Leiner Laura - Ég Veled [2017]

Leiner Laura Ég veled

„How do I live without the ones I loved? Time still turns the pages of the book it’s burned.” Avenged Sevenfold – So Far Away

– Add a kezed! Gyerünk már, Újvári Hanna! – kiáltott rám, kizökkentve a megilletődöttségemből, mire ösztönösen megráztam a fejem. – Nem! Menj! Indulj! – ordítottam türelmetlenül a szakadó esőben, tetőtől talpig sárosan. – Megvárlak – közölte egyszerűen, és nem mozdult előlem. A távolból hangokat hallottam, mire izgatottan odakaptam a fejem, de az esőfüggönyön át semmit nem láttam. – Akkor valamelyikünk kiesik – fordultam vissza felé, és a szemébe néztem. – Akkor valamelyikünk kiesik – ismételte meg hanyagul megvonva a vállát, majd a sáros kezét felém nyújtotta. – De nem fog. Na, gyere már! – ragadta meg a karomat mosolyogva, és megpróbált felhúzni, de az ujjai megcsúsztak a vizes bőrömön, és egy hangos kiáltást hallatva visszazuhantam.

1. Halkan kopogtattam az ajtón, majd benyitottam a titkárságra, és kissé tanácstalanul léptem be. A nyitott ablakok miatt azonnal kereszthuzat alakult ki a helyiségben, felkavarva a szobában megrekedt júniusi levegőt. – Csukd be, mert kivisz a huzat! – szólt az íróasztalnál ülő sulis titkárnő úgy általánosságban, majd felnézett a papírjaiból. – Öhm – simítottam a fülem mögé egy hajtincset, és zavartan megszólaltam. – Az osztályfőnököm küldött, azt mondta, hogy… – suttogtam, mert valamiért az iskolai titkárság az a hely, ahol az ember önkéntelenül is halkan beszél. A titkárnő a szavamba vágva bólogatott. – Tudom, Hanna. Az igazgató úr perceken belül fogad, addig foglalj helyet a többiek mellett – biccentett félre, én pedig követtem mozdulatát a tekintetemmel, és akkor vettem észre, hogy nem magunk vagyunk. A széksoron már hárman ültek. Az egyik osztálytársam, Lóránt, aki sortban és ujjatlan pólóban várakozott görnyedten, térdei közt leengedett kézzel. Mellette Bernadett, egy évfolyamtársunk ült a tizenegyedik d-ből. A közös tesióráink alkalmával ismertem meg futólag, sportol valamit, ha jól tudom, vízilabdás. Az biztos, hogy valami labdajátékos, mert talált már el kidobósozás közben, ami után majdnem két hétig zúgott a fejem. Erős lány mindenesetre. Az érkezésemre felpillantott, és némán vette tudomásul, hogy én is itt vagyok. Mellette utolsóként egy vézna, szőkés hajú kilencedikes kissrác ült, Zsombor, akit csak látásból ismertem, és onnan, hogy megnyert valamilyen legóépítő országos versenyt az idei tanévben, ami miatt számos cikkben

megemlítették a sulinkkal együtt. Odaléptem hozzájuk, és zavartan köszöntem, majd leültem az egyetlen szabad helyre. – Hanna, te is itt? – mosolygott Lóránt, mintha az igazgatóiban összefutni olyan boldog pillanat lenne a tanév utolsó napján, a bizonyítványunkkal a kezünkben. – Úgy tűnik – sziszegtem kelletlenül. – Te tudod, hogy miért vagyunk itt? – kérdezte tőlem Zsombor megszeppenve. Látszott rajta, hogy megijesztette a szituáció, feltehetőleg még soha nem hívatták az igazgatóiba. Ahogyan minket, többieket sem. – Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem őszinte megilletődöttséggel. – A bizonyítványosztás után szólt az osztályfőnök, hogy ne menjek el, hanem jöjjek ide, mert várnak az igazgatóiban – meséltem a percekkel ezelőtt történteket. – Velem is ez volt – motyogta Bernadett a bizonyítványával legyezve az arcát, hátha leszárítja vele a homlokán gyöngyöző verejtéket. – Velem is – helyeselt Lóránt. – Velem is – suttogta Zsombor. – Csináltunk valami rosszat? – kérdezte elgondolkodva, mire mindhárman átgondoltuk, és egyöntetűen megráztuk a fejünket. Ha balhéról van szó, a sulinkból bárki, de tényleg bárki szóba jöhetett volna, de mi négyen egészen biztos, hogy nem csináltunk semmit. A behívásunkra mégsem tudott egyikünk sem racionális választ adni, ezért a gondolatainkba merülve ültünk csendben az igazgatói előtti váróban, ahová beszorult a fülledt júniusi levegő. Az ablakon át kezdtek elhalkulni a hangok, a többi diák elhagyta a suli környékét, erre a tanévre végleg. Csak mi négyen

rostokoltunk az épületben, teljesen döbbenten, mindenki más már a nyári szünet első perceit élvezte, a lehető leggyorsabban távolodva az épülettől. Zsombor unaloműzőnek elővette zsebéből a telefonját, mire Bernadett oldalba bökte, és a falon lévő tábla felé biccentett. Mindannyian követtük a szemünkkel a mozdulatot, és leolvastuk a feliratot. „Nincs netezés!!! Csendben ülsz, és vársz, bízva abban, hogy nem rúglak ki! Kocsis igazgató”. És egy okostelefon grafikája, piros vonallal áthúzva. Elgondolkodtató tábla. És kétségkívül hatásos, mert eszünkben sem volt elővenni a telefonunkat, Zsombor is észrevétlenül visszacsúsztatta a zsebébe, és a riasztó táblát szuggerálva várt halálfélelemmel az arcán. A titkárnő felállt, és a falnál lévő vízadagolóhoz lépett, kivett az aljáról egy műanyag poharat, és a gombot megnyomva teletöltötte. A néma csendben fülsiketítően hatott minden egyes korty, miközben mi négyen unottan néztük a folyamatot, mert messze ez volt a legérdekesebb történés a váróban. Semmit nem tudtunk, csak azt, hogy még nem mehetünk el. A falon lévő órára pillantottam, fél percen belül úgy hatvanadszorra. A másodpercmutató idegesítő ketyegéssel járt körbe, a hajam izzadtan tapadt a tarkómhoz, a titkárnő hangosan kortyolgatta a vizet, Bernadett arca előtt repetitíven járt a bizonyítványa, ahogyan a kezében fogva legyezte magát vele. Odakintről távoli nevetést hallottunk. Valaki már örült a nyári szünetének. Ellentétben velünk, akik nem szabadulhattunk. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre kinyílt az ajtó, és kilépett rajta az igazgató. – Fáradjatok be – mutatott maga mögé az irodájába. – Zsombikám, minden rendben? Sápadtnak tűnsz – mérte végig a

kilencedikest az igazgató, aki azonnal észrevette, hogy Zsombor arcából kifutott minden vér. – Jól vagyok – motyogta kábán, miközben az igazgató a vállát átölelve beinvitálta. Mögötte Bernadett és Lóránt is belépett az irodába, a sort pedig én zártam. Az igazgató becsukta mögöttem az ajtót, mire mind a négyen megálltunk az íróasztal előtt, amolyan „na és most?” pillantással nézve körbe. Kocsis igazgató úr leült az asztala mögötti székre, és kezét az álla alatt összekulcsolva, széles mosollyal pásztázott végig minket. – Gondolom, kíváncsiak vagytok arra, hogy miért vagytok itt – kezdte, miután kiörülte magát azon, hogy előtte állunk. – Én nagyon – bólogatott Zsombor vadul. Bernadett, Lóránt és én is bizonytalanul biccentettünk, várva, hogy Kocsis folytassa. – Nagyszerű hírem van! – kezdte ünnepélyesen. – Idén végre sikerült – zárta ökölbe a kezét, és szerencsétlenül megpróbált a levegőbe bokszolni, ezzel fejezve ki az örömét. – Nem értem. Mi sikerült? – forgolódott Lóránt kérdőn. – Azonnal beavatlak benneteket – lelkesedett az igazgató, és a papírhalomból négy paksamétát csinált, amiket egymás mellé helyezett az asztalán, feltehetőleg azért, hogy majd kiossza nekünk. – Az Iskolák Országos Versenye szervezői, röviden csak IOV, értesítést küldött arról, hogy beválogatták iskolánkat a programba. Nyolc éve próbálkozunk mindhiába, és most végre! Végre itt a lehetőség, hogy bajnokok legyünk! – magyarázta szinte könnybe lábadt szemmel. Szerettünk volna osztozni Kocsis örömében, de valamennyien a homlokunkat ráncolva meredtünk rá. Fogalmunk sem volt, hogy miről beszél. – Országos micsoda? – kérdezte Bernadett, elsőként

kapcsolva. – Iskolák Országos Versenye! – lelkendezett az igazgató. – Mindenki ismeri! – Senki nem ismeri – lombozta le a lány azonnal. – Dehogynem – legyintett nevetve, aztán bizonytalanul körbefordult, várva, hogy megcáfoljuk a lányt. – Elnézést, de… én sem tudom, miről van szó – ingattam a fejem. – Én sem ismerem – szólt Zsombor értetlenül. Utolsóként valamennyien Lórántra néztünk, aki a plafon felé bámulva gondolkodott, folyamatosan rágva a szája szélét. – Lóránt? – kérdezte az igazgató, mire kizökkent a bambulásból. – Igen? – Te ismered? – Mit? – kérdezte. Az igazgató kissé idegesen túrt a hajába, és megrázta a fejét. – Mindegy, hogy ismeritek-e vagy sem. Olvassátok el ezt – nyújtotta felénk egyesével a papírokat. – A versenynek már nyolcéves múltja van – mondta, amíg mi valamennyien belelapoztunk az ismertetőbe. – Higgyétek el, hogy ez nagy dolog. Még soha nem fordult elő, hogy a Szirtes Gimnáziumot beválogatták volna, és most ott vagyunk a versenyen. Megmérettethetjük magunkat a többi iskolával. És amellett, hogy már a részvétel lehetősége is óriási elismerés, nem feledkezhetünk meg róla, hogy a verseny számos díjjal jár. A nyertes csapat azon túl, hogy címvédőként automatikusan részt vehet a jövő évi versenyben is, megnyeri iskolája számára a győztes kupát. Nézzétek! – mutatta felénk kicsattanó

