– Akkor köszi, nem – nézegette tovább a tanulókártyákat újabb lufikat fújva. – Oké – fojtotta el a röhögését Rajmund, aztán Dominikra nézett. – Cowboy? – Kösz, nem kérek – rázta meg a fejét, Rajmund pedig a lépcső korlátjához lépett, aztán hátrafordult, és széttárta a karját. – Major, az a minimum, hogy elkísérsz, ha már neked megyek vissza – közölte, mire hangosan felnevetve kinyújtottam a kezem, Rajmund pedig felrántott maga mellé, és lementünk a lépcsőn.
11. A fiúk szobájába lépve a teljes ezüst csapatot ott találtuk. A három lány és az egyetlen fiú az egyik ágyon ült, és az érkezésünkre azonnal abbahagyták a beszélgetést, sőt, még a köztük lévő madárrajzot is letakarták, mintha csak nem ugyanazt kapta volna minden csapat. Amint beléptünk, kérdőn néztek ránk. – Csá, egy perc az egész, csak a szekrényemből kell valami – tette fel a kezét Rajmund védekezőn, érzékelve, hogy zavarjuk a megbeszélésüket, és sietősen a hátsó szekrényekhez ment. Én addig az ajtóban maradtam, és a keretnek támaszkodva magam előtt összefont karral álltam az engem fürkésző ezüstök tekintetét, akik végül visszafordították rólam a fejüket és csendben várták, hogy kimenjünk. Addig egy szót sem szóltak egymáshoz, nem diskuráltak tovább a feladatról, hanem félbehagyták a kupaktanácsot. Nem hibáztattam érte őket, valószínűleg én is ugyanígy tettem volna a helyükben. – Oké, nagyon úgy tűnik, hogy – motyogta Rajmund a szekrényében turkálva – nincs epres – fordult hátra a zacskóval csörögve. – Kár – húztam el a számat szomorúan. – Más nem jó? – mutatta felém a teljes csomagot. – Kólás, málnás, dinnyés, barackos, cseresznyés... – sorolta a nyalókák közt kutatva. – Nem is tudom – fintorogtam. – Ne idegesíts, Major, tessék, itt egy málnás, az majdnem eper – dobott felém egy nyalókát, én pedig nevetve elkaptam a levegőben. – Mi az? – kérdezte az egyik lány, és úgy tűnt, a kíváncsisága felülkerekedett a közömbösségén. – Nyalóka – felelte Rajmund felmutatva a csomagot. – Kértek? – érdeklődött, mire az ezüstök, mintha csak ezt is meg kellene beszélniük, összenéztek, aztán valószínűleg némán megállapították, hogy ebben nincs semmi rossz. – Aha, kösz – felelték végül lelkesen, és válogatni kezdtek a
feléjük kínált zacskóból. Mosolyogva bontogattam a málnás nyalókát, aztán kivarázsolva a papírból szórakozottan megkóstoltam, miközben Rajmund ellátta nyalókával az ezüst csapatot. – Köszi, esküszöm, ez egy olyan dolog, amiről nem tudtam, hogy szükségem van rá, de most örülök – röhögte el magát a fiú, aki kólás nyalókát evett. – Ugye? – dobta vissza a csomagot Rajmund a szekrényébe, és bevágta az ajtót. – Na mi léptünk is, tényleg csak ezért jöttünk – intett feléjük, az ezüst csapat tagjai pedig megköszönve a nyalókákat sokkal normálisabban köszöntek el tőlünk, mint a két perccel azelőtti érkezésünkkor. És természetesen nem a nyalókák miatt. Hanem azért, mert valószínűleg ennyiből belátták, hogy a velünk szemben lévő sztereotípiákkal ellentétben nem vagyunk gyökerek. Ez a baj az előítélettel. Marha nagy meló bebizonyítani, hogy alapjaiban téves az ember megítélése. A házból kilépve a nyalókám pálcáját csavargatva már indultam volna vissza a játszótér irányába, amikor Rajmund megragadta a karomat, és visszarántott. – Mi az? – kérdeztem. – Gyere – mondta mindenfajta magyarázat nélkül, és elhúzott magával a főépület felé. Nem kérdeztem, hogy hová tartunk, mert rögtön rájöttem magamtól is, így aztán csak csendben lépkedtem Rajmund mellett a házak közt, ahonnan kiszűrődtek a csapatok megbeszéléseinek hangjai. Ahol nyitva volt az ajtó, és meghallották a közelgő lépteinket, azonnal elhalkultak, és addig nem folytatták a beszélgetést, amíg el nem távolodtunk onnan, nehogy megtudjuk, hogy mire jutottak a madaras rajzzal kapcsolatban. Az egész élménytábor csendes volt, minden csapat a feladatot próbálta kitalálni. A legtöbben egy-egy házba vonultak vissza a saját csapatukkal, de láttunk kupaktanácsot a főkapunál lévő faasztaloknál is, ahogyan voltak, akik az étkezőben és a játékteremben tartottak megbeszélést. Ezúttal azonban nem szűrődött ki sem biliárd-, sem pedig csocsóhang, a csapatok a feladatra koncentráltak, és arra, hogy a legjobb
tudásuk szerint válasszák ki a versenyzőjüket, tudva, hogy a kiesésük múlhat ezen a döntésen. A délelőtti gumikacsás feladat már a múlté volt, senki nem foglalkozott vele, ahogyan azzal sem, hogy a kiesett sötétzöldek még talán haza sem értek. Itt volt az új feladat, ami új megoldást és új helyes döntést kívánt meg a csapatoktól. A főépület oldalához érkezve megálltunk, és miközben Rajmund a szertárajtóhoz lépett, visszapillantott rám. – Fél perc és jövök, addig figyelj. – Rendben. Rajmund lenyomta a kilincset és egy pillanat alatt eltűnt az ajtó mögött, én pedig a számból kilógó nyalókapálcát fogva idegesen a fogamhoz kocogtattam a cukrot, megállás nélkül figyelve, hogy jön-e valaki. Semmi nem történt volna akkor sem, ha arra jönnek, mert simán kereshettünk bármit a szertárban, de azért sokkal jobb volt, hogy végül azalatt a pár másodperc alatt, amíg Rajmund odabent volt, senki nem járt arra. Rajmund a sneakersében óvatlanul kisurrant, és hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót, aztán mellém lépve már indultunk is vissza lazán sétálva, mint akik éppen csak arra járnak. – Mi volt? – kérdeztem rá sem nézve, csak szigorúan előre, a szemben lévő pusztaságra meredve, miközben a játszótér felé tartottunk. – Már nincs ott egy sem – mondta, mire elkerekedett szemmel fordultam felé. – Mi? – döbbentem le teljesen. – Elvitték a másik négyet is? – Aha. – Oké. Akkor rajtunk kívül még négy csapat rájött, hogy mi a feladat – értelmeztem. – Vagy egy, aki elvitte az összeset, hogy más ne juthasson hozzá – mondta. – Ó – húztam kínos mosolyra a számat. – Ez nem jutott eszembe. – Nem baj, Major. Ez azt jelenti, hogy nem vagy rossz ember – nézett rám kedvesen. – Na milyen a málnás? – váltott témát, és a számban lévő pálcika felé intett.
– Az epres jobb lett volna – feleltem. – Akkor add vissza – kapott felém, mire röhögve felsikoltottam, a nyalókát a hátam mögé rejtettem, és megráztam a fejem. – Nem, nagyon finom, tényleg, csak vicceltem – szabadkoztam. A kilátóba érve Vivi és Dominik egymás mellett ülve nézegették a kártyákat, és az érkezésünkre felnéztek. – Hol voltatok nyalókáért, otthon? – kérdezte Vivi visszatartott nevetéssel, jelezve, hogy soká jöttünk vissza. – Nem, csak... – huppantam le a másik oldalra – Rajmund visszament a szertárba megnézni, hogy hány pakli van a helyén. – És? – érdeklődött Dominik. – Nulla – feleltem. – Mi? Elvitték mindet? – lepődött meg Vivi. – Aha – bólintottam. – Na basszus – fújtatott gondterhelten, és Dominik is összefonta maga előtt a karját. – Mindegy, szerintem lassan beszéljük meg, hogy kit küldünk, mert idő ezt mind megtanulni – mutattam a tanulókártyákra. – És vacsoráig döntenünk kell. Szóval a kérdés... – néztem körbe. – Ki tud jól magolni közülünk? – pillantottam felváltva a többiekre. A fiúk fájdalmas arccal, nyöszörögve húzták el a szájukat, de mielőtt bármit mondtak volna, Vivi magától ajánlkozott a feladatra. – Megyek én – jelentette ki határozottan. – Sára, engem írass fel. – Ööö. Ez biztos? – kérdeztem. – Mert van még időnk, beszélhetünk többet róla, pro-kontra, tudod... – próbálkoztam. – Nem szükséges. Már döntöttem – nézett eltökélten, aztán megenyhült az arca és a szemembe nézve elmosolyodott. – Figyelj, te és Rajmund ma a jéghideg vízben kerestetek gumikacsákat, Dominik figyelmének köszönhetően pedig konkrétan megfejtettük előre a feladatot megoldással együtt, úgyhogy az a minimum, hogy most én szívok ezzel, és bevágom a madarak nevét – mutatta fel a kezében tartott paklit.
– Köszi – mosolyogtam rá hálásan, amiért magától, kérés nélkül levette rólunk a terhet. – Menni fog? – érdeklődött Rajmund, Vivi pedig egymás mögé rakosgatva a tanulókártyákat, fel sem nézve bólintott. – Aha – mondta. – Sokat jártam versmondóversenyre, mert könnyen memorizálok dolgokat – közölte mellékesen. Az információ mindannyiunkat meglepett, így csodálkozva néztünk Vivire, aki ezt érzékelte, és felnézve a madaras kártyákból fújt egy rágólufit, majd gúnyosan elmosolyodott. – Mi az, nem erről vagyok híres? – kérdezte, mire akaratlanul is kitört belőlünk a röhögés. Nem, Felcser Viviről nem ezt terjesztik leginkább. – Na menjetek, hagyjatok, tanulnom kell – tett hessegető mozdulatot a kezével, mi pedig lesiettünk a falépcsőn. Amíg Vivi a kilátóban ülve egyedül magolta a kártyalapokon szereplő madárfajokat, addig mi a játszótéren vártunk rá. Így a közelében voltunk, de nem zavartuk, hagytuk tanulni. Dominik a lengőtekével játszott, Rajmund az egyik faasztal tetején feküdt felhúzott térddel, és az égbolton lévő bárányfelhőket bámulta a napszemüvege lencséjén keresztül, én pedig a kerítésként szolgáló három gerendára másztam fel, és először csak felültem a legfelsőre, majd felálltam rá, és egyensúlyozva, két karomat széttárva lépkedtem rajta. A gerendán ide-oda járkálva csináltam néhány gyakorlatot, végül pedig arábeleztem egyet. – Woa! – hangzott fel a fiúk irányából a mozdulatsorom végén, mire odakaptam a fejem, és akkor tűnt fel, hogy időközben közönségem lett, mivel Dominik abbahagyta a lengőtekézést, Rajmund pedig felült az asztalon. Mindketten azt nézték, hogy mit csinálok. – Mi az? – kérdeztem. – Viccelsz, Major? Mi volt ez? – nézett rám Rajmund szórakozottan a kéz nélküli cigánykerekemre reagálva, és leugorva az asztalról felém sétált. – Semmi – legyintettem. – Semmi, mi? – röhögött fel. – Add a telódat – kérte el. – Miért? – vettem ki a zsebemből, és feloldva a jelkódzárat átnyújtottam neki.
