Leiner Laura Bizz bennem (Iskolák versenye II-1)

az hozzátartozik a történethez, hogy ezek a tánctáborok számunkra főleg a bulizásról meg ilyesmikről szóltak, mert hát érted... – magyaráztam. – Ja, gondolom – bólintott Rajmund. – Szóval azért nem voltunk szentek, és nem is akarom annak beállítani magunkat, úgyhogy miután megérkeztünk a szállásra, Szisziékkel azonnal feltérképeztük a környéket, aztán le is léptünk, hogy bevásároljunk. A közeli szupermarketbe vetettük be magunkat, aminek volt önkiszolgáló kasszája, ez nagyon fontos, mert jelentősen megkönnyítette a piavásárlást – meséltem, Rajmund pedig bólintott. – Beérve a közértbe úgy viselkedtünk, mint az összes vállalhatatlan videón lévő lány, én bemásztam a bevásárlókocsiba, amit Sziszi tolt, a többiek meg röhögtek, és kipróbáltak mindent, amit találtak, beöltöztek a polcokról levett ruhákba... Valaki rám is adott egy kalapot, meg folyamatosan rakták be mellém a kocsiba a zacskókat, popcorn meg chips, kétliteres üdítő, egy csomag műanyag pohár a sörponghoz, miközben állandóan videóztunk, hogy jó lesz TikTokra, és majd jönnek a „friendship goals” kommentek, mert hát ja, tökre irigylésre méltó barátok voltunk. Igen... Hogyne. Egy csomószor ránk szóltak vásárlás közben, főleg rám, hogy szálljak ki a kocsiból, mert mások oda teszik a vásárolt termékeket, én meg a mocskos cipőmmel beleültem. Simán visszaszóltam a biztonságinak, hogy a cipőm kábé tisztább, mint a retkes kocsi – meséltem kínosan. – Nagyon gáz volt – suttogtam utólag is szégyellve az egészet. – Végül a biztonsági közölte, hogy kidob, ha nem szállok ki, úgyhogy megpróbáltam kimászni a bevásárlókocsiból, de nem sikerült azonnal, Sziszi meg úgy röhögött az egyik polc mellett guggolva, hogy nem tudott segíteni, ráadásul a nevetés közben valami kapaszkodót keresett, ezért leborította az első sor dezodort, a flakonok pedig szanaszét gurultak a földön. A biztonsági iszonyatosan mérges volt, és látszott rajta, hogy más sem hiányzott neki, csak egy csapat idióta picsa, akik vihogva randalíroznak a közértben – forgattam a szemem mesélés közben, aztán a fejemet ingatva folytattam: – Végül amikor megpróbáltam kimászni, a fél lábam beakadt a

kocsiba, úgy zuhantam ki belőle, amitől annyira röhögtünk, hogy beleremegett az egész szupermarket. A körülöttünk tök normálisan vásárló emberek megvetően és értetlenül néztek ránk, de pont nem érdekelt minket. Basszus, utólag visszagondolva annyira ég a fejem saját magamtól, és annyira kínos volt a viselkedésünk meg az egész. Tudod, az, hogy pár videóért tényleg képesek voltunk bármire, fel sem fogva, hogy mennyi szart okozunk ezzel másoknak... – sóhajtottam grimaszolva. – Mindegy, ez volt, ilyenek voltunk, és ilyen voltam én is, nincs mit szépíteni rajta. Szóval kizuhantam a bevásárlókocsiból, amivel ismét elég nagy feltűnést keltettünk, úgyhogy szétszéledtünk a szupermarketben, és amíg a többiek hangoskodva a csokiknál válogattak, addig mi Sziszivel átslisszoltunk az alkoholrészleghez. Sietnünk kellett, úgyhogy amíg én a sor szélén őrködtem figyelve, hogy jön-e valaki, addig Sziszi lekapkodott a polcról öt üveg valamit, ami először a kezébe került, aztán gondosan elrejtettük a bevásárlókocsiban, beraktuk a chipseszacskók alá, aztán jeleztük a többieknek, hogy indulhat az elterelés. Egyszerre értünk az önkiszolgáló kasszákhoz, ahol ugye mindig van eladó, aki ellenőrzi a cuccokat, úgyhogy egy másodperc alatt lebuktunk volna a piavásárlással, így aztán a többiek hárman körbeállták az egyik önkiszolgáló kasszát, és direkt műszaki analfabétát tettetve összevissza kezdték nyomkodni. A gép azonnal magyarázni kezdett, hogy „tegye vissza a terméket”, vagy „várja meg, amíg...”. Teljesen beőrült az automata hang, az önkiszolgáló vásárlást felügyelő eladók pedig rögtön odapattantak, megkérve a lányokat, hogy ne nyomkodják már ész nélkül, mit művelnek, fejezzék be. Ez volt az a pont, amikor ránk senki nem figyelt, így Sziszivel áthúztuk az üvegeket a leolvasón, a gép pedig pittyegve felszámolta, aztán sietősen kapkodva lehúztuk a többi vásárolt terméket, majd eszelős tempóban kifizettük, és ahogy a gép szólt, hogy elvehetjük a megvásárolt árukat, én a táskámba rejtettem a piákat. Nem először csináltuk már, nagyjából minden tánctábor így kezdődött, úgyhogy végül Sziszivel egymás mellett sétálva, mint akik jól végezték a dolgukat, ártatlan arccal siettünk ki a

közértből, odakint pedig megvártuk a többieket, akikkel még vagy jó negyedórát vitatkoztak az eladók, hogy márpedig így nem lehet viselkedni. Amikor kiértek, röhögve összepacsiztunk, és visszamentünk a szállásra. Megvolt minden a bulihoz. A délutáni táncpróbák lementek rendesen, aztán jött az este, amikor is megvártuk, hogy bealudjanak a tánctanárok, vagy legalábbis elvonuljanak a szobájukba, aztán szokás szerint nálunk kötött ki mindenki. Emlékszem, ahogyan más csoportokból is átjöttek, és egyre többen lettünk nálunk, aztán előkerült a táskámból az első üveg. A lebukás veszélye miatt egyszerre csak egyet vettünk ki, ez nagyon fontos a későbbiekre nézve, szóval amikor az első üveg előkerült, további négy maradt a hátizsákomban. Vicces, mert még az is megvan, hogy az üveget megfogva leolvastam a címkéjét, és odakiáltottam Sziszinek, hogy ne már, tömény helyett valami béna likőrt választott, meg hogy még a szájvíznek is magasabb az alkoholtartalma, mint ennek, ezzel semmire nem megyünk, aztán valaki kivette a kezemből, és szétöntötte a műanyag poharakba. Eddig ez teljesen szokásos volt, semmi új nem történt, aztán... nem tudom, egy pillanat alatt beállt a baj. Én az egyik ágynál álltam pohárral a kezemben és valami zenére ugráltam, amikor kiabálni kezdett valaki a szoba másik végében. Először azt hittük, hogy videót csinálnak, vagy ilyesmi, de aztán a fejetlenséget látva odaléptem, és elkerekedett szemmel néztem az egyik kezdő csoportos lányra, aki rémesen festett, kapkodta a levegőt, a haja vizesen tapadt az izzadt homlokába, a kezéből pedig kiesett a műanyag pohár. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt megfullad. A barátnője kiabálta, hogy azonnal szóljunk Zitának, valaki menjen már, én pedig teljesen lefagyva, földbe gyökerezett lábbal álltam, és a rosszul lévő lányt néztem, miközben körülöttem mindenki fejvesztve kapkodott... Kérdeztem, hogy mi a baja, mire a barátnője hisztérikusan üvöltött, hogy mi a szart adtunk neki inni, én meg kiabáltam, hogy nem tudom, amikor is valaki visszaért Zitával. A tánctanár félrelökve mindenkit, köztük engem is, a lányhoz hajolt, aztán rémült arccal nyúlt a telefonjához, és mentőt hívott. Sziszivel összetalálkozott a tekintetünk, azt hiszem, akkor néztünk egymásra utoljára, és egy

„ó, baszki, nekünk végünk” pillantást követően véget ért a barátságunk – mondtam, és a felelevenített emlékek hatására egy pillanatra újra ott voltam a jeges januári éjszakán, ahol a szállás előtt állva, átfagyva néztem a mentőautó után. A hortobágyi kilátóban ülve Rajmund néma csendben hallgatott, miközben sóhajtva megráztam a fejem. – Kiderült, hogy a lánynak csonthéjas allergiája van. És mit gondolsz, Sziszi milyen piát fogott meg tök véletlenül, és rakott a bevásárlókocsiba? – kérdeztem. – Baszki – sütötte le a szemét Rajmund. – Ja. Mogyorólikőr volt – biccentettem. – A történet viszont csak innen igazán érdekes. A lányt ugye elvitte a mentő, és kitört a balhé. Amúgy szerencsére nem lett baja, a kórházból értesítették a szüleit, akik érte mentek és hazavitték – szúrtam közbe. – Mi pedig ott maradtunk a szálláson... És miután az allergiától kis híján megfulladó lányt elvitte a mentő, még inkább elszabadult a pokol. Merthogy Zita és a többi tánctanár teljesen kiakadva a szobánkba roncsolt, sorba állított minket, és következett a számonkérés – meséltem, felhúzva a térdemet, és rákönyökölve a kilátó oldalának döntöttem a hátamat. – Zitáék mindenkit kiküldtek, csak mi öten maradtunk a szobánkban, értelemszerűen ott keresték a felelősöket, akiknél történt az incidens, így aztán egymás mellett állva öten lehajtott fejjel hallgattuk az üvöltözést, hogy ennek mi lesz a következménye, és nekünk teljesen elment az eszünk, van fogalmunk róla, mi történhetett volna, óriásit csalódtak bennünk, és ezt így nem lehet... Követelték, hogy valljunk színt, mondjuk meg, kinek az ötlete volt, ki vette a piát, ki hozta be, hol van, azonnal adja oda, akinél van, ne legyen gyáva, nézzen szembe a retorzióval, vagyis azzal, hogy azonnali hatállyal kirakják a csapatból, és akkor még jó, ha ennyivel megússza a bűnös. Az ordítozás közepette én csak álltam ott iszonyatosan megijedve az egésztől, ami történt, miközben a tekintetemmel a földre hajigált műanyag poharakat vizslattam, és a padlón összetaposott chipsdarabokat, amiken mindenki áttrappolt a nagy fejetlenségben. Zita utoljára megkérdezte, hogy ki a felelőse a történteknek, és hozzátette,

jobb, ha megnevezzük, különben egységesen mind repülünk – mondtam halkan, aztán kérdőn Rajmundra pillantottam, aki a júniusi napsütésben ült velem szemben a kilátóban. – Érezted már úgy, hogy tehetetlen vagy, és semmit nem tehetsz az ellen, hogy elcsesződnek a dolgaid? – Először a születésem pillanatában – vágta rá kapásból, mire elmosolyodtam. – Én akkor, ott éreztem ezt először ennyire intenzíven – vettem vissza a szót. – Álltam ott a többiek mellett, és tudtam, most aztán cseszhetjük. Igen, akkor még többes számban gondoltam erre a dologra, aztán nagyjából tíz másodperccel később rájöttem, hogy nem, nem cseszhetjük... Csak én cseszhetem – húztam el a számat egy kínos mosoly kíséretében. Rajmund érdeklődve várta, hogy folytassam, mire egyszerűen csak széttártam a karomat. – Ezerszer visszagondoltam már arra, ami ezután történt. Hogy miként lehetett volna máshogy. Ha esetleg igazi csapatként mind csendben maradunk, és kitartunk amellett, hogy egy szót sem mondunk. Mindannyiunkat úgysem rúgták volna ki, az csak megfélemlítés volt. Én azt hittem, ezt a többiek is így gondolják, ezért is álltam lehajtott fejjel, várva, hogy Zitáék feladják a kérdezősködést, aztán majd a többiekkel megbeszéljük, hogyan tovább. Aha, ez volt a tervem. Kár, hogy egyedül voltam vele. Merthogy amíg én ezt hittem és így cselekedtem, addig valami olyan történt, amire azóta sem kaptam magyarázatot, és valószínűleg már nem is fogok soha. Meg aztán jelentősége sem lenne, mert ami történt, megtörtént. A tánctanárunk az üvöltözést befejezve csalódottan és megvetően nézett végig rajtunk, várva, hogy egyikünk megtörjön és beismerje a tettét, mire... Mire a mellettem álló Sziszi megszólalt. Esküszöm, egy pillanatig azt hittem, hogy magára vállalja – mosolyodtam el gúnyosan. – De nem. Tisztán emlékszem, ahogyan lehajtott fejjel állok, még mindig a széttaposott chipsdarabkákat nézem a földön, aztán meghallom Sziszi szavait, és mintha lassított felvétel lenne, felé fordulva a meglepettségtől és dühtől torzult arccal kérdezem, hogy: MI??? Ugyanis Sziszi közölte, hogy Sára volt. Ennyi. Kimondta, rám kente, én voltam. Nem mi, nem

együtt, nem közösen. Én. Csakis én. És tudod, mi a legszarabb az egészben? – pillantottam Rajmundra, aki tudta, hogy költői a kérdésem, ezért nem is reagált, csak hagyta, hogy folytassam. – Hogy Zitán egy csepp döbbenetet vagy csodálkozást nem láttam. Nem mondta, hogy Sára, na ő biztos nem. Nem kérdezett semmit, azonnal elhitte, és megvetően meredt rám úgy, mint aki ezen meg sem lepődik. Azonnal kiabálni kezdtem nagyjából mindent, ami eszembe jutott. Hogy Sziszi hazudik, a többiek mondják meg, hogy hazudik, hiszen mindenki tudja, hogy hazudik, és együtt voltunk, sőt, ha nagyon pontos akarok lenni, akkor konkrétan a piákat Sziszi választotta, ne csinálják már, ezt nem viszem el egyedül. Összevissza üvöltöztem, és sajnos ezzel pont az ellenkezőjét váltottam ki, merthogy a mondás szerint is az kiabál, akinek a háza ég, tehát azzal, hogy Sziszi és a többiek csendben nézték az őrjöngésemet játszva az ártatlant, engem még bűnösebbnek állítottak be. Zita egyébként sem akart hinni nekem, mert nem volt rá oka, hogy higgyen nekem, akkoriban elég szar arc voltam, de tényleg, na mindegy, azért adott egy esélyt annak, hogy csak fújok valami ellenkezőt, mint Sziszi, ezért nagyvonalúan Sziszihez fordult, és megkérdezte, hogy igaz-e, amit állítok, vagyis hogy nem egyedül voltam benne a piavásárlásban meg úgy az egészben. Itt úgy tűnhetett, hogy fordul a kocka, mert hát ha Sziszi le is tagadja, a többiek csak nem fogják, ráadásul az „egy igen, egy nem” üti egymást, tehát legalább az azonnali kirúgás helyett kivizsgálják az ügyet normálisan. Igen, ebben bíztam, ez volt az egyetlen kapaszkodóm. Csak teljesen megfeledkeztem valamiről, amiről Sziszi nem. És elő is vette az ütőkártyáját. Közölte, hogy hülyeség, amit mondok, én voltam, tudja, és ha valaki nem hiszi, nézze meg az ÉN táskámat. Aláírta a halálos ítéletemet, ráadásul a beszólására nem reagáltam túl jól, mert ordítva felé indultam, egyébként azzal a szándékkal, hogy megrángatom egy kicsit, amire ő úgy tett, mintha félne tőlem, ami hülyeség, de eljátszotta, közben pedig a tanárok kinyitották a táskámat, amiben ott volt a további négy üveg bontatlan pia. – Ne viccelj – fogta a fejét Rajmund fújtatva.

