünk, helyet foglaltam köztük. A boltíves ablakon lelógó kaspó virágjai körül darazsak keringtek és zümmögték fel a csendes étkezőt. Hamarosan Vivi is megérkezett a speciális kajájával, és elégedetten rakta le elénk. – Mit kaptál? – érdeklődtem. – Tésztát – vigyorgott boldogan. – Jó étvágyat – szóltam körbe. – Neked is – felelték a többiek, és enni kezdtünk csak úgy magunkban, az üres étkezőben. Miután befejeztük az ebédet, visszavittük a tálcánkat, majd kilépve az étkezőből a kapu előtti asztalokhoz mentünk, körbeültük az egyiket, és elővettem a CsK kitűzőt. Dűlőre kellett vele jutnunk. – Hogy legyen? – kérdeztem körbefordulva a társaságunkban. – Nem hiszem, hogy nagy ügyet kell keríteni ennek a dolognak – ingatta a fejét Dominik. – Szerintem sem. Róbert azt mondta, hogy ez nem feladat, hanem jelképes dolog – vonogatta a vállát Vivi. – Nem értek egyet – ellenkeztem. – Kapitányt választani egy csapaton belül igen is komoly döntés. Még ha banálisnak tűnik, akkor is – mondtam határozottan, mire Rajmund, Vivi és Dominik is úgy nézett rám, mint akik várják, hogy folytassam. Abszolút meggyőzhetőnek bizonyultak, és érdeklődve hallgatták a mondandómat.


– Oké, folytasd – biztatott Rajmund, félresöpörve a homlokából a hajtincseit. – Köszi – biccentettem. – Szóval. Szerintem attól, hogy ez nem feladat, szándékosan dobták be a szervezők. Tét nélkülinek tűnik, ártatlannak, és ahogy Vivi mondta, pusztán jelképesnek, de ez nem igaz. Ez – emeltem fel a kitűzőt – egy abszolút közösségbomlasztó dolog, valami, ami mérgezi a társaságot, és állandó konfliktusokat generál. Higgyetek nekem, minden csapat tagja egymásnak fog menni emiatt, ez tuti... – mondtam baljósan. – Akkor szerintem nincs más megoldás – gondolkodott Dominik. – Egyszerűen vigyük Mordorba, és pusztítsuk el, ha ilyen veszélyes – közölte, mire mindenki felröhögött. – Mehetünk – nevettem fel, majd folytattam: – De komolyra fordítva a szót szerintem tényleg le kellene lefektetni a szabályokat ezzel a kis vacakkal kapcsolatban. Róbert szerint, aki hordja, az a csapatának vezére és fő döntéshozója. Elképesztően sok konfliktus lesz még ebből, csak a többi csapat még nem tudja, mert nem foglalkoznak vele. – Honnan tudsz erről ennyit? – kérdezte Vivi meglepetten. – Amióta az eszemet tudom, csapattag voltam a tánc miatt. Hosszú évekig csináltam, és nem magamtól hagytam ott – mondtam, majd gyorsan el is tereltem a témát. – Szóval most mindenki, aki a többi csapatban csak úgy találomra odaadja az egyiküknek ezt a kitűzőt, azt hiszi, ez ennyi volt. De nem. Ez pszichológia. Két hétig tart a verseny, ez az első nap, várhatóan hamarosan elkezdenek összesúrlódni néhány csapatban amiatt, hogy kit illet a vezér titulus. Tudjátok, mi lesz itt még? Egy csomó féltékenység, indulat és veszekedés fogja belülről rohasztani a csapatokat, ami folytonos konfliktushoz vezet majd, és szétzülleszti a társaságot. És ez nem véletlen a szervezők részéről, mert az a csapat, amelyik nem összetartó, az esélytelen a győzelemre – fejeztem be. – Aha, értem – gondolkodott Rajmund. – És akkor mit tanácsolsz? – Szerintem – ötleteltem – fontos időben, a kezdet kezdetén lefektetnünk a szabályokat. A saját szabályainkat, mert az IOV-


szervezőknek ezzel kapcsolatban nincs előírásuk. Megjegyzem, nem véletlenül nincs – közöltem magabiztosan. – Nekem ez elég gyanús. Ha nincs időben tisztázva, akkor hamar káosz alakulhat ki. Szerintem fontos például, hogy igazságosan, mind a négyen legyünk csapatkapitányok, ezért én azt mondanám, hogy például háromnaponta adjuk tovább a kitűzőt egymás között, így elvileg mindenkinek lesz esélye kapitánynak lenni. Persze csak ha nem esünk ki közben – magyaráztam. – Ez mondjuk jó irány lehet – ismerték be a többiek, mire mosolyogva bólintottam és folytattam: – Vegyük a legjobb eshetőséget, hogy végig bent maradunk, egészen a döntőig. Az két hét. Ha háromnaponta új kapitányunk van, akkor mindenki sorra kerül, az utolsó napokra pedig szerintem az addigi tapasztalataink alapján szavazzuk meg négyünk közül azt, akit újra szeretnénk a végére. – Ez tetszik – biccentett Dominik. – Nekem is – értett egyet Vivi. – Csináljuk így – helyeselt Rajmund. – Oké. Akkor már csak a sorrendet kellene lefixálnunk. Ki lesz az első kapitány? – kérdeztem. – Én nem szeretném kezdeni – hátrált ki azonnal Vivi. – Nem tudom, mivel jár, még soha nem voltam csapatban, nem tudom, hogy működik, és azt sem, hogy kell irányítani – hadakozott. – Előbb megnézném, más ezt hogy csinálja. – Dettó – kérte Dominik. – Én is mindig szólóban voltam. Nem akarok elsőként kapitány lenni – közölte. – Rendben – fogadtam el a döntésüket, és Rajmundra néztem, aki mosolyogva felkapta a kitűzőt az asztalról, az ujjai közt forgatva felém nyújtotta. – Ez téged illet elsőként – mondta. – Miért? – kérdeztem megilletődve. – Viccelsz? Az egészet kitaláltad és levezetted helyettünk, nem kérdés, hogy te vagy az első csapatkapitányunk – győzködött. – Egyetértetek? – fordult Vivihez és Dominikhoz. – Abszolút – felelték mindketten. – Vedd el – nézett a szemembe Rajmund, mire határozottan