– Mert marha jól néz ki a háttérrel, videózok neked párat, aztán majd eldöntöd, hogy csinálsz-e vele valamit. – Tényleg? Kösz – lepődtem meg a felajánlott gesztuson, és zavartan elmosolyodtam. – Ha viszont leesel a másik oldalra, akkor kizárnak minket, mert az már nem a tábor része – tette hozzá. – Nem esem le – közöltem már a feltételezéstől is sértetten, mire Rajmund felnevetett, aztán szólt, hogy megy a videó. Elhülyültünk egy darabig a videózással, Rajmund többször is megismételtette velem az arábelezést, aztán odalépve hozzám a hátát a kerítésnek támasztotta, és a telefont maga előtt tartva megmutatta nekem a felvételeket. Én mellette, a gerendán guggolva néztem a videókat, amik tényleg baromira jól sikerültek. Már benne jártunk a késő délutánban, amikor Vivi jelezte, hogy kész van a tanulással, így amikor kiszólt a kilátó tetején, mindhárman átvetettük a lábunkat a kerítés legfelső gerendáján, leugrottunk, majd felsiettünk a lépcsőn. Egészen addig a kerítés tetején ülve bámultuk a tájat, háttal a tábornak. Technikailag még a táboron belül tartózkodtunk, mert a lábunk nem érte a földet a másik oldalon, csupán átlógott. Úgy ítéltük meg, hogy ez, bár súrolja a szabályokat, még nem számít megszegésnek, így aztán csak ültünk ott, és figyeltük a pusztaságot, a felszálló madarakat és a vizet imitáló, mindig máshol felbukkanó délibábokat. Így töltöttük az időt, amíg Vivi magolt. – Megvagy? – kérdezte Dominik, amikor felértünk a kilátó tetejére. – Azt hiszem – nyújtotta át Vivi a tanulókártyákat, amiket Dominik átvett tőle, majd találomra háromfelé szedte, és továbbadott egy-egy adagot Rajmundnak és nekem is. A kilátó tetején leülve kört alkottunk, és a kártyalapokat megkeverve elkezdtük Vivit kikérdezni, aki felhúzott térdeit átkulcsolva előre-hátra dőlve válaszolgatott a felé mutatott madárkártya rajzokra, amiknek a megfejtése a lapok hátoldalán
volt, így azonnal tudtuk ellenőrizni. – Vörösgém – mondta, mire bólintottam, és már tovább is fordult Rajmundhoz, aki egy másik kártyát mutatott felé. – Búbos vöcsök – szólt, aztán Dominik kártyájára nézett. – Nádiposztáta – jelentette ki. – Milyen? – kérdezte Dominik, Vivi pedig visszafordult hozzá, és a szája szélét rágva, hunyorogva meredt a kártyára. – Cserregő? – Az – mosolyodott el Dominik. Vivi megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és a kezemben tartott újabb kártyalapra nézett. – Tőkés réce – mondta határozottan. – Függőcinege – szólt Rajmundnak. – Rétisas – pillantott Dominik kártyalapjára. A kikérdezés folyamatos volt, Vivi pedig alig hibázott. Úgy tűnt, vagy tényleg kifejezetten jó a memóriája, vagy pedig titkon madarakról szokott tanulni. Én inkább az elsőre tippelnék. Amit nem tudott, vagy amiben tévedett, azokat a kártyákat félreraktuk, hogy később nézze át újra. Teljesen belemerültünk a kikérdezésbe, így váratlanul ért minket a lépcsőn feltrappoló nehéz léptek dübörgése, amitől a kis fakilátó ingatagon nyikorgott a hortobágyi pusztaságban. – Gyorsan – kapkodott Vivi összekaparva maga előtt a tanulókártyákat, hogy elrejtse a látogatónk elől. Mind segítettünk neki, és sietősen eldugtuk a lapokat. A cipőtalpunk alá vagy a hátunk mögé söpörtük, a kezünkben tartott köteget pedig a piros melegítőnk ujjába rejtettünk. A léptek egyre csak közeledtek, mi pedig épphogy megvoltunk, amikor az illető felért a kilátóba. – Ó, csak a tanár úr az – fújta ki magát Vivi, amikor meglátta, hogy Tahi érkezett. Valamennyien felsóhajtottunk a megkönnyebbüléstől, amiért nem egy másik versenyző érkezett, aki elől el kellett volna rejteni a feladat megoldását. Csakhogy a mi megkönnyebbülésünk Tahit egyáltalán nem nyugtatta meg, akinek fogalma sem volt arról, hogy miről van szó, csak annyit érzékelt, hogy valamit kapkodva elrejtettünk előle. A tévedhetetlen tanár-radarja jelzett neki, aminek következtében mérgesen fordult körbe köztünk.
– Na jó, egy percetek van, hogy odaadjátok, ami nálatok van – nyújtotta ki a kezét. – Nem mondom el még egyszer, kérem a pulcsik ujjába dugott dolgot, láttam, amikor felértem! – dühöngött amolyan „ezt nem ússzátok meg” stílusban. Bólintva szót fogadtunk, és elkezdtük kihalászni a pulóverünk ujjába dugott kártyalapokat, majd felé nyújtottuk. Tahi, aki feltehetőleg mindenre számított egy olyan társaságtól, mint a miénk, teljesen ledöbbenve, leesett állal nézte a kezébe nyomott, egyre csak gyűlő madaras tanulókártyákat. Odaadtuk neki mindet, a hátunk mögé söpört darabokat, a cipőnk alá rejtetteket és a pulcsinkba beszórtakat is. Tahi értetlenül megrázta a fejét, és magyarázatot várva nézett végig rajtunk. – Kérem, amit igazából eldugtatok. – Ez volt az – közölte Rajmund. – Ez? – kérdezte a tanár amolyan „ne röhögtessetek” stílusban. – Igen – feleltük egyszerre. – Itt ültök fent, megjegyzem, kértem, hogy ne tegyétek, de itt ültök fent a kilátóban, ahol senki nem lát rátok, és amikor feljövök ide, eldugtok előlem egy... egy pakli madaras tanulókártyát? – Igen – ismételtük meg. – Ti teljesen hülyének néztek engem? – kérdezte, és látszott rajta, hogy kezd kiakadni. – Fehér, Pap, levenni a pulcsikat, lássam, mit rejtegettek – fújtatott gondterhelten a fiúkra nézve, akik unottan bámultak rá, és meg sem mozdultak. – Tanár úr, tényleg a kártyákat dugtuk el, mert nem tudtuk, hogy ki jön, és más nem láthatja meg! – erősködtem. – Miért nem? – Mert ez a következő feladat megoldása! – szakadt ki belőlem, mire Tahi arckifejezése megváltozott, és a dühöt egy pillanat alatt felváltotta a meglepettség, úgy nézett a kezében tartott kártyákra. – Micsoda? – motyogta. – A tanulókártyák – bólogatott Vivi. – A tanulókártyák a következő feladat. Csak ezt más nem tudja. – Hogy értitek, hogy más nem tudja? – kérdezte, aztán összehúzta a szemöldökét és gyanakodva Rajmundra nézett. –
Fehér, mit műveltél? – Semmit – mondtuk egyszerre. – Oké, magyarázzátok el nekem, hogy miről van szó, mert ebből nem sokat értek – ült le közénk Tahi, mi pedig helyet szorítottunk neki a kis körünkben, és beavattuk a fizikatanárt Dominik felfedezésébe, amire a borítékban kapott illusztrációt felismerve jött rá. – És akkor azt mondjátok, hogy mostanra nem maradt a szertárban egyetlen pakli sem... – Nem, ellenőriztük. Nem sokkal azután, hogy Dominik elhozta, már egy darab sem volt ott – közölte Rajmund. – Értem – gondolkodott Tahi. – És ti voltatok az elsők? – Igen. Tahi egy apró, alig látható, de mégis elismerő biccentéssel nyugtázta a hallottakat, miközben a kezében tartott kártyákat nézegette egymás mögé téve a lapokat. Néha szúrópróbaszerűen felmutatott egyet Vivinek. – Dankasirály – vágta rá a lány, a tanár pedig a fejét rázva elmosolyodott. – Nem mondom, megleptetek – tűnődött el. – Mindenesetre szép munka, nem mellesleg pedig szép csapatmunka – dicsért meg minket óvatosan, aztán elgondolkodva hozzátette: – És tartozom egy bocsánatkéréssel, amiért nem hittem el, hogy a tanulókártyákat rejtettétek el előlem. Rendben? – kérdezte, és felváltva a fiúkra nézett. – Rendben – biccentett Dominik. – Részemről is – felelte Rajmund. – Meg így legalább nem találta meg a tanár úr a zsebemben lévő laposüveget – tette hozzá, mire mind felröhögtünk, Tahi pedig mérgesen nézett Rajmundra. – A zsebeidet, most – közölte szigorúan. – Csak vicceltem – nevetett Rajmund döbbenten, de Tahi hajthatatlannak tűnt. – Mondom, mutasd – ismételte meg. Rajmund szórakozottan kifordította a piros szirteses pulcsijának a zsebeit, aztán Tahi kérésére felállt, és a melegítőgatyája üres zsebeit is megmutatta. Amikor a tanár megbizonyosodott róla, hogy Rajmund tényleg
csak viccelt, egy újabb kártyát mutatott fel Vivinek. – Bölömbika. – Az – mosolygott rá Tahi és tovább kérdezgette, amikor is Vivi telefonja rezegni kezdett a fapadlón. A kijelzőn Kocsis neve szerepelt, aki videóhívást indított. Vivi még rápillantva egy kártyalapra odamondta Tahinak, hogy „kerecsensólyom”, aztán felkapta a telefonját. Tahi bólintva a többi mögé tette a kártyát, és csendben nézegette tovább a madarakról szóló lapokat a hátoldalon lévő megfejtéssel, amíg mi az igazgatóval beszéltünk. Kocsis lelkesen köszöntötte Vivit, majd amikor meglátta, hogy mi is odaülünk mellé, mind a négyünkre rámosolygott a kamerán át. – Hogy van a csapatom? – érdeklődött az igazgató, akit azonnal beavattunk a madaras feladatba és abba is, hogy Dominiknak köszönhetően mennyire előre járunk a megoldásában. Kocsis ámulva hallgatta a beszámolónkat, és nagyokat bólintott mindenre, amit mondtuk neki. – Le-nyű-gö-ző – közölte szótagolva, amikor befejeztük. – Lenyűgöző teljesítmény – ismételte meg. – Tehát ha jól értem, akkor Vivien úgy megy a feladatra, hogy a kiesés esélye roppant csekély, tekintve, hogy előre felkészül a válaszokból. – Voltaképpen igen – biccentett Dominik. – Hát, Szirtes-csapat – meredt ránk Kocsis elérzékenyülve a kamerán keresztül. – Mit mondhatnék? Nem véletlenül bízom bennetek az első perctől kezdve – szipogta. – Vivi – kereste meg a tekintetével, és rámosolygott. – Mindent tudsz? – A többiek folyamatosan kikérdeznek, és szerintem jól állok. – Így van – szóltam bele megerősítve azt, hogy Vivi megtanulta a kártyákat. – Fantasztikus – sóhajtotta Kocsis büszkén. – És a feladat... Milyen ötletes... – tűnődött el. – Igen, de igazgató úr – vette át a szót Dominik. – Összesen öt pakli tanulókártya volt tizenhat csapatra, ráadásul utánunk nagyon hamar megtalálták a többit is. Feltehetőleg a csapatok nagy része nem is tud semmit erről a segítségről... – kezdte.
– Pontosan – bólogattam azonnal. – Ezért szerintünk nem kellene posztolni róla. – Igen, tényleg – értett egyet Vivi. – Ja, a végén még a sulink oldaláról lesik le a megoldást mások – reagálta Rajmund. – Igazatok lehet! – gondolta át Kocsis. – Az Instagram-oldalam roppant nagy népszerűségnek örvend, más iskolák igazgatói és diákjai is követnek, és ki tudja, talán a versenyről is figyelik a profilomat más csapatok – bólogatott. – Nem kizárt, hogy nálam tudakolóznak – gyanakodott. – Jól mondjátok, óvatosan kell posztolnom a versenyről. Látjátok, erre nem gondoltam. Itt akár ipari kémkedés is felütheti a fejét – dramatizálta túl. – Nem, mi csak azt mondjuk... – próbálkozott Rajmund, de addigra Kocsis már teljesen bepörgött. – Minden világos. Köszönöm, hogy figyelmeztettetek erre, nagyon okos elgondolás volt. Mostantól szűkszavúbban posztolok a feladatok előtt – határozta el Kocsis, aztán hirtelen témát váltott. – És még egy kérdés, ha már így magunk vagyunk. Tahi tanár úrral kapcsolatban – mondta, mire mind a négyünknek elkerekedett a szeme, és a Vivi kezében lévő telefon mögé pillantottunk, ahol a fizikatanár felnézett a tanulókártyákból. – Igazgató úr... – köhintette Vivi, megpróbálva jelezni Kocsisnak, akit nem sikerült félbeszakítania. – Szeretném tudni, hogy jól kijöttök-e a kísérőtanárotokkal – folytatta Kocsis. – Tudom, hogy Tahi tanár úr nem feltétlenül a legnépszerűbb tanár a Szirtes diákjai között, én mégis úgy gondolom, hogy maximálisan megfelel a feladatra, amit rábíztam. Azonban szeretném hallani a ti véleményeteket is így, hogy a verseny második napjának estéjén vagyunk – nézett felváltva Kocsis a kamerán keresztül négyünkre, miközben velünk szemben Tahi felvont szemöldökkel szintén a válaszunkat várta. – Az a helyzet... – szólt Rajmund elsőként, mire Tahi keze ökölbe szorult, és feltartotta, hogy jól láthassa a mozdulatot. – Hogy a tanár úr magasról tesz ránk, azóta sem láttuk, hogy ideértünk a Hortobágyra – közölte Rajmund, mire Tahi
felháborodva nyitotta a száját, és némán rázni kezdte az öklét, Kocsis pedig gondterhelt arckifejezéssel nézett a kamerába, amikor mind a négyen felröhögtünk. – Csak vicceltem, minden a legnagyobb rendben Tahi tanár úrral – korrigált Rajmund mosolyogva. – Valóban? – kérdezett vissza Kocsis, aki láthatóan megkönnyebbült. – Tényleg – bólogattunk. – Sokat van velünk a tanár úr – pillantott félre Vivi a telefonjáról, ami mögött Tahi összefont karral, összehúzott szemmel nézett ránk felváltva. – És sokat ellenőriz minket – szóltam. – Mindig – javított ki Dominik. – De azért nem rossz, hogy itt van – fejezte be Rajmund, mire Tahi arca megenyhült, és a mosolyát leplezve nézett bele újra a tanulókártyákba. A kamerában Kocsis a válaszunktól elégedetten bólogatott. – Nagyszerű. Akkor tehát minden a legnagyobb rendben a Hortobágyon – foglalta össze. – Úgy is mondhatjuk – biccentett Dominik. – Ezt örömmel hallom. Miután elköszöntünk Kocsistól, Vivi elrakta a zsebébe a telefonját, az alkonyodó égbolt alatt felálltunk a kilátóban, lesétáltunk a falépcsőn és az étkező felé indultunk. Tahi szótlanul lépkedett mellettünk, majd amikor elérkeztünk az ablakon át kiszűrődő evőeszközcsörgéstől és hangzavartól zajos épülethez, a fizikatanár elköszönt tőlünk. – Jó étvágyat – mondta. – Köszönjük, viszont – feleltük, majd Tahi megfordult, és elindult, mi pedig az étkező ajtaja felé léptünk, amikor a fizikatanár utánunk kiáltott. – Fehér! – szólt Rajmundhoz intézve a szavait, aki megfordult és kérdőn nézett rá. – Köszönöm. Azt, amit az igazgatónak mondtál rólam – szólt. – Hogy felénk se néz? – kérdezte Rajmund visszatartott röhögéssel.