– De. Ezután tovább próbálkoztam, hogy de együtt voltunk vásárolni, mindannyian, a többiek is, kérdezze őket. Zita meg is tette, de a lányok csak hebegtek arról, hogy hát igen, ott voltak, de nem látták, hogy mi mit csinálunk Sziszivel, mert ők mást vettek, ropit meg chipset, sőt, külön kasszánál is fizettek, mint mi, és csak kint találkoztunk újra, úgyhogy ők aztán nem tudják, mi történt, fogalmuk sincs, ki volt, ki mit vásárolt... Összehúzott szemmel, a fejemet ingatva, hitetlenül néztem rájuk, és nem tudtam mit kezdeni a maszatolásukkal meg a féligazságokkal, amiket mondtak, mert pont a lényegi részeket nem említették, amivel mondjuk segíthettek volna nekem. Vagy rajtam. Nem tették meg, én pedig rádöbbentem, hogy fegyvertelenül állok egy háború közepén. A többiek tehát, akik az egész elterelést művelték a fizetéskor a közértben, ártatlan angyali arccal mondták, hogy hát ők tényleg semmit nem is sejtettek, hiszen nem velünk voltak. Hihető volt. Ők ezzel ki is szálltak a sztoriból, mosták kezeiket, megúszták, nem fenyegette őket annak a veszélye, hogy felelősségre vonják őket. Maradt tehát a két ellentétes állítás, Sziszié és az enyém. Nekem pedig rosszul állt a szénám, mert nálam találták meg a többi italt. Sziszi azt mondta, fogalma sem volt, hogy mit veszek, mert mással volt elfoglalva, de meglepte a dolog, és eléggé elítéli, na meg reméli, hogy a lánynak nem lesz semmi baja, esetleg lehet tudni valamit az állapotáról, mert úgy aggódik, ez szörnyű, ami történt... – Ennél rohadékabb történetet is rég hallottam – szólt közbe Rajmund kínosan röhögve. – Tudom – biccentettem. – Sziszi szemrebbenés nélkül hazudott az egészről, és ami a legfájóbb az egészben, hogy azonnal hittek neki. Vagyis ez az egyik legfájóbb, a többi fájó dolog mellett – javítottam ki magam. – Azonnal kirúgtak a tánccsapatból és a táborból is, össze kellett pakolnom a cuccomat, és kiültettek a szállás halljába, hogy ott várjam a szüleimet. Akiket természetesen értesítettek a történtekről, és felhívták őket, hogy jöjjenek értem, mondjuk, azonnal. A többiek maradhattak a tánctáborban. Nem volt lehetőségem Sziszivel beszélni és a többiekkel sem, mert Zitáék felügyelték a

pakolásomat, aztán lekísértek. Ennyi volt, kirúgtak. Ott ültem a sporttáskámmal a hallban a recepciós megvető pillantásait tűrve, és folyamatosan azon kattogtam, hogy mi a fenét mondok apuéknak, mit... Mit mond az ember a szüleinek, amikor a tánctáborba egy piálós-mentős-kórházi balhé miatt kell érte menni, mert kirúgták. Soha nem felejtem el, ahogyan a pulcsim ujját húzogatva ülök a hallban, és a fotocellás ajtón át nézem a hideg téli feketeséget odakint, majd az érkező autó fényszórója megvilágítja az utat. Egy szót sem szólhattam, mert apu megelőzött, felém tartva közölte, hogy azonnal üljek be hátra a kocsiba, én pedig szófogadón hallgattam rá, majd az ablakon át láttam, hogy odabent anyu, apu és Zita hosszasan beszélnek a szálloda recepciója előtt. A késő éjszakai órában alig égett már villany, az épület több emelete is sötét volt, én pedig a halántékomat az üvegnek nyomva felpillantottam a sötét épületre oda, ahol a szobánk volt Szisziékkel. Ott még égett a lámpa. Gondolom, volt miről beszélniük. A járó motorú autóban ülve teljesen sokkban voltam, és a fényszóró fényében szálló hódarát bámultam tehetetlenül. A szüleim végül elköszöntek Zitától, és a hotelből kilépve a csúszós lépcsőn lesietve igyekeztek a kocsi felé. Apu még meg is csúszott, de nem esett el, megtartotta az egyensúlyát. Mindketten beültek, és elindultunk haza. Mindenre számítottam, hogy mit fognak mondani, felkészültem lelkileg arra, hogy hazáig ordítanak majd, de legnagyobb meglepetésemre nem ez történt. Sokkal rosszabb. Mert szar, ha a szülő kiabál az emberrel, de van egy sokkal szarabb is. Amikor semmit nem mond. Komolyan, hazáig, majdnem egy teljes órán át csendben voltunk, és még a légvételem is nemkívánatos hangnak hatott. Tapintani lehetett a feszültséget, és tudtam, hogy egy időzített bombán ülök, csak fogalmam sem volt, hogy mikor robban. Amúgy már másnap megtörtént. Zita ugyanis értesítette a történtekről a sulimat, és fegyelmi eljárás indult ellenem az ügy komolyságára való tekintettel. Egyébként az allergiás lány szülei és apuék felvették egymással a kapcsolatot, és végül nem jelentettek fel, aminek azért is örülök, mert ez amúgy fel sem merült bennem, csak akkor tudatosult, hogy ez is lehetett volna,

amikor kiderült, hogy elállnak tőle betudva balesetnek az ügyet, és nem szándékosnak. Merthogy életveszély meg minden... – suttogtam halkan. – A lány rendben volt, én viszont kevésbé. Egyetlen hülye este és egyetlen szerencsétlen helyzet mindent megváltoztatott. Kirúgtak a tánccsapatból, ami mindennél jobban fájt. A legjobb barátnőm elárult, hátba szúrt és feláldozott engem azért, hogy a saját bőrét mentse. A szüleim csalódtak bennem, és elveszítettem a bizalmukat. A barátaimról kiderült, hogy soha nem is voltak azok – meséltem. – Fegyelmim lett, aminek a végén, mondjuk, nem rúgtak ki a Szirtesből is, de azért meghurcoltak rendesen. És ami a legdurvább, hogy elvittem egyedül a balhét valami miatt, amit nem egyedül követtem el – meséltem. – Miért nem mondtad el mindenkinek? Ezt az egészet. Ahogyan most nekem – gondolkodott hangosan Rajmund. – Akartam. Tényleg. De aztán meggondoltam magam – szóltam. – A kocsiban ülve, amíg anyuék Zitával beszélgettek, én végig azon agyaltam, hogy majd mit posztolok ki. Milyen videót készítek. Élőzök róla, hogy mindenki tudja meg, Sziszi milyen ember, és mit tett velem, és mekkora egy szemét... Aztán amikor beültek a szüleim, és szótlanul elindultunk haza, egyre távolabbi gondolatom lett, hogy a saját igazamat hallassam, és egyre kisebb lett a görcsös késztetés, hogy mások is tudják meg. Mire hazaértem, már egyáltalán nem számított. Sokkal nagyobb szarban voltam, és sokkal nagyobb volt a törés, amit éreztem, minthogy ezt is kifelé éljem meg. Ezt magamban kellett lerendeznem. És magammal. Ráadásul okosan. Éppen ezért Sziszinek sem írtam meg, hogy mit gondolok róla, pedig nagyon várhatta. Talán azért haragszik a mai napig rám ennyire nagyon, és gyűlöl mindennél jobban, mert nem hangoskodtam, és nem feszültem neki publikusan. Hagytam, hogy rám kenje, és némán elvittem a balhét, amivel bebizonyítottam, hogy kettőnk közül ő a szar ember, és annyira baromira fájhat neki ezt belátni. Hiszen mi ketten tudjuk pontosan, hogy mi történt, és ahogyan én is, úgy ő is tisztában van minden egyes hazug szavával – nevettem el magam. – És tudod, mit? Még a szüleimnek sem mondtam el, hogy pontosan mi történt. Mert nem akartam, hogy felhívják

Sziszi anyját, és sárdobálás kezdődjön. Mert ez jól jött volna Sziszinek. A lelkiismeretét kicsit simogatta volna, ha legalább valami balhé kerekedik az árulásából. Ha a fejemhez vághat bármit az elmúlt évekből, csak hogy a jelenlegi helyzetet szépítse. Jó, talán ő most nem viselkedett barátként, de emlékezzek, hogy x éve én pedig... Neeem! – nevettem el magam erőltetetten. – Nem adtam meg neki ezt az örömöt. Nem hagytam, hogy szépítse a helyzetét bármivel, és nem hagytam, hogy neki is lehessen igaza. Ha megosztom a sztorit és kiposztolom az oldalaimra, akkor megosztjuk vele az ismerőseinket, meg azokat az idegeneket is, akik követnek minket. Lett volna a „Sára igaza”, meg tutira lett volna a „Sziszi igaza”. Mert biztosan jött volna olyan, aki neki ad igazat, mondván, hogy „inkább akkor az egyiküket rúgják ki, mint mindkettejüket, szerintem nem gáz, én is ezt csináltam volna”, vagy esetleg a „ha Sára igazi barát, akkor elviszi egyedül, nem értem, mi ezzel a gond”. Nem, ezt az örömet nem adtam meg Sziszinek, hogy simogassa a rothadt lelkét néhány kommentelő, akiknek amúgy marhára mindegy minden, meg semmi közük az egészhez, csak jöttek igazságot osztani, ahogy szoktak. Nem, nem tettem meg neki azt a szívességet, hogy balhézok, nem adtam neki lehetőséget arra, hogy támogatókat és szimpatizánsokat gyűjtsön, amivel aztán könnyít a lelkiismeretén, mondván „jaj, de jó, más is így tett volna”. Szóval azóta sem tudta meg Sziszi, hogy hányan adtak volna neki igazat. – Ügyes – dicsért meg biccentve Rajmund. – Hát... – gondolkodtam. – Ez nem valami személyes bosszú a részemről, vagy ilyesmi, csak egyszerűen úgy voltam vele, hogy Sziszi két út közül azt választotta, és nagyon fontos, hogy erre senki nem kényszerítette, hanem magától választotta azt, hogy nem vállalja a tetteink következményét, hanem beáldoz engem és az egész barátságunkat azért, hogy mentse a bőrét. Így döntött, én pedig elfogadtam. Nem megértettem – tettem hozzá gyorsan –, csak elfogadtam – mondtam. – Gyáva volt és félt a következményektől, úgy volt vele, hogy menti magát bármi áron, ez jutott eszébe, pont én, oké – bólintottam. – De akkor ezzel kell együtt élnie, ezzel kell feküdnie és kelnie, igenis azzal a tudattal,

hogy ami a kettőnk ötlete volt, azt ő rám kente. Szóval ezért nem mondtam el senkinek. Hogy ne legyen „kinek van igaza” reakció. Mert nekem van, és kész – mondtam ki egyszerűen. – Éppen ezért végül csak az öcsémnek meséltem el, hogy mi volt a tánctáborban. Ő elég nagy támaszom volt az elmúlt fél évben. Ja, és még Kocsis tud róla. – Elmondtad az igazgatónak? – lepődött meg Rajmund. – Nem mondtam el. Leírtam neki. A második IOVjelentkezésemben. Azzal a kéréssel, hogy maradjon köztünk – mondtam. – Az első mailemben még Sziszivel voltunk legjobb barátok. Ez érződött az elküldött jelentkezésemen is, üvöltött róla, hogy a barátaimmal, vagyis a barátaimnak hitt személyekkel együtt akarok bekerülni a versenybe, amit semmi másnak nem láttam, csak egy jó bulinak – mondtam a vállamat vonogatva. – Egyébként akkoriban a legtöbb dologhoz így álltam hozzá. Éppen ezért, amikor a balhé után magamra maradtam, és lecsitultak a dolgok körülöttem, de mégsem tértek vissza a rendes kerékvágásba, mert olyanom már nem volt többé, akkor sok mindennel számot vetettem. Nem volt tudatos, csak így alakult. Fura, mert a történtek ellenére nem vesztesként, hanem nyertesként tekintek magamra. Valahogy az, ahogy csalódtam azokban, akiket az életem legfontosabb szereplőinek tartottam, sok mindenben felnyitotta a szemem. A kamubarátságunk, és valódi helyzetben a helytállás teljes hiánya a részükről sokat segített abban, hogy leszámoljak azzal a Major Sárával, aki akkor voltam, amikor még közéjük tartoztam. Valahogy abból, hogy egyedül maradtam, megtanultam a lehető legjobbat kihozni. Biztos voltam benne, hogy soha többet nem akarok ilyen felszínes, semmit nem érő kapcsolatokat az életemben, és megtanultam, hogy inkább vagyok egyedül, mint hamis barátokkal. Megváltoztattam a kinézetemet, hogy ne csak belsőleg, hanem külsőleg is a lehető legtávolabb kerüljek tőlük, és nem tudom, szép lassan megtaláltam magam, és abból, aki voltam, az lettem, aki most vagyok. És jól érzem magam így – magyaráztam. – De attól még én vagyok az a lány, aki mögött mindig összesúgnak majd. A kirúgott, a balhés, a piás ügy

