Leiner Laura Bizz bennem (Iskolák versenye II-1)

„Most ez mi? Mennek feladatra?” „Gondolom...” „Én leiratkozom erről a szarról, nem szeretem ezt a csapatot. Ti?” „Én sem szeretem, de nem iratkozom le.” „Hülye vagy? Dehogy iratkozom le. Nem szeretem őket, de Kocsis állítólag főzni fog az Instán. Látnom kell.” „Én csak a kommentek miatt vagyok itt, nem iratkozom le” „Én is imádom a kommenteket. Akkorákat röhögök azon, hogy mit írtok Felcserről” „Én is maradok. Nem drukkolok a mostani csapatunknak mert nem szimpik, de a kommentek világiak” „Francokat. Követem tovább, végre van valami. A tegnapi napom 100% unalom. A mai 100% Kocsis” „Nekem tegnap 100% unalom, ma 50% Kocsis, 50% rosszindulatú röhögés a kommenteken” „Jaja. Nekem is 100% unalom a tegnap. Ma meg 60% Kocsis, 50 % tanulás a matek pótvizsgára” „TE ÁLLAT XDDDD” „Najó ezen a kommentem meghaltam” „Visítok emberek” „Halljátok, valaki tudja, hogy Rajmundnak mi az Instája?” „Tessék, LINK” „És Sárának?” „Neki nincs” „De van neki!” „Nincs, kerestem, de nem találtam” „@majorsaraisdead” „Igen, az az. Én bekövettem.” „Én mind a négy versenyzőt” „A ribancVivit is????” „Aha. Csak amíg a verseny tart” „Hát én nem szennyezem vele a telefonomat...” „Emberek, mi ez a gumikacsa?” „Ezzel lesz a feladat, vagy mi.” „Ja ok. És kit küldünk?”

„Te fogyatékos vagy? OLVASD EL A POSZTOT! Oda van írva. Rajmund és Sára megy.” „Anyád a fogyatékos” „Rendesen meglepődtem ezen a gumikacsán. Először azt hittem Kocsis a fürdőkádjából élőzik LOL” „Én el is képzeltem... pfuj” „Tudjátok mi lesz pontosan a feladat?” „Valami a gumikacsával” „TéNyLEg? nANEMOnd” „Szerintem gumikacsaverseny lesz.” „Mi a szar az a gumikacsaverseny?” „Gumikacsák versenye. XD” „Halljátok, a gumikacsaversenyhez benn kell lenni a vízben? Mert ha jól látom, Fehér Rajmund megy a feladatra. Megnézném vizesen. IS. „Adom XD” „Jaj ne már, csajok, ne itt csorgassátok a nyálatokat Fehér miatt.” „Na mintha Major Sára TikTokja nem ugrott volna az egekbe reggel óta... Azt ki nézi kedves fiúk???” „Mi csak tájékozódtunk a versenyzőkről...” „LOL. Hogyne.” „Sárát én is követem. Brutál jók a táncos videói.” „Mert brutál jó táncos” „Volt” „Muti. Küldjétek el a linket pls.” „Tessék. LINK.” A kommenteket átfutva bezártam a suli oldalát, és visszatettem a telefonomat az asztalra, aztán előrehajolva megfogtam egy fadarabot a Jenga toronyból, és óvatosan kihúztam. Dominik erősen koncentrálva figyelt, aztán amikor látta, hogy sikerül, mosolyogva biccentett, és tanulmányozni kezdte a tornyot, hogy melyik fa téglatestet válassza. Pont ennyire érdekelt minket, hogy miket írnak a suliból. Pedig láttam a kommentek között újra, hogy már megint ott volt Sziszi, aki a jelek szerint nem bír magával, és képtelen

ignorálni azt, hogy bejutottam az IOV-ra. Nem tudja elengedni, nem tudja figyelmen kívül hagyni, hanem ott van, nézi, figyeli, beszélgetést kezdeményez, kérdezi a véleményeket. Ő volt, aki azt írta, leiratkozik erről a szarról, mert nem szereti ezt a csapatot. Hát hogyne. Ezt írta, igen. De én jól ismerem, és pontosan tudom, hogy nem fog leiratkozni, ott lesz végig, és figyelemmel kíséri majd az egészet. Az egykori legjobb barátnőmet nem kell bemutatnia nekem senkinek, pontosan tudom, hogy megőrül attól, hogy benne vagyok a Szirtes csapatában, mert akkor, amikor fél évvel ezelőtt mindent rám kent, és úgy alakította, hogy egyedül vigyem el a balhét, akkor azt hitte, teljesen megsemmisített. Csakhogy ez nem így történt, most pedig biztos frászban van attól, hogy feltámadtam a hamvaimból, mint egy főnix, mert nem tudhatja, mire vagyok képes. Vagy talán az a baja, hogy pontosan tudja. Az embert sokfajta csalódás éri az élete során, és egyik sem ugyanolyan, mind teljesen máshogy hat. Máshogy csalódunk fiú miatt, máshogy kudarc miatt, máshogy okoz csalódást egy beteljesületlen vagy meghiúsult terv, és máshogy csalódunk egy rég várt dologban is, ami aztán nem azt adja, amit vártunk tőle. Minden csalódás más, de azt gondolom, abban mindenki egyetért, ha azt mondom, hogy a legintenzívebb mégis az, amikor a legjobb barátnőben kell csalódnunk. Velem legalábbis így volt. Mert amíg más csalódás miatt befordultam, vagy éppen sírtam, esetleg szomorú voltam vagy reményvesztett, addig az, amikor Sziszi ott állt előttem, mögötte a közös (!) csapattársainkkal, és engem éppen felelősségre vontak, ő pedig anélkül, hogy kérdezték volna, azt mondta: „A Sára volt. Egyedül ő!”, akkor egy darab meghalt bennem, vagyis inkább a legjobb barátnőm halt meg bennem, és én egy percig sem gyászoltam, hanem onnantól kezdve mély megvetéssel és dühvel gondoltam a kapcsolatunk minden felesleges percére. Soha semmi nem okozott akkora ürességet bennem, mint amikor a legjobb barátnőm és a barátaim mindent rám kenve kifaroltak a történetből, magamra hagyva engem a szarban, ráadásul a közös szarban, ami után jött a kirúgásom, jött a fegyelmi, és kis híján egy ezeknél is nagyobb ügy. Hajszál

választott el attól, hogy durvábbá váljon a helyzet, Szilvia pedig egyszer sem kért bocsánatot, sőt, ami azt illeti, még ő neheztel rám. És hogy miért? Passz. Talán nem bír a lelkiismeretével. Ha egyáltalán van olyanja. Talán könnyebb úgy élnie az életét, hogy utál engem, mert akkor könnyebben elszámol saját magával és a tetteivel. Felőlem aztán csinálja. Mit bánom én? Egy percig sem szomorkodtam miatta, és még csak azt sem tudom mondani, hogy fájt, amit tett velem. Nem. A legjobb barátnőm árulása csak dühöt váltott ki belőlem, és megvetéssel kevert színtiszta gyűlöletet. Semmi mást. – Sára? – szólt rám Dominik, a jelek szerint nem először, mire kitisztult előttem a kép. – Te jössz – mutatott a Jenga toronyra, én pedig óvatlanul kihúzva egy fadarabot ledöntöttem az egészet. Hoppá.

8. Vacsora után kivétel nélkül mindenki benyomult a játékterembe, ahol a színes melegítőt viselő csapattagok abszolút elvegyültek, és egymást váltották a játékoknál. A legtöbb szervező a teremben tartózkodott, és elégedetten konstatálta, hogy köszönhetően a hely atmoszférájának és a klubhangulatnak egy helyen tudják a csapatokat, így azzal nem volt gondjuk, hogy ki merre van. Mi ugyanoda ültünk vissza, ahol vacsora előtt voltunk, és a bézs csapattal unózva ütöttük el az időt. A többi iskola résztvevője továbbra sem invitált minket semmilyen játékba, nem hívtak biliárdozni, vagy ajánlották fel, hogy csocsózzunk a nyertessel. Semmi ilyesmi nem történt, azonban az ismételt jelenlétünkkel sikerült tudatosítanunk bennük, hogy eszünk ágában sincs kihúzónak lenni vagy különcködni. Ott voltunk, ahol a többi csapat, akkor is, ha nem beszéltünk egymással, vagy nem nyitottak felénk. Nem számított, láttuk őket, ők pedig láttak minket. A vacsora utáni játéktermi állapotot tehát zsibongónak jellemezném, a csendes hortobágyi helyszín közepén egy teremnyi gimnazista játszott, zenélt, videózott, üvöltözött, ismerkedett, bosszankodott és röhögött, attól függően, hogy éppen mit csinált, miközben a minden négyfős csapat egyik tagján ott virított a CsK kitűző. Ez volt az IOV első estéje, amikor a táborba bejutott tizenhét csapat mindegyike versenyben volt még. – NEEE! – ordította el magát Dominik felháborodva, és ledobta a kártyalapokat az asztalra, aztán felpattanva ide-oda járkált. – Nem úgy értettem – húzta be a nyakát Keri, és a matekos fiú Dominik reakcióját látva inkább visszavette a plusz négyes lapot. – Inkább akkor felveszem én – vette vissza a lapját, mi pedig ezt látva olyan hangosan röhögtünk fel, hogy még a léghokit játszó ezüst csapat is megállt egy pillanatra és felénk fordult, aminek következtében véletlenül becsúszott a kapuba a korong. – Ne már, ha van plusz négyed, akkor dobd – szóltam a szemüveges fiúra. – Nyugodtan dobd a plusz négyet – kértem el. – Jó, de – fogta halkra – nem akarom, hogy leüssön – suttogta

rémülten Dominik felé biccentve, aki még mindig idegesen járkált. – Dehogy. Miért ütne le? – nevettem ösztönösen. – Ő mondta – pillantott Vivire, aki ezt azonnal határozottan cáfolta. – Én? Én nem – jelentette ki. – De. Amikor bemutattad magatokat – magyarázta halkan. – Azt mondtam, bunyósként ismerik – nevetett fel Vivien a haját hátradobva, a bézsek fiú tagjai pedig megbabonázva nézték a szemben lévő kanapén ülve. – Egyébként pedig ne foglalkozz vele – legyintett. – Miért, nem igaz? – kérdezte a matekos fiú. – De – felelte Vivi szórakozottan. – Mennyi volt? – ült vissza Dominik a székre, és a kiengedett haját hátrafésülve dühösen leszámolta a lapokat. – Nyolc? – Tizenkettő – hezitált Keri. – De lehet nyolc, te tudod, csak ne bánts. – Mi? – kérdezte Dominik értetlenül. – Most nyolc vagy tizenkettő? – Dominik, vegyél fel tizenkettőt – szóltam közbe röhögve. – A francba – forgatta a szemét, és újból hátrafésülte a haját. A mozdulattól a fiúk összerezzentek, mire Dominik furcsán nézett rájuk. A lapokat felvéve Dominik majdnem az egész paklit a kezében fogta, és megállás nélkül bosszankodott, miközben tovább játszottunk. A telefonunk egyszerre villant fel az asztalon, és az UNO-parti kellős közepén, amikor éppen Andi kért sűrűn elnézést a németes csapattársától, amiért egy lappal megfordította a játék irányát, mi megnéztük, hogy miről jött értesítés. Az Instagram küldte a notifikációt Kocsis oldaláról, ugyanis elindult a KK-adás. Vagyis a Kocsis Konyhája. A szalaghirdetésemre rányomva a telefonomon azonnal megjelent az igazgató Instája, aki a konyhájában élőzött. Stílusosan egy piros kötény volt rajta, a telefonját valahol az ablaknál támasztotta ki, így mindkét keze szabad volt. A

felvételen Kocsis a konyhapult előtt állt, egyik kezében egy hagymát fogott, a másikban pedig egy bazinagy kést. – Jó estét, IOV-rajongók. Mint ahogy már említettem, a mai első KK-adásban gulyáslevest fogunk készíteni a Hortobágyon tartózkodó Szirtes-csapat tiszteletére. – Ez mi? Amit néztek? – kérdezte Andi, aki akaratlanul is rálátott a kijelzőnkre. – Az igazgatónk – feleltük egyszerre. – Mit csinál? – kérdezte furcsa arckifejezéssel. – Gulyáslevest – válaszolta Dominik. – És... miért? – értetlenkedett tovább. – Hát ez az, amire valószínűleg csak ő tudja a választ – mondta Vivi. – Érdekes... – jegyezte meg Andi, és elővette a telefonját, és megkérdezte tőlünk Kocsis Insta-nevét, aztán az igazgatónkat megtalálva érdeklődve figyelte a streamet. Egyébként úgy tűnt, hogy az első KK-adást egészen sokan várták, mert a bejelentkezést követően záporozni kezdtek a kommentek, így miközben az igazgató a hagymát próbálta felszeletelni, a nézők megállás nélkül írogattak olyanokat, mint „Fater, vigyázz azzal a nagy késsel”, vagy éppen „Ez lesz a háttérképem, baszki, Kocsis a késsel!”, „Úgy megijedtem a késes Kocsistól, hogy az ablak ugrott ki rajtam”. Az igazgató ezúttal nem igazán figyelt a kommentekre, mert éppen próbálta precízen előkészíteni a gulyásleves alapanyagait, mi pedig összenézve a többiekkel inkább kikapcsoltuk az élőt, és folytattuk a kártyázást. – Bocs – szólt Vivi, és lerakott egy plusz kettőt. – Semmi gond – vágta rá Andi, és ő is lerakott egy ugyanolyat. – Áááá – kiáltott fel Laci, aztán vigyorogva körbenézett. – Csak vicceltem – közölte, és lerakott ő is egyet. – Nálad van a plusz négy, ugye? – húztam össze a számat, Rajmundra nézve. Merthogy ő következett. Utána meg én. – Mit gondolsz, Major? – vigyorgott rám Rajmund. – Nálad van – közöltem határozottan. – Ne kímélj, dobd – sóhajtottam megadóan, tudva, hogy nincs más választásom.