– Nem, azért majdnem pofán csaptalak – tette fel a mutatóujját fenyegetőn. – De amit utána mondtál. Az jól esett – ismerte be. – Nincs mit. Bármikor hazudok szebbet is a tanár úrról – intett Rajmund vigyorogva, Tahi meg egy „az agyamra mész” szemforgatással indult el a főépület felé. Az étkezőbe belépve teltház fogadott minket, minden csapat a helyiségben volt, azonban már valamennyi versenyző nagyban vacsorázott , a svédasztalnál senki nem állt sorban. Dominikék odamentek az ételpulthoz, én pedig felirattam Vivit a szervezőnél, aki regisztrálta a másnapi feladat résztvevőit. Eleget téve csapatkapitányi kötelességemnek a többiek után siettem, és egy üres tálcát felkapva beértem őket. Amíg Vivi megkapta a spéci gluténmentes menüjét, én szedtem a kipakolt kínálatból, és leültem az asztalunkhoz. A villámra szúrt nokedlit belemártottam a csirkepaprikás szaftjába, és a többi csapatot figyelve megpróbáltam kiszúrni, hogy ki nyugodt túlságosan, hátha kiderül, kinél lehet még madaras tanulókártya. A csapatok hangosak és harsányak voltak, a legtöbben megpróbálták túlkiabálni egymást, és úgy tűnt, már megint mindenki marhára siet, feltehetőleg a játékterem miatt. Senki nem volt gyanús, szóval aki rajtunk kívül még megfejtette a feladatot, ugyanúgy titkolta, ahogyan mi is. – Szerintetek? – kérdezte Vivi óvatosan pillantva körbe. – Talán a világosbarnák, ők nagyon csendesek – gondolkodott Dominik. – Csak mert neteznek – felelte Rajmund, mire mind feléjük néztünk. A világosbarna csapat tagjai az asztalon könyökölve bámulták a feltartott telefonjukat, mellettük a kiszedett ételek érintetlenül hevertek a tányérokon. – Ők belevesztek egy streambe – legyintettem én is, és a tekintetemmel a többi asztalt pásztáztam. Nem jöttünk rá, csak tippelgettünk vacsorázás közben, miközben a csapatok sietősen ettek, hogy minél előbb átmehessenek a játékterembe. Róbert érkezése némileg elcsendesítette az IOV résztvevőit, mert amikor a narancssárga ruhás főszervező belépett az étkezőbe, minden fej felé fordult.
– Jó étvágyat – mondta csak úgy általánosságban, és sejteni lehetett, hogy nem ezért jött. Némi hatásszünet után már folytatta is. – Szeretném kérni a csapatkapitányokat, hogy vacsora után maradjanak egy kicsit itt. Aki nem csapatkapitány és befejezte az evést, az hagyja el az étkezőt – közölte. Ez a bejelentés némi zúgolódást és értetlenséget okozott a csapatok között, főként, mert a csapatkapitányoknak semmi kedve nem volt evés után maradni. – Szívás – röhögték ki a saját kapitányukat néhányan, és szó nélkül egyedül hagyták őket az asztaluknál, miközben kivonultak az étkezőből. – Kint megvárunk, jó? – nézett rám Vivi, amikor befejezte az evést. Dominik és Rajmund már megvoltak, csak rá vártak. – Nem kell, menjetek nyugodtan a játékterembe – legyintettem. – Biztos? – kérdezték. – Aha – erősködtem. – Tudjátok, szocializálódás... Ma egész nap nem voltunk társaságban, a kilátóban ültünk – emlékeztettem őket arra, hogy nem igazán sikerült ma senkivel kapcsolatba kerülnünk. Erre a többiek egyetértőn bólintottak, és miután az egyik szervező másodszorra szólt rájuk, hogy amennyiben végeztek, menjenek ki, felállva az asztalunktól elhagyták az étkezőt. A tálcámat elvittem abba az ablakba, ahol a konyhások beszedték az üres tányérokat, aztán visszasétáltam az asztalunkhoz, és leültem a székemre. Az étkező egyre inkább elhalkult, összesen csak két asztalnál ültek egy főnél többen, de amint befejezték az evést, ők is sietősen távoztak, így aztán hamarosan csak a tizenhat kapitány maradt a helyiségben. A melegítőpulcsim mindkét ujját feltűrtem szabaddá téve a karkötőimet, és magam előtt összefont kézzel vártam, hogy Róbert elmondja, mi a feladat. A főszervező azonban még nem végzett, feltűnően ráérősen ette a levesét a szervezők asztalánál nem zavartatva magát, hogy többen nézik arra várva, hogy tájékoztasson minket arról, miért kellett maradnunk. Olyan volt, mintha direkt csinálná. Merthogy direkt is csinálta. Több csapat
kapitánya is idegesen dobolt az ujjaival az asztalon, vagy éppen a nyakukat nyújtogatva figyelték a boltíves átjárón átszűrődő játéktermi hangokat. A biliárdgolyók összecsattanása vagy éppen a csocsó pörgetése sokakból türelmetlenséget és bosszúságot váltott ki, miközben Róbert megette a levesét, és nekikezdett a második fogásnak. – Ó, hogy akadna a torkán a petrezselymes krumpli – dünnyögte a mellettem lévő asztalnál a világos rózsaszínbe öltözött fiú, és lehajtotta a fejét, homlokát az asztal szélének támasztva, úgy bámulta a cipőjét. Az asztalokat pásztázva összetalálkozott a tekintetem a szintén csapatkapitány Andival, aki széttárt karral nézett rám, jelezve, hogy nem tudja, mi történik. A fejemet rázva válaszoltam neki, hogy én sem tudom, aztán továbbfordultam. A csapatkapitányok fele telefonozni kezdett, a másik fele pedig a látványos szenvedést választotta, amíg Róbert komótosan eszegetett. A főszervező egyszer csak felállt, ekkor mindenki felnézett, de csak a svédasztalhoz ment, hogy szedjen még egy kis resztelt májat a krumplijára. A jelenetet hangos nyöszörgés és ciccegés követte, Róbert azonban, mint akit ez egy cseppet sem zavar, visszaült az asztalához, és nyugodtan evett tovább. – Ez nem igaz már – dünnyögte a szürkék csapatkapitánya. Ő volt az, aki délelőtt eldobta előlünk a gumikacsát. Közömbös arckifejezéssel néztem rá, aztán amikor felém pillantott, én lassan elfordultam, és feloldottam a telefonom kijelzőjét. Azok között a videók között nézelődtem, amiket Rajmund készített rólam a kerítésen állva, és amikor kiválasztottam a szerintem legjobbat, a fülesemet felrakva megnyitottam a TikTokot, aztán kerestem egy passzoló számot a felvételhez, és feltöltöttem a profilomra. Az oldalamon a januári balhé óta nem volt semmi tartalom, így aztán valószínűnek tartottam, hogy meglepődnek majd a követőim a nem várt posztolásom miatt. Ó, és nyilván azok is meglepődnek majd, akik már nem követnek, de biztosan ránéznek az oldalamra. Mint a volt legjobb barátnőm és a régi társaságom...
A felvétel egyébként baromi szuper lett, Rajmund tényleg jó érzékkel látta meg a potenciális videót abban, ahogyan ott járkáltam a farönk tetején, és a zene is nagyon passzolt, amit végül aláraktam. A feltöltött videót többször is megnéztem, hagytam, hogy loopolva folyamatosan lejátssza nekem, aztán nem tudom, valahogy ösztönösen felpöccintettem, aminek hatására az előző TikTok-videóm töltődött be. Még magam is meglepődtem a két felvétel közti különbségen, annyira éles volt a kontraszt a fél évvel ezelőtti és a mostani énem között. A januári videóm egy próba előtt felvett shuffle tánc volt, amin a délutáni sötétben, az utcai lámpák fényében a frissen hullott hóban táncolok, gyors mozdulatokkal szétrúgva a mindenfelé szálló havat és a vízcseppeket, amik még a telefon kameráját is eltalálták. A felvételt még Sziszi készítette rólam pontosan a tánctábor előtti napon, és a végét, amikor szanaszét száll a hó, belassítottam, úgy töltöttem fel. Elképesztően látványos és hangulatos anyag lett, és meg sem lepődtem, hogy kikerültem vele a For You oldalra, aminek következtében majdnem kétmilliószor nézték meg a videót, miközben az, amit ugyanúgy, ugyanakkor én készítettem Szisziről, az oldalára feltöltve csak hétezer emberhez ért el, és összesen kétszázan lájkolták. Az ő havas tánca nem került ki a főoldalra, az enyém meg igen, amit Sziszi úgy reagált le, hogy odakommentelte, „látszik, ki csinálta a felvételt”, utalva ezzel arra, hogy tulajdonképpen ez az ő érdeme is. Vagy teljesen az övé. Részletkérdés. És nem is fontos, mert néhány nappal később már sem milliós megtekintésekkel, sem For You-ba kerüléssel, semmi ilyesmivel nem tudtam foglalkozni, mert egy pillanat alatt megváltoztak a dolgok, és úgy kicsaptak a táncsuliból, hogy a lábam nem érte a földet, lett egy nem túl szép ügyem fegyelmivel és minden egyéb nyalánksággal, az állítólagos legjobb barátnőm és a többiek pedig egy emberként kenték rám az egészet, gondolván, ha valakinek el kell vinnie a balhét, az legyek már én, mert miért ne. Többé messze nem volt már érdekes az a havazás utáni délután, amikor Sziszivel egymás táncát vettük fel a hófedte úttesten egymás kabátját megfogva, mert hülyén nézett volna ki a videón, ezért
csak úgy pulcsiban voltunk a felvételen, ami teljesen életszerűtlen a téli időjárásban, ellenben látványos, és amikor végeztünk, átfagyva rohantunk oda egymáshoz, és vacogva vettük fel a dzsekinket. Ez mind egy pillanat alatt merült feledésbe a tánctábor után. Nem számított, hogy kinek mekkorát ment a videója, kinek mit kommentelnek, kinek hány új követője jött. Az árulását követően nekem már nem számított egyetlen múltban együtt töltött perc sem, mert a legjobb barátnőm nem létezett többé számomra, és a posztolt közös képek és videók kitörlésén túl legszívesebben az összes közös emlékünket is kitöröltem volna az agyamból, egyszerűen azért, mert rájöttem, hogy egy hamis barátságnak a szép emlékei is hamisak. Az, hogy kiderült, milyen ember valójában, és milyen barát a bajban (semmilyen), megmérgezte a valaha volt összes kedves, vicces vagy éppen megható közös emlékünket, és egyszerűen csak szívből utáltam az életem minden pillanatát, amiben ez a kígyó részt vett. És ha nagy is volt a tanulópénz, a fél év különbséggel feltöltött két TikTok-videómat egymás után megnézve őszintén örültem, hogy mennyit változtam, és a lehető legkevésbé sem hasonlítok már Szilviára vagy az akkori társaságomra. A két felvétel között ordított a különbség. Főként külsőleg. Januárban még tucatkülsőm volt, úgy néztem ki, mint Sziszi, aki meg úgy nézett ki, mint minden második lány a videókon. Nekem is hosszú hajam volt magas copfba kötve, a fejemen brutál mennyiségű alapozó kínosan sok highlighterrel, ami porcelánbaba-hatást keltett. Megvolt a tökéletes fekete szemhéjtus vastagon festett fekete pillákkal, de ezenkívül minden más natúr az arcon, mint valami elcseszett Snapchat-filter. A stílusom, a ruhám, a sminkem és az életem is kopi volt, csak egy trend, amire felültem a többiekkel együtt. Visszanézve a felvételt már csak a tánc tetszett belőle, a lány, aki előadta, idegennek és kifejezetten szánalmasnak tűnt számomra. Fintorogva néztem a folyamatosan ismétlődő felvételt, aztán visszapöccintettem a videót a mostani posztomra, amin piros szirteses melegítőfelsőben fordulok át egy arábellel a hortobágyi puszta szélén lévő kerítés tetején. A mozdulat előtt az állig érő, egyenes
hajamat a fülem mögé fésülöm, hogy ne zavarjon, a pulcsim ujját feltűröm az alkaromon, és lazán megcsinálom az oldalszaltót kéz nélkül, a gerenda másik végében megállva pedig az egyensúlyomat megtartva őszintén mosolygok a telefonomra. Vagyis inkább arra, aki a telefont fogja. Az arcomon nincs alapozó, így látható a régebben olyan gondosan elfedett szeplők csapata, ami az orromon és körülötte helyezkedik el. A tusvonalam is a múlté már, kiváltotta a fekete szemceruza és spirál. Életemben először nem olyan videót töltöttem fel, amit láttam valakinél és megcsináltam én is, hanem olyat, ami egyszerűen én voltam, úgy, ahogy éppen voltam. Éppen ezért a videón nem volt semmi erőltetés, semmi mesterkélt, csak egy egyszerű felvétel arról, ami éppen történt, ettől pedig őszintének tűnt. Mert az is volt. És függetlenül attól, hogy a feltöltést követően érkezni kezdtek az első reakciók, én azt tettem, amit régen soha nem tettem volna. Egyszerűen bezártam az oldalt. Róbert még mindig ráérősen vacsorázott, bár már a végén járt, a többi csapatkapitány pedig halálra unt arccal figyelt minden egyes mozdulatot, ahogyan a főszervező a szájába kanalazza az ételt. A székemen hátradőlve várakoztam, miközben az asztalra kirakott telefonom kijelzője megállás nélkül világított, ahogyan egymást érték a szalagértesítések. – Na, ez jó volt – törölte meg Róbert a száját egy szalvétával, amit aztán összegyűrve a tányérjára dobott. – Végre már – nyöszörögték jópáran. Pontosan egy órája ültünk ott a világ leglassabban elfogyasztott vacsoráját figyelve. – Köszönöm a türelmet – vigyorodott el Róbert úgy, mint aki magában remekül szórakozik ezen. „Mi történik, Major?” – kaptam hirtelen egy üzenetet az értesítések között, mire a kezembe vettem a telefont, és gyorsan visszaírtam Rajmundnak. „Most fog kiderülni, eddig evett...” „Eddig vártátok, hogy valaki kajáljon?”