résztvevője. A „jó táncos volt, kár érte-Sára”. És mivel szerintem egy ilyen bélyeget csak egy másik tud elfedni, megírtam a második jelentkezésemet, bízva abban, hogy amennyiben Kocsis tudja az igazságot, akkor ad egy esélyt. Nem más miatt. Csakis magam miatt. – És adott – bólintott Rajmund, aki innentől már ismerte a történetet. – Igen – feleltem. – Hát ennyi. Ez lenne Major Sára rövid és tragikus története – sóhajtottam, mire Rajmund halkan elnevette magát. – Az öcsém és Kocsis után már te is tudod, hogy mi történt pontosan. – Kösz, hogy megosztottad velem – nézett a szemembe, mire mosolyogva bólintottam, aztán elgondolkodtam. – És te? – Mi van velem? – kérdezett vissza meglepetten. – Mi a te történeted? – Semmi. Minden igaz, amit hallottál rólam, és az én esetemben minden úgy is volt, ahogy hallottál róla. – Az nem lehet – tátottam el a számat, miközben az agyamban ezerrel cikáztak a híres Fehér Rajmund-sztorik. – Hidd el, Major, mind igaz – erősködött mosolyogva, én pedig tovább gondolkodtam, folyamatosan nevetve. A kilátó lépcsője felől hirtelen dobogást hallottunk, mire odakaptuk a fejünket, és megpillantottuk a felfelé tartó Dominikot. – Mi történt? – kérdezte Rajmund. – Most jönnek vissza a versenyzők, Tahit már láttam Vivivel beszélni – felelte.

14. Továbbjutottunk. A feladat, amire Vivi ment, pontosan az volt, amit előre kitaláltunk. A résztvevők visszatérte után Vivivel és Dominikkal kiegészülve négyen ültünk a kilátó tetején, és Vivi beszámolóját hallgattuk. Csakúgy, mint minket Rajmunddal, ezúttal is buszokkal vitték a versenyzőket, csak most a Tisza-tó helyett a másik irányba, Debrecenbe. Az egyetemi előadóba beterelve mindenki kapott egy tabletet, majd kezdődött is a feladat, ami abból állt, hogy egy kivetítőn háromszor egymás után megmutatták a madarakat a fajtájuk kiírásával együtt, majd a tableten lévő applikáción kellett azonosítani őket, immáron emlékezetből. – Kik estek ki? – kérdezte Dominik. – A fehér csapat – válaszolta Vivi. – Ők voltak a... – gondolkodtam hangosan, de nem igazán ugrott be, hogy kik voltak a fehérek. Ami azt illeti, egész kevés versenyzőt sikerült megismernünk a harmadik nap feléig, pedig Kocsis többször figyelmeztetett minket, hogy figyeljünk oda ezekre a dolgokra. – A három lány és a focista fiú. Keszthelyiek, ha jól tudom – mondta Rajmund. – Igen – biccentett Vivi. – És rájöttél, hogy kik találták még ki előre a feladatot? – érdeklődtem. – Hát fura, mert ketten teljesítettük nagyon hamar és nagyon sok ponttal, a világoskék lány meg én. Mindenki más marhára sokáig szenvedett az appal, és a mi maximum pontszámunkhoz képest óriási lemaradással következett a harmadik. Mi ötvenből ötvenet tudtunk, a harmadik továbbjutó meg csak harminckettőt. És így csökkent. A bézsek majdnem kiestek, ha nem súgtam volna, mert Laci a világáról nem tudott, mellettem ült, és csak azt láttam, hogy mindenre azt írja, gólya... – mesélte. – Segítettem neki párat. – Jól tetted – vágtuk rá mindannyian. – Szóval a világoskékek és mi hoztuk a maximum pontot? –

töprengett Dominik. – Igen – közölte Vivi. – Nem hinném, hogy bárki megkockáztatná, hogy csak azért kevesebb pontot gyűjtsön, hogy ne tűnjön fel az, hogy tudta előre a feladatot – gondolkodott hangosan Rajmund. – Szóval nagy valószínűséggel a világoskékek lenyúlták utánunk az összes paklit, hogy másnak ne jusson. – Nagyon úgy tűnik – értettünk egyet. – Mindegy, szép volt, Vivi – dicsérte meg Dominik, és mi is Vivit ünnepeltük, akin látszott, hogy szívből örül az elért eredményének, aztán valamennyiünk telefonja jelzett. Kocsis élőzni kezdett az Instán. Az igazgatót a jelek szerint éppen a borbélynál érte a továbbjutásunk híre, így aztán onnan jelentkezett be. – Üdvözlöm minden kedves nézőmet! – kezdte Kocsis, a nyaka körül beterítőkendővel. – Mint láthatjátok, nem a megszokott helyről élőzöm, mert ma van a „ti irányítjátok a napomat”- eseménysorozat az oldalamon, aminek következtében oda megyek, amit megszavaztatok nekem. Ezúttal pedig szeretném elmondani, hogy a „menjek a francba” nem volt opció, így aki ezt írta, tiltva lett az oldalamról! – bosszankodott, majd a feje fölött tevékenykedő borbélysrácra pillantott. – Nem zavarja, hogy élőzöm a követőimnek közben? – kérdezte. A srác a vállát vonogatva jelezte, hogy őt nem érdekli, így Kocsis elégedetten bólintva folytatta: – Tehát szavazatszám alapján magasan verte a „jöjjek el borbélyszalonba” az „egyek egy süteményt” opciót, így itt vagyok. Nem is tudtam, hogy ennyire trendi program lett borbélyhoz járni – fordította körbe a kamerát, hogy a nézők is láthassák, aztán befejezte a forgolódást, mert a borbélysrác egy pamaccsal borotvahabot vitt fel Kocsis arcára. – Na de amiért bejelentkeztem így hirtelen – tért a lényegre, miközben az arcát ellepte a fehér hab –, az az apropó, hogy iskolánk csapata ismételten továbbjutott az IOV-on. Felcser Vivien remekelt a mai feladaton, maximum pontszámmal az egyik legjobban teljesítő

versenyző volt, ötvenből ötven madárfajt talált el, ami, valljuk be, lenyűgöző teljesítmény – mondta vigyorogva. – A Szirtes-diákok tehát továbbra is ott vannak az Iskolák Országos Versenyén, és kérném a kommentelőket, hogy kulturált hangnemben fejtsék ki véleményüket! Büszke vagyok a csapatunkra, harmadik napja helytállnak a hortobágyi versenyen, a mai teljesítménnyel pedig továbbmenetelünk, Major Sára, Felcser Vivien, Fehér Rajmund és Pap Dominik várják a következő feladatot az IOV-on. Biztassuk őket közösen. Köszönöm! – mondta Kocsis, aztán oldalra kapta a fejét, és a borbélyra nézett. – Hogy mi? Forró törülközős arcpakolás? Hogyne, kérek – bólogatott, miközben dőlni kezdtek a kommentek. „Menjmár, Felcsert továbbjuttatott minket?” „Úgy tűnik” „Basszus, azt hittem vele esünk majd ki” „Mi volt a feladat?” „Madárfajokat kellett kitalálni” „És Felcser tudta?” „Azt mondja Kocsis, hogy ötvenet” „Honnan ismer ennyi madarat?” „Mittudomén’, biztos sok verébben volt már dolga” „Loooooool” „XDDDD” „Azért ügyes volt” „Mér, mer tudta a madarakat?” „Aha” „Nagy ügy” „Miért, te mennyit tudsz?” „Bármennyit” „Ja, persze” „Halljátok, Kocsis fülszőrét pörkölik éppen” „Sírok, milyen rémült a feje” „Tudok ötven madarat. Van a galamb, meg a hattyú, meg a fecske...” „Gratulálok, ez három, és nem biztos, hogy ezeket kérdezték”

„Sirály, sas, bölömbika” „Hagyd már abba” „A bölömbika mióta madár???” „Mindig IS az volt” „Miért, mit hittél, micsoda?” „Hát bika...” „XD” „Gratulálok, megnyerted a napi hülye versenyt” „Esküszöm ettől a kommentszekciótól a hajam mos meg engem” „Első” „Anyádnak elsőzz” „Csá, mi történik, Kocsis arcán miért van törölköző?” „Barbernél van” „Ne már, én arra szavaztam, hogy sütizzen” „Sziasztok, mi volt a versenyen?” „Felcser továbbjuttatott minket” „Komoly?” „Ja.” „És hány emberrel jött össze ezért?” „Kiköptem a teámat XD” „Állítólag maximum pontszámmal tolta a feladatot” „Most nézzétek, pengét szorítanak Kocsis torkának!” „Nem szorítják, nyírják a bajeszkáját” „Istenem, ez a legjobb dolog EVER” „Mi lesz még ma Kocsisnál? Mit csinál a nyírás után?” „A szavazások szerint borbély után elmegy a benzinkútra, és ellenőrzi a kocsija guminyomását” „Zokogok, ezt szavaztuk meg?” „Aha” „Istenem nem bírom XDDD” „Szevasztok, mi van a versennyel?” „Bent maradtunk” „Na, az jó. Felcser odatette magát?” „Oda is.” „XDDDD”

„Figyeljetek már, rákerestem a hortobágyi madarakra és fogalmam sincs honnan tudta, de ha tényleg az összeset eltalálta, amit kérdeztek tőle, akkor az nem semmi” „Szerintem meg madarakat tippelt, nem agysebész lett, úgyhogy ne csináljunk belőle zsenit” „Jó, én csak mondtam...” „Halljátok, a borbélynál ülő Kocsis lett a háttérképem” „Nekem is” „Dettó” „Felcser Vivi, ha esetleg olvasol itt, és szomorú vagy a kommentek miatt, akkor szívesen megvigasztallak, csak úgy barátilag, érted. XD” „Szintén jelentkező” „Hát azért én is megengedném, hogy kettesben beszélgessünk az atomfizikáról...” „De undorítóak vagytok! Elhordjátok mindennek, aztán meg csorog a nyálatok” „És? A kettő nem zárja ki egymást” „Jól beszélsz tesó” „Eladó egy alig használt mélyhűtő” „Mennyiért?” „Egy alig használt mélyhűtő áráért” „Menjetek már innen, ez ezer éve nem vicces” „Ennek meg mi baja?” „Biztos irigy a hűtődre” „Szar ügy” „Na, Kocsist megberetválták, nézzétek, kész van” „Patent lett igazgató úr!” „Kitűnő borotválkozás volt!” „Igazgató úr, bőre mint a babapopsi!” „Kocsis igazgató, ne felejtsen el jattot adni!” „Ha bankkártyával fizet, megmutatná a nézőinek a kártyát közelről?” „És a hátoldalát se felejtse!” „Igen, az ellenőrzőkódra is igényt tartunk” „XDDD”

A kommentszekció ezután teljesen elveszett, és abszolút nem foglalkoztak tovább a versennyel, mert teljesen lekötötte a Szirtes diákjait, na meg a nem kevés idegen nézőt is Kocsis kalandja a borbélynál. Aztán pedig a gumiabroncsának ellenőrzése. Furcsán néztünk össze, majd mind elraktuk a telefonjainkat, és elindultunk a kilátóból. A csapatok már javában ebédeltek, amikor mi beértünk, csupán három asztal volt üresen. Az egyik a miénk volt, a másik kettő pedig már szabad is maradt, mert az a két csapat már kiesett. A fehérek távoztával ismét kevesebben lettünk négy fővel, ez azonban még nem volt igazán érezhető, a bentmaradt csapatok éppen elég lármát és hangzavart tudtak okozni. Miután a tálcáinkkal elfoglaltuk a helyünket, ebédelni kezdtünk, és miközben a villámra tekertem a milánói spagettit, elgondolkodva néztem Rajmundra. – Tizenegy szaktanári tizedikben? – Igaz – vágta rá rögtön, meg sem kérdezve, hogy miről beszélek. Tudta, hogy még mindig azon agyalok, amit mondott. – Miről van szó? – érdeklődött Vivi, mire Dominik is csendben szemlélődött. – Rajmund azt állítja, minden igaz, amit róla mondanak – mondtam úgy, mint aki nem hiszi. – Ja, azt tuti – legyintett Vivi. – Egészen biztos – biccentett Dominik is, és a villájával félbevágott egy fasírtgolyót. – Az nem létezik – ingattam a fejem. – Képes voltál bezárni a szertárba Margó tanárnőt? – tátottam el a számat, amikor eszembe jutott, hogy ezt is beszélték. – Ez így technikailag nem helyes – köszörülte meg a torkát Rajmund, miközben szórakozottan néztük. – A huzat csapta be az ajtót. – És mi okozta a huzatot? – kérdeztem gyanakvón. – Én – felelte egyértelműen, mire hangosan felnevettem. – Mentségemre legyen mondva – tette fel a kezét védekezőn –,

