Leiner Laura - Ég Veled [2017]

kerítés felé mutatva, ahol a sötétzöld csapat a jelek szerint még mindig élőzött, mert valamennyien a telefonjukba beszéltek. – Na, szuper, örülök – mosolygott rám kedvesen. – És ugye, nincs harag? – Dehogy – ráztam meg a fejem. – Kösz, ez rendes tőled. Amúgy nem értem, miért pofázok bele mindig mindenbe, amihez semmi közöm… Rossz szokásom – ismerte be. – Tényleg semmi gond – erősítettem meg, aztán sóhajtva a bejárat irányába fordultam. A tudat, hogy egy kapu választott el minket egy csapattól, akik nem tudták átlépni, és ezzel véget is ért számukra a verseny, sokkal drámaibb hangulatot teremtett, mint amilyen a helyzet valójában volt. Elvégre mi történt? Semmi, buszoztatták őket egy hétfő reggelen a nyári szünetben, aztán hazaszállítják a csapatot, és számukra minden megy tovább a normál kerékvágásban. Egy elszúrt délelőtt, és egy ajándék melegítő a sulijuk nevével. Semmi említésre méltó, vagy éppen tragikus. De mégis, a tudatomnak teljesen ellentmondott az, amit ezzel kapcsolatban éreztem a helyszínen. Ami abszurd, hiszen egyáltalán nem beszélhettünk releváns dologról. Még csak komolyabb tétje sincs az Iskolák Országos Versenyének. Mégis, mintha egy teljesen más dimenzióba kerültem volna, a hangulat magába szippantotta az embert, és valahogy megfordult minden. Tegnapig az tűnt furcsának, hogy elvisznek minket egy versenyre a sulinkat képviselni, ahol majd feladatokat kapunk, és ki is eshetünk. Most pedig az volt furcsa, hogy rajtunk kívül minden más diák csak most kezd ébredezni a nyári szünet első hétfőjén, és fogalma sincs, hogy mihez kezdjen magával aznap.

Ahogy körbenéztem, úgy tűnt, ezzel a varázslattal egyelőre egyedül vagyok, a többi résztvevő nem hazudtolta meg a korosztályunkat, és élet-halál kérdést csináltak abból, hogy például netezni tudjanak. Repkedtek a szelfik, a Snapchatfilterek, mindenki posztolni próbált, és szitkozódva vette tudomásul, hogy hol van net, hol pedig elmegy. Leginkább ez szolgáltatta a közös témát, a csapatok általában magukban ültek, és csak olyanokat szóltak át a más színben lévőknek, hogy „nálatok van net?”. Érdeklődve nézelődtem, miközben észrevettem magamon a verseny pszichológiai hatását, amiről apu beszélt a telefonban. Hirtelen arra eszméltem, hogy nem csak nagyon tetszik, de le is köti a figyelmemet a hely, az új arcok, a szituáció és annak megszokása, vagy éppen megismerése, ezért aztán sokkal kevésbé jöttek elő a nyomasztó gondolataim, ami egyszerre volt meglepő és sokkoló is számomra. A csuklómon lévő karkötőt megforgatva szomorúan elmosolyodtam, és az érzéseimmel küzdöttem, próbálva tartani az ígéretem, és nem engedni a gyötrő bűntudatnak azért, mert egy kicsit örültem, hogy a részese lehetek a versenynek. – Jön a következő csapat! – kiáltott fel valaki az első asztalon ülve, amitől újra elcsendesedett a tábor, és mindenki a kapu irányába fordult. Kizökkenve a gondolataimból, elengedtem a karkötőmet, és én is figyeltem. – Szerintetek bejutnak? Ők bejutnak? – kérdezgette izgatottan Zsombor. – Kiderül – nyugtatta le Bernadett egyetlen szóval. Mindenki a kaput nézve várta, hogy mi fog történni, én pedig

úgy döntöttem, készítek egy videót apunak, ezért a telefonomat magasra emelve kamerázni kezdtem. Tisztán lehetett hallani az új csapat érkezését, odakintről behallatszott valamiféle diskurzus, aztán… Aztán valami olyan történt, amire senki nem számított. A kapun berepült egy sporttáska, ami hangos puffanással zuhant le a földre, kisebb porfelhőt kavarva a felszáradt földön, ahová erősen besütött a délelőtti nap. Odafordítottam a készüléket, és rázoomoltam a bejáratra. Mindenki elhallgatott, és homlokráncolva várta, hogy ezután mi fog történni, amikor is a kapu tetején két kezet pillantottunk meg, majd a felhúzódzkodás után megjelent a kezekhez tartozó izmos kar is. A srác, aki kintről bemászott, teljesen felhúzta magát, előrelógó sötétbarna haja eltakarta az arcát, majd egyszerűen átemelte a lábait a kapun, és beugrott a táborba, a sporttáskája mellé. Amikor felemelkedett, mosolyogva kifésülte a szeméből a hajtincseit, leporolta a fekete melegítőjéről a port, és a kapu felé fordulva elkiáltotta magát a kintieknek. – Gyertek, bent vagyok! A táborban lévő verseny résztvevői ekkor egy emberként ocsúdtak fel a döbbenettől, és bátortalan taps hangzott fel, miközben a versenyzők egymáshoz fordulva kérdezgették, hogy ilyenkor mi van. – Ezt így lehet? – kérdezte megilletődve Zsombi, és rögtön vitázni kezdett a többiekkel arról, hogy ez vajon szabályos-e, miközben a srác, akinek a belépőjén még én is akaratlanul elmosolyodtam, az érkezését követően elégedetten fordult körbe. – Nem, nem! Állj! – lépett hozzá a szervező, megállás nélkül

rázva a fejét. – Nem ez volt a feladat. – Miért nem? – kérdezte a fiú szórakozott vigyorral az arcán. – Mert a feladat az volt, hogy jussatok be a kapun! – vitatkozott vele a szervező. – Nem – mosolygott a srác. – A feladat az volt, hogy jussunk át a kapun – emlékeztette, majd lazán széttárta a karját. – És átjutottam. – Ez így nem! Nem, nem! – fújtatott a főszervező. – Meg kell beszélnem a kollégáimmal – fogta a fejét gondterhelten, és elsietett, hogy megbeszéljék a történteket. Eközben a kapu tetején megjelent egy szőke lány, aki rutinos mozdulattal húzta fel magát, és átvetette a lábát. – Kornél, segíts! – kiáltotta, mire (ezek szerint) Kornél odalépett belülről a kapuhoz, és felnézett rá. – Gyere, elkaplak – buzdította. A szőke lány egy pillanatig sem hezitált, úgy tűnt, száz százalékig megbízik a fiúban, és a karjával támasztva a kaput, leengedte magát, egészen addig, hogy Kornél elérje. Ekkor a srác megragadta a derekát, és leemelte, anélkül hogy ugornia kellett volna. Az alacsony, vékony, de kifejezetten sportos termetű lány hálásan pillantott fel rá, majd az érkezését övező tapsvihartól kissé megszeppenve nézett körbe. – Most mit kell csinálni? Hajoljak meg, vagy ilyesmi? – kérdezte teljesen elvörösödve, végül úgy döntött, hogy csak zavartan körbeinteget. A kapun a csapatuk másik két tagja is felhúzódzkodott kívülről, és nagyjából egyszerre ugrottak le róla. A fekete ruhát viselő csapat mind a négy tagja bent volt tehát, és egyszerre néztek fel a kerítésre, hogy megérkezzen a kísérő tanáruk is.

Egy ötvenes, kopaszodó férfi feje jelent meg a kapu tetején, akinek csak kétoldalt volt haja. – Kornél, mondtam neked, hogy ez egy logikai feladat. Nem tud mindenki kapukat átugrálni, fiam, máskor gondolkodj! – nyöszörögte, majd felhúzta magát, és ahogyan megpróbálta a lábát átvetni a kapu tetején, elveszítette az egyensúlyát, és szó szerint bezuhant a táborba. A tanár hangos puffanással érkezett meg, amitől mindenkinek elállt a szava. A szám elé kaptam a kezem, és nem voltam biztos abban, hogy képes lesz felállni. Vagy hogy egyáltalán él-e még. A tanár azonban masszívabbnak bizonyult, pikk-pakk felpattant a földről, és leporolta a fekete melegítőjét. Az érkezését, és azt, hogy túlélte, óriási tapsviharral jutalmazta meg valamennyi versenyző csapat. – Na jó, köszönöm, elég lesz, köszönöm, erre semmi szükség – csitította a tömeget lehorzsolódott tenyerét vizsgálgatva. Ekkor négy narancssárga ruhát viselő szervező lépett hozzájuk, amitől mindenki elcsendesedett. – Nos – köszörülte meg a torkát a főszervező. A nyakamat nyújtogatva figyeltem, hogy mi fog történni. – A csapat érkezése teljességgel szabályellenes, a logikai feladat megoldása az lett volna, hogy a deszkákat eltolva felszabaduljon a zár! – közölte mérgesen. – Azonban… – tette hozzá megenyhülve. – Valóban nem volt benne az instrukcióban, hogy milyen módon kell bejutni a táborba, ezért elfogadjuk, és nem jár kieséssel az extrém bejövetel – mondta, de az utolsó szavait már alig lehetett hallani, akkora taps és füttykoncert kísérte. – Köszönjük – bólogatott a tanár hálásan. – De nyomatékosan megkérem a csapatot, hogy a jövőben tartózkodjon az egyéni megoldásoktól – mondta szigorúan.