bólintva kivettem a tenyeréből a kitűzőt, és feltűztem a pulcsim bal oldalára. Ott virított a „CsK" felirat. – Köszönöm – pillantottam a kitűzőre büszkén, aztán a tekintetemet újra Rajmundra szegeztem. – Te találtad ki a lávás megoldást – emlékeztettem. – Lehettél volna te az első... – Lehettem volna. De nem lettem – ajándékozott meg egy mosollyal. Ezt követően megállapodtunk abban, hogy történjen bármi, a saját, általunk lefektetett szabályzatunk alapján háromnaponta váltakozik a kapitány személye. Én kezdem, utánam Rajmund következik, őt váltja Vivi, utolsóként pedig Dominik lesz a piros csapat vezetője. Ha pedig minden jól megy, és bent maradunk addig, akkor a verseny fináléjára újraválasztjuk azt, akit a legjobb kapitánynak gondoltunk magunk közül. Ez így eléggé átgondoltnak és észszerűnek tűnt, ráadásul még a kezdet kezdetén ki tudtuk zárni a konfliktushelyzeteket ezzel a témával kapcsolatban. Mindannyian egyetértettünk a sorrenddel és a kitalált szabállyal is, így tulajdonképpen meg is voltunk. Vagyis majdnem. – Na akkor erről ennyit – tapsolt Vivi ünnepélyesen. – Még nem egészen – szóltam, és felmutattam a telefonomat. – Született egy döntés, és ezt rögzítenünk kellene. Az a biztos – tanácsoltam, hogy a későbbiekben, ha esetleg „véletlenül” bármelyikünk máshogy emlékezne a megállapodásunkra, legyen róla mondjuk egy felvétel, amit elő lehet szedni kérdéses esetben. – Ne már – dünnyögte Rajmund, egyértelműen jelezve, hogy most már unja a dolgot, és hanyatt fekve végigdőlt a padon, fájdalmasan bámulva az égre. – Megbeszéltük, egyetértettünk, kitűzőt is kaptál, mi kell még? – kérdezte fáradtan, mire az asztalon ülve nevetve lehajoltam hozzá, és meglöktem a vállát. Eredetileg csak egy apró mozdulat lett volna, viszont nem számítottam arra, hogy nagyon keskeny a pad, amin fekszik, így a lökésem konkrétan kizökkentette az egyensúlyából, aminek következtében leesett a földre. A szám elé kapva a kezem elkerekedett szemmel néztem a földről felpattanó, a ruháját rögtön leporoló Rajmundot, miközben Vivi és Dominik


visszatartott nevetéssel figyelték a történéseket. – Oké, Major, ugye tudod, hogy most rohadt nagy bajban vagy? – indult meg felém Rajmund, mire röhögve felsikoltottam, és az asztalról leugorva elfutottam onnan. Miközben megállíthatatlanul jött utánam, én szembefordultam vele, úgy lépkedtem hátrafelé feltett kézzel, folyamatosan tartva vele a szemkontaktust, és nevetve esküdöztem, hogy nem direkt volt. Vivi és Dominik egy padon és asztalon állva, ágaskodva néztek utánunk, és szórakozottan kiabáltak mindenfélét felénk, miközben Rajmund sarokba szorított, mert addig hátráltam, hogy az étkező épületének oldala került mögém, ahonnan már nem tudtam kitérni. – Ne, ne – nevettem megállás nélkül, magam elé emelve a kezem. – Véletlen volt! – kiáltoztam folyamatosan röhögve, de nem számított. Rajmund odalépett hozzám, mire ösztönösen védve magam nevetve leguggoltam, és szorosan lehunyt szemmel vártam, hogy mi történik ezután. De nem történt semmi, úgyhogy engedtem a szemem szorításából, és résnyire nyitva kilestem. Rajmund cipőjét még mindig közvetlenül magam előtt láttam, nem mozdult onnan, úgyhogy óvatosan feljebb néztem, de a szikrázó napsütéstől csak a sziluettjét láttam, majd a fényképezés jellegzetes hangját hallva azonnal felpattantam. Merthogy lefotózott. – Töröld ki! – kiabáltam. – Nem – röhögött, miközben előrefutott. – Töröld ki azt a képet! – indultam utána. – Vagy legalább mutasd meg, mennyire rémes – kértem. A padon és asztalon ácsorgó Viviék, akik eddig azt nézték szórakozva, ahogyan Rajmund kerget engem, értetlenül figyelték, hogy megfordult a dolog. – Most ilyenkor mi van? – kérdezte Vivi összezavarodva. – Nem tudom – gondolkodott Dominik. Rajmundot beérve megálltam előtte, ő pedig feltartotta a kezét az ég felé, hogy ne érhessem el a telefonját. Nagyjából egy fejjel volt magasabb nálam, így elégedett vigyorral konstatálta, hogy két lehetőségem van. Vagy ugrálok, mint egy hülye, megpróbálva