mielőtt valami szörnyetegnek lennék beállítva... Azt nem tudtam, hogy beragad az ajtó, szóval tűzoltókra én sem számítottam – mesélte, mire megállás nélkül nevettünk. – Gólyatábor-balhé? – tettem fel a keresztkérdést. – Az tényleg megtörtént, közösen ment az osztályunk – erősítette meg Dominik. – A pizza-sztori? – néztem Rajmundra. – Igaz – közölte szórakozottan. – Te jó ég, hogy lehet, hogy nem rúgtak még ki? – kérdeztem csodálkozva. – Hát látod, Major, szerencsés vagyok – dőlt hátra a székén magabiztosan. – Bocs, nem akarunk zavarni – állt meg hirtelen Andi az asztalunk mellett a csapattársaival, és kedves arccal nézett végig rajtunk, majd megállapodott a tekintete Vivin. – Csak szeretnénk megköszönni a segítséget – suttogta, hogy mások ne hallják. – Laci mondta, hogy súgtál neki a madaras feladaton... – Szívesen – felelte Vivi. – Ez nagyon rendes tőletek, tényleg, ki is eshettünk volna – folytatta. – Szóval nagyon köszi, és szerettük volna felajánlani, hogy bármiben, ha tudunk segíteni, akár feladaton, akár azon kívül, akkor számíthattok ránk. – Köszönjük. – Mondjuk azt nem tudom, hogy mi miben tudnánk nektek segíteni, amikor címvédő suliból jöttetek, és kábé mindenben jobbak vagytok nálunk, de esetleg ha magasról kell levenni valamit, és nem akartok létrával szenvedni, akkor bátran forduljatok hozzám – gondolkodott hangosan, mi pedig elnevettük magunkat a felajánláson. – Vagy ha egy jó németesre lenne szükségetek... – szólt bele Zétény. – Mondta a Hortobágyon soha senki – vágta rá Laci, és a beszólására még hangosabban röhögtünk fel, mire többen odafordultak felénk. – Szóval ha bármiben kell a segítség... – mondták. – Foglalunk nektek asztalt a játékteremben, vagy ha bármi ilyesmi kell, csak

szóljatok nekünk. – Rendben – mondtuk. – Egyébként... – torpant meg Andi, és hezitálva nézett ránk. – Valamiből rájöttetek, hogy mi lesz a feladat, és felkészültél a válaszokkal, ugye? – pillantott Vivire. – Úgy lett maximum pontod – tette hozzá. – Igen – ismerte be Vivi. – Fú, de jók vagytok – szaladt ki Andi száján, és olyan őszinte volt a megjegyzése, annyira belülről jött, hogy akaratlanul is elmosolyodtam, és a többiekkel együtt megköszöntem a dicséretet. Az étkező ajtaja kinyílt, amitől mindenki elcsendesedett, mert Róbert érkezése önmagában elhallgattatta a csapatokat, és az összes versenyző félbehagyva az étkezést, sőt, az aktuális falat rágását is, némán nézte a főszervezőt. A legtöbb arcon kidudorodott egy-egy falat étel, miközben a helyiségre rátelepedett a csend, és mindenki figyelte, hogy mi történik. – Jó étvágyat – közölte hangosan, mire néhányan dünnyögtek valami köszönjük-félét, de azért a legtöbben tudták, hogy nyilvánvalóan nem ezért érkezett. – Gratulálok a mai feladaton elért eredményetekhez, és bízom benne, hogy hosszú távon is megragad az, amit e csodás helyszín élővilágáról tudtatok meg – mosolygott körbe, majd folytatta: – Két csapat különösen jól teljesített, ötvenből ötven választ tudtak, ami tényleg figyelemre méltó eredmény. Sőt, már-már gyanúsnak is nevezhető. Nos, ez nem véletlen. Mielőtt azt hinnétek, hogy a világoskék és a piros csapat tagjai amolyan madarász zsenik, megsúgom, amit már nyilván magatoktól is sejtetek, hogy a figyelmességüknek, körültekintésüknek és éles szemüknek köszönhetően előre kitalálták, hogy mi lesz a feladat, és sikeresen felkészültek belőle – magyarázta, mire minden versenyző egy emberként fordult a két említett csapat irányába. A négy világoskék melegítőt viselő lány zavartan viselkedve, a nyakukat behúzva, amolyan „bocs, bocsi mindenki” stílusban reagálta le a hirtelen rájuk irányuló figyelmet, megpróbálva jófejnek tűnni azok előtt, akik nem találták ki előre a feladatot. Eközben mi rezzenéstelen arccal

ülve tűrtük, hogy ennyien néznek és súgnak össze velünk kapcsolatban, és egyáltalán nem cukiskodtunk, és főleg nem szabadkoztunk, mint a világoskékek, hanem egyszerűen csak ültünk a helyünkön, és vártuk, hogy ne bámuljanak minket tovább. Úgy voltunk vele, hogy nyilván megunják. Egyedül a bézsek mosolyogtak ránk biztatóan, illetve az ezüstök intettek felénk normálisan, mindenki más eléggé hűvösen és távolságtartón méregetett minket. Hiába teljesített maxon két csapat is, a világoskékek nem voltak annyira érdekesek a többiek számára, velük együtt tudtak örülni. Ez annak tükrében vicces, hogy mi egy pakli kártyával távoztunk a szertárból, a világoskék lányok meg ezek szerint eltették az összes többit. Ezt azonban rajtunk kívül senki nem tudta, így a csapatok számára a világoskékek szimpik voltak, mert a szabadkozó, „bocs, nem tehetünk róla” viselkedésük azt sugallta a többieknek, hogy a szerencsének köszönhetik a teljesítményt, és ez bárkivel előfordulhatott volna. Ehhez képest mi a csapatok szemében a tavalyi nyertes suli voltunk, a címvédők, akik egyértelműen sokkal többet tudnak, és nagy forral indulnak minden feladatnál tudva a tutit, és így aztán könnyű. Totálisan el voltak tévedve velünk kapcsolatban. – Tehát a piros és a világoskék csapat megtalálta az easter egget a feladathoz – mondta ki Róbert, majd a két társaság között kapkodva a tekintetét hozzátette. – Érdekes módon más nem... – intézte a szavait a két csapathoz, elsőként a világoskékekre nézve. Ekkor mi is feléjük pillantottunk, hogy megnézzük, hogy reagálnak a főszervező gyanújára, de a legnagyobb meglepetésünkre egy másodpercre sem estek ki a szerepből, nagyokat pislogva néztek vissza Róbertre, vérprofin eljátszva, hogy még csak nem is veszik a célzást, mintha nem tudnák, hogy miről van szó, vagy inkább mintha nem tudnák, hogy szó van bármiről. Ügyes. Így aztán a főszervező, aki hitt a világoskékek ártatlanságában, kizárásos alapon felénk fordult azzal a gyanúval, hogy akkor mi nem hagytunk kártyát másoknak. Csakhogy a mi viselkedésünk is elbizonytalanította, ugyanis mind a négyen álltuk a tekintetét,

és úgy néztünk rá, mint akiknek semmi titkolnivalójuk nincs. Ettől Róbert kellőképpen elbizonytalanodott és zavartan vakargatta a homlokát. Látszott rajta a vívódás, miszerint ezúttal nem tudja, ki sumákol. – Hát mindegy, elismerésem, ügyesek voltatok – köhintett végül visszatérve az eredeti mondandójához, és látszólag továbblépett a dolgon, mert a többi versenyző mit sem sejtett arról, hogy Róbert céloz valamire. Azt csak az érintettek tudták. Így aztán a főszervező folytatta azt, ami mindenkire vonatkozott. – És persze nem fogok szó nélkül elmenni a maximum pontszám mellett sem, mert valóban figyelemre méltó teljesítmény, így aztán szeretném a világoskék és a piros csapatot megjutalmazni – jelentette ki, ez pedig mindenkit izgatni kezdett, ugyanis az étkezőben halk duruzsolás és a csapattagok közti tanácskozás vette kezdetét. – Védettség – hangzott fel a legtöbb asztaltól, és én is keresztbe tett mutató és középső ujjal vártam, hogy Róbert kimondja. Hallottunk olyat, hogy az IOV-on létezik védettség, ami felmentést nyújt a következő feladaton való részvétel alól, de nem tudtuk, hogy ezt a védettséget mikor, miért és ki kaphatja. Most azonban úgy éreztük, sőt, a legtöbb IOV-versenyző úgy sejtette, hogy valami ilyesmi helyzetben fordulhat elő, éppen ezért mindenki fészkelődve ült a székén, és idegesen várta, hogy Róbert bejelentse. Aki természetesen hallotta, hogy nagyjából minden asztalnál felhangzik a bűvös szó, és mindenki ezt találgatja, ezért elmosolyodva megrázta a fejét. – Nem, nem védettséget kapnak a csapatok – mondta ki, mire a terem egy emberként sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Francba – suttogta Vivi csalódottan. – Nem baj – vigasztaltam, mert láttam rajta, hogy mennyire letörte a hír. Nagyon szerette volna, ha a teljesítménye védettséget ér. Ez azonban nem történt meg. Sem a világoskékek, sem pedig mi nem lettünk védettek a következő feladaton. És úgy tűnt, ha nem védettség a nyeremény, akkor az IOV-versenyzőket abszolút nem érdekli, hogy mi történik, így aztán anélkül, hogy megvárták volna Róbert mondandójának a végét, egyszerűen folytatták az

evést. Az étkezőt rögtön megtöltötte a jól ismert beszélgetés és csörömpölés hangja, felhangzott egy-egy nevetés, meg elindult néhány videó a poharaknak támasztott telefonokon. A főszervező, mintha csak előre tudta volna ezt, szórakozott arccal állt, figyelve az ebédelő versenyzőket, miközben már csak ketten vártuk a bejelentését. A két érdekelt csapat, a világoskékek és mi. Róbert türelmesen várt ott állva az első asztalok előtt, aztán hirtelen összecsapta a tenyerét, amitől megint elcsendesedett mindenki. – Na szóval – erőszakolta ki újra a figyelmet. – A világoskék és a piros csapat nyereménye a maximális pontszámmal teljesített feladat után az, hogy mostantól a holnapi reggeli kezdetéig kizárólag ők használhatják a játéktermet, illetve az a négy-négy csapat, akiket meghívnak. Más nem léphet be – mondta ki, a bejelentését követően pedig mindenki egyszerre csendesedett el, egy kis hatásszünet után, amíg felfogták Róbert szavait, az egész étkező egy emberként kezdett zúgolódni és hangot adni a nemtetszésének. „Micsoda? Jólvanmá! Ne már, ezt hogy értik? Menjenek már, ez nem fair! Akkor mit csináljunk? Jó, majd akkor halálra unjuk magunkat! Ez nem ér, pont az estét érinti! Fú, ez mekkora szemétség! Na, a pirosak tuti a magas csajt meg annak a csapattársait hívják meg. Most akkor be sem lehet menni vagy mi? Na, nekem elegem van, lopjuk ki gyorsan a léghokiasztalt!” Záporoztak az ilyen és ennél cifrább beszólások, és hát úgy tűnt, ez a nyeremény sem kedveltetett meg minket különösebben a többi versenyzővel, mert amíg a világoskékekhez simán közelíteni kezdtek azok, akik éltek-haltak a játékteremért, és mindenképpen be akartak jutni, addig minket meg sem próbáltak megkörnyékezni, elkönyveltek minket az „úgyse” kategóriának anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna. – Hát ez tök jó – dünnyögte Vivi. – Vajon lesz az életemben olyan pillanat, amikor teszek is azért, hogy utáljanak, és nem kapom csak úgy a semmire? – forgatta a szemét azt nézve, hogy mindenki puncsolni kezd a világoskék lányoknak. – Melós, de összejöhet – keltett benne reményt Rajmund.

– Alig várom – nevette el magát Vivi, aztán egy „mi van?” nézéssel fordult körbe, amitől a legtöbben lesütötték a szemüket, vagy elkapták a fejüket. És ha ez még nem lenne elég, estére viharos, esős, szeles időt írtak, úgyhogy a játékterem hiánya eléggé megviselte a versenyzőket, tekintve, hogy szabadtéri programot az időjárás miatt nem igazán tervezhettek. – Kérném, hogy nevezzétek meg a meghívott barátaitokat. A döntéseteken nem változtathattok, akiket megjelöltök, nem cserélhetők le a későbbiekben. Tehát még egyszer, négy-négy csapatot választhattok, akik holnap reggelig veletek együtt bemehetnek a játékterembe. A választottjaitokat a csapatkapitány jelentse be mindenki számára jól hallhatóan. Pár percetek van rá. Addig kérném, hogy senki ne hagyja el az étkezőt – közölte Róbert, majd leült a szervezők asztalához enni. A következő pillanatban pedig mindenki a négy világoskék melegítőt viselő lánynak kezdett kiabálni, hogy válasszák őket, mire ők az asztalra ráhajolva összedugták a fejüket, és tanácskozni kezdtek. Eközben mi ráérősen ettünk tovább. – Ötlet? – érdeklődött Vivi egészen közömbösen. Azért nekünk ez nem jelentett akkora nyereményt, mint például a védettség, úgyhogy nem tudtuk teljesen átérezni a többi csapat bekattanását, akik mindenképpen be akartak jutni a játékterembe. – Nekem mindegy – közölte Dominik. Nagyjából mind ezen az állásponton voltunk. – Nekem is – értett egyet Rajmund. – Azért valakiket mondanunk kell – néztem rájuk segítségkérőn jelezve, hogy csapatkapitányként hamarosan fel kell szólalnom. – Oké – biccentett felém Rajmund. – Gondolom, a bézsek alapból – segített. – Igen, az tuti – bólintott Vivi. – Meg szerintem vigyük az ezüstöket is, mit szóltok? – Nekem jó – helyeselt Rajmund. – Akkor a bézs és ezüst csapat a meghívottaink között –

