Leiner Laura - Ég Veled [2017]

többiek megmagyarázták, hogy ez fejben dől el – mesélte. – Így van. Köszönöm a csapatnak, hogy ilyen támogatóak a kihívás előtt álló bajtársukkal – pillantgatott körbe köztünk Kocsis a kijelzőn. – Ez természetes – felelte Zsombi. – Remélem, hogy Titanilla tanárnő is segítségetekre van – tette hozzá az igazgató aggódva. – Ó, hogyne – vágta rá gúnyosan Bernadett. – Ez mit jelentsen? – húzta össze a szemét Kocsis bosszúsan. – Semmit – legyintettünk, és gyorsan témát váltva megkérdeztük, hogy érzi magát, mert valójában fogalmunk sem volt, miként mondjuk el az igazgatónak, hogy a számára olyan fontos versenyre sikerült elküldenie velünk azt a tanárt, akinek ez egy kéthetes nyaralást jelent, ami alatt megpróbál férjet vadászni magának. – Ne tereljétek a szót, tudom, hogy nem érdekel titeket, hogy én hogy vagyok… – látott át rajtunk azonnal Kocsis. – Szóval, meséljetek csak nekem… Hol van Titanilla tanárnő? – Borzasztóan akadozik a vonal – improvizált Zsombi, hogy kikerülje a választ, és a telefon kijelzőjét kezdte kopogtatni. – Lefagyott! – Én tökéletesen hallak és látlak titeket – jegyezte meg Kocsis a szemét forgatva, majd közelebb hajolt a kamerájához, és az állát vakargatva fürkészett. Eközben mi az étkezőben mozdulatlanná dermedtünk, megjátszva, hogy lefagyott a kép. Lóri mosolyogva éppen oldalra nézett, Zsombi tátott szájjal merevedett le, mintha csak mondana valamit. Bernadett a villát az arca elé emelve maradt úgy, én pedig a hajamat a fülem mögé tűrve váltam mozdulatlanná. Mindannyian vártuk, hogy

Kocsis reagáljon valamit, és magunkban imádkoztunk, hogy a lefagyott jelenetünkbe ne sétáljon bele valaki a hátunk mögött, mert akkor buktuk az egészet. – Érdekes. Hang van, hallom a csörömpölést, de… A kép teljesen megállt – dünnyögte Kocsis a kamerába behajolva. – Halló! Hallotok? Szirtes-csapat? Halló! – üvöltözött, és őszintén minden önfegyelmünkre szükség volt, hogy ezen ne röhögjük el magunkat, mert közben a többi asztaltól a versenyzők felénk fordultak az igazgatónk kiabálására, és érdeklődve nézték, mit művelünk. – Halló!!! – ordította Kocsis reménytelenül, aztán bosszúsan kinyomta a videóhívást, mire mind a négyen egyszerre mozdultunk meg, és megkönnyebbülten görnyedtünk vissza a székünkre. Az étkezőben mindenki minket nézett, és vigyorogva várták, hogy megmagyarázzuk a történteket. – Az igazgatónk volt – közölte Lóri szórakozottan. – Ha nem tudunk neki mit mondani, akkor lefagyunk, és előbb-utóbb lerakja – tette hozzá. Az étkezőben mindenki felröhögött, többen odaszóltak nekünk, hogy ez zseniális, és ki fogják próbálni. Zavart mosollyal fogadtuk a bókokat, én pedig felálltam, és Lórira néztem. – Kérsz valami édességet? Hozok szívesen. – Köszi, Hanna – pillantott rám hálásan. A svédasztalhoz lépve beálltam a sorba, és amíg az előttem állók válogattak, vagy gondolkodtak azon, hogy mit egyenek, én türelmesen várakoztam. Éppen az arany csapat asztala mellett ácsorogtam, akik néma csendben reggeliztek. Hirtelen odalépett hozzájuk a lila csapatból az egyik szinkronúszó lány. – Hahó – hajolt le közéjük barátságosan. A négy arany színű

melegítőt viselő versenyző úgy nézett rá, mint a véres rongyra. A lány nem futamodott meg ennyitől, tudva, hogy nemkívánatos személy, az arcán széles mosollyal folytatta: – Figyeljetek, itt mindenki tiszta ideg, hogy mi lesz, mert a szervezők még semmit nem mondtak, és mivel ti voltatok tavaly a versenyen, nem avatnátok be a tapasztalataitokba, hogy mennyi a maximum várakozási idő a nevezéstől a feladat kezdetéig? – érdeklődött. A tavalyi nyertesek először értetlenül összenéztek, aztán lesajnálóan fordultak a lányhoz. – Nem – mondta ki egyszerűen a Dóri nevű lány az arany csapatból. – Kösz – röhögte el magát a lila szinkronúszó, és felállva kihúzta magát. – Tényleg igaz a hír, ami rólatok terjed. – Mégpedig? – kérdezte az egyik srác. – Hogy igazi seggarcok vagytok – vigyorgott a szinkronúszó, és meg sem várva a reakciójukat, visszament a saját asztalához. Az arany csapat négy tagja unottan nézett az őket otthagyó szinkronúszó után. – A következő kiesők – dünnyögte Veronika. – Kábé – értett egyet vele az egyik fiú. – Vagy ti – jegyeztem meg úgy, hogy ők is biztosan hallják, miközben a tálcámat fogva egy kicsit előrébb léptem, haladva a sorral. – Hogy mondod? – szólt utánam Dóri. – Matematikailag ugyanannyi esély van az ő kiesésükre, mint a tiétekre – vontam meg a vállamat. – Aha, csak elfelejted, hogy mi vagyunk a tavalyi nyertesek – emelte meg az állát nagyképűen.

– Ti meg azt, hogy ez már nem a tavalyi verseny – feleltem egyszerűen. A beszólásomat követően Veronika odasúgta Dórinak, hogy „hagyd, ne is foglalkozz vele”, szándékosan úgy, mintha én nem is léteznék, vagy mintha nem lenne fülem, aztán az arany csapat négy tagja felállt az asztaluktól, és kivonultak az étkezőből, nagy csörömpöléssel beadva az ablakon a tálcájukat. A szememet forgatva néztem, ahogyan kicsörtetnek az ajtón, aztán újabb lépést tettem, és már ráláttam a süteményekre, így a kis tányérokon kínált desszertekbe szúrt zászlók feliratait olvasgattam. Laktózmentes. Gluténmentes. Laktóz- és gluténmentes. Vegán. Szójamentes. Az Iskolák Országos Versenyének szervezői tényleg mindenre és mindenkire gondoltak. Behajolva, a tányérokat tologatva kerestem valami szimpatikusat, és ki is szúrtam egy kis kakaós csigát, de nagyon be volt tolva a tálaló tetején lévő világítás alá, így megpróbáltam bemászni érte. Nem jártam sok sikerrel, ráadásul nem voltam biztos abban, hogy megengedett a feltérdelés a tálcatartóra, így fújtatva gondolkodtam, hogy mégis miként szedjem ki onnan, amikor a mögöttem álló előrehajolt, és napbarnított karjával benyúlt érte, majd odanyújtotta nekem. Csodálkozva néztem hátra, és ösztönösen elmosolyodtam, amikor Kornélt láttam magam mögött sorban állni. – Köszi – vettem át a tányért. – Szívesen. A tálcámra téve a kakaós csigát, választottam egy sütit Lórinak is, aztán elléptem a pulttól. – A mai feladatra te mész? – néztem kérdőn Kornélra, miközben kiálltam a sorból.

– Nem – rázta meg a fejét Kornél, miközben felzárkózott az előtte állóhoz, betöltve az én helyemet, ahonnan kiálltam. – Te? – kérdezett vissza. – Én sem – feleltem. Kornél mosolyogva bólintott, majd elvett egy tányért, és a tálcájára tette. Hátat fordítva neki kifújtam a levegőt, és visszatartott vigyorral indultam az asztalunkhoz. – Köszi, mi ez? – kérdezte Lóri az elé lerakott tányért forgatva, a sütit tanulmányozva. – Valami „mindenmentes”– vontam meg a vállamat. – Az a kedvencem – vigyorgott Lóri, és jóízűen kezdte enni, aztán felnézett a sütiből, és az ajtóra pillantva elállt a lélegzete. A döbbenetét észrevéve valamennyien odafordultunk, és azt láttuk, hogy azok a csapatok, akik már végeztek a reggelivel, most mégis visszajöttek, mintha csak beterelnék őket. És ez nem is állt messze a valóságtól, mert zárásképpen a főszervező lépett be, a többi narancssárga ruhát viselő szervező társaságában, akiknél kis tornazsákok voltak. Az egész étkező elcsendesedett, és feszült figyelemmel várta, hogy mi fog történni. – Kérném a feladatra jelentkező csapattagokat, hogy tegyék fel a kezüket – közölte Horváth Róbert, a szavait néma csend követte, senki nem szólt egy szót sem, csak némán a levegőbe emelkedtek a karok. Bernadett és Lóri automatikusan jelentkeztek, ahogyan a többi csapatból is kettesével, a szervezők pedig ezt látva gyorsan körbejártak a termen, és leraktak egy-egy kis tornazsákot azok elé, akiknek fent volt a kezük. Az asztalunkra rakott két kis zsákon azonnal feltűnt az Iskolák Országos Versenyének

rövidítése (IOV), és a kis homokóra ábra, ami a verseny hivatalos logója. – Tíz perc múlva, pontosan fél kilenckor a kapunál találkozunk a mai feladatban részt vevő csapattagokkal. Hozzátok magatokkal a tornazsákot is. A többieknek szép napot! – mondta, majd a kíséretével együtt kiment az étkezőből, ott hagyva az összes versenyzőt. – Szép napot? – akadtam meg a szóhasználaton, és megráztam a fejem. – Egész napos feladatra mentek? – pillantottam riadtan Lórira és Bernadettre. – Úgy tűnik – gondolkodott Bernadett, majd megragadta az asztalon lévő tornazsákok egyikét, és az ölébe vette. – Mi van benne? – kérdezte Zsombi izgatottan. – Szerintetek meg lehet nézni? – Nem mondták, hogy nem – felelte Bernadett, és ahogy körbenéztem, úgy láttam, mindenkinél győzött a kíváncsiság, mert kivétel nélkül minden versenyző a tornazsákokban matatott. – Lóri, mennyi idő volt tavaly a biciklitúrátok? – kérdeztem. – Hú, nem is tudom. Jó néhány óra. De nem tudom pontosan, mert csomószor megálltunk közben szelfizni – mesélte. – Értem – számolgattam, és Bernadetthez fordultam, aki sorban kipakolta a tornazsákja tartalmát az asztalra. Volt benne két energiaszelet, ízesített víz, sima víz, konzervnyitó és konzervek, májkrém, egy zacskó chips, kenyér, valamilyen dzsem, láthatósági mellény, gumiragasztó, pumpa és villáskulcsok. Minket nem ért annyira meglepetésként, de több asztal irányából is hallottuk, hogy a ragasztó és biciklipumpa