lelkesedéssel a tabletjét, aminek kijelzőjén egy sárga serleg jelent meg. Mi pedig mind a négyen a képernyő fölé hajoltunk, és megnéztük. Az igazgató sokkal tovább mutatta nekünk, mint amennyi látnivaló összesen van egy kupa fotóján, aztán egy idő után el is sötétedett a kijelző, mi pedig még akkor is néztük. Nem mertük megszakítani Kocsis távolba meredését, mert úgy tűnt, a lelki szemei előtt látja, ahogyan az irodáját ékesíti a győztes kupa. – Szóval… – köszörülte meg a torkát Bernadett. – Ezt a kupát kellene megnyerni a sulinak? – értelmezte, rövidre zárva a dolgot. – Pontosan – biccentett Kocsis igazgató, visszatérve a gondolataiból. – És idén, ha már ekkora szerencsénk volt, hogy a sorsolás kiválasztott minket, a Szirtes Gimnázium részt vesz a rendezvénysorozaton, és ti négyen szálltok harcba a kupáért – szónokolta ünnepélyesen. – Mi fogunk versenyezni? – kérdezte Lóránt. – Így van. És ennek nem az az oka, hogy más diák hallani sem akarna arról, hogy a nyári szünet két hetét feláldozza az IOV miatt – szépítette az igazgató. – Hanem azért küldünk benneteket, mert iskolánk kiválóságai vagytok! – csapta össze a tenyerét lelkesen, de az elejtett tagadó félmondata miatt kissé gyanúsnak tűnt a magyarázata. – Hogy érti, hogy két hét? – kérdezte Lóránt, én pedig abban a pillanatban felnéztem a kezemben tartott versenyismertetőből. – Itt azt írják, hogy az Iskolák Országos Versenye egy rendezvénysorozat, ami minden év június végén kerül megrendezésre, és két hétig tart – olvastam fel. – Június végén? De az a nyári szünet – gondolkodott Lóránt,

akinek kissé későn esett le, hogy miről is van szó. – Bizony – helyeselt Kocsis, és elővette a nyájas arckifejezését, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy megpróbáljon meggyőzni minket. – Azonban tudnotok kell, hogy ez semmiképpen sem büntetés. Ez sokkal inkább kiváltság. Ti indulhattok el a versenyen, hogy bebizonyítsátok, csapatként a legjobbak vagytok – buzdított minket kivirultan. – Hogy lennénk a legjobb csapat? Alig ismerjük egymást – gondolkodott hangosan a kilencedikes Zsombor, és a felvetésével mind egyetértettünk. Négyünk kapcsolata a legjobb esetben is kimerült annyiban, hogy hallottunk egymásról eztazt, láttuk a másikat a folyosón, közös tesin, vagy a suli honlapján valami miatt. Még mi, Lóránttal osztálytársakként sem nagyon tudtunk sokat a másikról, mert hiába a napi kontakt, az ő halmaza és az én halmazom nem metszették egymást, éppen ezért semmilyen közös pont nem volt az életünkben, azon túl, hogy egy teremben ültünk az órák alatt. – Megmagyarázom – bólintott Kocsis igazgató határozottan. – Amikor megkaptam az értesítést, hogy mi is részt vehetünk az idei versenyen, összehívtam a tantestületet, és megvitattuk közösen, hogy mely tanulóink, vagy ha úgy tetszik, kiválóságaink képviseljék a Szirtes Gimnáziumot a megmérettetésen. Nagy dolog ez nekünk, nyolc éve minden évben beadjuk a jelentkezést, de eddig még soha nem fordult elő, hogy bejutottunk volna a versenybe. Éppen ezért a lehető legerősebb csapatot próbáltuk összerakni. A szabályzat szerint iskolánként négy tanulót indíthatunk egy kísérő tanárral. Higgyétek el, rengeteg vita és kompromisszum szükségeltetett ahhoz, hogy most ti négyen álljatok itt. A verseny kiírása szerint

soha, egyik évben sem lehet előre tudni, hogy milyen helyszínen kerül megrendezésre az IOV, és azt sem, hogy mi lesz a tematikája, vagy milyen típusú feladatokra lehet számítani. Ez mind a verseny kezdetekor derül ki, amikor már nem lehet diákot cserélni. Éppen ezért a legtöbb iskola megpróbálja vegyesen összeállítani csapatát, mindenki igyekszik a legjobb diákjait küldeni, vegyes területekről, hogy csapatként biztosan helytálljanak a versenyen. Így történt, hogy a tantestület összeült, és megvitattuk, hogy legjobb diákjaink közül ki milyen területen a legerősebb. Átnéztük az elmúlt nyolc év Iskolák Országos Versenye leírását, beszámolóit, fotóit, feladatait, és arra a következtetésre jutottunk, hogy semmit nem tudunk előre megjósolni – mesélte, mi pedig erősen koncentrálva figyeltünk, és megpróbáltuk elképzelni a tanáriban zajló titkos összejöveteleket, ahogyan a pedagógusaink arról vitáznak, hogy kit küldjenek erre a versenyre, amiről jószerivel még senki nem is hallott. Kocsis folytatta a sztorizgatást: – A legégetőbb kérdés az volt, vajon az idei verseny milyen lesz? Mire számíthatunk? Ez sok fejtörést okozott – fújtatott, bemutatva, hogy mennyire nagy gondban voltak. – Abban egyetértettünk, hogy a négyfős csapatból legalább két diákunk sportoló kell, hogy legyen. Az elmúlt években kivétel nélkül minden IOV-rendezvényen volt erőnléti feladat. Tippjeink szerint idén is lesz. Igen ám, de ki tudja előre, hogy milyen erőnléti feladat? Szárazföldi, vagy vízben történő? Esetleg labdajátékos? Passz. Így aztán a tantestület egyöntetű véleménye alapján az a döntés született, hogy egy fiú és egy lány diákunkat is kiválasztjuk, akik kiemelkedő sportolói eredményeket tudhatnak magukénak. Így esett a döntés Kozák Bernadettre – pillantott a mellettünk álló

lányra. – Bernadett, vízilabdakapusként számítunk a tudásodra és tehetségedre az esetleges vizes feladatokban, és az úszószámokban ugyanúgy, mint mondjuk a szárazföldi labdajátékokban, vagy akár bármilyen más erőnléti megmérettetésben, hiszen kiváló atlétatermettel és erős fizikummal rendelkezel – mosolygott Bernadettre, aki megtudva a feladatát, határozottan bólintott, és ökölbe zárta a kezét, miközben a mellette álló vézna Zsombor a lány karját nézte, aminek izomzatán megfeszült a pólójának ujja. – Aszta! – ámult elismerően Zsombor. Bernadett elégedetten elvigyorodott, és az igazgatóra nézett, aki közben folytatta. – Az erőnléti feladatokhoz a lányok közül tehát Bernadettet választottuk, a fiúk közül pedig… – Gondolom, ez nem én vagyok – suttogta Zsombor szórakozottan, és a kijelentésére mindannyian elmosolyodtunk. A kilencedikes fiú egyébként is fiatalabb volt nálunk két évvel, de külsőleg talán még a korosztályánál is éretlenebbnek tűnt. Az ember simán általános iskolásnak nézte volna kölyökarca, alacsony termete és sovány alkata miatt. – Valóban nem – felelte az igazgató kedvesen, és tekintetével megkereste Lórántot. – Vári Lóránt, téged ér a megtiszteltetés. – Óriási! Köszi mindenkinek – bólogatott szélesen mosolyogva. – A tanári karral nem pontosan tudtuk megállapítani, hogy mit sportolsz, de szemmel láthatóan kidolgozott izomzattal rendelkezel, így aztán… – Gyúrok – segítette ki az igazgatót. – Nagyszerű, tehát… – És a lábnapot sem hagyom ki soha – magyarázott tovább.

– Csodás – mosolygott kínosan az igazgató. – Nézze meg a vádlim – fordított hátat hirtelen Lóránt a sortjában, és megfeszítette a lábát. Így aztán valamennyien gyönyörködhettünk a fiú kidolgozott vádlijában. – Köszönöm, hogy megmutattad, de most már fordulj vissza szépen – kérte az igazgató. – Ja, jó – vigyorgott Lóránt, és visszafordult. – Láttad te is, Hanna? – kérdezte tőlem. – Láttam – biccentettem. – Tudod, hogy van ez. Mindig kell pár nap lábnap. Ez a mottóm – mesélte. – Ühüm – bólogattam. – Ezt amúgy én találtam ki. Nézd meg az Instán, #párnaplábnap. – Oké, persze – mondtam kicsit idegenkedve, mert nem voltam biztos benne, hogy valaha szeretném látni Lóri saját hashtagjét. De nyilván remek képeket tölt fel. – Na szóval – csapta össze a tenyerét az igazgató, elterelve figyelmünket a lábnap témáról, amiért őszintén hálás voltam. – Bernadett és Lóránt, a két sportos diákunk mellé ki kellett találnunk, hogy milyen területről választunk még – mesélte. – A tantestület egyöntetű véleménye volt, hogy küldenünk kell egy erős reálost a nagy valószínűséggel várható logikai feladatok megoldására. Így aztán, Újvári Hanna – mutatott felém büszke mosollyal az arcán –, örömömre szolgálna, ha a Szirtes csapatában tudhatnálak mint kerületi matematikaverseny győztest. – Köszönöm, de az már régebben volt – szépítettem, és félénken megráztam a fejem, jelezve, hogy azóta sok minden

változott. – Ugyan, ne szerénykedj. Azok az eredményeid vitathatatlanok, és a te esetedben a választásnál a tavalyi évet abszolút nem vettük figyelembe, mintha meg sem történt volna… – ajándékozott meg egy bátorító mosollyal. – Bár úgy lenne – feleltem óriási gombóccal a torkomban, amitől Kocsis láthatóan zavarba jött, és hirtelen nem is tudta, mit mondjon. – Mi volt tavaly? – forgatta a fejét Zsombor. – Majd elmondom – suttogta Lóránt, aki az osztálytársamként tisztában volt a történtekkel. Lesütött szemmel álltam, és a kínos csendben feszengve vártam, hogy témát váltsunk. – Khm. Szóval. Hanna, örülnék, ha részt vennél a versenyen, óriási szükség van rád és a tudásodra – makogta az igazgató, és megpróbálta összeszedni a gondolatait, és továbblépni anélkül, hogy jobban feszegetnénk a múltat. – Nos tehát, a tantestület egyetértett abban, hogy ti hárman induljatok el a versenyen. Hanna a múltbeli kimagasló matematikai sikereiért – biccentett felém –, Bernadett a vízilabdában elért kiemelkedő eredményeiért – mosolygott Bernadettre –, Lóránt pedig sportos alkatáért, atléta fizikumáért, és mint kiderült, a kitartó lábnapjai miatt – szólt kissé zavartan. – És akkor már csak egy szabad hely maradt a csapatban – mondta, és megállapodott a tekintete Zsomboron. – Én? – kérdezte a fiú nagyokat pislogva. – Bizony, te – bólintott Kocsis, és hatalmas sóhajtást hallatott, mint aki nagy gondban van. – Tudnotok kell, hogy ebből volt a legtöbb vita. Minden tanár a saját tárgyában jeleskedő diákok közül próbálta az utolsó versenyzőt kiválasztani. A humán