„Aha. Direkt szívatják a csapatkapitányokat. Egy csomóan kikészültek... De mindegy, én jól elvoltam” – üzentem. „Azt látom.” „Mármint?” „A feltöltött videót.” „Nem tudtam, hogy követsz TikTokon” – üzentem meg, és gyorsan megnyitottam az appot, hogy ellenőrizzem a friss követőimet. „Mi a neved?” – kérdeztem. „:D” „Most komolyan... Rajmund!” De nem válaszolt. Visszatartott röhögéssel pörgettem át az új követőimet, de fogalmam sem volt, hogy melyik lehet az övé. A verseny kezdete óta elég sokan követtek be a suliból, meg egyébként is mindig jön egy adag érhetetlen és teljesen indokolatlan követő, ezért nem tudtam kiszűrni, hogy a sok kamuprofil közül melyik lehet Rajmundé. Merthogy nem a saját nevén volt, az tuti. – Na szóval – törte meg a csendet Róbert, mire leraktam a telefonomat, és a főszervezőt figyeltem, aki az asztal előtt állva az egymásnak támasztott ujjait nézte, mintha csak gondolkodna, majd folytatta. – Mint tudjátok, a holnapi napon újabb megmérettetés vár a csapatokra. A feladatra jelentkezők a reggelit követően indulnak el. Azt, hogy mikor jönnek vissza, természetesen nem árulhatom el előre. Azonban, hogy ne unatkozzanak azok sem, akik a táborhelyen maradnak, egy fakultatív program lehetőségét kínálom – mondta, mire a többi szervező prospektusokat kezdett kiosztani az asztalok között. – Köszönöm – vettem el az elém lerakott darabot, amin a „csikósbemutató” felirat szerepelt. – Mi ez? – kérdezték többen. – Megkérném a csapatkapitányokat, hogy holnap reggel kilenc óráig írassák fel azokat, akiket érdekel a program. A brosúrát elvihetitek megmutatni. Köszönöm – zárta le Róbert. – Most ez komoly? – kérdezte elsőként a sárgák
csapatkapitánya. – Egy órát vártunk ezért? – Igen – felelte Róbert. – És frankón meg kellett várnunk, hogy megvacsorázzon? – háborodott fel a világoskék csapatkapitány, akivel többen egyetértettek. – Hát valamikor nekem is kell ennem, nem? – kérdezte ártatlanul Róbert, a megjegyzésére pedig senki nem reagált, csak dünnyögve felálltak az asztaloktól, és kifelé indultak. Róbert szórakozottan, szinte már nevetve nézett utánunk, aztán levett egy tiszta tányért a kupac tetejéről, és a desszertekhez lépett. – Inkább örüljenek, hogy ezt nem kellett megvárni – beszélt magában egy adag vargabélest szedve. Eközben a csapatkapitányok sietősen rohantak a játékterem irányába, én pedig, hogy elkerüljem a tumultust, inkább ülve maradtam és vártam, hogy a többiek egymást lökdösve érjenek át. Andi a többiek közül kitűnve várakozott, hogy a boltív alatt átmehessen a másik terembe, de mivel ide-oda taszigálták, végül inkább kihátrált a nyomulásból, és félreállva várakozott. Odamentem hozzá, és együtt ácsorogtunk előreengedve mindenkit. A kiüresedett étkezőben már csak a szervezők maradtak, akik csendben vacsoráztak. Végül a csapatkapitányok egymáson átverekedve magukat átjutottak a játékterembe, mi pedig Andival utolsóként, ráérősen sétáltunk át a boltíves átjárón. Mindkettőnk csapata ott ült, ahol előző este, a hátsó asztalok egyike körüli fotelekben és kanapén. Átvágtunk a léghokisok mellett, és odaléptünk hozzájuk. – Na mi volt? – kérdezte Dominik, miközben Andi a saját csapatához ült le, és számolt be nekik a történésekről. – Amíg Vivi megy a feladatra, nekünk lehetőségünk van fakultatív programon részt venni – válaszoltam Dominiknak, átadva neki a tájékoztatót. – Csikósbemutató? – olvasta fel, és belelapozott. – Ezért vártatok ennyit? – csodálkozott Rajmund. – Aha. Egy kis csapatkapitány-szívatás – mondtam. – De ha a
szervezők azt akarták elérni, hogy emiatt veszekedjenek a csapatok, akkor bejött nekik – magyaráztam lehuppanva mellé a kanapéra a többi csapat felé biccentve, mire Rajmund is elfordult, hogy ellenőrizze a vitákat. Egy csomó asztalnál mérgelődött a CsK-kitűzős csapattag olyasmiket mondva a társainak, hogy „jó, akkor máskor üljél te egy órát egy csikósbemutató-prospektus miatt”, vagy éppen „azért vártam ennyit, hogy egyikőtök se akarjon menni rá?”, de volt, akinek a szájáról azt olvastam le, hogy nem akar többé csapatkapitány lenni. – Klassz – jegyezte meg Rajmund a vitákat figyelve, aztán visszafordította a fejét, és elvette Dominiktól a felé nyújtott brosúrát. – Mit gondoltok? Menjünk a programra, amíg Vivi a feladaton van? – érdeklődött Dominik. – Nyugodtan menjetek – tanácsolta Vivi a fotelben ülve, fel sem nézve a könyvéből, amibe cselesen belerakta a tanulókártyalapokat, így nyugodtan tudta memorizálni a madarakat anélkül, hogy feltűnést keltett volna. Olyan volt, mintha olvasna, miközben folyamatosan tanult. – Oké, akkor menjünk erre a – kaptam ki a mellettem ülő Rajmund kezéből a brosúrát – csikósbemutatóra. – Még olvastam, Major – tárta szét az üres kezét Rajmund tettetett felháborodással, és egy laza mozdulattal visszavette a prospektust, mire felnevettem. – Van kedvetek jengázni? – kérdezte hirtelen Keri az asztalon lévő dobozból kiszórva a faelemeket. – Jó – hajoltam előre, és beszálltam a játékba. – Bárcsak egyszer szabad lenne a biliárdasztal – sóhajtotta Zétény, mire az egész bézs társaság vágyakozva pillantott oda, ahol éppen az arany és lila csapat tagjai játszottak egymás ellen. Dominik összehúzott szemöldökkel figyelte, aztán felállt, és odament. – Most mit csinál? – kérdezte megszeppenve Zétény. – Megszerzi az asztalt – felelte Vivi egyszerűen a könyvet bújva.
Mindannyian Dominikot néztük, ahogy beszélt pár szót a játékosokkal, akikkel szemmel láthatóan megegyezett valamiben, mert kezet fogtak egymással, aztán átadtak neki egy dákót, amivel beszállhatott a játékba. A bézsek elképedve figyelték a jelenetet, aztán visszafordulva összenéztek egymás között. – Csak úgy odament, és beállt – pislogott Keri, megpróbálva felfogni a látottakat. – Én is akartam, de végül nem mertem hozzájuk szólni, ezért inkább elmentem a mosdóba – ismerte be Zétény. – De mindegy, mert végül is kellett – közelítette meg a történteket pozitívan, mire hangosan felnevettünk. – Ti mentek a csikósbemutatóra? – érdeklődött Keri felénk fordulva. – Aham. Elmegyünk rá, megnézzük – feleltem kihúzva egy faelemet a toronyból. – Ti? – kérdeztem vissza. – Mi is – mondta. – Bár én már voltam ilyenen, de megnézem újra. Jobb, mint itt ülni a táborban és várni, hogy Laci visszaérjen – tette hozzá, mire az épülő torony mögül ránéztem. – Te mész a feladatra? – Igen – felelte zavartan. – Tőletek? – Én – közölte Vivi fel sem nézve a könyvből. – Ó, oké – reagálták le ennyivel, majd tovább jengáztunk. A fejünket akkor kaptuk fel, amikor Dominik két dákóval a kezében visszatért. – Tessék, nyertem, miénk az asztal – nyújtotta az egyiket Zéténynek, mire a fiú meglepetten pislogott. – Mire vársz, vedd el – buzdította Dominik, Zétény pedig zavartan felállt, és átvette tőle a dákót, majd a megüresedett biliárdasztal felé nézett. – Azta – jegyezte meg teljesen lenyűgözve, majd Kerivel és Lacival együtt odaszaladt, és elkezdték a lyukakból kivenni a golyókat, amit az asztalon lévő háromszög formába gyűjtöttek össze. Miután végeztek, kiabáltak Dominiknak, hogy rá várnak, aki visszatartott röhögéssel, a többi csapat pásztázó tekintetét állva sétált oda a hármashoz, és játszani kezdett velük. Eközben mi ott maradtunk, és a kanapén előrehajolva
jengáztunk tovább, amikor is egyszerre érkezett értesítés a telefonunkra. Kocsis posztolt.
