Leiner Laura - Ég Veled [2017]

hirtelen egy srác, akit látásból ismertem a fehér csapatból. – Nem, nem – ráztam meg a fejem, és megpróbáltam lefejteni magamról a karját. – Dobd be! Dobd be! – kiáltották páran a medencéből, miközben kihámoztam magam az öleléséből, és már hátráltam volna, amikor megragadta a csuklómat, és magával rántva beugrott a vízbe. A mozdulat annyira váratlanul ért, hogy csak annyira volt időm, hogy befogjam az orromat, és már éreztem is, ahogyan összezárnak a medence hullámai a fejem felett. Nyitott szemmel néztem felfelé, ahogyan a nap megcsillan a felszínen, aztán felrúgtam magam a medence aljáról, és prüszkölve kapkodtam a levegőt, miközben az idióta gyerek még mindig a csuklómat fogta. – Gyerekek, halkabban, ha lehet – pillantott fel Titanilla tanárnő az újságjából, amit ráérősen lapozgatott a medence szélén heverészve. – Na ugye, hogy nem is volt olyan vészes? – kérdezte tőlem a srác, amikor ő is kiemelkedett a vízből. – Nem, kifejezetten jólesett – dünnyögtem kelletlenül, és karommal feltoltam magam a medence szélén, miközben húzta a ruhámat a víz súlya. A szélére kiülve hátrasimítottam a hajam, és a tocsogó sportcipőmet bámultam, amikor a csuklómra meredtem, és elállt a lélegzetem. – Mi az, Hanna? Nagyon megszorított? – ült ki a medence szélére Máté, és aggódva figyelt. – Nem – motyogtam szinte sokkos állapotban. – A karkötőm – mondtam a fejemet kapkodva. – Nincs meg a karkötőm. – Mi? Biztos ez?

– Igen! Itt kellene lennie – mutattam a kezemre, és felpattantam, majd körbe-körbe néztem, hátha meglátom valahol a medence szélén. – Ez az a karkötőd, amiről Lóri mondta, hogy… – kérdezte Zsombi, de elharapta a mondat végét, mert csak üveges tekintettel meredtem rá. – Keressétek! – kiáltotta el magát, és lebukott a vízbe. Máté a szája szélét rágva, kínlódva forgatta a fejét a karkötőmet keresve, miközben odaszólt a vízbe berántó srácnak. – Haver, ezt nem kellett volna, ne durvuljál, mindenki bemegy a vízbe, aki akar, nem kell lökdösni – közölte idegesen. A homlokomat fogva, tocsogó ruhában álltam a medence szélén, és a sírógörccsel küzdöttem, miközben minden pillanatban, amikor valaki felbukkant a vízből, odakaptam a fejem, reménykedve, hogy megtalálta. – Nyugi, itt lesz ez – nézett a szemembe Máté, és láttam rajta, hogy őszintén sajnál. Amíg várakoztam a csupasz csuklómat fogdosva, a torkom összeszorult, és a fülemben éreztem a szívdobogásomat. Még soha nem vettem le magamról a karkötőt azóta, hogy… Hogy anyu személyes tárgyait visszaadták nekünk a kórházból. Most pedig valami állat leszakította rólam. A teljes kiborulás szélén voltam, és nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Ugorjak be én is a vízbe, bízva abban, hogy megtalálom, öljem meg a fehér csapatból a fiút, amiért ekkora kretén, vagy egyszerűen csak menjek el bőgve. Mindhárom variáció optimálisnak tűnt, amikor Máténak, aki a medence szélén sétált, megakadt valamin a szeme, és lehajolt érte.