bólintottam. – Még kell kettő. – Ismerünk másokat? – kérdezte Dominik. – Nem – feleltük egyszerre Rajmunddal. – Ne már, ennyit sikerült szocializálódnunk három nap alatt? Két csapat? – kérdezte Vivi visszatartott nevetéssel. – Úgy tűnik – dünnyögtem. – Hé, nektek van szobatársatok – jutott eszembe a fiúkra nézve. – Csanád, de ő az ezüst csapat tagja, már választottuk őket – mondta Dominik. – És a másik szobatársatok? – próbálkoztam. – Már kiesett... – emlékeztetett, hogy a sötétzöld sráccal osztoztak a szobájukon. – Ó. Tényleg – fintorogtam folyamatosan gondolkodva. – És a ti szobatársatok? – kérdezett vissza Dominik, mire Vivivel összenéztünk, és némán próbáltunk dűlőre jutni abban, hogy vajon jó ötlet-e Pannát választani az összes mondanivalójával együtt. De nem volt jobb ötletünk. – Oké, legyenek – mondtam. – Biztos? – kérdezte Vivi megrökönyödve. – Persze – sóhajtottam megadón. – Majd... Majd valahogy elviseljük – legyintettem. – Különben pedig reggel hallottam Pannát telefonálni, ahogyan arról panaszkodik valakinek, hogy nem jutnak oda a léghokiasztalhoz... Szóval legalább tudnak majd játszani – meséltem. – Jó. Akkor a pinkeket is visszük – értettek egyet a többiek. – De még mindig maradt egy szabad hely, és lassan közölnünk kellene a döntésünket – fordult hátra Vivi a széken alkarját megtámasztva a támlán, miközben egy rágólufit fújva figyelte a csapatokat. Tudtuk, hogy a nyeremény valószínűleg viszályt, feszültséget és sértődést szül majd az élménytáborban, tekintve, hogy öt csapat mindenféleképpen a játéktermen kívül marad. A szervezők ezt remekül kitalálták. Egyértelmű volt a céljuk, kicsit felkavarni az állóvizet. Az öt lemaradt, nem választott csapat tutira összefog majd, és egész este a sebüket nyalogatva szidják majd azokat, akik a játékteremben vannak. Az étkezőben lévők

már így is három csoportra oszlottak. Akik biztosak voltak abban, hogy kiválasztják őket, akik remélték, hogy kiválasztják őket, és akik esélyét sem látták annak, hogy kiválasztják őket. Így várta a három típusú csapat a döntést a nyertesektől, ezt látva pedig kezdtük kapizsgálni, hogy az IOV csupán ötven százalékban függ a versenyzők fizikai és logikai teljesítményétől. A másik ötven százalék a dolgok érzelmi része, a pszichés megterhelés, ami egyértelműen nekünk kedvezett. Merthogy mi amúgy is kicsinálódva érkeztünk, úgy voltunk vele, hogy sokat nem oszt vagy szoroz az állapotunkon semmi. A többi csapatot azonban látványosan megviselte a dolog, főleg akkor, amikor a világoskékektől a csapatkapitány-jelvényt viselő lány felállt, és kért egy kis figyelmet az ebédelőktől. – Mi megvagyunk... – kezdte látszólag gondterhelten, és elhúzta a száját, mintha fájna valamije. – Ezer bocs mindenkitől, tudjátok, hogy szívünk szerint az összes csapatot kiválasztottuk volna – szónokolt. – De hát ez van, a szabály az szabály, szóval döntenünk kellett. Mielőtt ismertetném az eredményt, szeretném, ha tudnátok, hogy mindenkit nagyon szeretünk... – Annyira, hogy lenyúltátok a tanulókártyákat – bólintott Vivi suttogva, mire visszatartott nevetéssel néztem rá. Mekkora álszentek. – Szóval imádás van mindenkinek, de választanunk kellett, szóval a négy csapat, aki bejöhet a játékterembe velünk... – mondta hangosan, mire mindenki elhalkult, és érdeklődve várta a bejelentést. – Természetesen a szürkék – kezdte, mire a négy seggfej fiú, akikkel problémánk volt a kacsás feladatnál, elégedetten pacsizott össze amolyan „jók vagyunk, bro, szerintem is, bro” stílusban. – Jön velünk az arany csapat is – folytatta, és a másik négyes fiúcsapat is örömmel fogadta a hírt. – A harmadik választott csapatunk – affektált, így próbált bájosan kedvesnek tűnni, hogy ne legyen az utálat tárgya, amiért éppen az IOVhierarchiát közli a versenyzőkkel. Merthogy a világoskék csapat lányai a választottjaikkal együtt egyelőre úgy néztek ki, mint egy menő medencés buli résztvevői, a többi asztalnál ülő meg úgy, mint akik szeretnék, ha meghívnák őket, de erre kevés az esély.

Vagy semmi. – Gyertek, lilák! – közölte ünnepélyesen, mire a két lila fiú és lány, akik azért annyira nem lepődtek meg ezen a döntésen, elégedetten álltak fel, és soroltak be a világoskék lányok mögé. – Na alakul az az Insta-fotó – közölte Vivi halkan rágózva, és vigyorogva nézte az összejött társaságot. Közben a világoskék csapatkapitány a negyedik csapatot is bejelentette. – Az utolsó négyes pedig, akiket választottunk, és tényleg ezer bocsi, nem volt könnyű, és sajnáljuk a dolgot, tényleg – szabadkozott, előadva azt, hogy annyira nagyon bántja a dolog. – Világoszöld! – mondta ki abban a pillanatban, amitől az említett csapat elégedetten csapott az asztalra amolyan „tudtuk” stílusban. – Mindenki mástól bocs. Na menjünk – zárta le ennyivel a világoskékek kapitánya, és bevárva a többieket átmentek a boltíves átjárón a játékterembe. A következő pillanatban a teremben maradt versenyzők mind hallották, ahogyan a biliárdgolyók összecsapódnak, és megindul az élet a másik helyiségben. A főszervező ekkor a nyakát nyújtogatva keresett meg engem a tekintetével, és amikor a szemébe néztem, kurtán biccentett, jelezve, hogy én jövök. Igaz, még nem volt negyedik választottunk. Mindegy. – Oké, akkor improvizáljunk – álltam fel dünnyögve, és mivel ez nem sok mindenkinek tűnt fel, a kanalamat a tányér szélének kocogtattam. A csörömpölésemre többen odafordultak. – Köszi – kezdtem, és körbefordultam a termen. – Én rövidebb leszek és kevésbé színpadias, mint a világoskékek. Úgyhogy nem is tartanék fel senkit, a választottjaink a bézsek, az ezüstök, a pinkek, negyedikünk meg nincs, szóval aki elsőnek jelentkezik, bejutást nyer a játékterembe – zavartam le tíz másodpercen belül a dolgot, miközben a kiválasztott csapatok boldogan néztek össze, a többi versenyző pedig értetlenül pislogva meredt rám, megpróbálva felfogni a hallottakat. – Ööö – tette fel a kezét bátortalanul az egyik sötétkék melegítőt viselő lány. Ő kapcsolt elsőként. – Lehetünk mi? – kérdezte.

– Persze – vontam meg a vállamat. – Megvagyunk – intettem Róbert felé, aki maga előtt összefont karral, összehúzott szemmel nézett rám, végül bólintott, ami azt jelentette, hogy elfogadja. Akkor is, ha nem pont így képzelte, én pedig visszaülve a székemre tovább ebédeltem. Megvoltunk. Az öt csapat, akiket senki nem választott, keserű szájízzel, lehangoltan hagyta el az étkezőt. Nem kértünk tőlük elnézést, és nem tettük az agyunkat, mint a világoskékek, hogy hú, de nagyon sajnáljuk, mert ez semmit nem jelentett volna nekik. Ha kiközösítenek valakit, azon az sem segít, ha elnézést kérnek érte. Tudtuk, hogy rettenetesen rosszul eshet nekik, éppen ezért nem is próbáltunk úgy csinálni, mintha átéreznénk a problémájukat, hiszen nem éreztük. Mi benne voltunk valamiben, ők meg nem, felesleges lett volna úgy tenni, mintha ez nem így lenne. Így aztán csak csendben néztem az étkezőből kivonuló sötétbarna, sárga, világosbarna, halvány rózsaszín és türkiz csapat után, de nem mondtam nekik semmit, ahogyan a többiek sem. Szegények, amúgy halmozottan szerencsétlenül jártak, mert ha az nem lett volna elég, hogy nem választották őket, ahogy elhagyták az étkezőt, mint valami rossz filmben, az ablakban lógó virágcserép először csak ide-oda kezdett libegni, majd egy nagyobb széllökés erősen himbálni kezdte. Merthogy megérkezett a vihar, így aztán nagyjából annyi volt a lehetőségük, hogy visszamentek a házaikba. Nem csoda, hogy Kocsis többször felhívta a figyelmünket arra, hogy a versenyen fejben legyünk a legerősebbek. Kezdtük érteni, mire gondol. Eredetileg még nem terveztünk bevonulni a játékterembe, hanem ebéd után a kilátóba indultunk volna, de odaérve láttuk, hogy beborult, így csak készítettünk Vivivel néhány fotót a kilátó tetején egymásról, mert úgy nézett ki a viharos égbolt a háttérben, mintha eleve photoshopolva lenne, aztán nevetve lesiettünk a lépcsőn, és visszaindultunk az épületek irányába. Éppen az első esőcseppek előtt húzódtunk be a játékterembe. Az ajtóban egy szervező állt, aki szigorúan ellenőrizte, hogy csak azok mehessenek be, akik erre jogosultak. A terembe érve rajtunk kívül már mindenki ott volt, a világoskékek és a

választott csapataik az egyik biliárdasztalt és a két dartsot foglalták el, a mi választott csapataink közül pedig a pinkek a léghokit nyüstölték, amihez végre hozzájutottak, a sötétkékek a másik biliárdasztalnál játszottak az ezüstökkel, a bézsek pedig a szokásos asztalunknál ültek. Odasétáltunk hozzájuk, és helyet foglaltunk. – Kösz, hogy itt lehetünk – nézett ránk hálásan Andi. – Igazán nincs mit – feleltük leülve a szabad fotelekre és a kanapéra. – Mi is köszönjük – álltak le a játékkal az ezüstök és a sötétkékek, és a biliárddákóval a kezükben pillantottak felénk. – Semmiség – rázta meg a fejét Rajmund, jelezve, hogy nem kell hálálkodni. – Őrület, hogy minket is beválasztottatok – sétált oda hozzánk Panna a léghokiütővel a kezében. – Hogy jött ez az ötlet? – forgatta a fejét köztünk, miközben a másik három kilencedikes is minket nézett a pink csapatból. – Őrületesen meglepődtem, mondjuk örülünk is a fiúkkal rendesen – pillantott hátra rájuk. – Nem számítottunk arra, hogy bárki minket választ, mert azért valljuk be, eléggé kilógunk itt a sorból, főleg a korunk miatt, meg mert a legtöbben sportolók, mi meg nem igazán erről a területről érkeztünk. A türkizeknél például az egyik lány rúdugró, tudtátok? Én még soha nem ismertem senkit, aki rúdugró lenne, pedig mindig meg akartam kérdezni, hogy arra hogy jön rá valaki? Mármint honnan tudja, hogy abban jó? Véletlenül derül ki az ilyen, vagy hogyan? Egyszer csak ugrik egyet? – kérdezte, de mire bárki válaszolhatott, vagy legalább reagálhatott volna valamit, Panna szokásához híven tovább beszélt, valami teljesen másról. – Még csak pár perce játszom, de ettől a koronglökéstől biztos, hogy izomlázam lesz holnap. Mennyivel üthetem a korongot, hogy lehetne kiszámítani? Jaj, de kár, hogy itt nincs olyan nagy bokszolni való zsák, ami méri az ütés erejét, TikTokon egy csomó videót láttam arról, hogy miként prankelnek meg embereket az ütés közben, láttatok már olyat? Ha érdekel, én elmentettem néhányat, vagyis beszíveztem, hogy később is megtaláljam, bár ez vicces, mert lassan annyi videóm van

bekedvencelve, hogy így is nehezen találok meg bármit. Vagytok TikTokon? – nézett körbe. – Én ig... – kezdte Timi, a sötétkékek egyetlen lány tagja, de nem mondhatta végig, mert Panna folytatta. – Én vagyok, elég rég regisztráltam, de akkor még nem töltöttem fel semmit, anyuék nem engedték, csak miután elmúltam tizennégy, azóta vannak saját videóim, főleg challengeek, imádom a challenge-eket, mindig figyelem és megcsinálom a trendeket, az egyik videóm For You-ba is került, ami tök sok nézőt meg lájkot hozott, egy doboznyitós prank volt, apukámat vicceltem meg egy ajándékkal, volt vagy háromszáz kedvelésem rajta, de mondjuk amiatt, hogy sokan látták a For You-ban, jött bunkó komment is, aminek nem örültem, valaki például azt írta, cickányfejű vagyok, ami nem tudom, hogy sértő-e, mert a cickány végtére is aranyos, de nem tudom, szerintetek ez sértő vagy nem? – kérdezte, de mire bárki elmondhatta volna a véleményét a cickányokról, vagy elképzelt volna egy cickányt, Panna már tovább is hadart. – Szerintem jó lenne, ha bekövetnénk egymást, megmondjátok a neveteket? Hú, mekkorát dörgött, hallottátok? – kapta az ablak felé a fejét, ahol a beborult égbolt idő előtti sötétedés hatását keltette a kora délutáni órában. – Nagyon durva, nem? Ilyenkor hová mennek az állatok a pusztán? Biztos félnek. Vagy nem tudom, szerintetek fél egy szarvasmarha? – csapongott a léghokiütőt a keze közt fogva, mire a terem másik feléből a lila csapat fiúi odaléptek hozzánk. – Csá – kezdték, és az indokoltnál kissé tovább nézték Vivit, aki a biliárdgolyókat pakolta a háromszög tartóba félig ráhajolva az asztalra, majd észbe kapva visszafordultak, és folytatták. – Ha úgyis szabad az asztal, akkor elkérhetjük az ütőket a léghokihoz? – kérdezték, mire a kilencedikesek, akik Panna miatt leálltak a játékkal, szó nélkül átadták a léghoki kellékeit. – Ne, ne, várjatok – szóltam rájuk a fejemet rázva. – Még játszanak – mondtam a lila melegítős srácnak megvédve a pinkeket, és a kezemet nyújtva kértem vissza az ütőket. – Otthagyták az asztalt, ergo szabad – szállt vitába a srác. – Még játékban vannak, a kijelző szerint a partijuknak sincs

