nézve nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, merthogy tetőtől talpig valami vörös darabos izé volt ráöntve. Ahogy nyilván rám is. Úgy néztünk ki, mint egy horrorfilm mészárlásának két túlélője. Egymást meglátva azonnal felfogtuk, hogy valószínűleg ugyanúgy festünk, ezért hisztérikus röhögésben törtünk ki, és alig bírtuk abbahagyni, amikor a folyosón megszólalt egy dúdoló női hang. Pont úgy hangzott, mint egy fürdőző dalolása. Nekünk pedig egy zászlót kellett még megtalálnunk. És hol máshol, mint a fürdőszobában. – Hogy állhatunk időben? – kérdeztem a folyosón végigfutva Vivi mellett. – Passz – rázta meg a fejét Vivi, aki hozzám hasonlóan megtippelni sem tudta, hogy mennyi időt töltöttünk már a horror tanyaházban. – Itt a fürdőszoba – állt meg egy ajtó előtt, ahonnan a női hang dudorászása egyre hangosabban hallatszott ki. – Oké... Azt, ugye, tudod, hogy mindig a fürdő a legparább? – kérdeztem grimaszolva, megosztva Vivivel az össz horrortudásomat, mire fájdalmas arccal meredt rám. – Tényleg? – Aha – bólogattam, aztán lenyomtuk a kilincset, és bementünk. És mennyire igazam volt. A fürdőszobában természetesen nem volt lámpa kapcsolva, amin nyilván nem lepődtem meg, ahogyan azon sem, hogy stílusosan elhelyeztek a csap szélén két gyertyát, amik pislákolva égtek, és minden egyes apró huzatra megremegtek a lángok, amitől a fürdőszoba halvány fénye rezignált és idegbajos hatást keltett. Ahogy azt kell... Ehhez az állandó rezgő, remegő fényhez társult még a rettenetesen idegesítő, dúdoló női hang, na meg persze a fürdőszoba lepattant berendezése a félrecsúszott vécédeszkával, a vörös foltos zuhanyfüggönnyel, ami eltakarta a fürdőkádat, a koszos csappal, amiből monoton tempóban csepegett a víz, és a fölötte lévő szekrénnyel, aminek betört a tükre, és itt-ott hiányzott egy darab belőle. A polc tetejéről pedig hanyagul lógott le az utolsó piros
zászlónk. – Ott van – vette észre Vivi, és boldogan megindult az irányába. A kialakult huzattól a gyertyafény egyre jobban remegett, és ahogy Vivi lekapta a zászlót a polcról, a női dúdolászás hirtelen abbamaradt, és már csak a csöpögő vízcseppeket lehetett hallani. Vivi annyira örült a megszerzett zászlónak, hogy fel sem fogta a megváltozott hangulatot, csak vigyorogva felém fordult. – Megvan! – mutatta felém elégedetten. – Azért a végére nagyobb parára számítottam! – vigyorgott a piros anyagot lóbálva maga előtt. – Jó, Vivi, de szerintem van valaki a kádban – közöltem visszatartott röhögéssel, mire azonnal lehervadt a mosoly az arcáról, és elkerekedett szemmel nézett rám. – MI??? – kérdezte, és abban a pillanatban a zuhanyfüggöny mögött valaki felállt a fürdőkádban, a gyertyaláng fényében kirajzolódott az árnyéka, miközben Vivi felé nyúlt. Aki a háta mögé nézve olyan hangosan sikított fel, hogy hirtelen a fülemhez kaptam, aztán kitörő nevetéssel megragadtam a karját, és rohanva a kijárat felé húztam. – Mi a franc??? – kiabálta Vivi riadtan. – Én mondtam. Mindig a fürdő a leggázabb – csaptam be magunk mögött a fürdőszobaajtót, és egymásra nézve elnevettük magunkat. Megvolt az összes zászlónk. Már csak ki kellett mennünk