– Itt van! – kiáltott fel. Azonnal odarohantam hozzá, és kissé remegő kézzel kikaptam a tenyeréből, hogy ellenőrizzem. Elszakadt. Annyira összeszorítottam a fogaimat, hogy szinte szétrobbant az állkapcsom, és a karkötőt az öklömbe zárva megfordultam, hogy elmenjek onnan. Jobbnak láttam, ha most egyedül vagyok. – Bocs, nem direkt volt – kiáltott utánam a srác, de nem reagáltam rá semmit, csak a vizes cipőm cuppogó hangjának kíséretében elmentem a medencétől. – Hé, hé, hé – sietett utánam Máté. – Sajnálom – ért be, és fél kézzel átkarolta a vállamat. – De… Biztos meg lehet csináltatni – próbált vigasztalni, mire a könnyeimmel küszködve megráztam a fejem. – Nem számít – mondtam. – Ne borulj már ki ennyire, megcsinálják, és olyan lesz, mint volt – nyugtatott. – Nem, nem lesz olyan! – kiabáltam rá. Máté meglepődve nézett rám. – Nem lesz olyan, mint volt. Mert elszakadt! – mutattam fel dühösen. – Elszakadt – sírtam el magam, és az arcomat olyan erősen temettem a tenyerembe, hogy a kezemben tartott karkötő láncszemei belenyomódtak a bőrömbe. – Oké, na, nyugi már – ölelt át Máté. – Figyelj. Szólok egy szervezőnek, hogy vigyenek be a városba, megcsináltatom neked. Csak ne sírj már – simította meg a hátamat. – Nem kell – szipogtam. – Én csak… – emeltem fel a fejem a válláról. – Kiborultam egy kicsit – ismertem be. – Tényleg? – kérdezte visszatartott mosollyal. – Nem vettem

észre – tette hozzá, mire sírás közben elnevettem magam. – Na, add ide, elintézem, megcsináltatom. – Köszönöm, de tényleg nem kell – ingattam a fejem, és kiengedtem az öklömet, hogy lássam a karkötőt. Nem a kapocsnál szakadt szét, hanem pont középen, ahol két láncszem elengedte egymást. – Biztos? – Biztos – bólintottam. – Most megyek, és… Átöltözöm – mutattam magamra. – Jó. Ha kell valami, vagy csak… Bármi van, akkor szólj, jó? – Rendben – léptem el tőle, és a házunk irányába siettem. Az ajtót magam mögött bezárva nekidőltem, és hagytam, hogy lecsússzak a földig, majd a térdeimet felhúzva kibőgtem magam a karkötőt szorongatva. Nem, nem azért sírtam, mert elszakadt vagy tönkrement. Meg lehet csináltatni. A bőgésem oka az volt, hogy az utolsó tárgyat, amit anyutól kaptam, kettészakadva tartottam a kezemben. Minden, amit az a karkötő képviselt számomra, minden, amit jelentett, most két darabban volt, pontosan úgy, ahogyan az életem is azóta, amióta ő nincs. Olyan mélyről szakadt fel belőlem a bőgés, hogy szinte megfulladtam, a hátam monoton tempóban ütődött neki az ajtónak, ahogyan rázott a sírás, úgy ütődött a vizes ruhán át a gerincem éle a fának. Hirtelen kopogtak mögöttem, mire felkaptam a fejem, és a pulcsim ujjába törölve az orromat megköszörültem a torkom. – Igen? – kérdeztem sírós hangon. – Minden oké? – szólt Kornél hangja az ajtó másik oldaláról, ami meglepett, mert nem számítottam rá. Nem számítottam senkire.