– Bocs – nézett a szemembe, aztán ledobott egy lapot. – Bocs, Laci – tette hozzá, én pedig szájtátva pillantottam a ledobott lapra, ami nem a plusz négy volt. Hanem a visszafordító lap, amivel Rajmund megváltoztatta a játék irányát. Nem én következtem. – Na ne már – dühöngött Laci, és szitkozódva kezdte felvenni a lapokat, én pedig gyanúsan méregettem Rajmundot, aki vigyorogva felém mutatta a lapjait. Ott volt a plusz négyes lap. – Kösz – tátogtam mosolyogva, aztán a következő körben elgondolkodtam a lapjaimon. A kezemben tartott lapok mögül Rajmund tettetett felháborodással nézett rám. – Gyerünk, Major, dobj valami jót – közölte. – Nem tudom... – tűnődtem el azt imitálva, hogy nagyon gondolkodom. – Hallod, az előbb megmentettelek. Major! – állt fel a fotelből fenyegetőn, mire hangosan felröhögve megráztam a fejem. – Jó, tessék, válassz – mutattam felé a lapjaimat. – Na így mindjárt más. Add ezt – vett el egy kék kettest, mire még jobban felröhögtem, és a nevetéstől rázkódó kezemben tartottam az immáron felfedett lapjaimat. – Ők ugye nem értik ezt a játékot? – kérdezte Keri értetlenül nézve ránk. – De, csak sajátosan játsszák – legyintett Vivi, aztán kapcsolt. – Uno – mondta büszkén, egy lappal a kezében. Majdnem fél tizenegy volt, amikor a csapatok egyenként elkezdtek kiszállingózni a játékteremből. Mivel az IOVélménytáborban nincs sem lámpaoltás, sem pedig takarodó, a szervezők néma csendben, szó nélkül hagyták, hogy addig maradjunk, amíg akarunk, és talán maradtunk is volna reggelig akár, csakhogy két dolog is volt, ami miatt egy idő után mind arra jutottunk, hogy visszavonulunk a házainkba. Az első, hogy hosszú napunk volt, és a hajnali indulás óta mindenki kellően kifáradt. A másik, és egyben fontosabb indok, amiért végül nem dorbézoltunk sokáig, az volt, hogy nem tudtuk, mikor vár ránk a

feladat. Éjjel? Hajnalban? Reggel? Vagy csak valamikor a nap folyamán? Semmi infónk nem volt ezzel kapcsolatban, a szervezők arcáról pedig lehetetlen volt bármit is leolvasni. Így aztán akkor, amikor az első csapatok kezdtek elköszönni, mi is összepakoltuk a Jengát és az UNO paklit, majd felállva az fotelekből a kijárat felé indultunk. Voltak, akik a frissen felszabadult biliárd- és léghokiasztalt elfoglalva még gyorsan belekezdtek egy körbe, de általánosságban fél tizenegy után a csapattagok elmentek aludni. A kijárathoz érve Pannával és a pink csapat három másik tagjával futottunk össze. Úgy tűnt, a lakótársunk azóta sem hagyta abba a szövegelést, amióta otthagytuk a házban. – Hát ti? Nem is láttalak titeket – kezdte, és sorban felnézett ránk. – Merre ültetek? Ott hátul? Takarásban lehetettetek. Mondjuk, olyanok is ezek a kanapék meg fotelek. A nagy háttámlája miatt lehet. Ilyesmink van otthon. A mamám már egy csomószor nem vett észre így, pedig ott voltam a nagyszobában, de ő meg azt hitte, nem vagyok. Vicces volt. Á, te lettél a csapatkapitány? – nézett Andira, miközben kimentünk az ajtón. – Nálunk Tibi lett. Ő a Tibi – mutatott egy ugyanolyan alacsony, és meglehetősen fiatal srácra. Sőt, ha jobban megnéztem, a pink melegítős csapat mind a négy tagja nagyon-nagyon kicsinek tűnt. Az IOV-on nem jellemző, hogy kilencedikeseket küldenének az iskolák, olyanról meg nem is hallottam, hogy mind a négy tag ennyire fiatal, a pinkek azonban nagyon úgy néztek ki, mintha mind kilencedikesek lennének. A csapatok összetétele általában tizenegyedikes diákokból áll, esetleg egy-egy tizedikes kerül be a négyesbe, de ahogy elnéztem az eligazításnál, az étkezésekkor vagy éppen a játékteremben töltött idő alatt a többi versenyzőt, alig láttam köztük kicsiket. Kivéve a pink csapatot. Megkérdeztem volna erről Pannát, de nem engedett, mert egyszerűen képtelenség volt mellette megszólalni, a pink csapat lány tagja olyan volt, mintha nem lenne szüksége oxigénre. Bármiről beszélt, azt gyorsan tette, és azelőtt témát váltott, hogy reagálhatott volna az ember. – Tőlünk Palkó és Dani megy a feladatra. Nem tudtunk másra gondolni, mint

gumikacsaversenyre. Lehet, hogy túl egyértelmű, de erre jutottunk. Tőletek ki megy? De jó, milyen lámpák ezek? – nézett szét Panna a házsorok közötti kivilágított útra. – Lányok, ő ki? – kérdezte Dominik mellénk lépve. – A negyedik lakótársunk – feleltük egyszerre Vivivel és Andival. – Aham – bólintott elgondolkodva, miközben Panna hátrafordulva megállt, és bevárt minket. – Anyám nem szereti a hosszú hajú fiúkat – közölte teljesen random, mire Dominik megrökönyödve nézett le a lányra, aztán segítségkérőn felénk fordult. – De szerintem tök menő. Gumizod, vagy mivel van összefogva? – szállt rá Dominikra, aki már nyitotta a száját, hogy mondjon bármit, de nem volt rá lehetősége, mert Panna anélkül lépett túl a témán, hogy választ kapott volna. Neki nincs szüksége válaszra. Az utolsó előtti házakhoz érve Dominik szinte bemenekült a miénkkel szemben lévőbe, Panna pedig, aki ezt vagy nem érzékelte, vagy nem érdekelte, Andival és Vivivel lépett be a mi házunkba, úgy magyarázott tovább nekik. Én utolsóként már éppen utánuk mentem volna, amikor Rajmund szólt, mire megálltam, és a csillagos ég alatt megfordulva ránéztem. – Izgulsz? – kérdezte. – Nem – mondtam őszintén. – Oké. Aludj jól, Major, holnap rajtunk a világ szeme – mosolygott rám. – Te is – biccentettem, aztán amikor Rajmund bement a házukba, és becsukta maga mögött az ajtót, én megálltam egy pillanatra a hűvös nyár eleji estében, és elfordítva a fejem a puszta felé indultam. Az utolsó, lakatlan két ház között lépkedve a táborhely széléig sétáltam, belebámultam az előttem elterülő sötétségbe, és a hatalmas semmit nézve fél lábbal megtámaszkodtam az egyik vízszintes gerendán, és hosszú percekig álltam ott, hallgatva a róna éjszakai hangjait. A hátam mögül váratlanul hangokat hallottam, így megfordultam, és a táborhely halovány sárga lámpafényében figyeltem a felém közeledő sziluettet. Csupán a

kontúrból felismertem a nagydarab fizikatanáromat, aki oda sem érve hozzám így szólt: – Sára, befelé a házba, takarodó van. – De... a főszervező azt mondta, hogy a házirend... – kezdtem érvelni azzal, amit Róbert mondott az eligazításkor, mire Tahi megrázta a fejét, és mogorván nézett rám. – Az az IOV házirendje. Ez meg az enyém. Én felelek értetek, én pedig azt mondom, hogy tizenegy óra, nyomás aludni – közölte, és még füttyentett is egyet, ahogyan a ház felé biccentett, jelezve, hogy menjek be. A szememet forgatva ellöktem magam a kerítéstől, és a pulcsimon keresztül megdörzsölve a karomat a csípős hidegben komótosan benyitottam a házba, aztán bementem. Tahi még utánam szólt, hogy pár perc, és bekopog hozzánk, szóljak a többieknek, csak előbb ellenőrzi a fiúkat. Andi már a fürdőszobában volt, Panna hanyatt feküdt az ágyán, és a füléhez tartva a telefonját megállás nélkül beszélt. Azt hiszem, az anyukáját nem engedte szóhoz jutni, de ez csak tipp, ténylegesen nem jöttem rá. Vivi a saját ágyán ült a piros melegítőjében, kapucnival a fején, és a telefonját nyomkodva várt a fürdőszobára. – Tahi mindjárt jön egy csekkolásra – szóltam. – Nem lep meg – legyintett továbbra is a telefonjába merülve. A saját ágyamra leülve én is elővettem a mobilomat, aminek kijelzőjén az értesítések hosszú szalagja sokasodott. Csak azalatt jött négy új, amíg rápillantottam. A legtöbb az új Instagramkövetőimet és a TikTok-oldalam interakcióit jelezte, ami azért is vicces, mert újabban egyik felületemet sem használom, sőt, az Instámon még kép sincs, totálisan kipucoltam az egész profilomat, úgyhogy aki azt követni kezdte, az borzasztóan okos, a nagy semmit látja ott, de egyébként a TikTokon sem jártam hónapok óta, az értesítéseim alapján a régebbi táncos videóimat kedvelték, meg szóltak hozzá páran. Figyelmen kívül hagyva mindent, ami szalaghirdetésként jött a telefonomra, fél percre rácsörögtem anyura, hogy azért jelezzem, megvagyok, meg ilyesmi, de miután Kocsistól már mindenről tudott velem és a

versennyel kapcsolatban, mert az igazgató folyamatosan tájékoztatja a versenyzők szüleit, végül még a vártnál is hamarabb leraktuk, mert semmi újjal nem tudtam szolgálni. Andi végzett a fürdőszobában és a haját fésülve jött ki, majd pizsamában leült az ágyára törökülésben. – Puszi, puszi, szia, puszi – tette le a telefont Panna, majd a pink melegítőjében felpattant az ágyáról és a szekrényhez sietett. – Mehetek én? Vagy ti akartatok? Ha nem gond, mennék előttetek, gyors leszek, ígérem. Bocs, nem bunkózásból, csak még meg akarok nézni egy videót a kedvenc youtuberemtől, de harminc perces, és aludni is kéne, elvégre nem tudjuk, mikor lesz a feladat, és hiába nem én megyek tőlünk, azért ott akarok lenni, amikor a fiúk elmennek. Ha egyáltalán elmennek, mert lehet, hogy itt táboron belül lesz a kacsás dolog, ki tudja – hadarta, miközben összekapkodta a piperecuccát a szekrényéből, és az állával megtámasztva a kezében fogott törölközőjét, pizsamáját és neszesszeres tasakját, besietett a fürdőszobába. Mi még épphogy csak felocsúdtunk a hirtelen beállt csendből, amikor három erőteljes, határozott kopogás hallatszott az ajtón. – Én vagyok. Bejövök. Halljátok, bejövök! – kiabált kintről Tahi, mire Andi az ágyán ülve nyakig magára rántotta a takaróját, mi pedig Vivivel ugyanúgy maradtunk, ahogy voltunk, a saját ágyunkon ülve. A következő pillanatban a fizikatanárunk benyitott az ajtón, és bedugta a fejét a résen, úgy nézett körbe. – Felcser és Major rendben a helyén van – ellenőrzött minket, és elégedetten bólintott, amiért ott voltunk, ahol tudni akart minket. – Ez maradjon is így! – utasított mogorván. – Oké – feleltük egyszerre Vivivel, mire Tahi még egyszer összehúzott szemmel, szigorú arckifejezéssel meredt ránk azt sugallva a tekintetével, hogy „meg ne próbáljunk máshogy cselekedni”, aztán hátrafordult, és elkiáltotta magát. – Fehér, mit nem értesz azon, hogy maradj a házban? Ezt az egyet kértem konkrétan egy perce. Mondd, neked baj van a rövid távú memóriáddal? Húzzál vissza! – csapta be maga mögött az ajtót otthagyva minket a házban, aztán még odakintről hallottuk, ahogyan a fizikatanár Rajmunddal vitatkozik.

Vivivel visszatartott nevetéssel hallgattuk a beszűrődő lármát, Andi pedig a tanár távozását követően leengedte maga elől a takaróját, majd végigfeküdt az ágyán a térdeit felhúzva, hogy ne lógjon le a végén a lába, és a telefonját maga fölé emelte, úgy görgette a kijelzőjét. – Rohadt vicces – dünnyögte halkan, de mivel éppen néma csend volt a szobánkban, Vivivel tisztán hallottuk a bézs csapat kosarasának csalódott megjegyzését. – Minden oké? – érdeklődött Vivi, felé fordulva. – Persze, csak a mi igazgatónk is kirakta a csapatunk képét a suli oldalára... – közölte szomorúan. – És? – kérdeztem. – Semmi, csak szemetek a kommentek – zárta le a kijelzőjét, és maga mellé dobta a telefonját, aztán meredten bámult felfelé, a plafonon lévő pókhálószerű repedést vizsgálva. – Veled kapcsolatban? – kérdeztem elfordulva a telefonomtól, amit a párnámra helyezve az ágytámlának támasztottam, miközben a megnyitott kamerában nézve magam egy nedves sminklemosó kendővel törölgettem a szemem. A mozdulatban megállva Andira pillantottam, aki az ágyán fekve beletúrt a hajába, és halkan, eléggé megtörve válaszolt. – Persze hogy velem – ingatta a fejét. – Ki mással. Van egy feltöltött kép a csapatunkról, amin négyen vagyunk, szerintetek kit szúrnak ki elsőként? Nyilván engem – dünnyögte. – Mert annyira rohadt eredeti, nem hallottam még a magasságommal kapcsolatban minden vicces jelzőt az elmúlt kicseszett tizenhét évemben – bosszankodott. – Mit írnak? – kérdezte Vivi. – Egészen pontosan azt, hogy… – nyúlt a párnája mellé Andi, és tapogatva megkereste a telefonját, aztán újra a feje fölé emelte, úgy nyomkodta tovább. – Az a top komment, hogy „azta, nem semmi, zsiráf a Hortobágyon” – olvasta fel, mi pedig Vivivel unott arccal meredtünk Andira. – És ez ki szerint vicces? – kérdeztem. – Százhetvenhat ember szerint – pillantott a kommenten lévő reakciókra.