tárgyak pedagógusai valósággal tomboltak, hogy még nincs a csapatban erős nyelvtanos. Az informatikatanárok kikérték maguknak, hogy nem választottunk ki senkit, aki ezen a területen ért el kiemelkedő eredményeket, holott tele van az iskola youtuberekkel, akik napi szinten készítenek gameplayvideókat. Például az egész tizedik cé – gondolta át. – Én mégis úgy döntöttem, hogy a kilencedikes Szalai Zsombort választom, holott mindenki túl fiatalnak tartja a versenyhez, és valljuk be, a fizikuma sem indokolja, hogy részt vegyen egy megmérettetésen, ahol nem tudni előre, mi vár rá – mondta végül. Zsombor tehetetlenül ácsorgott az asztal előtt, és nem igazán tudta, hogy a lekicsinylő szavak, amik elhagyták az igazgató száját, miként igazolják majd a kétségkívül vitatható döntést a választásával kapcsolatban. Lóránt amolyan haverkodó gesztusként vállba bokszolta Zsombort, és bár a mozdulatot bátorítónak szánta, a kilencedikes majdnem összecsuklott tőle. – Ne izgulj, Zsombi, majd gyúrunk kicsit. Proteinnel hogy állsz? – kérdezte Lóránt vigyorogva. – Sehogy? – kérdezett vissza Zsombor a vállát dörzsölgetve, és láthatóan fájlalta az ütés helyét. – Na szóval – vette vissza a szót Kocsis. – Az egész tantestület ellenezte, de igazgatóként a végső döntést én hozhattam meg, én pedig Zsombit választottam a negyedik csapattagnak. – Miért? – kérdezte Bernadett. – Megmondom… – vágta rá azonnal Kocsis, és a tabletjén lapozgatott, amit végül felmutatott nekünk. A kijelzőn megjelent Zsombor képe, ahogyan egy legóautót tart büszkén a kezében. – Mert ez a kiskölyök az idei évben megnyerte az országos

robotikaversenyt, hírnevet és dicsőséget hozva az iskolánknak. Az eredménye vitathatatlan, a tudása kiemelkedő, és nem utolsósorban a csapat hasznára válhat a stresszhelyzetben való problémamegoldó képessége. Ezért választottam Szalai Zsombort utolsó tagnak. Számítok rá, hogy helyt tud állni, hiszek benne, és drukkolok, hogy képességeinek megfelelő feladatot kapjon, és ne például erőnlétit, tekintve, hogy egy kisebb széllökés is elfújja… – magyarázta. – Majd kötünk a lábára nehezéket – vigyorgott Lóránt, és a tablethez hajolva újra szemügyre vette a legós képet. – Haver… – ingatta a fejét. – Ezt te építetted? – bámulta a fotón lévő robotautót. – Igen – felelte szerényen. – És mozog, meg minden? – ámult. – Igen – biccentett. – De baró! – bólogatott Lóránt lenyűgözve. – Köszi. – Szóval akkor mi négyen mennénk a versenyre? – tért a tárgyra Bernadett, és rövidre nyírt barna hajába túrt az iroda fülledt levegőjében ácsorogva. – Így van. Iskolánk négy kiválósága. Gratulálok nektek! – nézett végig rajtunk ünnepélyesen. – A részvétel természetesen nem kötelező, senki nem kényszerít erre benneteket, de hiszek abban, hogy a versenyszellem mindannyiótokban elég erős ahhoz, hogy az eredményes szereplés és a győzelem reményében feláldozzatok két hetet a szünetetekből a cél érdekében. A holnapi napig szeretnék választ kapni arra, hogy vállaljátok-e. Beszéljétek meg otthon, mutassátok meg a versenyről szóló leírást, amit adtam nektek, Bernadett, te pedig

kéredzkedj el az edződtől. Számítok rád, és hiszek abban, hogy meg tudod nyerni a kupát – dobta be a csalit az igazgató, mire Bernadett határozottan bólintott. Sportolóként már a szimpla versenyszellem és megmérettetés is lázba hozta, de a kupa említése abszolút telitalálat volt nála, látszott az arcán, hogy elhatározta, megnyeri. – Meglesz – közölte szűkszavúan. – Nagyszerű – csapta össze a tenyerét az igazgató, és az íróasztalának szekrényét kinyitva lehajolt, hogy kivegyen belőle valamit. – Tessék, egy kis előzetes az Iskolák Országos Versenyéből. A tájékoztatás szerint ti a piros színű csapat lesztek, ezért elkészíttettem az egyenruhátokat az előírtak alapján. Parancsoljatok. Lóránt – nyújtotta elsőként a piros színű melegítőnadrágot és cipzáros pulóvert a fiúnak, aki örömmel átvette. – De baró! – forgatta a kezében, és tüzetesen megvizsgálta. – Rá van írva, hogy Szirtes – mutatta meg a pulóver hátulját, amin fehér felirattal díszelgett a sulink neve. – Igen. Tessék, Bernadett, Zsombi és Hanna – osztotta ki a többi egyenmelegítőt is. – Más színben nem volt esetleg? – érdeklődött Lóránt. – Sajnos nem választhattunk, a verseny szabályzata szigorúan kiköti, hogy mely iskola milyen színben versenyezhet. Mi lettünk a pirosak – mondta, és csak úgy sugárzott az örömtől. – Hát jó, bár sápaszt a szín – gondolkodott Lóránt. – Elnézést, igazgató úr – kért szót Zsombi, aki maga előtt tartotta a kapott ruhát. – Fel lehet varrni? Úgy látom, hogy elég hosszú a nadrág – tartotta magához.

– Természetesen. Magatokra igazíthatjátok hétfőig. – Akkor megkérem anyut – vonogatta a vállát Zsombi. – Jól értem, hogy akkor a verseny két hétig tart a nyáron? – érdeklődtem, magamhoz szorítva a kapott melegítőt. – Mindennap elmegyünk versenyezni ebben a piros ruhában? – Pontosan – helyeselt az igazgató. – Azzal a különbséggel, hogy nem mindennap kell elmenni, hanem eleve ott lesztek – mondta, majd látva a teljes döbbenetünket, zavartan megigazgatta a haját. – Ó, ezt nem említettem? A szervezők elszállásolnak titeket a többi iskola csapatával együtt a rendezvény ideje alatt. De az, hogy hol lesz megrendezve az idei megmérettetés, csak az induláskor derül ki. Tavaly például a Balatonon volt megrendezve az IOV – mesélte, majd látva a megilletődöttségünket, hozzátette: – Ti tényleg nem ismeritek a versenyt? – Senki sem ismeri – vágta rá Bernadett. – Engem nem fognak elengedni a szüleim, ha nem tudják, hogy hova megyek – rázta meg a fejét Zsombor. – Természetesen számításba vettem ezt az eshetőséget is, ezért kérném, hogy kérdés esetén a szülők hívjanak fel, készséggel állok a rendelkezésükre, és meggyőzöm őket arról, hogy semmi okuk az aggodalomra. Ahogy mondtam, legkésőbb holnap délelőttig jelezzetek nekem vissza, hogy vállaljátok-e a versenyt. Borzasztóan számítok rátok! – meredt ránk könyörgő tekintettel. – Én jövök – adta be a derekát Bernadett. – Én is jövök. Ha nem csúszik bele a Sound idejébe. Mert oda mennék csapatni – közölte Lóránt. – Mész csapatni? – ráncolta a homlokát Zsombi, megpróbálva

kideríteni, hogy ez Lóránt értelmezésében vajon mit jelenthet. – Ja. Csapatás – bólogatott Lóránt, és ökölbe szorított kezét maga előtt tartva elkezdett táncolni az igazgatóiban. Zene nélkül. Valamennyien döbbenten néztük, majd Kocsis igazgató megrázta a fejét, és félbeszakította. – Jól van, Lóránt, köszönjük, elég lesz a… akármit is csinálsz, fejezd be – nyugtatta le, és felénk nézett. – Nos, akkor végeztünk is. Köszönöm, hogy meghallgattatok, tűkön ülve várom a visszajelzéseteket, nem kell várnotok holnapig, már ma is visszaszólhattok. Vigyétek a melegítőket, mutassátok meg otthon, és a tájékoztatót is – dörzsölte össze a tenyerét az igazgató, miközben ellépve mellettünk kinyitotta az ajtót, és kiengedett minket. Zsombor előrement, őt követte Bernadett és Lóránt, én pedig az ajtóhoz érve megtorpantam, és Kocsisra néztem. – Igazgató úr, válthatnánk néhány szót? – kérdeztem, még mindig a mellkasomhoz szorítva az összehajtogatott melegítőt. – Hogyne, Hanna. Persze – bólintott keservesen, és az arckifejezéséből arra következtettem, hogy már tudja, én leszek az, aki visszamondja a felkérést. Gondterhelten leült az íróasztala mögötti székébe, és összekulcsolt ujjaira támasztotta az állát, úgy nézett rám. – Nagyon köszönöm, hogy rám gondolt, de… Én nem mehetek el… Én nem szeretnék elmenni. Ezt vissza is adom – motyogtam, lerakva az asztalra a ruhát. – Nézd, Hanna, megértem, és átérzem a helyzetedet, őszintén. Azonban azt tanácsolnám, hogy ne dönts elhamarkodottan, beszélj édesapáddal is, gondold át még párszor. Kérlek! – győzködött.

