ráhagyják. Suli után is bent marad a többi geekkel, senki nem tudja, hogy miért, nem beszélnek egymással hétköznapi módon, csak totál kretént adva idegen szavakkal és kifejezésekkel kommunikálnak egymással, mert ők a különcök… – fejeztem be. – A valóság nem ilyen. Van, aki humán tárgyakból erős, van, aki sportoló, és van, akinek a reál megy. Olyan is van, akinek meg minden. De az érdeklődési kör nem vetül ki ennyire az emberre, nem lehet sablonosan kategorizálni. Kornél gondolkodott azon, amit mondtam, miközben egy újabb villámlás világította meg az arcát. Végül sóhajtva széttárta a kezét. – Jó. Igazad van, Újvári Hanna. Ezzel a béna tinifilmek és vígjátékok kilőve. Akció? – Miért nem kell senkinek beállítania a tükröt és az ülést, ha egy új autóba száll be autós üldözésnél? Hogy passzolhat pontosan egy vadidegen kocsi? – kérdeztem. – Okkké – röhögött fel. – Képregény-adaptáció? – Ebbe ugye nem akarod, hogy belemenjek? – nevettem el magam. – Jogos, hagyjuk. Dráma? – Jutott elég belőle a valóságban anélkül, hogy vágytam volna rá. Tovább – szóltam halkan. – Horror? – Halomra ölik az embereket, senkit nem érdekel, ők senkinek nem hiányoznak, csak a főszereplő a lényeg, hogy ő megmeneküljön. – Fantasy? – Csak játékban – vontam meg a vállamat. – Sci-fi?
– Hm. A sci-fit szeretem – gondolkodtam el. – Amelyik értelmes – tettem hozzá gyorsan. – És igen! – emelte fel az ökölbe szorított kezét Kornél. – Van remény – közölte elégedetten, én pedig mosolyogva néztem. – Zene? Milyen zenét szeretsz? – érdeklődött témát váltva, mert úgy tűnt, kimaxoltuk a filmeket. – Hát… Egy ideje nem hallgatok semmit, csak random Spotify lejátszási listákat olyan számokkal, amiket nem ismerek. – Miért? – csodálkozott el. – Mert a legtöbb zenéhez, amit szeretek, köt valamilyen emlék, és nem hat rám pozitívan. – Értem. Bocs. – Nem kell mindig elnézést kérned, ha olyan témát érintünk, ami kínos csendet eredményez – mondtam lehajtott fejjel, és a sötétben az ölembe ejtettem a kezemet. – Ez gyakran megesik velem. Szinte mindig – suttogtam. – De egyébként szeretem a zenét – mondtam. – Rengeteg számot hallgattam versenyek előtt, meg felkészüléskor, és úgy általában is. – Klassz. Miket? – Hát, a legnagyobb kedvencem az Avenged Sevenfold – gondolkodtam. – Jó ízlésre vall – vágta rá azonnal, mire elmosolyodtam. – Köszönöm – bólintottam, de nem tettem hozzá, hogy anyu által ismertem meg a bandát. Ő szerette nagyon, és ahogyan az lenni szokott, átragadt rám a stílusa, és egy idő után már együtt fangirlködtünk. Terveztük, hogy egyszer elmegyünk egy koncertre. De… De már nem megyünk. Istenem, milyen semmiség. Csak egy hülye koncert, és mégis, belegondolva, hogy már képtelenség teljesíteni ezt a pontot a bakancslistánkról.
Vagy bármelyik másikat. Nem is hallgattam az együttestől semmit azóta. Azóta, hogy a temetésen szólt a So Far Away. Az emlék hatására óriási gombóc keletkezett a torkomban, és meg kellett ráznom a fejem, hogy eloszlassam a képet arról a napról, de olyan erővel csapott meg, hogy még az illatokat is éreztem, és újra láttam a napsütést, ami furcsán narancssárgának tűnt a temetőben gyalogolva. Éreztem a karomon a nagyi szorítását, a másik oldalamon pedig apu folyamatos szipogását hallottam. Mögöttünk a rokonok és barátok, akik arra az egy napra gyászba borultak, másnaptól pedig folytatták az életüket. Ott voltak az unokatestvéreim, meg apu szülei, valahol hátul anyu kollégái, és még egy rakás olyan, számomra illetéktelennek tűnő ember, akikkel addig sem és azóta sem volt túl sok kapcsolatunk. Lényegében csak hárman kellettünk oda. Apu, a nagyi és én. A többiek csak jelen voltak. Mert úgy illik. Aztán el is tűntek. Mert úgy kényelmesebb. – Hé – szólt Kornél, mire kizökkentem a gondolataimból, majd felszegtem az állam, és a szemébe néztem. – Jól vagy? – érdeklődött. – Persze – mosolyodtam el szomorúan, miközben az újabb villámlás megvilágította a sötét konyhát. A kajakos srác kedvesen nézett rám, és az ujjait szorosabban fonta az enyém köré. Az érintésétől a mellkasomban végighullámzott egy érzés, és megremegett a gyomrom. Ott ültünk a nyári éjszakán, az erdőben lévő étkező konyharészlegén, a legnagyobb viharban, amit eddig láttam, odakint másodpercenként villámlott és dörgött, a szél őrült erővel rázta a fákat, de nem számított. Ahogy Kornél szemébe néztem, és eszembe jutott a másnapi kiesés lehetősége,