12. A játékterem hangzavarában ülve Rajmund, Vivi és én is megnyitottuk az értesítést, a Keriékkel biliárdozó Dominik pedig a dákót félrerakva, hátát a falnak támasztva vette ki a zsebéből a telefonját, és nézte meg ő is a posztot. Szirtes gimnázium megosztott egy bejegyzést. Négy perccel ezelőtt. „Kedves IOV-rajongók. A holnapi feladaton csapatunkat Felcser Vivi képviseli, aki egyedül megy a megmérettetésre. Kérném, hogy KULTURÁLTAN drukkoljunk iskolánk tanulójának és a Szirtes-csapat nagyra becsült tagjának. A kommenteket ezúttal szigorúbban moderálom! Drukkoljunk Vivinek holnap délelőtt! Kocsis igazgató" A kiírására rögtön érkeztek a kommentek is, amit ezúttal félve, kissé hunyorogva kezdtem olvasni. Vivi egyedül szerepelt a posztban, ez pedig a trollok etetését jelentette. „Nagyrabecsült tag? Felcser? Kiszerint???” „Lehet, hogy Felcser Vivi egyedül megy a feladatra, de tuti nem egyedül érkezik vissza” „Ezen mekkorát röhögtem! Lol” „Mi a feladat?” „Nem tudjuk” „Nem írta Kocsis” „Nem tudjuk, de biztos, hogy olyan, amiben Felcser össze tud jönni valakivel” „Valakivel?” „Mindenkivel” „Mindenkivel IS” „De rohadékok vagytok... :D” „Menjél innen, ha máshogy gondolod” „Nem gondolom máshogy, csak rohadékok vagytok”
„Ja, azt vállaljuk” „Én lennék egyedül Felcserrel egy feladaton” „Akkor te azon kevesek közé tartozol, akinek még nem volt rá lehetősége” „XDDD” „Hülye állatok, kiköptem a röhögéstől a vizet! „Csá. Miről maradtam le?” „Semmiről, nem derül ki semmi a posztból” „Kocsis titokzatoskodik” „Vagy a titokzatosság kocsiskodik” „Fejezzétek már be ezeket az idióta kommenteket, nem lehet normális hozzászólást olvasni csak állandóan ezt a baromkodást!” „Most aztán jól megmondtad!” „Ja, ettől a kommenttől a macskám etetett meg engem” „XDDDDD” „Hát ebből a posztból sok minden nem derül ki, Kocsis miért nem írt semmit? Kaptak borítékot? Mi volt benne?” „Hát ha Felcser kapta, akkor pénz...” „SÍROK!” „Na jó, ez már erős volt” „A hozzászólás eltávolítva” „A hozzászólás eltávolítva” „A hozzászólás eltávolítva” „A hozzászólás eltávolítva” „A hozzászólás eltávolítva” „Mi történik, Kocsis radírozgat?” „Eltűnt a kommentem” „Miért, mit írtál?” „A hozzászólás eltávolítva” „A hozzászólás eltávolítva” „Ez így nem poén, mi van már, nem lehet akármit írni?” „Szerintem csak olyat nem, ami trágár” „Hé, láttátok Major Sára TikTok videóját?” „A régieket?” „Nem, van egy új”
„Nem mondod!” „De, ma töltötte fel. Esküszöm tök jó.” „Muti” „LINK” „Kösz” „Hé, AZONNAL gyertek Kocsis instasztorijába. Azt írja holnap mi irányítjuk a napját. Lehet szavazni, hogy miket egyen, meg mit csináljon” „Ne bazz! Megyek!” „Ez komoly?” „Aha. Valami vlogot készít erről. Most szavaztam meg a reggelijét” „Mit választottál?” „Hogy egyen tojást” „Öcsém, besírok az igazgatónkon, mekkora arc!” „Szavaztam arra, hogy a lakásából kilépve menjen balra!” „XDDDD” „Na jó, Kocsis a legjobb fej” „Más igazgató: Én vagyok a diákok kedvence. Kocsis: Fogd meg a gulyáslevesem” „XD” „XDDD” „:D Ez jó, megcsinálhatom mémnek ezzel a szöveggel?” „Persze, viheted” „Császtok, most jöttem, mi van a csapatunkkal?” „Semmit nem tudunk, csak hogy Felcser megy egyedül a feladatra holnap” „Hátha lovagolnia kell XD” „A hozzászólás eltávolítva” Ekkor úgy döntöttem, hogy eleget láttam, ezért bezártam a suli oldalát, miközben Vivire pillantottam, aki a fotelben ülve rezzenéstelen arccal nézte a kezében tartott telefonját, és unottan pörgette felfelé a kommenteket. Semmit nem lehetett leolvasni róla, egyáltalán nem mutatott érzelmeket vagy bármi reakciót, csak végigfutotta a hozzászólásokat, amik egy-két kivétellel róla szóltak, vagyis őt bírálták, majd megköszörülve a torkát felvont
állal rakta el a telefonját, és visszavette a kezébe a könyvet, hogy a lapok közé rejtett tanulókártyákkal foglalkozzon. Kínosan néztem a mellettem ülő Rajmundra, akivel találkozott a tekintetünk, és némán, egy pillantással beszéltük meg szavak nélkül, hogy igazából marhára sajnáljuk Vivit. Dominik, aki szintén elolvasta a kommenteket, ellökte magát a faltól, és odakiáltott neki. – Gyere játszani – kérte, Vivi pedig mosolyogva megrázta a fejét, és felmutatta a könyvet. – Még nem végeztem – rázta meg a fejét. – Dehogynem – erősködött Dominik. – Gyere – invitálta újra, Vivi pedig sóhajtva elmosolyodott, és átadta a kártyákat rejtő könyvet Rajmundnak, aztán felállt a fotelből, és a plafon felé megnyújtózott úgy, hogy a piros pulcsija és az alatta lévő pólója is felhúzódott, szabaddá téve a derekát és a hasát. A mozdulatsort nagyjából minden fiú versenyző végignézte, aztán Vivi odasétált Dominikhoz, átvette tőle a felé tartott dákót, majd mosolyogva ráhajolt az asztalra, és meglökte a fehér golyót. Andi, akárcsak a teremben lévő többi lány, irigykedve figyelte Vivit, majd visszafordulva hozzánk, sóhajtva megrázta a fejét. – Csak egy napra lehetnék olyan, mint ő – suttogta. – Vigyázz, mit kívánsz – húztam ki egy faelemet a Jenga toronyból, ami meginogott, és egy darabig úgy tűnt, hogy összeomlik, de végül állva maradt, ezért vigyorogva Rajmundra néztem, tudva, hogy nála fog ledőlni. – Azt hiszed, Major, hogy megverhetsz? – kérdezte, és nagy szakértelemmel hajolt a toronyhoz azt figyelve, hogy honnan tudna kivenni egy elemet anélkül, hogy leborulna az egész, amivel megnyerném a játékot. – Ezt hogy értetted? – gondolkodott el Andi arra reagálva, amit mondtam. – Ahogy mondom – mosolyodtam el a biliárdozók irányába nézve. Vivi éppen összepacsizott Dominikkal, miközben a teremben egy csomóan összesúgtak és róla beszéltek. – Sokan egy napig sem bírnák azt, amit Vivi kap – vontam meg a vállamat. – Kit érdekel, ha úgy néz ki az ember, mint ő? – tárta szét a
karját Andi. – Ha neki azt írják egy képéhez, hogy „de szép vagy”, azt komolyan gondolják. Amikor nekem írják, az maximum egy rokonom. De inkább ők sem... – magyarázta, én pedig hangosan felnevetve megráztam a fejem. – Ez butaság – néztem a szemébe. – És nehogy azt hidd, hogy Vivinek sűrűn írják – ráztam meg a fejem. – Ja, persze – forgatta a szemét Andi úgy, mint aki nem hiszi. – Tessék – emeltem fel a telefonomat az asztalról, a kijelzőre nézve feloldottam a zárat, és a szemben lévő fotelben elhelyezkedő Andi felé dobtam. – Jó szórakozást – mondtam, majd eltátva a számat tettetett bosszankodással néztem Rajmundra, aki valahogy kivett egy fadarabot a toronyból anélkül, hogy ledőlt volna. – Ne már – nevettem fel. – Tuti, hogy csaltál – jegyeztem meg. – Ugyan, Major, egyszerűen csak ismerd be, hogy jobb vagyok nálad – nézett rám szórakozottan. – Oké – futottam át a tekintetemmel a tornyot, majd megakadt a szemem egy biztonságosnak tűnő elemen, és visszatartva a nevetésem egyszerűen kihúztam a helyéről. A torony még csak meg sem mozdult. – De bocs, mit is mondtál? Mit ismerjek be? Ne haragudj, nem figyeltem. Lefoglalt, hogy ennyire jó vagyok – mutattam felé a kis fadarabot, mire Rajmund hangosan felröhögve megrázta a fejét, és fájdalmas arckifejezéssel fürkészte a labilis tornyot. – Nem fog menni – nevettem. – Várd ki a végét – intett türelemre. – Uramisten – kerekedett el Andi szeme, aki a Szirtes posztja alatti kommenteket nézte. – Jézusom. – Én mondtam – komorodtam el, és a számat elhúzva nyúltam a telefonomért, Andi pedig elborzadva nézett Vivi irányába. – Úristen, hogy lehet elviselni ennyi gyűlöletet? – Muszáj – szóltam szűkszavúan, aztán nevetve tapsolni kezdtem, mert Rajmundnál ledőlt a torony. Lehunyt szemmel, a röhögéstől rázkódó vállal maradt úgy, ahogy akkor volt, amikor megpróbálta kihúzni az utolsó, végzetes faelemet. – Hogy is van ez? Nyertem? – kérdeztem vidáman. – Sportszerű leszek, Major, és elismerem a győzelmed. Szép
volt – kezdte összesöpörni az asztalon széthullott fadarabokat. – Köszönöm – mosolyogtam rá őszintén. – Mehet egy visszavágó? – pillantott rám. – Mehet – bólintottam. – Oké – rakta össze a jengákat. – Nem innál egy kólát? – kérdezte. – De. – Akkor hozz egyet, légyszi, nekem is – kérte halálosan komoly arccal, mire Andi felröhögött, én pedig felkapva az asztalon lévő fadarabokat dobálni kezdtem Rajmundot, aki a hűtő felé hátrált, és folyamatosan nevetve kivett két üdítőt, majd odahozta, és az egyiket átadta nekem. Időközben Viviékhez becsatlakozott a biliárdba az ezüst csapat, így Keriék nézővé váltak, amíg Dominikék játszottak az újonnan hozzájuk csapódókkal. A teremben lévő csapatok közül sokan és sokszor néztek feléjük, ahogyan felénk is, csekkolva azt, hogy a címvédők kikkel lettek jóban. A bézsek után immáron az ezüstökkel is együtt látták a csapatunkat, ezt pedig garantáltan megjegyezték azok, akiknek ez számított. És azok voltak többen, akiknek ez számított. Végül Rajmunddal döntetlen lett a Jenga versenyünk, mert valahogy úgy alakult, hogy egyszer nála, egyszer pedig nálam dőlt le a torony, ha nem számítjuk azokat az eseteket, amikor szabálytalankodva lökdöstük az asztalt, miközben a másik próbált eltávolítani egy faelemet. Azokat a toronyborulásokat leszámítva teljesen egálra jött ki a játékunk. A játékterem a tegnapi, első estéhez képest sokkal később kezdett csendesedni, már éjfél is elmúlt, amikor a legkisebbek, a pink csapat elsőként bontotta meg a társaságot. Őket követték a sportolók, akik reggel mindentől függetlenül felkelnek edzeni. Utánuk valamikor szép lassan mindenki szedelőzködni kezdett. Mi ismételten valahol a középmezőnyben indultunk el aludni, nem is azokkal, akik elsőként léptek le, de nem is az utolsókkal, akik a felszabadult léghoki- és biliárdasztaloknak megörülve még csak akkor, éjjel
egy körül kezdtek bele a játékba. Takarodó és időkorlátozások nélkül ezt bátran megtehetik, de kérdés, hogy milyen állapotban lesznek az ikszedik nap reggelén. Mi inkább úgy döntöttünk, hogy a nagyobb tömeggel egy időben megyünk aludni. Nagy ciripelés közepette sétáltunk vissza az utolsó előtti házakig a fiúkkal, miközben a letaposott füves út mellett halványsárgán világítottak a felkapcsolt lámpák, amiknek fényében lepkék és éjszakai rovarok köröztek. A házat elérve elköszöntünk Dominikéktól, majd Vivivel és Andival beléptem az ajtón a sötétbe. Panna már régebben eljött a játékteremből, és aludt, amikor megérkeztünk, így a szobában nem kapcsoltunk villanyt, hanem a telefonjaink elemlámpájával oldottuk meg a világítást, hogy ne verjük fel a kilencedikes lányt. A fürdőszobában a mosdó szélére rakott telefonommal világítva mostam fogat, aztán egy nedves sminklemosó kendővel (nagyjából) letöröltem az arcomat, körkörös mozdulattal bekrémeztem, miközben néztem a horrorisztikusan, alulról megvilágított tükörképemet, végül ráültem a WC-re, és megpróbáltam a lehető leggyorsabban végezni, igyekezve nem gondolni arra, hogy van valami alattam a kagylóban. Hát, volt már nyugodtabb huszonöt másodpercem is. A telefonomat az állam alá szorítva gyorsan megmostam a kezem, és kisiettem az apró fürdőszobából. Én voltam az utolsó, addigra már Andi az ágyában oldalra fordulva nézett valamit a YouTube-on, a fülébe dugott fülhallgatón át halkan kiszűrődött a zene, Vivi pedig hanyatt fekve maga fölé emelte a telefonját. Az ágyamhoz lépve lerúgtam a cipőmet, amibe mezítláb ugrottam bele fogmosás előtt, és a takarómat felhajtva az elemlámpámmal ellenőriztem, hogy nincs-e semmilyen nemkívánatos rovar, pók vagy bogár az ágyamban, aztán lefekve magamra húztam a hideg takarót, és a könyökömre támaszkodva hasra fordultam, mert így átláttam Vivihez, akinek az ágya az enyémhez volt tolva. – Mit nézel? – suttogtam, mire hátrahajtotta a fejét a párnáján, így fejjel lefelé látott engem, majd átfordult ő is a hasára, és szembekerültünk egymással a két fejrésznél összetolt ágyon. – Az Instán lógtam – válaszolta.