– Így lesz – ígérte meg a tanáruk. – És most jöjjön velem a gyengélkedőbe, mert szeretném, ha megvizsgálná a verseny kirendelt orvosa – forgatta a szemét a főszervező. – Erre semmi szükség, jól vagyok. Maximum néhány bordám törhetett el – legyintett a tanár szórakozottan, mire mindenki felnevetett. A szervezők ezt nem tartották annyira viccesnek, ezért elkísérték az orvosi felé, miközben a csapat tagjai összeszedték a kapun átdobált csomagjaikat. Még egyszer körbefordultam a telefonommal, hogy a videón minden jól látszódjon, amit meg akartam mutatni apunak, amikor is a Kornél nevű srác ledobta a sporttáskáját a többi közé, és szétnézett, hogy szemügyre vegye a terepet, így futott bele a felvételembe. A felé irányuló telefonba nézve zavartan elmosolyodott, és a fejét oldalra döntve próbálta kideríteni, hogy kinek az arcát takarja a készülék, ki van a felé tartott telefon mögött. Én voltam. Azonnal félrekaptam a kezem, és mást kameráztam tovább, nehogy azt higgye, hogy őt akartam felvenni. A srác bevárta a csapattársait, aztán körbenézett szabad asztalt keresve, és amíg a többiek leültek az első sorok közé, ő állva maradt előttük, és a hozzájuk szóló többi versenyzővel kezdett beszélgetni. – Haver, ez nem volt semmi belépő – biccentett Lóri is elismerően, aki egy kicsit késve fogta fel a látottakat. – Sportgimisek – közölte Bernadett teljesen váratlanul. – Hogy? Honnan tudod? – csodálkozott Máté. – Ismerem a srác egyik csapattársát. Kornélét – mondta szűkszavúan. – Kajakos – tette hozzá, én pedig érdeklődve

pillantottam a fiú irányába. Éppen velem szemben állt nevetve, a többiek előtt, és nagyon benne volt a sztorizgatásban, így végig tudtam mérni észrevétlenül. Magas, legalább száznyolcvan centi, napbarnított bőr, széles váll, nem agyatlanul szétgyúrt, hanem sportosan kidolgozott fizikum, deltás alkat. Kétség sem fért hozzá, hogy sportoló a srác. Ezek szerint kajakos. – Hé, csináljunk egy csoportszelfit, Kocsis a lelkemre kötötte, hogy küldök képet, amit kirakhat a suli oldalára – emelte fel a telefonját Zsombi, hogy készítsen rólunk egy közös fotót. Összébb húzva magunkat, hogy mindannyian benne legyünk, mosolyogva néztünk a kamerába. A telefont tartó Zsombi, mellette Bernadett, Lóri, és végül én. Máté a sárga csapatból szándékosan elhúzódott, nehogy belógjon a képbe, mire kérdőn pillantottam felé. – Te nem akarsz rajta lenni? – szóltam. – Ez a sulitoknak megy, nem? – kérdezett vissza. – De. És? – vonogattam a vállam. – Tényleg, gyere már! – invitálta Zsombi is a közös képre. – Okkééé – hajolt közelebb hozzám Máté, és kicsit feszengve rázta meg a fejét. – Srácok, ugye tudjátok, hogy ez egy verseny, és igazából ellenfelek vagyunk? – töprengett. – Ez nem verseny – közölte Lóri. – Ez buliiiii! – pózolt a kamerába, mindkét hüvelykujját felmutatva, arra várva, hogy elkészüljön a kép. – Hát jó. Kösz, ez rendes tőletek – érzékenyült el Máté, aztán átkarolta a vállamat, és rám támaszkodva mosolygott bele Zsombi telefonjába. Kissé értetlenkedve, magyarázatot várva néztem az arcába. Azonnal kapcsolt, és levette a vállamról a

karját. – Bocs, túl haverkodósra vettem? – Egy kicsit – ismertem be, mire mindketten felnevettünk a helyzet abszurditásán. Így készült el rólunk a kép, a frissen hozzánk csapódott Mátéval a sárga csapatból. – Meg is van! – mutatta fel büszkén a telefonját Zsombi, aminek kijelzőjén a fotónk szerepelt. – Hanna, pontosan hol találtál hálózatot? Átküldöm az igazgatónak a képet. – Ott, ahol a sötétzöldek élőznek – mutattam hátra a kerítés irányába. Zsombi elszaladt, hogy hálózatot keresve elküldje Kocsisnak a képünket, közben pedig Máté érdeklődve nézelődött, és feltűnően sokszor állapodott meg a tekintete az első asztaloknál ülő fekete csapaton. – Hé, vízilabdás csajszi – szólította meg Bernadettet. A lány unottan felé fordult, és felvont szemöldökkel várta, hogy mit akar. – A kis szöszit is ismered a feketéktől? – kérdezte, mire odafordultam, hogy megtudjam, kiről beszél. A fekete melegítőt viselő szőke lány, akit Kornél segített le a kapuról a bejutáskor, a napszemüvege mögül nevetgélt a többiekkel. – Nem – felelte Bernadett szűkszavúan. – Kár – mondta. – Akkor úgy tűnik, hogy magamtól kell megismernem – állt fel, és otthagyva minket előresétált a fekete csapathoz. A jelenetet figyelve vártam, hogy mi fog történni. Máté odalépett hozzájuk, mire valamennyien érdeklődve fordultak felé. Ekkor a sárga csapat tagja magyarázott valamit, amitől azonnal feloldódott a hangulat, és mindenki kedvesen fogadta őt. Visszatartott mosollyal néztem, ahogyan Máté azonnal megtalálja a közös hangot velük, amin nem csodálkoztam, valahogy olyan típusú srácnak tűnt, akit rögtön

mindenki megkedvel. – Elküldtem a képet! – jött vissza Zsombi boldogan. – Hol van Máté? – pillantgatott körbe, amikor észrevette, hogy a hozzánk csapódó sárga csapattag időközben eltűnt. – Elment csajozni a feketékhez – felelte Lóri. – Ó. Oké – biggyesztette le a száját Zsombi, és úgy tűnt, szomorú lett attól, hogy újra magunk maradtunk. Máté nélkül kicsit elcsendesedett a társaságunk, én pedig a tábor kerítése mögött húzódó erdőt figyeltem, ahogyan az egyre gyengülő szellő mozgatta a fák lombkoronáját. Még a hegyen is érezni lehetett, ahogyan melegedett az idő, a nap egyre magasabban járt, és besütött a táborhely közepén lévő padokra és asztalokra. A legtöbben levették a melegítőfelsőjüket, és a derekukra kötötték, kiélvezve a délelőtti napsugarakat, voltak azonban, akik Titanilla tanárnő sütkérezését bámulták. Úgy tűnt, a tanárnőnek a sötétzöld infós csapat tagjai örültek a legjobban, ha jól láttam, ők élőben streamelték a töritanárnőnket, ahogyan könyökén megtámasztva magát az egyik asztalnál napozott. – Emberek! Jön a következő csapat! – kiáltotta el magát valaki az első padok irányából, miközben Máté visszasétált hozzánk, és leült közénk. – Na, a szöszit Csengének hívják – kezdte el mesélni, megosztva velünk a frissen szerzett infóit. – Országos akrobatikus rock and roll győztes – mondta, és közben teátrálisan a szívére tette a kezét, ezzel jelezve, hogy totálisan lenyűgözve érzi magát. – A többiek is jó arcok. A kajakos srác Kornél, az ülő helyzetben is magas gyerek atléta, az alacsonyabb meg pingpongos – mutatta be őket messziről. –

Mind sportolók, mivel sportgimiből jöttek, ahogyan Bernadett mondta – magyarázta. – Kivéve a tanáruk, aki lezuhant a kapun. Ő irodalmat tanít. De a jelek szerint jól van, mert már a ti dögös tanárnőtök körül kajtat – biccentett félre. Valamennyien odafordultunk, és láttuk, ahogyan a köpcös tanár Titanilla tanárnővel beszélget, aki továbbra is hátradőlve napfürdőzött. De azért odahallatszott hozzánk az „ohohó!” vihogása. – Hogy áll a következő csapat? – váltott témát hirtelen Máté a kapu felé nézve. – Négy perce érkeztek, és ha jól látom… – húzta össze a szemét Zsombi. – Igen, bent vannak. Gyorsak voltak – mondta. Az érkező csoportnak a megadott tíz percből összesen négyre volt szüksége ahhoz, hogy megoldják a feladványt, és már be is léptek a táborba. Kornélék csapata után ismét a kapun keresztül, és nem fölötte. Két fiú és két lány érkezett arany melegítőben, egy női kísérő tanárral. Elégedetten sétáltak be a tapsvihar közepette, és megálltak a főszervező előtt. – Gratulálok, címvédőként elképesztő idővel jutottatok be. Sok sikert kívánok az idei versenyhez is! Jó újra látni titeket – fogadta őket kedves mosollyal a verseny szervezője. Tehát ők a tavalyi nyertesek. – Elképesztő idő, halljátok? – fordult körbe a szőke hajú lány vigyorogva a csapattársai közt. – Tényleg lenyűgöző. A második legjobb – tette hozzá a főszervező, mire megfagyott a levegő a csapaton belül, és a lány meghökkenve nézett az arcába. – Második? Négy perc alatt bent voltunk, hogy érti, hogy második? – kérdezte idegbetegen. – Úgy, hogy van egy három perc húsz másodperces

eredményünk – tárta szét a karját. – Negyven másodpercet ránk vert egy kezdő csapat? – kerekedett el a szeme. – Igen. Majd ismerkedjetek össze. Pirosban vannak. Ne haragudjatok, de nekem ki kell mennem visszahelyezni a deszkákat, mindjárt érkezik az utolsó előtti csoport – hagyta ott őket, és sietősen kiment a táborból. Az arany ruhát viselő csapat a kapuban állva ügyet sem vetett az őket köszöntő és ünneplő tömegre, hanem kis, zárt kört alkotva, egymás vállát átkarolva gyors megbeszélést tartottak, bevonva a kísérő tanárt is, majd amikor végeztek, valamennyien felemelkedtek, és a csapatok irányába fordultak, szemüket kapkodva a résztvevőkön, mintha keresnének valamit. Meg is találták, mert hirtelen mind az öt szempár megállapodott. Rajtunk.

5. A címvédő csapat után a következő társaság nem jutott be a táborba, az utolsó iskola azonban sikeresen megoldotta a feladványt, és belépett a kapun. Világoskék melegítőt viseltek, a delegációjuk három lányból és egy fiúból állt. Az érkezésüket követően a verseny főszervezője bezárta a kaput, és átirányította a csapatokat az étkező épületébe, aminek kifejezetten örültünk, mert addigra már felforrt az agyunk a tűző naptól. A versenyzők egymástól jól láthatóan elkülönülve, csapatonként vonultak át az étkezőbe. Egyedül a mi társaságunk volt vegyes, mert Máté a sárgáktól hozzánk csapódva lépkedett, aztán az étkező épületébe érve rájött, hogy igazából ő nem a mi csapattagunk, ezért elköszönt tőlünk, és átült a saját iskolájának versenyzőihez. A terem hűvös klímája borzasztóan jólesett a napsütés után, az asztaloknál helyet foglalva mindenki lehűtötte magát, és érdeklődve nézte, hogy mi fog történni, egészen addig, amíg a sötétzöld csapatból valaki el nem üvöltötte magát. – Emberek! Itt van net! – ordította. Erre kivétel nélkül mindenki tapsolni kezdett, és előszedte a telefonját, hogy ellenőrizze mi történt az elmúlt órákban a neten. Nagyjából semmi, de ez nem gátolta meg a versenyzőket abban, hogy ész nélkül kezdjenek posztolni. – Kocsis feltöltötte a képünket – mutatta telefonját izgatottan Zsombi. Ránéztem a posztra, és elolvastam.