megmagyarázhatatlan keserűség öntötte el az egész testemet, és az agyamban egymásnak feszültek az ellentétes gondolataim. Ha haza kell mennem, akkor megyek. Apunak szüksége van rám, és ez különben sem az én életem itt. Az én életem nem vidám, nem önfeledt, és főként nem boldog. Ez nem a valóság, a valóság az, ami otthon vár, az üres lakás, a polcokon lévő fényképek, amik közé már nem készülhet új. A csendes vacsorák, ahogyan minden falat hangos nyelésénél érezni, hogy hiányzik az asztaltól egy fő. A széttört álmok és tervek, egy koncert, amire soha nem mehetünk már el, egy utazás, amire nem foglalhatunk három jegyet. Az ünnepek, amiket nem élvezhetünk többé ugyanúgy, a hétköznapok nyomorúságos üressége, a céltalan lézengés. Az élmények, amiket nem élhetünk át együtt, vagy amiket nem mesélhetünk el egymásnak. A hiány kínzó és gyötrő démona, ami óraműpontossággal működve emlékeztet minden egyes pillanatban arra, hogy valaki, akit szeretünk, nincs többé. A soha szó tényleges jelentése, ami valóban azt jelenti, hogy ebben az életben már biztosan nem láthatjuk többé a szerettünket. Mégis… Ahogyan a földön ülve Kornél a kezemet fogta a vihar közepén, önző módon a szívem mélyén azt kívántam, bárcsak egy kicsit tovább tarthatna ez az állapot, egy kicsit még maradhassak, mielőtt visszatérek a valóságomba, és ezt az egészet a hátam mögött hagyva újra azzal foglalkozzak, amivel az elmúlt egy évben minden egyes napom telt. Az újabb hangos dörgéstől összerezzentem, mire Kornél közelebb húzott magához. Felnézve a szemébe sokkal közelebb volt, mint amire számítottam, az illata megcsapott, és mélyen belélegeztem, miközben hallottam a fülemben a saját szívverésemet. A
következő pillanatban mindketten oldalra kaptuk a fejünket, mert az étkező irányából ajtócsapódást hallottunk. – Mi volt ez? – suttogta a sötétben, annyira közel hozzám, hogy a leheletét éreztem a bőrömön. – Talán a szél – motyogtam halkan, kissé kábán, de Kornél a fejét rázva felállt, és a tálalóablakhoz ment. Összeszedve magam én is feltápászkodtam, és odalépve mellé kilestem a tálcakiadó pulton. Az étkező teljesen sötét volt, de a léptekből hallottuk, hogy valaki megérkezett. Hunyorogva, összeráncolt homlokkal néztem az alakot, aki leült az egyik asztalhoz, és a telefonját előszedve netezni kezdett. Ekkor az arcát megvilágította a kijelző fénye. És megláttam Mátét. – Mit csinál? – csodálkoztam. – Kérdezzük meg – húzta ki magát Kornél, és a konyhaajtóhoz lépve kivágta maga előtt. A hirtelen hangtól Máté összerezzent, és teljesen ledöbbenve nézett ránk, amikor meglátta, hogy kilépünk a konyhából. – Hát ti meg…? – tette le a telefonját az asztalra, és a szemét meresztgetve pillantott hol az egyikünkre, hol pedig a másikunkra. – Kerestünk valami kaját – mutatott Kornél a háta mögé. – És te? – Nem tudok aludni, kijöttem egy kicsit netezni – röhögte el magát. – De elég unalmas, úgyhogy örülök, hogy itt vagytok – nyúlt a telefonjához, és mielőtt felkapta volna, én a világító kijelzőre néztem. A Google volt megnyitva, keresett valamit. Máté látta, hogy észrevettem, ezért mosolyogva folytatta: – Csekkoltam ezt a titokdoboz-dolgot, amit említettél.
– És megtaláltad? – kérdeztem kicsit összezavarodva a történtektől. – Van jópár találat, még nem néztem meg tüzetesebben… – Értem – bólintottam. – Milyen kaját találtatok? – terelte el a témát. – Sütit – válaszoltam magam előtt összefont karral. – Jól hangzik. Van még? – A hűtőben – felelte Kornél. – Akkor szerintem megnézem én is… Itt lesztek még? – Nem, én megyek aludni – közöltem fáradtan. – Izgulsz a holnap miatt, mi? – Kicsit – ismertem be. – Nyugi, Hanna. Mi is ott leszünk – pillantott Kornélra. – Segítünk, ha tudunk. Ugye? – kérdezte Kornéltól, aki némán bólintott. – Jó éjt, Máté – indultam meg az ajtó irányába. – Nektek is – köszönt el. – Hé, Hanna! – Igen? – fordultam vissza, és a villámlásban Máté szemébe néztem. – Egy csomó találat van erre a dobozra. Melyik az, amiről szó van? – kérdezte. Egy pillanatig hezitáltam, majd sóhajtva visszaléptem hozzá, és kinyújtottam a kezem. Máté feloldotta, majd odaadta a telefonját, én pedig átfutottam a találatokat, és rákattintottam arra, ahol az ominózus doboz kinyitásának megoldását mutatták be egy videón. – Tessék – adtam vissza a telefont. – Örök hála – vigyorodott el Máté. Az étkezőből kilépve a fejemre húztam az esőkabátom kapucniját, és az ömlő esőben Kornélra pillantottam, aki