elkapni a telefonját, vagy egyszerűen könyörgőre veszem a figurát. Az utóbbit választottam. – Kérem a telefont. – Nem. – Add ide – néztem a szemébe visszatartott nevetéssel. – Nem. – Csapatkapitányként követelem, hogy add ide! – utasítottam. – Ez hatalommal való visszaélés. Leváltalak! – röhögött az arcomba, majd Dominikék felé pillantott. – Leváltom. Nem vagyok elégedett a kapitányunkkal! – kiabálta, mire a szájára tapasztottam a kezem, és a fejemet rázva fordultam vissza. – Azt mondja, sosem volt még ennyire elégedett senkivel – szóltam. – Pont ezt hallottuk mi is – biccentett Dominik. Nevetve néztem Rajmund szemébe, miközben még mindig betapasztottam a száját a kezemmel, és átgondolva a dolgot, sóhajtva megráztam a fejem. – Véletlen volt. Tényleg. Csak a válladat akartam meglökni – mondtam, mire Rajmund mosolygós szemmel biccentett egy rövidet, és leengedte a karját a telefonjával együtt. Ekkor levettem a szájáról a kezem, mire benyálazta kiszáradt ajkait és elmosolyodott. – Tudom. – Jól szórakoztok? – kérdezte hirtelen egy hang mögülem, mire meglepetten hátrafordultam, és szemben találtam magam egy narancs ruhát viselő szervezővel. – Igen – válaszoltam őszintén. Rajmund mellettem állva érdeklődve figyelt, Viviék pedig, akik addig a padon állva nézték a hülyülésünket, a napszemüvegüket feltolva komoran, hunyorogva néztek felénk, feszülten várva, hogy mi történik. – Akkor jó – mosolygott ránk a szervező, aztán megállapodott a tekintete a pulcsimon lévő kitűzőn. – Tessék, további jó szórakozást – nyomott egy piros borítékot a kezembe, majd se szó, se beszéd sarkon fordult, és elment. – Ó, a rohadt... – káromkodott Dominik, mi pedig valamennyien egyetértettünk vele. Megkaptuk az első IOV-on


belüli feladat instrukcióját. Egy órával azután, hogy a szervezőtől átvettem a piros borítékot, a táborhely hátsó részénél található játszótér kilátójában ültünk mind a négyen, kört alkotva, és a közénk lerakott borítékot néztük. A kilátó három oldalról védett minket attól, hogy ránk lássanak, a negyedik, lépcső felőli részéről pedig csak akkor voltunk észrevehetők, ha valaki már feljött majdnem a tetejéig. Ezúttal azonban senki nem jött oda, merthogy velünk együtt valamennyi csapat megkapta az első feladat borítékját, így mindenki elvonult, hogy a társaival próbálja meg kitalálni, vajon mit jelenthet a megadott segítség. Hiszen az a csapat, amelyik rájön, hogy mit jelent a borítékban található enigma, nagy eséllyel küld olyan versenyzőt a feladatra, aki alkalmas a teljesítésére. És ahogy az összes csapat az IOV-on, mi is azon voltunk, hogy ezt megfejtsük. Csakhogy fogalmunk sem volt arról, mit jelenthet. – Akárhogy nézem – gondolkodott Vivi, majd törökülésben ülve újra előrehajolt, és kivette a borítékból a fotót –, ez egy gumikacsa – jelentette ki, és sokadszorra jutottunk ugyanoda. Vagyis hogy a piros borítékban lévő fénykép egy sárga gumikacsát ábrázol. Semmi mást. Csak egy sárga játék kacsát. A fotó hátuljára azt írták, válasszunk ki két versenyzőt, akit a holnapi feladatra küldünk. Ennyi. Akárhogy forgattuk a kezünkben a fényképet, néztük át tüzetesebben a borítékot, nem volt más, csak egy fotó egy gumikacsáról. – Mutasd – vette át Dominik Vivitől a képet, és a térdére rakva a telefonján megnyitotta a kamerát, majd rázoomolva a fényképre alaposan elkezdte átnézni, hátha kinagyítva észrevesz valami részletet, ami esetleg elkerülte a figyelmünket. – Gumikacsa – töprengett Rajmund hanyatt fekve a kilátó fadeszkáján, és az égre bámulva, a homlokába lógó tincseit igazgatva megrázta a fejét. – Gumikacsaverseny? – Olyan van! – csettintettem bólintva. – Tényleg – jutott Vivi eszébe. – De... – akadt meg. – Az hogy