– Á, szóval százhetvenhat élettelen szararc nevetett ezen. Gratulálok... – forgatta a szemét Vivi. – Kösz, ez jól esett – mondta, aztán felváltva nézve ránk, hozzátette: – Rendesek vagytok. A megjegyzését csak egy kedves mosollyal konstatáltuk, aztán én tovább dörzsöltem a szemem a sminklemosómmal, Vivi pedig visszamerült a telefonjába, majd a fürdőszoba irányába fordultunk, ahol kinyílt az ajtó, és Panna sétált ki a pizsamájában. A kilencedikes lány felcopfozott hajjal, az arcán egy-egy krémpöttyel (amit a pattanásaira kent rá) jelent meg, és szótlanul sétált az ágyához. Ezen annyira meglepődtünk, mármint a szótlanságon, hogy mindhárman ámulva néztünk utána. Panna anélkül, hogy bármit mondott volna, felmászott az ágyára, magára húzta a takaróját, és a fülébe dugva a fülhallgatóját megnyitotta a YouTube-ot, amikor észrevette, hogy elkerekedett szemmel bámuljuk mind a hárman a saját ágyunkból. – Évszhakhai shin – mutatott a szájára. – Mi? – kérdeztem a homlokomat ráncolva. – Óóó – értette meg Vivi, és az ágyán feltérdelve átnyúlt hozzám, és meglökte a vállamat. – Ó, én tudom, mi ez, nekem is volt. Éjszakai sín van a fogán – fordította le. – Nehéz beszélni vele – közölte, mire Andi is feltápászkodott, és meglepetten nézett a pink csapattagra. – Azt mondod, nem tud beszélni? – Nhem nhagyon – rázta meg a fejét Panna, aztán mérgesen összehúzta a szemöldökét. – Mhit nevhettek? – kérdezte. – Hm? Mvi vhan? – mérgelődött, miközben én a párnámba fúrva a fejem, rázkódó vállal nevettem, Andi a másik oldalon hanyatt fekve, a szemét eltakarva, felhúzott lábával dobogott, Vivi pedig visszatartott röhögéssel, minden erejével azon volt, hogy meggyőzően hangozzon. – Nem rajtad, tényleg, csak a szituáció... – próbálkozott, de aztán feladta, és az ágyára fekve belőle is kitört a nevetés. Pannáról tehát kiderült, hogy legalább éjszaka kénytelen csendben lenni, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy nyugodtan

teljen az elalvás előtti idő a házunkban. Miután sikerült abbahagynunk a röhögést, mindenki elfoglalta magát. A kilencedikes YouTube-csatornát nézett bedugott füllel, Andi a fal felé fordulva az ágyán, felhúzott lábbal elaludt, mi pedig Vivivel egymást váltottuk a fürdőszobában, majd amikor mindketten elkészültünk az alváshoz (ő egy boxeralsót és egy bő pólót viselt, én pedig a (volt) tánciskolám ujjatlan pólóját és egy tréninggatyát), lefeküdtünk a fejnél összetolt két ágyra, és miután lekapcsoltuk a falra szerelt éjjelilámpákat, a telefonjainkat a kezünkbe véve neteztünk. A helyiséget csak a kijelzők fénye világította be, én pedig feltettem a fülesemet a fejemre, és átpörgettem az Instát lájkolva, vagy éppen elmentve a követetteim által feltöltött táncos videókat. Valahogy így, telefonnal a kezemben, instázás közben nyomott el az álom, hajnalok hajnalán pedig már fel is ébredtem. Persze nem magamtól, hanem attól, hogy odakint virradt, és a hortobágyi helyszín egészen hangosnak hatott a korai órában. – Mi a... – néztem magam elé, és a hajnali fényben megdörzsöltem a szemem, pár pillanatot adtam magamnak, hogy realizáljam, egyáltalán hol vagyok, aztán ahogyan körbenéztem, és észrevettem a másik három alvó lakótársamat, derengeni kezdett, hogy Kocsis elküldött az IOV-ra, úgyhogy a Hortobágyon éjszakáztam. – Most komolyan – suttogtam feltápászkodva a fekhelyemről a sneakersembe bújva, és úgy, ahogy voltam, nyakamban a fülesemmel, megfogtam a telefonomat, aztán az ajtóhoz indultam, hogy megnézzem, mi ennyire hangos. A házból kilépve a levegő csípős volt a fájdalmasan hajnali órában, az égbolt alja a sötétszürkéből épphogy csak világosodott, én pedig a két utolsó ház között átsétálva az élménytábor végét jelentő fagerenda kerítésig mentem, ahonnan ráláttam a végtelen pusztára. Fogalmam sincs, mennyi madarat láttam az égboltról leszállni a rónára, majd újra felröppentek hatalmas rajban, mintha csak együtt tudnának mozogni. Ámulva követtem tekintetemmel a madarak táncát, miközben a szemem előtt elterülő puszta egyenesen a pirkadó égig ért, és megmagyarázhatatlan boldogságot érezve csodálattal néztem a

jelenetet a kerítésre támaszkodva, az alkaromon pihentetve az államat. Hiába készítettem néhány felvételt a telefonommal, semmit nem adott vissza belőle, így aztán inkább elraktam, és csak bámultam magam elé, átadva magam a látványnak. Nem is tudom, meddig álltam ott, csak úgy nézve a madarakat és a végtelen tájat, de egy idő után feltűnt, hogy ébredezni kezd mögöttem a tábor. Egyre több házból szűrődött ki beszélgetés, a sportolók edzeni indultak, és az étkező irányából is megkezdődött a reggeli csörömpölés, ahogyan a konyhások készülni kezdtek, így aztán én is visszasiettem a saját szobánkba, hogy elkészüljek. A többiek még csak akkor ébredeztek, amikor én már végeztem a fürdőszobában, és a kicsi helyiségben a tükör előtt állva megkötöttem a bikinifelsőm nyakpántját, majd felhúztam rá egy ujjatlan piros pólót, belebújtam a piros melegítőnadrágomba, és felkaptam a szirteses piros pulcsimat is. Mivel vizes feladatra készültem, a hajammal nem bajlódtam, hanem egyszerűen csak beletúrtam, hagyva, hogy ott választódjon szét, ahol akar, aztán vízálló szemspirállal kifestettem a szemem, feltettem a karkötőimet és a nyakláncomat, és már készen is álltam. Csak azt nem tudtam, mikor és mire. És ezzel nem voltam egyedül. Mindenki arra számított, hogy hajnalban, de legkésőbb reggeli előtt tutira elviszik feladatra a kiválasztott csapattagokat, így aztán a legtöbben tanácstalanul érkeztek reggelizni, ahol teljesen normálisan elkezdődött az étkeztetés. Semmi jele nem volt annak, hogy bármi történne. Az ajtón belépve Vivivel a svédasztalhoz mentünk, és amíg ő bemondta a nevét, és megvárta, hogy a konyhás kihozza neki a spéci gluténmentes tálcáját, addig én szedtem magamnak tükörtojást egy kis paradicsommal és paprikával, majd egy zsömlét elvéve a kosárból Vivivel együtt az asztalunkhoz mentünk és leültünk. – Mit gondolsz? – pillantott körbe Vivi aggodalmaskodva, miközben a kanalával kimert egy adagot a chiapudingjából. – Hogy kellően feszültek a csapatok – mondtam, és letörtem

egy darabot a zsemlémből, majd beletunkoltam a tükörtojás sárgájába, ami szétfolyt a tányéromon. – Azt hittem, már hajnalban lesz az első feladat – közölte. – Mindenki – bólintottam. – Talán pont ez volt a szervezők célja. – Valószínű – ismerte el. – Sziasztok – köszönt ránk a szürke csapat négy fiú tagja, amikor elsétáltak az asztalunk mellett. – Helló – intett Vivi. – Sziasztok – köszöntem vissza. Ők voltak az egyetlenek, akik felénk hederítettek, mindenki más maximum ránk nézett. Nem zavartatva magunkat nyugodtan reggeliztünk tovább, aztán Vivi feldobódva pillantott az ajtó irányába. – Jönnek a fiúk – vigyorgott, mire én is odanéztem. A pirosba öltözött Rajmund és Dominik az étkezőbe érkezve beállt a svédasztal sorába, aztán a tálcájukkal a kezükben odaléptek hozzánk, és leültek. – Jó reggelt – köszöntek, majd Rajmund érdeklődve nézett rám. – Tudunk valamit? – Semmit az égvilágon – feleltem. – Klassz – ismerte el, majd egy késsel szétvágta a tányérján lévő kenyeret, hanyagul rádobálta a szeletelt sonkát és sajtot, aztán az asztalon található ketchupből belenyomott egy adagot, végül az egészre rácsapott egy másik szelet kenyeret, összefogta a keze közt, és jóízűen beleharapott. Vivi értetlenül meredt rá, aztán a fejét megrázva ette tovább a pudingját, miközben az asztalra kirakott telefonjára pillantott. – Na, Kocsis üzent – dünnyögte. – Hogy? – kérdezte Dominik, aki éppen egy lekváros buktát tört ketté. – Hogy mi van Rajmunddal és Sárával – olvasta fel. – Megírom, hogy még itt vagytok – vette a kezébe a telefonját, és villámgyorsan elküldte az üzenetet. – Kíváncsi lennék, hogy mit gondolnak mások – tűnődött el Dominik, én pedig a villámat a kezemben fogva óvatosan

körbefordultam, és hunyorogva néztem a többi reggeliző csapatra. – Az arany csapat arról beszél, hogy szerintük nem is ma megyünk a feladatra. A sötétkékek abszolút nem a versenyről beszélnek, hanem valami filmről. Vin Diesel, talán – közöltem, és továbbpillantottam. – A pinkeknél Panna teljesen mindegy, hogy miről beszél, úgysem hagyja abba... A halvány rózsaszín két lány arról folytat eszmecserét, hogy a gumikacsa szerintük medencés feladat lesz, és itt tartják majd meg a tanárok szállásán. A türkizek a reggeliről beszélnek, az egyiküknek nem ízlik a sajt – fordultam vissza az asztalunkhoz, és miközben felszúrtam a villámra egy darab tükörtojást, szórakozottan a többiekre néztem, akik szájtátva meredtek rám. – Oké, Major, mi volt ez, és hogy csináltad? – kérdezte Rajmund elképedve. – Semmi, csak... – ingattam a fejem –, jól olvasok szájról – vontam meg a vállamat. – Mégis mennyire? – érdeklődött Vivi. – Ennyire – vigyorogtam, és bekaptam a villámra felszúrt tojást. Az étkezőt amolyan menzáéhoz hasonló általános ricsaj töltötte meg evőeszközök csörgésével, tányérok egymáshoz koccanásával, és egy-egy leejtett kés vagy villa következtében beállt pillanatnyi csenddel, hogy aztán folytatódhasson minden tovább. Mi éppen végeztünk az evéssel, és a tányéraink és poharaink már üresen álltak, azonban voltak, akik éppen akkor érkeztek, például a világosbarnák, amikor Róbert két másik narancssárga ruhát viselő szervezővel együtt belépett az étkezőbe, és elkiáltotta magát. – A feladatra felírt csapattagok pontosan nyolc órakor, tehát tíz perc múlva álljanak készen a főbejáratnál. A csapatkapitányok feladata, hogy mindenki érkezzen időben. Tíz perc! – fordult körbe, mire az egész étkezőben megfagyott a levegő. – Elnézést – intett egy lila melegítőt viselő fiú. – Igen? – Akik még nem fejezték be az evést...

– Azok siessenek – közölte Róbert, meg sem várva a kérdés végét. – Ó, és nem árt, ha a feladaton részt vevő csapattagok fürdőruhával is készülnek – tette hozzá, majd a többi szervezővel együtt kivonult az étkezőből. Abban a pillanatban eluralkodott a fejetlenség a csapattagok között. Aki még evett, gyorsabban kezdte elfogyasztani az ételt, miközben a csapatkapitánya üvöltött vele, hogy hagyja már abba. Akin nem volt fürdőruha, otthagyta az asztalon a félig elfogyasztott reggelit, és elrohant átöltözni. A frissen érkezők, vagy azok, akik még nem reggeliztek, kapkodva elkezdték zsebre rakni a svédasztalról azokat az ételeket, amiket mozdíthatónak ítéltek. Alma, müzliszelet, pékáru. Az egyik sötétzöld fiú melegítőnadrágjának zsebeibe legalább öt-öt zsömle volt belenyomva. A csapatkapitányok próbálták kiabálással rendre utasítani a csapattagjaikat, de ebből csak még nagyobb konfliktus lett, tekintve, hogy nem igazán hallgatott senki a saját kapitányára. A legnagyobb őrület közepette mi mind a négyen nyugodtan álltunk fel az asztalunktól, és még a tálcáinkat is visszavittük, holott ezt rajtunk kívül nagyjából senki nem tette meg. – Köszönöm, életem – vette át a kis ablakon a konyhásnő a tálcámat, és a fejét kidugva meglepetten nézett körbe. – Hát ezekbe meg mi ütött? – kérdezte a kiabálást és futkározást látva. – Elfogyott a lekváros bukta – közölte Rajmund. – Rosszul viselik... – tette hozzá a tálcáját átadva. – Még ilyet – csodálkozott a konyhás, mi pedig elfojtva a nevetésünket kimentünk az étkezőből. Még öt ráérős, nyugodt percünk volt, amikor is már a kapu előtt lévő padok egyikénél álltunk mind a négyen. Vivi és Dominik támogatóan várt velünk, én pedig Rajmunddal készen álltam a feladatra, miközben a táborhely, mint a vízzel lelocsolt hangyaboly, teljesen megzavarodott mögöttünk. Mindenki kiabált, csapódtak a házak ajtajai, porzott a száraz föld a rohangálástól, az egyik a medencéből lett kirángatva, a másik még a reggelijét akarta befejezni, megint más a csapatkapitányával vitatkozott, valaki pedig nem talált valakit.