mellettem állt, és az égre nézett. – Futás – szólt, és a kezemet megragadva a faházak irányába kezdett rohanni, magával húzva engem is. Az egyik pocsolyába bokáig beleléptem, a cipőm és a zoknim egy pillanat alatt újra átázott, és vizesen cuppogott futás közben. Mire a házunkhoz értünk, teljesen bőrig áztunk, az esőt fújta a szél, ezért az esőkabátom semmit nem ért, minden irányból beázott. Az ajtónk előtt megállva Kornélra néztem. – Menj gyorsan – küldtem el, mert így is éppen elég volt, hogy visszakísért, nem akartam, hogy ott ácsorogjon velem a viharban. Az égen egy újabb villám cikázott át, valahová a közelbe csapott le, mert a csattanás fülsiketítő volt. – Megyek – nézett a szemembe Kornél. A hajából csöpögött a víz, kifésülte az arcából az elázott tincseit, és mosolyogva megrázta a fejét. – Nem tudom, hogy mikor lesz holnap a feladat… – kezdte. – Talán rögtön ébredés után. – Lehet – értettem egyet. – És azt sem tudom, hogy mi lesz a kimenetele – tette hozzá. – Szóval, Újvári Hanna, most elköszönök úgy, hogy ha kiesel, akkor ne bánjam az elszalasztott lehetőséget – mondta, és mire átgondolhattam volna, hogy ez mit jelent, Kornél hozzám hajolva megcsókolt. A döbbenettől a lélegzetem is elállt, de ösztönösen viszonoztam a csókját, és lábujjhegyre állva átkulcsoltam a karom a nyaka körül, miközben beletúrtam a vizes hajába. A gyomrom pingponglabda nagyságúra ugrott össze, és a mellkasomban szétterült a forróság, miközben a hideg esőben Kornél meleg és puha ajka a számhoz ért. Amikor ellépett tőlem, olyan százas pulzust produkálhattam, és a kapucnim alól visszatartott vigyorral néztem, ahogyan az ömlő
esőben elfut a saját háza felé. – Kornél! – kiáltottam utána, amikor felocsúdtam a döbbenetből. A szakadó esőben és szélviharban megfordult, és visszanézett rám. – Ez oké, ha kiesek. De mi van, ha bennmaradok? – kiáltottam visszatartott nevetéssel. Kornél röhögve megrázta a fejét, és ujjaival hátrasimította a vizes haját. – Hát, Újvári Hanna. Ha nem esel ki holnap, akkor… Akkor ezt majd valahogy megmagyarázom – tárta szét a karját, és röhögve elrohant. A faházba belépve nesztelenül a fürdőszobába vonultam, ahol átöltöztem, majd néma csendben bebújtam az ágyamba, és az arcomról levakarhatatlan vigyorral vettem elő a telefonomat. Volt rajta egy nem fogadott hívás egy ismeretlen számról. Még Kornél volt az, amikor az étkezőben megadtam neki a számomat, és megcsörgetett. A telefonszámot bámulva mosolyogva memorizáltam, aztán a biztonság kedvéért el is mentettem. – Hanna? Te vagy az? – dünnyögte Csenge. – Igen – kaptam oda a fejem. – Ja jó, már azt hittem, a szarvasbogár – motyogta félálomban, és átfordult a másik oldalára. A bogár említésére eszembe jutott, hogy az a dög még mindig valahol erre lehet, ezért a fejemre húztam a takarómat, és kissé félve aludtam el, a háttérképemet nézegetve. – Mit szólsz? – suttogtam anyu fényképének, ami természetesen nem válaszolt, csak mosolygott. De a mosolya teljesen más volt, mint eddig. Ilyennek talán még soha nem láttam. – De most őszintén – bámultam tovább a képet. – Ilyen első csókot képzeltél nekem, vagy… – gondolkodtam, miközben
a könnyeim végigcsorogtak az arcomon. Sose tudom már meg, hogy mit szól hozzá.
18. Valamiért azt hittem, hogy reggeli után, vagy esetleg délután lesz a verseny. Úgy aludtam el, hogy majd reggelinél még megvitatjuk a többiekkel, hogy mi a taktikánk, felkészítjük Zsombit is, felhívjuk Kocsist, és… És arra ébredtem reggel hatkor, hogy az egyik szervező beront az ajtón. Mind a négyen felriadtunk álmunkból, és kábán meredtünk magunk elé. – Piros csapat, Újvári Hanna! Indulás – közölte katonásan, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. – Miért nem mehetek egyszer olyan feladatra, amikor nem rontanak be értem a házba? – motyogtam. – Gyerünk, gyerünk! – ordított rám, amitől már kinyílt a szemem. – Jó, egy pillanat – kászálódtam fel az ágyból, és a fürdőszobába indultam. – Két perced van, ha nem vagy kint addigra, pakolhatsz is! – förmedt rám ellentmondást nem tűrő hangon. Ettől azonnal kipattant a szemem, és rohamtempóban fogat mostam, becopfoztam a hajam, és felvettem a tiszta melegítőmet. Az ágyra visszaülve felhúztam a cipőmet, és bekötöttem az egyiket, majd legnagyobb meglepetésemre Bernadett pattant oda hozzám, és szó nélkül bekötötte a másikat, hogy időt spóroljak. – Nagyon szépen köszönöm – mosolyogtam rá. – Nincs mit – felelte, és az ajtóhoz kísért. – Hanna! – szólt, mielőtt kiléptem volna. – Igen? – kaptam be egy rágót, és a dobozát visszadobtam az