vele. Ahhoz viszont végig kellett futnunk a folyosón arra, amerről jöttünk. Csakhogy a vidámparki kísértetházakban megszokott módon kifelé tartva még jött a finálé, vagyis az, hogy megpróbálják megakadályozni a kijutásunkat, így a folyosón visszafelé futva a nappali irányába össztűzként zúdult ránk minden borzalom, ami eddig egyenként mutatkozott meg. Minden nyikorgott és csikorgott, ajtók csapódtak és nyíltak mögöttünk, sikolyok és üvöltések effektjei rázták meg a házat, gyerekkacaj hangzott fel, aztán kések pengéinek csikorgása, amit a női fürdőző dúdolása váltott. A fények teljesen beőrültek, a lámpa hol felkapcsolódott, hol pedig kialudt, majd végül az utolsó métereken a szaggatott megvilágítás szinte stroboszkópszerűnek hatott, amitől lassítva érzékeltünk
mindent. Az ajtót feltépve Vivivel tökéletesen egyszerre ugrottunk ki a házból, ahol hirtelen Róbert állt előttünk, akire nem számítottunk, és akinek látványától újabb sikítás hagyta el a szánkat. A főszervező lenyomta a kezében tartott stoppert és szórakozottan nézett, miközben mi lehajolva, a félelemtől és rohanástól kitikkadva ráztuk a fejünket, és kábé szóhoz sem tudtunk jutni. Véget ért a bátorságpróbánk. – Mind az öt zászló megvan? – kérdezte Róbert. – Igen – feleltük, zihálva nézve rá, aztán a kezébe nyomtuk az összegyűrt, tenyerünktől átizzadt darabokat, amik közül többre ráömlött a nyakunkba zúdított vörös trutyi is. – Köszönöm – pillantott Róbert a szebb napokat is látott darabokra, aztán elfordította a fejét. – Arra tudtok menni, a többi csapat már ott gyülekezik – mutatott egy irányba. – Rendben, de... – néztünk rá tanácstalanul. – Bennmaradtunk? – kérdeztük a kezünket széttárva, mire Róbert rápillantott a stopperére, és elégedetten biccentett egyet. – Hogy bennmaradtatok-e? – kérdezte. – Nyolc percen belül kijutottatok. Az eddigi legjobb idő – közölte, mire Vivivel majd összeestünk a megkönnyebbüléstől, úgy borultunk egymás nyakába. Megcsináltuk. – Gratulálok, piros csapat – mosolyodott el kedvesen, aztán gyorsan hozzátette. – Bár a címvédőktől ezt vártam... – Nem mi vagyunk a címvédők. A sulink az – szólt Vivi, mire Róbert elgondolkodott. – Van különbség? – kérdezte. – Mert szerintem nincs – nézett a szemünkbe felváltva, aztán újra megmutatta, hogy merre menjünk, finoman utalva arra, hogy húzzunk onnan, mert másoknak még tart a verseny, így Vivivel sietősen a horror tanyaház mögé sétáltunk, ahol megtaláltuk a többieket, akik hozzánk hasonlóan már túl voltak a bátorságpróbán, és csakúgy, mint mi, leharcoltan, valami undorító trutyival leöntve üldögéltek a területen, két narancssárga ruhás szervező felügyelete mellett.
– Aztarohadt, de gyorsak voltatok! – kerekedett el Zétény szeme, amikor megpillantottak minket. A többi csapat is érdeklődve nézte az érkezésünket. – Komolyan, milyen időtök volt? – érdeklődött Keri. – Kevesebb mint nyolc perc – ismertem be, amitől mindenkinek leesett az álla. – Az igen – súgtak össze többen, miközben mi megkönnyebbülten huppantunk le egy padra, és fáradtan hunytuk le a szemünket megpróbálva felfogni azt, hogy a bátorságpróbánk eredményeképpen biztos továbbjutók vagyunk.