felbukkanásakor jöttek rá, hogy mi lesz a feladat. Azonban azt is láttam, hogy sokan nem lepődtek meg. Mert tudták. Például a barna csapat, az ajtóban álló arany, a szürkék vagy éppen a sárgák. Mátéék reakciójából az derült ki számomra, hogy ők is megfejtették előre a feladványt. Ahogyan mi is. – Jézusom, hogy érted, hogy nem tudsz biciklizni? – kérdezte hangosan az egyik világoszöld melegítőben lévő srác az asztaluknál teljesen kiakadt lánytól. – Tudok, tudok! – sipákolt a lány, amikor rájött, hogy minden szempár rászegeződik. – Csak évekkel ezelőtt elestem, és… Azóta nem ültem fel rá – mondta riadtan. – Lehet cserélni? – kérdezte a fiú gondterhelten. – Megyek helyetted. – Nem lehet – közölte az arany csapatból Dóri kimért, túlságosan is higgadt hangon. – Egyáltalán? Esély sincs rá? – nézett rá a világoszöld csapat rémülten. – Nem. Aki jelentkezett, és felírták a versenyre, az köteles menni. – És akkor most? – Adjátok fel – húzta vigyorra a száját Dóri, mire az egész étkező felszisszent. – Szeretnéd, mi? – állt fel szipogva a világoszöld melegítőt viselő lány, és felszegve az állát kihúzta magát. – Nekem mindegy, hogy most estek ki, vagy pár óra múlva – vonta meg a vállát Dóri. – Kérdeztétek, hogy mit tehettek. Ennyit. Cserelehetőség nincs. Mindenki néma csendben figyelte, hogy mi fog történni, mire a lány összeszedte magát, és a csapatához fordult.

– Megpróbálom. – Biztos vagy benne? – kérdezgették a többiek. – Igen – törölte meg a szemét. – Azt mondják, a biciklizést nem lehet elfelejteni – tárta szét a karját tehetetlenül. Kijelentésére a csapattársai hálásan megölelték, mi többiek pedig, függetlenül attól, hogy más színben voltunk, együttesen megtapsoltuk és mosolyogva biztattuk. Egyedül az arany csapat tagjai álltak leengedett kézzel, és unottan nézték a felhajtást. – Indulás van – pillantott az órájára Bernadett, és visszapakolta a tornazsákjába a kapott cuccokat. – Oké – fordultam felé, és szapora lélegzettel figyeltem az arcát. Nyugodtnak tűnt. – A zsákban lévő ételmennyiségből kiindulva, figyelembe véve, hogy reggeliztetek, vacsora előtt fogtok visszaérni – mondtam. – Jó – bólintott Bernadett, felállva az asztaltól. Lóri követte a példáját, és miután hátára vette a tornazsákot, készen állt. Zsombival együtt én is felálltam, és a lehető leghiggadtabban néztünk az útnak induló két társunkra. – Itt drukkolunk értetek – szólt Zsombi a szája szélét rágva. – Nagyon sok sikert – öleltem át Lórit. – Kösz, Hanna. Odacsapjuk magunkat a versenyen – ígérte meg. – Jó, csak kérlek, ne szó szerint – mondtam félve, mire valamennyien felnevettünk. Lóri elengedett, én pedig kissé tanácstalanul fordultam Bernadetthez. – Mindent bele! – mondtam, és nem tudtam, hogy vagyunk-e ölelkezős viszonyban, de Bernadett segített eldönteni a dilemmámat, mert egy gyors ölelésszerű mozdulattal megveregette a hátamat, és már el is tolt magától.

– Megcsináljuk – ígérte meg. – Tudom – feleltem teljes őszinteséggel. – Beálltok egy képre? Átküldöm Kocsisnak – emelte fel a telefonját Zsombi, majd a tornazsákot viselő Lóri és Bernadett egymás mellé lépve pózolt egyet a fotóhoz, és már indultak is. Az étkező ajtajánál óriási volt a tumultus, a feladatra induló versenyzők sietősen próbáltak távozni, a többi csapattag pedig a teremben maradt, hogy ne hátráltassák a kifelé igyekvőket. Fél kilenc előtt egy perccel a felére csökkent a versenyzők száma. Zsombival együtt visszaültünk az asztalunkhoz, és amíg ő elküldte a fotót, én üzentem egyet apunak, beszámolva neki arról, hogy Bernadett és Lóri elindultak a bicklitúrára. Az étkezőben maradt csökkent létszámú csapatok egészen tanácstalannak tűntek, senkinek nem volt fogalma arról, hogy egy ilyen, a vártnál hosszabb feladat alatt mivel üssük el az időt. Ahhoz még korán volt, hogy visszavárjuk a többieket, de mégis, sokunknak problémát okozott, hogy elfoglaljuk magunkat valamivel, tudva, hogy a társaink a bennmaradásunkért küzdenek. Eddig az egyetlen egyéni feladat éjszaka volt, és nem volt túl hosszú, a csapatfeladatokon mindenki részt vett, ez viszont új szituáció volt, és nem mindenki tudott megbirkózni vele. Apu közben visszaírt, hogy nagyon drukkol Lóriéknak. Megköszöntem, és megkérdeztem, hogy egyébként hogy van, hogy telt a tegnap este. Hamarosan visszaírta, hogy jól telt, de a nagyi kifosztotta. Ezt nem pontosan értettem, ezért kértem, hogy fejtse ki bővebben, miközben azt figyeltem, hogy Mátéék a medencéhez készültek, és azt kérdezgették, hogy kinek van kedve csatlakozni. – Hanna, Zsombi? Jöttök? – állt meg mellettünk vidáman.

– Nem is tudom – ingattam a fejem. – Szerintem én keresek valami más programot, nem biztos, hogy tudok ott üldögélni, amíg Lóri és Bernadett feladaton van – ismertem be. – Pont azért gyere velünk. A medencénél elhülyülünk, úszkálunk meg ilyesmi, és eltelik az idő – győzködött. – Ha hajlandó vagy bejönni a vízbe, és nem csak a szélén ülsz – tette hozzá mosolyogva. – Köszi, de nem – ráztam meg a fejem mosolyogva. „A nagyanyád elvert römiben. Teljesen megkopasztott!” – írta apu. Mi? Te jó ég. Az üzenetet elolvasva megráztam a fejem. Fogalmam sem volt, hogy erre mit írjak, majd annyit válaszoltam, hogy legközelebb talán Honfoglalózzanak, vagy nem tudom, aztán Mátéhoz fordultam, aki még mindig arra várt, hogy mégis velük tartsak. – Tényleg nem, bocsi – mondtam ki. – Hát jó – adta meg magát csalódottan. – Ha meggondolod magad, akkor tudod, hol találsz. Zsombika, te jössz? – fordult a kilencedikeshez, aki lelkesnek tűnt, de mielőtt válaszolt volna, rám nézett, mintha engedélyre várna. Ez Máténak is feltűnt, ezért röhögve széttárta a karját. – Azért ezt egyedül is el tudod dönteni, nagyfiú vagy már – mondta némi nemtetszéssel a hangjában. – Nem, én csak… – kezdett magyarázkodni Zsombi – azért néztem Hannára, mert nem tudtam, hogy szüksége van-e rám, vagy együtt várjuk-e a többieket… – Menj nyugodtan – mosolyodtam el. – Biztos? – Persze. Bernadették valamikor délután fognak visszaérni. – Honnan tudod? – csodálkozott Máté.

– Csak tipp… A tornazsákban lévő ételekből próbáltam kiszámolni – ismertem be. – Ja, bocs – röhögte el magát Máté. – Van valami, amit nem számolsz ki? – kérdezte mosolyogva. – Igen, sok dolog van, amit nem lehet – mondtam keserű mosollyal az arcomon. – De azért próbálkozom – tettem hozzá. Máté kedvesen bólintott, aztán az ajtó irányába fordult, amin belépett a sárga csapat kísérő tanára. – Egy kis figyelmet szeretnék kérni – köszörülte meg a torkát, mire többen értetlenül fordultak felé. Az elmúlt napokban már nagyjából megszoktuk, hogy a kísérő tanárok egyáltalán nem zavarják a verseny menetét, teljesen külön „léteznek” tőlünk, látjuk őket, és jelen vannak, de nem sok vizet zavarnak. Éppen ezért volt furcsa, hogy az egyikük megszólalt, ráadásul a saját csapatán kívül egy nagyobb létszámú közösséghez intézte a szavait. – Na, ebből mi lesz? – csodálkozott el Máté. A tanára megkapta a kért figyelmet, ezért mosolyogva körbefordult. – Mint látjátok, a sárga csapat kísérő tanára vagyok – mutatott az egyenmelegítőjére. – Énektanár vagyok egy miskolci gimnáziumban, de hobbim, és egyben szenvedélyem az ornitológia – mesélte. Az étkezőben maradt versenyzők egyfajta „aha, és?” pillantással ajándékozták meg, mire a tanár folytatta: – Beszéltem a szervezőkkel, és mint tudjátok, a mai feladat több óráig tart, azt nem mondták meg pontosan, hogy mikorra várhatók vissza a delegált csapattagjaink, nyilván ez a verseny szempontjából titkos információ, de azt tudni lehet, hogy bőven délutánig ellesznek. Ezért aztán arra gondoltam, hogy bár

tudom, sokan elfoglaljátok magatokat itt netezéssel, meg mentek focizni, vagy esetleg medencézni, biztosan akad köztetek, aki nem tud tétlenül üldögélni, amíg a társai nem érnek vissza – magyarázta, én pedig erre a meglátására felkaptam a fejem, és érdeklődve hallgattam tovább. – Így aztán engedélyt kértem a szervezőktől, hogy néhány tanárral és jelentkező diákkal kimegyünk az erdőbe… – kezdte, mire többeknek felcsillant a szemük – madarakat tanulmányozni – fejezte be. És nagyjából itt véget is ért a lelkesedés. – Kösz, de kihagyom – kiabálták páran. – Nyilvánvaló, hogy ennél csak jobb programot tudtok elképzelni, de ne feledjétek, a társaitok éppen a bennmaradásotokért küzdenek – mondta szigorúan. – Szóval, ha valaki esetleg mégis szeretne részt venni a programon, akkor iratkozzon fel nálam itt, ennél az asztalnál a következő fél órában – mondta, és leült a szervezők egyik asztalához, elővette a noteszét, levette a tolla kupakját, és türelmesen várakozott. Az étkező épületében nem rohanták meg azonnal az ott maradt versenyzők, sőt, igazából az első öt percben senki nem ment oda hozzá, azonban a sárgák kísérő tanárát ez nem keserítette el, továbbra is ott ült, és várt. – Na, lépek, mielőtt kitalálja, hogy a diákjaként kötelező részt vennem a madárdalok hallgatásában – mondta Máté röhögve, aztán látva, hogy kettőnk közül csak Zsombi szórakozik jól a beszólásán, a fejét ingatva nézett rám. – Jól sejtem, hogy te elmész? – Hát… – vontam meg a vállamat. – Igazából pont olyan programot kerestem, ami alatt nem érzem magam ennyire tétlennek, szóval igen – mosolyodtam el.