– Persze – feleltem. – Akkor kinyitod? – Most nem annyira… alkalmas – válaszoltam. – Oké, csak a többiek a medencénél azt mondták, hogy belöktek a vízbe, amitől kiborultál, és sírsz… – magyarázta, miközben felálltam és kinyitottam az ajtót. Kornél a látványomtól megilletődve nézett rám, és megrázta a fejét. – De látom, szerencsére nem igaz – tette hozzá, hogy oldja a feszültséget, mire szipogva elnevettem magam. – Nem… Nem azért borultam ki, mert belöktek a vízbe – védtem meg magam azonnal. – Rendben – bólintott. – Bár annak sem örültem – tettem hozzá gyorsan. – Csak… ez – mutattam magam elé a felfelé tartott tenyeremet, amiben benne volt a karkötő. – Leszakadt? – pillantott rám. – Igen. – Meg lehet csináltatni? – Igen. – Akkor igazából nem a karkötő miatt sírsz – értette meg. – Nem – töröltem meg a szemem újra. – Oké – biccentett hosszasan kifújva a levegőt, és tanácstalanul állt előttem. Látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon velem, vajon megölelhet-e vagy sem, esetleg próbáljon viccelődni, vagy azzal csak rontana... – Vizes a ruhád – jegyezte meg végül. – Tudom – bólintottam a könnyeimet törölve. – Oké, akkor megmondom, hogy mi lesz, Újvári Hanna – gondolkodott. – Menj, öltözz át, én addig megvárlak, és

kitalálom, hogy mit mondok akkor, amikor visszajössz – tervezte el. – Rendben – mosolyogtam rá, és bementem a fürdőszobába. A csukott fürdőszobaajtó mögött két kézzel megtámaszkodtam, és a kisírt szemű tükörképemre bámultam, majd megnyitottam a csapot, és jéghideg vízzel egymás után többször leöblítettem az arcomat. A sarokban lévő pókhálóba ragadt tetemek rezegve mozogtak a hajszárító fújásától, majd amikor teljesen megszárítottam a hajam, átöltöztem száraz ruhába, és kiléptem a fürdőszobából. Kornél Bernadett ágyán ült, hátát a faház oldalának támasztva, és kérdőn pillantott rám. – Ez elég idő volt, vagy még gondolkozol? – érdeklődtem mosolyogva. – Ennyi elég volt, köszi – biccentett kedvesen. Leültem vele szemben a másik ágyra, és a lábamat lelógatva, ölembe ejtett kézzel sóhajtottam. – Tudod, ez a karkötő… – kezdtem halkan… sokkal többet jelent, mint egy egyszerű karkötő. – Gondoltam. – Ez… – kerestem a szavakat. – Ez volt az utolsó kapaszkodóm. De nem tudom, mibe – ismertem be. – És most elszakadt. – Nagyon sajnálom – szólt halkan. – Köszönöm – bólintottam. – Az emberek továbblépnek – mondtam ki hirtelen. – Gyűlölöm, hogy képesek továbblépni. Nekem nem megy. Egy éve történt – forgattam az ujjaim között a karkötőmet. – Mintha tegnap lett volna. Mégis eltelt egy év. Másoknak. Nekem nem. Érted ezt? – néztem rá egy pillanatra. Kornél csendben hallgatott, és a szeméből kifésülve a haját

bólintott. – Azt hiszem – mondta. – Az első pár napban mindenkin láttam a sajnálatot. Homályosan, de rémlik. A borzalom, a rettenet, a szánalom. Ott volt a tekintetekben, ott volt minden köszönésben, minden részvétnyilvánításban. Látták, hogy szomorú vagyok, de nem kérdeztek semmit. Mert tudták az okát. Aztán telt az idő. Vagyis nekik telt, nekem egy helyben állt. És láttam, hogy nem értik. Nem értik, hogy mi bajom van. Meg is kérdezték. Történt valami? Miért sírok? Mintha csak lapozhattunk volna. Eltelt elég idő, mostanra biztosan más bajom lett. Nem, nem lett más. Még mindig ugyanaz. Minden egyes alkalommal ugyanaz, már egy éve. De nem értették. A mai napig nem értik. Én pedig nem tudom… Szerintük már túl kellett volna lennem rajta. Túl lehetek valaha rajta? Kizárt dolog. De már nem aktuális. Már nem egyértelmű – meséltem. – Már magyarázatra szorul. De én nem akarok magyarázkodni. Nincs miért magyarázkodnom – suttogtam. Kornél szomorúan hallgatott és megrázta a fejét. – Teljesen igazad van. És nem hiszem, hogy bárkinek is magyarázattal tartozol. – Lehet, csak mégis… – túrtam a hajamba. – Nem is tudom miért mondtam ezt el neked. Bocs, nem szoktam ilyenekről beszélni, és nem is akarok, fogalmam sincs, mi ütött belém – mondtam totálisan meglepődve saját magamon, hiszen éppen délelőtt közöltem vele, hogy nem tudok bizonyos dolgokról beszélni. Mégis, ahogyan ott ült velem, tökéletes hallgatóságnak bizonyult, én pedig valahogy egyszerűen csak kifakadtam előtte.