ágyamra. – Mindent bele! Ne ess ki! – kérte. – Igyekszem – bólintottam. – Bernadett, megtennél valamit? – Persze. – Ott a telefonom – mutattam az éjjeliszekrényemre. – Felhívnád apukámat, és elmondanád, hogy mi történik? Nincs időm beszélni vele. – Bízd rám – ragadta meg a két vállamat, és megszorította. – Csináld meg, bármi is az! – Jó – helyeseltem a lehető legmeggyőzőbben. Csenge és Zsanett álmosan intettek az ágyukból, én pedig némi habozás után esetlenül megöleltem Bernadettet, és elköszöntem tőle. Az ajtón kilépve az arcomat megcsapta a friss hajnali levegő. A ház előtt a többi csapattag ácsorgott kettesével. Körbenézve köztük a tekintetem megállapodott Kornélon, aki mosolyogva bólintott, aztán Mátéra néztem. A sárga csapattag lelkesen intett felém. A sötétzöld csapatból Karesz idegesen figyelt, és már indultunk is tovább, hogy összeszedjük a maradék versenyzőt. A sor végén Zsombi mellé léptem. – Szia – köszöntem, elrejtve az izgalmat és a rám törő pánikot. – Szia – köszönt vissza halkan. – Hogy vagy? – érdeklődtem derűsnek szánt hangon, hátha szüksége van a nyugtatásra. – Parázok – ismerte be. – Nem kell – feleltem automatikusan, és a pulcsim zsebébe dugtam a kezem. Még két csapat tagjait kellett összeszednünk, aztán, legnagyobb rémületemre, már megint a hátsó kiskapuhoz
indultunk. A fenébe, hogy én nem mehetek egyénire ki a nagykapun. Az sokkal jobbat jelent. A szervezők a csapatokat a tábor hátuljában lévő kapuhoz vezették, majd ott megálltak, és szembefordultak velünk. A földön tizenhárom fadoboz volt a tizenhárom csapat színében. – Csapatok! A feladat a következő – kiáltotta el magát Róbert, a főszervező. Mindenki feszülten hallgatta az instrukcióit: – Ki kell nyitni a dobozt. Az egyik titkos résében el van rejtve egy feladvány, ami elvezet a kulcshoz. El kell rohanni a kulcsért, és visszaérve együtt ki kell nyitni a ládikát. A dobozban van egy stopperóra, amit le kell nyomni, az a feladat vége. Aki a legkésőbb állítja meg az órát a csapatok közül, búcsúzik a versenytől. A feladat most kezdődik! – kiáltotta el magát a főszervező, mire mindenki megindult. – Gyere – ragadtam meg Zsombit türelmetlenül, de nem mozdult. – Indulás van, Zsombi – pillantottam rá, aztán megrémültem, mert a kilencedikes teljesen leblokkolt, csak falfehéren állt, és egész testében remegett. – Zsombi! – ráztam meg a vállát, miközben a verseny már elindult, és a csapatok felkapták a dobozokat. – A francba – suttogtam, és otthagyva Zsombit, a kerítéshez futottam, felkaptam a piros dobozt, és visszarohantam a kilencedikeshez. Mikor a kezébe nyomtam a ládát, még mindig használhatatlan volt, annyit tudtam elérni, hogy legalább megtartsa. Körülöttem mindenki a dobozt próbálta kinyitni, ami trükkösnek bizonyult számukra, ezzel időt nyertem. Megpróbálva egyenletesen venni a levegőt, kizártam a külvilágot, és csak a ládára koncentráltam. A fejemben visszaidéztem a gyerekkorom unalmas óráit, amikor annyira
kitanultam a doboz nyitását, hogy már csukott szemmel is ment. A két oldalsó reteszt hátratolni, a tetejét elcsúsztatni, az egészet oldalra, és ott a titkos fakk. Az összehajtott levelet kivettem belőle, és remegő kézzel kibontogattam. Egy térkép volt benne, az erdőt ábrázolta, jelezve a kulcs helyét, ami nélkül a doboz belseje nem nyílik. – Gyerünk, futás! – kiáltottam rá Zsombira, remélve, hogy ezzel kizökkentem a pánikból, és észhez tér. Nem így történt. – Nem megy – dadogta. – Remeg a lábam. A térdére pillantva láttam, ahogyan össze-összekoccan, és mozdulni sem bír. Óriási, a legjobbkor jön rá a bénultság. – Zsombi… – kezdtem, de a szemem sarkából érzékeltem, ahogyan az egyik csapat már a kapun át rohan. Odakaptam a fejem, és csak a sárga melegítőt láttam elsuhanni. Mátéék voltak azok. Ennyit arról, hogy segítjük egymást. – Maradj itt, ne mozdulj. Hozom a kulcsot – néztem Zsombira, aztán hátat fordítva neki a kapu irányába kezdtem futni. – Ne haragudj! Hanna, sajnálom! – kiáltotta utánam, de nem foglalkoztam vele, csak futottam a kapuhoz a sáros, vizes talajon, miközben elrohantam a dobozt nyitni próbáló csapatok mellett. Már majdnem átértem a kapun, amikor megtorpantam, és lelassítottam Kornélék előtt. Zoli a dobozt forgatta a keze között, Kornél pedig várta, hogy megkapja a térképet. – Meg is vagy? – kérdezte Kornél, amikor észrevett. – Igen – mutattam fel a térképet. – Akkor futás, gyerünk, menj már! – kiáltott rám, de megráztam a fejem. – Újvári Hanna, tűnés a kulcsért, menj, menj! – üvöltötte idegesen, de én ahelyett, hogy szót fogadtam volna, gyorsan kikaptam Zoli kezéből a dobozt, és az ölembe