lehet feladat? – Talán amelyik csapaté a legkésőbb ér célba, az kiesik – tippeltem. – Az elég rohadék dolog lenne – adta át a fényképet Dominik. – Szerencse kérdése, semmi befolyásunk rá – tette hozzá. – Ez igaz – ismerte el Rajmund. – Elvetjük? – Ne vessük el, de adjunk neki kevés esélyt – gondolta át Dominik. – Szerintem nem fognak olyan feladatot adni elsőre, amihez sem ügyességi, sem logikai szinten nem tudunk hozzátenni semennyit. De nem zárhatjuk ki teljesen. – Oké – biccentettem. – Biztos nincs semmi más a fotón? – néztem meg újra. Csak a hülye sárga kacsa, semmi más. Még a háttérből sem tudtunk semmire következtetni, mert egy egyszerű fehér hátterű stockfotó volt. – Nincs rajta semmi – fújt egy rágólufit Vivi, aki már legalább tízszer átvizsgálta a fotót, hátha lát rajta valamit. – Kacsa – gondolkodtam. – Akkor gondolom, víz... – Az biztos – bólintott Rajmund. – Vizes feladat lesz. – De vajon mi leszünk vizesek vagy a feladat? – kérdezte Vivi, és a felvetése jogos volt. Nem mindegy, hogy a gumikacsás feladat azt jelenti, hogy alapjaiban egy vizes feladatról van szó, vagy mi leszünk vízben, miközben megoldjuk. – Hát ez az – biccentettem. – Ha kacsákat kell megfigyelnünk, akkor a feladat vizes – tűnődtem. – Ha bele kell mennünk a vízbe valamiért, akkor meg mi... – Tényleg. Megfigyelhetünk kacsákat távcsővel – bólintott Vivi. – Miért kellene kacsákat megfigyelnünk távcsővel? – nézett rá furán Dominik. – Hát nem tudom, ez is benne van – tárta szét a karját tehetetlenül. – Igazi kacsákat vagy gumikacsákat kell megfigyelnünk? – kérdezte Rajmund. – Miért kellene gumikacsákat megfigyelnünk? – kerekedett el Dominik szeme, mire kitört belőlem a röhögés. – Várjatok, ez nem rossz! – emelte fel a mutatóujját Vivi, jelezve, hogy jutott valamire. – Mi van, ha távcsővel kell keresni a


kacsákat? – Igazit vagy gumit? – kérdezte újra Rajmund. – Mondjuk, gumit. Gumikacsákat kell távcsővel keresni. A szervezők lerakták mindenfelé, és ez a feladat. Hogy egy bizonyos ponton megállítanak, és onnan kell távcsővel nézelődni, vagyis megkeresni a kacsákat – hadarta Vivi egyre lelkesebben. – Mint... Mint ez a kilátó! – pattant fel, és megragadta a korlátot. A délutáni napsütésben belekapott a szél a szőke hajába, és ahogy visszafordult hozzánk, belefújta a szájába a tincseit, amiket megpróbált az ujjaival kisöpörni onnan, miközben prüszkölő hangot hallatva folytatta: – Ha most adnának egy távcsövet – kiabált –, akkor mindenfelé lehetne keresni ide-oda lerakott gumikacsákat – fordult körbe a kilátó tetején, és ezúttal egyik karját felemelve hátrafogta a haját. – A sárga kacsa elég feltűnő... Ha lerakják több helyre, és ki kell szúrni innen fentről... – Oké, ez simán lehet – ismertem el. – De várjatok. Mi utal a távcsőre? Honnan szedtük a távcsövet? – rázta meg a fejét Rajmund, megpróbálva visszaemlékezni az ötletelés elejére. – Én dobtam be a kacsák figyelését. De a távcső nem tőlem jött – mondtam. – Az én voltam – szólt Vivi. – És semmi nem utal rá a fotón, csak Sára ötletét gondoltam tovább, hogy ha mondjuk gumikacsákat kell keresni... Mondjuk egy ehhez hasonló kilátóból – mutatott körben az építményre, amin ültünk. – Akkor azt tehetjük távcsővel. De persze nem biztos – húzta el a száját. – Végül is a kilátóra sem utal semmi. Meg a távcsőre sem. – Nem baj, Vivi, ez akár jó is lehet – bólogatott Rajmund kedvesen. – Nem vetjük el ezt sem. Tehát akkor van egyszer egy gumikacsaverseny ötletünk, meg egy gumikacsa-keresés, távcsővel vagy anélkül... – közölte. – Várjatok. Ezekhez kell két ember? Mindkét tippünk egyemberes feladatnak tűnik. A szervezők viszont csapatonként kettőt várnak – szólt Dominik, miközben kihúzta a hajából a gumit, és újra összefogta hátul. Mindhárman elgondolkodtunk a hallottakon.