– Tudtam – nevetett fel Máté. – Jó szórakozást! – Köszönöm, nektek is – köszöntem el tőlük. – Nem jöttök inkább ti is? – kérdeztem félve, előre tudva Máté válaszát. – Medencézés és hülyülés, kontra az énektanárom felügyeletében madarakra várni – emelte fel a két karját mérleget imitálva, mutatva, hogy merre is billen a serpenyője. – Oké, értem – biccentettem mosolyogva. Máté és Zsombi elköszöntek tőlem, és feltűnés nélkül kiosontak a teremből, én pedig ott maradtam az asztalnál egyedül, a telefonommal a kezemben, aztán a kijelzőre pillantottam, mert jött egy értesítésem. A jelek szerint Kocsis kirakta Bernadett és Lóri képét, a posztban pedig megjelölt engem is. Megnyitottam a Facebookot, és elolvastam a kiírást. Szirtes Gimnázium új fényképet töltött fel. Épp most. Újabb nap, újabb megmérettetés a Szirtes-csapat életében az Iskolák Országos Versenyén! Bernadett és Lóri elindultak a feladatra, Zsombi és Hanna pedig a táborban várják vissza őket. Vajon sikerül nekik? Vajon tudják teljesíteni a szintet? Bent marad a Szirtes a versenyben? Kövessétek oldalunkat, minden információt azonnal megosztunk veletek. Délben élő adásban válaszolok a kérdésekre. Kocsis igazgató Értetlenül néztem a sorokra, és kezdtem úgy érezni, hogy az igazgatónk egyszerűen meghülyült. Miután senkit nem érdekeltek a posztjai, úgy tűnt, stílust váltott, és egyfajta gyenge reality jelleggel kezdte közvetíteni a versenyt. Félve kattintottam a kommentekre. „Má’ megint mi van ezzel az éjhezők vijadalával?”

„Kocsis megint élőzni fog? Hogy a francba lehet kikapcsolni a live-jait? Az agyamra megy!” „Izmos vádlit elküldtük feladatra?” „Milyen széles a csaj válla! Lol” „Vizi labdázó, te barom!” „Attól még széles.” „Kocsis hogy tolja az élőket, beszarás.” „Nyár van, lehetne, hogy nem látok semmit a suliról? Köszipuszi” „Mi lesz a feladatuk?” „Nem tudom, de majd biztos kiírják. A múltkori volt a csapatverseny, azt is kiírták utána.” „Ja, abban majdnem kiestünk” „Aha, de a matekos csaj a memóriája miatt tudta az összes csapatszínt, és bentmaradtunk.” „A matekos a jó csaj, nem?” „Jaja!!!” „Ti hülyék vagytok? Követitek ezt a szart?” „Hát most miért ne? Végül is a sulinkból vannak ott…” „És kit érdekel?” „Engem igen.” „Engem is.” „Nyomorékok vagytok.” „Ez az a cucc, ami egy kupáért megy?” „Aha.” A kommenteket átfutva bezártam a Facebookot, és elgondolkodtam az olvasottakon. Nem gondoltam volna, hogy a verseny negyedik napjára lesznek, akiket érdekel is, hogy mi

mit csinálunk a Bükkben. Ettől egy kicsit jobban éreztem magam, mert bár a visszajelzésekből ítélve csak két diáktársunk tűnt érdeklődőnek, de ez így is pont kettővel volt több, mint amire számítani lehetett.

13. Miután elraktam a telefonom, a sárgák tanárára pillantottam, aki továbbra is ott ült és várta, hogy valaki feliratkozzon a programjára. Az órámra néztem, ami azt mutatta, hogy Bernadett és Lóri még csak tíz perce mentek el. Ennyi idő alatt a Google Maps szerint még el sem értek a helyszínig, ahol majd kezdődik a túra. Kizárt dolog, hogy kibírom a várakozást egész nap tétlenül, a kaput bámulva, úgyhogy gondolkodás nélkül felálltam, és odasétáltam a tanár asztalához. Éreztem a hátamon a tekinteteket, ahogyan az étkezőben maradt versenyzők figyelik, hogy mit csinálok, de nem foglalkoztam velük, csak megálltam a tanár előtt. – Újvári Hanna – szóltam, amikor csodálkozva nézett rám, majd elmosolyodott. – Újvári Hanna, piros csapat – ismételte meg a nevem, miközben felírt a noteszába. Egyelőre csak én szerepeltem az üres oldalon. – Érdekel esetleg az ornitológia, vagy… – faggatott, mire elmosolyodva megráztam a fejem. – Nem tudok róla sokat, de örülök a külsős programnak, egy kicsit izgulok a többiekért, és… – És nem szerettél volna itt várakozni – fejezte be helyettem, tökéletesen megértve a helyzetemet. – Igen – bólintottam. – Akkor sok szeretettel látlak a programon. Húsz perc múlva indulunk. Csak még várok egy kicsit, hogy csituljon az érdeklődés, mert nem bírom ezt a rohamot. Itt, az asztal mellett van a gyülekező – mondta szórakozottan, én pedig elmosolyodtam, és kiálltam a „sorból” oda, ahová mutatott.

Félreállva üzentem apunak, hogy ornitológiai külsős programra megyek, hogy elüssem az időt, amíg Lóriék versenyeznek. Közben a sötétzöld infós csapat táborban maradt tagjai is feliratkoztak a tanárnál. – Hát ti? – kérdeztem csodálkozva. – Izgulunk a többiekért, inkább megyünk madarászni, mert nem köt le a net – ismerte be az egyikük. – Ismerős érzés – biccentettem. A jelek szerint már hárman voltunk. A telefonomon felvillant apu üzenete, én pedig azonnal megnyitottam. A következőt írta: „De jó! Hanna, mindenképpen írd majd meg, hogy milyen madarakat hallottál. Fantasztikus program, érezd magad nagyon jól!” Apu lelkesedése meglepett, ezért visszaírtam neki, hogy oké, megírom majd a madarakat, és… Ha gondolja, akkor majd ha vége a versenynek, elmehetünk együtt is… madarakat hallgatni. Erre azt írta vissza, hogy alig várja. Érdekes. Közben a sárga csapatból Marci is feliratkozott a listára, így a nyelvtanossal már négyen voltunk a külsős programon. „Zsombi is megy?” – kérdezte apu egy újabb üzenetben. „Nem, ő Mátéval lóg a medencénél” – írtam vissza. „Értem… És a kajakos fiú?” Az üzenetet elolvasva felnéztem Kornélra, aki akkor állt fel az asztaluktól, és megindult a kijárat felé. Visszatartott lélegzettel figyeltem a mozgását, ahogyan lazán sétál a ajtóhoz, és már vissza is néztem a telefonomba, amikor is a szemem sarkából láttam, hogy Kornél megáll a sárga csapat kísérő tanára előtt, és bemondja a nevét. A telefont bámulva próbáltam visszatartani a mosolyomat, és miközben Kornél odaállt hozzánk, válaszoltam

apunak: „Ami azt illeti, ő is jön velünk” – írtam meg. Erre apu összesen egy emojit küldött vissza, azt az idegesítőt, aminek a szemei helyén két kis szív van, mire a fejemet rázva válasz nélkül hagytam, és eltettem a telefonomat. – Te hogyhogy jössz? – kérdezte Marci Kornéltól, furcsán nézve a négy fiú közül enyhén kilógó kajakosra. – Mit is mondhatnék? – tárta szét a karját Kornél, és közben megállapodott a tekintete rajtam, majd mélyen a szemembe nézett. – Érdekel az ornitológia – szólt, én pedig állva a szemkontaktust, mosolyogva bólintottam. – Milyen szépen fejezed ki magad – szólt neki Marci, mire Kornél felvont szemöldökkel fordult felé, belőlem pedig kitört a nevetés. Csendben álldogálva várakoztam az indulásra a csuklómon lévő karkötőt tekergetve, és Bernadettékre gondoltam, hogy vajon mi történik velük, amikor a telefonom újra rezgett egyet. Kihalásztam a zsebemből, és megnyitottam a nagyi üzenetét. „Hanna! Apád írt egy sms-t, amiben azt állítja, elmentél madarászni egy kajakossal, és a végére tett egy idióta mosolygós fejet, aminek van valami a szemében! Mi folyik ott? Kérek egy visszahívást, ha ezt megkaptad!” A sorokat elolvasva a fejemet fogtam, és próbáltam feldolgozni a történteket, de a nagyi üzenetének túl sok megmagyarázhatatlan eleme volt. Az első és legfontosabb, hogy ezek szerint apu írt a nagyinak. Magától. Csak azért, hogy megosszon vele valamit. Tehát kommunikálnak egymással, úgy, hogy nincs a háttérben feltételezett baj, és a kapcsolatfelvétel nem kényszerből történt. Azonnal telefonálnom kellett.

– Elnézést – sétáltam félre a fiúktól, és benyomtam a hívást. A nagyi azonnal felvette, és sérelmezte, hogy nem FaceTime-on hívtam. – Nem vagyok egyedül – magyaráztam meg azonnal. Nem volt könnyű dolgom, a nagyi minden részletről tudni akart, de mivel a többiek hallótávolságon belül voltak, így kinyitottam az ajtót, és kiléptem az étkezőből a napsütésbe, majd sóhajtva átemeltem a másik fülemhez a telefont, és megráztam a fejem. – Csak egyfajta fakultatív program, amíg a többieket várjuk, akik elmentek versenyezni – szóltam. A nagyi hosszasan hallgatott, de mivel nem láttam, nem lehettem biztos abban, hogy gondolkodik. Az is lehet, hogy kártyázik, és azért nem reagált, mert éppen ő következik. – Hm – szólalt meg végre. – Tehát most elmész egy ornitológiai programra – értelmezte. – Igen. – Jó, ez a része teljesen hidegen hagy, az apád is fura, ötven százalék esély volt arra, hogy te is az leszel – oltott le lazán, mire visszatartottam a mosolyomat, és eszembe jutottak az oly bájos családi összejövetelek, amikor a nagyi azzal ütötte el az időt, hogy aput szekálta, apu meg a nagyit, mi meg anyuval unottan forgatva a szemünket azon tűnődtünk, vajon mikor hagyják már abba. Sajnos hamarabb, mint számítottunk rá. – Tehát – folytatta a nagyi, kizökkentve a gondolataimból. – Mesélj csak nekem a kajakos fiúról – tért a lényegre. – Nincs mit mesélnem róla – védekeztem azonnal. – Hogy hívják? – Kornél – mondtam. – Akkor csak van mesélnivalód – közölte úgy, mint aki éppen jól mulat.