Eközben mi teljes nyugalommal ácsorogtunk a helyen, ahol várakoznunk kellett. Vivi éppen Kocsis részére készített egy képet a faasztalon ülő Rajmundról és rólam, ahogyan mellette állok, miközben Tahi sétált oda hozzánk. – Mindenhol káosz, csak a Szirtes-csapat áll készen – jegyezte meg elgondolkodva. – Csak nem azt akarjátok, hogy büszke legyek rátok? – Azért ne essünk túlzásba – vágta rá azonnal Rajmund. – Helyes – értett egyet Tahi, és a szeme sarkában egy apró, alig észrevehető nevetőránc jelent meg. – Készen álltok? – Igen – feleltem. – Tudjátok, hogy mire? – Nem – mondtam. – Nagyszerű – dünnyögte Tahi. – Akkor mindent bele – biccentett, és körbepillantva látta, ahogyan érkezni kezd a többi csapat, ezért halkabbra vette. – Próbáltam puhatolózni a többi kísérőtanárnál, hogy mire számítanak az első feladatnál, de nem jártam sikerrel, nem túl kommunikatívak velem. Nem tudom, miért, még az étkezések alkalmával is egyedül ülök... – magyarázta. – Gondolt már a tanár úr esetleg arra, hogy a tekintetéből áradó masszív embergyűlölet lehet a probléma okozója? – kérdezte Rajmund eltűnődve. – Fehér, most már közel jársz ahhoz, hogy szájba verjelek – közölte a fizikatanár, mire felnevettünk. – Esetleg itt az ideje, hogy a tanár úr is szocializálódjon egy kicsit... – jegyezte meg Dominik, visszafordítva Tahira a tanár felénk intézett tanácsát. Hogy is mondják? Karma is a bitch. Van egy ilyen feliratú pulcsim. A megjegyzésre Tahi dünnyögött valamit, aztán mind a főszervező irányába kaptuk a fejünket. – Kérném a feladatra induló csapattagokat, hogy jöjjenek ide – kiáltotta el magát Róbert. – Indultok – tette össze a kezeit maga előtt Vivi, és ujjait kezdte tördelni. – Sára, Rajmund, ügyesen – ugrott oda hozzánk, és egymás után átölelt minket.

– Sok szerencsét, Sára – tette a kezét a vállamra Dominik, és mélyen a szemembe nézve megpróbált erőt adni, mire kedvesen rámosolyogtam. Ezután Rajmundhoz fordult, akivel csak összeöklöztek, és szavak nélkül is megbeszélték a dolgokat amolyan haver stílusban. Végül Tahi, aki minden igyekezete ellenére sem tudta leplezni, hogy mennyire izgul, Rajmundhoz és hozzám szólt: – Nem tudom, mi vár rátok, fogalmam sincs, mit jelent a gumikacsás kép, pragmatikus ember vagyok, engem ezek a talányok és fejtörők az őrületbe kergetnek – közölte. – De hiszek bennetek. Nem is – rázta meg a fejét. – Bízom bennetek. Sára, benned azért, mert ügyes vagy és kitartó, Rajmund, benned pedig azért, mert tudom, hogy bármi is várjon rád, te vagy így, vagy úgy, de megoldod. Kamatoztasd azt az idegesítő tudásodat, hogy mindent megúszol, és ne ess ki – dünnyögte. – Sok sikert, gyerekek, maradjatok versenyben – nyúlt felénk esetlenül Tahi, aztán szerencsétlenkedve egymás után megpaskolta a vállunkat, mire mi Rajmunddal elindultunk Róbert felé, aki előtt már kettes sorba rendeződve álltak a feladatra induló csapattagok. – Fehér – szólt utána Tahi, mire megálltunk, és kérdőn néztünk vissza a tanárra. – Soha nem mosod le magadról, hogy megfogadtad a tanácsomat, és azért ti ketten mentek az első feladatra, mert én azt mondtam – közölte önelégülten. – Te kis szófogadó – röhögött behúzott nyakkal, mire Rajmund bólogatni kezdett. – Így van. Éppen ezért most nagyon kell vigyázni, hogy továbbjussunk, mert ha nem, akkor az a tanár úr hibája, hiszen ön küldte Sárát és engem... Úgyhogy csak ki ne essünk, ki ne essünk – tettetett rémületet, és ahogyan a kapcsolatukra jellemző, egy pillanat alatt megfordult a kedvük, Tahi mosolya köddé vált, és idegesen kezdett fújtatni, Rajmund pedig elégedetten mosolygott. – Meg ne próbáld! Fehér! Nem mered! Hallod, Rajmund! Viselkedjél. Sára, figyeljél rá, jussatok tovább! – kiabálta utánunk Tahi, de már nem tudtam reagálni rá, mert a következő pillanatban két szervező tolni kezdte a fagerendákból álló kaput,

aminek mindkét szárnyát kilökték, a csapatok pedig Róbert vezetésével elindultak a szabaddá vált kijáraton. A mögöttünk lévő táborhelyen maradt csapattagok kiabálva és fütyülve buzdították a feladatra igyekvőket, és Rajmund mellett sétálva utolsóként hátrapillantottam a vállam felett. A gerendák tágas résein át láttam, ahogyan a többszínű melegítőt viselő versenyzők közt Tahi, Vivi és Dominik pirosban állva néznek utánunk, és tölcsért formálva a kezükből buzdítva kiabálnak utánunk mindenfélét, aztán visszakaptam a fejem, és továbbsétálva Rajmund mellett a reggeli napsütésben rápillantottam. – Ugye az nem komoly, amit Tahinak mondtál? – kérdeztem, Rajmund pedig mosolyogva nézett a szemembe. – Nem ejtenél ki minket csak bosszantásból? – Viccelsz, ugye? Én innen maximum akkor megyek el, ha valaki legyőzött – mondta eltökélten, mire megkönnyebbülten bólintottam. – Viszont imádom Tahit idegesíteni – tette hozzá. – Az a második legjobb dolog abban, hogy itt vagyok. – És mi az első? – érdeklődtem, mire Rajmund még mindig mosolyogva, a naptól hunyorogva nézett rám. – A rejtélyes gumikacsás feladat. Mi más? – hazudta, mire összehúzott szemmel fürkésztem, tudva, hogy most nem mondott igazat, aztán hirtelen megálltunk, mert az előttünk lévők is így tettek. Megérkeztünk a kisbuszokhoz. Andiék elsőként ültek be a járműbe, ami el is hagyta velük a helyszínt, sűrű porfelhőt hagyva maga után. A bézsek távoztával a sorban következő két versenyző, az ezüst csapat tagjai léptek előre, és amikor odakanyarodott eléjük a következő kisbusz, ők is beszálltak, majd elhajtottak. Így szállították az IOV-versenyzőket az első feladat helyszínére. Ami Tiszafüreden volt.

9. Fél órát autóztunk a Hortobágyon át Rajmunddal egymás mellett ülve a kisbuszban, kezünkben az ülésen talált IOV-os tornazsákokkal, amikben fejenként egy összehajtott törülköző volt, plusz némi snack és üdítő. – Készen állsz a strandolásra? – kérdezte Rajmund szórakozottan, mire a mellkasomhoz szorítottam a tornazsákot, és fintorogva bólintottam. Nem lehetettem túl meggyőző, mert Rajmund hangosan felnevetett. A busz indulását követően már a menetirányból rájöttünk, hogy valószínűleg a Tisza-tó környékén lesz a feladat helyszíne, éppen ezért egyáltalán nem lepődtünk meg azon, hogy végül Tiszafüred strandjánál álltunk meg. Mi voltunk az utolsó csapat, akik megérkeztek a helyszínre, a kiszállásunkat követően pedig teljes lett a versenyzők létszáma, mind a tizenhét csapat harmincnégy versenyzője megvolt. Az érkezésünkre a csapattagok felkászálódtak a bejárat környékén elfoglalt padokról és padkáról, majd Róbertet követve bementünk a strand füves területére. A Tisza-tó partján a hűvös, nyár eleji hétköznap délelőttön alig voltak, egy-egy leterített törülközőn napozó emberen kívül senkit nem láttunk. A vízben egy lélek sem volt, kivéve a narancssárga pólót viselő IOV-szervezőket, akik, úgy tűnik, már korábban megérkeztek a helyszínre, és a vízben vártak ránk. Vagyis a vízen. A hűvös szél erősen fodrozta a vízfelszínt, a szervezők pedig hat kiscsónakban egyensúlyozva nagy precizitással egyengettek valamit a víz felszínén. – Mit csinálnak? – kérdeztem Rajmundot, és a többi versenyző is a nyakát nyújtogatva nézte a tavon történő intézkedést. – Valamiféle pályát jelölnek ki, vagy ilyesmi lehet – felelte. És valóban, a csónakokban lévő szervezők a víz fölé hajolva előbb bedobták, majd összedolgozva kifeszítették a medencékből is ismert pályaelválasztó kötelet, amivel így kijelölték a verseny területét. Azt már tudtuk, hogy a kijelölt köteleken belül kell majd valamit csinálni. Csak azt nem tudtuk, hogy mit.

Mindenki a vízben lévő pályát figyelte, ahol a szervezők még igazgatták a köteleket, aztán az egyik narancssárga ruhás lehajolt a csónakjában, és egy hatalmas zsákot vett fel. A többi öt szervező is így tett, így hamarosan mindannyian fejenként egyegy nagy zsákot fogva álltak, fél lábukat a csónak szélének támasztva, mintha csak jelzésre várnának. – Figyelem! – sétált el köztünk Róbert, akit egészen addig észre sem vettünk, annyira lekötött minket a szélben a csónakokon egyensúlyozó, vízipályakötelet kifeszítő szervezők bámulása. A főszervező érkezésére azonban valamennyien elszakítottuk róluk a tekintetünket, és Róbertre néztünk. – A feladat minden csapatnak a következő! – kiáltotta, megpróbálva túlkiabálni a fütyülő szelet. – Amint a jelzést meghalljátok, bementek a vízbe, és megkeresitek a csapatotok színével ellátott négy gumikacsát. A feladatot akkor teljesítettétek, ha mind a négy kacsátokat kihoztátok a partra. Az a csapat, amelyik utolsóként végez, kiesik, és a táborba visszaérve azonnal hazaindul. Készüljetek! – üvöltötte a szélben, mire mindenki azonnal mozgolódni kezdett. Rajmunddal sietősen ledobtuk a tornazsákunkat, és lerúgtuk a cipőnket, majd elkezdtük levenni a piros szirteses melegítőt, a fejünket folyamatosan a víz felé kapkodva, ahol a szervezők még mindig ugyanúgy álltak a csónakokban, zsákkal a kezükben, Róbert jelzésére várva. A cuccaimhoz lehajolva a zoknimat belenyomtam a cipőmbe, és ráraktam a kapkodva összehajtott szirteses ruhámat, majd egy pillanatnyi töprengés után Rajmund holmiját is összeszedtem egy kupacba, és inkább letakartam a szirteses pulcsijával, hogy ne hagyja szanaszét, majd feltápászkodva megálltam mellette, és újra a vízre néztem. – Oké, ez gyorsasági feladat – szóltam izgatottan, miközben már csak a fekete bikinimben álltam a tóparton. Hiába sütött a nap, a hűvös széltől az egész testemet kirázta a hideg. – Az – biccentett Rajmund, két kezével gondterhelten beletúrva a hajába, és elindult a vízpart szélére, ahol a többi csapat már egymás mellett állva várta a jelzést. Rajmund nyomában a fűszálakon mezítláb lépkedve igyekeztem a tópartra, majd a széléhez érve megálltam, és a fodrozódó vízen ringó csónakokon