véve egy pillanat alatt kinyitottam nekik. A két fiú elkerekedett szemmel nézett rám, miközben már két csapat is kifutott az erdő felé, majd Kornél elsőként kapcsolt, és a kezemet megfogva a kapu felé húzott, Zoli pedig követett minket. Mind a hárman átfutottunk a kijáraton, rohanás közben pedig megnézték a térképet, amit a dobozukban találtam. Teljesen más volt, mint az enyém. Az ő kulcsukat máshol rejtették el. – Erre kell mennünk – mutatott az ösvényen jobbra Zoli, és megcsúszva a sárban, lefékezett. – Tudom – bólintott Kornél. – Menj, szerezd meg a kulcsot – szólt a csapattársának. – Mi? – kérdezte Zoli. – Menj a kulcsért. Találkozunk a doboznál – kiáltotta Kornél, én pedig azonnal rájöttem, hogy mik a szándékai, ezért ösztönösen megráztam a fejem. – Nem, nem! Menj vele. – Nem foglak itthagyni, mert akkor kiesel! Zsombi leblokkolva áll a dobozzal, te meg gyenge vagy terepen – nézett rám aggódva. – Nem baj. Menj, én is megyek, még időben vagyok – közöltem. – Újvári Hanna, mutasd a térképed – szólt rám Kornél, miközben hátráltam, és összegyűrtem a tenyeremben a papírt. – Menjetek – mondtam, és meg sem várva Kornél reakcióját, elrohantam. Egyszerűen nem engedhettem meg, hogy a saját feladatuk helyett az enyémet oldja meg. Az nem lehet. A fák között rohanva igyekeztem a megjelölt helyre, nem kellett újra
megnéznem a térképet, megjegyeztem egyből. A vizes bokrok és faágak a ruhámat érték, a hajamra hullott a lombokról lecseppenő víz, ami az éjszakai esőzés óta még nem száradt fel. A sáros földön és vizes leveleken csúszkáltam a sima talpú Adidasomban, és ahogy futottam, az egyik kanyarban kicsúszott a lábam alól a talaj, aminek következtében óriásit borultam. Az esés meglepett, egyáltalán nem számítottam rá, és ahogyan bezuhantam a sáros levelek közé, a bokámhoz kaptam, amiben éles, nyilalló fájdalmat éreztem. – Jézusom – fogtam a lábam, és felülve megnéztem, hogy látszik-e rajta valami. Letöröltem róla a sarat és a rátapadt fűszálakat, és úgy ítéltem meg, talán kificamodott, aztán megpróbáltam feltápászkodni, és ráállni. Nem igazán ment. Erőt vettem magamon, és valahogy továbbmentem, mert eszemben sem volt feladni a versenyt. Minden lépésnél felszisszentem, és a lábamat húzva vágtam át a fák között, amikor megpillantottam a sárga melegítőket. Ó, szerencsére. Megkönnyebbülve botorkáltam ki az egyik fa mögül, és sóhajtva szóltam Mátéhoz, aki éppen felugrott, és leszakította a madzagon lelógó, sárga szalaggal jelölt kulcsot. – Sikerült? – kérdeztem mosolyogva. Máté és Míra, aki a csapatuk úszó tagja volt, érdeklődve fordultak hátra felém. Nem számítottak az érkezésemre. – Aha, megvan – mutatta fel Máté. – Klassz. Ügyesek vagytok – mosolyodtam el. – Veled mi történt? Jól vagy? – nézte meglepetten a sáros ruhámat. – Elestem, és szerintem kiment a bokám – bicegtem oda hozzájuk, és felnéztem a faágról leeresztett madzagra, amin ott
lógott a pirossal jelölt kulcs. – Sajnálom – biggyesztette le a száját Máté, aztán elkapta rólam a fejét, mert hangokat hallott. – Jönnek mások is! Induljunk – nézett Mírára, és mindketten elindultak. A döbbenettől szinte lebénulva fordultam utánuk. Tisztában voltam azzal, hogy ez egy verseny. A verseny szó jelentését is ismerem. Mégis, ahogyan ott álltam, dagadt bokával, tudva, hogy a kulcsot csak úgy érhetem el, ha ugrálok érte, amire jelen körülmények között képtelen voltam, valahogy… Csalódottságot éreztem. Mélyről jövő, színtiszta csalódottságot. – Várjatok – szóltam utánuk. A két sárga csapattag hátrafordult felém. – Segítenétek levenni? Nem tudok ugrani – mutattam fel a faágra esetlenül. A sárga csapat egyik lánytagja, Míra végigmért, és láttam rajta, hogy mérlegeli a helyzetet, figyelembe véve, hogy nagyjából tíz másodpercet veszítenek, ha segítenek, aztán már indult volna felém, amikor… Amikor összeszorított fogakkal, megsemmisülve néztem, ahogyan Máté megragadja a karját. – Mennünk kell – mondta. A csapattársa azonnal visszalépett mellé, és egyetértően bólintott. Máté, látva az arcomra kiülő rettenetet, megrázta a fejét. – Bocs, Hanna, nagyon drukkolok, de… – De ez egy verseny – fejeztem be helyette a gondolatát. – Hát ja – bólintott, és mást nem is mondott, csak megfordultak, és elrohantak. Teljesen letaglózva álltam, és gúnyos mosolyra húztam a számat, ahogyan sárosan, lüktető bokával, az emberekbe vetett maradék hitemet is elveszítve pillantottam fel a faágra. A