– Igen, nagyjából ennyi – tűrtem a fülem mögé egy hajtincsemet. – Hadd nézzem meg – kérte, mire azonnal ellenkezni kezdtem. – Nem! Nagyi! – háborodtam fel teljesen. – Na, csak a Facebook-profilját… – Nem! – nevettem felháborodva. 21. századi nagyszülők. A neten kutakodnak. – Jó, csak kíváncsi voltam, de ha nem, hát nem – tettette, hogy megsértődött, én meg az ég felé bámulva megráztam a fejem. – Csak az Instáját tudom… – mondtam halkan. – Tökéletes. Hallgatlak – felelte elégedetten, mire bediktáltam neki Kornél profilját, ha már ennyire érdekelte a dolog. Türelmesen tartottam a telefont, miközben a nagyi terepszemlét tartott egy számára teljesen idegen ember oldalán. Annyira nem volt meglepő, gyakran tett ilyet egyébként is, főleg, amikor a Facebookon veszekedett idegenekkel a kommentszekcióban, majd az ellenfele profilját átböngészte, hogy személyesebb sértéseket tudjon hozzávágni. Tüneményes idős hölgy. – Milyen széles vállú fiú – jegyezte meg végre, amikor hajlandó volt megszólalni. – Apádra emlékeztet. – Mármint? – csodálkoztam el. – Volt egy hasonló fizikumú barátja – tette hozzá magyarázatképpen, mire a fejemet fogva felnevettem. – Na, de komolyra fordítva a szót – köszörülte meg a torkát a nagyi. – Rendkívül helyes gyerek. – Igen, és rendkívül nem érdekel – mondtam, hogy végre lezárjuk a témát. – Persze, tudom.

– Komolyan beszélek – háborodtam fel, mert a nagyi hangsúlyából arra következtettem, hogy nem hisz nekem. – Jó, jó – adta meg magát. – Akkor gondolom, nem bánod, hogy bekövettem… – Nagyi! Azonnal kövesd ki! – szóltam elfehéredve. – Miért? Téged lehet, hogy nem érdekel, de én igenis figyelemmel kísérem a fiatalok sportteljesítményét, és drukkolok a kajakosainknak. Hajrá, hajrá! – közölte. – Óriási – forgattam a szemem elképedve. Közben az ajtón kilépett a sárgák tanára, nyomában az ornitológiai program résztvevőivel. – Nagyi, most mennem kell. – Persze, menj csak madarászni – köszönt el. – Várom a fejleményeket – fűzte hozzá gyorsan, majd mielőtt válaszolhattam volna, letette. A telefonomat a zsebembe mélyesztve néztem, ahogyan a sárgák tanára „eligazítást” tart arról, hogy a kiskapun kilépve ő, és az időközben hozzánk csatlakozó sötétzöld csapat kísérő tanára felel értünk, így kizárólag azt csinálhatjuk, amit ők mondanak, nem kószálhatunk el, nem térhetünk le az ösvényről, nem jöhetünk vissza egyedül… A sötétzöld csapat két infósa és Marci mögött állva én is csendben hallgattam az instrukciókat, amikor Kornél mellém állt, és mosolyogva nézett rám. – Mi az? – érdeklődtem. – Bejelölt egy idős nő az Instán – mutatta felém a telefonját, amin a nagyi mosolygós profilképe virított. – Az elég bizarr – reagáltam le tettetett közömbösséggel. – Igen – biccentett Kornél. – Ismered? – tartotta elém továbbra is a képet.

– Soha nem láttam – hazudtam, megpróbálva védeni magam, amennyire csak lehet. – Oké – húzta el a kezét előlem Kornél, és a telefonjába hajolva nyomkodott valamit, a következő pillanatban pedig ismét felém tartotta. – Csak gondoltam, hátha, mert van a profilján egy halom közös képetek. A számat elhúzva rálestem a kijelzőre. Kornél telefonján ott mosolyogtam a nagyival. Marha jó. – Fogalmam sincs, hogy kicsoda – ismételtem meg, Kornél pedig a válaszom szürrealitásán hangosan felröhögött. – Velem is gyakran előfordul, hogy idegen idős nők kérnek közös fotót, ami alatt az szerepel, hogy – pillantott a kép alá – #unoka, #Hanna, #mik. – Ugye, milyen bosszantó tud lenni? – mosolyodtam el. – Nagyon – értett egyet Kornél, miközben a csapat megindult, hogy kezdetét vegye az a fakultatív ornitológiai program, amire öten jelentkeztünk a táborban maradt versenyzők közül. Ahogyan az erdőbe vezető hátsó kiskapuhoz sétáltunk, némán figyeltem, hogy a többi csapat várakozó tagjai mivel töltik az időt. A medencénél voltak a legtöbben, abból az irányból hallatszott a legnagyobb lárma. Voltak, akik a pingpongasztaloknál beszélgettek, mások a kerítés mellett a napsütésben ülve neteztek. Az arany csapat két lánytagja, Dóri és Veronika pedig a fák tövében gyakoroltak egy koreográfiát valami zenerészletre, hogy aztán majd feltöltsék a követőiknek. Mielőtt a kiskapuhoz értünk, egy pillanatra láttam a bikiniben flangáló Titanilla tanárnőt is, aztán Kornél előtt kimentem a kapun, és követtem a többieket az erdei ösvényen. – Szóval – szólalt meg Kornél végül. – Szerintem

visszakövetem a nagyid – mondta ki, én pedig először értetlenül néztem rá, aztán halkan elnevetve magam megráztam a fejem. – Ha magyarázatot vársz, akkor… – kezdtem. – Nem, dehogy – szólt közbe. – Egy csomó nagyi követ – hülyült tovább. – Nem kell megmagyaráznod. Csak ha akarod – pillantott rám kedvesen. – Oké – biccentettem, és megtorpantam a csapat mögött, akik megálltak, mert a sárgák tanára a fák alatt feltette a mutatóujját, és csendre intve minket, felfelé nézett. – Hallgassátok – szólt, feszülten figyelve. A levelek közt átszűrődő napsütésben állva valamennyien a fülünket hegyeztük, de semmi extrát nem hallottunk. – Ti is halljátok? – kérdezte, majd a nyakában lévő távcsövet a szeme elé emelte. – Nem – mondta egyszerűen az egyik sötétzöld infós srác, akit Karesznek hívtak. – Figyeljetek csak! – erősködött a tanár. Türelmesen vártuk, hogy rájöjjünk, mit hall, majd hamar kiderült, hogy semmit, ezért továbbmentünk. Az avaron lépkedve, magam előtt összefont karral követtem a csoportot, mellettem pedig Kornél sétált, szintén szótlanul. Tudtam, hogy ezúttal már tényleg tartozom neki magyarázattal, ezért felé fordulva széttártam a karomat. – Elég… Elég introvertált vagyok, a nagyi pedig kíváncsi. Ennek következtében, amikor végre hallott egy nevet, akkor kissé hevesebben reagált, mint kellett volna – magyaráztam meg. Kornél teljesen korrekt módon reagált erre, csak megértően bólintott, és elmosolyodott. – Szóval elképzelhető, hogy lájkolgatni is fog – tettem hozzá.

A kajakos fiú nevetve nézett rám. – Miért van az, Újvári Hanna, hogy minél többet tudok meg rólad, annál kevésbé ismerlek? – Nincs bennem sok megismernivaló – vonogattam a vállam. – Én csak… Vagyok. – Széncinege, Parus major! – suttogta a tanár, szája elé emelve a mutatóujját, amitől elcsendesedtünk. A falombok közé nézve semmit nem láttunk a madárból, de ezúttal már hallottuk a hangját. A tanár a távcsövét továbbadva engedte, hogy mi is szemügyre vegyük a… Nem láttunk semmit, de azért megpróbáltuk megkeresni, hogy mit kellene nézni, aztán továbbsétáltunk az ösvényen. Nagyjából négy-öt méterenként megálltunk fülelni, így egyelőre nem igazán jutottunk messzire. – Na, ki ismeri fel a hangot? – fordult hozzánk a következő felfedezésénél. – Griffmadár? – kérdezte Karesz. A tanára és a csapattársa vihogva reagálta le a beszólását, a sárga csapat hobbiornitológusa azonban rosszallóan nézett rá, és a fejét csóválva javította ki: – Fakopáncs. Halljátok? – kapkodta a fejét a legkisebb neszre is. Fogalmam sem volt arról, hogy mit csinál egy ornitológus, de az erdőben sétálgatva, szándékosan figyelve a különböző hangokra, rájöttem, hogy rég találkoztam ennyire megnyugtató programmal. A karkötőmet megtekerve a csuklóm körül csendben nézelődtem, és megpróbáltam észrevenni a madarakat a lombok közt, de egyelőre egyet sem láttam. Továbbindulva megint haladtunk egy kicsit, én pedig érdeklődve pillantottam a mellettem sétáló Kornélra, aki nem

hagyott le, nem csatlakozott a többiekhez, hanem végig ott volt a közelemben, akkor is, ha nem sokat beszéltünk egymással. – Te jössz – szólaltam meg hirtelen, és úgy tűnt, sikerült Kornélt meglepnem, mert csodálkozva nézett rám. – Hogy? – kérdezte. – Most te mesélj magadról valamit, eddig mindig csak rólam beszéltünk. – Ó, oké. Mit akarsz tudni? – Bármit – tártam szét a karomat. – Bármit… – ismételte meg átgondolva. – A nagyanyám nem instázik – kezdte, mire akaratlanul is felnevettem. – Nagy hiba – biccentettem. – Majd ráveszem – legyintett. – Van egy öcsém. – Hány éves? – Tizenöt – felelte. – Ő is sportol? – Úszik – bólintott. – Sportos család – értettem meg. – A szüleim miatt… Mindketten olimpikonok – mesélte. – Nálad? – Nincs testvérem – feleltem. – Apukám a Műszaki Egyetemen professzor. – Akkor már értem, miért deriválgattál gyerekkorodban – jegyezte meg. – Igen, vagyis… – nevettem el magam zavartan. – Azért mást is csináltunk. – Például? – Differenciál egyenletek – mondtam, Kornél pedig szórakozottan figyelt. – A legjobb program – tettem hozzá

mosolyogva. – Elhiszem – bólogatott a lehető legmeggyőzőbben. – És az anyukád? – érdeklődött, a kérdésére pedig megmerevedtem, és kiszáradt a torkom. – Most rólad beszélgettünk – jegyeztem meg halkan, Kornél pedig láthatta, hogy valami nem stimmel, mert zavartan kifésülte a szeméből a haját, és bólintott. Egyikünk sem szólt semmit, csak megálltunk a csoport mögött, és figyeltük a fák ágait, újabb madarat keresve. Nem tudtam, hogy meddig tart a program, de nagyon szerettem volna visszamenni, hogy magam lehessek. Hirtelen kínzó bűntudat kezdett gyötörni, amiért jól éreztem magam, egészen Kornél kérdéséig. Nem is az vágott mellbe, hogy rákérdezett, hiszen nem tudhatott róla. Amitől borzasztóan éreztem magam, az inkább az volt, hogy egészen a feltett kérdésig szinte megfeledkeztem arról, hogy mennyire szar minden valójában. És ettől a felismeréstől legszívesebben bőgtem volna, annyira haragudtam magamra. Mert egyszerűen úgy éreztem, hogy soha, semmilyen esetben nem lehetek önfeledt, nem jár a kikapcsolódás, és nem érezhetem jól magam, miközben… Miközben anyu már nincs. – Hé – fogta meg a karomat hirtelen Kornél, mire feleszméltem, és kissé kitisztult fejjel néztem rá. – Igen? – kérdeztem kábán. – Arra – mutatott a többiek irányába, én pedig akkor vettem észre, hogy letértem az ösvényről, és teljesen másfelé indultam. – Köszi – motyogtam zavartan, és kilépve a sűrű aljnövényzetből, visszatértem a kitaposott útra, ahol beértem a csapatot, akik továbbra is a fákra bámultak.