– Nem szeretném megbeszélni apuval, mert ő biztosan azt várná el tőlem, hogy menjek, miközben pont miatta nem vállalhatom. Én egyszerűen… Nem szeretném itthagyni egyedül. Főleg ennyi időre. Én nem… Én nem voltam nagyon sehol, amióta. Tavaly nyár óta – óriási gombóccal a torkomban kerestem a szavakat, miközben a csuklómon lévő karkötőt tekergettem. – Tudom – nézett rám szomorúan az igazgató. – Én csak azt kérem, hogy gondold át. Valóban jól jönne egy reálos a csapatba, biztos vagyok benne, hogy sokat tudnál hozzátenni a versenyhez, arról nem beszélve, hogy egy kis környezetváltozás sem ártana neked. – Köszönöm, de megfelel a saját környezetem – erősködtem. – Rendben. Én azonban mégis függőben hagynám holnapig a neveztetésedet. Megengeded, hogy maradjon addig a neved kérdőjellel? – kérdezte kedvesen mosolyogva. – Persze – hagytam rá, és az ajtó felé indultam, Kocsis pedig kikísért. – Tényleg számítok rád, Hanna – fúrta a tekintetét az enyémbe, mielőtt kiléptem volna. – Vannak mások a suliban, akik sokkal jobb eredményeket értek el nálam, ők megfelelőbbek egy ilyen versenyre – vonogattam a vállamat. – Ez nem igaz – kérte ki magának azonnal Kocsis. – Te a tanulmányi eredményeidet veszed alapul, én viszont a képességek szerint választottam. Nem ugyanaz a kettő – biztatott. – Egyébként pedig gratulálok a bizonyítványodhoz. – Azért ez lehetne sokkal jobb is – húztam el a számat. – Onnan, ahonnan te hoztad fel magad, ez több mint

kiemelkedő teljesítmény. Ne legyél ennyire szigorú önmagaddal szemben! Nagyot mentettél év végére – szólt kedvesen, én pedig hálásan elmosolyodtam. – Ha holnap mégis visszamondanám ezt a versenyt… – akadtam meg. – Értesítettek már más tanulót, hogy készüljön helyettem? – kérdeztem. – Nem – rázta meg a fejét határozottan. – Pedig szerintem nem ártana – próbálkoztam, hátha megérti, hogy rám ne számítson. – Az utolsó pillanatig kivárok, mert hiszem, hogy el fogod vállalni. – Nem fogom – jelentettem ki. – Rendben. Én mégis majd a holnapi határidő után látok neki a keresésnek. Addig te vagy a csapatban – próbált hatni a lelkiismeretemre, aztán visszafordult, az asztalához lépve felkapta a melegítőt, és a kezembe nyomta. – Ezt pedig vidd magaddal, neked készült – biztatott mosolyogva. Sóhajtva léptem ki az ajtón, és a ruhát tehetetlenül magamhoz szorítva átvágtam a titkárságon, majd a csendes folyosón szinte belebotlottam a többiekbe, akik a jelek szerint rám vártak. – Mi volt? – érdeklődött Bernadett. – Semmi, csak jeleztem Kocsisnak, hogy keressen mást, mert én nem… Én nem veszek részt ezen a versenyen – néztem rájuk. Mindhárman a cipőjük orrát bámulták, és nem kérdeztek semmit, sőt, meg sem lepődtek, ebből gyanítottam, hogy amíg várakoztak, Lóránt beszámolt nekik a döntésem okáról. A kihalt, csendes folyosón szótlanul sétáltunk a lépcső felé. Az épület visszhangzott a lépteinktől, én pedig csendben

mentem a többiek mellett, miközben ők a versenyről beszélgettek. A szavaikból azt vettem ki, hogy rajtam kívül mind elvállalják, és részt vesznek az Iskolák Országos Versenyén a Szirtes Gimnázium színeiben. Mindenki más miatt tűnt kifejezetten lelkesnek. Bernadett azért, mert sportolóként teljesítmény- és sikerorientált. Zsombor azért, mert büszke volt arra, hogy kilencedikesként beválogatták a csapatba. Lóránt pedig azért, mert… Azt nem tudtam megállapítani. Talán mert izmos a vádlija. – Hová üljünk be megdumálni a részleteket? – kérdezte Lóránt a többiektől. Bernadett egy kávézót javasolt, ahol van klíma, így ők mind oda tartottak. Kissé kívülállóként éreztem magam a társaságban, ezért szándékosan lemaradtam, hogy mögéjük kerüljek, úgy sétáltam le a suli lépcsőjén. – Hé – szólt hátra Bernadett, és megállt, hogy bevárjon. – Nem jössz velünk? – kérdezte. Erre a többiek is megtorpantak, és érdeklődve néztek rám. – Köszönöm, de nem – feleltem. – Jó – adta meg magát, mint aki tényleg mindent megpróbált. – Hanna, ha azért nem jössz, mert visszaléptél a versenyből, akkor nem gond, gyere nyugodtan. Hátha meggondolod magad – tárta szét a karját Lóránt kedvesen. – Tényleg köszi, de nem mehetek… – kezdtem. – Találkozom apukámmal a Műszaki Egyetemnél, és már így is késésben vagyok – pillantottam az órámra idegesen. – Mit csináltok ott? – csillant fel Zsombor szeme. – Semmit, csak ott találkozunk, mert apu végzett a tanítással, és onnan megyünk tovább. – Apukád a műszakin tanít? – ámult el.

– Igen. A differenciálegyenletek tanszéken – meséltem. – Úristen! – tátotta el a száját Zsombor. – A műszakira készülök! Az minden álmom! – hadarta izgatottan, én pedig mosolyogva figyeltem a lelkesedését. – Ha szeretnéd, megkérem, hogy bemehess hozzá valamikor, körülnézhetsz, és biztosan bemutat néhány kollégának, szerintem értékelni fogják a robotikaverseny-eredményedet – ajánlottam fel. Zsombi annyira ledöbbenve nézett, hogy még pislogni is elfelejtett. – Komolyan beszélsz? – Persze – vontam meg a vállamat, mert úgy véltem, ez nekem nem tart semeddig, és láthatóan nagy örömöt okoznék vele. – Úristen, nagyon köszönöm! Annyira jó fej vagy, Hanna. Sajnálom, hogy nem jössz el a versenyre. De értem, hogy miért nem. Vagyis… Lóránt mesélte. És… – kereste a szavakat, de láthatóan annyira zavarba jött a téma érintésétől, hogy nem tudta befejezni a mondatot, csak összevissza makogott, ezért úgy döntöttem, hogy segítek neki. – Megkérdezem aput, hogy mikor mehetsz be hozzá – mondtam. – Köszönöm – nézett a szemembe őszintén. – Differenciál micsoda? – akadt meg Lóránt. – Nem fontos – legyintettem mosolyogva. Mind a négyen kiléptünk az épületből, és a suli félhomálya után szinte elvakított minket a júniusi szikrázó napsütés. Lóránt elővette a telefonját, és felhívott valakit. – Haver! Hallod, részt veszek az Iskolák Országos Versenyén – kiabálta a telefonba.

– A micsodán? – kérdezett vissza valaki a telefonban elég hangosan ahhoz, hogy mi is halljuk. – Hát ez egy ilyen verseny, ami nem tudom, hol lesz, meg mit kell rajta csinálni, mert azt nem mondják meg, de engem is küldenek! Kaptunk piros melegítőt is. Ja, tudom, hogy sápaszt, de állítólag ez a szabály. Mindegy, figyelj már, annyi van, hogy emiatt az IVO miatt nem leszek két hétig a teremben – próbálta Lóránt elmesélni, hogy miről van szó. – IOV – próbáltam kisegíteni suttogva, de nem figyelt rám, nagyon benne volt a beszélgetésben. – Jó, este az edzésen megdumáljuk! De hallod, engem a vádlim miatt választottak be. Mondtam, hogy kell a párnaplábnap – mesélte lelkesen. – Figyeljetek csak! – nézegette közben Zsombi is a telefonját. – A suli kiírta a posztot a versenyről – szólt, miközben mind a hárman elindultak. Csendben ácsorogva néztem utánuk, majd a másik irányba sétálva én is elhagytam a sulit. A társaság hangos beszélgetésétől visszhangzott az egyébként kiüresedett környék, és még mielőtt befordultak volna a másik utcába, még egyszer utánuk néztem, aztán visszafordultam, és haladtam tovább az ellenkező irányba. A tűző napsütésben sietősen elővettem a telefonomat, és ránéztem a suli oldalára. Szirtes Gimnázium megosztott egy bejegyzést. Egy perccel ezelőtt. „Nagy örömünkre szolgál bejelenteni, hogy a Szirtes gimi idén első alkalommal vehet részt az Iskolák Országos Versenyén (röviden IOV), ahol csapatunk megmérettetheti

magát a többi iskola versenyzőivel, így lehetőségünk nyílik megnyerni a bajnokságot, és a magasba emelni a győztes kupát! Az IOV nyolcéves történetében iskolánk még soha nem vehetett részt, ezért óriási eredménynek könyveljük el a bekerülést is! A verseny jövő hétfőn indul, folyamatosan beszámolunk a fejleményekről, a hétvégén pedig kiposztoljuk, hogy mely négy kiválóságunk képviseli iskolánkat a rangos eseményen. Izguljatok velünk! Hajrá, Szirtes!!! Kocsis igazgató A poszthoz az Iskolák Versenye kupáját csatolták, a fotó alatt pedig azonnal gyülekezni kezdtek a kommentek. „Iskolák versenye? Az meg mi a szar?” „Mi ez a baromság?” „Milyen micsoda?” „Nekem van eladó műanyag kupám.” „Hogy lehet letiltani a sulit, nyár van, hagyjanak már.” „Ja, ez a világhírű Iskolák Országos Versenye? A híres IOV, amiről még soha, senki nem hallott?” „De jó, részt veszünk a versenyen, ami már nyolc éve van, és azóta nem érdekel senkit!” „Mi a tököm az az Oskolák versengése?” „Van a sulinknak kiválósága? LOOOOL.” „Milyen verseny? Nem értem.” „Akkor senkinek nem kell a műanyag kupám? Eladó.” „Sikerült! Leiratkoztam a suli oldaláról!!!” „Lehet nézni valahol ezt a versenyt? YouTube, vagy vmi?” „Sehol nem adják, azt se tudja senki, hogy mi a halál ez.” „Nem adják, megnéztem, összesen valami béna honlapja van,

semmi stream vagy live, semmi.” „Amúgy ez kit érdekel?” „Legalább meg kell ölniük egymást?” „Elkelt a műanyag kupa, már nem eladó.” „Gyerekek, mi ez a stílus? Kulturáltan kommenteljetek! Joós tanárnő” „Tanárnő! Miért buktatott meg???” „Megbuktatott? És nem tudtad előre megjoósolni?” „Kérnék mindenkit, hogy a versennyel kapcsolatban kommenteljen! Kocsis igazgató” A Facebook-kommenteket végigfutva inkább elraktam a telefonomat, és a táskám mélyére süllyesztettem a kapott melegítőt is, majd sietős léptekkel igyekeztem apuhoz a Műszaki Egyetemre. A félórás séta alatt, amit szinte mindennap megtettem, a gondolatok egymást váltották az agyamban, én pedig próbáltam teljesen kizárni őket, mert gyakran egyik pillanatról a másikra olyan erővel csapott meg a múlt kísértő fájdalma, hogy szinte összerogytam a terhe alatt. A forró aszfalton az embereket kerülgetve igyekeztem nem gyűlölni a napsütést, és mindazt, amit a nyár emlékként zúdított rám. Mire odaértem az egyetemhez, apu már várt rám. Széles mosollyal köszöntöttem, és lábujjhegyre állva adtam egy puszit, aztán elindultunk a közeli cukrászda felé. – Milyen napod volt? – érdeklődött. – Megkaptam a bizonyítványt – vettem elő a táskámból óvatosan, nehogy kilátszódjon a piros pulcsi a nadrággal, apu pedig átvette, és belenézett. – Ez nagyszerű lett – nézett rám büszkén.