álló szervezőket néztem. A látványra a strandon lévő néhány ember felült a törölközőjén, úgy nézett felénk, ahogyan a pavilonok ablakában lévő személyzet is érdeklődve figyelte, hogy mi történik, miközben mi harmincnégyen egymás mellett arra vártunk, hogy berohanjunk a vízbe. – Koncepció? – kérdeztem Rajmundot, félve pillantva rá. – Berohanunk, megszerezzük a négy piros gumikacsát, kirohanunk, és bedobunk egy lángost – biccentett az egyik bódé felé, mire felnevettem. – Én sajtos-tejfölöst kérek. – Bízd ide – mosolygott rám, aztán mindketten a főszervező felé pillantottunk. – Felkészülni! – kiáltotta Róbert, mire a csónakokon álló szervezők, akik erre a jelre vártak, megemelték a zsákjaikat, és beleborították a tartalmát a vízbe. És ekkor jött az első sokk, amitől minden csapattag zúgolódni kezdett a rajtvonalnak számító vízparton. Merthogy szemben azzal, amit gondoltunk, a szervezők nem a csapatszíneknek megfelelő gumikacsákat dobtak a vízbe, hanem tökéletesen egyforma, sárga gumikacsákat. Ráadásul szemmértékkel felmérve sem annyit, amennyi csapattag volt az IOV-on, hanem sokkal többet, mert a tizenhét csapat négy gumikacsája összesen hatvannyolc lett volna, miközben a csónakokon álló szervezők a hatalmas fekete a zsákokból több száz darabot borítottak a vízbe. – Na baszki – köhintette Rajmund felmérve, hogy kicsit romlottak az esélyek, miközben a megjelölt területen lévő vízfelszínt ellepték a sárga gumikacsák. – Elnézést, nem úgy volt, hogy a kacsák olyan színűek, mint a csapatok? – kiabálta Róbert felé egy fiú, akit így sortban nem tudtam semelyik csapathoz beazonosítani. Ahogyan másokat sem. Fürdőruhában és sortban megszűntek a csapatszínek, nem igazán lehetett megállapítani, hogy ki melyik színű csapatot képviseli. – Tényleg, az lett mondva, hogy keressük meg a saját színű kacsánkat! – zúgolódott egy lány is, őket kettejüket követve pedig

szinte mindenki felháborodva kezdett magyarázni, mire Róbert türelemre intette őket. – Senki nem mondott ilyet – nyugtatta le a tömeget. – Azt mondtam, a feladat az, hogy keressétek meg a saját csapatotok színével ellátott gumikacsákat – ismételte meg. – De... mind egyforma – kiabálták. – Vagy mind a sárga csapaté? – kérdezte egy srác, mire mindenki elnevette magát, Róbert pedig megrázta a fejét. – Nyugodjatok meg, a gumikacsákon jól látható a jelzés. Csak ahhoz fel kell emelni őket. – Az alján van – értelmeztem. – A kacsák alján van a csapatjelzés – motyogtam magam elé, és a szélben odafordultam a vízen ringó kacsák irányába. – Vigyázz! – kiáltotta Róbert hirtelen, mire a legtöbben a vízparton felvették a rajtpozíciót, és behajolva, futásra vagy inkább sprintelésre beállva, mozdulatlanul várták, hogy Róbert megadja a végső jelet. – Rajt! – ordította, és megnyomta a kezében lévő irtó hangos dudát is, amit meghallva mindenki ész nélkül kezdett befutni a tóba. A lelkesedés nagyjából addig tartott, amíg a lábunkat nem érte a víz, mert hiába melegedett fokozatosan az idő, az elmúlt napok hűvös, esős időjárása olyan rohadt hidegre hűtötte a tavat, hogy mindenki felkiáltott. A lányok visongva, feltartott kézzel, lassan sétáltak a vízben, és behúzott hassal, libabőrösen haladtak egyre beljebb a leválasztott rész felé. A fiúk ennél sokkal bevállalósabbak voltak, ők nem foglalkoztak azzal, hogy mennyire hideg a tó vize, nagy fröcskölést csapva maguk körül egyenesen a kötél irányába szaladtak, amin belül a sárga gumikacsák ringatóztak. A legtöbb kacsa együtt maradt, egy nagy csoportban, de voltak, amiket a szél elsodort. A csónakban lévő szervezők a pálya szélét jelző kötélnél eveztek, ügyelve arra, hogy a kacsákat a szél ne fújja ki a pályáról, így ők a lapátokkal folyamatosan visszaterelték a szökni próbáló gumiállatokat. Rajmund előttem járt, én pedig visszatartott lélegzettel követtem, miközben a hidegtől még a gondolataim is lehibernálódtak. A lassan mélyülő Tisza-tóba gyalogolva siettem

Rajmund után, a víz már a derekamig ért, és ahogy elúszott mellettem egy srác, a csapkodó karjaival rám fröcskölte a hideg vizet, amitől feltartott kézzel felsikoltottam. Rajmund azonnal megtorpant, és visszanézett rám. – Jól vagy? – kérdezte. – Ühüm – biccentettem vacogó szájjal, aztán minden mindegy alapon gondoltam egyet, és hirtelen leguggoltam, hogy mielőbb túl legyek a megmártózáson, és ne ugráljak sikongatva a fröcsköléstől. A nyakam körül bezáródó víz rettenetesen hideg volt, egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt, de aztán fellökve magam kiemelkedtem, és sietősen Rajmund után tudtam menni, aki már bent volt a pályán, és feltartva a kötelet engem várt, hogy átmenjek alatta. – Itt vagyok – szóltam, amikor átbújtam a kötél alatt, Rajmund pedig leengedte utánam, és felkapta az első gumikacsát, amit elé sodort a víz. Egy narancssárga X jel volt az alján. – A francba – dobta félre. A narancssárga jelzés ugyanis nem csapatot jelentett, hiszen narancssárga csapat nincs az IOV-on. Ez a szervezők színe volt, amivel nem mentünk semmire. És a legtöbb gumikacsa alján ez volt található, megtévesztésből. A tiszafüredi strandon lévő pálya a mélyülést is számításba véve nagyjából deréktól mellig érő vízben volt kijelölve, és rövid időn belül valamennyi csapat tagja beérkezett a lekerített területre, ahol a felszínen úszkáló gumikacsák tengerében mindenki a saját színével ellátott négy darab gumiállatot kereste. Rajmunddal egymás után ragadtuk meg a sárga játékokat, és néztük meg az aljukat, aztán félre is hajítottuk, merthogy egyelőre nem került a kezünkbe a sajátunk. Négyből egy sem. A kétfős csapatok mindenféle stratégiát bevetettek az eredményes keresés érdekében. Voltak, akik egymástól a lehető legmesszebb álltak, úgy keresték a kacsáikat. Voltak, akik viszont pont szorosan egymás mellett láncként haladtak, ellenőrizve az összes eléjük kerülő kacsát. Megint mások úgy próbálták redukálni a kacsákat, hogy amit az egyikük megnézett, hátraadta a másiknak, aki megpróbálta kinyújtott karral elkeríteni, hogy ne keveredjen vissza a már lecsekkolt gumiállatok közé. Minden csapatnak más

volt a stratégiája, és mindenki a sajátjára esküdött. – Itt van, itt van egy világoszöld! – kiáltotta büszkén egy egészen izmos srác, és a mellkasa körül úszkáló kacsák gyűrűjében kiemelt egyet, és elégedetten tartotta fel. A jelenetre mindenki abbahagyta a keresést, és egy pillanatra odafordult, mire a (jelek szerint) világoszöld csapat tagja még elégedettebb arckifejezéssel ünnepélyesen feljebb emelte a levegőbe a kacsát, ami hirtelen kicsúszott a vizes kezéből, és visszaesett a vízbe a többi állat közé. – Na bazdmeg – szaladt ki a száján, mire mindenki felröhögött, szegény fiú pedig villámgyorsan felkapkodva maga előtt a kacsákat, ész nélkül kezdte nézni az aljukon lévő jelzéseket, és amelyik nem az övé volt, azt a háta mögé dobta. – Fehér, lila, semmi, semmi – hadartam a reszkető ujjaimmal a nyakuknál felemelt gumikacsák alját nézve, és félredobtam őket. – Lila? – fordult felém egy háttal álló fiú. – Azt mondtad, lila? – kérdezte. – Aha – biccentettem dideregve. – Melyik volt az? – Nem tudom, ezek között... – nyúltam az imént eldobott kacsákhoz, amik négyen ringatóztak egymás mellett, aztán egyesével felemeltem és sietve megnéztem az aljukat. – Tessék – találtam meg, mire a fiú a lila csapatból hálásan nézett rám. – Ezer kösz, visszaadom, ha a kezembe kerül a tiétek. Melyik csapat vagytok? – kérdezte, mert fürdőruhában, az egyenmelegítők nélkül fogalmunk sem volt, hogy ki melyik színű csapatot képviseli. A tegnap reggeli érkezés óta senki nem tudta memorizálni az összes csapat összes versenyzőjét, csak azokat, akikkel esetleg több időt töltöttek, mint például mi a bézs csapattal. A melegítők nélkül azonban a legtöbben vadidegenként tekintettek a másikra. És nem mellesleg így az előítéletek is kevésbé ütötték fel a fejüket. – A piros csapat vagyunk – feleltem, mire a srác a liláktól azonnal kapcsolt. – A címvédők – tette hozzá. – A sulink az – javítottam ki.

– Kösz a segítséget, ha látok piros kacsát, dobom – ígérte meg. – Rendben – borzongtam meg, miközben a vállamon leperegtek a vízcseppek. – Átmegyek a másik oldalra – sétált oda hozzám Rajmund maga előtt söpörve a vizet, felkapva minden egyes útjába kerülő kacsát. – Itt van valami? – Semmi – közöltem bosszúsan, és kezdtem elveszíteni a reményt, miközben minden irányból ünneplést hallottam, ahogyan a csapatok elkezdték megtalálni a saját kacsáikat. Rajmund beljebb indult a tóban, a kijelölt pálya legtávolibb részére, ahol a legmélyebb volt a víz. Ott több nagyobb csoport gumikacsát fújt össze a szél, amik a kötélnek csapódva himbálóztak a víz felszínén, és odaérve azok közt kezdte keresni a miénket. – Sára! – kiáltotta felém egy hang, mire odakaptam a fejem. Andi volt az, aki egyrészes fürdőruhában állt a csapattársával, Zéténnyel a derékig érő vízben, és amíg a németes a kacsákat dobálta, addig Andi, kezében két már megtalált darabbal nézett felém. – Mennyitek van? – Semmi – tártam szét az üres karomat. – Basszus! – kerekedett el a szeme. – Nekünk már van kettő – mutatta fel. – Az klassz, ügyesek vagytok – fésültem hátra a hajam, ami a sokadszorra ismételt mozdulattól már teljesen vizes volt, és elfordulva újabb kacsákat vettem fel. – Nem, nem, nem – dobáltam el a narancssárga x jelzésűeket, majd felvettem egy újabbat, és már majdnem reflexből a többi után hajítottam, amikor megálltam a mozdulattal. – Piros – suttogtam, pont abban a pillanatban, amikor a mellettem lévő lány ugorva kapott a társa által felé dobott kacsáért, és a vízbe esve totálisan arcon fröcskölt a mozdulattal. – Bocs – intézte el ennyivel, én pedig a szempillámról csöpögő hideg vízzel dünnyögtem egy szarkasztikus, „ugyan, pont jól esett” megjegyzést, aztán a tekintetemmel Rajmundot kerestem, aki a mélyebb részben a kötélnél tartózkodott. – Rajmund! – kiabáltam túl a köztünk lévő hangzavart.

Rajmund odafordította a fejét, mire felmutattam a kacsát. – Egy megvan! – Kettő – mutatott egyet ő is, mire őszintén elmosolyodva megkönnyebbültem, mert úgy éreztem, újra van remény. Két kacsánk volt. Igen, csakhogy a megnyugvásom pontosan öt másodpercig tartott, ugyanis a következő pillanatban két lány nagy ricsajjal kiment a vízből, és a füves partra érve felkapták a halvány rózsaszín törülközőjüket, és egymást átölelve kezdtek ugrálni. Mindkét lánynak két gumikacsa volt a kezében. A halvány rózsaszín csapat volt az első továbbjutó. A két lány ünneplésére mindenki abbahagyta egy pillanatra a keresést, aztán felfogva, hogy valakik már teljesítették a feladatot, a vízben lévők őrült tempóban kezdték felkutatni a többi kacsát. A halvány rózsaszínek sikerén felbuzdulva a kissé lanyhult keresgélést felváltotta az őrült kapkodás, mindenki csapkodott a vízben, a csapattársak ide-oda dobálták a megtalált gumikacsákat egymás között, és ezerrel ment a kiabálás. „Te menj arra, én erre”, „nézd meg, ott van a kötélnél van harminc egyben, azokat már ellenőrizted?”, „ezek között nincs a miénk”. Mindenki fejvesztve kapkodta fel a vízen úszó kis sárga gumikacsákat, és dobta hanyagul a háta mögé, ha nem azt a jelzést rejtette, amit keresett. Az egész nyugodt strandot, ha nem az egész tavat felverte az IOV-versenyzők randalírozása a vízben, miközben szép lassan, egymás után lettek meg a továbbjutók. A halvány rózsaszín csapatot követte a türkiz, a világoszöld, majd a bézs. Andi és Zétény aggódva pillantgatott felénk, majd amikor kiértek, a törülközőjükbe csavarva magukat a tóparton állva figyelték a verseny további kimenetelét. – Itt a harmadik – kiáltott felém Rajmund, mire összekoccanó fogakkal bólogattam, amitől lehulltak az államon összegyűlt hideg vízcseppek, és sietősen kerestem tovább. Közben láttam, hogy a lila csapatból a fiú, akinek segítettem, meg a lány társa is kiértek a partra, ahol a srác megállt, és tölcsért formálva a kezéből odakiáltott felém. – Bocs, nem jött szembe – magyarázta, mire csak hanyagul megráztam a fejem, jelezve, hogy nem tudok foglalkozni vele,