– Látunk valaha egy bánatos madarat? – kérdezte Isti, a sötétzöld csapat másik infósa. – Türelem – szólt rá a sárga csapat tanára. – Az ornitológia a türelmen alapszik – közölte bölcsen. – Jó, én értem, de amikor nem érdekelnek a madarak, akkor állandóan látok egy rahedlit, a múltkor le is szart egy galamb, most meg direkt azért jöttem, hogy lássak egyet, és nincs egy darab sem az egész erdőben – panaszolta. A többiek egyetértettek vele, és szinte követelték a tanártól, hogy hozzon oda nekik egy szárnyast, mert különben is elfáradtak. A túraösvényen kialakított padoknál és asztalnál pihentek meg, és miközben a tanár megpróbálta elmagyarázni, hogy gondoljanak csak bele, ezek után milyen nagyszerű érzés lesz látni egy példányt, addig én az ösvény másik oldalán lévő asztalra ültem fel. A fák lombjai közt felfelé nézve lehunytam a szemem, és a gondolataimmal küzdöttem, miközben gyötört a lelkiismeret-furdalás, és ezúttal már Kornél miatt is bűntudatot éreztem, mert az elzárkózó és hirtelen elutasító magatartásom vele szemben nem volt fair, hiszen ő egyszerűen csak érdeklődött. Totális nyomorultnak éreztem magam, és megpróbáltam fejben rendezni a dolgokat, tudva, hogy végül valami miatt úgyis a padlón leszek. – Minden rendben? – kérdezte Kornél. A szememet kinyitva ott találtam a padon ülve, amint összeráncolt homlokkal néz rám. – Persze – hazudtam, a karkötőmet tekergetve. – Csak…? – tette hozzá. – Nincs csak – ingattam a fejem szomorú mosollyal. – Mindig van csak – nevette el magát. – Figyelj, bocs, az előbb

egyértelműen belenyúltam valamibe, amibe nem kellett volna. Ha tudtam volna… – túrt a hajába. – Semmi baj – nyugtattam meg. – Biztos? – Biztos – biccentettem határozottan. – Oké – dőlt hátra a padon, és látszott rajta, hogy még mindig kételkedik. Ahogyan az is tisztán leolvasható volt az arcáról, hogy szívesen visszacsinálná az egészet, vagy váltana témát, de az elsőhöz nem volt képessége, a másodikhoz pedig bátorsága. – Ott egy madár – szóltam mellékesen a fára mutatva, mire Kornél a fejét hátradöntve pillantott oda, közben pedig a másik oldalról átrohant a sárgák tanára, és a távcsövét a szeme elé kapva bámult fel. – Egy Garrulus glandarius! – szólt boldogan. – Az valami ritka cucc? – érdeklődött Karesz. – Egy egyszerű szajkó – emelte fel a telefonját Marci, aki időközben kiguglizta. – A tanár úr úgy érzi, ha latinul mondja, akkor különlegesebb fajnak tűnik – forgatta a szemét. – Egy verébnek is úgy szokott örülni, hogy „ott egy Passer domesticus” – fűzte hozzá, a többiek pedig hangosan felnevettek, amitől elrepült a megfigyelt madár. – Na, most jól meglépett a Garrulus akármi – tárta szét a karját Isti tettetett csalódottsággal. – Ha kipihentétek magatokat, akkor mehetünk tovább – szólt a tanár leengedve a távcsövét, és a másik kísérőhöz odalépve arról kezdte győzködni, hogy Marci csak túloz, és egyébként is, nézze meg, hogy mennyi fajt látott már. Ehhez megmutatta az ornitológus-applikációját is. Az asztalról leugorva indulásra készen álltam, de mielőtt a

többiek után mentem volna, bevártam Kornélt, aki mellém érve érdeklődve nézett rám. – Akkor… Jók vagyunk, Újvári Hanna? – Jók – mosolyodtam el halványan, és megráztam a fejem. – Csak… Van, amiről nem igazán beszélek. – Értem. – Nem azért, mert nem akarok – tettem hozzá gyorsan, mert nem szerettem volna megbántani. – Hanem mert nem tudok – suttogtam. – Értem – ismételte meg Kornél bólintva. – Nem kérdezlek. – Köszönöm – pillantottam rá hálásan. – Nem… – tűrtem a fülem mögé a hajam. – Nem voltam mindig ilyen – ráztam meg a fejem. – És szerintem te a régi énemet jobban kedvelted volna. Azt mindenki jobban kedvelte – sóhajtottam fáradtan. – Láttam – biccentett, és egyértelműen a régi Insta-képeimre utalt, amiket megnézegetett. – De kérhetek valamit? – Persze – néztem rá. – Rendkívül okos lány vagy, Újvári Hanna, de azért ne akarj helyettem gondolkodni. El tudom dönteni, hogy kit, és főleg, hogy mikor kedvelek – mosolyodott el, én pedig lesütöttem a szemem, és óvatosan biccentettem egyet, majd előhúztam a telefonomat. A háttérképre nézve anyu arcán a megszokott mosoly kicsit bosszúsnak tűnt, mintha haragudna, amiért éppen elszúrom a dolgokat. Mit akarsz mondani? – gondolkodtam a képet nézve. – Hogy legyek nyitottabb? Kedvesebb? Ez a baj? – meredtem a fotóra. Jó, akkor megpróbálom – bólintottam alig láthatóan, és arra gondoltam, hogy amennyiben van egy srác az univerzumban, aki annak ellenére érdeklődik irántam, hogy a háttérképemen lévő fénykép vélt reakciói alapján határozom

meg a döntéseimet, akkor… Akkor az a fiú megérdemli, hogy kedves legyek vele. Az órámra pillantva ellenőriztem, hogy vajon Bernadett és Lóri hogy állhatnak, majd kissé idegesen arra jutottam, hogy még nagyon messze vannak a végétől. – Izgulsz a többiek miatt? – kérdeztem Kornélt, kisegítve azzal, hogy témát váltok. – Nem igazán – rázta meg a fejét. – Csenge és Bence mentek tőlünk – mondta, és így már értettem, hogy miért nem. Az akrobatikus rock and rollban kimagasló eredményeket elérő Csengének és az atléta Bencének nem lehet akadály egy biciklitúra. – Nálatok sem hiszem, hogy gond lenne – tette hozzá. – Bízom benne – feleltem hosszasan kifújva a levegőt. – Hogyhogy madarászni jöttél, és nem mentél a barátoddal a medencénél lógni? – pillantott rám féloldalasan. A kérdése meglepett, és hirtelen nem is tudtam, hogy erre mit reagáljak, egyszerűen csak jött, amit elsőre gondoltam: – Mi bajod van Mátéval? – Semmi – tagadta azonnal. – Gyakran emlegeted. – Gyakran látlak vele – vonta meg a vállát. – És gondoltam… – Ne gondold – ráztam meg a fejem. – Kedves srác, és eléggé bírom. Ahogyan mindenki – mondtam, aztán gyorsan hozzátettem. – Szinte mindenki. Kornél a helyesbítés hallatán elmosolyodott. – De sokszor választ olyan elfoglaltságot, ami nekem túl sok – tettem hozzá. – Ezért jöttem inkább ide. – Értem. Ez inkább introvertáltaknak való program – jegyezte

meg szórakozottan. – Valami olyasmi – értettem egyet. – Nem bánom, ha nincs szelfi és kamerázás és élőzés és telefonozás és… És nincs semmi. – Ahhoz képest, hogy ennyire nem bírod, elég sokat telefonálsz. – Apuval szoktam – feleltem. – Bocs, ez megint egy olyan, amihez nem volt közöm – ingatta a fejét Kornél. – Nem, apuról szívesen mesélek… – mosolyodtam el, megpróbálva elrejteni a mögötte megbújó szomorúságot. – Ő akarta, hogy eljöjjek ide, miatta vagyok itt, de közben tudom, hogy ezáltal egyedül maradt, és ez okoz egy kis vívódást. Ezért látod ennyiszer, hogy telefonálok. Vele beszélek – meséltem. – Vagy a nagyival – tettem hozzá. – Aki lelkes Insta-követőm – biccentett. – Igen – nevettem el magam a fejemet fogva. – És akkor velük beszélsz annyit, mással nem… – gondolkodott Kornél hangosan. – Mit szeretnél tudni? – pillantottam rá elfojtott mosollyal. – Van valami, amit tudnom kellene? – dobta vissza a labdát. – Nincs – ráztam meg a fejemet, és kissé hevesebben vert a szívem, de ezt egyelőre betudtam annak, hogy az erdőben gyalogolok párás időben. Kornél vigyorogva sétált mellettem, aztán összehúzott szemöldökkel fordult felém. – Oké, most ugye azt dumáltuk meg, hogy nincs barátod? – tisztázta le. – Azt – erősítettem meg, és a fejemet elfordítva félrenéztem a fák irányába, hogy ne lássa a reakciómat, vagyis azt, hogy

idiótán vigyorgok. Az előttünk haladó csapat hirtelen megállt, amikor a vezetőnk észrevett valamit. – Na, kinek ismerős a fészek? – mutatott fel a fára. – Nem tudom, talán a sulinkból valakié? – kérdezte Marci unottan. – Nagyon vicces vagy, Marcell – dünnyögte a tanára, majd inkább körbefordult, hátha valaki másnak van használható tippje. – Én úgy gondolom, hogy ez egy… – vakargatta a homlokát Karesz – madáré – hozta meg a döntését. – Nagyszerű megállapítás – közölte a hobbiornitológus tanár lehangolva, aztán inkább nem kérdezgetett, hanem elmondta, hogy éppen mit látunk, és tovább is haladtunk. Az erdőt járva, madarak után kutatva viszonylag gyorsan telt az idő, de ezt nem feltétlenül a programnak tudtam be, hanem inkább annak, hogy örültem Kornél társaságának, és nem titkoltan annak is, hogy az ismerkedésünk lassan, és mindkét fél részéről megfontoltan történt. Örültem, hogy van végre valaki, aki nem rohan le a kérdéseivel, az okosságaival, nem kezd el tanácsokat osztani, nem mesél magáról vagy egy ismerőséről hasonló sztorit. És legfőképpen annak örültem, hogy bár az információi alapján tudta, hogy másfél évvel ezelőtt történt az életemben valami, ami mindent megváltoztatott, nem kezdte el, hogy majd lesz jobb, nem jött a közhelyekkel, hogy az idő mindent meggyógyít majd, és azt sem mondta, hogy tudja, milyen rossz nekem. Mert nem tudta. Senki nem tudta, ennek ellenére Kornél volt eddig az egyetlen, aki kihagyta ezt a beszólást, az elmúlt egy évben mindenki mástól megkaptam.