Szirtes Gimnázium új fényképet tett közzé. Hét perccel ezelőtt. A Szirtes-csapat sikeresen túljutott az első megmérettetésen, és bejutott az Iskolák Országos Versenyének élménytáborába, ami a Bükkben található. Lájkoljátok a képet, hogy lássák, mennyien vagyunk mellettük és drukkolunk értük! Hajrá, Szirtes! Kocsis igazgató Zsombi kijelzőjén legörgetve megjelentek a kommentek is. „Némá, elmentek a Bükkbe! Lol” „Kit érdekel?” „Hé, ki a sárga ruhás tag? Az is hozzánk jár?” „Nem, szerintem az egy másik kretén iskola versenyzője. Azé van más színben.” „Vágjátok le a sárgát a képről, mitakarez?” „Gyerekek, normálisan kommenteljetek! Kocsis igazgató” „Most mér kell lájkolnom ezt a képet? Nem értem.” „A sárga ruhás nem is szirteses, takaroggyon onnan!” „A vádlis gyerek pislog a képen.” „Ezek most számháborúzni fognak, vagy mi a szar?” „MODERÁLNI FOGOM A KOMMENTEKET, HA NEM FOGALMAZTOK KULTURÁLTAN! Kocsis igazgató” „Igazgató úr, ne üvöltsön már, még a végén sztrókot kap itt a szünetben.” A kommentek olvasása közben összenéztünk Zsombival, és úgy döntöttünk, talán jobb, ha ezt bezárjuk. Az étkező kezdett megtelni, lassan minden csapat megérkezett. Éppen láttam az arany csapat bevonulását, akik

felszegett állal sétáltak be, határozott léptekkel tartottak egy asztalhoz, ami előtt megálltak. Csakhogy az már foglalt volt. – Álljatok fel, itt mi ülünk – közölte a szőke lány ellentmondást nem tűrő hangon. – De mi előbb jöttünk – válaszolta egy srác meglepetten. – Igazán? Mikor? Mert mi tavaly választottuk ki ezt a helyet – fonta össze maga előtt a karját a lány. A pink társaság tagjai ezzel nem tudtak vitába szállni, amúgy is volt elég bajuk a ruhájuk színével, úgyhogy csüggedten feltápászkodtak, és körülnéztek, hogy hol van még szabad hely. – Pszt! Haver! – intett nekik Lóránt. – Itt – mutatott a mellettünk lévő üres asztalra. A két fiúból és két lányból álló társaság hálásan lépett oda hozzánk, és tanácstalanul megálltak előttünk. – Ekkora seggarcokat! – rázta meg a fejét az egyik fiú. – Ők tavaly ott ültek. Kit érdekel? – ingatta a fejét. – És milyen jó lett volna, ha ezt akkor mondod, amikor elküldtek, és nem utólag okoskodnál – forgatta a szemét az egyik lány a csapatukból, majd leültek a mellettünk lévő asztalhoz, és idegesen vitatták meg az iménti szituációt, ahogy elküldték őket a helyükről. Összefont karral figyeltem az arany csapattagokat, akik elégedetten ültek le a felszabadított asztalhoz. – Nevetséges a viselkedésük – közölte Bernadett, aki szintén a tavalyi nyerteseket figyelte összehúzott szemmel. – Az – értettem egyet, aztán az utolsóként érkezők felé fordultam. A fekete csapat volt az. Mögöttük a szervező becsukta az étkező ajtaját. – Üljetek le gyorsan – sürgette meg a feketéket, aztán

megvárva, hogy helyet találjanak, megállt az asztalok előtt, és megköszörülte a torkát. – Mindenkit sok szeretettel köszöntünk az Iskolák Országos Versenyén! – kezdte. A mondatát hangos taps követte. Mivel elég hátul ültünk, a többiek a nyakukat nyújtogatva figyelték a főszervezőt, én azonban csak hátradőltem a széken, és úgy voltam vele, elég meghallgatnom az instrukciót, nem igazán kell látnom hozzá azt, ahogyan elmondja. – A következő percekben szeretném, ha mindenki figyelne, mert fontos dolgokról lesz szó – mondta, egyértelműen azokhoz intézve a szavait, akik a telefonjukat nyomkodták. – Teljesen mindegy, hogy mit hallottatok az elmúlt évek versenyeiről, és az is mindegy, ha esetleg részt vettetek rajta – pillantott az arany ruhát viselő tavalyi nyertes csapatra. – Új év, új verseny – tisztázta, arra utalva, hogy senki nem számíthat olyanra, amit a neten már látott. – Mint láthatjátok, a verseny elindult, és sajnos több csapat nem jutott át az első feladaton. Négy iskola elbúcsúzott az Iskolák Országos Versenyétől, mielőtt bármit is láthattak volna belőle – mondta. – Egy csapat pedig rendhagyó módon érkezett – tette hozzá a fekete csapat irányába fordulva. A beszólást hangos röhögés fogadta, a nyakamat nyújtogatva pedig láttam, ahogyan Kornél mosolyogva körbefordul, miközben kifésüli barna haját a szeméből. – Igen, ez most még vicces – tette hozzá a főszervező, és baljós szavaitól elhalkult a terem. – Most még minden az. De ne feledjétek, a verseny már tart. És bármelyik pillanatban kieshettek. A végén pedig csak az az egy iskola marad, amelyik bebizonyítja, hogy csapatként a legjobban tud működni. Ez most még simának tűnik, és mindannyian azt hiszitek, a ti csapatotok lesz a nyertes. De ez

nem ennyire egyszerű. Majd meglátjátok, ahogyan fogy a létszám – mondta. – Most még klassz az egész, van medence meg tábor, lehet barátkozni, ismerkedni. Azonban aki azt hiszi, hogy ez erről szól, az hamar a hazafelé tartó kisbuszban találja magát a csapattársaival együtt. – Haver – suttogta Lóránt a fejét ingatva. – Most miért rontja el a kedvünket ez a tag? – Pszt – csitította Bernadett, és feszülten figyelt a főszervezőre. – Ne feledjétek, csapatként működtök, és lehet bandázni a többi iskolából érkezőkkel, viszont véssétek az eszetekbe, egymással versenyeztek, nem pedig együtt – közölte. A tekintetemmel a sárga csapat felé pillantottam, ahol Máté felénk fordult, és széttárta a karját, amolyan „hát ez van” stílusban. – A versenybe tizenhat iskola jutott be az ország különböző pontjairól. Mindenki a legjobbjait küldte a megmérettetésre, és ahogy magam elé nézek, csupa kiválóságot látok a teremben, így kíváncsian várom, melyik csapat lesz az, amelyik kitűnik a legjobbak közül is. A versenyben nincsenek pontszámok, nincsenek elérhető maximumok és minimumok. A szabályok egyszerűek. Aki a leggyengébben teljesíti a feladatot, elbúcsúzik. És mindez csapatban értendő. Ha egyéniben buktok, az egész csapat bukik. Egymásért is versenyeztek tehát – közölte. A teremben kisebb nyüzsgés támadt, ahogyan a versenyzők egymáshoz fordulva kezdték el megvitatni a hallottakat. – A csapatfeladatokra mindig együtt érkeztek, az egyéni feladatok előtt pedig lehetőségetek lesz eldönteni, hogy kit küldtök a megmérettetésre. Nem lehet előre tudni, hogy mire számíthattok. Kaptok valamiféle instrukciót, de az nem

mindig az, aminek látszik – figyelmeztetett minket. – Azt, hogy mikor lesz a következő feladat, nem tudjátok előre. – Oké, én kezdek fosni ettől az egésztől – meredt maga elé Lóri. – Gondolom, észrevettétek, hogy a szervezők narancssárga ruhát viselnek, csapat pedig nem kapott ilyen színt. Ez a jól láthatóság miatt történt, hogy meg tudjatok különböztetni minket, és amennyiben szükségesnek látjátok, könnyedén megtaláljatok bennünket – mutatott a terem két oldalára a főszervező. A falnál ácsorgó narancssárga ruhát viselők integettek a versenyzőknek. Tizenöt-tizenöt főt számoltam, összesen tehát harmincan vigyáznak ránk. Plusz a kísérő tanárok, tizenhat csapat esetében értelemszerűen tizenhat pedagógus. Az negyvenhat felnőtt hatvannégy diákra. Oké, ettől az aránytól egy kicsit megdöbbentem, és a csuklómon lévő karkötőt forgatva eltűnődtem azon, hogy vajon mi vár ránk ilyen készültség mellett. – A versenyek mindig a táboron kívül történnek majd, ez a hely, ahol vagyunk, a feladatokra való felkészülést és a kikapcsolódást biztosítja számotokra. Éppen ezért fontosnak tartom elmondani, hogy semmilyen, a klasszikus értelemben vett táborozásra ne számítsatok. Az élményhelyen nincs takarodó, lámpaoltás, ébresztő… – kezdte sorolni, mire nagyjából az egész teremnek felcsillant a szeme, és újra egymás felé fordulva kezdtek beszélgetni. – Egyetlen szabály van. A feladatra küldött csapat, vagy éppen egyéni csapattag időben érkezzen meg a kapuhoz. Ezenkívül nincs más kötelességetek itt – mondta. A bejelentést óriási tapsvihar fogadta, és ahogyan a főszervező előre sejtette, mindenki éjszakai medencézést és bulizást kezdett tervezgetni. – Jól

hangzik – biccentett mosolyogva a lila csapatra, ahol a négy szinkronúszó lány az esti programjáról diskurált. – Csak nehogy hajnalban kialvatlanul és váratlanul érjen titeket egy feladat – tette hozzá. A megjegyzésétől azonnal lelombozódott mindenki, és mérlegelte a hallottakat. Úgy tűnt, senki nem szándékozik úgy kiesni, hogy az igazgatójának arról kelljen beszámolnia, hogy elbukta az Iskolák Versenyét, mert hajnalig dorbézolt. Tehát a pszichés ráhatás működött, mert nagyjából mindenki visszafogta a tervezgetést, és feszülten várta, hogy mi hangzik még el. – Elsőre ennyit szerettem volna mondani. Ha van kérdés, most feltehetitek – nézett körbe a termen a főszervező. – Öhm. Nekem van – tette fel a kezét az egyik pink ruhát viselő srác mellettünk. – Tessék – szólította fel a főszervező. Az egész terem egy emberként fordult hátra, hogy lássák, kinek van kérdése. – Mikor kapunk kaját, vagy ilyesmi? – érdeklődött. A kérdése jogosnak tűnt, a legtöbben átgondolták, majd bólintva néztek vissza, a szervező válaszát várva. – Kint van az ajtón. Reggeli mindennap hattól tízig, ebéd déltől háromig, vacsora hattól kilencig – sorolta. Ezen nagyjából mindenki ledöbbent, mert nem a szállodákból ismert rugalmas időbeosztásra számítottunk, hanem valamiféle katonai, „hat óra nulla nulla, és egy percet sem késhetsz” típusú tábori étkeztetést vártunk. – Nem kell együtt ennünk? – értelmezte a srác. – Csak ha akartok – nevette el magát a főszervező. – Ez mennyire kúl – lelkesedett Lóránt. Egy újabb kéz emelkedett a levegőbe, mire a szervező felszólította.