– Jogos. Félrementünk a tippelésben, sztornó az egész – közölte határozottan Vivi. – Kezdjük újra. – Igazatok van – vettem fel újra a fényképet, és összehúzott szemmel néztem a kacsára. – Nagyon elmentünk, és lehet, hogy ez sokkal egyszerűbbre utal – fordítottam feléjük a fotót. – Mire gondolsz? – kérdezte Rajmund, és a többiek is érdeklődve várták, hogy folytassam. – Hát szerintem – pillantottam a képre újra. – Kacsa. Víz. Két ember. Ez fizikai feladat lesz, mindkét csapattag erőnlétit kap. Én úszást mondanék. – Igazad lesz – biccentett Rajmund, és felhúzott lábát átkulcsolva megpihentette az állát a térdén. – Ez erőnléti. – Meggyőztetek – ismerte el Vivi átgondolva a dolgot, majd Dominikra néztünk, aki még gondolkodott. Végül hosszasan kifújva a levegőt biccentett egyet. – Nincs jobb ötletem, ez szerintem is valami úszós, gyorsasági cucc lesz. A következő pillanatban a kilátó lépcsője nyikorogva mozogni kezdett, és minden felfelé tartó lépésnél megmozdult alattunk az egész szerkezet. – Mi ez, King Kong az Empire State Buildingen, vagy mi a szar? – nézett a lépcső felé visszatartott röhögéssel Rajmund, és valamennyien odafordultunk. Néhány másodperccel később Tahi tanár úr feje jelent meg előttünk, majd ahogy felért, teljes terjedelmében tornyosult felettünk, eltakarva a napot az égbolton. – Mit kerestek itt? – kérdezte mély, morgó hangon, és letörölte a homlokáról a gyöngyöző izzadságot. – Nyugalmat – felelte Rajmund, mire Tahi két karját kinyújtva megtámaszkodott a kilátó fakorlátján, és kinézett a pusztaságba. – Az itt van – ismerte el, aztán visszapillantott ránk. – Ne szokjatok ide. Nem látni rátok. – Mit gondol a tanár úr, miért ülünk itt? – kérdezte Dominik értetlenül, mire visszatartottuk a vigyorunkat, és a lehető legkomolyabban néztünk az óriás tanárunkra. – Az mi? – kérdezte, felfedezve a piros borítékunkat.


– A holnapi feladatra vonatkozó infó – feleltem, és a borítékot a tanár felé nyújtottam, aki kivette belőle a fotót, és alaposan szemügyre vette. – Jutottatok valamire? – kérdezte végül. – Szerintünk erőnléti vagy sport lesz – mondta Vivi. – Én is erre gondolnék – töprengett, aztán végignézett rajtunk. – Megbeszéltétek már, kit küldtök? – érdeklődött. – Még nem. – Major és Fehér menjen – mondta, majd a döbbent arckifejezésünket látva hozzátette. – Sára edzett a tánc miatt, Rajmundot meg egyszer láttam átmászni a kerítésen, amikor meglógott a Szirtesből a témazáróm előtt. Olyan gyors volt, mint a villám. – A jelek szerint annyira mégsem – dünnyögte Rajmund. – Akkor... – esett le neki, és eltátotta a száját. – Ezek szerint a tanár úr köpött be? – háborodott fel. – Még szép, mit vártál? – Kocsis majdnem kirúgott emiatt! – akadt ki Rajmund teljesen. – Azt akartam elérni – felelte Tahi egyszerűen. – Mondom, kimásztál a kerítésen a témazáróm elől! – emlékeztette feldúltan. – Mégis mit tehettem volna, ha a kapun nem engedtek ki? – kérdezett vissza Rajmund, a megjegyzésére pedig elfojtottuk a nevetésünket, és a mérgelődő Tahit figyeltük, aki lemondóan megrázta a fejét, és felénk nézett, majd megakadt a szeme a kitűzőmön. – Az mi? – Csapatkapitány – feleltem. – A szervezők minden csapatnak adtak, hogy válasszanak maguk közül kapitányt – avattam be. – És te lettél a Szirtes csapatkapitánya? – vizslatott. – Három napra – mondtam. – Háromnaponta váltjuk egymás között, hogy mindenki lehessen csapatkapitány – magyaráztam, Tahi pedig meglepve nézett végig rajtunk. – Ez egy jó ötlet volt, ügyesek vagytok – ismerte el bólogatva. – Köszönjük – feleltük. – Na mozgás, lefelé innen, nem tetszik, hogy nem látlak benneteket – váltott vissza azonnal a szigorú stílusára Tahi, és