– Hát, volt, amiből javíthattam volna többet is, de a tavalyihoz képest ez lényegesen jobb. És minden reál ötös – mutattam. – Látom. A többi amúgy sem számít – legyintett nevetve, és igazán értékeltem a próbálkozását, hiszen tudtam, hogy egyáltalán nem így gondolja. A tavalyi évben, tizedikben, amikor kiderült anyu betegsége, egyáltalán nem tudtam koncentrálni, és a jegyeim olyan mértékben romlottak, hogy majdnem bukás lett belőle. Őszintén csak a tanáraim jóindulatán múlt, hogy mindenből átengedtek év végén. Tizenegyedik szeptemberében aztán, amikor már anyu nem volt velünk, tovább romlott minden eredményem, és talán csak decemberben sikerült magamhoz térnem annyira, hogy javítani kezdjek. Ahhoz képest az év végi bizonyítványom tényleg csodálatosnak mondható. Másfél év gyötrelmes időszaka után ez az eredmény volt a legtöbb, amit ki tudtam hozni magamból. – Más nem volt a suliban? Semmi? – érdeklődött apu, ami kissé gyanúsnak tűnt. – Semmi – ingattam a fejem, miközben beálltunk a cukrászda sorába, ami a bejáratától egészen az utcáig ért. A kifelé igyekvők fagyival a kezükben törtek utat maguknak, miközben a többi vendég befelé próbált jutni, hogy lehűtse magát a kora nyári hőhullámban. – Szóval nem neveztek be egy országos versenyre, ahol az iskolád színeiben kellene részt venned? – kérdezte szórakozottan, és a szája sarkában mosoly bujkált. – Tehát amíg ideértem, felhívott az igazgató – bólintottam úgy, mint aki mindent ért. – Fel. De csak azért, mert a visszamondásodat azzal indokoltad, hogy nem akarsz engem itt hagyni két hétre, amit

abszolút érthetetlennek és elfogadhatatlannak tartok – rázta meg a fejét. – Ez nem miattad van – tagadtam azonnal. – De azt mondtad az igazgatónak. – Jó, lehet, hogy részben ez az oka. Én csak… – kerestem a szavakat. – Én csak nem érzem úgy, hogy lenne kedvem hozzá. Jobb, ha maradok, és veled vagyok – vonogattam a vállam. – Nem értek egyet a döntéseddel – szólt mérgesen. – Nem is kell. Elég, ha elfogadod – sóhajtottam. – Milyet kérsz? Nézd, van laktózmentes! – lelkesedtem, belépve a sorral együtt a cukrászdába, ahonnan már látszott a fagyispult. – A döntésed tehát végleges? – tűnődött el. – Igen – feleltem. – Én nem… – kerestem a szavakat. – Ebben az időszakban nekem nem megy ez. – Lesz olyan időszak, amikor menni fog? – kérdezte halkan, és azt hiszem, nem is várt választ, csak hangosan gondolkodott. Elengedtem a fülem mellett, és kértem egy gombóc csoki- és egy eperfagyit. A tölcsért a kezemben tartva megvártam, amíg apu is választ, aztán kimentünk a cukrászdából, és továbbsétáltunk. – Jó, nem erőltetem – bólintott némi hallgatás után. – Köszönöm – feleltem hálásan. – De tudd, hogy megnéztem a verseny oldalát, és nagyon jó ötletnek tartom a kezdeményezést. – Ez a nyolcadik év, amikor megrendezik – forgattam a szemem. – Ó! Nem is hallottam róla – gondolkodott el apu. – Szerintem senki – biccentettem. – Pedig szórakoztatónak tűnik – lelkesedett, és arról kezdett beszélni, amit várakozás közben talált a neten a versenyről. Bár

éppen az előbb mondta, hogy nem erőlteti, mégsem szóltam rá, hogy hagyja abba, mert úgy tűnt, tetszik neki a téma. A fagyimat fogva néztem aput a napszemüvegem mögül. A szeme körül sokkal több ránc, és sokkal mélyebb barázdák húzódtak, mint amit a kora indokolt volna. A hajában az ősz hajszálak sűrűn csillogtak a napfényben, ami őrület, mert másfél évvel ezelőtt szinte egy darab sem volt neki. Túl hirtelen öregedett meg attól, ami anyuval történt, és ez nem csak a haján és a ráncain látszott. Valahogy a tekintete réveteg és üres lett, nem csak akkor, amikor elgondolkodott, hanem akkor is, amikor éppen figyelt. Olyan volt, mintha meghalt volna benne valami. Ahogyan bennem is. A másfél évvel ezelőtti időszak, anyu betegségének kiderülésétől kezdve a küzdelmen át egészen a tavalyi nyárig, amikor végleg feladta a szervezete a harcot, eltört bennünk valamit. Valamit, ami már soha nem lesz ép, és ez egészen látható nyomot hagyott mindkettőnkön. Csak pár napja volt az egyéves évfordulója. Az emlékek hatására összeszorult a torkom, és képtelen voltam tovább enni a fagyit, a csoki olvadtan folyt végig a tölcséren, egészen a kezemig, rá az ujjaimra. Apu észrevette, és érdeklődve figyelt. – Nem jó? – kérdezte. – Kicsit fura az íze – füllentettem, és gyorsan témát váltottam, nehogy apunak is bevillanjon valami emlék, amitől újra összeroppan. – Mi volt az egyetemen? – érdeklődtem. – A szokásos fohászkodások és könyörgések. Vizsgaidőszak – mosolygott. – Mindig aggódom érted ilyenkor. Hogyhogy nem csuklasz egész nap? – viccelődtem, jelezve, hogy sok át nem engedett egyetemista veheti a szájára ezekben a napokban aput. Meg úgy

általában is. – Rutin – közölte mosolyogva. – Mit csináljunk ma? Előttünk az egész nap. Sőt, az egész nyár is – tervezgetett. – Én szívesen mennék haza – feleltem ösztönösen, és ahogy kimondtam, már meg is bántam, mert nyilván nem erre a válaszra számított. De már késő volt, nem lehetett visszaszívni. – Hát jó – bólintott keserű mosollyal. És hazamentünk.

2. A forró estén az ágyamban fekve játszottam a laptopomon, majd levettem a fejhallgatómat, és a konyhába indultam, hogy igyak valamit, amikor az ajtómat kinyitva apu hangját hallottam meg. Beszélt valakivel, ezért résnyire visszacsuktam, és az ajtófélfának támaszkodva hallgattam egy kicsit. – Azért kereslek, mert fogalmam sincs, mit csináljak vele – mondta elkeseredetten. – Próbálkoztam mindennel. Ajánlottam neki fesztiválokat, pedig az lenne az utolsó, ahová szívem szerint elengedném, mégis úgy éreztem, bedobom az ötletet, hátha. De nem érdekli. Nem megy plázázni a barátnőivel. Nincsenek is barátnői, mindenkit elmart maga mellől – magyarázta. – Senki nem jár hozzá, senki nem keresi, ő sem keres senkit. Nem jár társaságba, nem is tudom, olyan, mintha zombi lenne. Eszik, iszik, jön, megy, mozog, megcsinálja, amit kér tőle az ember, de közben üvölt róla, hogy mennyire üres – mondta, én pedig lélegzet-visszafojtva hallgattam a panaszáradatot. – Itt van ez a verseny, az igazgató hívott, hogy nem vállalja, és hassak rá valahogy, mert szükség van rá, a tudására, a logikájára, arról nem beszélve, hogy milyen jót tenne neki egy kis környezetváltozás, és az, hogy valaminek a része legyen. Egy élménynek, egy csapatnak, egy kihívásnak, bárminek. De hajthatatlan. Próbálkoztam, hogy rábeszélem, de hallani sem akar róla. Lesütött szemmel hallgattam, ahogyan apu a laptopja előtt görnyedve egyértelműen rólam beszél valakinek, aztán meghallottam a másik hangot. – Akarod, hogy jöjjek egy kicsit besegíteni? Úgy látom, a

tinilány problémára nem terjed ki a tudásod – szólt a nagyi cinikusan. – Nem, dehogy, megoldom – felelte apu fáradtan. – Csak ötletem sincs, hogy mivel, vagy hogyan segítsek neki. Nem csinál semmi rosszat. Sőt, igazából nem csinál semmit. Kijavította a jegyeit, bejárt az iskolába rendesen, nem mulasztott, ezért úgy tűnhet, minden rendben van vele. Miközben semmi nincs rendben. Itt a nyár, és végig velem lesz, nem mozdul mellőlem! Vagy velem van, vagy itthon ül, és vár engem. Megszállottan figyel az egészségemre, itt ülök az asztalnál, és mellettem van két vérnyomásmérő, jobbról és balról is meg tudom mérni, ha akarom. Ez agyrém, nem is magas a vérnyomásom! Más tinilányok a naptárjukba randikat, bulikat, mozikat és koncerteket írnak be, Hanna meg azt, hogy mikor kell engem éves szűrővizsgálatokra cibálnia. A vacsorámat kizárólag ő készítheti, és csak egészséges összetevőkből állhat. Már rémálmaim vannak a sárgarépától, de eszem, mert Hanna azt hajtogatja, hogy nagyszerű antioxidáns. A reggelimet ő csomagolja el nekem az egyetemre. Ennek fordítva kellene működni. Ráadásul már undorodom az abonettől, de nem ad nekem kenyeret, mert rosszat olvasott a szénhidrátról. Úgy ennék egy zsömlét… – ábrándozott apu, miközben én lesütött szemmel hallgattam a szavait. – Csak aggódik – nyugtatta a nagyi. – És különben is, nem azt mondtad, hogy ma fagyiztatok? – Kaptam egy gombóc laktózmentes valamit. Nincs is tejcukor-érzékenységem – panaszolta, én pedig szomorúan szembesültem azzal, hogy talán túlzásba vittem a dolgot. Egy kicsit.