– És akkor jól értem, hogy nem kell időben elaludnunk, nincs takarodó, lámpaoltás vagy kijárási tilalom? – Nincs – ingatta a fejét. – Azta! – bólintott elismerően a lány. – Hogy lesz a faházak elosztása? – kérdezte egy világoskék melegítőt viselő lány. – Ezt is rátok bízzuk. A faházak négyfősek, értelemszerűen külön a fiúk és a lányok… – mondta. – A francba – horkant fel egy srác az első asztalok közül, mire mindenki felröhögött. A szervező mosolyogva bólintott, jelezve, hogy vette a poént, majd hozzátette: – Mivel a legtöbb iskola vegyesen küldött versenyzőket, fiúkat és lányokat egyaránt, lehetőségetek van másik csapatokból választani lakótársat, akár szimpátia alapján. Beszéljétek meg egymással. – Hé, Zsombi, Lóránt! Jövök hozzátok lakni, jó? – intett felénk Máté. – De jó! – lelkesedett Zsombi boldogan. – Igen, például így – helyeselt a főszervező. – Vagy mondjuk ennél egy kicsit diszkrétebben – fűzte hozzá. A házbeosztás nagyjából mindenkit lekötött, a diákok egymás asztalától átüvöltve próbáltak lakótársat keresni, hogy megtöltsék a négyfős faházakat, majd akik megvoltak, felálltak, és a főszervező mögötti asztalhoz léptek, ami mögé beült két narancssárga ruhát viselő szervező, és adminisztrálni kezdte a házbeosztást. – Elnézést – tettem fel a kezem, és már azt hittem, nem is veszik észre, mert időközben mindenki a házelosztással kezdett

foglalatoskodni. – Van még egy kérdésünk, ott hátul, piros csapat. Hallgatlak – üvöltötte túl a főszervező a hangzavart. – Minden feladatnál egy csapat esik ki, vagy több is? – kérdeztem. – Egy – válaszolta meg, jól átgondolva, nehogy olyat mondjon, ami nem derülhet ki számunkra. – Tizenhat csapat, tizennégy nap – gondolkodtam hangosan. – Akkor lesz olyan nap, amikor két feladat is lesz – biccentettem. A főszervező elmosolyodott és széttárta a karját, mint aki nem mondhat semmit ezzel kapcsolatban. – Ki tudja – vonta meg a vállát, és mélyen a szemembe nézett. – De örülök, hogy valaki használja a fejét is. Piros csapat, csak így tovább – biccentett felénk elismerően. – Köszi – mutatta fel a hüvelykujját Lóri. Az első asztalok közt ülő arany csapat tagjai hátrafordultak felénk, és érdeklődve mértek végig minket. Valamiért az volt az érzésem, hogy nem kedveltek meg. – Srácok – fordult Lórihoz és Zsombihoz a pink melegítőt viselő fiú. – Ti hányan vagytok egy házra? – Eddig hárman. Mi ketten, és Máté a sárgáktól – válaszolta meg Zsombi. – Jöhetek hozzátok negyediknek? – érdeklődött. – Persze – felelték egyszerre. – Kösz – bólintott hálásan. – Hé, Máté – kiáltotta Lóránt. – Megvagyunk, a pink gyerek a negyedik, szerezzünk egy kulcsot, és cuccoljunk le! A fiúk elindultak az adminisztrációs asztal felé, ahol egyre fogyatkozott a létszám. Akik megkapták a kulcsot, kimentek az

étkezőből, és birtokba vették a szállásokat. Ketten maradtunk Bernadett-tel, és az asztalnál ülve, néma csendben figyeltük, ahogyan halkul a terem. – Sziasztok – lépett hozzánk hirtelen egy lány, aki barna melegítőt viselt. – Hányan vagytok a házatokban? – Eddig ketten – mondtam felnézve rá. – Jöhetek hozzátok? – kérdezte, és hátrafordult. – Három fiúval jöttem – tette hozzá magyarázatképpen. – Persze – bólintottam. – Felőlem – engedte meg Bernadett is. – Köszi, már csak az arany ruhásoknál nincsenek meg négyen, de ők akkora gyökerek, hogy nem engedték meg – panaszolta. – Nem meglepő – forgatta a szemét Bernadett. – Menjünk, kérjük el a kulcsot – álltam fel, és előreindultam az információs asztalhoz, ahol már teljesen elfogyott a sor, csak az arany csapat volt ott, és a fekete csapat egyetlen lánytagja, Csenge, akiről Máté kiderítette, hogy akrobatikus rock and roll győztes. – Nem érted? Nem jöhetsz hozzánk! – vitatkozott vele a tavalyi győztes szőke hajú lány, aki a jelek szerint szándékosan kivárta, hogy mindenki megkapja a faházát, így aztán ők ketten maradhatnának a csapata másik lánytagjával egy négyfős házban. – Ne már, mindenkit végigkérdeztem, és megvannak négyen – háborodott fel Csenge, és segélykérőn nézett az asztalnál ülő szervezőre, aki tehetetlenül felemelte a kezét. – Sajnálom, a házbeosztásokat a versenyzőkre bíztuk, nem szólunk bele. Amennyiben nem találsz lakótársakat,

elhelyezünk az üresen maradt faházak egyikében – közölte. – Egyedül? – kerekedett el Csenge szeme. – Nem akarok egyedül lenni az erdő közepén egy faházban – hadarta idegesen, és valahogy megértettem az aggályát. – Mondjuk, ha ennyire parázol, nem kellene részt venned egy ilyen versenyen – pillantott rá lesajnálóan az arany melegítőt viselő lány. – Neked meg nem kellene ekkora gyökérnek lenned! – vágott vissza Csenge csípőből. – Lányok, elég lesz! – szólt rájuk a szervező, és reménykedve pillantott körbe, hátha odamegy hozzájuk valaki. – Akkor én a csapatommal fogok lakni – határozta el magát Csenge, és dühödten összefonta maga előtt a karját. – Nem lehet, három fiúval érkeztél, a versenyszabályzat tiltja – közölte vele az adminisztrátor a laptopjába nézve. – És akkor most mi lesz? – forgatta a szemét Csenge. – Tessék, itt egy kulcs, a leghátsó faház egyedül a tiéd – nyújtotta felé a kulcsot, de Csenge nem vette el, hanem megilletődve megrázta a fejét. – Vigyázz, nehogy éjszaka neszeket hallj – vigyorgott rá a tavalyi győztes lány, majd az asztalhoz fordult, amíg Csenge hezitált. – Elkérhetném a kulcsunkat? – Tessék – adta át neki kelletlenül a szervező, mire a két arany ruhát viselő lány elégedetten kilépett a teremből. Elérték a céljukat, ketten voltak egy faházban, nem engedtek be maguk közé idegent. A szervező szomorúan pillantott Csengére. – Egy pillanat, és visszatérünk rád – mondta, aztán felénk fordult. – Megvagytok, lányok?

– Igen – felelte Bernadett. – De igazából mi hárman vagyunk, szóval ha gondolod – néztem Csengére, felajánlva, hogy akár lakhat nálunk is, ha ez segítség neki. – Hárman vagytok? – kérdezte megkönnyebbülten. – Igen – feleltem. – És jöhetek hozzátok? – kapkodta a levegőt. – Ha szeretnél – vontam meg a vállamat. – Jézusom, persze, köszönöm! – hálálkodott, és váratlanul a nyakamba borult. – Nagyon köszi! – motyogta, én pedig bizonytalanul széttártam a karomat, miközben csüngött rajtam, és esetlenül megveregettem a hátát. – Nem… Nem hiszem, hogy bajod lett volna egyedül, de ha félsz, akkor lakj nálunk – mondtam kissé meglepetten. – Nem tudjátok elképzelni, hogy ez mennyire sokat jelent nekem! – engedett el, és Bernadetthez lépett, aki egy határozott mozdulattal megrázta a fejét. – Ne ölelj meg, melegem van – mondta szűkszavúan. – Ó, oké – értette meg Csenge, és a hozzánk csatlakozó barna csapattaghoz fordult tanácstalanul. – És téged? – Jó – bólintott a lány, és átölelte a lelkes Csengét, aki ezután visszafordult a ránk váró szervezőhöz. – Megvagyunk! Velük fogok lakni – mutatott ránk büszkén. – Nagyszerű. Megfelel az utolsó ház? – tartotta felénk a kulcsot, amit már egyszer megpróbált rásózni Csengére. – Így már igen. Ha nem egyedül kell aludnom benne, akkor nem érdekel – vigyorgott boldogan. Átvettük a kulcsot, és kilépve az étkezőből elindultunk a csomagjainkért.

– Hú, nem tudjátok elképzelni, hogy mennyire nem akartam egyedül lenni – mesélte Csenge, és ahogyan sétáltunk, csendben hallgattam, hogy megállás nélkül arról magyaráz, miként élte volna meg az egyedüllétet. Bernadett egy-egy szavas válaszokkal illette, a barna melegítőt viselő lány, akiről időközben kiderült, hogy Zsanettnek hívják és tizenegyedikes egy veszprémi gimiben, érdeklődve figyelte. Nagyon úgy tűnt, hogy hálás, amiért csatlakozhatott hozzánk. És ahogyan a táskáinkat felvettük ott, ahol a hatalmas kupacból már semmi nem maradt, mert mindenki elvitte a sajátját, a faházsor irányába fordultunk, és rájöttem, hogy ez a szabadon választható házkiosztás nem véletlen, hanem szándékos manipuláció a szervezők részéről. Az érkezést követő klikkesedés egy pillanat alatt megszűnt, a csapatszínek összevegyültek, bármerre néztem, vegyesen láttam a társaságokat. És valószínű, hogy erre célzott a szervező az eligazításnál. Hogy ne feledjük, nem együtt, hanem egymás ellen versenyzünk, és hogy lesz sírás bőven. A tavalyi nyertes csapat elzárkózását mindenki elől ezzel is indokoltam magamban, azon túl, hogy mérhetetlenül bunkók egyben. Van tapasztalatuk, ez kétségtelen. Ahogyan körbenéztem, rájöttem, a szervezőknek nem csupán az a céljuk, hogy megtalálják a legjobb fizikumú, vagy éppen legélesebb eszű csapatot. A mentálisan legstabilabbat is keresik. – Milyen szép karkötőd van, hol vetted? – zökkentett ki Csenge a gondolatmenetemből, mire ösztönösen megragadtam a csuklómat, és a tenyeremmel takartam a darabot. – Anyukámtól kaptam – feleltem halkan. – Nagyon szép. Ő hol vette? – érdeklődött tovább, ahogyan a