Kornél mosolyogva figyelt, és széttárta a karját. – Jó az, ha az ember elmondja valakinek… Ilyenkor amúgy egy idegen a legjobb választás. Nyilván nem egy random ember az utcán – gondolkodott. – Bár… Én egyszer annak akadtam ki – emlékezett vissza, mire csodálkozva elmosolyodtam. – Hogy érted? – Elcsesztem egy versenyt, amin eredményt vártak tőlem. És én is magamtól. De nem ment. Szar nap volt, rossz volt a rajt, és valahogy minden összejött. Utolsó lettem – mesélte a szája szélét harapdálva. – Mindenki csalódott bennem, láttam az arcokon. Az edzőm tombolt, üvöltött, mint egy állat, én meg hallgattam, hallgattam, hallgattam… Aztán kijött belőlem minden. Csak nagyjából másfél órával később, mint kellett volna, úgyhogy akkor már nem volt ott senki, csak egy öregember. Elég rosszkor volt rossz helyen… – Meghallgatott? – érdeklődtem. – Hát úgy nagyjából, de szerintem csak félt elmenni, amíg tombolok – gondolkodott, én pedig elmosolyodtam. – A lényeg, hogy jót tett. Kiadni – mesélte. – És jobban jártam, mintha egy közeli hozzátartozómnak akadtam volna ki. Az idegen öreg jobb választás volt. És bízom benne, hogy azóta is jól van. Amikor végül otthagytam, elég fehér volt… – mesélte, mire sóhajtva Kornél szemébe néztem. – Köszi – mondtam. – Mit? – Hogy nekem te vagy a… – A random öregember – fejezte be röhögve, és ezen én is elnevettem magam. – Vagy valami olyasmi – legyintettem. – Ugye, tudod, hogy

nem szabadna jóban lennünk? – kérdeztem az ujjaimat tördelve. – Hát, van valami sejtésem, mivel ez egy verseny, ellenfelek vagyunk, valamelyikünk előbb fog kiesni, vagy ha nem, akkor egymás ellen döntőzünk… – gondolta végig a lehetőségeket. – Igen – sütöttem le a szemem. – Figyelj, Újvári Hanna. – Igen? – Maradjunk annyiban, hogy szólunk egymásnak, ha valamelyikünk úgy érzi, már nem lenne képes kiejteni a másikat. Na? – ajánlotta fel. Elgondolkodtam az ötletén, és széttárva a karomat, bólintottam. – Jó, ez így elég korrekt. – Szóval most kiejtenél? – kérdezte. – Persze – hazudtam, talán túlságosan is gyorsan rávágva a választ. – Te? – érdeklődtem. – Minden további nélkül – bólogatott. – Jó – mosolyodtam el. – Kérdezhetek valamit, Újvári Hanna? – Igen? – fúrtam a tekintetem az övébe. – Hogy állsz a bogarakkal? – Tessék? – csodálkoztam el, mert valahogy nem ilyen jellegű kérdéssel kalkuláltam. – Félsz tőlük, vagy ilyesmi? – érdeklődött, én pedig megköszörülve a torkomat, próbáltam egyenletesen venni a levegőt. – Rajtam van? – Nem – ingatta a fejét. – Melletted – szépítette. – Oké – néztem továbbra is a szemébe. – Nagy?