vége, ergo az asztal nem szabad... – makacsoltam meg magam a léghokiasztalra mutatva, ahol a kiírás szerint még tartott a játék. – Ez nem így működik, egy csomó ideje nem játszik rajta senki – ingatta a fejét, továbbra sem adva vissza Pannáéknak az ütőket. – De játszanak, csak szünetet tartottak, amíg beszélgettünk – erősködtem. – Kérem – nyújtottam ki újra a kezem egyértelművé téve, hogy igényt tartok a kellékekre. – Nem. Beszélgessetek tovább, mi addig játszunk – fordult meg azzal a szándékkal, hogy otthagyjon engem. – A kiscsaj úgyis szófosást kapott, mire befejezi a mondatot, mi lejátszottunk egy menetet – szólt hátra a lila srác a válla felett, és összeröhögött a haverjával. Ettől eléggé ideges lettem, úgyhogy dühösen utána kaptam, majd a maga mellett lóbált kezéből egy hirtelen mozdulattal kikaptam a léghokiütőt, és hátraugrottam egyet, hogy ne legyek benne a lendületének hatótávolságában. Ugyanis abban a pillanatban, hogy észrevette, megperdült a tengelye körül, és utánam nyúlt. – Hé, add vissza – kiáltott rám mérgesen. – Bocs, de lejátsszák a partit, ha tetszik nektek, ha nem. Utána felőlem jöhettek ti – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon, és felmutattam a kezemben tartott ütőt, jelezve, hogy anélkül nehezen boldogulnak. A két srác idegesen összenézett, és talán eszükbe jutott, hogy elvegyék tőlem, de közben a játékterem elcsendesedett, és mindenki felénk fordulva figyelte a jelenetet. A biliárdozók megálltak a lökéssel, a csocsó nem pörgött, és az ajtóban álló szervező is a nyakát nyújtogatta felénk. – Mi történik? – szólt oda hozzánk, gyanakodva méregetve minket. – Tényleg... Mi történik? – lépett oda hozzánk Rajmund is, és szórakozottan beleivott az üdítőjébe. A hirtelen megváltozott erőviszonyokat felmérve, illetve azt, hogy a szervező is minket figyel, a két lila csapattag dühösen megrázta a fejét, majd akinél a másik ütő volt, a felé nyújtott szabad kezembe vágta azt, de olyan lendülettel és erővel, hogy a

kinyújtott tenyerem vagy harminc centit zuhant le a levegőben, mire meg tudtam tartani. – Aú – suttogtam, tartva vele a szemkontaktust. – Bocs – vigyorgott elégedetten. – Ésszel, ember – szólt rá Rajmund idegesen. – Véletlen volt – hazudta, aztán a szervező felé fordult, hogy megválaszolja a kérdését. – Semmi nem történik, minden rendben van. Csak nem tudtuk, ki következik. De ők... – magyarázta, a szervező pedig biccentett, és odaszólt, hogy „normálisan játsszunk”, majd amikor látta, hogy a lila csapattagok elsétálnak tőlünk, tovább tabletezett. A lila fiúk bosszúsan mentek vissza a saját társaságukhoz, és gondolom, elpanaszolták a sérelmeiket, mert hirtelen a világoskék lányok és a szürke fiúk is felénk néztek és úgy beszéltek tovább, valószínűleg Rajmundról és rólam. – Látom, Major, sikerült barátkoznod – közölte Rajmund visszatartott röhögéssel, és újra belekortyolt a félliteres palackba. – Csak a szokásos – forgattam a szemem. – Nem fáj a kezed? – pillantott le a tenyeremre, amibe belevágta az ütőt az a seggfej. – Nem – füllentettem, aztán a hozzám lépő Pannára néztem, és visszaadtam nekik a léghokikellékeket. – Azta... Sose láttam még ilyet – ámult el az alacsony lány, és nagyokat pislogva meredt rám. – Hogy beleálltál a két gyerekbe, hát te aztán nem félsz, esküszöm, a szemed sem rebbent, mit nem adnék, ha ilyen bátor lennék, és nem beszari. Én még a sötétben is félek, tavaly például a zánkai táborban a szállásunk úgy volt, hogy az ágyamnál lévő ablak előtt fák voltak, és amikor fújt a szél, akkor a faágak hozzáértek az üveghez és kaparászták. Na hallod, gondolhatod, hogy mennyit aludtam. De ez még mindig nem olyan durva, mint az unokanővérem esete, aki... – Panna... – szóltam halkan, aztán amikor nem hagyta abba, erélyesebben megismételtem. – Panna!!! – kiáltottam rá, amikor elfogyott a türelmem. – Az asztal. Azért szereztem nektek vissza, hogy játsszatok – mondtam. – Ó, tényleg, köszi – felelte. – Csak ezt még elmesélem, mert

vicces a vége – próbálkozott, mire mérgesen meredtem rá. – Vagy nem mesélem el – helyesbített, majd a társaihoz visszasietve folytatták a játékot. Sóhajtva néztem utána, és Rajmund mellett állva, magam előtt összefont karral figyeltem, ahogyan játszanak, miközben a termet betöltötte a korong csapódásának hangja. A biliárdasztaltól ellépve Dominik jött oda hozzánk, és a dákóra támaszkodva rám nézett. – Minden rendben? – érdeklődött. – Persze, csak a liláknak akadt egy kis értelmezési problémájuk... – vontam meg a vállamat, mire Dominik odafordult, és végignézett a még mindig látványosan rólunk diskuráló társaságon, akik emiatt elkapták a tekintetüket rólunk, és inkább dartsozni kezdtek. És nem kérték el többé a léghokiasztalt. Az egész délutánt és estét a játékteremben töltöttük, tekintve, hogy odakint viharos szél volt és szakadó eső, így mást nem is nagyon tehettünk. A világoskékekkel és a választott csapataikkal nem kommunikáltunk, és ami még fontosabb, nem is konfrontálódtunk többet, a léghokiasztal-esetet követően valahogy elkerültük egymást a termen belül, mintha a két biliárdasztal között létezett volna egy láthatatlan demarkációs vonal, amit egyik fél sem lép át. Az egyik biliárdasztal a csocsókkal együtt a világoskékekhez és barátaikhoz tartozott, a másik biliárdasztal a léghokival pedig hozzánk. Ez egy ilyen szó nélküli megállapodás volt, magától alakult ki, és bevált, nem zavartuk egymás köreit. És bár nem kellett volna, de a választott csapataink, köztük az önként jelentkező sötétkékek is mellettünk maradtak végig, nem vegyültek el a „másik térfélen” lévőkkel. Vacsorára átmentünk az étkezőbe, ahol találkoztunk a játékteremből kizárt csapatokkal, akik unottan étkeztek, aztán kedvtelenül elmentek a házaikba, mi pedig az evés végeztével a boltíven át visszamentünk a játékterembe. Tahi egyszer benézett hozzánk, és a sötét esőpöttyökkel tarkított kapucniját levéve gyanakodva lépett oda hozzánk, miközben a foteleken és a kanapén ülve kártyáztunk.

– Mi ez a feltűnően normális viselkedés? – kérdezte odaállva Rajmund és közém. – Csak unózunk – mutattam fel a kezemben lévő lapokat. – Értem – nézett körbe Tahi. – Szóval így kártyázgattok együtt, békésen – húzta össze a szemét. – És ők miért néznek felénk annyira csúnyán? – biccentett a világoskékek és barátaik felé. – Talán ilyen az arcberendezésük – vonogatta a vállát Rajmund, és dobott egy kártyalapot, mire többen elfojtották a nevetésüket a beszólásán. – Aha, hát persze. Mit műveltetek? Fehér, benne volt a kezed, ugye? – tippelt rögtön. – Nem, hanem úgy volt, hogy a lilák el akarták kérni a léghokiasztalt – kezdte Panna. – Pedig még játszottunk rajta, Tibi még nem is lökött egyszer sem, csak közben én beszélgettem kicsit Sárával, erre jött az a gyerek a liláktól, hogy amíg beszélgetünk, ők átvennék az asztalt. Én rögtön odaadtam az ütőt, meg Palkó is, mert hát nem akartunk konfliktust. Amúgy az a lila csapattag, aki az ütőt elvette, totál emlékeztetett valakire, szerintem arra, aki egyszer mellettem ült a buszon hetedikben, amikor Hódmezővásárhelyen voltunk az osztállyal. Járt már Hódmezővásárhelyen? Mert akkor tudja, hogy a buszállomáson, ahol van a... – hadarta Panna, Tahi pedig pislogás nélkül meredt rá. – Mi? – kérdezte, és ez volt minden, amit ki tudott préselni magából, miközben Panna már egészen máshol járt a mesélésben. – Öt és feles a lábam, ami a magasságomhoz stimmt, mert hát elég alacsony vagyok, na de nem könnyű cipőt találni, mert a feles méret becsapós, és nincs is minden márkából, az ötös meg sokszor kicsi, a hatos meg nagy. Van köztetek feles lábú? – pillantott körbe. – Nem, de öngyilkos több is – motyogta Keri, a megjegyzésén pedig halkan elnevettük magunkat. – És akkor Sára megvédett, kikapta a lila gyerek kezéből az ütőt – kanyarodott vissza hirtelen Panna a sztori elejére –, és visszaadta nekünk. Úgyhogy játszhattunk tovább – magyarázta,

Tahi pedig a terem másik oldalára pillantott, és megnézte magának a két biliárdozó lila tagot. – Major, ne keresd a bajt – tanácsolta. – Rendben. – Akkor sem, ha igazad van – tette hozzá megenyhült arccal, utalva arra, hogy egyébként jogosnak tartja a viselkedésemet. Mosolyogva bólintottam, mire a tanár továbbfordult. – És Fehér, te is figyeljél magadra – szúrta oda Rajmundnak, aki felnézett a kezében tartott kártyákból, és értetlenül megrázta a fejét. – Csináltam most valamit? – Nem, csak megszokásból mondom. Beidegződés – vágta oda Tahi, mire Rajmund átgondolva a dolgot biccentett egyet, jelezve, hogy kibékül ezzel a válasszal. – Jól van, ne halljak rólatok. Vivi, neked meg még egyszer gratulálok, nagyon ügyes voltál. – Köszönöm – mosolygott a tanárra, aztán dobott egy lapot. – Jó éjszakát – szólt Tahi. – Jó éjt, tanár úr – intettem. – Ne maradjatok fent sokáig. És még benézek hozzátok egyszer – tette hozzá. – Betakargatni? – kérdezte Rajmund fel sem nézve a kártyalapjaiból, mire mindenki elröhögte magát, Tahi pedig a fogát szívva biccentett egyet, és Rajmund mögé sétált. – Sárga kettes, sárga hármas, zöld hármas, ó, nocsak, piros plusz kettes, kék vissza lap – kezdte hangosan felmondani Rajmund kezéből a lapokat. – Na jó – röhögte el magát a fiú, és ledobta a kártyáit. – Ezt megérdemeltem – biccentett a tanár felé, aki szórakozottan elköszönt tőlünk és kiment a játékteremből, mi pedig új partit kezdtünk. Egy ideje játszottunk már, amikor hirtelen egy narancssárga esőkabátos rontott be odakintről, ledobta a fejéről a vizes kapucniját, majd belenyúlt a mély zsebébe, kihúzott belőle egy köteg borítékot, és felszólította a csapatkapitányokat, hogy menjenek érte. – Ó, hogy az a... – dobta le Andi a kártyákat a kezéből. – Nem mondtad, hogy uno, vehetsz fel egy csomót – szólt rá a

s ö t é t k é k e k i n fó s a , V i k t o r. Ő k i c s i t k é s ő b b é r t e t t e m e g , h o g y m i t ö r t é n i k.