leghátsó faházsor előtt lépkedtünk, ami mögött már csak a kerítés húzódott, azon túl pedig a sűrű erdő. – Nem tudom, régi darab – ráztam meg a fejem. – És megkérdezed? – Nem – szóltam kimért hangon. – Ó. Oké, semmi gond, nem akarok ugyanilyet, ha zavar, vagy ilyesmi, csak gondoltam, van másfajta, mert nagyon szép, ha nem ugyanilyen, csak más a stílusa mondjuk, akkor vennék egyet, vagy… – hebegte, én pedig megálltam az utolsó ház előtt, bedugtam a zárba a kulcsot, és lehunytam a szemem. A bevillanó emlékképek hatására úgy éreztem, összerogynak a térdeim. Láttam magam előtt anyu kezét, ahogyan a kórházi ágyon pihenteti, én pedig óvatosan fogom, miközben a karkötőt nézem, ahogyan az elvékonyodott csuklóján természetellenesen nagynak tűnik. Az orromban éreztem a kórház édeskés betegségszagát, ami keveredett a fertőtlenítő illatával. A fejemet megrázva kinyitottam a szemem, és visszanéztem Csengére. – Nem – ismételtem meg. – Nem tudom megkérdezni – mondtam a szemébe, majd belöktem az ajtót, és beléptem a faházba. A hátam mögött hallottam, ahogyan odakint Csenge susog valamit, amire Bernadett válaszol, de elengedtem a fülem mellett, mert nem akartam hallani, és szétnézve a lakhelyünkön, ledobtam a csomagomat az első ágyra, amit észrevettem. A lányok beléptek mögöttem, de a hangulatuk nyomott volt, és kínosan feszengtek. Már számtalan esetben találkoztam ezzel az elmúlt évben. Nem tudták lereagálni a hallottakat, és nem tudtak hogyan viszonyulni hozzám. Fogalmuk sem volt, hogy

mit mondjanak, vagy hogy kell-e bármit mondani. Megkönnyítettem a helyzetüket, és megelőzve az üres, totálisan semmitmondó részvétnyilvánítást, rájuk néztem. – Választhatom ezt az ágyat? – kérdeztem arra a helyre mutatva, ahová ledobtam a táskám. – Persze! – felelték tökéletesen egyszerre. Úgy tűnt, a körülményekre való tekintettel akkor is nekem adták volna, ha más szeretett volna ott aludni. – Köszönöm – mondtam halkan, és leültem az ágyamra, úgy néztem körbe. A faház tágas volt, és sokkal nívósabb, mint amire számítottam. A négy ágy kettesével volt elhelyezve, szállodai szobákhoz hasonlóan kettő hosszában egymás mellett, kettő pedig tükörképként velük szemben. Mindegyikhez tartozott éjjeliszekrény, valamint ruhásszekrény is. A ház hátsó részében egy ajtó volt, ami a fürdőszobába vezetett. Azonnal megnéztük, mivel lányokként az volt a legnagyobb rémálmunk, hogy vajon mi vár odabent, de kellemesen csalódtunk. A fürdőszoba kicsi volt ugyan, de ennyi volt az össz hibája. A vécé mellett egy mosdó, felette tükörrel, azzal szemben pedig egy zuhanyfülke. Miután szemügyre vettük, visszamentünk a szobába, és mindenki pakolni kezdett. Viszonylag szótlanul zajlott ez a tevékenység, kirámoltuk a ruháinkat, csak néha-néha szóltunk egy „bocs”-félét, amikor kikerültük egymást, vagy éppen útban volt a másik. Hamar belaktuk a faházat, a konnektorokba bedugtuk a töltőket, amiknek a végén telefonok és zenelejátszók lógtak, beraktuk a tisztálkodócuccainkat a fürdőszobába, Zsanett az ágyára helyezte a magával hozott párnáját, Bernadett pedig teljesen érthetetlen módon kirakott az éjjeliszekrényére

egy digitális képkeretet, amin a Danival közös képeik váltották egymást. – A pasim – magyarázta meg szűkszavúan, amikor észrevette, hogy érdeklődve nézzük a karfiolfülű srácot, aki a különböző bevillanó fotókról mosolyog ránk. Valamennyien tudomásul vettük, és tovább rámoltunk, amikor Zsanett felkiáltott. – Hé, ezt nézzétek – szólt, és kinyitotta az egyik szekrényt, ami egy kis hűtőt rejtett. Mindannyian örültünk a nem várt luxusnak, és bele is pakoltuk a megmaradt üdítőinket, vagy éppen a táskánkban olvadozó csokikat. – Jaj, ne – szörnyülködött Csenge, mire felkaptam a fejem. – Elhagytam a pulcsimat – forgolódott, és a fekete egyenruhájának felsőrészét kereste. – Nem hagytad ott, ahol a táskák voltak lerakva? – kérdeztem. – De, oda pakoltam le, de amikor elhoztuk most a cuccainkat, akkor nem maradt ott semmi. Direkt ellenőriztem. – Akkor talán a csapattársaid elvitték magukkal – gondolkodott Zsanett. – Igaz – bólintott Csenge. – Megyek, megkérdezem őket – tette le a kezében tartott neszesszert. – Megkérdezzem neked? Én már kipakoltam, és úgyis indultam szétnézni – ajánlottam fel a segítségemet. Csenge hálásan pillantott rám. – De kedves vagy. Köszönöm! – Várj meg – lépett ki Bernadett a fürdőszobából egy egyrészes fürdőruhában, úszósapkával a fején, törülközőt tartva a kezében. – Megyek, megnézem a medencét – közölte.

– Rendben – biccentettem, és kiléptünk az ajtón. A faházak fölé tornyosuló fák felfogták az erős napsugarakat, de így is elég meleg volt. Azon tűnődtem, otthon vajon milyen idő van, és apu mit csinálhat, miközben a házsor előtt sétáltam, oldalamon a papucsban és fürdőruhában lépkedő Bernadett-tel. Nem szóltunk semmit, csak csendben haladtunk, és elgondolkodtam azon, vajon miért kellett megvárnom, ha egy szót sem váltunk egymással. Talán élvezi a társaságomat. Ki tudja. Megkerülve az utolsó házat, a másik sorba kanyarodtunk vissza, ahol sokkal nagyobb életet tapasztaltunk. Nem csoda, ott volt a medence. Bernadett nem sokat hezitált, odalépve a napsütötte víztükörhöz, lerakta a szélére a törülközőjét, majd ugrott egy fejest, és már el is lepték a hullámok. A medencében lévők odakapták a fejüket, aztán tovább lazultak. – Hanna, szia! – köszöntött Zsombi, aki a medence szélén ült rövid ujjú pólójában és térdig feltűrt piros melegítőnadrágjában. A vízből hirtelen kiemelkedett Lóránt, és odaúszott hozzánk. – Sziasztok – mosolyogtam rájuk. – Minden rendben? – Aha. Ez tök jó – fordult a hátára Lóri, és a víz felszínén lebegett. – Nem jössz be? – Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem. – Hé, itt a matekos csajszi – úszott oda hozzám Máté, és vizes szőke haját megborzolva nézett fel rám, miközben megkapaszkodott a medence szélében. – Nem láttad Csengét? – érdeklődött. – Nálunk lakik – feleltem óvatos mosollyal. – Ó – vonta fel a szemöldökét. – Akkor, ha nem bánod, gyakori vendég leszek nálatok.

– Én nem bánom, ha ő nem bánja – feleltem diplomatikusan. – Gyere be a vízbe – kérlelt. – Nem, nem – ingattam a fejem. – Igazából én a fekete csapatot keresem, vagyis náluk Csenge melegítőfelsőjét – magyaráztam. – Várj, megkérdezem neked – bólintott Zsombi, és visszanézve a medencébe, elüvöltötte magát. – Bence, nálatok van Csenge pulcsija? – kérdezte a vízben lévő fekete csapat egyik tagjától, aki bólintott. – Aha. A csomagoknál volt eldobva, bevittük a házba. – Kihoznád? Elvinném neki, velünk lakik egy faházban – feleltem, a fülem mögé tűrve a hajam. – Menj be érte nyugodtan. A harmadik ház az – szólt a srác, és már el is merült a vízben. – Oké – tápászkodtam fel. – Vigyázz, Hanna! – mászott ki a medencéből mellettem Lóri, és nekifutva beleszaltózott a vízbe. A hatalmas csobbanást hangos ováció kísérte, mire Bernadett kiemelkedett a vízből, és mérgesen nézett körbe. – Ne ugrálj! – parancsolt rá. Otthagyva őket a házak között megkerestem a harmadikat, és bár kaptam engedélyt, hogy bemenjek, azért mielőtt beléptem volna, illedelmesen bekopogtam. Nem jött válasz. Lenyomtam a kilincset, és benyitottam a házba, először óvatosan bedugva a fejem. Sehol senki. A felismeréstől bátran kitártam az ajtót, és beléptem. A szoba elrendezése ugyanolyan volt, mint a miénk, csak mivel más irányba nézett, ezért igazából a miénk tükörképének felelt meg. Az első ágyon megláttam a kis méretű fekete felsőt, így gyorsan felkaptam, és már mentem is volna ki,

de hirtelen kinyílt a fürdőszoba ajtaja, nekem pedig a meglepettségtől a földbe gyökerezett a lábam. Azt hittem, egyedül vagyok, ezért rémülten kaptam a fejem a hang irányába, amikor is a fekete csapat kajakos fiúja, Kornél lépett ki az ajtón, tetőtől talpig vizesen, és tetőtől talpig ruhátlanul, egy törülközővel a kezében, amit abban a pillanatban maga elé rántott, amikor meglátott engem. – Ó, te jó ég! – kaptam a szemem elé a kezem, mire Kornél nagyjából annyira meglepetten, mint én, értetlenül állt velem szemben. – Te ki vagy? – kérdezte, kettőnk közül elsőként felocsúdva a döbbenetből. – Újvári Hanna! – mondtam, még mindig a szemem elé tartott kézzel, és magamban megpróbáltam észszerű magyarázatot adni arra, hogy miért mutatkoztam be a teljes nevemen. – És egészen pontosan mit csinálsz itt, Újvári Hanna? – kérdezte. – Én csak… Ezért jöttem – tartottam fel a kezem esetlenül, Csenge pulcsiját fogva, miközben a másikkal még mindig az arcomat takartam, és szorosan lehunytam a szemem. – Oké, akkor, ha megvan… – szólt, és bár nem láttam, azt azért könnyen kihallottam a hangjából, hogy szórakoztatja a helyzet. – Már megyek is – bólintottam, és megfordultam az ajtó felé, amikor is végre leengedtem az arcom elől a kezem, és kinyitottam szemem. A kilincshez nyúltam, és vadul rángatni kezdtem magam felé, de sehogy sem akart kinyílni. Ekkor lépteket hallottam magam mögött, mire a lélegzetem is elállt, és elképedve bámultam magam elé, várva, hogy most mi