Kornél borzasztóan óvatosan közelített a témákhoz, és ha valamibe véletlenül bele is tenyerelt, akkor sem próbálta utána menteni a menthetőt, hanem egyszerűen csak elhallgatott, ami számomra többet ért minden szónál. – Kis szünet – állt meg a tanár az újabb pihenőhelynél, mire a többiek egy-egy vizespalackkal a kezükben leültek a padokra, és kissé fájdalmas arccal súgtak össze, hogy vajon még mennyi ideig kell az erdőben bolyonganunk. Az egyik üres padon átvetettem a lábam, és leültem rá, kinyitva a palackot, amit a sötétzöldek tanára adott a kezembe. Kornél az asztalhoz lépve lehúzta a pulcsija cipzárját, és levette a felsőt, amit hanyagul a padra dobott, aztán kibontotta a saját vizét, és leült velem szemben. – Mi a cél? A kajakozással? – érdeklődtem, miközben beleittam az üvegbe. – Mint mindenkinek. Olimpia – felelte egyszerűen. – Értem. Bocs, nem tudtam, hogy ez ennyire egyértelmű, nem vagyok túl jó sport témában… – De, gondolom, hallottál a görögökről, akik az első játékokat szervezték… – kezdte, mire a beszólásán hangosan felnevettem. – Tudom, mi az az olimpia – közöltem röhögve. – Huh, akkor jó, mert nagyon az elején kellett volna kezdenem – mosolygott rám. – Ott van az a láng, nem? – tettem a hülyét, Kornél pedig nevetve bólintott. – Aha, van valami tűz – helyeselt. – Akkor képben vagyok – mondtam. – Meglepően jól informált vagy – dicsért meg vidáman. – Igyekszem.

– Ha minden jól megy, akkor összejöhet – váltott át komolyra. – És egyébként Bernadettnek is vízilabdában – tette hozzá. – Tényleg? – csodálkoztam el. – Persze, válogatott – felelte, aztán látva, hogy nem vagyok annyira képben, hozzátetette: – Azt hittem, jobban ismeritek egymást. – Nem, igazából mi négyen most kerültünk össze, eddig nem annyira töltöttük együtt az időt. Zsombival és Bernadettel csak látásból ismertük egymást a suliból. Lórival egy kicsit jobban, mert osztálytársak vagyunk, de azt hiszem, ennek ellenére a távolabbi ismerős kifejezés illene ránk a leginkább – meséltem, Kornél pedig őszintén meglepettnek tűnt. Nem csodálkoztam rajta, az ő csapatukról üvölt, hogy a versenyen kívül is jóban vannak. Ez egyszerűen látszik azon, ahogyan beszélnek vagy viselkednek egymással. – Értem – felelte Kornél. – De őszintén örülök, hogy Bernadett ennyire sikeres. Nem tudtam róla – gondolkodtam el. – Mi nem voltunk soha… jóban – tűrtem a fülem mögé a hajam. – Rosszban sem – tettem hozzá gyorsan. – Csak… Nagyon mások vagyunk. Voltunk. És ez mindig is érződött a kapcsolatunkon. Nem volt kapcsolódási pontunk, ő sportol, edzésre jár, suli után mindig rohan, én meg… – Integráltál – segített ki Kornél. – Nem – ráztam meg a fejem mosolyogva. – A matekversenyek és eredmények mellett én… Lógtam a neten – vontam meg a vállamat. – Mint mindenki? – kérdezte mosolyogva. – Nem – ráztam meg a fejem –, én tényleg túltoltam –

sóhajtottam. – Ha nem tanultam, akkor sokat posztoltam, sok appot használtam, mindenhol regisztrálva voltam. Snapchat, Insta, ask.fm, Musicakármi… plusz ott volt a csatornám a YouTube-on, úgyhogy elvoltam – meséltem, és zavartan megdörzsöltem a homlokomat. – Túl sok időt szúrtam el ezekkel a baromságokkal. Túl sok és túl értékes időt. Aztán egy nap lelőttem az összes felületemet – mondtam ki. – Ami a lényeg, hogy kilencedikben, amikor mindenki megismeri a másikat, mi Bernadett-tel eléggé különbözőek voltunk, és másfelé orientálódtunk, aztán a kapcsolatunk így maradt, attól függetlenül, hogy velem vagy bennem közben sok minden változott. – Kornél csendben hallgatott, és a kezében lévő palack címkéjét szaggatta le. – Szóval… – köszörültem meg a torkomat. – Jó hallani egy kívülállótól, hogy Bernadett nagy jövő előtt áll, és ilyen céljai vannak – mosolyodtam el. – És a te céljaid, Újvári Hanna? – érdeklődött Kornél. – Hosszú távú nincs – ráztam meg a fejem egyszerűen. – Rövid távú pedig… Most itt vagyok – tártam szét a karomat. – Aztán majd nem leszek itt. – Pesszimista – ingatta a fejét. – Realista – javítottam ki gondolkodás nélkül, és felálltam a padról. – De sokszor a kettő ugyanaz – tettem hozzá. – Gondolod? – kérdezte mosolyogva. – Sajnos igen. Bárcsak ne így lenne – feleltem. Kornél megértette, hogy ezt miért mondom, ezért csak némán bólintott, és nem kezdett el okoskodni, aminek borzasztóan örültem. – Azért én mégis örülnék neki, Újvári Hanna, ha sokáig itt lennél – állt fel Kornél is, és megállt előttem, mire hálás mosollyal néztem fel a szemébe.

– Köszönöm – suttogtam. – Indulunk visszafelé! Tartsátok nyitva a szemeteket! – jelentette be a sárga csapat tanára. – Pillanat, még ne induljunk! Isti, vedd fel, ahogy tigrisbukfencezek egyet az avarban, majd odaszerkesztek egy stukkert a kezembe – szólt Karesz. A barátja rögzítette, ahogyan elgurul néhányszor, fegyvert formálva a középső és mutatóujjával. Csodálkozva néztük, ahogyan egymás után újra és újra felveszik a jelenetet, aztán amikor Karesz végzett, leporolta a ruháját, majd csatlakoztak hozzánk. A sárga csapat tanára megrettenve nézett rájuk. – Srácok, kevesebb videojáték, több természet – tanácsolta. A fiúk nem reagáltak rá, egyszerűen csak kiröhögték, aztán azt tervezgették, hogy milyen effekteket tesznek majd a videó alá. Amennyit hallottam, azok alapján Karesz kezében lesz egy fegyver, a háttérben pedig egy régi, rozsdás katonai dzsip és egy kisebb robbanás. – Én is szeretnék kérni egy pillanatot, készítenék egy képet az Instámra, ahogyan a fák között átszűrődik a napfény – állította meg a csapatot ezúttal Marci, és előszedve a telefonját, megkereste a legideálisabb pózt ahhoz, hogy a feje felett lévő leveleken átszűrődő napsugarat le tudja fényképezni úgy, hogy a kép is jó legyen, és a gerince se törjön ketté. Amikor Marci kész lett, dobott a képre néhány effektet és filtert, ami után már fel sem lehetett ismerni az eredeti helyszínt, és kiélvezve a túraösvényen lévő mobilnetet, fel is töltötte az oldalára. Csendben sétálva elképzeltem, ahogyan Marci Instát nézegető ismerősei belájkolják a fotót, mondván „aszta, de szép!”, és már tovább is pörgetnek valaki más képére,

mondván „aszta, de jó kaja”, majd azon is túllesznek, és valaki mást nézve azt mondják: „aszta, de jó neki”. – Még valaki? Boomerang, Snapchat, depis Tumblr-fotó, esetleg live az erdőből? Valami? – fordult Kornélhoz és hozzám a tanár, megelégelve, hogy ezzel telik az idő. – Nem – ráztam meg a fejem. – Kihagyom – intett Kornél is. – Na, a végén még kiderül, hogy van remény – tűnődött el a sárgák tanára kettőnket nézve. – Elnézést, azt hiszem, megrándult a nyakam tigrisbukfencezés közben – lépett oda hozzá Karesz. – És van természetes szelekció is – dünnyögte a tanár, aztán megvizsgálta Kareszt, és megnyugtatta annyival, hogy „megmarad”. Visszafelé Kornéllal valamennyire lemaradva követtük a többieket, és egy kicsit furcsán éreztem magam attól, hogy előre sajnáltam, a visszaérkezésünkkel ez a pillanat elmúlik, és ugyanígy már soha nem ismétlődhet meg. – Fel sem merült benned, hogy nemet mondasz? – érdeklődtem, amikor azt mesélte, hogy miként választották ki a versenyre. – Nem – rázta meg a fejét. – Miért? – nevettem el magam hitetlenül. – Sportsuliból jövök, amikor kiderült, hogy bejutottunk, mindenki jelentkezni akart – mesélte. – Várj – akadtam meg. – Ti tudtátok, hogy mi az az Iskolák Országos Versenye? – Dehogyis – röhögte el magát. – Senki nem tudja. – Na azért – könnyebbültem meg.

– Nálunk csak szóltak, hogy van egy ilyen, csekkoltuk a neten, nem igazán találtunk róla semmit a béna honlapján kívül, de ettől függetlenül mindenki jelentkezett. Verseny-verseny – vonogatta a vállát. – Akkor nálatok több volt a jelentkező, mint négy fő? – Nálunk mindenki jelentkező volt – nevette el magát. – Nálatok? – Az igazgató négyünket választott ki, a bizonyítványosztás után behívott minket az irodába, és megkért, hogy képviseljük a Szirtest. – Rögtön elvállaltátok? – A többiek igen. Én átgondoltam… párszor – mondtam. – Megbántad? – kérdezte őszintén, engem pedig meglepett, hogy eszébe jutott ez a lehetőség is. Nem válaszoltam azonnal, hanem többször átgondoltam, végül a fejemet ingatva néztem rá. – Bizonyos szempontból jó, hogy itt vagyok, bizonyos szempontból rettenetesen rossz döntésnek tartom, de… de nem bántam meg – válaszoltam. – A végén több lesz a jó, hidd el. – Hogy lehetsz ennyire optimista? – nevettem fel csodálkozva széttárva a karomat. – Vagy realista? – kérdezte félredöntve a fejét, úgy mosolyogva rám, mire átgondoltam a szavait, és a szemébe nézve bólintottam. – Meglátjuk.