– Hát őőő – gondolkodott el. – Jézusom, miért gondolkozol ennyit? – kérdeztem enyhe riadalommal. – Nem kicsi – válaszolta meg végül diplomatikusan, mire elszakítottam a tekintetem Kornél szeméről, és oldalra néztem, de rám szólt. – Inkább ne! Maradjon velem a szemkontaktus – tanácsolta. – Ugye, tudod, hogy mostanra a fantáziám elszabadult, és valami rettenetet képzelek magam mellé? – dünnyögtem újra a szemébe nézve, ahogyan tanácsolta. – Mondd, hogy nem Csenge óriás mutáns szarvasbogara ül mellettem – motyogtam. – Tényleg! Ez egy szarvasbogár – jutott Kornél eszébe. – Akkor… Lassan felállok, és aztán gyorsan kirohanok a házból, jó? – avattam be a terveimbe. – Jó. Viszont meg kell kérdeznem valamit… – Ne csináld… Többen vannak? Egy hadsereg? Egy szarvasbogár army? – suttogtam. – Nem, nem, egyedül van… Csak érdekelne, hogy a megítélésemben mennyire játszik szerepet, ha mondjuk veled együtt én is kimegyek innen inkább? – érdeklődött, én pedig a szemébe nézve felröhögtem. – Egyáltalán nem játszik szerepet a megítélésedben – közöltem. Kornél ettől láthatóan megkönnyebbült, és felállva Bernadett ágyáról felém nyújtotta a kezét. – Akkor húzzunk innen, Újvári Hanna. Elfogadtam a kezét, és hagytam, hogy ujjait rákulcsolja az enyémekre, amitől kissé úgy éreztem, hogy összevissza ver a szívem.

– Csak semmi hirtelen mozdulat – kérte Kornél. – Rendben – csúsztam le az ágy szélére, és óvatosan felálltam az ágyról. Kornéllal szembe kerülve összeszorított szájjal néztem rá. – Mondd, hogy még ott van, és nincs rajtam – hunyorogtam félve. Kornél átnézett a vállam felett, és biccentett. – Ott van. De idegesnek tűnik. – Milyen egy ideges szarvasbogár? – tűnődtem el. – Nem akarom megtudni. Megmozdult! Futás! – szólt rám, mire a kezét fogva az ajtó irányába rohantam, és kirontottam a faházból. Kornél bevágta magunk mögött az ajtót, és a térdén megtámaszkodva röhögött. – Ugye, tisztában vagy azzal, hogy én itt lakom? És itt fogok aludni? És most megint eltűnik majd… – mutattam nevetve a csukott ajtóra. – Nyugi, mindjárt bemegyek, és elintézem… – röhögött Kornél. – Tényleg? – fontam össze magam előtt a karomat. – Aha. Csak hagytam neki időt. – Mégis mire? – nevettem fel a fejemet fogva. – Hogy felkészüljön. Rám. Hogy… Elkapom. – Ühüm – bólogattam elfojtva a röhögést. – Hé, azt mondtad nem játszik szerepet a megítélésemben! – kérte ki magának. – Tudom, és tényleg nem, de… Egy szarvasbogár? – kérdeztem, és akkor már nem bírtam tartani, kitört belőlem a röhögés. – Először is, ez nem egy egyszerű szarvasbogár – kérte ki magának. Úgy tűnt, ez a fekete csapat mániája. A mutáns