mert éppen odaértem egy, a víz felszínén nagy kupacba verődött kacsacsapathoz. Két kézzel négyesével ragadtam meg a gumikacsákat, és egy mozdulattal megfordítva a levegőben már meg is néztem az aljukat, aztán magam mögé dobva már vettem is fel a következő adagot. A gumikacsákon egyre több narancssárga x jelzést olvastam le, ahogyan a csapatok egyre kevesebben voltak már a vízben. Időközben a legtöbben végeztek, és törülközőbe bugyolálva magukat a partról nézték a történéseket. – Arra semmi – ért oda hozzám Rajmund, továbbra is két gumikacsát fogva. Nálam pedig még mindig csak egy volt, amit a vállamon a bikinifelsőm pántjába dugtam, hogy ne zavarjon a keresgélésben. A vízben rajtunk kívül már csak három csapat volt. A pinkek közül két kissrác, őket felismertem melegítő nélkül is, mert Pannához hasonlóan kicsik voltak, plusz egy fiú-lány páros, és két izmos srác a szürke csapatból, akik a reggelinél is köszöntek nekünk. A szürkék voltak a legközelebb hozzánk, szinte mellettünk álltak, úgy keresték a kacsákat. – Narancs, narancs, narancs, narancs, piros – sorolta az egyikük, mire Rajmunddal mind a ketten odakaptuk a fejünket, és elkiáltottuk magunkat, amitől a fiú megmerevedett a kacsánkkal a kezében. – Piros? Az ott egy piros a kezedben? – kérdeztem, a fiú pedig a fogát összeszorítva felmérte a helyzetet. Abban a pillanatban a két kilencedikes kissrác a pinkektől megtalálta a negyedik kacsájukat, és örömünneplés közepette kirohantak a vízből. Hatan maradtunk a tóban. A fiú-lány, tőlünk távolabb állva. Rajmund és én. És a két srác a szürke csapatból, akik közül az egyiknek a kezében volt a negyedik piros jelzésű gumikacsa. Mi tudtuk, hogy nála van, mert hallottuk, amikor mondta. Ő tudta, hogy nekünk már csak egy hiányzik, mert látta nálunk a másik hármat. Ha odaadja nekünk, akkor mi megvagyunk, és a kiesésük múlik azon, hogy ők vagy a fiú-lány páros végeznek előbb. Ha nem adja oda, akkor sportszerűtlen, hiszen szándékosan hátráltat minket. Ha csak lerakja a víz felszínére,

akkor mi azonnal megtaláljuk, hiszen látjuk, hogy melyik kacsa az, le sem vettük róla a szemünket. A döntés az ő kezében volt, mi pedig Rajmunddal mozdulatlanul álltunk a napsütésben, várva, hogy mit lép, miközben a hideg víz újra és újra a mellkasunknak csapódott. A szürke csapat fiú tagja pofákat vágva mérlegelt, látszólag nagyon vívódott, aztán legnagyobb félelmünkre elfordult tőlünk. – Ne, ne, ne – rázta meg a fejét Rajmund, a tekintetével követve a szürke srác mozdulatát, aki a messzebb lévő kötélnél összegyűlt hatalmas gumikacsarajt nézte ki. Aztán felemelve a kezét odahajította a piros jelzésű kacsát, egyenesen be a tömegbe. – Rohadj meg – szólt rá Rajmund idegesen, aztán mivel a tó mélysége azon a részen pont nem volt alkalmas arra, hogy máshogy siessünk, úszni kezdett, én pedig követtem a példáját. – Bruhh – prüszköltem fogvacogtatva, miközben gyorsúszásban haladtam Rajmund után a pályán összeállt legnagyobb gumikacsa alakulathoz. Odaérve megpróbáltuk azon a helyen keresni a kacsánkat, ahová úgy láttuk, hogy a szemét srác dobta, de a szél miatt, na meg mert legalább száz ugyanolyan idióta kacsáról volt szó egy kupacban, nem volt könnyű dolgunk. Egymás után hajigáltuk el a kacsákat, miközben felváltva néztük a másik két csapatot, hogy ők hogy állnak. A két fiú és a fiú-lány is kereste a saját kacsáit a kijelölt pálya két különböző pontjánál, ahol szintén besűrűsödtek a csapatba verődött játékok. A tóparton álló, törölközős továbbjutók hunyorogva, a szemük elé rakott kézzel figyelték a történéseket, miközben a napsugarak szikrázva táncoltak a tó vízén. – Nem, nem, ez sem, nem – dobáltam a kacsákat, ahogyan Rajmund is tette velem szemben állva, aztán egyszer csak megfordítottam a kezembe vett darabot, és az alján ott volt a piros csík. Tű a szénakazalban. És meglett. – Itt van – suttogtam vacogva. Rajmund nem hallotta, teljesen eksztázisban volt, és se kép, se hang stílusban, egyenletes ritmusban vette fel és hajigálta maga mögé a gumikacsákat. – Rajmund. Megvan! – kiáltottam el magam, kizökkentve a

monotonitásából, mire a kezemre nézve felfogta a dolgot, és elkerekedett szemmel elmosolyodott. – Szép volt, Major – bólogatott, aztán megragadta a karomat, és együtt indultunk ki a vízből. Az egyre sekélyebb vízbe érve vacogva lépkedtünk egymás mellett, majd a vállunk felett hátrapillantottunk a tóra. A fiú és a lány kapkodva dobálták a kacsákat, a két srác pedig bosszankodva nézett utánunk. Rajmund stílusosan bemutatott nekik, majd a kezét leengedve elfordította róluk a fejét. Ennyit erről. A parton állók össze-összesúgtak az érkezésünkre, feltehetőleg vagy maguktól vagy pedig segítséggel, de rájöttek, hogy mi vagyunk a címvédők, és a teljesítményünket firtatták azon morfondírozva, hogy tavalyi nyertesként vajon csak megjátsszuk a rossz szereplést a versenyen, és elterelésként elhitetjük mindenkivel, hogy gyengék vagyunk, vagy tényleg nem vagyunk formában. Hallottuk a duruzsolást és a konspirációkat a hátunk mögött, mi azonban nem figyeltünk rá, hanem a tornazsákjainkhoz siettünk, és remegve kaptuk magunkra a piros törölközőnket, úgy sétáltunk vissza a tópartra, hogy megnézzük, ki esik ki. A hűvös szélben a vizes hajam hideg tincsekké állt össze, és egész testemben remegtem, miközben magam előtt összefogtam a törölközőt, úgy vacogtam tovább a napsütésben állva a tóparton. A vízben lévő két csapat még mindig a gumikacsákat kereste elkeseredett küzdelmet folytatva az elemekkel, merthogy a szél folyamatosan egybehordta a hullámlovas kacsákat, összekeverve azokkal a darabokkal, amelyeket már átnéztek a versenyzők. A törölközőt belülről fogtam össze az állam alatt, és próbáltam kontrollálni a remegésemet, miközben a történéseket figyeltem, amikor is a szürkék egyik tagja, az a srác, amelyik eldobta a gumikacsánkat, hirtelen kiabálva csapkodni kezdte a víz felszínét.

– Megtalálták – jelentettem ki halkan. – Meg – közölte Rajmund összehúzott szemmel figyelve a kifelé igyekvő két fiút, aztán a vizes hajába túrva megfordult, és a táskánkhoz indult. A két fiú ünnepelve érkezett ki a partra azt skandálva, hogy „szür-ke, szür-ke”, és össze is boxoltak egy kicsit örömükben, miközben a hátuk mögött a kiesettek is elindultak kifelé a vízből. A lány vigasztalhatatlannak tűnt, lehajtott fejjel törölgette a szemét, a fiú csapattársa pedig a vállát átölelve próbálta nyugtatni. Kiérve mindketten felvették a törölközőjüket. Sötétzöld volt. A jelenetet figyelve szomorúan elhúztam a számat, aztán a fűben lépkedve odasétáltam Rajmundhoz, aki már felvette a piros melegítőgatyáját és éppen a cipőjét kötötte be. A törölközőmbe tekerve hajoltam le előtte, és előszedtem a saját ruhámat, amit felvettem a vizes fürdőruhámra. A bikinifelsőm azonnal átütötte az ujjatlan piros pólómat, amire rávettem a piros pulcsit, és hagytam, hogy a fejemen maradjon a kapucni. Rajmund, miután bekötötte a cipőjét, felpattant a fűből, és belebújt a pulcsijába. A mozdulatot akaratlanul is megfigyeltem, és miközben ráhúzta a libabőrös felsőtestére a szirteses pulcsit, feltűnt, hogy mennyire szálkás és kidolgozott. Az a típus volt, aki úgy izmos, hogy észre sem veszed, csak akkor, ha bizonyos mozdulatokat tesz. De akkor nagyon is szembetűnő. Rajmund felhúzta a fejére a pulcsiját, így gyorsan elkaptam a tekintetem, és Róbert felé fordultam, mert a főszervező szót kért. – A mai feladaton kiesett a sötétzöld csapat! – jelentette be kíméletlenül, aminek következtében az éppen törölköző és öltözködő versenyzők elhalkultak, és befejezték a beszélgetést. – A visszaérkezést követően negyedórátok lesz összepakolni és elhagyni az IOV élménytáborát – tette hozzá, a kiesett csapathoz intézve a szavait. – A többieknek gratulálok a továbbjutáshoz. Indulhattok vissza a buszokhoz – közölte, mire a legtöbben felkászálódtak a fűből, a vállukra vették a vizes törölközőt és a tornazsákot, majd komótosan elindultak a strand kijárata felé. A cipőmbe belebújva felálltam a fűből, és a tornazsákkal a

kezemben elindultam a tömeg után Rajmunddal az oldalamon, és amíg a strand kapujánál kialakult tumultus következtében meg kellett állnunk, visszafordultam egy pillanatra. A tavon lévő csónakokban álló szervezők egyensúlyozva, merítőhálókkal pecázták ki éppen a gumikacsákat ügyelve arra, hogy mindet befogják. A távozásunkkal a strandon azonnal visszaállt a rend és a nyugalom, így a törölközőkön fekvő néhány napozó is visszadőlt, véget ért a műsor. A kisbuszok egymás után kanyarodtak be a parkolóba, a csapattagokat pedig kettesével szállították vissza, pont úgy, ahogyan hoztak minket. A sorban állva Andi és Zétény sétált hátra hozzánk, hogy váltsunk néhány szót várakozás közben. – Nem sokon múlt nektek – ingatta a fejét Andi. – Hát... – mondtam. – Izgalmas lett a vége – hagytam ennyiben. – Mi volt az a szürkékkel? Miért mutatott be nekik Rajmund, amikor már kifelé jöttetek? – érdeklődött Zétény, és Andi is kérdőn nézett rám, én pedig akkor értettem meg, hogy a partról nem látszódott a konfliktusunk, és főként az, hogy ez minek a hatására történt. Így aztán nem láthatták, ahogyan a szürke srác direkt eldobja a kacsánkat. – Hogy az? – köhintettem, és a szürke csapat két tagjára néztem, akik a sor elején állva éppen beültek a kisbuszba, ami elhajtott velük. – Semmi, csak egy kis hülyülés Rajmund és a szürkék között – füllentettem, mert egyáltalán nem állt szándékomban beköpni őket vagy azt, ahogyan ezt a játékot játsszák. Az ő dolguk. És most már a miénk is. Másra azonban nem tartozik. És mivel az árulás, elárulás és beárulás téma elég érzékeny pontom, eszemben sem volt a szürkékről bármit mondani másoknak. Még Andiéknak sem. – Ugye, Rajmund? – fordultam oldalra, de a legnagyobb meglepetésemre nem volt ott. – Rajmund? – kapkodtam a fejem, miközben a sor újra haladt egyet, és rohamosan közel kerültünk ahhoz, hogy mi következzünk. – Rajmund! – kiáltottam a fejemet forgatva. – Mi a gond? – lépett oda hozzánk Róbert azonnal. – Semmi – feleltem a nyakamat behúzva. A főszervező rögtön átlátott rajtam, és összehúzott szemmel, gyanakvón fordult

körbe. – Hol a csapattársad? – kérdezte. – Öhm – kezdtem, miközben egy kisbusz megállt előttünk, és Andi Zéténnyel együtt beszállt. Az ajtót becsapva a jármű kikanyarodott a parkolóból, és az utolsó kisbusz gurult be elénk. Amibe be kellett volna szállnunk. Csakhogy Rajmund nem volt sehol. – Hol van? – kérdezte idegesen Róbert. – Nem tudom, biztosan a mosdóba ment... – improvizáltam. – Mosdóba, mi? – kérdezte a strand irányába meredve, mire én is odafordultam, és elfojtottam a röhögésemet. Rajmund két lángossal sétált felénk olyan lazasággal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Mégis mit képzelsz, hol voltál??? – kérdezte Róbert, amikor Rajmund odaért hozzánk. – Lángosért – felelte egyszerűen, és az egyiket felém nyújtotta. – Sajtos-tejfölöst mondtál, ugye, Major? – Aha – bólintottam visszatartott nevetéssel, és átvettem. – Tilos elmenni a feladatok előtt, alatt és után! – kiáltott rá Róbert mérgesen. – Elnézést, nem tudtam – vonta meg a vállát Rajmund, és már készült beleharapni a lángosába, amikor a levegőben megállt a mozdulattal, és kérdőn Róbertre nézett. – Kér? Róbert bosszúsan megrázta a fejét, és kinyitotta a kisbusz ajtaját. – Na szálljatok be – közölte, mi pedig a fejünket behúzva léptünk be a kisbusz terébe. A főszervező becsapta mögöttünk az ajtót, és elsietett egy másik járműhöz, ami a szervezőket szállította, majd mi is elindultunk, de ahogy a sofőr a visszapillantóba nézve észrevett minket, satuféket nyomott, és mérgesen hátrafordult. – Nem, nem, nem! Már a vizes ruhára is mondtam, hogy nem örülök, de hogy lángos? Na azt már nem! Szálljatok ki vele – közölte, mire Rajmunddal meglepetten néztünk rá. – Kifelé a lángossal! – ismételte meg, mi pedig szófogadón kimásztunk a kisbuszból, a következő pillanatban pedig a járdapadkán ülve találtam magam Rajmund mellett, és mindketten néma csendben

ettük a lángosunkat, miközben az előttünk parkoló kisbusz oldalának dőlve mérgesen figyelt minket a sofőr. – Szóval... – gondolkodtam el, miközben nagyot haraptam a félbehajtott lángosomból – ezért mondják, hogy zűrös vagy – pillantottam rá, Rajmund pedig, aki mellettem ülve ette a lángosát, feldobódva nézett vissza rám. – Ezt mondják? – Ezt is – helyesbítettem, Rajmund pedig hangosan felnevetett, aztán megtörölte a száját. – Befejeztétek végre? – kérdezte a sofőr megunva a várakozást. – Igen – felelte Rajmund, és feltápászkodva a padkáról elsétált. – Most meg hová mész? – kiáltott utána a sofőr. – Kidobom a szemetet – mutatta fel az összegyűrt, zsírfoltos papírt, amin a lángost adták, én pedig visszatartott nevetéssel figyeltem, ahogyan lazán beledobja a kukába, és ráérősen visszasétál.