22. A tanyaház mögött várakozó, már végzett csapatok a bátorságpróbáról frissen érkezőket elsőként mindig a „mennyi idő alatt végeztetek?” kérdéssel fogadták, a trutyival leöntött, éppen a lelküket is kiüvöltő csapatok tagjai pedig odaérve hozzánk megmondták, aminek hatására két dolog történhetett. Vagy rosszabb időt csináltak, mint a teljesített csapatok, ezért kieső helyre kerültek, vagy, mint ami folyamatosan történt, a frissen feladatról érkezők jobb időt teljesítettek, mint már valamelyik túljutott csapat. Vagyis mint Keri és Zétény, akik a maguk közel húsz perces idejével abszolút kieső helyen voltak. Bárki érkezett a tanyaház mögé, jobb idővel zárta a bátorságpróbát, mint Zétényék. Vivivel odaültünk hozzájuk, és próbáltuk vigasztalni őket, vagy lelket önteni beléjük, hogy még nincs minden veszve, mert még várnak bátorságpróbára csapatok, de nem igazán reménykedhettek, mert minden egyes érkezővel egyre kevesebb esélyük maradt a továbbjutásra, tekintve, hogy átlagosan tíztizenöt perc alatt mindenki megtalálta odabent az öt zászlót. Kivéve minket, mi nyolc alatt megvoltunk. A padon ülve az időközben ránk száradt vörös, darabos trutyival vártuk az érkezőket, amikor is megjöttek a világoskék lányok. – Mennyi? – ordított feléjük a lila csapatból egy srác, akik egyébként kilenc perccel a második helyen álltak mögöttünk. A világoskék lányok egymást támogatva, hullafáradtan érkeztek meg, és szapora lélegzettel, a sikongatástól kissé berekedve válaszoltak. – Kilenc negyvenhárom. Tíz alatt vagyunk – mesélték, mire Vivivel mindketten elismerően néztünk rájuk, és egy „gratulálunk” dicsérettel illettük a teljesítményüket, merthogy csak ők és mi voltunk, akik lányokként mentek be a horrorházba, és hát valljuk be, két-két lány a lila fiúkon kívül az egész mezőnyt maguk mögött hagyta. Egy bátorságpróbán... A két világoskék lány a frissen rájuk öntött vörös slime-szerű izén keresztül nézve
ránk azonnal megértette, hogy mire gondolunk, amikor elismerjük a teljesítményüket, és mosolyogva biccentett. – Köszi – mosolyogtak ránk. – Mi is gratulálunk – mondták anélkül, hogy ismerték volna az eredményünket. Ez két dolog miatt lehet. Vagy úgy általában gratuláltak azért, amiért teljesítettük a feladatot. Vagy mert tudták maguktól is, hogy elsők vagyunk. Nem kérdeztük, ők pedig nem mondták el. Csak egyszerűen gratuláltunk egymásnak, aztán ők a saját társaságukhoz mentek, a lila fiúkhoz meg a világoszöldekhez, és közösen üldögélve várták a többi versenyen szerzett barátjukat, mi pedig hozzájuk hasonlóan a saját ismerőseinkért aggódtunk, Keriékkel és az időközben hozzánk csatlakozó pink és ezüst csapattagokkal alkotva egy társaságot vártuk, hogy mi lesz a bátorságpróba vége. A helyzet nem festett túl jól, és nagyon úgy tűnt, hogy Keriék elbúcsúznak az IOV-tól, mert a megmérettetésről érkező versenyzők mind jobb idővel végeztek, mint a bézs csapat, és ahogyan hátrajöttek hozzánk, ünnepelni kezdtek, miközben Zétényéknek az esélyeik először csak fokozatosan csökkentek, majd szinte a nullával váltak egyenlővé, amikor már csak két csapat volt hátra. Merthogy az egyik a szürke, a másik pedig a sárga páros volt. És egyikükről sem feltételeztük volna, hogy Zétényék idején túl végeznek egy bátorságpróbán, így aztán a fiúk kezdték elengedni ezt az egészet, és lélekben felkészülni a bejelentésre, amit lehajtott fejjel ülve vártak Róberttől. Az utolsó két csapat közül az egyik tíz percen belül, pontosabban kilenc ötvenhárommal végzett a tanyaházban. Ők voltak a szürke fiúk. A másik csapat pedig... Ők feladták. – Mi? – kerekedett el Keri szeme, és Zétény is felpattant a padról döbbenetében. – A sárga csapat feladta a versenyt – ismételte meg Róbert, a szóban forgó két fiú pedig a fejét csóválva állt mellette, miközben a szervezők már mind megérkeztek hozzánk, és elkezdték visszaadni a telefonjainkat, amiről minden csapat megüzente a táborhelyen marad társainak az eredményt, hogy ne izguljanak tovább. Véget ért a feladat.