szarvasbogár eset. Eddig csak tőlük látták ketten, senki más. – Nem egyszerű szarvasbogár – ismételtem meg Kornél szavait sokatmondóan. – Na jó, ha nem hiszed, Újvári Hanna, akkor nézd meg te is – fogta meg a vállamat, és az ajtó felé tolt azzal a szándékkal, hogy visszaküldjön a faházba, mire hangosan nevetve felemeltem a lábamat, és megtámasztottam a kívülről bezárt ajtón. Így Kornél nem tudott az ajtóhoz nyomni, mert folyamatosan visszalöktem magam a lábammal. – Nem, nem, késő bánat, most szépen bemész oda – röhögte a fülembe, és a hangjától, valamint a közelségétől a gyomromban valamiféle érdekes érzés keletkezett, majd elöntötte az egész mellkasomat, miközben még mindig azzal szórakoztunk, hogy visszaküld a házba. – Az életedet mentettem meg, és ez a hála – közölte Kornél drámaian. – Az életemet? – nevettem felé oldalra nézve, és a szemébe néztem. – Igen, mert az a szarvasbogár… Nem csak rettenetesen nagy. – Hanem? – Láttam, hogy… Nem jók a szándékai – közölte. – Értem – fojtottam el egy újabb röhögést. – Mondhatni, ölni készült? – Hát igen – ismerte be. – Engem? – Egyértelműen – erősítette meg. – Ez esetben nagyon köszönöm, Kornél, hogy megmentettél – nevettem el magam. – Még mindig gúnyolódsz, Újvári Hanna, úgyhogy – nyúlt előre a hátam mögül, és engem átkarolva megfogta a kilincset. –

Most bemész. – Ne, ne! – sikoltottam fel nevetve. – Hé! – kiáltott ránk hirtelen Máté, mire Kornéllal mindketten egy pillanat alatt abbahagytuk a hülyülést, és kérdőn néztünk a sárga csapattag felé. – Ti mit műveltek? Már mindenhol kerestünk titeket – tárta szét a karját csodálkozva. Mellette Zsombi állt és izgatottan kapkodta a fejét. – Itt voltunk – mutattam a házra, de láttam rajtuk, hogy nem magyarázatot várnak, ezért megráztam a fejem. – Mi történt? – A csapatok… Jönnek vissza a csapatok – felelte Zsombi. Abban a pillanatban Kornéllal együtt mindketten elléptünk az ajtótól, és Máté és Zsombi után indultunk, akik futólépésben igyekeztek a főbejárat felé. A padoknál és asztaloknál valamennyi táborban maradt csapattag felsorakozott, és meredten bámulta a dupla szárnyú kaput, hogy kinyíljon. A feszült várakozást néma csend kísérte, csak odakintről lehetett hallani a közeledő csapattársak zaját. A kapu hirtelen kinyílt, és elsőként a főszervező lépett be, akit további szervezők követtek. Mindannyian megálltak a kapu két oldalán, és úgy várták a belépőket. Az első két versenyző az arany csapat két fiútagja volt. Kifáradva, mocskosan, átizzadva érkeztek meg, a belépőjüket gyér taps követte, és Dóri és Veronika hűvös fogadtatása. – Na, így kell ezt – tartotta fel Dóri a kezét egy pacsira. A két fiú egymás után belecsapott, majd mind a négyen elindultak a faházak felé. – Meg sem várjátok, hogy ki a kieső? – kiáltotta oda nekik Karesz a sötétzöld csapatból. – Minek? Nem mi. Az a lényeg – vágta rá Veronika, majd a