francba, de messzinek tűnt az a rohadt kulcs. Ugrottam egyet, de nem értem el, visszaérve azonban még erősebb nyilallást éreztem a bokámban, amitől könnybe lábadt szemmel roskadtam össze. A földön ülve, teljesen tehetetlenül vettem tudomásul, hogy elveszítem a versenyt, és kiesünk, amikor a hátam mögül neszezést hallottam. Nagyszerű, egy újabb csapat jön a kulcsért… – És mi lett volna, ha nem rohangálok utánad az erdőben, hanem mondjuk megmutatod a térképet, és hagyod, hogy segítsek? – lépett ki a fák közül Kornél, majd amikor meglátott, megrémült egy pillanatra. – Megsérültél? – Csak a bokám… – legyintettem. – Viszont nem érem el – néztem fel a kulcsra. – Oké – lépett oda Kornél, és felugorva elsőre leszakította a madzagot, majd a kulccsal a kezében pillantott rám. – Tudsz jönni? – Igen – álltam fel. – Nem Mátéékat láttam erről jönni? – kérdezte, miközben felsegített. – De – sziszegtem. – Elkerültétek egymást? – Nem – mondtam szűkszavúan, Kornél pedig rosszallóan rám nézett, és azonnal megértette, hogy mi történt. Nem kellett túlmagyaráznom. A piros kulcsot a kezembe nyomva elindult előttem, én pedig próbáltam tartani a tempóját, de túl gyors volt, a bokám pedig egyre jobban fájt. A cipőm szorította a lábamat, ebből arra következtettem, hogy valószínűleg már be is dagadt. Minden erőmmel azon voltam, hogy tudjak lépni, miközben a
lombkoronák felett a szürkés égbolt esőfelhői összeértek, és egy pillanat alatt zuhogni kezdett. Már csak ez hiányzott. A ruhám azonnal átázott, a hajam vizesen tapadt a fejemre, a copfom egy nagy hajtinccsé állt össze, ami mozgásnál súlyosan libegett jobbra és balra. Futólépésben követtem Kornélt, amikor a friss esőtől nedves leveleken újra megcsúsztam, és oldalra zuhanva elestem. Ha létezik halmozottan szerencsétlen ember, akkor én az voltam. Kornél az esésemre megtorpant, és visszafutott hozzám. – Add a kezed! Gyerünk már, Újvári Hanna! – kiáltott rám, kizökkentve a megilletődöttségemből, mire ösztönösen megráztam a fejem. – Nem! Menj! Indulj! – ordítottam türelmetlenül a szakadó esőben, tetőtől talpig sárosan. – Megvárlak – közölte egyszerűen, és nem mozdult előlem. A távolból hangokat hallottam, mire izgatottan odakaptam a fejem, de az esőfüggönyön át semmit nem láttam. – Akkor valamelyikünk kiesik – fordultam vissza felé, és a szemébe néztem. – Akkor valamelyikünk kiesik – ismételte meg hanyagul megvonva a vállát, majd a sáros kezét felém nyújtotta. – De nem fog. Na, gyere már! – ragadta meg a karomat mosolyogva, és megpróbált felhúzni, de az ujjai megcsúsztak a vizes bőrömön, és egy hangos kiáltást hallatva visszazuhantam. A földről felnézve az esőn át láttam, hogy Kornél értem nyúl, és megragadva a derekamat felsegít, majd ujjait szorosan rákulcsolta az enyémre. – Gyere, mindjárt ott vagyunk! – nézett mélyen a szemembe. – Jövök – erőltettem meg magam, és összeszorított
állkapoccsal megindultam, a fájós lábamat erőltetve, ami minden egyes lépésnél csontig hatoló fájdalmat sugárzott szét az egész testemben. – Megvagyunk! – rohant el mellettünk a szürke csapat két tagja, kikerülve minket az erdei ösvényen. Tudva, hogy ez Kornélék versenyben maradását is veszélyezteti, összeszedtem az erőmet, és sántítva haladtam az ösvényen, nyelve a könnyeimet, amikor végre megláttam a kaput. Zoli a kerítés előtt várt, egyik lábáról a másikra lépve toporgott, és az ösvényt bámulta türelmetlenül, majd amikor meglátott minket, széttárta a karját. – Mi a franc volt ez? Együtt kell kinyitnunk a dobozt, már majdnem mindenki visszaért! – üvöltötte Kornélnak. – Itt vagyok – szólt Kornél. – Menj, siess, innen boldogulok – engedtem el Kornél kezét. – Biztos? – Biztos. Menjetek – szóltam. Kornél hezitált egy pillanatig, aztán látva, hogy mennyire komolyan gondolom, némán bólintott, és ellépett tőlem. – Várjatok! A dobozban a kulcslyuk is el van rejtve – mondtam, és gyorsan elhadartam nekik, hogy miként találják meg a kis fadarabot, ami mögött a kulcslyuk rejtőzik. A fekete csapat két tagja berohant a kapun, én pedig követve őket, siettem, ahogy csak tudtam, és a fájdalomtól félig ájultan, a csapatok közül utolsóként léptem be a kapun. – Itt a kulcs – mutattam fel Zsombinak, aki addigra összeszedte magát, és felém rohant a dobozzal együtt. – Még ketten nem nyitották ki – suttogta lélekszakadva, az esőben állva. A dobozt átvéve az ölembe szorítottam, és amíg