lesz. A vizes, napbarnított kar elnyúlt mellettem, és megragadta a kilincset, majd egyszerűen lenyomta, és kilökte az ajtót. – Kifelé nyílik, Újvári Hanna. Kifelé – fordult felém, és a vizes hajtincsei mögül mosolyogva nézett rám. – Köszi – bólintottam zavartan, és Csenge melegítőfelsőjét a mellkasomhoz szorítva kiléptem a házból, majd vissza sem nézve, határozott léptekkel indultam a saját faházunk felé, miközben annyira égett a fejem, hogy féltem, talán egyszínű a melegítőmmel. – Tessék – nyomtam erősen Csenge kezébe a pulcsit, amikor visszaértem, és anélkül, hogy bármit reagálhatott volna, leültem az ágyamra, bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, elindítottam a random lejátszási listát, és megnyitottam a sudoku alkalmazást. Dühömben sikerült megdönteni az egyéni csúcsomat, miközben az elmúlt percek eseményeit próbáltam feldolgozni. Baromira elszoktam ettől, utoljára jóval másfél évvel ezelőtt voltam beégett tinilány, ezért nehezen tudtam mit kezdeni a szituációval, újdonságként hatott a helyzet, és az, hogy ez mennyire kiborító tud lenni. Anyu betegsége, majd az, hogy elveszítettük őt, sokkal előbb tett felnőtté, és teljesen elfelejtettem, hogy milyen megélni a hétköznapokban olyan nem várt helyzeteket, mint egy meztelen kajakos fiú… Egy nem sokat takaró törülközővel. Te jó ég! Fél kézzel a fejemet fogva, másik kezemmel rohamos gyorsasággal irkálva a sudoku táblázatba a számokat, megállás nélkül azon agyaltam, hogy tulajdonképpen nem történt semmi, és egy ilyen baki bárkivel előfordulhat, miközben a víz levert attól, hogy előbb-utóbb ki kell majd mennem a faházból, és szembenézni a Kornél nevű

sráccal, akinek vizes látványa egészen pontosan és részletgazdagon égett bele az agyamba. – Megyek futni a focipályához – állt meg az ágyam mellett ujjatlan pólóban és a fekete melegítőnadrágjában Csenge, és miközben nyújtott néhányat, bedugta a fülébe a fülhallgatóját, majd egy pillanatra a kezemben lévő telefonra nézett, ahová még mindig sebesen irkáltam a számokat. – Jézusom, mondd, hogy ezeket a számokat csak úgy találomra írod be – ámult el. – Nem, ez csak… Gyakran játszom vele, és… Gyorsan megy – legyintettem zavaromban. – Oké – bólintott kétkedve. – Nincs kedved futni? – invitált meg a programjára. Nagyjából olyan értetlenül nézhettem rá, mint az imént ő a sudoku-applikációmra. Nem úgy tűnt, hogy közös az érdeklődési körünk. Ezt ő is azonnal felfogta, mert nevetve szorosabbra húzta a copfját, és néhányat ugrált előttem. – Ha mégis meggondolnád magad, akkor a pályán leszek – tette hozzá illedelmesen. – Rendben – feleltem. – Amúgy… – állt meg egy pillanatra elgondolkodva. – Hol volt a pulcsim? – A csapatod fiútagjainak a házában. – Ó, szuper. És ott voltak ők is? – Csak az egyikük… Kornél – köszörültem meg a torkomat. – Akkor őt már ismered – mosolyodott el. – Jobban, mint szerettem volna – tettem hozzá gondolkodás nélkül, majd látva, hogy Csenge nem érti, legyintve megráztam a fejem. A lány elköszönt, és kifutott a faházból, becsapva maga mögött az ajtót, én pedig egy újabb tábla kirakása után új játékot indítva megpróbáltam kizárni a fejemből minden

gondolatot és a beszűrődő hangzavart, hogy kizárólag a sudokura koncentrálhassak, amikor is teljesen váratlanul feltépték az ajtónkat. Riadtan kaptam oda a fejem, és azt láttam, hogy Zsombi szinte beesik a házba, a lendülettől meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfába, miközben egy piros borítékot lóbált a kezében. – Gyere gyorsan, Hanna, Lóri és Bernadett már várnak! – Mi történt? – tápászkodtam fel azonnal. – Itt a következő feladat instrukciója – lobogtatta meg a kezében tartott borítékot. – Jövök – indultam meg az ajtó irányába, és Zsombi mellé érve megálltam egy pillanatra. – Felbontottad? – Nem, gondoltam, majd együtt – mondta. – Rendben – biccentettem. – Titanilla tanárnő merre van? – Lóri elment megkeresni. Gyere, siessünk – ragadta meg a karomat. A faházból kilépve mindenfelé különböző színű borítékkal rohangáló versenyzőket láttam, ahogyan a saját csapattagjaikat próbálják összerántani egy azonnali megbeszélésre.

6. Az étkezőben ülve az ebédünket fogyasztottuk el, miközben mind az öten a kapott fotót néztük, ami a borítékban volt. Lóri, Bernadett, Zsombi és én megállás nélkül azon agyaltunk, hogy mit jelenthet a feladatra utaló kép, Titanilla tanárnő pedig unottan ült mellettünk, és egy sült csirkeszárnyat rágva meredt maga elé. – Szerintem csillagokat kell nézni, vagy ilyesmi. Biztos ügyesek lesztek. Én megyek, csobbanok egyet a medencénél – közölte a tanárnő, aki befejezve az ebédjét úgy ítélte meg, ennyivel ki is vette a részét a feladatból. Csillagokat kell nézni, vagy ilyesmi. Köszönjük. Néma csendben figyeltük, ahogyan kivonul az étkezőből, majd miután becsukódott mögötte az ajtó, értetlenül meredtünk egymásra. – Hát ezzel sokra megyünk – közölte Bernadett a szemét forgatva, és újra felemelte a képet, amit a piros boríték rejtett. A kép egy tipikus stockphoto volt, egy férfit ábrázolt, ahogyan egy térképpel a kezében áll a csillagos égbolt alatt. A kép hátuljára egy sort firkantottak. „Válasszatok ki egy csapattagot, akit a feladatra küldtök.” Ennyit tudtunk. Valamennyien gondterhelten bámultuk a fotót, miközben körbeadtuk, és a kép részleteit próbáltuk megfejteni, minden eshetőséget figyelembe véve. – Passz. Én nem tudom, ez mit jelent – rázta meg a fejét Lóri, akin úgy tűnt, kifogott a rejtvény. – De hozok még párolt borsót – tette hozzá, bár ez nem igazán kapcsolódott a megoldáshoz, és semmiképpen sem vitt minket előre.

– Gondolkozzunk – támasztotta az állát Zsombor az asztalon, és nagyokat pislogva meredt a képre. – Mi lehet a fontos a fotón? Hogy férfi? – Nem hinném – ingatta a fejét Bernadett. – Az biztos, hogy éjszakai feladat lesz – tűnődött. – Éjszaka, térkép… – Talán csillagtérkép – vettem át a fotót –, esetleg asztronómia – gondolkodtam hangosan. – Én nem értek a csillagászathoz – fonta össze maga előtt a karját Bernadett. – Én egy kicsit. Alapszinten – ismertem be. – Lóri! Te mit tudsz az asztronómiáról? – nézett fel Zsombi, amikor Lóránt visszaért a tányérjával, amire szedett még párolt zöldborsót. – Bak vagyok – felelte. – Nem, nem asztrológia – ráztam meg a fejem. – Asztronómia – ismételtem, majd inkább hozzátettem segítségképpen. – Csillagászat. – Nem vágom a témát – ingatta a fejét egy kanál zöldborsót lapátolva a szájába. Az étkezőben rajtunk kívül még négy asztalnál beszéltek halkan a csapatok, hasonlóképpen hozzánk, a saját képüket nézegetve. Ott voltak a barnák, akik közt Zsanett ült, a táborba utolsóként érkező világoskék csapat, a négy szinkronúszó lányból álló lila csapat, és a sárgák. Máté felállt az asztaluktól, és átsétált hozzánk. – Hogy álltok? – érdeklődött a szőke srác. – Agyalunk – felelte Zsombi. – És ti? – Mi is. Mire tippeltek? – kérdezte.

– Eddig arra jutottunk, hogy talán asztronómia – válaszolta Zsombor, és felém fordult. – Hanna ért hozzá. – Csak egy kicsit – tettem hozzá gyorsan. – Asztronómia? – húzta össze a szemöldökét Máté. – Ez nem jutott eszünkbe – töprengett. – Miért, ti milyen irányban gondolkodtok? – csámcsogott Lóri. Máté körbenézett, majd amikor megbizonyosodott arról, hogy a többi csapat nem figyel ránk, bizalmasan közelebb hajolt, és két karját megtámasztotta az asztalon. – Éjszaka megyünk – suttogta. – Az erdőben vagyunk. Mi bátorságpróbára számítunk – mondta. Erre mind a négyen eltátottuk a szánkat. Mert ez nem jutott eszünkbe. – Bátorságpróba? – ismételte Lóri, és látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. – Nem biztos – rázta meg a fejét azonnal Máté. – Lehet, hogy az lesz, amire ti gondoltok. Mi erre tippelünk, úgyhogy nem küldünk a csajok közül éjszakai feladatra senkit – pillantott az asztaluk felé, ahol a két úszólány mosolyogva intett felénk. – Vagy Marci, vagy én megyek, lesz, ami lesz alapon – tette hozzá, és a csapatuk másik fiútagja, a nyelvtanos Marci irányába biccentett. – Mondjuk, azt nem tudom, hogy vele mire megyünk egy bátorságpróbán, maximum sikítva üvölti majd a magyar helyesírás szabályait – vélekedett, mire mindenki elnevette magát. – Úgyhogy gondoljátok át, hogy engeditek-e Hannát egyedül a feladatra, mert ha nem csillagászat, akkor az szívás – tanácsolta elhúzva a száját. Mindannyian elgondolkodtunk. – Kösz, Máté, hogy felhívtad a figyelmünket a bátorságpróba

eshetőségére is – vakargatta a fejét Zsombi, megállás nélkül gondolkodva. – Szívesen. Na, visszamegyek a csapatomhoz, később találkozunk a medencénél. – Hé, az igazgató élőzik az instán – pillantott Lóri a telefonjára, és mivel az étkező épületében tökéletesen működött a net, ki is használta az alkalmat, hogy ellenőrizze, mi történik a világban. – Mutasd – húzta össze a szemöldökét Bernadett. Lóri rányomott a streamre, ahol megjelent Kocsis igazgató, amint az irodájában ül, és belenéz a kamerába. – Tehát várom a kérdéseket az Iskolák Országos Versenyével kapcsolatban. Bátran kérdezzetek csak – magyarázta. Lóri instáján kívül, ami ugye minket takart, összesen ketten nézték az igazgatót. – Gyerünk, Szirtes gimi, kérdezzetek csak – ösztökélte a csekély nézőjét arra, hogy érdeklődjenek a streamben. – Na, van is egy kérdés – lelkesedett be Kocsis, aztán látva a kijelzőn megjelenő külföldi szöveget, megrázta a fejét. – Nem tudom, a fiatalember miért nézi az adásomat Oslóból, de láthatóan nem a témával kapcsolatban ír – mondta mérgesen. – Menjél innen, fiam! Hess, tűnés – legyezgette a levegőt maga előtt, mintha csak tudna hatni a srácra, aki elég trágár szövegeket küldött neki. A következő pillanatban meglátta, hogy az aktív három nézőjéből az egyik Lóri, és felcsillant a szeme. – No, úgy látom, itt van a versenyre küldött csapatom is élőben. Tőlük is kérdezhettek bátran! Sziasztok, Szirtes-csapat! – integetett nekünk a kamerába, majd bosszúsan megcsóválta a fejét, amikor a norvég újra beírt neki. – Hogy lehet letiltani innen ezt az embert? – kérdezte. – Menjél már innen el! –