nyomatékosítva a mondandóját kettőt tapsolt is hozzá. Az éles csattanó hang hatására a közelben több madár is riadtan repült fel a pusztából. – Gyerünk, amúgy is, menjetek közösségbe, azt mondtátok szocializálódnotok kell, hogy versenyben maradjatok – noszogatott minket a fizikatanár a játszótéren át, és egyenesen a klubhelyiség felé irányított minket. Amikor odaértünk, Tahi megállt, és felénk fordult. – Szerezzetek szépen barátokat. Dominik, neked úgyis mennek a kocsmasportok, úgy hallottam, gyakori vendég vagy itt-ott... Menj, biliárdozz és dartsozz más csapattagokkal. – Ki terjeszti ezt rólam? – kérte ki magának Dominik. – Mindenki, aki ismer – felelte Tahi egyszerűen. – Ja. Az más – köszörülte meg a torkát Dominik, és nem volt további hozzáfűznivalója a dologhoz. – Na. Megérkeztünk – nyitotta ki az ajtót Tahi. – Itt akarlak tudni benneteket a többi versenyző közelében, ahol szem előtt vagytok – közölte szigorúan, és belökdösött minket az IOVélménytábor játéktermébe. Mint valami rossz akciófilmben, úgy fagyott le az élet egy másodperc alatt a helyiségben, amikor megjelentünk. Komolyan, még a darts nyíl is megállt az egyik világosszöld fiú kezében, és mindenki abbahagyta, amit csinált, úgy fordult felénk. Az érkezésünkre a legtöbben felvont szemöldökkel reagáltak, és újra végigmértek minket, mintha csak változott volna valami reggel óta. – Helló – intett lazán Vivi úgy általánosságban, mire a többi csapat fiútagjai nem meglepő módon valamennyien visszaköszöntek neki, a lány versenyzők pedig nem meglepő módon meg akarták ölni a tekintetükkel. Ezen nem csodálkoztam, Vivi az a kinézetű és megjelenésű lány, akit a többi már csak azért is utál, amiért úgy néz ki, ahogy. Teljesen reflexszerű viselkedés, amihez szemmel láthatóan Vivi már hozzászokott, sőt, olyan volt, mintha nem is venné észre. De persze észrevette. A kiemelt figyelem annak ellenére sem csitult, hogy Vivi köszönt. Miközben az ajtón belépve megálltunk és felmértük,


hogy hová tudnánk leülni, a mindenféle színű ruhát viselő versenyzők továbbra is minket bámultak. – A legnagyobb gáz az, hogy nincs hely – mértem fel a termet, ahol minden darts, a biliárdasztal és a léghokiasztal is foglalt volt csakúgy, mint az asztalok körül elhelyezett fotelek és kanapék, amiken ülve a versenyzők vegyesen társasoztak, kártyáztak, jengáztak, vagy éppen puzzle-t raktak ki. Úgy tűnt, mások is felfedezték a főépület melletti szertárt. – Okééé – húzta el a szót Vivi gondolkodva. – És most? Abban a pillanatban pedig, mielőtt még válaszolhattunk volna, a fürkésző tekintetek és halk összesúgások kereszttüzében az egyik hátsó kanapé irányából felénk intett egy kar. Andi volt az, aki a csapattársaival ült egy asztalnál a hátsó részen, mi pedig az invitálásra megindultunk a bézs négyes felé. Továbbra is a figyelem középpontjában maradtunk, és miközben átsétáltunk a fotelek és kanapék között, úgy tekeregtek a nyakak és fejek az irányunkba, mintha csak kígyóbűvölők lennénk. Amikor odaértünk, Andi és a csapattársai egy pillanat alatt abbahagyták a halk vitát, és úgy néztek ránk, mintha nem miattunk állt volna a cirkusz köztük. Egyértelmű volt, hogy a bézs fiúk nem értettek egyet, sőt, nem is tartották jó ötletnek, hogy velünk mutatkozzanak, és a jelek szerint Andi úgy hívott oda magukhoz minket, hogy nem beszélte meg a csapattársaival. Így aztán kisebb összezörrenés alakult ki köztük, ami az érkezésünkkor abbamaradt, mintha mi sem történt volna. – Üljetek le nyugodtan nálunk – ajánlotta fel Andi nyomatékosítva, hogy nem tévedésből intett felénk, hanem igenis ez volt a szándéka, majd rosszallón nézett a csapat többi tagjára, akik továbbra is kínosan feszengve fészkelődtek egymás mellett a műbőr kanapén, nyikorgó hangot hallatva. Megköszöntük az invitálást, aztán elhelyezkedtünk a kanapén ülő csapattal szemben, az asztal túloldalán. Vivi és én egy kétszemélyes szófára huppantunk le egymás mellé, Rajmund egy fotelbe, amire leülve kinyújtott lábát az asztallap szélének támasztotta, Dominik pedig hozott magának egy széket, amit