vakon tapogatva nyitogattam, körbenéztem. A versenyzők közül a legtöbben már végeztek a feladattal, az arany csapat tagjai kimérten nézték, hogy mi történik. A sárgák lehajtott fejjel várakoztak, kezükben a leállított stopperórával. Továbbjutottak. Kornélék is megvoltak, és idegesen várták, hogy most mi lesz. A tekintetemmel körbepásztázva csupán két csapat kezében láttam még a lezárt dobozt. A barnáknál és a sötétzöldeknél. Zsanett csapata, és az infós srácok. Az ölemben tartott doboz fakkját hirtelen felemelve bedugtam a kulcsot, elfordítottam, és megemeltem a láda tetejét. Zsombi azonnal kivette belőle a stoppert és lenyomta, majd diadalmasan felmutatta. – Sikerült! – üvöltötte. A bejelentésére Kornél megkönnyebbülten lesütötte a szemét, Máté pedig felénk sem mert nézni, csak a cipője orrával rugdosott egy letört faágat. Bent maradtunk a versenyen. De Zsombi örömében nem tudtam osztozni, mert a két küzdő csapat közül mindkettőnek drukkoltam, és egyiktől sem akartam elbúcsúzni. Sem Zsanettéktól, sem pedig az infós fiúktól. Visszatartott lélegzettel, bőrig ázva, az esőben fél lábamra helyezve a súlyomat némán néztem, ahogyan a dobozokkal szenvednek. Remegő kézzel próbálták nyitni, az esőtől ki-kicsúszott a kezükből az átnedvesedett faládika, amikor is az infós srácok közül Isti megtalálta a kulcslyukat rejtő darabot, és a szemét meresztgetve kiáltott fel. – Add a kulcsot! A kulcsot! – üvöltötte a társának, aki a vizes ujjai közül kiejtette az apró kulcsot, ami beesett a sárba. Mindketten térdre rogytak, és keresni kezdték, közben pedig a barna csapat két fiútagja vérszemet kapott, és egyre jobban
kapkodva keresték a kulcslyukat a saját dobozukon. Ők is megtalálták. – Jézusom – kaptam a szám elé a kezem, azt figyelve, ahogyan Isti és Karesz a sötétzöldektől a földön matatnak a sáros levelek közt, a barnák pedig a kulcsot próbálják bedugni a zárba. – Megvan! – kapta fel Karesz a földről a sáros kulcsot, és reszkető kézzel, a földön térdelve a doboz előtt, bedugta a zárba. A két láda majdhogynem egyszerre nyílt fel, a versenyzők közül szinte senki nem vett levegőt, mindenki bénultan nézte a küzdelmet, azt várva, hogy melyik csapat javára dől el a másodperceken múló eredmény. A barnák kivették a stoppert a ládából, de a fiú keze túlságosan csúszott az esőtől és a ráragadt sártól, ezért elejtette. Szinte lassítva láttam, ahogyan a stopper a földre zuhan, azzal egy időben pedig a sötétzöld infósok leállították a saját órájukat, és a kezüket feltartva üvöltöttek. Ők jutottak tovább. Összeszorított fogakkal néztem, ahogyan a barna csapattagok a földre rogynak, és a fejüket rázva szinte el sem hiszik, hogy kiestek. Abban a pillanatban nagyjából mindenki feleszmélt, mert véget ért a versenyszám, megvolt a kieső. – Hanna, nagyon sajnálom, hogy leblokkoltam, és ha jóvátehetem valahogy – kezdte Zsombi, aki láthatóan borzasztóan szégyellte magát. – Később megbeszéljük – hagytam rá, és bicegve elindultam vissza, a faházak felé. – Hé, Hanna – ért be Máté, aki utánam rohant, és fél karral átölelte a vállamat, ahogyan azt szokta. – Ugye, nincs harag? Mert nagy volt a feszültség, és gondoltam, majd akkor segítek,
ha mi megvagyunk, mert végül is… – kezdett magyarázkodni. Egy egyszerű mozdulattal lelöktem a kezét magamról, és bólintottam. – Végül is ez egy verseny – szóltam közömbösen, mire Máté megtorpant, és nem jött velem tovább, csak hagyta, hogy egyedül elbotorkáljak. A faházakhoz visszaérve beléptem a sajátunkba, és Bernadettre néztem, aki Lórival együtt nálunk várta, hogy visszaérjünk. – Mi van? Mi van??? – üvöltötte el magát Lóri, ahogy meglátta az ábrázatomat. – Sikerült – bólintottam. A két csapattársam felpattant az ágyról, ahol addig ültek, és szinte nekem rontottak, úgy öleltek át. – Úristen! – üvöltötte a fülembe Lóri, a válla felett átnézve pedig láttam, hogy Csenge és Zsanett is felállnak, hogy kiderítsék, mi történt a csapatukkal. – Velünk mi van? – kérdezte Csenge rémülten. – Bent maradtatok – mosolyodtam el fáradtan. – Ó, de jó! Megyek is, megnézem a srácokat – mondta, miközben felhúzta a fekete pulcsija cipzárját. – Kint vártunk a kapunál, de aztán esni kezdett, és nem tudtuk, mikor végeztek, ezért visszajöttünk… – magyarázta. – Mátéék? – jutott hirtelen eszébe. – Ők is maradnak – sziszegtem összeszorított fogaim között, aztán szomorúan Zsanettre néztem, aki éppen belebújt az esőkabátjába, hogy a csapata elé siessen, amikor találkozott a tekintetünk. És visszahuppant az ágyra. Tudta. Tudta abból, ahogyan ránéztem.