A végeredmény azonban, vagyis a sárgák feladása mindenkit sokkolt, főként, mert ezzel egyszerre két dolog is történt. Egyfelől a versenyzők rádöbbentek, hogy ilyen is lehet, amire valljuk be, nem sokan gondoltunk, másfelől meg... Bármennyire is lassan végeztek Keriék a bátorságpróbán, végül nem számított az idejük, mert a sárgák egyáltalán nem végeztek, így ők a kiesők. A bézsek megúszták, és őszintén szólva sokáig fel sem tudták fogni, csak ámultan néztek össze, afféle „ekkora mázlink nem lehet” arckifejezéssel. Mosolyogva néztünk rájuk Vivivel, és barátilag megveregettük a vállukat, aztán visszafordultunk a sárgák irányába, akik kínosan feszengve álltak félre és a visszaindulást várták. Úgy tűnt, nekik nem sikerült sok ismerőst szerezni a versenyen, mert nem igazán mentek oda hozzájuk a történtekről érdeklődni, a résztvevők csak egy „sajnálom”, vagy „ez szívás” megjegyzéssel nyugtázták a kiesésüket, aztán már ügyet sem vetve rájuk mindenki a csapattársaival és közelebbi ismerőseivel kezdett beszélgetni a tanyaházban történtekről, felelevenítve a rettegést és az ijesztgetést. – Hallod! Komolyan, amikor a női hang dúdolt, én azt hittem, megáll a szívem. Legnagyobb rémálmom EVER! – hadarta Keri, a kilencedikes Palkó pedig a pink melegítőjének kapucniját felhúzva bólogatott. – Minekünk ott lett végünk, amikor a kamrában a tök sötétben lógtak azok a cuccok – magyarázta elképedve, a csapattársa pedig minden szavára vadul bólogatva erősítette meg, hogy így volt. A két kilencedikes egyébként tizenegy perc alatt végigcsinálta a bátorságpróbát. Ügyesek voltak. – Ja, amúgy mik voltak azok, amik lógtak? – kérdezte Zétény. – Biztos marhagyomor – rázta ki a hideg Kerit, és borzongva szörnyülködött. – Hülye – ingatta a fejét Angéla nevetve. – Nedves felmosórongyok voltak... – Honnan tudod? – grimaszolt Keri úgy, mint akit sért, hogy éppen megcáfolják. – Onnan – vette át a szót Csanád –, hogy először azzal mentünk
tovább, mert azt hittük, a zászló... A folyosón vettük észre, hogy bazz, ez nem jó, vissza kell mennünk – mesélte az ezüst csapat viszontagságait a tanyaházban, mire mindenki elröhögte magát. A versenyzők megállás nélkül sztoriztak, és amikor Róbert vezetésével visszaindultunk az IOV-élménytáborba, a sárgák előtt elhaladva együttérzőn intettem feléjük, mire köszönetképp biccentettek, és szó nélkül megvárták, hogy a versenyzők elmenjenek előttük, majd a sor végére beállva a szervezőkkel beszélgetve sétáltak vissza. Így búcsúztak az Iskolák Országos Versenyétől. A sárgákkal történtek elgondolkodtattak, és visszafelé haladva, amíg a többi csapat sokkal felszabadultabban és harsányabban, a kettes sorok helyett nagyobb társaságokba verődve, beszélgetve sétált a tábor felé, addig én azon tűnődtem, hogy az Iskolák Országos Versenye mennyire nem azon múlik, hogy ki miben és mennyire jó. Hogy mennyire megváltozhatnak az erőviszonyok egy pillanat alatt, és hogy mi történik, ha valaki olyan feladatba fut bele, amiben egész egyszerűen nem tud teljesíteni. Nem rosszul teljesít, mint Keriék. Hanem nem tud teljesíteni, ezért feladja. Mint ahogy a sárgákkal történt. Nem bírták a bátorságpróbát. Ezt ki gondolta volna előre? Senki. És lehet, hogy a táborban várakozó másik két csapattagjuk