– És van valami érdekes? – érdeklődtem. – Azokkal, akiket követek? – suttogta visszatartott nevetéssel. – Nem igazán – ismerte be. – Évek óta ugyanazokat posztolják. Az sem tűnne fel, ha ismétlődne – magyarázta, mire halkan elnevettem magam. – A holnapi feladattal kapcsolatban jól vagy? Nem izgulsz? – váltottam témát. – Nem – felelte meggyőzően, miközben a kezében tartott telefonja kijelzője megvilágította az arcát. – Oké. És amúgy jól vagy? – kérdeztem, ezúttal már a kommentekre célozva. – Jól – mosolyodott el, mire én is mosolyogva bólintottam egyet, aztán kivettem magam alól a karjaimat, és úgy, ahogy voltam, hason fekve a párnámra hajtotta a fejem. – Nem érdekelnek – tette hozzá, mire újra feltápászkodtam, és könyökölve néztem rá, mert úgy tűnt, Vivi még folytatja. – Tudod, én magammal foglalkozom, ők meg velem. Akkor ki a hülye? – Ez jó – biccentettem átgondolva a hallottakat. – És igaz – suttogtam, majd megint leraktam a párnámra a fejem, aztán a sötétbe bámulva vártam egy kicsit, mígnem újra feltámaszkodtam az alkaromra. – Mi a te kereszted? – kérdeztem. – Mi? – A te kereszted, amit cipelsz. Tudod, amiért ilyen szemetek veled. Mit csináltál? – ismételtem meg halkan a párnámon könyökölve, belebámulva a szoba sötétségébe. – Ja, hogy az – értette meg Vivi, majd pár pillanatig gondolkodott, miközben Andi és Panna egyenletes, szuszogó légzése töltötte be a szobát. – Rossz döntéseket hoztam – felelte végül halkan. – És te? – kérdezett vissza. – Rossz barátokat választottam – ismertem be. – Értem – nevetett erőltetetten. – Jól nézünk ki, mi? – Nagyon – értettem egyet, és a sötétben átfordulva a hátamra, alkaromat a homlokomon pihentetve bámultam a plafon felé a teljes sötétségben, az odakintről beszűrődő ciripelést hallgatva. A fejem mögött, az ágyammal összetolt másik ágyban Vivi hozzám hasonlóan néma csendben gondolkodott valószínűleg
ugyanazon, mint én. Vagyis az elcseszett dolgokon és a második esély lehetőségén. Ugyanazt kerestük az Iskolák Országos Versenyén. Úgy, ahogy voltam, a könyökhajlatomat a fejemen pihentetve aludtam el, aminek következtében reggelre annyira elzsibbadt a karom, hogy amikor megébredtem, nem is éreztem. A világos szobában hunyorogva nyitottam ki a szemem, és az ép kezemmel esetlenül szedtem le magamról, és raktam a párnámra a mázsás súlyúnak tűnő, teljesen elzsibbadt végtagomat, mintha csak valami nemkívánatos tárgy lenne. A vérkeringés beindulásával azonnal bizseregni kezdett az egész karom, és ha ez még nem lett volna elég, valaki megállás nélkül beszélt. Kissé megemelve a fejem kábán és álmosan néztem körbe a kisházunkban. Úgy tűnt, utolsóként ébredtem, Andi már nem volt ott, az ágyát rendezetten, bevetve hagyta hátra. Vivi a fürdőszobában szárította a haját, az ő fekhelye még nem volt megcsinálva, az ágyneműje úgy hevert félretolva, ahogy felkelést követően hagyta. A helyiségben tehát egyedül tartózkodtam Pannával, aki az ágyán ült, és a füléhez tartott telefonján beszélt megállás nélkül. – És ma elmegyünk egy csikósbemutatóra, amíg Tibi a feladaton vesz részt. Fakultatív a program, de Palkóval és Danival azt beszéltük meg, hogy megnézzük, mert a neten utánaolvastam, és állítólag olyan bemutatót látunk majd, amikor a lovakat lefektetik a fűbe. Elég természetellenesnek tűnt a videón, amit láttam. Szoktak a lovak lefeküdni? Mert az tudom, hogy állva esznek. Vagyis azt hallottam, de hogy lefeküdnének, abban nem vagyok biztos. Te mit gondolsz? – hadarta a pink melegítős kilencedikes az ágyán ülve, aztán észrevette, hogy ébren vagyok. – Várj, felébredt a szobatársam – szólt a telefonba, és őszinte örömmel intett felém. – Jó reggelt – mosolygott rám. – Bocs, én keltettelek fel? – kérdezte, de mire válaszolhattam volna, Panna megelőzött és folytatta. – Mondjuk, nem baj, hogy felkeltél, nagyon durván elaludtad a karodat, néztem, amikor felébredtem,
hogy a fejeden van, gondolom, most ezerrel hangyás érzésed van, nem irigyellek, én is úgy utálom, amikor ez történik, a múltkor éjjel ébredtem meg arra, hogy úristen, ez nem az én kezem, de aztán persze az enyém volt, még jó, hogy nem sikítottam – nevetett, aztán feltartotta a mutatóujját jelezve, hogy várjak, miközben én egyelőre csak addig jutottam az ébredés után, hogy képes voltam pislogni, Panna pedig újra a telefonjába szólt. – Bocs, itt vagyok, csak a szobatársam most ébredt, és dumáltam vele pár szót – mesélte a telefonba, bár ez így nem feltétlen volt igaz, majd Panna elfordult a fal felé, és sokkal halkabban folytatta. – Tudod, meséltem róluk. Nem a magas, hanem a piros csapatból az egyik. Akik két rohadt helyes fiúval jöttek. Az ő sulijuk a tavalyi nyertes – suttogta, mintha így nem hallanám. Másfél méterre volt tőlem, tökéletesen hallottam, amit rólam, vagyis rólunk mond. A szememet forgatva ültem fel az ágyamban, és a karomat masszíroztam, amibe már nagyjából visszatért az élet, amikor is Panna befejezte a sustorgást, és visszafordulva normál hangon folytatta. – És veletek mi van? Mi újság otthon? Ott is jobb az idő? Itt már most folyamatosan süt a nap, igaz, délutántól megint vihart és esőt ír, de most csodaszép, ha kinézek, várj csak, csekkolom – pattant fel, és kinyitva az ajtót kidugta a fejét. – Aha, jól gondoltam, ma már semmi, tök szép idő van, ragyogó napsütés, sehol egy felhő. Megyünk is mindjárt reggelizni, a többiek szerintem lassan elkészülnek. Nem tudom még, mit fogok enni, elég pazar itt a kaja, mondtam már, hogy svédasztalos? Tegnap a vacsora is brutál jó volt, csak siettünk az evéssel, mert a játékteremben szerettük volna a léghokiasztalt elfoglalni, de nem voltunk elég gyorsak, megelőztek minket, pedig Palkó még desszertet sem evett, annyira sietett, aztán végül a sötétkékeké meg a szürkéké lett, egész este játszottak, mi meg nem jutottunk hozzá, de majd ma megpróbálunk még gyorsabbak lenni. Dartsozni tudtunk egy kicsit, meg társasoztunk egy asztalnál, de igazából léghokit szerettünk volna játszani, remélem, ma sikerül – magyarázta. – Jé, szerintem látok egy tehenet – csodálkozott el az ajtóban állva a puszta felé nézve. – Válts át videóhívásra, megmutatom. De jópofa – közölte, aztán
kiment a házból. Egészen addig hallottam a távolodó Panna szavait, amíg az ajtó be nem csapódott mögötte, aztán a hirtelen kialakult csendben hálásan sóhajtva megdörzsöltem az arcomat, és a fürdő irányába pillantottam, ahol Vivi dugta ki a fejét. Frissen mosott és szárított haja a vállára omlott, miközben a fésűjével a kezében mérte fel a terepet. – Elment? – kérdezte hosszasan kifújva a levegőt. – Igen, látott egy tehenet vagy mit – dőltem vissza az ágyamba fáradtan. – Hála a jó égnek – nyitotta ki teljesen az ajtót, és kilépett a kis fürdőszobából. – Basszus, arra keltem, hogy megállás nélkül beszél. – Igen, én is – biccentettem. – Abban sem vagyok biztos, hogy volt valaki a vonal másik végén – röhögte, aztán lehuppant az ágyára, és az egyik lábát felhúzva nézett rám. – Viszont – folytatta – kiderült, hogy semmit nem tudnak a mai feladatról, a pinkek biztosan nem találták meg a tanulókártyát. – Honnan veszed? – Panna telefonálásából. Akivel beszélt, annak mesélte, hogy szerintük a mai feladat madárles lesz – mesélte halkan. – Ennyit tudtam kivenni ezzel kapcsolatban, közvetlenül előtte a melegítőnadrágjának a bolyhosságáról beszélt, rögtön utána pedig arról, hogy látott-e már négylevelű lóherét – közölte Vivi. – Értem – bólintottam furán. – Akkor Pannáék sem jöttek rá – gondolkodtam. – Nem. – Fura, pedig azt tippeltem volna, hogy ők biztosan észrevették a madaras paklit a szertárban... – Úgy látszik, hogy nem – vonta meg a vállát Vivi. – És Andiék meg az ezüst csapat sem. – Most már kíváncsi vagyok, hogy kik jöttek rá – gondolkodtam. – Én is – biccentett, miközben felálltam, és kivettem a szekrényemből a neszesszeremet. Tusolás után melltartóban és bugyiban álltam a tükör előtt, és
a törölközőmmel a vizes hajamat dörzsöltem szárazabbra, amikor dörömbölés hangzott fel az ajtó túloldalán. – Sára! – kiáltotta Vivi odakintről, mire riadtan kinyitottam. – Mi az? – kérdeztem szapora pulzussal, mert azt hittem, valami baj van, azonnal indulnia kell a feladatra, vagy valami ilyesmi, de legnagyobb meglepetésemre Vivi teljesen normálisan állt előttem, az arcán nyoma sem volt semmi feszültségnek vagy izgalomnak, ezért kérdőn néztem rá. – A telefonod – mutatta fel előttem. – Valami Milán már harmadszorra hívott FaceTime-on – adta át, és kíváncsian fürkészett, amíg elvettem a készüléket és megnéztem a kijelzőt. – Köszi – mondtam, Vivi pedig továbbra is érdeklődve figyelt, miközben leültem az ágyamra, és úgy, ahogy voltam, fehérneműben, a törölközőt magam mellé dobva, vizes hajjal indítottam a videóhívást a párnámnak támasztva a telefont. Vivi meglepetten nézett rám, aztán úgy csinált, mintha azért nem menne ki, mert valami dolga van a szekrényénél, miközben üvöltött a szituációról, hogy csak érdekli, ki az, akit így hívok vissza. A FaceTime kapcsolódott, az öcsém pedig mosolyogva nézett a kamerába, aztán meglátta, hogy még félig vizesen, melltartóban ülök előtte, amitől fintorogva hátrahőkölt. – Mi történt? – mutogattam sietve. – Urgh, miért nem öltözöl fel? – kérdezett vissza viszolyogva. – Mert háromszor hívtál, és azt hittem, valami baj van otthon – jeleltem a fejemet rázva. – Semmi, csak úgy hívtalak, hogy mi újság – mutatta a vállát vonogatva, én pedig úgy igazítottam a párnának támasztott telefonomat, hogy válltól felfelé mutasson. – Csak úgy hívtál háromszor? – mutattam felháborodott arccal. – Tudod, mi a szabály. Háromszor egymás után csak sürgős esetben hívj, vagyis ha a) valami gáz van, b) táncos tehetségkutató indul... Milán rázkódó vállal nevetett és jelelve bocsánatot kért, mire megenyhült arccal bólintottam, és beszélgetni kezdtünk. Vivi eddig háttal állt a szekrényénél, és látszólag keresett valamit, de tekintve, hogy nem hangzott el semmi, hátrapillantott a válla
felett, aztán felvont szemöldökkel nézte, ahogyan a kamerába jelelek, majd ettől kissé zavarba jött, és úgy csinált, mintha megtalálta volna, amit keres, mert még mosolyogva felém is mutatta a szekrényéből kivett tasakot, aztán azzal együtt kiment a kisházból. – Otthon minden oké? – kérdeztem Milánt, aki bólogatva megvonta a vállát, utalva arra, hogy a szokásos. – A versenyen? – kérdezett vissza. – Itt is. Tegnap teljesítettem a feladatot, amivel bentmaradtunk – meséltem. – Tudom, anyu megosztotta a sulid oldaláról. – Aha... És... Csak anyu meg te láttad? – jeleltem összeszorított fogakkal előre tartva a választól. – Nem, apunak is mutatta. – Ühüm – bólogattam. – És volt valami reakciója? Apunak? – próbálkoztam. – Nem, nem igazán érdekelte – rázta meg a fejét Milán, én pedig úgy tettem, mintha ez nem esne szarul. – Oké – értettem meg. – És milyen a csapat? – érdeklődött témát váltva. – Jó – bólogattam átgondolva a kérdést, aztán módosítottam. – Nagyon jó – mosolyodtam el. – Meg a helyszín is! Basszus, őrült jól néz ki. Láttad a TikTokon, amit feltöltöttem? – Aha! – bólogatott lelkesen. – Itt van pár lépésre a háztól – magyaráztam. – Nagyon durva! Megmutatod? – csillant fel Milán szeme, mire határozottan bólintottam, és magamról megfeledkezve, na meg arról, hogy összesen csak egy melltartó és bugyi van rajtam, felálltam az ágyról, és az ajtó felé indultam. Mivel arra figyeltem, hogy kinyissam az ajtót, nem tűnt fel a telefonom kijelzőjén vadul integető Milán, aki próbálta jelezni, hogy nem vagyok rendesen felöltözve, csak lenyomtam a kilincset, aztán lazán kitártam az ajtót, és a telefonomat magam elé tartva kiléptem a házból. A reggelizni igyekvő versenyzők meglepetten, felvont szemöldökkel fordultak felém, páran meg is álltak, úgy néztek
rám (utóbbi a fiúkra volt jellemző), miközben a szemközti ház ajtaja előtt a tornácon könyöklő Rajmund szirteses kulaccsal a kezében mért végig homlokába lógó sötétbarna hajtincsei alól. Nekem pedig akkor esett le a dolog, és egy „ó, basszus!” kiáltást hallatva megfordultam, és visszarohantam a házba becsapva magam mögött az ajtót. Milán elkerekedett szemmel, szinte vöröslő fejjel meredt rám a kamerán keresztül, annyira próbálta visszatartani a röhögését, miközben én ledobtam a telefonomat az ágyamra, és az arcomat a tenyerembe temetve, égve dühöngtem egy sort. Végül Milán lemondott a Hortobágy FaceTime-on történő megnézéséről, de saját bevallása szerint amúgy is sokkal jobban szórakozott a spontán performanszomon, úgyhogy elköszönve tőle megszakítottam a hívást, felöltöztem, és visszamentem a fürdőszobába megszárítani a hajam. Miután elkészültem, kifestettem a szemem, aztán már nem volt milyen ürüggyel a házban maradnom, így összeszorítottam a fogaimat, és elindultam reggelizni. Az étkezőben teltház volt, és ahogy beléptem, az adminisztrációs asztalkánál álló szervezőnél felirattam magunkat a fakultatív programra, majd viszonylag közömbös arccal a svédasztalhoz léptem, szedtem magamnak uborkát, paprikát és paradicsomot, aztán a felvágottakhoz fordulva tettem a tányéromra egy kis sonkát és Medve sajtot, végül a kosárból kivettem egy zsömlét. Vivi, Dominik és Rajmund már az asztalunknál ülve reggeliztek, és amikor leültem közéjük, köszöntek, majd jó étvágyat kívánva folytatták a reggelit. – Nem kellett volna így kiöltöznöd a reggelihez, Major, részemről rendben volt az előbbi szett is – jegyezte meg Rajmund szórakozottan, mire a zsömlét megkenve beharaptam a számat, és egy „nagyon vicces” pillantással ajándékoztam meg. – Lemaradtunk valamiről? – érdeklődött Dominik. – Semmiről – feleltem diplomatikusan, Rajmund pedig átnyúlt előttem az asztalon, felvette a ketchupöt, és a tubust megfordítva nyomott egy adagot a tojásrántottájára. Grimaszolva néztem a folyamatot, aztán megráztam a fejem. – Miért... Miért raksz
mindenre ketchupöt? – kérdeztem értetlenül. – Mert jó – zárta le a flakon kupakját. – Semmit nem tudsz, amíg nem próbáltad – közölte egyszerűen, a válaszán pedig felnevettem, és a fejemet csóválva a tányérja felé nyúltam a villámmal. – Vehetek? – kérdeztem meg, mielőtt hozzáértem volna az ételéhez. – Szolgáld ki magad – ajánlotta fel. A villámra szúrt ketchupös tojásrántotta-darabot az arcom elé emeltem, és összevont szemöldökkel vizslattam a nem túl bizalomgerjesztő kaját, majd minden mindegy alapon bekaptam. Vivien és Dominik félbeszakítva a reggelizést tágra nyílt szemmel várták a reakciómat, miközben Rajmund nevetve felkapta a villáját, és kérdőn nézett rám. – Na mi az, Major? – Igazából – gondoltam át a dolgot – mondanám, hogy ez undorító, de... Egész jó – ismertem be, abban a pillanatban pedig Vivien és Dominik is fogott egy-egy villát, és az asztalon áthajolva Rajmund tányérjába nyúltak vele, hogy ők is kipróbálják. A zsibongva reggeliző csapattagok egy emberként kapták az ajtó felé a tekintetüket, amikor Róbert belépett az étkezőbe. Mindenki elhalkult, és feszülten nézte a főszervezőt, aki elégedetten nézett végig a riadt arcokon. – Itt az idő – jelentette ki külön-külön belenézve a szempárokba. – Kérném a feladatra induló csapattagokat, hogy tizenöt perc múlva álljanak készen a főkapunál. – A csikósbemutatóra is akkor megyünk? – ordította be valaki, mire Róbert egy lenéző pillantással elhallgattatta a fehér melegítős fiút. – Ha nem haragszol, előtte azokat engedjük el, akik a bentmaradásért küzdenek meg ma – oltotta le egyetlen mondattal, aztán megismételte, hogy negyedórájuk van a versenyzőknek, és otthagyta a reggeliző csapatokat. Megvártuk, hogy Vivi befejezze a reggelijét, aztán elkísértük a kapuhoz, ahol Tahi tanár úr is csatlakozott hozzánk, hogy elköszönjön a feladatra induló Vivientől.