– Mi estünk ki? – kérdezte halkan. Erre a többiek is mind elhallgattak, és csendben fordultak felém, várva a választ. – Sajnálom – sütöttem le a szemem a könnyeimmel küzdve, Zsanett pedig elsírta magát. Néma csendben végignéztem, ahogyan összepakol, és közben úgy éreztem, megszakad a szívem. Alig pár perce volt, hogy elköszönjön, és már ki is ment a faházból, hogy elhagyja a tábort. Az üres ágya előtt hosszú percekig álltam, csak úgy magam elé bámulva, amikor Bernadett megállt mellettem. – El kellene menned az orvosiba – tanácsolta. – Tudom – biccentettem. – Gyere, elkísérlek, elállt az eső – fogta meg a karomat. A faházak közt bicegve Bernadettel az oldalamon indultam meg a főépület felé, miközben az ég kitisztult, és a nap erőlködve előbújt a felhők mögül. A házsorok közt éppen szembe jött Zsombi és Máté, akik a medencéhez indultak. Szó nélkül kikerültem őket, és néma csendben sántikáltam tovább. – Van valami, amiről tudnom kellene? – kérdezte Bernadett a lényegre térve. A vállam felett visszanéztem a fiúk után. Máté magabiztosan sétált, Zsombi pedig úgy követte, mint egy kiskutya. Lehajtott fejjel, meghunyászkodva. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, ő is visszafordult, és találkozott a tekintetünk. De nem bírta állni a nézésemet, szinte azonnal elkapta a fejét, és ment tovább Máté után. – Nincs – mondtam Bernadettnek. – Egyelőre nincs – javítottam ki magam. Az orvosi szobában megállapították, hogy kificamodott a bokám, befáslizták, és közölték, hogy egy ideig pihentessem.
Nem bántam, mert egy darabig nem volt tervben, hogy újabb erdei feladatra menjek. Igazából az eddigiek sem voltak. Az orvosi után Bernadettel kiültem a padokhoz, és néma csendben a főkaput néztük, ahol öt nappal ezelőtt bejöttünk. – Miért érzem azt, hogy ez a verseny durvább lesz, mint vártuk? – kérdeztem egy idő után, gondolatban végigpörgetve az előző napok történéseit. – Mert minden verseny eldurvul – felelte egyszerűen. – Na, én lépek – állt fel hirtelen. – Mi? Miért? – kérdeztem, de nem válaszolt, én pedig azonnal megértettem, hogy miért, amikor megláttam Kornélt közeledni. Szó nélkül helyet cseréltek Bernadettel, a kajakos fiú leült mellém, és csendben gondolkodott. – Hogy van a bokád? – kérdezte. – Semmi komoly – legyintettem. – És hogy vagy… Zsanett miatt? – Borzasztóan sajnálom – ismertem be. – A francba, ez egyre nehezebb lesz. Kornél némán bólintott. Ott ültünk egymás mellett, mindketten a gondolatainkba merülve, aztán felálltam a padról, és előszedtem a telefonomat. – Megyek, felhívom… – kezdtem, de Kornél szó nélkül legyintett. – Csak nyugodtan. – Oké – biccentettem. – Köszönöm – fordultam vissza hozzá. – Mit? – tárta szét a karját értetlenül. – Hogy segítettél – ismertem be. – Te is segítettél – nevette el magát. – Igaz – bólogattam. – De attól még…
– Bármikor kiejtelek – felelte. – Én is téged – mosolyodtam el, és elbicegtem a kerítés irányába. Egy pillanatra azonban megtorpantam, és visszanéztem rá. – Az a tegnap esti… – kezdtem, Kornél pedig hangosan felröhögött. – Visszatérünk rá – közölte, mire zavartan megráztam a fejem. – Mármint? Hogy érted? Arra térünk vissza, hogy megbeszéljük, vagy…? – tártam szét a karomat. – Majd kiderül, Újvári Hanna. Majd kiderül – felelte szórakozottan, és felállva otthagyta a padokat, hogy visszasétáljon a faházak felé. Elkaptam a tekintetem az üres padokról, és a bezárt dupla szárnyú kaput figyeltem. Az élménytáborban a napsütésre előbukkantak a versenyzők, a különböző színű melegítőben lévő csapattagok elvonultak a pingpongasztalokhoz vagy a szabadtéri edzőrészhez. Sokan az étkezőbe mentek netezni, mások focizni készültek, vagy éppen a medencéhez. A versenyzőket nézve elgondolkodtam. Voltak, akiket egyáltalán nem ismertem még, csak a csapatszínüket tudtam. Voltak, akiket sikerült jobban megismernem. És voltak, akiket akaratomon kívül is megkedveltem. Valaki esetében talán a kedvelésnél jóval többről is beszélhetünk. De akadt olyan is, akiben a rövid idő alatt csalódnom kellett. Nem is kicsit. A telefonommal a kerítéshez érve hívtam aput, közben pedig rájöttem, hogy a verseny sokkal fontosabbá vált számomra, mint azt valaha feltételeztem volna. A maradni akarás ösztönösen tört rám, és nem csak azért, mert jó hatással volt rám a környezetváltozás, vagy mert sikerült a gondolataimat
valamelyest átprogramoznom. És még csak nem is azért, mert volt valaki, akitől nem szívesen szakadtam volna el. Hanem főleg azért, mert a mai feladat után tudtam, nekem itt még dolgom van, és lesz mit a helyére rakni. A telefonomat felemelve mosolyogva néztem apura, és mesélni kezdtem a versenyen szerzett élményeimet, miközben a barna csapat távozása után az élet pillanatok alatt visszatért a táborban megszokott kerékvágásba. Mert még tizenkét csapat játékban volt az Iskolák Országos Versenyén. De nem sokáig. Vége a trilógia első részének.
A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Copyright © Leiner Laura, 2017 © L&L Kiadó, 2017 Minden jog fenntartva. Kiadja a L&L Kiadó Kft., 2017 e-mail: [email protected] www.llkiado.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Rehova Kata A borítót Müller Péter tervezte EPUB ISBN 978 615 5653 41 4 MOBI ISBN 978 615 5653 42 1 verziószám: 1.00