dühöngött. Közben Lóri beírt az igazgatónak, hogy készülünk a következő feladatra, és hogy csak beköszöntünk, mert láttuk, hogy élőzik. Kocsis, amint megkapta az üzenetet, határozottan bólintott, és hüvelykujját feltartva vigyorgott a kamerába. – Értem. Sok sikert nektek, ügyesek legyetek, és izgatottan várom a fejleményeket – búcsúzott el tőlünk, majd amikor egy újabb kommentet kapott, de azt már nem tőlünk, ököllel az íróasztalára csapott. – Na, most már kihozol a sodromból, te norvég gyerek! – üvöltött bele a kamerába, amikor a srác kizárólag feltartott középső ujjú emojikat küldött neki. Lóri kilépett a streamből, otthagyva az igazgatót és a random norvég nézőjét, majd tanácstalanul néztünk össze, és szó nélkül megállapítottuk, hogy magunkra kell hagyatkoznunk, tekintettel arra, hogy a velünk érkező tanárnő a medencénél sütteti magát, az igazgatónk pedig el van foglalva a streamjével. Időközben befejeztük az ebédet, így a tálcáinkat megfogva elindultunk a kijárat felé, és útközben leraktuk az erre kijelölt ablakba, ahol egy konyhás azonnal behúzta. Az ajtóhoz érve szinte beleütköztünk a fekete csapatba, akik akkor érkeztek ebédelni. – Gyertek csak – tartotta meg nekünk az ajtót Kornél, és kiengedett minket. Bernadett ment elöl, aztán Lóri, Zsombor, végül pedig én, és ahogyan elléptem Kornél előtt, lesütöttem a szemem, megpróbálva nem ránézni. – Újvári Hanna – engedett el maga előtt mosolyogva. – Köszi – feleltem halkan, és kiléptem a napsütésbe, ahol a fejemen lévő napszemüveget letoltam a szemem elé, és miközben a többiek mellett lépkedtem, egy pillanatra zavarodottan visszanéztem. Az étkező ajtaja akkor csukódott

be. – Hanna? – kérdezte Zsombi. – Igen? – Nem figyelsz… – Dehogynem – erősködtem, és mivel láttam rajta, hogy nem hisz nekem, megismételtem, amit mondott. – Azt kérdezted, hogy miként viszonyulok egy esetleges bátorságpróbához, ha megvan az esélye annak is, hogy mégis asztronómiai feladatot kapunk – közöltem, és elégedetten konstatáltam, hogy a megosztott figyelmem ezúttal sem hagyott cserben. Mások számára idegesítő tulajdonság, de nekem kifejezetten hasznos tud lenni. – Igen, pont ezt mondtam – bólogatott Zsombi. – Szóval? – Figyeljetek – sóhajtottam. – Ha van esély arra, márpedig van, hogy asztronómiai feladat lesz, akkor megyek, mert ott szükség lehet az ismereteimre – tűrtem egy tincset a fülem mögé. – A kép alapján én nem gondolnék másra. Nézzétek – mutattam rá. – Csillagos égbolt, egy térkép… – És ha bátorságpróba lesz? – aggódott Lóri. – Akkor nincs mit tenni, megyek arra – vonogattam a vállamat. – Ugyanannyi esély van mindkettőre. Viszont mi van akkor, ha nem én megyek, és mégis asztronómia a feladvány? – néztem körbe mindhárom csapattagomon. Ezen elgondolkodtak, és egyszerre megrázták a fejüket. – Akkor kiesünk – suttogta Zsombi. – De akkor is, ha Hanna megy egy erőnléti éjszakai feladatra. Vagy bátorságpróbára – fújtatott teljesen tanácstalanul Lóri. – Bízzunk benne, hogy nem az lesz – szólt Zsombi. – Ha pedig mégis…

– Minden tőlem telhetőt megteszek – ígértem meg. – Nem félsz? – kérdezte a kilencedikes. – Nem – közöltem határozottan. – Tényleg? – csodálkozott el Lóránt. – Kimennél sötétben az erdőbe? Egyedül? Huhogás, ijesztő neszek, árnyékok, a szervezők megbújva a fák mögött, ágak roppanása… – sorolta, megpróbálva megfélemlíteni, de továbbra is rezzenéstelen arccal néztem rá. Viszont a mellettünk álló Zsombi határozottan borzongott, dacára a nappalnak és a tűző napsütésnek. Ezek szerint vizuális alkat. – Semmi? – csodálkozott el Lóri, látva, hogy nem hatott rám az ijesztgetése. – Semmi – feleltem a vállamat vonogatva, és úgy tűnt, meggyőztem Lórit, mert határozottan biccentett egyet. – Frankó. – Akkor egyetértünk abban, hogy csillagászat témakörre tippelünk, és ezért Hannát küldjük? – pillantott körbe Zsombi a társaságunkban. – Mert akkor megyek, és leadom a nevet, hogy ki indul tőlünk – tette hozzá, mert a szabályok értelmében a kiválasztott csapattagot regisztrálják, és már nem lehet változtatni. Mindenki egyöntetűen bólintott, így tehát a csapat döntése alapján engem választottak a feladatra. – Ne ejts ki minket – nézett rám Bernadett, és Lóri is lélegzetvisszafojtva figyelt, egyértelműen azt sugallva, hogy rajtam áll minden, miközben Zsombi elszaladt, hogy felírasson a versenyszámra. – Nem esünk ki – ígértem meg, és még egyszer ránéztem a fotóra. – Mert asztronómia lesz a feladat – bólintottam határozottan.

A feladatra jelentkezés után egy darabig minden arról szólt a csapatoknak, hogy tanakodtak, mérlegeltek, és találgattak arról, mi lehet majd a versenyszám. Abban mindenki egyetértett, hogy sötétedés után kapjuk meg, így aztán egy idő után alábbhagyott a lelkesedés, és estig mindenki elfoglalta magát. A szervezők zseniális húzása volt ez a várakoztatás, mert ahogy telt az idő, és közeledett az este, úgy feszültek be a résztvevők, és mivel senki nem tudta, mire számíthat, a pánik egyre inkább kiült az arcokra. Az idő múlásával rám is egyre nyomasztóbban nehezedett a teher, hogy az első egyéni feladatra én megyek, de igyekeztem kizárni az agyamból minden más eshetőséget, és csak arra koncentrálni, hogy csillagászat lesz a feladvány. A medence szélén ültem ruhában, és a többieket figyeltem, akik a délután nagy részét a vízben töltötték, megpróbálva elütni az időt vízilabdázással meg úszkálással. A társaságunkhoz csatlakozott Máté a sárgáktól, aki elmondta, hogy tőlük végül ő megy a feladatra. – A csajokat nem küldöm ki éjjel az erdőbe, Marci meg nyelvtanos, nem sokra megyünk vele. Bátorságpróba lesz ez, és arra én kellek – erősködött, és a kijelentésére a mi csapatunk csalódottan nézett maga elé, amit Máté rögtön észrevett, és megrázta a fejét. – Vagy csillagászat, és az Hannának kedvez – ajándékozott meg egy bátorító mosollyal. – Ó, helló – nézett fel Csengére, aki odasétált hozzánk, és vidáman ült le mellém a medence szélére. – Sziasztok, mi újság? – érdeklődött. – Kit küldtök a feladatra? – tért a tárgyra rögtön Bernadett. Csenge zavartan körbenézett, aztán halkan folytatta. – Kornélt – suttogta, nehogy mások meghallják. – Úgy láttuk,

hogy a fotón álló férfi elég izmos és magas is, úgyhogy mi erőnlétire tippelünk, tőlünk Kornél megy. Ő kajakos, meg fogja oldani – fújtatott idegesen. – Ti? – Tőlünk én megyek – szólt Máté, és a lábával ellökte magát a medence falától, hogy a hátán lebegve nézzen ránk a vízből. – Bátorságpróbára készülünk, az meg az én hatásköröm – próbált imponálni a lánynak, aki elismerően biccentett, majd felénk fordult: – És ti? – Hannát küldjük – felelte halkan Zsombi, majd látva a lány teljes döbbenetét, hozzátette: – Csillagászatra számítunk. – Csillagászatra? – kerekedett el a szeme. – Igen. A fotó miatt – bólogatott Lóri. – Éjszaka, csillagok, egy faszi térképpel a kezében. Vágod, nem? – kérdezte. – Hát, ez nem jutott eszünkbe – ismerte el. – De simán lehet – gondolta át. – Értesz hozzá? – fordult felém érdeklődve. – Igen, van egy alaptudásom – válaszoltam szűkszavúan, és megpróbáltam magabiztosnak tűnni, de így, hogy két megkérdezett csapatból kettő számít erőnléti feladatra, és fiút küldenek, kezdtem elbizonytalanodni. – Tök jó – biztatott Csenge, aztán levette a pólóját, és a bikinifelsőjében belecsusszant a vízbe. – Nem jössz be, Hanna? – kérdezte. – Nem, én… Megyek és készülök egy kicsit a feladatra – tápászkodtam fel, és elköszönve a többiektől, a telefonommal a kezemben az étkező épületébe indultam, hogy felhívjam aput, de a hét óra nem tűnt alkalmasnak arra, hogy nyugodtan beszélhessünk, mert a legtöbb csapat ebben az időpontban ment vacsorázni. Ezért aztán a kerítéshez mentem, és leültem a

tövébe, miközben a telefonom gyéren hálózatot jelzett. Apu második csörgésre felvette, és izgatottan érdeklődött afelől, hogy mi történik. – Szóval én megyek a feladatra, és csak remélni tudom, hogy asztronómia – meséltem lehangoltan. Apu hosszas hallgatás után, ami alatt végiggondolta az eshetőségeket, végre beleszólt. – A kép alapján nagyon jó következtetés, én is azt mondanám, hogy a feladatnak köze lesz a csillagászathoz – értett egyet. – Oké – sóhajtottam. – Ha mégsem, akkor… Majd meglátjuk – kerestem a szavakat. – Biztos vagyok benne, hogy jól döntöttetek – biztatott. – Remélem – feleltem. – És te hogy vagy? Mit csinálsz? – kérdeztem témát váltva. – Én jól vagyok, ne velem törődj. Inkább mondd csak… – kezdte. – Átjöttek a videók, amiket küldtél – folytatta, én pedig örömmel nyugtáztam, hogy az ebéd alatt átdobott felvételeket apu a jelek szerint megkapta. – Nagyon jól néz ki a tábor! – lelkesedett. – Igen, eléggé rendben van – pillantottam körbe a fa tövében ülve, ahonnan ráláttam az egészre. Az étkező körül nagy volt a nyüzsgés, akik már végeztek, a tábor közepén lévő asztalokhoz és padokhoz vonultak beszélgetni. A medencénél a vegyes társaságunk tagjai még mindig a vízben voltak, mások a focipályához mentek, hogy sötétedésig elfoglalják magukat. Ahogy láttam, a szabadtéri kondigépeknél is volt egy kis érdeklődés, valamint a fekete csapatból Zoli pingpongozott valakivel a pink csapatból. A tanárok az egyik padnál ülve beszélgettek, központi szerepben Titanilla tanárnő tetszelgett, akit természetesen körberajongtak. Még hozzám is elhallatszott