10. – Továbbjutottunk! – léptünk be a kapun, aminek a másik oldalán Vivi, Dominik és Tahi várt ránk a kiürült asztaloknál és padoknál. – Tudjuk! Andiék elmondták – ugrott a nyakamba Vivi, és Dominik is gratulált az eredményünkhöz. – De... – tűnődött el Vivi –, hol voltatok eddig? Már legalább húsz perce visszaért mindenki. A kiesett sötétzöldek már el is mentek – húzta el a száját. – Ó, hát mi... – kezdtem, mire Róbert sietősen odalépkedett hozzánk. – Na végre! – fújtatott. – Megkaptam a sofőr üzenetét, miszerint késve érkeztek vissza, mert – emelte fel a telefonját – az úton meg kellett várni egy szarvasmarhacsorda átvonulást – olvasta fel gyanúsan méregetve minket. – Igaz ez? – Ha a sofőr mondja – tettem fel a kezem védekezőn, és Rajmund is ártatlanul nézett rá. Egyébként ezt tényleg a sofőr találta ki, tekintettel arra, hogy nem engedett minket beszállni a kajával, így kénytelen volt megvárni, hogy megegyük a lángost. Emiatt viszont késve érkeztünk vissza, amivel ő megszegte a visszaszállításunk szabályát, szóval... Azt írta Róbertnek, hogy feltartott minket egy marhacsorda, ezzel a kis ködösítéssel pedig mindenki jól járt. Csak hát kérdés, hogy ezt ki veszi be. A jelek szerint Tahi természetesen nem hitte el. Merthogy a fizikatanár maga előtt összefont karral, mogorván bámult minket, pont úgy, mint aki egy szavunkat sem veszi be. – Szarvasmarhacsorda... Értem – sóhajtotta Róbert úgy, mint akinek nincs más választása. – Nyilván veletek történik ez, ki mással... Mindenesetre máskor a ti csapatotok inkább az első buszok egyikével jöjjön – jegyezte meg, vagyis inkább csak hangosan gondolkodott, majd fontoskodva elsietett. Mindannyian hosszasan néztünk a főszervező után, aztán Tahi idegesen nézett ránk. – Szeretnétek valamit mondani? – Mindent elfeledtet az a tény, hogy továbbjutottunk? –

kérdezte Rajmund. – Természetesen nem – vágta rá a fizikatanár. – Akkor inkább hagyjuk – gondolta át Rajmund, Tahi pedig a fejét rázva sóhajtott. – Na meséljetek inkább a versenyről – kérte izgatottan, mi pedig felültünk az asztalra, és a déli napsütésben elmondtuk, mi hogyan történt. A többiek érdeklődve hallgatták végig a beszámolónkat, különös tekintettel az eldobott gumikacsa esetére. A saját csapatunknak nyilván elmeséltük az incidenst, mert tudniuk kell, hogy mire számíthatunk velük kapcsolatban a későbbiekben. – A szürkék? – kérdezte Vivi lesajnálóan. – A négy izmos gyerek, akik köszöngetnek, meg azt sem tudják hogyan tegyék magukat? – Aha – bólogattam. – Gyönyörű – ingatta a fejét nemtetszőn. – Várjatok, várjatok – csitított minket Tahi. – Ne feledjük, hogy ez egy verseny – gondolta át. – Mindenki magáért és a saját csapatáért küzd. Ti pedig címvédők vagytok – figyelmeztetett a fizikatanár. – Emiatt a ti kieséseteket többen és jobban akarják. Titeket legyőzni nagy dolog lenne, erre sokan pályáznak. – Ez igaz, de hol a határ az egészséges versenyszellem és a másik szándékos hátráltatása között? – kérdeztem, Tahi pedig tudva, hogy a táncból kifolyólag sok versenyen vettem már részt, megrázta a fejét. – Na jó, még egyszer mondjátok el, pontosan hogy volt – kérte, mire Rajmund rákezdett. – A szürke csapattag elszólta magát, hogy nála van a piros jelzésű gumikacsa, és amikor rájött, hogy meghallottuk, az a rohadék nem lerakta és nem is odaadta, hanem eldobta direkt egy olyan helyre, ahol a többi kacsa közt nehezebb volt megtalálni. Így akart előnyre szert tenni, hogy kicseszett velünk – fejezte be. Tahi hosszasan eltűnődött a hallottakon, majd határozottan bólintva meghozta a döntését. – Jó, ez tényleg gyökérség – jelentette ki végül.

– Az – értettünk egyet. – Van valami ötlet arra, hogy mit lépjünk erre a szürkékkel szemben? – kérdezte Vivi. – Van – biccentett Rajmund. – Olyan, ami miatt nem zárnak ki a versenyről? – pillantott rá Tahi rosszallón. – Nincs – javította ki magát Rajmund, mire valamennyien felnevettünk, miközben mindannyiunk telefonjára értesítés érkezett. – Ez Kocsis lesz, már elküldtem neki, hogy továbbjutottunk – szólt Vivi, majd elővéve a telefonjainkat megnyitottuk az igazgató Instáját, ahová az értesítés vezetett. Kocsis igazgató a streamben szótlanul nézett maga elé. Először azt hittük, hogy lefagyott, de mivel pislogott, és a háttérből zaj is hallatszódott, rájöttünk, hogy csak mereng. – Szeretném tudatni a kedves követőimmel… – szipogta, mire azonnal záporozni kezdtek a kommentek. „Ki halt meg?” „Mi van fater, de le vagy törve” „Kiestünk???” „Tutira kiestünk” „Sára és Rajmund elcseszték a feladatot?” „Loool, ennyi volt az IOVunk?” „Nehogymár kiestünk” „Basszus, még csak most kezdődött, mit fogok csinálni?” „Gondoltam, hogy bukta ez a csapat, de hogy máris? Anyám!” „Van egy eladó Sound bérletem, érdekel valakit?” „Takarogymá máshova hirdetni, most dráma van” „Szerintem nem estünk ki, csak Kocsis szívat minket” „Mi van, Kocsis sír, vagy megin’ hagymát pucol mint tegnap este?” „Helló, most jöttem, mi van itt, kiestünk?” „Mi sem tudjuk, Kocsis nem szól semmit, csak bágyadtan néz” „Már csinálom is belőle a „sadKocsis” mémet. „Küldd el pls”

„Nekem is” „Kiestünk emberek?” „Na mi van, vesztesSzirtes kappa?” „Kész a sadKocsis mém, dobom privátba aki kéri” „Kizárt, hogy Rajmund kiesett, nem hiszem el!” „Tudjuk mi volt a feladat?” „Semmit nem tudunk!!!!” „Kiestünk! XDDDDD” A záporozó kommenteket figyelmen kívül hagyva Kocsis egyszer csak megszólalt: – Elnézést, itt vagyok, csak megvártam, hogy kicsit többen legyünk – mondta halk, megtört hangon. „Többen vagyunk tesó, mondjad már” „Ja, elegen vagyunk” „Mi van Kocsissal, meg fog halni? Vagy miért vág ilyen fejet?” „Biztos Tahiról van szó. Rájöttek, hogy kiszabadult, és befogták” „Lool” „Papi, mondjad már mivan, beszarok az izgalomtól” „Lájk, aki otthonról nézi” „Menjél már innen a lájkvadászatoddal te szerencsétlen” „Annyira megborított Kocsis élője, hogy az ablak ugrott ki rajtam” „Volt már” „Vótmá!’ „Mótvá” „Istenem ezek a kommentek XD” „Csá most jöttem, mi van?” „Passz, de ha Kocsis így folytatja jövőre sem tudjuk meg” Az igazgató megdörzsölte az arcát, és újra a kamerába nézett. – Köszönöm, hogy itt vagytok velem az élő adásban. Szeretném, ha elsőként tőlem tudnátok meg, hogy... – suttogta, majd széles vigyorra húzta a száját, és hirtelen elkiáltotta magát.

– Sára és Rajmund továbbjutottak a feladaton, a Szirtes még mindig versenyben van!!! „Menjmáááá” „Kocsis mekkora troll úristen” „Halljátok, komolyan elhittem, hogy kiestünk” „Emberek, Kocsisnak van humora???” „Hülye vagy? A humornak van Kocsisa!” „Sírok!” „Most mi van, nem estünk ki?” „Azt mondja nem” „Öcsém ezt a felvezetést, kiégtem Kocsison” „Kocsis for prezident!” „Idióta, ő már az...” „Ja. Tényleg. LOL” – Na hát, köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett ez a kis mókázás itt az élő elején – mosolygott Kocsis. – Természetesen nem állt szándékomban senkit sem megijeszteni, sem pedig gúnyt űzni bárkiből, ez csak egy kis tréfa volt, ezt találtam ki, hogy így jelentem be a továbbjutásunkat – magyarázta meg a „poénját”. – Úgy látom, többen kérdezitek, hogy mi volt a feladat. Nos, még én sem tudok sokat, egyelőre nem sikerült a résztvevőkkel beszélni, mert amikor Felcser Vivien értesített a továbbjutásról, akkor Major Sára és Fehér Rajmund még nem érkeztek vissza a táborba – magyarázta, aztán a kommentekre rápillantva vörössé vált az arca, és mérgesen megrázta a fejét. – Megkérném az oldalam nézőit, hogy válogassák meg a kommentjeiket, mert pillanatokon belül kibannolom innen azokat, akik minősíthetetlen és alpári stílusban írnak az iskolatársukról! – kiabálta mérgesen, miután Vivi nevének említésére a kommentszekció bedurvult. – Komolyan mondom, meg ne lássam még egyszer! Tudod, mit? Te, te és te – nyomkodta a telefonját. – Ti repültetek is az oldalamról. Van valakinek még problémája a Szirtes bármely csapattagjával? – kérdezte mérgesen. – Azokkal, akik jelenleg éppen az iskolánkért versenyzenek? Hm??? – kérdezte ijesztően közel hajolva a

kamerába. Az igazgató élőjének a kommentszekciója teljesen leállt, senki nem mert semmit írni. – Na én is így gondoltam – dőlt hátra Kocsis, és mérgesen kifújta magát. – Szóval a feladat értesülésem szerint az volt, hogy rengeteg gumikacsa közt kellett megtalálni minden csapatnak azt a négyet, amelyiknek az alján a saját színű jelzése volt felfestve. Szeretném kihangsúlyozni, hogy Sára és Rajmund a kifejezetten hideg Tisza-tóban teljesítette a feladatot, hogy iskolánk versenyben maradhasson. Kérném, hogy ezt is mérlegeljétek akkor, amikor könnyűszerrel felszínes véleményt alkottok az otthoni kényelmetekből – szipogta Kocsis sértődötten. A kommentek ekkor kezdtek el valamelyest újra megindulni. „Jó, az tényleg durva azért... Hideg lehetett a víz” „Igen. Respect nekik” „Kösz a szirtesesek nevében” „Persze, most ájuljunk el mert bementek júniusban a kicsit hüvi vízbe... Emberek, téli Balaton átúszás megvan??? NA AZ HIDEG. Ne csináljunk már belőlük hőst mert két hétig fullosan nyaralnak és meg kellett mártózniuk a Tiszatóban. Hú de szar nekik. Amúgy meg tilthat Kocsis, nem érdekel, akkor sem bírom ezt a csapatot, és nem fogok nekik drukkolni. Na cső.” „Igazad van” „Tényleg, annyira nem is hideg a víz” „Ez jogos, visszavonom a respectemet” „A visszavont respect az a tcepser?” „XDDD” „Mikor lesz újra KK? A tegnapi gulyásleves streamet már hétszer megnéztem” „Akkor szerintem rendelj magadnak életet” „Lol” Mindannyian a Kocsis élőjén történteket figyeltük, miközben a vizes fürdőruhám ott volt rajtam a melegítőm alatt, és a hajam is hideg tincsekben lógott.