gond nélkül megcsinálta volna... Csakhogy ez már soha nem derül ki, én pedig rájöttem, hogy az IOV azon túl, hogy a különböző iskolák csapatai megmérettetik magukat, főként a pillanatnyi döntésekről és annak következményeiről szól. És ha valaki, akkor én pontosan tudom, hogy ez mit jelent. Sőt, a teljes Szirtescsapat tudja. Talán Kocsis ezért minket választott. Mert tudja rólunk, hogy mi egy esetleges rossz döntés ellenére sem adjuk fel, hanem a végsőkig próbálkozunk. Az igazgató ezt pontosan tudja. A bátorságpróba után, a sárgák kiesésével tizenhárom csapat maradt az IOV negyedik napjának éjjelén, és mire visszaértünk, elmúlt éjfél, így valójában már benne voltunk az ötödik napban. Versenyben volt még a türkiz, a világoskék, a lila, a világoszöld, a sötétkék, a világosbarna, a pink, a sötétbarna, a halvány rózsaszín, a szürke, az ezüst, a bézs, és a címvédő piros csapat.
Vagyis mi. Az IOV-élménytáborba belépve a kétfős csapatokat a táborban maradt tagok várták, és ahogy megnyílt a kapu, a visszaúton kialakult nagy társaságok azonnal felbomlottak, és mindenki a saját csapattársaihoz rohant oda, azonnal belekezdve az élménybeszámolóba. Keriék Andihoz és Lacihoz futottak oda izgatottan, és a kapun belépve Palkó és Dani is odasietett a rájuk váró társaikhoz, de szegények bele sem kezdhettek a mesélésbe, Panna megelőzte őket. – Hát ez nagyon durva! Úgy örülök, hogy nem én mentem. Az tuti nem így sikerült volna, rettenetesen tudok félni, nem is bírom a horrort, a moziból is kijöttem egyszer, pedig tizenhatos film volt. Jó, mondjuk, az is korhatár felett van nekem jóval, de nem bírtam, nagyjából húsz perc után émelyegtem, pedig még nem is mutattak semmi olyat, ami állítólag utána volt még a filmben. Az unokatesóm látta, ő mondta, hogy még mi volt, belezés meg valakinek a fején átmennek kocsival. Ez milyen már? Amúgy mi ez, amivel leöntöttek benneteket? Muti – hajolt oda és megszagolta. – Pfuj, nem tudom, slime-nak tűnik, de van benne valami darabka, mi lehet? Úristen, régen mennyit slimeoztam. Tizenkét évesen kábé ennek éltem, még a YouTube-ra is töltöttem fel videókat. Az egyiknek egész jó volt a nézettsége, majdnem félmillió, mert csillámos téma volt, a csillám meg mindig rohadt sok nézőt vonz, ezt észrevettétek már? Akkor volt a nagy slime-őrület, amikor eltört a lábam, és úgysem tudtam volna mást csinálni, ezért felraktam a lábam kényelmesbe, az nem is látszik a felvételen, és slime-os videókat készítettem. Nem emlékeztek, ki hozta nekem akkor a leckét? A Nelli volt, nem? Hát basszus, mindegy, jól elszúrta, mert a matekot nem is normálisan írta le nekem, és rögtön kettest kaptam – hadarta megállás nélkül, összevissza csapongva a témák között, miközben szegény társai, akik a bátorságpróbáról jöttek vissza egy halom élménnyel, szóhoz sem jutottak tőle. A pinkeket kikerülve Csanád és Angéla az ezüst csapat