az „ohohóó” nevetgélése. Bárhogy néztem, a mindenféle színű melegítőt viselő alakok között egyetlen narancssárgát sem láttam. A szervezők nem voltak sehol. Ők már készültek valamire. – Na és ki a fiú? – kérdezte hirtelen apu. – A ki? – kérdeztem vissza meglepetten. – A felvételen, amit küldtél. Aki átugrotta a kaput – magyarázta, nekem pedig akkor jutott eszembe, hogy az átküldött videón rajta van Kornélék érkezése is. – Ó, ja, ő csak egy srác a fekete csapatból – mondtam. – Csak egy srác a fekete csapatból – ismételte meg apu a mondatomat. – Értem. – Miért kérdezel róla? – csodálkoztam el. – Nem, nekem csak feltűnt, hogy milyen jó kiállású – szabadkozott apu. – Hát… – gondoltam át. – Biztos – tettem hozzá, és összeszorítottam a számat, mert fogalmam sem volt, hogy a rövid, de annál tartalmasabb ismeretségünkről bővebben is beszámoljak-e apunak, aztán rájöttem, hogy teljesen felesleges. – Hánykor lesz a feladat? – kérdezte. – Nem tudom, nem mondták meg. Gondolom, valamikor sötétedés után, és mivel nem látok egy darab szervezőt sem, szerintem ők már nagyon készülnek – fújtattam. – Nem lesz semmi gond, Hanna – nyugtatott. – Te leszel a legügyesebb a csillagászati feladatban – biztatott. – Hát, abban biztosan – fogtam a fejem. – Te mit csinálsz? – kérdeztem, és a torkomban megéreztem a jól ismert keserű gombócot, amikor arra gondoltam, hogy apu egyedül van otthon. A karomon lévő karkötőt megforgatva vártam a választ,

miközben a gyötrő bűntudattal küzdöttem, amiért nem vagyok ott vele. – Készülök a holnapi vizsgáztatásra, közben pedig vacsorázom. – Mit? – kérdeztem azonnal. – Amit a hétfő este feliratú dobozban találtam – felelte. – Brokkolis csirke – segítettem ki. – Talán – mondta szórakozottan, mire nevetve forgattam a szemem. Bár még nem akartam elköszönni, apu lerázott, mondván, ne vele töltsem az időmet. Miután leraktuk a telefont, a kerítésnek döntve a hátamat tovább üldögéltem a fa tövében, és miközben odahallatszott a táborhely minden pontjából a beszélgetés és nevetgélés, megnyitottam az asztronómia-appomat, és átnéztem a csillagtérképet ismétlés gyanánt. Eszembe jutottak a gyerekkori nyarak, amiket apuval csillagvizsgálással töltöttünk. A tetőre kihelyezett távcsövek, a forró nyári esték, az ég kémlelése, anyu szidalma, amiért hajnalig képesek voltunk bámulni az eget a távcsövön át, és a csillaghullások a rengeteg beteljesületlen kívánsággal. Szomorúan lehunytam a szemem, és bezártam az appot. Felesleges volt ismételnem, minden tudásom élénken élt az agyamban. Ehhez már csak az kellett, hogy ilyen feladatot kapjak. Mivel a táborban nem volt sem lámpaoltás, sem pedig takarodó, valójában mindenki azt csinált volna, amit csak akar, azonban a ránk váró feladat teljesen rányomta bélyegét az első estére, így a tervezett dorbézolás és tivornyázás elmaradt. Vacsora után minden csapattag kint üldögélve várta, hogy besötétedjen és történjen valami. Aztán besötétedett, de nem

történt semmi. – És most? – kérdezte Zsombi az egyik padon ülve, a melegítőfelsője cipzárját állig felhúzva. – Fogalmam sincs – tártam szét a karom tehetetlenül. Csak a táborhely közepén lévő padok és asztalok voltak körben kivilágítva, amitől barátságos, amolyan bizalmas beszélgetőhellyé vált, azon túl azonban az erdő nyomasztó sötétsége és ismeretlen hangjai vették körbe a tábort. – Srácok, én megyek lefeküdni, mert kivagyok. Majd felkeltenek, ha feladat van – közölte Máté, és őszintén szólva mi is hasonlóan éreztük magunkat. A korai kelés, az út izgalma, a táborba való bejutás, az idegen környezet, majd a medencénél ejtőzés mind-mind kivette az energiánkat, amitől hullafáradtnak éreztük magunkat. Ahogyan körbenéztünk, a csapatok kezdtek visszavonulni, egyre több faház ablakán szűrődött ki lámpafény, a tanárok pedig a nekik fenntartott épületbe húzódtak. – Menjünk – értettem egyet, és elindultunk a faházak felé. Mivel a lakótársaim közül én voltam az egyetlen lány, aki feladatra várt, a melegítőmben feküdtem végig az ágyon, és a telefonomon sudokuztam, amíg Csenge, Bernadett és Zsanett sorban, egymás után vették birtokba a fürdőszobát, és alváshoz hozott cuccban bújtak be az ágyukba. – Jól vagy, Hanna? – pillantott rám Csenge, és aggódva figyelte, ahogyan felöltözve, ruhában fekszem a helyemen. – Persze – feleltem, miközben a többiek is aggódva kémleltek. – Minden oké – erősködtem. – Asztronómiafeladat lesz – tettem hozzá, leginkább a saját megnyugtatásomra. – Az lesz – vágta rá Bernadett.

De nem az volt.

7. Arra riadtam, hogy valaki a vállamat rángatja. Hunyorogva néztem a sötétben, és a kezemben tartott telefonomon feloldottam a képernyővédőt, hogy lássam az időt. Éjfél múlt hét perccel. A jelek szerint elaludtam sudokuzás közben. A kijelzőm tompa fényében bámultam a fölém tornyosuló alakot, és feljebb emelve a készüléket, belevilágítottam az arcába. A főszervező, Róbert állt előttem, és továbbra is a vállamat rázta. – Ébredj, Hanna! – Fent vagyok – motyogtam álmosan. – Kezdődik a feladat – közölte. – Egy perced van összeszedni magad – tette hozzá, és kiment a házból, nyitva hagyva az ajtót. – Ó, jó, rendben – törölgettem meg a szemem kicsit megnyúlt reakcióidővel, és felkászálódtam az ágyról. A faházban néma csend volt, csak az alvó Zsanett és Csenge szuszogását lehetett hallani, és Bernadett mocorgását, aki felébredt a történésekre. – Mi az? – kérdezte álmos hangon. – Kezdődik a versenyem – suttogtam készülődés közben. A lábamat lelógattam az ágyról, és a sötétben tapogatózva megkerestem a cipőmet, belebújtam, és már indultam volna, amikor Bernadett botorkálva odalépett hozzám, és megállított. Jobban mondva mellkassal beleszaladtam a feltartott tenyerébe. – Kösd be rendesen! Terepre mész – utasított, mire bágyadtan bólintottam, és lehajolva bekötöttem az Adidasom cipőfűzőjét, előbb csomóra, majd masnira. – Sok sikert, Hanna! Felkeltem a többieket, és együtt várunk vissza – mondta. – Rendben – biccentettem, és megpróbáltam titkolni, hogy

mennyire izgulok. A telefonomat visszadobtam az ágyamra, tudva, hogy úgysem vihetem magammal, majd csendben kinyitottam az ajtót, ami felett a kintről beszűrődő fény megvilágított egy pókhálót. A rajta lógó pók óriási árnyékot vetett. Elkaptam róla a tekintetem, és kiléptem a házból. Az ajtó előtt a főszervező várt rám, mögötte a többi csapat indulóival. – A francba – szisszentem fel, amikor megláttam, hogy totálisan egyedül vagyok lány, egyelőre mindenki más fiút küldött az éjjeli feladatra. Ahogy végignéztem a csapatok tagjain, eszembe jutott, hogy egy kortyot sem ittam ébredés után, az izgatottságtól pedig kiszáradt a szám. – Indulás, piros csapattag – szólt rám a főszervező Róbert, miközben egy elemlámpával a szemembe világított. – Telefont itt hagyni – tette hozzá. – Nincs nálam – ráztam meg a fejem az ágyra mutatva, ahol a készüléket hagytam. – Visszamehetnék még egy pillanatra? Innék egy kortyot – köszörültem meg a torkomat, de a főszervező a fejét csóválta. – Indulás – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, és elindult előre, mire a különböző színű melegítőben lévő fiúk követték őt. A társaságban még nem láttam Mátét, érte csak eztán mentünk, így beálltam a sor végére, és egyedüli lányként, a számat összeszorítva pillantottam vissza Bernadettre, aki az ajtóban állt. Csak a sziluettjét láttam a sötétben, de úgy tűnt, buzdítva mutogat valamit, aztán megálltunk a következő háznál, ahol a szervező bement Mátéért. – Hé, Újvári Hanna – szólított meg hirtelen valaki, mire oldalra néztem, és Kornél alakját pillantottam meg magam előtt.

Az arcát halványan megvilágította a faházsor felett húzódó sárgás égősor, így láthatóvá vált számomra a mosolya és a felém nyújtott keze. Egy műanyag palackot tartott benne. Hálásan pillantottam rá, és átvettem az ásványvizet, majd gondolkodás nélkül beleittam. A hideg víz némileg magamhoz térített, és azonnal oltotta a szomjamat. Pár korty után visszaadtam, és körbenézve feltűnt, hogy ennyi ember közül, akik mind hallották, hogy szomjas vagyok, ő volt az egyetlen, aki felajánlotta a segítségét. Mindenki más lapított, pedig a legtöbben hoztak magukkal inni. – Köszönöm – szóltam őszintén. – Szívesen – ajándékozott meg egy mosollyal. – Hogyhogy téged küldött a csapatod? – érdeklődött, de a kérdését félbeszakította Máté harsány érkezése. – Na mi van, emberek, indul az éjszakai túra? – lépett ki a faházából, nyomában a pink melegítőt viselő lakótársával, aki szintén résztvevője volt az éjszakai feladatnak. Máté ráérősen megállt az ajtóban, és végignézett a rá várókon. – Indulás van! – szólt rá a szervező. Máté biccentett, jelezve, hogy megértette, de azért feltartotta a telefonját. – Csoportszelfi? Megy! – Maga elé feltartva a készüléket már fotózott is, a gép vakuja a szemünkbe világított. – Erre nincs időnk! Indulunk! – szidta le a szervező. – Jó, jó – felelte kelletlenül Máté, és visszadobta a telefonját az ajtón át. Gondolom, az ágyára akarta hajítani, de a sötétben elvétette, mert hangos csattanással zuhant a földre. – Szép volt! – dicsérte meg gúnyosan az arany csapat fiútagja. A beszólását röhögés követte, Máté meg a vállát vonogatva sétált