15. Ilyen borítékot még nem kaptunk eddig. Semmifajta rejtvény nem volt benne, sem egy képeslap, ami utalna valamire, semmi. Csupán egy tényleges levél arról, hogy másnap reggeli után tíz órakor álljunk készenlétben a kapuban mindannyian, mert csapatfeladatra megyünk. – Ez fura – forgattam az ujjaim között a borítékot, és újra belenéztem, hátha elkerülte valami a figyelmünket. De nem, nem volt ott más. A levelet közben átadtam a többieknek, akik hozzám hasonlóan tüzetesen átnézték. – Semmi – jelentette ki Vivi. – Nálatok? – pillantott Andiékra. – Semmi – mutatták fel a saját borítékjukat, amiben szintén csak egy levél állt azzal, hogy másnap tízkor csapatfeladat. Mindenki ugyanolyat kapott, és hiába kapargattuk, tartottuk a fény felé, fényképeztük le és filtereztük, hátha van valami rejtett nyom, nem szerepelt benne más, csak ami valóban látható volt. Úgyhogy feladtuk a nem létező rejtvény kutatását, betudva annak a dolgot, hogy a szervezők biztosan nem véletlenül alakították így. Hiszen azzal is ki lehet csinálni az idegeket, ha csak megmondod, hogy mikor lesz valami, de arra még csak nem is utalsz, hogy mi... Holnap tízkor, reggeli után legyünk a kapunál, mert indulunk csapatfeladatra. Semmi más. Hová megyünk, meddig tart, mit vigyünk.... Passz. Minden csapat ugyanazt az üzenetet kapta, így aztán senki nem tudott semmire gondolni, vagy éppen az volt a baj, hogy mindenre gondolhattunk, szóval mi viszonylag hamar túl lettünk azon, hogy feladatra megyünk, mert a jelek szerint ezzel egyelőre nem volt több dolgunk. De velünk ellentétben néhány versenyzőt azonnal bestresszelt a dolog, így aztán a borítékosztás után némiképp megváltozott a hangulat. A pinkek például elmentek aludni, hogy kipihentek legyenek a feladatra, mert hát „bármi lehet”, ezt az elvet pedig a sötétkékek is osztották, így ők is hamar leléptek. Egyébként mint kiderült a közösen töltött estén, a sötétkék csapat tök normális, a salgótarjáni négyes tagjai az úszó Timi, az

infós Viktor, az atléta, azon belül is futó Jani és a vívó Gábor voltak, és jót beszélgettünk velük, úgyhogy végül örültünk, hogy ők jelentkeztek önként a játéktermi nyereményünkre. A pinkek és sötétkékek távoztával az ezüst és bézs versenyzőkkel maradtunk, és játszottunk még néhány partit. A terem másik felében lévő társaság viszont teljes létszámban maradt, tőlük az összes játéktermi tartózkodásra jogosult csapat jelen volt, és nagyon úgy tűnt, hogy maximálisan kihasználják a nyereményüket, mert egyszerűen nem tágítottak. Egy idő után egyre közelebb merészkedtek hozzánk, végül az egyik fiú a világoszöld csapatból vette a bátorságot, és megkérdezte, hogy ha már mi nem játszunk a léghokival, akkor esetleg ők... Mivel ezúttal az asztalon hevertek az ütők és a korong is, a kijelzőn pedig null-null szerepelt, természetesen megengedtük, sőt, meg sem vártuk, hogy végigmondja, már rávágtuk, hogy nyugodtan. Na, ettől a lilák számára még nagyobb ellenségek lettünk. Egyszerűen nem értették, hogy mi volt a gond, amikor elszedték az asztalt. Személyesnek vették a dolgot, de őszintén, nem ért annyit, hogy megmagyarázzuk nekik, úgyhogy hagytuk, hadd mérgelődjenek. Én már akkor mondtam nekik, amikor visszakértem a pinkeknek az asztalt, hogy várják meg az aktuális menet lejátszását, utána felőlem lehet az övék, arról viszont nem tehetek, ha megsértődtek, és ezután nem próbálkoztak újra. Az ő bajuk. Így viszont a világoszöldeké lett az asztal, akik játszani kezdtek, az ide-oda ütődő korong pedig ismét okozott egy kis lármát. Az asztalon félretolt dobókockák, Gazdálkodj okosan játékpénzek és Jenga kockák rumlijában a telefonom kijelzője világítani kezdett, mire érdeklődve előrehajoltam, és felemeltem. – Mi a... – motyogtam, amikor is a szalagértesítéseim egymást váltották nagyjából másodpercenként. – Jézusom, az mi? – kérdezte Andi, aki mellettem ülve észrevette, hogy mi történik a kezemben lévő készüléken. – Értesítések – feleltem összehúzott szemmel ellenőrizve a dolgot.

– Ennyi? – lepődött meg. – Ha meghalok, sem érdekel ennyi embert – közölte, mire többen felnevettek a társaságból. – Jönne tíz sírós emoji, meg szerintem egy nagy röhögés is. Őt visszajárnék kísérteni – tervezgette. – De tényleg, mi ez, amire ennyien reagálnak? – nézett újra a telefonomra, ahol a szalagértesítésben még mindig érkeztek az újabb és újabb lájkok és kommentek. Andi a homlokát ráncolva rázta a fejét, jelezve, hogy nem érti, én azonban rögtön tudtam, hogy mi ez. – A TikTok-videóm kikerült a főoldalra – magyaráztam meg, mire a többiek is felnéztek a kártyalapjukból. – Tényleg? Milyen videó, muti! – érdeklődött, mire megnyitottam az alkalmazást, és közelebb hajolva hozzá megmutattam neki. – Hű, basszus, ezt nem csodálom, hogy For You-ba ment – biccentett elismerően. – Megnézhetem a többi videódat is? – kérdezte, aztán amikor bólintottam, Andi felpöccintette a Rajmund által készített videót, és megjelent a fél évvel ezelőtti, legutolsó feltöltésem. – Na ne már, hogy ez te vagy – kerekedett el a szeme, és ledöbbenve pörgette a videóimat, én pedig mellette ülve néztem vele a régi önmagamat. – De, én vagyok – biccentettem. – Voltam – javítottam ki magam, és Andival együtt néztem a felvételeket, amikből a táncon kívül már semmi nem volt az életemben. Sem olyan külső, sem az állítólagos legjobb barátok... Semmi. Abból a Major Sárából, aki a TikTok-videóimon szerepelt, már csak a tánc tetszett, de az még mindig nagyon. Ami szerencsére annak ellenére is az életem része maradt, hogy kiraktak a csapatból. Sőt, ha lehet, a balhé után még inkább erről szólt az életem. Csak a megszokottól eltérően nem a kollektív, csoportos értelemben, mert miután Zita kirúgott, nem mentem új tánciskolába. Mehettem volna, de nem tettem. Még nem éreztem megfelelőnek az időpontot. Éppen ezért egyedül, magamban folytattam, és képes voltam délutántól késő estig próbálni a szobámban, koreókat kitalálni, kidolgozni és megvalósítani. Ez az egy volt, ami éltetett. A tánc hatására rengeteg időt voltam otthon, barátok nélkül

mondjuk ez nem esett nehezemre, de nem is volt nehéz, és anélkül, hogy észrevettem volna, megtanultam egyedül lenni, csak úgy a tánccal, a zenével meg magammal. Ez különösen jó hatással volt mindenre, hiszen suli után rögtön hazamentem, végig otthon voltam, nem kértem, hogy elmehessek ide-oda, nem kértem pénzt feleslegesen, nem volt szükségem semmire. A változás nemcsak bennem, hanem rajtam is érezhető volt, és ezt anyu is észrevette, így aztán egy idő után eltűnt a haragja, kiérdemeltem a bocsánatát, és nagyjából olyan lett a viszonyunk, mint a balhém előtt. Vagy sokkal jobb. Aput viszont nem tudtam meggyőzni, ő a mai napig mérges, és ezt minden adandó alkalommal ki is mutatja felém. Az ő csalódottsága talán összetettebb vagy mélyebb, esetleg őt jobban megbántottam a viselkedésemmel, jobban szégyent hoztam rá, vagy nem tudom. Fogalmam sincs, nem beszélünk róla. Meg másról sem. Anyu szerint idővel jobb lesz. Én ebben nem bízom, de azt hiszem, már nem is érdekel, majd egyszer, ha akar, megbocsát, addig fejen is állhatok, úgysem történik semmi. De csak apu haragja a negatívum, azon kívül minden más jobb a balhé óta akkor is, ha látszólag csak veszítettem az egésszel. Szerintem nagyobb nyertese vagyok még így is a történteknek, mint azt bárki gondolná, mert időközben rájöttem, hogy nem is hiányzik a régi Major Sára élete, és főleg nem hiányoznak a régi Major Sára barátai, akik az Andi kezében lévő telefonom kijelzőjén táncoltak velem együtt egy nagyjából egyéves videón. – Ők azok, akiket említettél? – kérdezte a telefonomat felém mutatva. – A régi barátaid? – Ők azok. De sosem voltak a barátaim – feleltem őszintén, miközben a próbaterem tükrén keresztül rögzített felvételt néztem, amiben látszik, hogy én állok legelöl, mert Zita engem állított oda, mondván, én vagyok a legjobb, Sziszi és a többiek pedig kicsivel mögöttem. A felvételen egy szürke, bő fazonú melegítőgatya volt rajtam, aminek gumis alja a magas szárú fehér sneakersembe volt tűrve, felül pedig egy spagettipántos fekete topot viseltem. A felcopfozott hajam ide-oda libeg ugrálás közben, miközben

egymás után próbáljuk el újra és újra a koreót. A felvételen a kezdeti bénázások után egyre jobbak és jobbak vagyunk, és az összevágott videó végére természetesen már hibátlanul, tökéletesen egyszerre adjuk elő. Majdnem két hét próbáját sűrítettem bele egyetlen percbe összevágva, ami borzasztóan nagyot ment, a második leglájkoltabb videóm volt (az első a havazásban a shuffle tánc), a videó legvégén pedig mindenki eldől, lefekszik a földre, vagy éppen összeroskad amolyan „sikerült, megcsináltuk, végünk van” stílusban. Kivettem Andi kezéből a telefonomat, magam elé tartva rányomtam a kijelzőre, és megállítottam a felvételt. A leállított képkockán Sziszi és én hanyatt fekszünk a földön felhúzott térdekkel, arcunkat takarva a kezünkkel, de azért látszik, hogy mennyire nagyon nevetünk. A felvétel tökéletesnek hatott, tényleg minden komment „ilyen társaságot és ilyen barátokat akarok” stílusú volt. Na ja, friendship goals. Inkább ne kívánjon senki ilyet. Mert attól, hogy engem kipateroltak onnan, Szisziék most ugyanúgy ott vannak a próbateremben, ugyanúgy csinálják ezeket a videókat, timelapse felvétellel mutatják a fejlődésüket és a tánc betanulását, ugyanúgy fekszenek a végén a próbaterem padlóján kimerülten, ugyanúgy nevetnek, ugyanúgy állatkodnak és hülyülnek. Csak annyi a különbség, hogy én nem vagyok ott. Ja, meg hogy a helyemet Sziszi vette át. Most ő a fő táncosa a csoportunknak. Elnézést, a csoportjuknak. Engem kiszórtak maguk közül, és tök jól megvannak nélkülem is. Mindegy, már nem is lennék oda való. Sem külsőleg, sem belsőleg nem passzolok a társaságukba, és talán sosem kellett volna ennyire bevegyülnöm. Ha valamit megtanultam a történtekből, az az, hogy nem gond, ha kilógsz a sorból a tökéletesek között. Olyankor keresd a hozzád hasonlóan elcseszettek társaságát, mert ők szó nélkül befogadnak. És ahogyan a kijelzőm Sziszivel a földön fekvős, röhögős képkockájáról felnéztem az unózókra, akik éppen Kerivel kiabáltak, amiért nem mert Dominiknak rossz lapot dobni, mert félt tőle, elmosolyodtam, aztán felpöccintettem a videót a

következőre, hogy haladjunk tovább, nincs azon annyi néznivaló. Andi vette a célzást, és bólintva továbblépett a táncos videóimat nézegetve. – Mi van, Major, nem állsz be? – szólt hirtelen Rajmund, mire elszakítottam a tekintetem a felvételről, és a szemébe néztem. – A többieket olyan könnyen elverem, egy kis kihívás jól jönne – tette hozzá kiosztva a kártyákat. – Te akartad – fogadtam el azonnal a felhívást, és felvettem az első lapot, amit dobott. – Uhh – néztem meg a kártyát. – Nem akarsz újra osztani? – kérdeztem, tettetve, hogy jó lapom van, mire Rajmund megállt a mozdulatban, és gyanakodva kezdett méregetni. – Blöffölsz, Major, valami béna lapot kaptál – húzta össze a szemét. – Vagy... – mondtam. – Vagy egy plusz négyest kaptam rögtön – próbálkoztam a sima piros kettessel a kezemben, mire Rajmund ingatni kezdte a fejét, hogy nem érdekli, és folytatta, de egyetlen lap leosztása után, amit Dominik elé dobott le, Rajmund újra rám nézett. – Mit kaptál? – Nem mondom meg – nevettem fel, és a mellkasomhoz szorítottam a lapot. – Mutasd – kérte. – Nem! Miért tenném? – nevettem megállás nélkül. – Mert tudom, hogy kamuzol – erősködött. – Akkor kamuzom – vontam meg a vállamat, mire Rajmund újra egyesével osztotta szét a kártyákat. – Vagy igazat mondtam – tettem hozzá. – Húsz másodperc múlva a kezemben lesz a kártyalapod – közölte halálosan komolyan. – Csak próbáld meg – vágtam rá kissé elhamarkodottan, mert a következő pillanatban Rajmund az egész, kezében lévő paklit ledobta az asztalra, amire a többiek felháborodottan röhögve tárták szét a karjukat, jelezve, hogy éppen játszottak volna, de Rajmund figyelmen kívül hagyta, és odalépett hozzám. Nevetve felsikoltottam a kanapén ülve, és védekezőn magam

elé húztam a térdeimet, miközben a kezemet a hátam mögé rejtettem a kártyalappal együtt. Rajmund rám hajolva ügyet sem vetett arra, hogy próbálom távol tartani magamtól, és egy ölelő mozdulattal egyszerűen megpróbált benyúlni a hátam mögé, de nem sikerült neki, mert olyan erősen nyomtam magam a kanapénak, amennyire csak tudtam. Ezt azonban viszonylag hamar megunta, és hirtelen belenyúlt az oldalamba a csípőm és a bordáim között, ami egyszerre csikizett és ugrasztott ki a helyemről olyannyira, hogy röhögve felkiáltottam, és reflexből kirántottam magam mögül a karomat. Rajmund egy laza mozdulattal elégedetten vette ki az ujjaim közül a kártyalapot, és szórakozott mosollyal huppant le mellém, aztán maga elé feltartva nézegette, miközben én még mindig fájdalmasan röhögtem attól, ahogy belém bökött. – Látod, Major, mondtam, hogy odaadod – nézegette a kártyát elégedetten. – Nem adtam oda – nevettem az oldalamat fogva. – Dehogynem – pillantott rám. – És ahogy sejtettem. Béna lap – sóhajtotta. – Jó, nyertél – ismertem be. – De ezt ne csináld többet – dörzsöltem meg az oldalamat a pulcsimon keresztül. – Ne? – Ne – kértem. – Mit, ezt? – nyúlt felém, mire hangosan felnevettem, és a levegőben elkaptam a karját. – Igen, ezt. – Miért, fájt? – Nem, csak rossz volt – feleltem. – De nevettél – emlékeztetett. – Nem akartam – fojtottam el újra a nevetésemet. – Aha... – méregetett Rajmund mellettem ülve. – Jó, nem csinálom többet. – Köszi – bólogattam, mire Rajmund elgondolkodott. – Csak hogy tisztázzuk, ezt ne csináljam többet? – kérdezte, és megint belenyúlt az oldalamba, amitől akkorát üvöltöttem nevetve, hogy az ajtóban tabletező szervező felénk nézett, és a