– Menni fog? – kérdezte Tahi aggódva. – Konkrétan gémekkel és kócsagokkal álmodtam – felelte. – Mindent tudok, ami a pakliban volt – erősítette meg. – Rendben – biccentett a tanár. – Akkor sok sikert – veregette meg esetlenül a vállát, mire Vivi hatalmasat sóhajtva körbefordult. – Ügyesen – mosolygott rá Rajmund. – Sok sikert – öleltem át sietősen. Vivi viszonozta, aztán Dominikra nézett. – Megcsinálod – biztatta Dominik, és felé nyújtott valamit. – Mi ez? – kérdezte Vivi meglepetten, és kivette a holmit a kezéből, aztán a csomag gyümölcsös rágót látva hangosan felnevetett. – Gondoltam, legyen nálad bőven – magyarázkodott Dominik, mire Vivi hálásan mosolyogva nézte a kezében tartott csomagot, és kibontotta. – Kösz, ez nagyon figyelmes tőled – mondta szinte elérzékenyülve, aztán bevett egyet, és idegesen rágózva fordult a felénk közeledő Róbert irányába. Ideje volt indulni. A főszervező kérésére a csapattagok hátrébb húzódtak, hogy csak az a tizenhat versenyző álljon a kapu előtt, aki a feladatra indult. – Vivi! – kiáltottam oda, mire felém fordulva meglátta a kezemben a telefont, és mosolyogva megállt, hogy készítsek róla egy képet Kocsisnak, majd a telefonom felett odaszóltam neki. – És most egy őszintét a kommentelőknek – kértem, mire Vivi azonnal feltartotta mindkét kezét, és egy hatalmas rágólufit fújva duplán bemutatott a fényképen. – Lányok, viselkedjetek – szólt Tahi rosszallón. – Elnézést, ez a privát IOV-albumunkba készült – motyogtam visszatartott nevetéssel, miközben Róbert kinyitotta a kaput, a versenyzők pedig elindultak a feladatra. A színes melegítőt viselő csapattagok közt addig figyeltük a piros ruhás Vivit, amíg a táborból kiérve el nem tűnt a szemünk elől, amikor Róbert vezetésével elkanyarodtak a kisbuszok irányába.
Megtámaszkodtam a gerendákon, és egy ideig csak úgy néztem a semmit, aztán Tahi és a fiúk beszélgetésére hátrafordultam, és odaléptem hozzájuk. – Na és halljam, ti mit fogtok csinálni, amíg Vivi visszaér? Ne kelljen megint felmásznom értetek a kilátóba – közölte Tahi szigorúan. – Tanár úr, ne aggódjon, itt sem leszünk – vágta rá Rajmund. – Hát Fehér, ebben a mondatodban semmi nem stimmel – dünnyögte gondterhelten, és morcos arccal meredt ránk. – Halljam, miről van szó? – Van egy fakultatív program, amire feliratkoztunk – vettem át a szót. – Fakultatív program? És én erről miért nem tudok? – idegesedett be. – Hol egy szervező? – kapkodta a fejét. – Milyen program? Kivisznek benneteket innen? – Igen, egy csikósbemutatóra megyünk – felelte Dominik. – Miért érdekelne az benneteket? – gyanakodott, aztán észrevett egy narancssárga ruhás tagot, és sietősen felé indult. A szervező megrettenve figyelte, ahogyan a nagydarab, szakállas fizikatanárunk lomhán kocog felé, aztán hebegve válaszolt a kérdéseire, majd sűrűn bólogatott, mire Tahi a napszemüvegét feltolva elégedetten nézett vissza felénk, és ránk mutatott. – Van egy olyan érzésem, hogy jön velünk a csikósbemutatóra – jegyezte meg Rajmund. – Ezer százalék – biccentett Dominik.
13. És ahogyan azt előre sejtettünk, a kísérőtanárunk nem bízta a véletlenre, hogy egy fakultatív program ürügyén elhagyjuk az IOV-élménytábort, úgyhogy a biztonság kedvéért eljött velünk. A bemutatóra egyébként feltűnően sokan jelentkeztek a táborhelyen maradt versenyzők közül. Szinte mindenki, kivéve azokat, akik ezt az alkalmat használták ki arra, hogy elfoglalják a játéktermet és kiélvezzék, hogy üres minden csocsó- és biliárdasztal, valamint azt, hogy kivételesen a léghoki is szabad. A sötétkékektől, liláktól, fehérektől és világoszöldektől maradtak a táborhelyen versenyzők, mindenki más elindult a csikósbemutatóra. Amire nem mellesleg gyalog mentünk. Mivel Róbert és a szervezők többsége a feladatra kísérte a résztvevőket, mi négy narancssárga ruhással és kilenc tanárral indultunk el a bemutatóra. Elég lett volna nyolc tanár is, a szervezők ennyit kértek meg, Tahi volt az önként jelentkező kilencedik, aki a többi pedagógussal ellentétben nem mindenkire, hanem kifejezetten ránk akart figyelni. A csikósbemutatóra egy rövid, nagyjából tizenöt-húsz perces sétát követően érkeztünk meg a puszta egy kijelölt helyére, ahol már vártak ránk. A kietlen területen megkértek minket, hogy üljünk le, mire a szervezők és a tanárok a színes ruhát viselő IOV-versenyzőket két sorban rendezték el a fűben. A mi társaságunk értelemszerűen a második sort választotta, Andival, Kerivel és Zéténnyel kiegészülve ültünk le. Én Rajmund és Dominik között foglaltam helyet, a lábamat törökülésbe húztam, és az előttem ülő szürke fiúk válla közt néztem, hogy mi történik. Tahi nem ült le, hanem Dominik mellett a sor szélén állva összefonta maga előtt a kezét, és morcosan nézett ránk abban a pillanatban, ahogy megmozdultunk. Nekem például egy tüsszentésemre is úgy reagált, mintha valami szörnyűséget követtem volna el.
– Egészségedre – suttogta Dominik. – Köszi – biccentettem, és a nyakamat behúzva ültem tovább a szürkék mögött várva, hogy elinduljon az előadás. – Minden rendben? Jól láttok innen hátulról? – lépett oda Andiék kísérőtanárnője, és fontoskodva ellenőrizte a diákjait. – Én jól látok, köszönöm – válaszolta Keri. – Én is – felelte Zétény. – Én lehetnék még egy kicsit magasabb – dünnyögte Andi kedvtelenül, aki így a második sorban ülve jó egy fejjel lógott ki közülünk. A megjegyzésére a tanárnő zavartan motyogott valamit, aztán elnézést kérve egy halvány rózsaszín melegítős fiútól, akinek egészen addig a vállán támaszkodva hajolt oda a diákjaihoz, az egyensúlyát visszanyerve gondos mozdulatokkal simította le a melegítőfelsője nem létező gyűrődéseit, és félreállva figyelte a pusztán készülő bemutatót. – Mit tanít a tanárnőtök? – érdeklődtem Anditól Rajmund előtt áthajolva. – Közgáz – válaszolta, mire biccentetve visszaültem a helyemre, aztán a telefonom kijelzőjére pillantottam. Vivi üzent. Azonnal meglöktem Rajmund vállát, aztán Dominiknak is szóltam, így mindhárman a kijelzőm fölé hajoltunk, és elolvastuk, hogy mit írt. „Debrecenbe hoztak minket egy egyetemi előadóba, itt lesz a feladat. Mindjárt mutatják a madarakat egy kivetítőn, amit meg kell jegyeznünk. Az van, amire gondoltunk. Menni fog, ne aggódjatok. Most elveszik a telefonomat, nem lehet nálunk a feladat alatt. Puszi.” Vivi üzenetét elolvasva elmosolyodtam, és megnyugodva tartottam fel Tahinak a készüléket, aki hunyorogva, a napszemüvegét feltolva futotta át a szöveget, és elégedetten bólintott. Közben egy csikós kiállt a közönsége elé, és elkiáltva magát belekezdett a bemutatóba, mire többen felemelték a telefonjukat, hogy levideózzák. Én is így tettem, az előttem ülő két szürke melegítős fiú válla közti résen át igyekeztem Kocsisnak dokumentálni a leglátványosabb pillanatokat. A nap egyre melegebben sütött, így egy idő után levettem a
pulcsimat, és a piros ujjatlan pólómban ültem Rajmund és Dominik között, kamerázva az előttünk körbe-körbe vágtázó lovakon álló csikósokat. Az IOV-osok minden mutatvány után hangos tapsolásban törtek ki, aztán már vették is tovább a történéseket. Az első sorban az egyik ezüst lány élőzött az Instáján, a kijelzőjén egyre több szív érkezett a nézőitől, és még a makacsul ránk figyelő Tahi tanár úr is kiesett a szerepéből egy idő után, és a szakálla mögül óvatosan mosolyogva figyelte a lovasszámot, sőt, néhány képet és videót is csinált a saját készülékével. A napszemüvegem lencséje mögül figyeltem a tanárt, aztán visszafordultam, és a telómat a letaposott fűbe rakva megtapsoltam az ostor produkciót. Ezután a csikósok önként jelentkezőt kértek a közönség soraiból. Az összes színes melegítős diák behúzott nyakkal ült, különösen az első sorban, ahonnan mindig nagyobb a sansz arra, hogy kiválasztják az embert. A hátsó sorban Andi ledőlt a fűbe, érthető módon, mert őt könnyű kiszűrni a tömegből, és nagyon nem akart önként jelentkező lenni. – Senki? Az hogy lehet? – járkált előttünk a csikós megpróbálva kiválasztani valakit, ha már önként nem megy. Ekkor Rajmund felvett a földről egy megszáradt, elsárgult fűszálat, és az előttünk ülő szürke srác füléhez érintette, aki azonnal odakapott, hogy „elhessegesse” onnan. – Itt! Előttünk, ő jelentkezik – kiáltotta Rajmund, mire a csikós és az összes versenyző egy emberként fordult felénk, majd megállapodott a tekintetük a szürke melegítős srácon, akinek még mindig fent volt a keze a fülénél. – Mi? Én? Én nem, ez nem – rázta meg a fejét azonnal, leengedve a karját maga mellé. – És meg is van az önként jelentkezőnk, gyere, gyere! – indult meg a csikós a srác felé, aki továbbra is ellenkezett. – Csak nem félsz? Egy ilyen izmos fiú csak nem rezel be – jegyezte meg a csikós kinevetve a szürke versenyzőt, mire mindenki őt nézte, várva, hogy felálljon és részt vegyen a bemutatón. Ha már egyszer önként jelentkezett... A srác égő vörös fejjel, megadóan bólintott, aztán mérgesen
hátrafordult Rajmundhoz. – Miért csináltad? – kérdezte felháborodva. – Mi? Én azt hittem, hogy jelentkezel, de akkor... – magyarázkodott Rajmund ártatlanul, a szívére téve a kezét. – Akkor biztos csak a légy... – Milyen légy? – húzta össze a szemét. – A légy, amit elhessegettél a füledtől. – Milyen légy, te seggfej? Te piszkáltál egy fűszállal – háborodott fel. – Én? Én biztos nem – kérte ki magának Rajmund. – Major, te is láttad a legyet, nem? – fordult felém, és a srác is dühösen nézett rám a válaszomat várva. – Kettőt is – közöltem meggyőzően, mire a fiút újra szólította a csikós. – Csesszétek meg – fújtatott ránk, aztán feltápászkodva a fűből kelletlenül odament a csikóshoz, aki megállította középen azzal az utasítással, hogy maradjon ott. A srác totál berezelve fogadott szót, aztán rémülten figyelte, hogy a lovak a csikósok vezénylésével körülötte kezdenek futni körbe-körbe, aminek hatására hatalmas porfelhő szállt fel. Eközben ő középen állva úgy kiabált, attól tartva, hogy nekimennek a lovak, hogy szinte belerengett a Hortobágy. – Te, Fehér – hajolt le hozzánk Tahi Rajmund és köztem átdugva a fejét, miközben tűnődve nézte a jelenetet, amint a szürke csapattag körül dübörögve köröznek a lovak, a csikósok pedig kiabálva irányítják őket. – Igen? – kérdezte Rajmund a tanártól. – Nem ez a gyerek dobta el véletlenül a kacsátokat a tegnapi feladaton? – érdeklődött. – Arra gondol, amelyik halálra rémülve sikongat a Hortobágyon? – kérdezett vissza Rajmund ártatlan arccal. – De, lehet – válaszolta végül visszatartott röhögéssel. – Gondoltam – dünnyögte Tahi, és egy alig látható, elismerő biccentéssel nyugtázta a dolgot, aztán visszaállt a helyére. A srác jó ideig a bemutató része volt, mire végre elengedték, és a porból kilépve, idegileg teljesen kikészülve ült vissza a helyére.