– Valószínűleg az anyja betegségének késői felismerése rémítette meg, ezért figyel rád ennyire – folytatta a nagyi, és a hangsúlyából ordított a szemrehányás, de mivel rólam volt szó, kivételesen mindketten lenyelték a sérelmeiket, és nem feszültek egymásnak, ahogyan egyébként anyu betegsége óta tették minden adandó alkalommal. Az egyiknek a lánya volt. A másiknak a felesége. De mindkettőjük helyzetét felülírta az enyém. Mert nekem az anyukám volt. A nagyi hosszan hallgatott, majd megköszörülte a torkát. – Nézd, nincs két egyforma ember, és nincs két egyforma gyász sem. Az legyen a legnagyobb bajod a történtek után, hogy a kamasz lányod félt téged és figyel az egészségedre. Ennél csak rosszabb opciók léteznek. – Persze, tudom – közölte apu megbánva a szavait. – De ez nem élet egy tizenhét éves lánynak – tette hozzá kimerülten. – Azért örültem ennek a versenynek, mert végre kimozdulna egy kicsit, és nem nyomná agyon és fullasztaná meg az, ami itt körülveszi. Minden érintetlenül van a lakásban, semmit nem enged még arrébb rakni sem. Ahogyan az anyja hagyta, úgy áll minden. Nem akar elköltözni innen, nem akar semmit. Azt akarja, hogy minden a régi legyen, de az már nem lesz soha! – beszélt el-elcsukló hangon, amitől akaratlanul is könnycseppek gördültek le az arcomon. A nagyi sokáig hallgatott, majd hosszasan kifújva a levegőt, végre megszólalt: – Eljövök hozzátok egy kis időre – mondta ki, amitől görcsbe rándult a gyomrom, mert tudtam, ha a nagyi jön, azt apu kudarcként éli meg. Miután anyu elment, a nagyi miattam sokat volt nálunk, de aztán apu elküldte, mondván, hogy az életnek vissza kell térnie a normál kerékvágásba. Ez valójában csak

ürügy volt, a valóság inkább úgy nézett ki, hogy elképesztően sokat veszekedtek, és nem bírták az idegeik. Azt pedig, hogy egy évvel később apu hívja a nagyit, mert segítségre szorul velem kapcsolatban, biztos, hogy apu a saját sikertelenségének fogja elkönyvelni, amitől összeszorult a mellkasom, és úgy éreztem, összeroppant a bűntudat. Ezt nem tehettem meg vele. Pillanatok alatt kellett döntenem. Szorosan lehunytam a szemem, majd erőt vettem magamon, és nagy hanggal felcsaptam a lámpámat, hogy odakint tudjanak az érkezésemről, aztán megragadtam az ajtómat, kirántottam, és mintha csak most indultam volna, kimentem a szobámból. Apu azonnal felém fordult, és mint akit rajtakaptak valamin, kissé feszengve nézett, megpróbálva kideríteni, hogy hallottame valamit. – Csak szomjas vagyok – legyintettem, aztán lehajoltam a gép elé. – Szia, nagyi – integettem a laptopba, majd a hűtőhöz mentem. – Szia, drágám – köszönt vissza. – Hogy vagy? – Köszönöm, jól – kiabáltam magam mögé a lehető legmeggyőzőbben. Narancslével a kezemben feltápászkodtam a hűtő elől, és a sarkammal becsaptam az ajtaját, miközben beleittam a dobozba. – Ami azt illeti, éppen egy versenyen gondolkodom – kezdtem. – Hanna, ezerszer kértem, hogy ne igyál dobozból. Töltsd ki szépen pohárba – szólt rám apu unottan. – A tizenhét éves kamaszlányod péntek este dobozból issza a gyümölcslevet. Soha ne fájjon nagyobb dolog miatt a fejed –

forgatta a szemét a nagyi a monitoron. – Ez nem arról szól, hogy… – kezdte apu, aztán megakadt, mint akinek csak most esik le, hogy mit mondtam. – Hogy mit csináltál? – kérdezte tőlem kissé megkésve. – Az Iskolák Országos Versenyén gondolkodtam. – Miért? – Nem tudom… – fújtam ki a levegőt. – Igazából egészen klassznak tűnik – ismertem be, és láttam, ahogyan apu szeme szinte felcsillan. – Klassznak? – Hát igen. Végül is szeretem a versenyeket, és ha nem megyek, akkor Zsombor, Bernadett és Lóránt mellé nem fognak tudni berakni erős reálost. Talán szükség lenne rám. Még átgondolom. Szia, nagyi – intettem, és otthagytam aput, aki a döbbenettől megszólalni sem tudott. Becsuktam magam mögött az ajtót, de hagytam egy kis rést, hogy halljam a továbbiakat. – Na látod, gondoltam, hogy túlzás, amit Hannával kapcsolatban képzelsz. Csak kamasz, és ezért változékony a viselkedése. Más nincs vele – erősködött a nagyi. – Te viccelsz, ugye? Az elmúlt percben hallottam először ezeket a neveket, hogy Zsombor meg Bernadett és Lóránt. – Na és? Legalább vannak barátai. Ne gondold túl a dolgokat. Hagyd, menjen csak a versenyre. – Én hagyjam? Hiszen én akartam a legjobban, hogy menjen! Ki érti ezt? – fogta a fejét apu. – Először egy gombóc fagyit kapok, aztán ez a megváltozott vélemény a versenyről – csodálkozott apu. – Lehet, hogy visszatér önmagához? – Még az is lehet – biccentett a nagyi határozottan. – Egyébként milyen versenyről van szó?

– Az Iskolák Országos Versenye – felelte apu. – Az meg mi? – kérdezte a nagyi, és értetlenül belehajolt a kamerába. – Nem ismered? Pedig híres – mondta apu. – Na mindegy, egy verseny, ahol az ország különböző iskoláiból a diákok csapatokban mérik össze a tudásukat. – Érdekesen hangzik. Hol rendezik? – Nem tudni, a szervezők csak a verseny első napján mondják meg, addig homály fedi a helyszínt. A leírás szerint azért, mert így nem tudnak felkészülni előre, és izgalmasabb. A tavalyi évben például a Balatonon volt megrendezve, így az odaérkező csapatok negyede ki is esett, mert nem tudtak úszni a versenyzők. – És ez hogy derült ki, belefulladtak? – kérdezte a nagyi, mire majdnem felnevettem, amikor rájöttem, hogy én ezt a beszélgetést már nem is hallhatnám. – Dehogy – vágta rá apu. – Megérkeztek, a szervezők közölték, hogy nagyrészt vizes feladatok lesznek, a kísérő tanárok pedig feladták a versenyt ott, ahol úszni nem tudó diákok voltak a csapatban. – Értem – biccentett a nagyi. – És erre a borzalomra küldöd a lányodat? – kérdezte szarkasztikusan. – Nem borzalom! Utánanéztem, ez egy hivatalos versenyprogram. És nem tudom, a többi diáknak miről szól, de ha Hannának arról, hogy kiszakadna innen egy kicsit, ahol megfojtják az emlékei, akkor menjen. Legyen vele egykorúakkal, töltsön el két hetet valahol, ahol nem minden gondolata szól az anyjáról, hanem talán csak minden második. Én már ennyivel megelégednék – suttogta apu szomorúan.

– Te megleszel? – érdeklődött a nagyi némi hallgatás után, és őszintén meglepett, hogy apu felől kérdezett. – Persze – felelte apu, de akkor is ezt válaszolta volna, ha nem így van. – Én enni fogok. Korlátlanul. Bármit – tette hozzá vágyakozón, mire összehúztam a szemem, és némán hallgatózva megráztam a fejem. Azt csak hiszi – gondoltam, és leültem a laptopom elé, megnyitottam a diétatáblázatát, majd számolni és szerkeszteni kezdtem. Mikor végeztem, kinyomtattam az oldalakat, aztán megnyitottam a Facebookot, és megkerestem az ismerőseim között Kocsis igazgatót. A billentyűzet felett egy pillanatra megállt a kezem, és megpróbáltam végiggondolni, hogy mire vállalkozom. Már szinte bezártam volna az oldalt az üzenet megírása nélkül, amikor a fülemben visszhangozni kezdtek apu szavai, hogy mennyire tehetetlen velem szemben, és mennyire bántja ez a dolog. Ezért egy mély sóhaj kíséretében gyorsan ráírtam Kocsisra, csak egy mondatot, miszerint részt veszek a versenyen. Aztán terveim szerint gyorsan be is zártam volna az ablakot, de pechemre online volt, és azonnal reagált. „Hanna! Rendkívül boldog vagyok a hírtől! Nagyon köszönöm!” – írta vissza, én pedig zavaromban nem tudtam, hogy mit reagáljak, ezért küldtem egy puszit küldő smiley-t. Ahogy rányomtam az enterre, már meg is bántam. Jézusom, miért küldtem ezt? A fejemet fogva vártam a válaszát, de csak olvasottnak jelölte az üzenetet, aztán azt mutatta, hogy az igazgató offline. Nem csodálkoztam. Megnéztem az ismerőseim listáját, a legtöbbjükkel hónapok óta nem váltottam üzenetet, Lóránttal pedig a jelek szerint még