megfordítva tett le, és úgy ült rá, a széktámlának döntve mellkasát. Így vizslattuk Andi csapattagjait, akik bátortalanul néztek ránk, és úgy kommunikáltak egymással, hogy lökdösték a másik térdét, miközben még mindig minket bámult a többi csapat. Csak ezúttal már nem egyedül minket, hanem a megilletődött bézseket is. – Hát ez marha jó – dünnyögte az egyik szemüveges fiú, és egyre lejjebb csúszott a kanapén a két társa között, mintha csak azt szeretné, hogy elnyelje a föld. Úgy tűnt, Andi spontán meghívása nem várt figyelmet eredményezett a csapatuknak. Szemmel láthatóan feszengtek a kialakult szituációtól. – Szóval... – köhintette a kanapé jobb szélén ülő srác, és félve nézett körbe. – Ti vagytok a tavalyi nyertesek – kezdeményezett beszélgetést. – Nem. A sulink az – felelte Rajmund lazán. – Értem – fejezte be ennyivel, és a csapattársához hasonlóan ő is elkezdett lefelé csúszni a kanapén. Ekkor Andi, akinek a pulcsiján a csapatkapitány kitűző virított, átvette a szót: – Vivi és Sára a lakótársam, Dominik és Rajmund pedig a csapattársuk – mutatott be minket. – Mi pedig – fordult a csapattársai felé –, a bézsek vagyunk Kaposvárról – kezdte. – Ő itt Laci, a szellemi diákolimpia helyezettünk, Keri, a matekosunk, és Zétény, a németes – sorolta fel a fiúkat, akik behúzott nyakkal ültek mellette. – Én meg a csapat kosarasa vagyok, de ezt már tudjátok – fejezte be. – Meg mondjuk a vak is láthatja – tette hozzá, mivel a fiú csapattársai mellett ülve is magasabb volt mindannyiuknál. A bemutatkozásra valamennyien kedvesen intettünk a velünk szemben ülő tagok felé, akik még mindig megszeppenve fürkésztek minket. – És... – pislogott ránk Zétény, aki a kanapé szélén ült. – Ti? Rólatok mit kell tudni? – kérdezte félve. A feltett kérdésre hirtelen egyikünk sem tudott válaszolni, hanem összenéztünk, és kissé meglőve vártuk az ötletet valamelyikünktől. – Rólunk? – kérdezte Vivi elgondolkodva. – Hát a legtöbben úgy ismernek minket, mint Sára, a kirúgott, Rajmund, a zűrös, Dominik, a bunyós, én meg Vivi, a ribanc – közölte, mire Andi,


aki a kanapé karfáján ülve éppen üdítőt ivott, a száját takarva felröhögött, miközben a csapattársai döbbenten néztek ránk, várva, hogy közöljük, csak vicceltünk. Hát sajnos nem tudtuk megcáfolni Vivi szavait, éppen ezért csak mosolyogva figyeltük a reakciójukat, ugyanis köpni-nyelni nem tudtak. – Éppen jengáztatok? – vette észre Dominik az asztalon lévő fatornyot. – Beszállhatok? – érdeklődött. – Persze. Sőt, már meg is nyerted – tette fel a kezét Keri, a matekosuk, aki úgy tűnt, nemcsak megjegyezte Dominik jelzőjét, hanem rendesen meg is ijedt tőle. – Ne már, halálra rémítetted őket – suttogtam Vivinek, aki hangosan felnevetett. – Most miért, te tudtál volna őszintébb bemutatkozást? – kérdezte, én pedig elgondolkodtam, végül megráztam a fejem. – Nem – ismertem be. Dominik áthajolt a széktámlán, és kihúzott egy faelemet a toronyból, ami stabilan maradt, majd várt, de a jelek szerint senki nem szándékozott hozzányúlni. Dominik kihúzta a hajgumiját, és újra összefogta a haját, miközben érdeklődve nézett a másik csapat tagjaira. – Ti nem játszotok? – kérdezte. – De, dehogynem. – Ha szeretnéd. – Máris – felelték a fiúk, és egymás után kezdték a Jenga tornyot építeni. Rajmund a lábát felrakva szórakozottan nézte a játékot és üdítőt ivott, Vivi pedig a telefonját nyomkodta. A játékterembe szép lassan visszatért az élet, a legtöbb csapat még oda-odanézett felénk, de már közel sem annyiszor, mint az érkezésünkkor. Felfogták, hogy ott vagyunk, aztán folytatták, amit az érkezésünk előtt csináltak. A csocsó és a biliárd jellegzetes hangja betöltötte a helyiséget, ahogyan a zene is, merthogy a sötétkék fiúk közül ketten is önjelölt DJ-k lettek, és a magukkal hozott JBL hangszórón játszották le telóról azokat a számokat, amiket gondoltak. Ebből hamar kívánságműsor lett, úgyhogy a hangzavarban egy idő után alig lehetett hallani a zenét,


merthogy mindenki üvöltözött, közben a biliárdgolyók csattanva lökődtek egymásnak, volt, aki felnevetett, más leejtette a kóláját, ami spriccelve forgott a földön, a léghokisok ütötték a korongot, ahogyan érték, és úgy általában őrületesen nagy lárma és élet lett a játékteremben, ami egy pillanat alatt megállt, amikor két szervező belépett a helyiségbe. Mindkettejük kezében egy-egy tablet volt, majd szétváltak, és elkezdték végigjárni a csapatokat, mindegyiktől kérdeztek valamit, a választ pedig felírták maguknak. – Mi történik? – kérdezte Vivi a nyakát nyújtogatva. – Szerintem felírják, hogy kik mennek a feladatra – jegyezte meg Rajmund. – Ó, basszus, azt most kell? – kérdezte Zétény, és látszott rajtuk, hogy megijedtek. – Aha – bólintottam. – Az lesz, a feladatra jelentkezőket kell bediktálni – tettem hozzá, mert időközben a fehérektől hallottam is két nevet, amit aztán a szervező beütött a tabletjébe. – De mi még nem döntöttük el – kerekedett el Andi szeme. – Ti megvagytok már? – fürkészett minket rémülten. – Hát... – néztünk össze, és szavak nélkül, csupán egy bólintással jeleztük egymásnak, hogy az lesz, amit Tahi tanácsolt. – Igen, megvagyunk – válaszolta Dominik, nekem pedig találkozott a tekintetem Rajmundéval, és a szemébe nézve próbáltam kitalálni, hogy mit gondol. Mármint arról, hogy mi ketten megyünk. Rajmund nyugodtnak tűnt, és ezt látva én is magabiztosan biccentettem egyet, aztán a hozzám lépő szervező felé fordultam. – Á, itt már van is csapatkapitány, nagyszerű, akkor kérlek, te mondd meg, hogy a piros csapatnál ki a két versenyző, aki a feladatra megy – guggolt le mellém, miközben én a kanapén ülve a combomra könyököltem. – Fehér Rajmund és Major Sára – diktáltam. – Köszönöm – tápászkodott fel, és átsétált az asztal másik oldalához. – Na még egy csapatkapitány – mosolygott Andira. – Kérném a neveket. – Mi még nem vagyunk meg... – szabadkozott Andi a hajába