dartsozók is hátrafordultak, hogy mi történik. – Hülye! – röhögtem Rajmund vállába fúrva az arcomat, aztán félig nevetve, félig mérgesen emeltem fel a fejem, és a szemébe néztem azzal a szándékkal, hogy haragos arcot vágok, de végül újra elnevettem magam, és megpróbáltam visszabökni, mire Rajmund lazán mosolyogva lefogta a kezem. – Na jó, ezzel ellesznek egy darabig, játsszunk – közölte Vivi visszatartott mosollyal, és osztani kezdett. Amikor mindenki felvette a kártyalapjait, Rajmund elengedett, és a sajátjait felvéve legyező alakba rendezte a kezében. Ezek után én is normális, ülő pozícióba kászálódtam, és felvettem a saját lapjaimat. – Te kezdesz, Sára – szólt Dominik. – Ó, tényleg? – vigyorodtam el. – Akkor tessék, Rajmund, indítsunk azzal, hogy kimaradsz – dobtam le a kártyalapot. – Jól van, Major, de nem arra megy a kör – vágta rá, mire mindenkiből kitört a röhögés. – Mi? – kérdeztem zavartan, miközben a másik oldalamon Andi fapofával nézett maga elé. Merthogy utánam ő következett, és ezek szerint rögtön ki is maradt. – Basszus, bocsi – kaptam a szám elé a kezem nevetve. – Semmi baj – ingatta a fejét. – Ha egy szituációval kellene jellemeznem az életem, akkor ez lenne az – közölte, a megjegyzésére pedig többen felnevettünk. Éjfél volt, amikor végül kiléptünk a játékteremből. Már nem esett, de a levegő kifejezetten hideg volt, így sietősen indultunk a házakhoz. A rónán látszódtak a távoli villámcsapások, arra, amerre elvonult a vihar, az égbolton néha végigcikázott a fény, megvilágítva a fekete égboltot, amit messzi mennydörgés követett. A szobánkban Panna már aludt, így halkan, egymás után készülődtünk el. Én mentem elsőként, majd amikor a fürdőszobában végeztem, bebújtam az ágyamba, nyakig felhúztam a takarómat, és fejemet a hideg párnahuzatra rakva

hanyatt feküdtem, aztán kidugtam a kezem annyira, hogy lássam a telefonomat, amihez az államat természetellenes pózban kellett lefelé nyomnom a mellkasom irányába. A kijelző fénye tompán bevilágította a szobát, és kiütögetve a TikTok-értesítéseimet észrevettem egy Instagram-taggelést, úgyhogy rányomva megnyitottam a @majorsaraisdead profilomat, és megnéztem, hogy ki és min jelölt. Egy lapozgatós poszt volt, Zétény töltötte fel a ma esti fotókat, amin engem is bejelölt. A képek a játékteremben készültek, az első kettőn a bézs csapat biliárdozik vegyesen az ezüstökkel (a fotón félig Dominik is látszódik), a második képen Vivi beszélget Kerivel, a háttérben Andi az üdítős hűtőhöz hajol éppen le. A harmadik képen Panna beszél, mindenki más pedig nézi. A negyedik fotó már a kanapénál és foteleknél készült, a köztünk lévő asztalon a világ legnagyobb rumlija volt látható, kártyalapok, csocsólabda, ledőlt Jenga torony elemei, társasjáték bábuk és persze mindezek tetején az UNO kártya kupaca. A kártyázásról egymás után négy kép is felkerült a lapozgatós posztba, volt, amin Andi mellett ülök és mindketten a kamerába mosolygunk, a másikon hátul állok és valamin nevetek, aztán volt egy olyan, amin Dominikra nézek, aki éppen dob egy lapot. És volt egy olyan is, amin Rajmund mellett ülök, ez azután történt, hogy bökdöste az oldalamat, és ott is maradt velem. A fotón széles mosollyal nézek rá, ő pedig az asztalra felrakott lábbal ül mellettem, és a kanapén hátradőlve a tenyerébe temeti az arcát, úgy nevet. Azon gondolkodtam, hogy itt éppen mit mondhattam neki, amin ennyire jól szórakozott, de nem ugrott be, közben pedig az ujjaimmal széthúzva kinagyítottam a képet, amennyire csak lehet, hogy lássam az arcát nevetés közben, de eltakarta a kézfeje. – Jó képek – suttogta hirtelen Vivi a fejem felől, mire annyira megijedtem, hogy kiejtettem a kezemből a telefonomat, ami tompán zuhant a mellkasomra, majd természetesen a nem kívánt irányba eldőlve hangos koppanással találta el a kulccsontomat. – Aú – dörzsöltem meg az ütés helyét, és hasra fordultam, úgy néztem Vivire a félhomályban, aki a saját párnáján könyökölve nézett át az ágytámlája felett, és mozizott a telefonomon. –

Miért... – kezdtem, aztán megráztam a fejem. – Mégis mióta nézed, hogy mit netezek? Vivi rögtön megértette, hogy nem örülök a történteknek, mert túl személyes és intim dolog megnézni, hogy ki mit csinál az Instán, és íratlan szabály, hogy nem illik leskelődni, ezért a fejét rázva szabadkozott. – Csak mikor lefeküdtem, láttam, hogy képeket nézel, amin rajta vagyok, úgyhogy rápillantottam, és véletlenül úgy maradtam... Bocs, nem akartam tapintatlan lenni – mondta, én meg időközben rájöttem, hogy túlzás volt ilyen mérgesnek tűnnöm, hiszen eleve ő is taggelve van a fotókon, meg hát egyébként is, IOV-os életképeket néztem, semmi mást, nem csináltam semmi rosszat... – Oké, semmi gond, csak nem tudtam, mióta nézed – feleltem. – Nemrég, de ígérem, nem figyelem tovább, itt a sajátom – mutatta fel a telefonját, mintha csak bizonyítani akarná. – Tényleg nem probléma – bizonygattam, de addigra már mindegy volt, sikerült hülyén viselkednem. Vivi visszafordulva a kezébe vette a telefonját és netezni kezdett, miközben én a saját készülékemmel a kezemben feküdtem a helyemen, és a kijelző erőtlen fényében fintorogva fordultam újra felé. – Az előbb... – kezdtem. – Igen? – pillantott rám, arcán egy videó képkockáinak váltakozó fényével. – Amikor ránagyítottam a képre, nem tudom, láttad-e – magyaráztam. – Nem tűnt fel – mondta, és nem tudtam megállapítani, hogy igazat mond-e. – Ja, akkor mindegy – paskoltam meg a párnámat, és hanyatt elhelyezkedve meredtem a plafon felé. Majdnem öt másodpercig bírtam így, aztán megint hasra vágtam magam. Vivi elszakította a tekintetét a telefonjáról, és kérdőn nézett rám. – Nem baj, csak akartam mondani, hogy ránagyítottam, mert olyan volt, mintha pixeles lenne egy ponton... – közöltem. – És az volt? – kérdezte.

– Mi? – Pixeles... Egy ponton – emlékeztetett, mire rögtön megráztam a fejem. – Ja, nem, csak azt hittem. – Akkor jó – mosolyodott el a száját beharapva. – Igen – biccentettem, aztán újra megfordultam, és kínosan lesütöttem a szemem. Nyilván elhitte nekem. Nyilván...

16. Az Iskolák Országos Versenye negyedik napjának hajnalán magamtól ébredtem, és a telefonom kijelzőjén ellenőrizve az időt hunyorogva megállapítottam, hogy fájdalmasan korán van. Betudtam annak, hogy valószínűleg a ránk váró csapatfeladat miatti izgalom ugrasztott ki az ágyból, majd halkan a fürdőszobába indultam, hogy elkészüljek. A lehető legkörültekintőbben lépkedtem a többiek ágya között, majd óvatosan kivettem a szekrényből a holmikat, amikre szükségem volt, és behúzva magam mögött a fürdőszobaajtót, beléptem a pici helyiségbe. A zuhanyrózsa először szaggatottan lövellte a vizet, aztán folyamatosan kezdett folyni, így beálltam alá, majd sebes mozdulatokkal betusfürdőztem magam, és kinyúlva a kabin bepárásodott ajtaján, vakon tapogattam a mosdó szélét, mire a kezembe került a borotvám, amit elfelejtettem bevinni magammal a zuhanykabinba. Mikor elkészültem, a törölközőmet magam köré csavarva letöröltem a csap feletti bepárásodott tükröt, aztán ösztönösen a hajszárítóért nyúltam volna, amikor beugrott, hogy még mindig rettenetesen korán van, a többiek pedig alszanak, és egészen biztos, hogy nem szeretnének felkelni a zajongásomra. Úgyhogy csak magamra kaptam a ruháimat, felvettem a karkötőimet, aztán átdörzsöltem a vizes hajam a törölközővel, és fellógatva visszaraktam a tartóra. A sminkcuccaimat tartalmazó neszesszeremet és a kihúzott hajszárítót megfogva kislisszoltam a fürdőszobából, és a bejárati ajtót halkan kinyitva léptem ki a hortobágyi napkeltébe. Csípős volt az idő az esti vihartól és esőzéstől, ezért a piros szirteses pulcsim kapucniját a fejemre húztam, és a tanároknak szállást adó főépületbe siettem, mert ott a belső uszodához tartozott öltöző, ahol magamban lehettem. Így aztán kellőképpen kiélveztem a pazarul megvilágított nagy tükröket, amik előtt végre normálisan tudtam kifesteni a szemem és megcsinálni a szemöldökömet, nem úgy, mint a szobában, ahol általában az ágyon ülve a két combom közé erősítve tartom a tükröt, és

összevissza helyezkedek, mire beállítom úgy, hogy látom magam, amint szempillaspirálozok. Ehhez képest a főépülethez tartozó belső medence öltözője maga volt a luxus, így aztán ráérősen készülgettem, még a hajamba is tök jól beleszárítottam egy hullámot nagyjából a fülem közepénél, aztán nyugodtan kifestettem a szemem, sehova nem siettem, és senki nem zavart. Mikor végeztem, a piros szirteses tornazsákomba visszatettem a saját hajszárítómat meg a sminkes piperémet is, és egy utolsó ellenőrzés után az egész alakos (!) tükörben már kész is voltam. Hát így azért egészen más volt készülődni. Az öltözőből kilépve a kijárat felé indultam, amikor is a vízcsapkodást hallva érdeklődve megfordultam, és követve az egyre erősödő, semmivel össze nem keverhető klóros uszodaszagot, benéztem a medencéhez vezető ajtón. Összesen heten tartózkodtak a vízben, mind úszók vagy vízisportot űzők lehettek, és az egymástól kötéllel elválasztott pályákon edzettek egymás után úszva a hosszakat. Az ajtóban állva néztem őket pár pillanatig, aztán tekintve, hogy nem akartam zavarni, visszaindultam a kijárat felé. A főépületből kilépve a már teljesen kivilágosodott égbolt alatt sétáltam a csendes házsorok között, miközben a puszta irányából madarak éneke hangzott fel. A tornazsákomat nem vittem vissza a házba, hanem magamnál hagytam, mert a jelek szerint a többiek még mindig aludtak, ezért csak elhaladtam a házunk előtt, és automatikusan a hátsó játszótérre mentem. A kerítéshez lépve rátámászkodtam a felső gerendára, és alkaromon pihentetve az államat a madarakat figyeltem, ahogyan fel- és leszállnak a rónára. Döbbenetesen megnyugtató volt nézni. – Szia, Sára – szólt hirtelen egy hang a kilátó tetejéről, mire ijedten ugrottam egyet hátra. – Bocs, nem akartalak megijeszteni – tette hozzá Dominik, aki a faépület tetejéről nézett le rám. – Már mindegy – nevettem zavartan még mindig a mellkasomra szorított tenyérrel, aztán amikor újra normalizálódott a pulzusom, kérdőn pillantottam fel. – Te mit csinálsz ilyen korán?

– Amit te – vonogatta a vállát. – Átmentél a főépületbe az uszodai öltöző tükréhez kényelmesen és nyugodtan kifesteni magad? – kérdeztem vidáman. – Vagy nem azt, mint te – gondolta át, én pedig hangosan felnevettem. – Igazából kijöttem megnézni a napkeltét – ismerte be. – Hogyhogy? – indultam fel a falépcsőn hozzá, Dominik pedig a kilátó tetején állva várt rám, és az utolsó fokoknál felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen. – Köszi – fogadtam el, aztán felérve újra megkérdeztem. – Szóval hogyhogy napkeltét néztél? – Azt olvastam a neten, hogy aki erre jár, ne hagyja ki – mesélte, aztán elővette a telefonját, és megnyitva a képgalériáját felém mutatta. – Hű – ámultam el a fotót nézve. – Ezt te készítetted? – lepődtem meg. – Aha. – Filterezett? – érdeklődtem, mire Dominik úgy nézett rám, mint akit még a feltételezés is sért. – Gondolom, nem – javítottam ki magam. – Nem – helyeselt. – Gyönyörű – néztem a képeket, egymás után lapozva Dominik telefonján. – Szerintem holnap kijövök én is, főleg, ha ennyire korán kelek – terveztem. – Megéri, tényleg – biccentett, miközben még mindig a telefonja kijelzőjén húztam az ujjamat, pörgetve a fotókat. – Remélem, még nekem is lesz lehetőségem megnézni itt a napkeltét – sóhajtottam államat az alkaromra támasztva, úgy bámultam a kilátóból a végtelen rónát. – Lesz – biztosított Dominik, aki magabiztosnak tűnt azzal kapcsolatban, hogy ma nem esünk ki. Én is reménykedtem, de azért volt bennem egy kis félsz, leginkább azért, mert marhára nem akartam hazamenni. Egyáltalán, semennyire. – Úgy legyen – mosolyogtam rá, aztán tovább álltunk egymás mellett csendben, és csak úgy néztünk magunk elé.