14. A táborba visszaérve a sárga csapat tanára örömmel jelentette be, hogy négy madarat is látott, abból egyet még soha, ezért kimondottan sikeresnek ítélte meg a fakultatív programot, majd a biztonság kedvéért elkísérte Kareszt az orvosi szobába, hogy megnézzék a nyakát, ami állítása szerint megroppant tigrisbukfencezés közben. A többiek is szétszéledtek a visszaérkezésünket követően, így a kiskapu előtt Kornéllal némiképpen tanácstalanul álltunk egymással szemben. – Akkor… – Én… – kezdtük tökéletesen egyszerre, mire mindketten elnevettük magunkat. – Szóval – kezdte újra Kornél. – Megyek, megkeresem Zolit… – fésülte ki a haját a szeméből, és a pingpongasztal irányába fordult, ahol a fekete csapat egyedül maradt tagja pattogtatta a labdát. – Én pedig megnézem Zsombit – mutattam az ellenkező irányba. – Oké – biccentett. – Gondolom, később… – Később – vigyorodtam el a cipőm orrát nézve, amire sárosan száradt rá egy, az erdőben összeszedett falevél. Kornél mosolyogva hátat fordított, és elindult a pingpongasztalhoz, amikor zavaromban felhúztam az orromat, és tudtam, hogy valamit még mondanom kellene, de fogalmam sem volt, hogy mit. – Kornél – szóltam utána. A kajakos srác megfordult, és kérdőn nézett rám. – Örülök, hogy te is eljöttél erre a programra… A madarasra – magyaráztam a hajamat birizgálva.

– Mondtam, hogy érdekel az ornitológia – vonta meg a vállát szórakozottan. – Még mindig? – kérdeztem visszatartott lélegzettel, pontosan tudva, hogy csak metaforikusan beszélünk róla. Kornél elmosolyodott, és széttárta a karját. – Egyre jobban, Újvári Hanna. Egyre jobban – kiáltotta hátrálva, majd megfordult, és odasétált Zolihoz. A beszólása hatására levakarhatatlan vigyorra húzódott a szám, és én is megfordultam, hogy a medencéhez menjek. A vízben éppen egy nagyobb társaság labdázott, köztük volt Máté és Zsombi is. – Hé, Hanna, visszaértetek? – kiáltott felém Máté a vízből, amikor meglátta, hogy leülök a medence szélére. – Igen – bólintottam. – És ennyire jó volt? – meredt rám. Akkor jöttem rá, hogy valószínűleg még mindig vigyorgok, ezért bólogatva elővettem a telefonomat. – Nagyon – feleltem, és a kijelzőre pillantottam. A háttérképemen anyu mosolyát teljesen másnak láttam, olyan volt, mintha éppen megbeszélnénk, hogy mi történik, és lányosan összenevetünk az apró, jelentéktelennek tűnő, számunkra mégis igazán fontosnak vélt részleteken, újra és újra átrágva magunkat azon, hogy pontosan mi volt, mit mondott, hogy értette, és… A képet nézve szép lassan lehervadt a vigyor az arcomról, és megsimítva a kijelzőmet, mélyet sóhajtva lehunytam a szemem. Istenem, miért nem beszélhetem meg vele a valóságban is?

15. Furcsa volt az ebédlőben Zsombival kettesben ülni az asztalunknál. Az egész étkező túlságosan kihaltnak tűnt a csapatok fele nélkül. A megfogyatkozott létszámú társaságok csendben ettek, alig-alig szólt valaki. A délelőtt folyamán mindenki elfoglalta magát, ebédre azonban már kezdett a hangulat nyomottá válni, egyre többen pillantgattak az ajtó irányába, vagy éppen az üres helyekre. Mi is szótlanok voltunk Zsombival, mindketten a gondolatainkba merülve turkáltunk az ételben, és vártuk, hogy visszaérjen Bernadett és Lóri. Ha egyáltalán visszaérnek… – Szerinted mikor? – törte meg a csendet Zsombi. A kilencedikes srác arcát szépen megkapta a nap, az orra és homloka le is égett, a bőre pirosan fénylett. – Nem tudom. Szerintem még órákig tart a feladat – pillantottam a telefonom kijelzőjére. – Oké – bólintott idegesen. – Mit csinálsz addig? – Ki kell mosnom pár cuccomat – avattam be a programomba. – Értem. És nem gond, ha addig én… – Nem – ráztam meg a fejem, anélkül hogy megvártam volna a mondat végét. Tudtam magamtól is. Visszamegy Mátéval a medencéhez. – Csak kend be az arcod naptejjel. Leégtél – tettem hozzá. – Rendben – állt fel az asztaltól. – Ha esetleg előbb látnád, hogy visszaérnek a többiek, akkor szólsz? – Persze, azonnal – ígértem meg. Zsombi felállt az asztaltól, és kiment az étkező épületéből,

hogy visszatérjen a programjához, ami az ebéd miatt félbeszakadt. Én pedig idegesen rágva minden egyes falatot, Bernadetten és Lórin gondolkodtam. Amikor végeztem, visszavittem a tálcámat a helyére, aztán a faházunkhoz mentem, hogy összeszedjem a szennyest. A tábor üresnek tűnt, nyoma sem volt a megszokott zsibongásnak, a feladatra elment versenyzők nélkül szinte megállt az élet. A medence felől hallatszott némi hangoskodás, és a focipályán valakik monoton ütemben rugdosták a labdát, egyébként pedig semmi, csak lézengtek az ottmaradtak, várva, hogy visszaérjenek a többiek. Amíg kiválogattam a mosnivalót, kinyitottam az ablakokat, hogy szellőztessek, mert megrekedt a délutáni meleg levegő a faházban. A ruhákat összekapkodva egy pillanatig hezitáltam, kezemben tartva a lehúzott párnahuzatot, aztán mélyen beleszagoltam. Az illat, ami Kornél pulcsijáról ragadt rá, olyan erővel és intenzitással kúszott fel az orromba, hogy szinte görcsbe rándult a gyomrom, majd akaratlanul is elmosolyodtam, és visszahúztam a párnámra, egyfajta „jól van az úgy” vállrándítással. Amíg újra felnyaláboltam a mosnivalómat, valami hang ütötte meg a fülemet, mire odakaptam a fejem. Nem láttam semmit, a házban csak én voltam. Azonnal beugrott, hogy a hangot valószínűleg a Csenge által látott mutáns szarvasbogár adta ki, ezért óvatosan az ajtóig hátráltam, ügyelve arra, hogy ne fordítsak hátat, majd magam mögé nyúlva megragadtam a hátamnak nyomódó kilincset, és kislisszoltam. Jobb a békesség. Ha csak a fele igaz annak, ahogyan Csenge beállította, akkor nem szeretnék egyedül megküzdeni a szarvasbogárral. A mosókonyháig sétálva szinte senkivel sem találkoztam,

messziről láttam különböző színekbe öltözött versenyzőket, és a medence irányából hallottam Titanilla tanárnő vihogását, ezért sietősen bementem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Pechemre nem egyedül voltam, az arany csapat két lánytagja, Veronika és Dóri már megint ott rögzítették életük tátogását. Amikor megláttak, azonnal leállították a felvételt, és bosszúsan néztek rám. Nem zavartattam magam, átmentem köztük és a mosógépre támasztott telefonjuk között, és az egyik szabad gépbe bevágtam a ruháimat. – Tényleg most kell mosnod? – kérdezte Veronika idegesen hajolva a kamerába, ahol megigazította a haját, és ellenőrizte, hogy nem ragadtak-e össze a szempillái. – Tényleg itt kell tátognotok? – kérdeztem vissza lazán, majd beindítottam a gépet, és leültem vele szemben a földre, megtámasztva a hátam az egyik szárítónak. A lányok nem reagáltak, hanem sértetten felkapták a telefonjukat, és visszanézték a felvételt, amit minden bizonnyal megzavartam. – Menjünk ki a fákhoz, ott is jó lesz – tanácsolta Dóri. – Jó, de akkor kezdhetjük elölről – bosszankodott Veronika. Te jó ég, kárba veszett a mutogatásuk. Majdnem megsajnáltam őket, de inkább elővettem a telefonomat, és megnyitottam rajta a játékomat. A sudokut nyomkodva hallgattam, ahogyan Dóri és Veronika agyalnak, hogy akkor mit csináljanak, hol vegyék fel, mert ez a helyszín lett volna a legjobb a kiválasztott számhoz és koreóhoz, ráadásul a telefon is tök jól ki lett támasztva, és… A szememet forgatva megráztam a fejem, és a lányok felé néztem. – Ha gondoljátok… – kezdtem, mire mindketten kérdőn

fordultak felém. – Én itt ülök, és ha ennyivel nem zavarom a videózásotokat – mutattam magamra –, akkor felőlem maradjatok, miattam nem kell kimenni. Látszott rajtuk, hogy ezzel megleptem őket, mert nem válaszoltak, hanem összenéztek, és szó nélkül, csupán szemkontaktussal kommunikáltak valamit. Gondolom, csapdát sejtettek, vagy egyszerűen csak nem értették, hogy miért lennék velük jó fej. – Hát… oké – bólintott végül Dóri. – Kösz – sziszegte Veronika is, nagyjából úgy, mintha a fogát húznák, aztán a fejére varázsolta a szereplős mosolyát, és a felvételt elindítva produkálni kezdték magukat a tizenöt másodperces zenére. Legalább hatszor végighallgattam a szám részletét, és a telefonomat nyomkodva a szemem sarkából láttam, ahogyan szenvednek a koreóval, egymás után ismételve. Amikor valamelyikük rontott, kezdték az elejéről. A közelükben lenni is fárasztó volt, el tudtam képzelni, hogy mennyire unalmas lehet nekik. De nem kérdeztem meg, hogy akkor miért csinálják. Mert pontosan tudtam. Volt idő, amikor én is kötelességemnek éreztem a posztolást, amikor számított, hogy mennyien követnek, és mennyi lájkot ér egy-egy feltöltött képem vagy videóm. Volt, amikor néztem, mennyien követnek, és komolyan zavart, ha visszaesést tapasztaltam. Istenem, micsoda problémák voltak… Aztán nálam egyik napról a másikra elmúlt a szereplési kényszer, és nem volt több fake posztolnivalóm sem. A lányoknál a jelek szerint még tart, és ahogyan elbambulva néztem feléjük, rájöttem, addig jó, amíg nem tudják, mi mindent veszítenek, amíg ezekre a szarokra gyártják

a kamu tartalmakat. Addig jó nekik, amíg a legnagyobb gondjuk annyiból áll, hogy toplistán maradnak-e a mutogatással, vagy letaszítja őket egy másik barátnőpáros, akik esetleg jobban mutogatnak. – Mi az? – kérdezte Dóri, amikor észrevette, hogy figyelem őket. – Ja, semmi, csak elgondolkodtam – legyintettem, elkapva róluk a tekintetem. Az arany csapat két tagja elkészült a videóval, aztán rögzítettek még egyet, ami ezúttal nem tátogás volt, hanem közölték a követőikkel, hogy holnap élőznek egyet innen a versenyről. Ezt is felvették vagy háromszor, mire mindent rendben találtak a videóban, és sikerült egy olyan pillanatot találniuk, amikor nem kattogott bele a mosógép. Amikor végre elkészültek, azt hittem, hogy kimennek, de ehelyett odaálltak elém, mire felnéztem rájuk. Az arckifejezésük alapján elszántak voltak, és nagyon úgy tűnt, most aztán mondani akarnak valamit. – Figyelj – kezdte Dóri –, lehetsz arrogáns, meg lenézheted, amit csinálunk – meredt rám úgy, mint aki most majd helyre teszi a fejemben a dolgokat. Reakció nélkül álltam a tekintetét, jelezve, hogy folytathatja: –, de tudod, hogy mennyi követőnk van? – Nem – feleltem teljesen őszintén. – Akkor nézd meg – mutatta felém a telefonját. Ránéztem a számra, és bólintottam. Oké, most már tudom. – Szóval a helyedben nem forgatnám a szememet – zárta le. Ekkor beszállt Veronika is. – Pontosan – mondta meg nekem jól.