túrva. – Hát pedig sajnos mondanod kell – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Igen, értem, de azt hittük még ráérünk, és eddig a csapatkapitány-választás zajlott nálunk, nem volt időnk a feladattal... – hebegte Andi. – Kérem a két nevet – hagyta figyelmen kívül a szervező, és egyre türelmetlenebbül viselkedett. Andi totálisan bepánikolva, tudva, hogy ez most rajta múlik, kapkodni kezdte a fejét a fiúk közt, akik teljesen tehetetlenül, és nem mellesleg tökéletesen használhatatlanul ültek a kanapén, és halálra vált arccal várták, hogy mi fog történni. – Pszt – jelzett Rajmund Andi felé, miközben félig fekvő pozícióban helyezkedett el a fotelben, lábát továbbra is az asztalnak támasztva. A kosaras lány riadtan odakapta a tekintetét, mire Rajmund két kezét a mellkasa előtt tartva mellúszást imitált. Andi összehúzott szemöldökkel figyelte, aztán eltátotta a száját és bólintott. – Én – mondta. – Én biztosan megyek – diktálta be magát. A szervező felírta, majd a homlokát ráncolva várta, hogy Andi mondjon még egy nevet. Ez nem volt könnyű, ugyanis a három fiú csapattárs közül egyik sem tűnt túl sportosnak, sőt, talán abban sem volt biztos, hogy képesek a víz felszínén maradni. – Bézs csapatkapitány, ha nem mondasz azonnal még egy nevet a feladatra, akkor elbúcsúztok a versenytől – váltott át fenyegetőre a szervező, mire Andi idegesen bólintott. – Jó. Legyen Zétény. Zétény jön velem – jelentette ki hisztérikusan, aztán amikor a szervező felírta, és elment az asztalunktól, Andi az erősszálú, hullámos haját hátrafogva sokkos állapotban nézett a csapattársaira, amolyan „mit tettem?” tekintettel. – Már nem azért, Andi, de elég kevés esély van arra, hogy a némettudásomat kamatoztathatom a gumikacsás feladatnál – jegyezte meg Zétény, miután felocsúdott a döbbenetből, miszerint ő megy Andival a megmérettetésre. – Tudom, de... – fújta ki a levegőt szaggatottan Andi. – Rajtam


kívül még te tűnsz olyan alkatnak, aki valamit esetleg tud kezdeni egy úszós feladatnál – magyarázta. – Ez igaz – biccentett Keri, aki megtörölgette a szemüvegét, majd visszavette. – Én eleve úgy nézek ki, mint egy vízihulla – közölte, a megjegyzésére pedig mind elnevettük magunkat. – Honnan tudjátok, hogy úszás lesz? – nézett ránk Laci, a kaposvári csapat negyedik tagja. – Nem tudjuk – ingatta a fejét Dominik. – Csak tippeltünk. – Mindenesetre köszi a segítséget, teljesen lefagytam a szervező előtt – dünnyögte Andi, és hálásan pillantott Rajmundra. – Nincs mit – felelte Rajmund, aztán Vivi felé fordult, aki éppen lefotózta a kapott gumikacsás képet, aztán elküldte Kocsisnak. Alig két perc múlva mind a négyünk telefonjára megjött az értesítés. Szirtes gimnázium megosztott egy bejegyzést. Most. „Bréking!!! Szirtes-drukkerek, figyelem!! Iskolánk négy versenyzője a Hortobágyon megkapta az első, IOVon belüli feladat instrukcióját!!! A mellékelt fotón látható, hogy a Szirtes-csapat hamarosan milyen kihívással néz majd szembe! Csapatunk a kétszemélyes feladatra Major Sárát és Fehér Rajmundot küldi!!!” A poszthoz azonnal érkezni kezdtek a hozzászólások. „Mi ez a sok felkiáltójel?” „Kocsis mit üvöltözik?” „Mérvan brékingben a Kocsis?” „Kocsis brékingel, beszarok” „Mi ez a kacsa a képen?” „Nem tudom, de Felcser tuti rámászik” „SÍROK!!! XD” „Úristen, topkomment. LOOOL” „Ettől a beszólástól a megfázás kapott el engem XD” „:DDD”


Click to View FlipBook Version