táborban maradt tagjaihoz sietett oda, mögöttük pedig Janiék már bele is kezdtek a mesélésbe az értük aggódó Viktoréknak, miközben a sárga csapat tagjai szomorúan megveregették a társaik hátát, aztán elmentek a házak irányába pakolni. Számukra vége volt. A kapu közelében nagy volt a lárma és a csoportosulás, mindenki megtalálta a rájuk várókat, és elállva az utat ott, ahol találták egymást, meg is álltak beszélgetni. Csak Vivivel mi kapkodtuk a fejünket az összeölelkező meg ugráló csapatok között, aztán hirtelen távolabb, az étkező falának dőlve megláttuk a mieinket, ahogyan elismerően bólogatva tapsolnak nekünk, miközben feléjük lépkedünk. Rajmund, Dominik és Tahi is mosolyogva figyeltek minket, ahogyan kifáradva, halálra ijesztgetve, valami művérrel vagy slime-mal leöntve, totál leharcolva, de őszinte boldogsággal érünk oda hozzájuk. – Oké, ez nem mindennapi látvány – vette elő a telefonját Rajmund és Dominik, sőt, még Tahi tanár úr is feltartotta a készülékét a kezében, és rögzítették az érkezésünket. – Megcsináltuk vagy megcsináltuk? – kérdezte Vivi szórakozottan széttárva a karját, aztán megálltunk, és vigyorogva néztünk a kamerákba, úgy, ahogy voltunk, nagyjából vállalhatatlanul. – Csinálsz egyet az enyémmel is? – adta oda Vivi Dominiknak a telefonját. – Persze – vette el azonnal. – Major, mosolyogj – szólt hirtelen Rajmund, mire vidáman felé fordultam, és a telefonjába nézve úgy, ahogy voltam, rám száradt vörös trutyival, elnevettem magam. – Gyere, Sára, művéres, bátor szelfi – kapta el a nyakam Vivi, és átkarolva elénk tette a visszaszerzett telefonját, amibe őszintén beleröhögtünk, úgy készítettünk néhány képet. – Szép volt, lányok, és nagyon-nagyon bátrak voltatok! – biccentett Tahi elismerően, amikor befejeztük a fotózkodást. – Mondjuk, amikor a folyosón két irányba indultatok, akkor megállt bennünk az ütő, de Vivi jól tudta, hogy merre kell menni – tette hozzá, mire összezavarodva néztünk össze Vivivel, és
kérdőn megráztuk a fejünket. – Ezt... honnan tudja? – kérdeztük. – A kamerák – felelte Dominik. – Milyen kamerák? – kérdeztük egyszerre. – Nem vettétek észre a kamerákat? – Voltak kamerák??? – lepődtünk meg egyre jobban. – Persze. Végig, minden helyiségben és a folyosón is, onnan figyeltek benneteket a szervezők, meg mi is, merthogy streamelték nekünk élőben... – Neee! – ámultunk el Vivivel. – De, tényleg. – Végig láttátok? Amit műveltünk a házban? – röhögtem fel a szám elé kapva a kezem. – Minden pillanatát, Major, onnantól kezdve, hogy valamiért nekicsapódtatok a bejárati ajtónak, egészen odáig, hogy kiléptetek... – Az... – nevetett fel Vivi. – Az azért volt az elején, hogy úgy értünk oda, mert megijedtünk a para kúttól – mesélte. – Gondoltuk, hogy valami megijesztett benneteket – bólogatott Dominik. – Úristen, és végig lehetett hallani a sikítást? – fintorogtam kelletlenül. – Nem, hangtalan volt a felvétel – rázta meg a fejét Tahi. – Viszont életem screenshotjait csináltam közben, zseniális – röhögött Rajmund. – Ne már – néztem rá tettetett sértettséggel. – Mi odabent az életünket kockáztattuk, te meg screenshotolgatsz? Komolyan? – tartottam vissza a nevetésemet. – De kár, hogy mi nem láthatjuk a videót – biggyesztette le a száját Vivi. – Szerinted... – vigyorodott el Dominik. – Nem vettük fel nektek képernyőfelvétellel? – Úristen, komoly? – sikongatott Vivi ugrálva, és amikor Dominik a kezébe adta a telefonját, aminek fekete-fehér felvételén látszódott a tanyaház belső tere, Vivi boldogan rágózva benyomta az indítást. – Jézusom, Sára, gyere, ezt látnod kell –