– Na eleget néztétek, kapcsoljátok ki – szólt hirtelen Tahi elsőként kinyomva Kocsis streamjét a saját telefonján, és a fejét megrázva fordult hozzánk. – Mondom, elrakni a telefonokat – ismételte meg ellentmondást nem tűrő hangon, mire valamennyien bezártuk az igazgató élőjét, és kérdőn néztünk Tahira. – Sára, menj, és szárítkozz meg, Rajmund, te is – utasított bennünket. – Aztán kapcsolódjatok ki, megérdemlitek, továbbjutottatok – nézett végig rajtunk. – Menjetek – küldött el minket. – Rendben – biccentettem, és elindultunk a házak irányába. – Major, Fehér – szólt utánunk, mire megfordultunk. – Ne vegyétek magatokra. Tudom, hogy hideg volt a tó, ti pedig szó nélkül kibírtátok a feladatot. A fotelhuszárok többsége kezet sem mos ilyen hőmérsékletű vízben, nemhogy belemenjen. Büszkék lehettek magatokra – nézett ránk őszintén. – Köszönjük – mosolyodtam el, és Rajmund is bólintva vette tudomásul a tanár szavait, aztán Vivi és Dominik társaságában visszaindultunk a házak irányába. A kisházba beérve Vivi lehuppant az ágyára, én pedig gyorsan kivettem a szekrényemből a váltás melegítőmet és egy szett tiszta fehérneműt. Besiettem a fürdőszobába és végre levettem a jéghideg, vizes fürdőruhát, amit csattanó hang kíséretében lazán dobtam le a földre, aztán gyorsan megnyitva a csapot beálltam a meleg víz alá. Amikor végeztem, a tökéletesen száraz melegítőmben kiléptem a fürdőszobából egy törölközővel dörzsölve a hajam, Vivi pedig, aki egészen addig rám várva telefonozott, letette a készülékét. – Sokkal jobb, mi? – kérdezte szórakozottan. – Az nem kifejezés – feleltem, aztán megszárítottam a hajam. Miután elkészültem, a csapnál kézzel kimostam a fürdőruhámat, majd beleraktam egy törölközőbe, és megkértem Vivit, hogy fogja meg az egyik végét, aztán ellentétes irányba kezdtük el tekerni kipréselve a vizet a benne lévő fürdőruhából. Jobb híján a boltíves ablakba teregettem ki a vizes cuccaimat,

amikre mindenféle nehezéket pakoltunk, nehogy a fújdogáló szél felkapja, és egy juhcsordáig repítse a bikinimet a Hortobágyon, aztán összeszedtük a fiúkat, és elmentünk ebédelni. Az étkezőben teltház volt, a feladatról visszaért versenyzők nagyjából velünk egy időben érkeztek, mert a továbbjutást követően valamennyi csapatnak voltak kötelezettségei. Ahogyan sorban álltunk a svédasztalnál, elkaptam néhány beszélgetésfoszlányt másoktól, amiből az derült ki, hogy visszaérve a legtöbben először egymás közt, a táborhelyen maradt csapattagjaikkal osztották meg a tapasztalataikat, aztán ahogy mi is, beszámoltak az iskolájuk igazgatójának és az otthoniaknak, sokan pedig ezek után a saját felületeiken is tartottak élménybeszámolót storyk és fotók formájában. Amíg a salátáknál válogattam, hallottam másoktól, hogy többen élőztek az Instájukon, egy csomóan pedig a feladat után visszaérve vicces TikTok-videókat készítettek, és gyorsan feltöltötték az oldalukra. Úgy tűnt, mindenki nagyon komolyan tolja a tartalmat az IOVról. Megfogtam egy kis tálka salátát, a tálcámra helyezve az asztalunkhoz mentem, és leültem a többiekhez. – Jó étvágyat – mondtam. – Ennyi? – lepődött meg Vivi a tányéromra pillantva. – Most igen – legyintettem, merthogy a lángossal már jóllaktam a feladat után, aztán a villámra szúrtam egy uborkaszeletet és a nyüzsgést hallgattam. Kiváló volt a hangulat, az étkező zengett a versenyzők zajongásától, a tizenhat versenyben lévő csapat hangos volt, lármás, és nem mellesleg felszabadult. Mindenki úgy volt vele, hogy oké, túlestünk a mai feladaton, bennmaradtunk, a neheze megvan, most jöhet a jól megérdemelt kikapcsolódás és pihenés, úgyhogy a legtöbben sietősen ebédeltek, hogy mielőbb mehessenek biliárdozni és léghokizni, nehogy valaki más elfoglalja az asztalt előlük, mert akkor az vacsoráig tuti nem szabadul fel, de lehet, hogy még azután sem. Ha valakik végeztek az evéssel és felálltak, mindenki odapillantott, aztán még jobban kezdtek sietni azon kattogva, hogy vajon milyen játék jut nekik, ha elég gyorsak. Valahogy

mindenki megfeledkezett arról, hogy a verseny nem áll meg, és nincs pihenés csak azért, mert ma már sikeresen teljesítettünk egy feladatot. Így aztán mindenki nagyon meglepődött, amikor délután, miközben a legtöbb csapat a játékteremben szórakozott, vagy a házakban sziesztázott, esetleg a főépület konditermében és medencéjében sportolt, a narancssárga ruhások megindultak borítékokkal a kezükben, hogy kiosszák a következő feladat instrukcióit. Mi akkor éppen a hátsó lengőtekepályánál voltunk, és a délutáni napsütésben a puszta szélén lévő játszótéren foglaltuk el magunkat, mert korainak találtuk az időpontot ahhoz, hogy máris bevonuljunk a játékterembe. Maradtunk a szabad levegőn, csak úgy magunkban négyen, és miközben Dominik és Rajmund a lengőtekét próbálta ki, addig mi Vivivel egy-egy hintában ültünk, úgy néztük a fiúk játékát. Rajtunk kívül még egy arany fiú tartózkodott ott, aki libikókázott az egyik lila melegítős lánnyal, és a türkizektől két lány volt a kilátón, ők valószínűleg TikTok-videót készítettek, mert többször ugyanazt a mozdulatsort ismételték meg a kitámasztott telefonjuk előtt. A narancssárga ruhás érkezésére azonban mindenki megmerevedett, és amikor látták, hogy a szervező átad nekünk egy piros borítékot, a játszótéren lévő többi versenyző fejvesztve kezdett rohanni, hogy megkeresse a saját csapatát valószínűsítve, hogy már ők is kaptak levelet. A türkiz lányok dübörögve rohantak le a kilátó falépcsőjén, és átugrálva az eléjük kerülő akadályokat a táborhely irányába rohantak. Eközben a szervező átadta nekem mint csapatkapitánynak a borítékot. – Parancsoljatok. Hatig adjátok le annak az egy versenyzőnek a nevét, akit a feladatra küldtök – tette hozzá, majd meg sem várva, hogy bármit reagáljunk, fogta magát, és hátat fordítva elment. Ott álltunk a táborhely végében lévő játszótéren a hortobágyi pusztaság szélén, és miközben a délutáni nap kellemes melegen sütötte az arcunkat, mind a négyen a kezemben tartott piros borítékot néztük megbabonázva. A körben állva Dominik

gondterhelten hunyorogva, szélborzolta haját hátrafogva figyelt. Mellette Vivi idegesen rágózott, és magáról megfeledkezve teljes izgalomban egymás után fújta a rágólufikat, amik hangos csattanással pukkantak ki. Rajmund szintén feszülten nézte a kezemben tartott borítékot, miközben megragadta a szájából kilógó nyalóka pálcáját és az édességet áttolta a másik oldalra, amitől az arcán kerek dudor jelent meg. Én pedig, mint a piros csapat kapitánya, abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy köztük állva kibonthattam a következő feladatot rejtő borítékot. – Na nézzük – dünnyögtem kelletlenül, aztán feltéptem a piros levelet, és kivettem belőle az üzenetet. Ami összesen egy madárról készült illusztráció volt. Ennyi, semmi több. Hiába forgattam a kezemben, nem volt más a lap hátulján és a borítékban sem. Csupán egy fehér hátterű kép egy madár rajzával. Ez volt minden, amit a feladatról kaptunk. Tanácstalanul bámultam a rajzot, aztán passzolva a dolgot továbbadtam a többieknek. – Nektek mond ez valamit? – kérdezte Vivi értetlenül nézve az illusztrációt. – Nem igazán, de gondolom, errefelé van ilyen madár – vontam le a következtetést, ahogyan a beláthatatlan rónára pillantottam. – Talán meg kell keresni. – Könnyű lesz. Egy hosszú lábú, fehér madár a Hortobágyon – vette ki a szájából a nyalókát Rajmund, és azzal mutatott körbe. – Nincs belőle sok errefelé... – Ez lesz a feladat? Kócsagokat kell keresni? – kérdezte Vivi. – Szerinted ez egy kócsag a rajzon? – gondolkodtam el. – Ja, nem tudom, csak úgy tippeltem – közölte. – Várjatok, én ezt ismerem – szólt Dominik hirtelen, aki egészen addig csendben volt. – És kócsag? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Mi? – zavarodott össze. – Azt mondtad, ismered. Vivi kócsagra tippelt. Az? – kérdeztem meg újra. – Nem. Mármint nem tudom, nem a madarat ismerem – rázta

meg a fejét Dominik, és kikapta a kezemből a képet. – Hanem ezt a rajzot ismerem. Láttam már – közölte elmélyülten. – Mármint... – csodálkoztam el. – Láttad ezt a rajzot? Ami a képen van? – Igen – bólogatott nagyon erősen kutatva az emlékei között. – Várj – szólt közbe Rajmund is. – Egy ilyen rajzot vagy ezt a rajzot? – Ezt! Pontosan ugyanezt. Most láttam valahol, amióta itt vagyunk – erősködött, erre pedig mind a hárman elkerekedett szemmel néztünk rá. – Amióta itt vagyunk? – csodálkozott Vivi. – Igen. – Ez biztos? – pillantottam a képre, ami nekem még csak ismerősnek sem tűnt. – Biztos – erősítette meg Dominik továbbra is görcsösen gondolkodva, aztán hirtelen, amikor beugrott neki, felkiáltott. – Megvan! – Mi? – kérdeztük. – Ó, basszus, mindjárt jövök! – kezdett hátrálni, majd az értetlen arcunkat látva hozzátette. – Menjetek fel a kilátóba, mindjárt jövök! – mondta, és megfordulva elrohant. Döbbenten néztünk Dominik után kezünkben a madaras képpel, aztán betartva, amit kért, felsiettünk a falépcsőn, és a kilátó tetejére érve leültünk, hátunkat az emelvény oldalának támasztva. Tökéletes takarásban voltunk, miközben Dominikra vártunk, aki alig öt perc múlva dobogva trappolt fel a falépcsőn, és megállva előttünk elmosolyodott. – Tudtam, hogy láttam azt a rajzot – közölte elégedetten, majd a kezében lévő kártyapaklit Rajmund felé dobta, aki elkapta a levegőben, és a szeme elé tartva megnézte, hogy mi az. – Szép volt, haver – mosolyodott el, mi pedig Vivivel együtt feltápászkodtunk, és odasiettünk. Rajmund kezében egy pakli tanulókártya volt, aminek az elején, a fehér dobozon a borítékban megkapott madár rajza szerepelt. Pontosan ugyanaz a rajz volt. – Mégis mikor... Vagy hogy? És honnan? – kereste a szavakat

Vivi, nekem pedig nagyjából ugyanezek lettek volna a kérdéseim, ezért kérdőn néztem Dominikra, aki szórakozottan a füle mögé tűrte hullámos haját, és belekezdett. – Emlékeztek, amikor tegnap érkezés után feltérképeztük az élménytárbort? – Igen. – Na, amikor a szertárban voltunk és fotóztunk Kocsisnak, akkor feltűnt, hogy a Salgó polcon van egy csomó kártyapakli, amiket megnézegettem. Különösnek véltem, hogy amíg a legtöbb fajtából, köztük a marha népszerű UNO-ból és franciakártyából is csak három-három pakli van ennyi emberre, ebből a madaras tanulóizéből öt csomag volt a polcon – magyarázta. – Még furcsállottam is magamban, hogy mégis mit gondolnak a szervezők, mennyien akarnak madarakról tanulni, de aztán ennyiben hagytam... – magyarázta. – Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek, sőt, el is felejtettem már, csak most ugrott be, amikor láttam, hogy érdekes módon ugyanazt a képet kaptuk a feladat segítségének, ami a tanulókártya dobozán is szerepel. Gondolom, nem véletlen – gondolkodott el. – Itt semmi nem az – bólintott Rajmund, majd hozzátette. – Zseni vagy, ember – ismerte el, és az öklét tartotta Dominik felé, aki viszonozta a pacsit. – Ez tényleg nagyon durva – fogta a kezében Vivi a paklit, és a tetejét kibontva kivette belőle a kártyalapokat. – Komolyan, Dominik, szerintem ezzel megoldottad előre a feladatot – tartottam vissza a nevetésem elképedve, és Vivire néztem, aki felém tartotta az első kártyát, amin egy madár rajza szerepelt. – Réce – mondta, és megfordította a kártyalapot. A madárrajz másik oldalán ott szerepelt a fajtája. – De komoly – nézegette a lapokat tovább. – Oké, akkor rakjuk össze, amit tudunk – tanácsoltam, és a kilátóban ülve átbeszéltük, hogy ki mit gondol. Valamennyien egyetértettünk abban, hogy ez valamiféle memóriafeladat lesz. Tippünk szerint valami olyasmi várható a megmérettetésen, hogy a versenyzőknek egyszer vagy kétszer

megmutatják a madárrajzokat a fajtájuk nevével, aztán valahogy, valahol, valakinek vissza kell mondani emlékezetből. Aki pedig a legkevesebbet tudja majd, az a csapatával együtt kiesik. Mi pedig Dominik figyelmességének és nyitott szemmel járásának köszönhetően a birtokába jutottunk a feladatot segítő tanulókártyáknak, sőt, nagy valószínűség szerint maga a feladat volt a kezünkben. – És nem csalás? Hogy tudjuk előre? – kérdeztem. – Nem lesz ebből gond? – Ááá – rázta meg a fejét Rajmund. – A szervezők nem hülyék, egy évig készülnek az IOV-ra, kizárt, hogy bármi elkerülje a figyelmüket. Ha a feladat instrukciója megegyezik egy tanulójátékkal, ami a versenyzők számára elérhető szertárban található, akkor az nem véletlen. Róbert még a beszédében is külön kiemelte, hogy nézzünk körül a játékok között – gondolkodott hangosan, miközben a nyalókája pálcáját húzogatta a szájában jobbra-balra. – Szerintem – folytatta – az is a feladat része, hogy ki mennyire élelmes. Aki észrevette és rájött, mint Dominiknak köszönhetően a mi csapatunk, az simán továbbjutó – közölte. – Mit mondtál, hány pakli tanulókártya volt a szertárban? – kérdezte. – Öt – felelte Dominik. – És most, amikor ezt elhoztad? – Még megvolt mind, én vettem el az elsőt. – Oké – bólintott Rajmund, és tovább gondolkodott a nyalókája pálcikáját birizgálva. – Most már muszáj megkérdeznem. Mégis honnan van nyalókád? – kérdeztem témát váltva. – Otthonról... Hoztam magammal egy csomaggal – felelte vigyorogva. – Kérsz? – Van még? – Van. – Epres? – kérdeztem. – Megnézem – tápászkodott fel. – Még valaki? – Van rágó a közepén? – kérdezte Vivi. – Nincs.