soha, ezért ráírtam. „Szia! Jövök veletek én is a versenyre. Hanna” Azonnal elolvasta, és válaszolt is. Egy gifet küldött, amiben egy férfi örömében ordít. „Tudsz valami részletet azon kívül, amit Kocsis délután mondott?” – írtam neki újra. Egy másik gifet küldött, amin egy kiscica a fejét csóválja. „Hát jó, ha esetleg van valami, szólsz?” – kérdeztem. Lóránt egy giffel válaszolt, amin egy tag feltartja a hüvelykujját. Hát, ezzel nem mentem sokra. Bernadett nem volt az ismerősöm, de megkerestem, és bejelöltem. Nem volt nehéz megtalálnom, több közös ismerőst is jelzett az adatlapja a suliból, továbbá a profilképén vízilabdakapus-sapkában volt egy medencében, a timeline fotóján pedig egy fiúval ölelték egymást. Talán két másodperc telt el, és már vissza is igazolt, ezért írtam neki is. „Szia! Bent vagyok én is a versenyen, gondoltam, szólok, hogy mégis jövök csapattagnak” – küldtem el. „Jó. Örülök” – írta, és úgy tűnt, nem túl bőbeszédű lány. „Köszi. Zsombinak is mindjárt megírom. Lóránttal pedig már beszéltem. Vagy valami olyasmi…” – írtam. „Beszéltél Lóránttal?” – kérdezte. „Az túlzás. Mindenre gifekkel reagált” „Akkor úgy jártál, mint én. Valami macskás gifet küldött, kinyomtam” – írta, én pedig elolvasva az üzenetet hangosan felnevettem, miközben már jött is egy újabb üzenet Bernadetttől. „Hanna, most mennem kell, balhé van a pasimmal” „Oh. Sajnálom” – válaszoltam. „Nem kell, megoldom, csak nem veszi be, hogy létezik az IOV.

Azt hiszi, kitaláltam az egészet, hogy megszabaduljak tőle két hétre.” „Jaj. Nem hallott még a versenyről?” „Senki nem hallott erről a versenyről!” – zárta le, és kilépett. Utolsóként Zsombort kerestem meg, és a profilomhoz adtam barátnak. Ő is azonnal visszajelölt, és már írt is. „Kösz, hogy barátok lettünk, Hanna!” – írta, mire önkéntelenül is elmosolyodtam azon, hogy mennyire kedves. „Én köszi” – írtam vissza, aztán gyorsan hozzátettem: „Jövök veletek a versenyre.” „Komoly?” „Igen.” „Marha jó! – üzente. – Várj, mindjárt jövök, csak nagyon benne vagyok a Millennium Falcon-modellezésében, és kiszárad a ragasztó!” „Nem, csináld csak, majd beszélünk” – köszöntem el, és már be is zártam volna a Facebookot, amikor megláttam, hogy van egy új üzenetem. Kocsis igazgató írt. Rémülten kattintottam rá, majd értetlenül meredtem az üzenetére. Egy napszemüveges smiley-t küldött. Ezt jól átgondolta, cirka tizenegy perc alatt. Hát, ha már ilyen haveri lett a kapcsolatunk, akkor gyorsan kikapcsoltam a gépemet, és az ágyamon végigdőlve a kezembe vettem a versenyről kapott anyagot, hogy átolvassam. Mikor végeztem vele, kivettem a táskámból a melegítőt, és a pizsamámra felvéve a pulcsit, megnéztem magam az íróasztalom tükrében. Megfordultam, és a vállam felett leolvastam a feliratot a pulcsi hátulján. Szirtes. A fehér betűk szinte világítottak a félhomályban. Sóhajtva visszafordultam, majd levettem magamról, és rádobtam a fotelem karfájára.

3. Reggelre Kocsis igazgató hivatalosan is benevezett a versenyre, így ébredés után egy névre szóló e-mail fogadott a szervezőktől. A tájékoztatásban örömüket fejezték ki, hogy részt veszek az idei IOV-on, kérték, hogy kitöltve küldjem vissza a jelenléti ívet egy szülő vagy gondviselő aláírásával, végezetül pedig kaptam egy felsorolást arról, mit vigyek magammal a kéthetes megmérettetésre. Reggeli közben apuval a homlokunkat ráncolva olvastuk a kinyomtatott listát, és hosszú idő óta először a néma csendet nemcsak a kanalak és tálak koccanása törte meg, hanem a beszélgetésünk. – Szóval azt írják, hogy ezeket a dolgokat vigyem magammal, de ebből még mindig nem derül ki, hogy hová megyünk. Bárhol lehet a verseny – sóhajtottam. – Valóban – olvasta apu. – De több tétel utal arra, hogy vízpartra visznek titeket. Nézd csak… – gondolkodott, egymás után rábökve a fürdőruha, naptej, úszószemüveg sorokra. – Megtévesztés – ellenkeztem, hallgatva az ösztöneimre. – Naptej mindenhol kellhet, a másik kettő pedig elterelés, aminek kiváló, mert könnyű, és kis helyen is elfér, viszont szerintem nem lesz rá szükség. Tavaly vizes verseny volt, nem lépik meg újra a szervezők. – Vagy mégis, pont azért, mert senki nem számít rá – figyelmeztetett. – Nem – mosolyodtam el. – Sokan számítanak rá, a mi csapatunkban is van vizes. – Kicsoda?

– Bernadett. Évfolyamtársam, vízilabdakapus – meséltem. – És kik a többiek? – Az osztálytársam, Lóri, aki… Izmos a vádlija – legyintettem. – És egy kilencedikes kissrác, Zsombor. Ő nyerte idén az országos robotikaversenyt. – Valóban? Ilyen fiatalon? – pillantott rám apu a szemüvege mögül. – Igen. Aranyos kölyök. És nagy rajongója a Műszaki Egyetemnek. Ígértem neki, hogy valamikor bemehet hozzád. Nagyon lelkes volt. – Persze, szívesen fogadom és körbevezetem – bólintott apu, és közben már rá is guglizott Zsomborra, hogy megnézze, mivel nyerte a robotikaversenyt, miközben én a listán szereplő tételeket húztam ki, meghagyva azokat, amiket még be kell szereznem. – Vennem kell szúnyogriasztót, kullancs elleni krémet, és szereznem kell valahonnan egy… gumicsizmát – néztem fel a papírból értetlenül. – Gumicsizmát? Talán egy tanyára visznek titeket? – csillant fel a szeme. – Sajnos ennyiből nem lehet következtetni, mivel vinnünk kell edzőcipőt és papucsot is. Ez alapján bármi lehet. Tanya, vízpart, ki tudja – tártam szét a karomat. – Érdekes – tette fel a mutatóujját elismerően apu, akit láthatóan sokkal jobban lázba hozott az egész IOV, mint mondjuk engem, és úgy tűnt, nagyon erősen gondolkodik, miközben az asztalon lévő kosárból kiemelt egy zsömlét. – Nagyon ravasz ez a tájékoztató. – Nagyon – erősítettem meg, és egy laza mozdulattal kivettem

a kezéből a pékárut, amit egy abonettre cseréltem. Apu meggyötört arccal fintorgott, és beleharapott, undorodva rágva a száraz extrudált kenyeret. – Tessék, egyél hozzá sovány joghurtot – tanácsoltam. – Éppen akartam mondani, hogy arra vágyom – dünnyögte segélykérőn nézve körbe, de csak ketten voltunk. Ahogyan már egy ideje. – Mennyi ruhát kell pakolni két hétre? – jutott eszébe. – Csak amiben alszom, és pólókat. A leírás alapján a versenyen a sulitól kapott egyenmelegítőt kell viselnünk. Minden csapat más színűt, így leszünk megkülönböztetve egymástól – olvastam fel a lapról a részleteket, apun pedig látszott, hogy egyre jobban élvezi ezt az egészet. Bárcsak én is elmondhattam volna magamról ugyanezt. – És milyen színt kaptatok? – kérdezte. – Várj – álltam fel, és bementem a szobámba, ahol magamra vettem a felsőt, és kimentem benne a konyhába. – Mi vagyunk a pirosak – jelentettem ki a lehető leglelkesebben, és megfordulva megmutattam apunak a suli feliratát is. – Jól áll – dicsért meg kedvesen. – Köszönöm. – Egyet kaptatok belőle? – érdeklődött. – Igen, de az igazgató küldött egy üzenetet, hogy hétfő reggel az induláskor kapunk egy váltást is, plusz itt azt írják – mutattam fel a tájékoztatót –, hogy lesz lehetőség mosni a táborhelyen. – Akkor vennünk kell mosóport is – jegyzetelt apu a telefonjába, ahol gondosan felírta, hogy mire lesz szükségem. – Ez annyira izgalmas – nézett fel a telefonjából. – Gondolod? – kérdeztem meglepetten.

– Nagyon! Ígérd meg, hogy amikor csak tudsz, beszámolsz nekem a részletekről – kérte. – Persze – mosolyodtam el. – Viszont itt látok korlátozást a telefonhasználattal kapcsolatban, a feladatok alatt például le kell adni, és nem lehet nálunk – olvastam a sorokat homlokráncolva. – Érthető döntés – helyeselt apu pedagógusfejjel gondolkodva. – Hiszen akkor segítséget tudnátok kérni, vagy akár kiguglizni a megoldást. Ami csalás. – Igaz, sokkal jobb, hogy ismeretlen helyszínen leszek a telefonom nélkül, de legalább nem csalok – forgattam a szemem. – Hanna, egész éjjel a versenyről olvastam. Hihetetlen, hogy ez idáig még csak nem is hallottam róla – gondolkodott. – Az IOV biztonságos, kreatív, csapatépítő, és nem mellesleg a beszámolók alapján egy életre szóló élmény – mondta lelkesen, nekem pedig nem volt szívem elrontani az örömét, ezért magamra erőltettem egy „alig várom!” típusú mosolyt, és miután befejeztük a reggelit, elindultunk, hogy beszerezzük a felírt kellékek közül a hiányzó darabokat. Valójában az Iskolák Országos Versenye már azelőtt, hogy elkezdődött volna, megváltoztatott valamit, amiért nem győztem elég hálás lenni. Egy kicsit kizökkentett minket a monotonitásból, a kialakult rutinunkból, és abból, ahogyan mi ketten voltunk apuval. Életet hozott az életünkbe, amire már rég nem volt példa. Miután befejeztük a reggelit, és kiléptünk az ajtón, a következő két nap csak a készülődésről szólt. És mi végig beszélgettünk, hosszú-hosszú idő után először nem lehangoltan és szomorúan, hanem valamiféle izgalommal és