röhögött Vivi a felvételt nézve, amin éppen beértünk a nappaliba, és egymás kezét szorongatjuk, miközben a tágra nyílt szemünk fehéren világít, és rémülten kapkodjuk ide-oda a fejünket. A következő képkockán az látszik, hogy az egyik szervező a fotel mögül odakúszik a sötétben Vivihez egy éjjellátó szemüvegben, és egy pillanatra megragadja a bokáját. – Mondtam! – kiabálta Vivi a felismeréstől megkönnyebbülten. – Mondtam, hogy valaki megfogta a bokámat! – magyarázta, aztán a felvételen látszik, hogy a szervező már sehol nincs, amikor Vivi a semmit rugdossa rémülten forgolódva, én meg a videón leguggolva röhögök mellette a földön. Nem bírtam abbahagyni a vigyorgást a felvételünket látva, aztán a melegítőnadrágom zsebére tettem a kezemet, mert úgy éreztem, rezeg. Valóban, üzenetem érkezett, úgyhogy a videóról nagy nehezen elszakítottam a tekintetem és a kijelzőmre pillantottam, aztán a küldő nevét meglátva eltátottam a számat. – Mi a... – nyitottam meg összeráncolt szemöldökkel. A most kapott sorok felett még látszott az illetővel az előző beszélgetésem. Ami januárban volt. Egészen pontosan a tánctábor előtti estén. Most pedig úgy folytatódott, mintha nem telt volna el több hónap azóta. Mintha csak attól, hogy egymás alatt vannak a sorok, kitörölhetnék azt az űrt és szakadékot, ami a két üzenet közt eltelt időben keletkezett bennem. Hát azért ez marhára nem így működik. Pislogás nélkül, lefagyva néztem a kijelzőmet. „Szia, Sára. Csak láttam, hogy tök jól megy neked az IOV, sok sikert kívánok a továbbiakban is, és drukkolok. Ha van kedved, meg időd, írj rám, dumálhatnánk. Dóri” És tényleg ő volt az. Dóri, akivel régen, január előtt annyira nagyon jóban voltam, és aki szemrebbenés nélkül Sziszi mellett állt ki, behazudva azt, hogy nem tud semmit, nem látott semmit, így hagyva engem a legnagyobb szarban, hogy egyedül vigyem el azt, ami ötünk balhéja volt. De legalábbis Sziszivel kettőnké.
Most pedig üzent nekem. A gondolataimba merülve egy pillanat alatt messze kerültem az IOV-bennmaradásunk ünneplésétől, a hortobágyi helyszíntől, a bátorságpróbánk visszanézésétől, a Szirtes-csapattól, vagy akár a jókedvemtől, és újra ott voltam azon a januári éjszakán a hotel halljában teljesen egyedül, szétcsúszva, kirúgva és elárulva, a szüleimet várva. És lám-lám, mekkorát fordult a világ... A négy áruló közül az egyik nem bír a teherrel. Nem gondoltam volna, hogy pont Dóri lesz az. – Sára, gyere, most megyünk a kamrába – kiáltott Vivi megállás nélkül nevetve, mire válasz nélkül hagyva visszaraktam a telefonomat a zsebembe, és mosolyogva sétáltam vissza a többiekhez, akik óriásiakat röhögtek a bátorságpróbánkon. – Minden rendben, Major? – pillantott rám Rajmund, amikor visszaértem. – Igen, csak... Azt hiszem, valakinek a lelkiismerete keres – mondtam, mire Rajmund röhögve biccentett, és láttam rajta, hogy azonnal tudja, a négy volt barátnőm közül üzent valamelyikük. – És? – érdeklődött visszatartott mosollyal. – Most marhára nem érdekel – mondtam őszintén, és Vivire pillantottam, aki a feladatunkat visszanézve megállás nélkül nevetett, majd a mellette álló Dominikra siklott a tekintetem, aki a haját hátrafogva magyarázott valamit a felvételről, aztán Tahira néztem, aki maga előtt összefont karral, feszülten figyelte a videót még mindig