Ráadásul miután rájött, hogy semmi baja nem történt, és kábé mindennapos az ilyen bemutató, már kicsit szégyellte, hogy végigordította, úgyhogy a két társának folyamatosan azt próbálta bemagyarázni, hogy talán kívülről nem látszódott, de igenis nagyon veszélyes volt, és hát ott állva azt hitte, átrohannak rajta a lovak, és ha tudnák, hogy milyen ott köztük a porfelhőben lenni, ők is ordítottak volna... Hogyne, persze. A már szinte horrorisztikusan előadott beszámolóját hallgatva szórakozottan felvettem egy fűszálat, és előrenyúlva a füléhez érintettem. Azonnal odacsapott, majd mérgesen fordult hátra. Abban a pillanatban Rajmund, én, és a mellettem ülő Dominik is a levegőt kezdte legyezni maga körül, mintha csak valami repülő rovart próbálnánk elüldözni. – Hagyjátok már abba! Nem volt még elég? – szólt sértetten, aztán felpattant, és mérgesen elviharzott onnan. A társai követték, mire nevetve hátradőltem a fűben, és a bárányfelhőkkel tarkított kék égboltot néztem folyamatosan röhögve. A bemutató végeztével még volt lehetőség fotózkodni a csikósokkal, a ménessel, a szürkemarhákkal és a gémeskúttal is, úgyhogy egy halom képet készítettünk egymásról meg a bézsekkel közösen is, akik a fakultatív program végén lévő nagyjából egyórás szabadfoglalkozást velünk töltötték. Az elmúlt időszakban sok mindent gondoltam, de azt nem, hogy a nyári szünetben az első szelfim egy szürkemarhával lesz. A fűben ülve, kört alkotva nézegettük meg a telefonunkon a készült képeket és videókat, és átdobtuk egymásnak is, ha valami esetleg nem lett volna meg, amíg a többi versenyzőt vártuk, akik még fotózkodtak, vagy éppen szekéren vitették magukat ide-oda. – Feltölthetem Instára ezt a közös képünket? – mutatta felém Andi a telefonját, mire átvettem a készüléket, és a kezemmel eltakarva a kijelzőt, hogy valamennyit lássak belőle a napsütésben, ellenőriztem a fotót. A képen Andi a gémeskút szélén ül, én pedig a másik oldalon állva mosolygok. – Persze – adtam vissza. – Oké. Betaggellek, megmondod a neved?
– majorsaraisdead – feleltem, mire Andi átgondolta a hallottakat, aztán megvonva a vállát, görbén ülve, mélyen előrehajolva kezdte nyomkodni a telefonját. – Aztarohadt, mennyi követőd van... – lepődött meg, miközben már meg is kaptam az értesítést a taggelésről, na meg arról is, hogy követni kezdett. – Ha nem gond – magyarázta, amikor észrevette, hogy látom. – Dehogy – vontam meg a vállamat, és én is visszakövettem. Láttam Andin, hogy ez jólesik neki, aztán belájkolgatta azt a néhány IOV-ról feltöltött képemet, amit a napokban osztottam meg. A régebbi cuccaimat január után archiváltam, így más néznivaló az Instámon nem igazán akadt. Illetve még egy dolog, ami azonnal szemet szúrt Andinak. – Mi ez a kiírás a biódban? – kérdezte. – Egy szám dalszövege – válaszoltam. – „You’re not a judge, but if you’re gonna judge me, Well, sentence me to another life” – olvasta fel. – Nem ismerős. Milyen szám ez? – Paramore: Ignorance – feleltem a napszemüvegem át magam elé nézve. – Nem hallottam még. Jó? – Hát... – gondoltam át. – Ha történik egy véletlen baleset, ami után a legjobb barátnőd elárul, és mindenki mellette áll ki úgy, hogy a szemedbe hazudnak, emiatt ráadásul kirúgnak a tánccsapatodból, fegyelmit kapsz, apád pedig csalódik benned és nem bocsát meg neked kábé soha, ezért dühödben egyszer csak megfogod a copfodat, majd egyetlen határozott nyisszantással levágod a hajad, hogy ne is hasonlíts többé azokra, akiket addig a barátaidnak hittél – magyaráztam, mire Andi elkerekedett szemmel hallgatott, és Rajmund, Dominik, valamint a bézs fiúk is meglepetten néztek felém félbeszakítva azt, amit éppen csináltak –, akkor szerintem sokat tud adni ez a dal – fejeztem be végül megválaszolva az eredeti kérdést. Vagyis, hogy jó-e a szám. Mert amúgy az. – Akkor... meghallgatom – dünnyögte Andi zavartan. – Oké – vigyorogtam rá, és felállva lesepertem a piros
nadrágomról a port, valamint a felszedett fűszálakat. – Szerintem indulunk vissza – pillantottam a szervezők felé, akik éppen összeterelték a fakultatív programon részt vevőket. Mikor visszaértünk a táborba, a feladaton résztvevőkről semmit nem lehetett hallani, és hiába hívtam Vivit, a telója ki volt kapcsolva. Úgy tűnt, még nem végeztek. Viszont a többi csapattal ellentétben, akik izgultak a társukért és az esetleges kiesésük miatt, én tökélesen nyugodt voltam és bíztam Viviben, így aztán elfoglaltam magam a visszatérésükig. Átküldtem Kocsisnak egy halom képet és videót, aminek nagyon örült (ezt a válaszul elküldött már-már kínosan sok örömködő emojiból következtettem ki), aztán feltettem a nyakamra a fülesemet, és kimentem a hátsó játszótérre. A lengőteke, a libikóka és a hinta is üresen állt, a kerítés gerendáin túl a füves puszta lágyan hullámzott az enyhe szélben. Senki nem volt ott. A napszemüvegemet a fejemre tolva tébláboltam egy kicsit, aztán megragadtam a kilátó lépcsőjének korlátját, és felmentem. Felérve aztán megtorpantam, mert láttam, hogy nem vagyok egyedül. – Hát te? – néztem Rajmundra meglepetten, aki a hátát a kilátó oldalának támasztva felhúzott lábakkal ült, és a telefonját leengedve pillantott fel rám. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Zenét hallgatok – felelte. – Mit? – kérdeztem, mire a fél füléből kivette az airpodsot, és felém nyújtotta. Szó nélkül átvettem, és leültem vele szemben a másik oldalra, miközben bedugtam a fülembe a vezeték nélküli fülhallgató felét. A szám folytatódott, én pedig azonnal felismertem. – Ez jó, erre táncoltam régen – jegyeztem meg. – Persze hogy jó, Major. Azért hallgatom – oktatott ki óvatos mosollyal, mire egy „oké, ez jogos” biccentéssel nyugtáztam, majd tovább hallgattam a számot, amihez millió próbatermi emlékem fűződött. Meg egy bokaszalag-sérülés is, de mindegy, a fellépésre felépültem. Rajmunddal egymással szemben ülve az airpodsán keresztül
hallgattuk a hiphop-válogatást, aztán az egyik szám végén elgondolkodva rám nézett. – Mit is mondtál, milyen kiírás van az Insta-biódban? – A Paramore-dalszöveg? – kérdeztem vissza. – Az, az. Melyik szám? – Ignorance – feleltem, mire Rajmund megkereste a telefonján, aztán berakta. A fél fülemben felcsendülő dal első másodperce felidézte bennem az összes dühös emléket, amikor ezt hallgatva ugráltam a szobámban, megpróbálva kiadni magamból azt a mérhetetlenül sok felgyülemlett feszültséget, amit a januári tánctábor okozott. Hetekig szólt folyamatos lejátszásban, az egész családom, az egész környék, de az is lehet, hogy az egész világ megutálta, mire kikapcsoltam, annyit hallgattam max hangerővel. – Hát, Major, erre én is levágnám a hajamat – jegyezte meg, amikor végighallgattuk, én pedig a fejemet rázva elnevettem magam. – Egyébként ha számít a véleményem... Most ezerszer jobb, mint volt. Nem csak a hajad... Hanem az egész – mutatott rám körözve az ujjával, jelezve, hogy tetőtől talpig érti a dicséretet, amitől zavartan lesütöttem a szemem, és hirtelen nem is tudtam, hogy mit feleljek erre, csak a cipőfűzőmet piszkáltam. – Kösz – motyogtam, aztán felemelve a fejem Rajmund szemébe néztem. – Te tudod, hogy mi történt? – A balhédnál? – kérdezett vissza. – Aha. – Nem. Hallottam ezt-azt, de passz, fogalmam sincs, hogy mi az igazság – csóválta a fejét. – Valaki rosszul lett, nem? – Igen... – feleltem halkan, aztán fogalmam sincs, hogy miért, de végül olyat kérdeztem, amit magamtól még senkinek nem ajánlottam fel január óta. – Érdekel, hogy pontosan mi volt? – Persze – felelte egyszerűen, és kivette a füléből az airpodsot. – Oké – fújtam ki hosszasan a levegőt, és a telefonomat a kezembe véve megnyitottam a galériámat, és visszapörgettem a képeket egészen tavalyig. – Ez így megvan? – mutattam fel egy ötfős fotót, amin Szisziékkel vagyok a táncpróbán.
– Nagyjából – biccentett. – Mutasd – hajolt előre, és elkérte a telefonomat. Vele szemben ülve láttam, ahogyan az ölébe ejtve a készülékemet ujjaival széthúzva kinagyítja a fotót. Rám zoomolt, a többieket figyelmen kívül hagyta. – Most komolyan, Major... – ingatta a fejét lemondóan. – Jó, tudom, tudom – vágtam közbe, mielőtt befejezhette volna, hogy a képen sok haj, sok smink és nulla egyéniség található. Eléggé máshogy festettem akkoriban. – Na mindegy. Szóval így voltunk mi. Öten, jóban-rosszban. Vagyis azt hittem. Utólag kiderült, hogy csak jóban – hadartam. – Aki mellettem áll... – Melyik? Ariana Grande egy vagy kettő? – mutatta felém a telefont szórakozottan, utalva arra, hogy mindenki ugyanúgy néz ki a fotón. – A jobbomon – mondtam. – Sziszi. – Tudom, amúgy ismerem – felelte nem túl lelkesen. – Jó. Szóval ő volt a legjobb barátnőm ezer éve, együtt táncoltunk, együtt jártunk a táncsuliba is, együtt lógtunk mindig. – Annyira, hogy ikertestvérekké váltatok – pillantott a képre. – Lehetne szívózás nélkül? – kérdeztem elhúzva a számat. – Persze, bocs – tartotta vissza a röhögését. – Csak ez... Szóval – nevetett a képen. – Na jó, kérem vissza – nyúltam oda azzal a szándékkal, hogy kivegyem a kezéből, mire Rajmund elhajolva előlem feltartotta, hogy ne érjem el. – Befejeztem, ígérem – nevetett. – Jó, szóval így voltunk mi, osztálytársak és tánccsapattagok is, meg nem mellesleg tényleg legjobb barátnők. Vagyis azt hittem – meséltem tovább, Rajmund pedig addigra elkomolyodott, és figyelmesen hallgatott. – Aztán a januári tánctáborban, hogy úgy mondjam, eléggé félrement minden. Semmi extra nem lett volna, ezer ilyenen voltunk már, ennek sem kellett volna különlegesnek lennie, csak aztán mégis az lett. Minden a szokásos módon indult, a tánctanárunk, Zita, és a három másik tánctanár meg az ő kísérőik az összes tánciskolai csoportot vitték a táborba, beleértve a kezdőket is. Na meg persze mi, a haladók is ott voltunk. Mint mondtam, ezer ilyenen vettünk már részt, és azért