várakozással telve. Nem érintve témát, amitől gombóc keletkezik a torokban, vagy elhomályosodik a tekintet. Kizárólag a versenyről szólt minden, teóriákat gyártottunk, esélyeket latolgattunk, hipotézisekkel bombáztuk egymást, és rejtett jeleket kerestünk a tájékoztatóban. Beszélgettünk a gyógyszertárban várakozva, amíg kullancsriasztót és szúnyogcsípés elleni krémet vettünk, beszélgettünk a kertészetben, amíg beszereztük a gumicsizmát. Beszélgettünk a drogériában, amíg helytakarékossági okokból travel size méretű sampont és tusfürdőt választottam. Beszélgettünk a plázában sétálva, amíg a velem egykorúak csapatokba verődve bandáztak, kiélvezve a nyári szünetet. Egész hétvégén beszélgettünk, még akkor is, amikor vasárnap este behúztam a sporttáskám cipzárját, és készen álltam az indulásra. Idejét sem tudtam már, mikor volt utoljára, amikor valami ennyire elterelte a figyelmemet. Anyu betegsége óta biztosan nem volt ilyen. És bár minden pillanatban azt kívántam, bárcsak eggyel többen lennénk, és ne csak mi ketten apuval, határozottan jót tett az, hogy a készülődés kiszakított abból a sötét gödörből, ahonnan a nyarat néztem volna végig, ha nincs ez a verseny. – Hát… minden megvan – zárta be a jegyzetet apu a telefonján, így egy pillanatra megláthattam a háttérképét, amiről ösztönösen elkaptam a tekintetem, mert nem bírtam sokáig nézni. A beállított fotón hárman vagyunk, nagyjából tizennégy hónappal ezelőtt. A szelfin anyu már nagyon beteg volt, a kórházhoz tartozó kertben készült, amikor a padon ültünk egy tavaszi napon. Mosolyog a felvételen, a bőre természetellenesen sápadt a napsütésben, a tekintete pedig réveteg és nagyon csillogó. A drasztikus fogyástól a bőre

ráfeszült az arccsontjára, a fejére kendőt kötött, mert a kezeléstől kihullott a haja. Emlékszem, a kép készültekor nevettünk, és tervezgettük, hogy majd amikor meggyógyul, és vége lesz ennek az időszaknak, mennyi mindent fogunk együtt csinálni. Aztán vége lett annak az időszaknak. De már nem csinálunk semmit együtt. – Hanna? – szólt apu, mire kizökkentem a gondolataimból, és megráztam a fejem. – Bocsánat, mondtál valamit? – Igen – felelte. – Hogy hívás van a laptopodon – mutatott az ágyamra, én pedig a meglepettségtől egy pillanatig teljesen lefagytam. – Nekem? – kérdeztem kábán, aztán feltápászkodtam a sporttáskám mellől, és az ágyhoz lépve ránéztem a készülékre. A Skype-on keresett valaki. – Igen? – szóltam bele kissé feszülten. – Hanna? Újvári Hanna? – nézett bele a kamerába egy srác. – Igen – feleltem, mert ez így volt. Csak éppen nem tudtam, hogy kivel beszélek. – Szia! Figyelj csak. Megtennél valamit? – kérdezte türelmetlenül. A srác tizennyolc körüli lehetett, és olyan gyűrt füle volt, mint a birkózóknak. – Ki vagy? – kérdeztem csodálkozva. – Ja, bocs. Én vagyok az, a Dani! – Milyen Dani? – pislogtam nagyokat, miközben apu behúzta a sporttáskám cipzárját, és gyanakvóan nézett fel rám. – Baj van? Valaki kéretlenül hív? – szaladt össze a szemöldöke. – Ja, bocs – nézett bele a srác a kamerába. – Dani vagyok,

Bernadett pasija – mutatkozott be. Ó. Tehát ő Dani, Bernadett pasija. Így már minden világos. Vagyis majdnem. – Oh, oké. És honnan tudtad a Skype-nevem? – tettem fel a jogos kérdést. – Ja, megmondom – közölte, és rövid ismeretségünk alapján biztos voltam abban, hogy Daninak a „ja” lehet a kedvenc szava. – Elkértem attól a gyerektől, aki megy veletek erre a versenyre. – Zsombortól? – kérdeztem. – Ki? Ja, nem, a másiktól. Aki gyúrt, miközben beszéltünk. – Lóránt – bólintottam úgy, mint aki ennyiből mindent ért. – Ja, az! Na, ő adta meg a számod, és figyelj már. – Figyelek – mondtam a kamerába nézve, miközben intettem apunak, hogy semmi fontos, mert szemmel láthatóan nagyon érdekelte, hogy ki az a Dani, aki engem hív. – Bernadett mondta, hogy van ez a verseny. Én esküszöm, azt hittem, hogy kamu, de csekkoltam, és frankónak tűnik. – Az is – erősítettem meg. – Frankó – ismételtem, kissé furcsán érezve magam a szóhasználattól, mire apu is értetlenül meredt rám. Újra legyintettem felé, hogy még mindig nem fontos, amit hall. – Na. Ja, jól van akkor – hadarta Dani. – De közben azért mégis elgondolkodtam – mesélte. – Min? – kérdeztem teljesen tanácstalanul. – Hogy a verseny lehet, hogy frankó, de azért na. – Na? – kérdeztem, visszatartva a nevetésemet. – Na – ismételte meg. – Na de mégis – bólogatott felháborodottan. – Mégis mi? – nógattam, mire apu már tényleg nem bírta tovább, és a hallottak alapján megrázta a fejét.

– Ki ez az értelmetlen személy, akivel beszélsz? – Bernadett barátja – segítettem ki, és újra a kamerába néztem. – Dani, miben tudok segíteni? – Ja, na ez az! – kapta el a fonalat újra. – Szóval az frankó, hogy mentek a versenyre, de az nem frankó, hogy a csajom elmegy két hétre, és akkor ennyi. – Mi ennyi? – Hát ennyi. Elmentek a versenyre. – Így van – bólintottam. – És ennyi? – kérdezte. – Dani, mi ennyi? – emeltem fel a hangom, meredten bámulva a kis videóablakot, mert bár életemben először beszéltem a taggal, kezdett kiborítani az értelmetlenségével. – Hát hogy Bernadett ott lesz két hétig. Erről nem volt szó. Mennyi csávó lesz ott körülötte? Mi? Na? Hát ennyi – erősködött tovább, mire végre megértettem, hogy mit akar tőlem. – Ó, oké, értem – sütöttem le a szemem. – Figyelj, biztosíthatlak róla, hogy ez egy sulis verseny, kizárólag arról szól, hogy megnyerjük a kupát, és így nagyjából kimerül ennyiben. Nem hiszem, hogy van okod aggódni bármi vagy bárki miatt – mondtam, közben a telefonomon megnyitottam a Facebookot, és Bernadett adatlapjára léptem. A falán szinte csak közös szelfik voltak Danival, mosolygós, ölelős, vagy éppen csókolózó felvételek, amit látva elmosolyodtam, majd megráztam a fejem, és megpróbáltam elhessegetni a srác rémképeit a versennyel kapcsolatban. – Ne aggódj, nyerni megyünk, nem barátkozni – nyugtattam. Több másodperces hallgatás követte a mondandómat, és már azt hittem, Dani lefagyott, de közben láttam pislogni, ezért rájöttem, hogy

igazából csak hallgat. – Jó lesz így? – érdeklődtem, bízva abban, hogy valamiképpen szóra tudom bírni. – Még agyalok – kért türelmet. – Értem, akkor addig én… várok – tártam szét a karomat tanácstalanul. – Na jó – szólalt meg nagyjából egy perc után. – Vágom, amit mondasz. – Örülök – nevettem fel akaratlanul. – De hadd kérjek már valamit, Hanna. – Igen? – Figyelsz azért? Bernadettre? – Persze. – És ha valami csávó a közelébe megy vagy nyomul rá, küldj egy üzit, meg azt, hogy hol vagytok, mert jövök, és leverem a picsába – szemléltette, hogy mi fog történni. Apu, aki fültanúja volt a tervnek, kérdőn pillantott felém, és a döbbenettől széttárta a karját. Szórakozottan legyintettem felé, hogy még mindig nem fontos, amit hall, aztán visszanéztem Danira, aki továbbra is eltökéltnek tűnt. – Hidd el, ha bármi olyat látok, ami nem tetszene neked, jelentkezni fogok – nyugtattam meg Danit. – Jó. Bejelöllek Facebookon. Jelölj vissza. – Rendben – ígértem meg. – Kösz. Ja, és Hanna. – Igen? – Ne mondd Bernadettnek, hogy smúzoltunk. Jó? – Én ilyet semmiképpen nem mondok – ígértem meg, utalva arra, hogy az életben nem használtam még ezt a kifejezést, és nem is áll szándékomban.

– Ja, jó – nyugodott meg. – Akkor csá. – Csá – köszöntem el szórakozottan, és bezártam a videóhívást. Apu úgy nézett rám, mint akinek egészen sok kérdése van, mire csak legyintettem, és megráztam a fejem. – Nem fontos – közöltem, a Skype azonban újra hívást jelzett. Bernadett nevét írta ki, mire fogadtam. – Keresett téged? A Dani? – tért rögtön a tárgyra a kamerába nézve. Ujjatlan pólóban volt a szobájában, és az esti hőségtől gyöngyözött a homloka a lámpafényben. – Honnan tudja mindenki a Skype-nevem? – kérdeztem vissza. – Lóránt adta meg – válaszolta szűkszavúan. – Szóval? Beszéltél vele? – meresztgette a szemét. Én pedig hirtelen nem tudtam, mit mondjak, az imént ígértem meg, hogy tartom a számat, de nem számítottam Bernadett felkérdezésére. Öt másodpercen belül. – Hát igen, de csak azért, mert egy kicsit aggódik a verseny miatt, és talán féltékeny – motyogtam kínosan érezve magam a szituációban. – Mindig ez van – mondta. – Bocs a hívásáért. És az enyémért is. – Semmi gond – feleltem furcsán. – Reggel találkozunk. Szia, Hanna! – köszönt el, és bezárta a videóhívást. – Szia… – mondtam, de addigra már nem volt kinek. Apu meredten bámult rám, és nagyon úgy tűnt, hogy a szavakat keresi, amikor újra, immáron harmadszorra jött egy bejövőm a Skype-on. Engem ennyiszer összesen nem hívtak az elmúlt időszakban, ezért a fejemet rázva néztem a felugró