aggódva értünk, pedig már továbbjutottunk. Végezetül pedig Rajmundhoz fordultam, aki azt hiszem, látta rajtam, hogy miért nem érdekel a kapott üzenet, és szerintem egyet is értett velem ebben. Sokkal fontosabb dolgom volt. A csapatommal. Az új csapatommal. Rajmund mosolyogva biccentett, én pedig hálásan mosolyogtam rá, majd elgondolkodtam, és megráztam a fejem. – Milyen screenshotokról beszéltél? Mutasd. – Semmi, Major, nem fontos – legyintett megpróbálva terelni a témát. – Mutasd meg, látni szeretném – indultam meg felé, mire
Rajmund röhögve hátrálni kezdett. – Mit, ezt? – nyomkodta a telefonját, és egy pillanatra felém fordította. A kijelzőn egy fekete-fehér kép volt, ami a horror tanyaházban készült. – Ja, ez nem az. Akkor ez? – emelte fel előttem megint egy pillanatra. Az a kép is rólam volt. – Na jó – ráztam a fejem röhögve. – Kérem a telefonodat. – Hogyne, Major, persze, máris... – nevetett ki, megállás nélkül hátrálva. – Fogadjunk, hogy egy percen belül odaadod... – vigyorogtam. – Szerinted – forgatta a szemét. – Oké, te akartad – mondtam, majd a többiek felé néztem. – Tanár úr... – szólítottam meg Tahit. – Ezt nem mondod komolyan – röhögött fel Rajmund, miközben a fizikatanár unottan megrázta a fejét. – Bármiről is van szó, Fehér, te vagy a hibás – közölte a tanár, mire mindannyian felröhögtünk, és Rajmund egy „nyertél” biccentéssel felém dobta a telefonját. És az elmúlt napokból semmit nem tanulva egy pillanatig tényleg elhittem, hogy ilyen könnyű vele. – Mi a jelkód? – kérdeztem a levegőben elkapva a készüléket. – Ja, hogy az is kell? Azt nem mondtad – szívatott meg, mire elismerően felnevettem, és tanácstalanul álltam a telefonjával a kezemben. – Mindegy, próbálkozom, amíg le nem tiltja magát – kezdtem nyomkodni a kijelzőt, ezt látva pedig Rajmund arckifejezése egészen megváltozott, és mintha már nem érezte volna magát annyira magabiztosnak. – Major, ne csináld – indult meg felém, ezúttal azonban én hátráltam megállás nélkül nevetve. – Major, le ne tiltsd a telefonom – kérte röhögve, én pedig úgy csináltam, mintha újabb számkombinációt ütnék be, a valóságban azonban hozzá sem értem a kijelzőhöz. – Hopp, bocsi – grimaszoltam eljátszva, hogy a sok próbálkozástól letiltott a készülék, ekkor pedig Rajmund beért, és a fejét rázva, nevetve nyúlt a telefonjáért, kivette a kezemből, aztán amikor ellenőrizte, hogy nincs is letiltva, szórakozottan
nézett a szemembe, én pedig mosolyogva álltam a tekintetét, miközben a bennmaradt csapatok lassan szétszéledtek, és aludni mentek, tudva, hogy másnap folytatódik a verseny, és újabb kihívások elé nézünk az Iskolák Országos Versenyén. Vége az Iskolák versenye második trilógia első részének.
A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Copyright © Leiner Laura, 2020 © L&L Kiadó, 2020 Minden jog fenntartva. Kiadja a L&L Kiadó Kft., 2020 e-mail: [email protected] www. llkiado.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Csontos Judit A borítót Tóth Gábor tervezte
Table of Contents 1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet 9. fejezet 10. fejezet 11. fejezet 12. fejezet 13. fejezet 14. fejezet 15. fejezet 16. fejezet 17. fejezet 18. fejezet 19. fejezet 20. fejezet 21. fejezet 22. fejezet Kolofon