Sóhajtva széttártam a karomat, és megráztam a fejem. – Jó – reagáltam le ennyivel. Talán ennél egy kicsivel nagyobb vitára készültek, de mivel láthatóan nem nagyon keltették fel az érdeklődésemet, ezzel nem igazán tudtak mit kezdeni. Kérdőn összenéztek, hogy vajon ez most mit jelent. Nem igazán jöttek rá, látszott rajtuk, hogy nem szokták hidegen hagyni az embereket. Pedig az esetemben pont ez történt. – És különben pedig – folytatta Veronika – nem csak azért csináljuk a videókat meg élőket, mert várják. – De azért is – fűzte hozzá gyorsan Dóri. – Jó, azért is, de főleg, mert mi vagyunk a tavalyi nyertesek – emlékeztetett Veronika arra, amit már mindenki tudott. Talán magukra is kellene tetováltatniuk. Úgy lenne az igazi. Unottan meredtem rá, várva, hogy befejezze a mentegetőzést, felvágást vagy bármit, amit éppen művelt. – Itt senkinek nincs fogalma arról, hogy mi fog történni. Kivéve… – Kivéve titeket – bólintottam, befejezve az unalomig ismételt mondandóját. – Igen – bólintott. – Azt hiszed, mi vagyunk a szemetek? – kérdezte felröhögve. – Nem. Miért lennénk? Teljesen normálisak vagyunk, amit a többi versenyző terjeszt rólunk, az csak irigység – közölte, és láttam rajta, hogy tökéletesen elhiszi a saját szavait. – Azért kerülünk mindenkit és videózunk inkább, meg csináljuk a saját dolgainkat, mert ez itt egy verseny. – Tényleg? – kérdeztem szórakozottan. – Na, majd meglátjuk, hogy milyen sokra mész a nagyképűségeddel – oltott le Dóri, akit a jelek szerint kezdett komolyan irritálni a stílusom, a viselkedésem, de lehet, hogy a

létezésem is. – Azt hiszed, hogy mi tavaly nem barátkoztunk, mint ahogy most mindenki? – tette csípőre a kezét Veronika. – Nem lógtunk a többi csapattal? – kérdezte. – Aztán kiestek. Mindenki kiesett, akit kedveltünk vagy megszerettünk. És akik bent maradtak, az ellenségeink lettek egy pillanat alatt – mesélte. – Úgyhogy bandázzatok csak kedvetekre, és legyünk mi a rohadékok, amiért nem segítünk másoknak, nem mondjuk el, hogy milyen feladat várható, satöbbi. Röhögjetek ki minket, meg beszéljetek rólunk nyugodtan. Csak elfelejtitek, hogy ez egy verseny, és ha nem is tűnik nagynak a tét, vagy sokaknak nem tűnik semmilyennek, azért mégis mindenkit nyerni küldött ide a sulija, és ahogy fogyunk, ez ösztönösen felszínre fog törni. És tudod, mit? Mi jót fogunk röhögni a síráson meg összeveszésen, mert tudtuk, hogy ez lesz. Most még jó – hadarta. – De aztán egyre kevesebben leszünk. Mindent látunk idén, amit tavaly megtapasztaltunk. Nagy barátságok. Nagy hülyülések. Ó, és a kedvencem. A szerelem. Egy versenyen. Bravó – néztek össze a lányok gúnyos nevetéssel. – Úgyhogy forgasd csak a szemed azon, hogy elvonulunk, és inkább a követőinknek készítünk videókat, mintsem olyan emberekkel barátkozzunk, akik akaratunk ellenére is az ellenfeleink lesznek – magyarázta, majd kifújta magát, és a szemembe nézve várta a reakciómat. – Kérdezhetek valamit? – köszörültem meg a torkomat. – Persze – bólintottak. – Ha mindez nem zavar titeket, hogy ki mit gondol rólatok, meg ilyesmi, akkor miért magyaráztok nekem közel öt perce minden előzmény nélkül, teljesen indokolatlanul, amikor én csak itt ültem, és tulajdonképpen meg sem szólaltam? –

gondolkodtam el. – Mert fejeket vágtál! – közölte Dóri sértetten. – Ó, értem – mosolyodtam el óvatosan. – Akkor elnézést – legyintettem szórakozottan. – Na, menjünk, mert idegesít – szólt Dóri Veronikának megint úgy beszélve rólam, mintha ott sem lennék. – Oké – értett egyet a másik lány is, és kifelé indultak a mosókonyhából. Én közben feltápászkodtam, és kivettem a lejárt adagot a mosógépből, majd átpakoltam a szárítóba. – Egyébként – szóltam utánuk, mire mindketten megtorpantak. – Miért mondtátok ezt nekem? – Mármint mit? – kérdezett vissza Dóri. – Hogy tavaly voltak barátságok, nagy hülyülések, szerelem – ismételtem meg a hallottakat, és igyekeztem rezzenéstelen arcot vágni. – Mert megtapasztaltuk azt, amit majd most ti fogtok – vigyorodott el. – Ki az a ti? – kérdeztem összeszorított foggal. – Ugyan már – rázta meg a fejét Veronika. – Állandóan a medencénél lóg a piros–sárga–fekete csapat összevegyülve, mindenki jóban van mindenkivel, óriási a haverság, közben meg a sárga csapatból a jó fej gyerek már belezúgott a fekete csapatból a szőke lányba – magyarázta meg, én pedig alig észrevehetően megkönnyebbültem, hogy Mátéra és Csengére gondolt, amikor az ominózus „szerelem” szót emlegette. – Úgyhogy ennyit erről. Majd akkor jöttök rá, hogy ez igazából egy verseny, amikor szépen kiesik valaki elsőként a hármas csapatból – vigyorodott el. – Tisztában vagyunk azzal, hogy ez egy verseny – mondtam

felszegett állal. – Tényleg? – mosolyodott el Dóri lesajnálóan. – Akkor, gondolom, gond nélkül kiejtitek majd egymást. – Igen – bólintottam a lehető leghatározottabban. – Kíváncsian várjuk – nyitotta ki az ajtót Veronika. – Nekünk mindegy, úgyis döntőben leszünk, közületek meg senki, de azért szeretünk mi is szórakozni egy kicsit, úgyhogy majd nézzük a műsort – közölte kedvesen. – Miért vagytok annyira biztosak abban, hogy döntőben lesztek? Egy feladat sem egyezik a tavalyival vagy az előzőekkel – érdeklődtem. – Mert nem feladatban dől el, hogy ki nyer – mondta ki egyszerűen. – Hanem fejben. És aki fejben összeroppan, mert az érzelmei irányítják, az feladatot sem tud teljesíteni. További jó mosást – köszönt el, és kivonultak az ajtón, otthagyva engem a kattogó szárítógéppel és a gondolataimmal. Az arany csapat lánytagjainak távozásával egyedül maradtam, és amíg vártam, hogy lejárjon a szárító program, a hallottakat emésztettem. Tudtam, hogy minden igaz, amit mondtak, és még csak gonosznak sem titulálhatom őket ezért. Kárörvendőnek igen. Számítónak is. De gonosznak nem. Egyszerűen csak a tapasztalataik alapján játszották az idei versenyt, úgy, hogy ők egyedül ismerték a szabályokat igazán. Hatalmasat fújtatva megráztam a fejem, aztán kikaptam a szárítóból a ruháimat, és visszavittem a házba, majd a medencéhez mentem, hogy kiszedjem Zsombit a vízből, és főként a társaságból, hogy egy kicsit észhez térjen, és realizálja magában, hogy miért is vagyunk itt. Ezzel a szándékkal léptem oda a vízhez, amiben egy már összeszokott társaság bandázott

gumiunikornissal és vízilabdával, miközben egymás után ugráltak be a vízbe. – Zsombi – guggoltam le a medence szélére. A kilencedikesünk mosolyogva úszott oda hozzám, és megkapaszkodott előttem. – Bejössz, Hanna? – Nem, és azt szeretném, hogy most te is gyere ki – kértem. – Visszajöttek a többiek? – kerekedett el a szeme. – Nem, még nincs hír a csapatokról – ingattam a fejem. – Akkor? – csodálkozott el. – Szerintem jobb lenne, ha együtt várnánk őket vissza, a padoknál, ahonnan rálátunk a kapura. – De most tök jól elvagyok, ha még nem jöttek vissza, akkor… – Zsombi – sütöttem le a szemem. – Tudod, miért vagyunk itt, ugye? – Persze. De amíg várunk, addig miért ne maradhatnék? Nem értem – rázta meg a fejét, én pedig kínomban lesütöttem a szemem, és magamban szidtam Kocsist, amiért egy ennyire tapasztalatlan és befolyásolható tagot küldött velünk. – Jó, maradj – adtam meg magam, mert nem tudtam volna diszkréten felsorakoztatni az érveimet, mivel közben egyre többen úsztak oda Zsombi mellé, és figyeltek ránk. – Oké – mosolyodott el a kilencedikes. – Vigyáztam! – ordította el magát Máté, és mellettem elfutva beleugrott a medencébe. A vízbe érkezését hatalmas csobbanás követte, aminek nagy része a ruhámon és rajtam landolt. – Bocs, bocs – intett felém Máté röhögve a medencéből. – Ez csak víz, mindjárt megszárad – mondtam legyintve. – Akkor akár be is jöhetsz – ragadta meg a derekamat