pfujolást követően, amit minden irányból megkapott a többi versenyzőtől, elégedett vigyorra húzta a száját, és megállapodott a tekintete rajtam. Lesajnáló mosollyal megcsóválta a fejét, és a kétoldalt mellettem álló fiúkra pillantott. Jobbomon Máté volt a sárgáktól, bal oldalamon pedig Kornél a fekete csapatból. Veronika egyre szélesebb vigyorral figyelt minket, aztán elkapta rólunk a tekintetét, és a többieket követve elvonultak. Dühösen fordultam a kapu felé, ahol egymás után érkeztek vissza a versenyzők. A biciklitúra láthatóan az eddigi legkeményebb feladat volt, szinte kivétel nélkül mindenkin volt horzsolás, visszacsapódó faágtól származó vágás a bőrükön, többeken látszott esés nyoma, vagy éppen seb. Ami viszont ennél is ijesztőbb volt, hogy a belépő tagok közt egyelőre nem volt ott sem a piros, sem a sárga, sem pedig a fekete csapat egyetlen tagja sem. – Mi a franc? – kérdezte Máté, aki mellett idegesen állt Marci, és nyakát nyújtogatva nézte a kapun belépőket. – Hol vannak már? – néztünk össze Zsombival, aztán gyorsan a kapura, mert az érkezőket nagy taps fogadta. A világoszöld csapat lépett be a kapun, akiknek a fiútagja átölelve támogatta a bicegő lánytársát, aki a jelek szerint nem nagyon tudott rálépni a bokájára. Az ovációt azzal érdemelték ki, hogy róluk derült ki az indulás előtt, hogy a lány versenyzőjük nem igazán szokott biciklizni. Mégis megcsinálta. A teljesítményét mi is tapssal jutalmaztuk, de sokkal visszafogottabbal, mint például azok a csapatok, ahol már teljes volt a létszám. Ők már mindenképpen továbbjutottak, így méltóbb módon örültek a világoszöld csapat sikerének és teljesítményének, mint azok, akiknek a

bennmaradása még a levegőben lógott. – Gyerünk, gyerünk – sziszegte Kornél mellettem, a kaput nézve. – Itt vagyunk! Megvagyunk! – kiáltott Máté, és örömmel bokszolt a levegőbe, amikor meglátta a társait, akikhez odarohant, és átölelte őket. Marci követte a példáját, mi pedig mosolyogva figyeltük, ahogyan örülnek, de ez a mosoly közel sem volt önfeledt. Az arany csapat lánytagjainak szavai a fülemben visszhangoztak, miközben Zsombival ott álltunk Kornél és Zoli mellett, akik ugyanúgy visszavárták a csapattagjaikat, ahogyan mi is. De egyik szín sem érkezett meg, a visszatérők pedig folyamatosan lépték át a kaput. Ahogyan egyre többen látták meg belépni a csapattagjaikat, a mi esélyeink úgy csökkentek. A fejemet forgatva néztem, hogy kik nincsenek még meg. A sötétzöld infós srácok mellett már csak Kornélék, a fehér csapat és mi izgultunk, mindenki más megvolt. Éppen Zsanettre mosolyogtam rá, amikor láttam, hogy ugrál örömében, majd idegesen megfogtam Zsombi kezét, akit a sírógörcs kerülgetett, úgy várta, hogy meglássa Bernadettet vagy Lórit. A fenébe. – Mi van már, hol vagytok? – kérdezte Máté, aki időközben visszajött hozzánk, és velünk együtt ácsorogva figyelte a kaput. – Nem tudom – ráztam meg a fejem idegesen, és eszembe jutott, hogy szólok Zsombinak, amiért szinte eltöri az ujjaimat izgalmában, de végül nem mondtam semmit, csak tűrtem, hogy szorongasson. Volt nagyobb bajom is, mint néhány eldeformálódott ujj. – EZAZZZZ! – üvöltötte el magát Isti, amikor meglátta, hogy a kapun belépnek a szemüveges csapattársai. Mocskosak voltak

és viharvertek, de beértek. – Itt vagyunk – intett az egyikük, átlépve a kapun. – Itt vagyunk – ismételte meg kifáradva. A táborban maradt két csapattársuk rohanva érkeztek oda hozzájuk, és szinte feldöntötték egymást a lendülettől, majd egymást átkarolva ugráltak körbe-körbe. – Azért ez nem olyan volt, mint a szimulátor – mesélte az egyik hősük, a többiek pedig szájtátva hallgatták. Amikor elvonultak mellettünk, feléjük nyújtottam a karom, ők pedig egyenként belecsaptak a tenyerembe. Szívből örültem, hogy továbbjutottak. Csak mi még nem voltunk sehol. – Végre! Jövünk! – engedte el a kezemet Zsombi, és a kapu felé kezdett rohanni, amikor Bernadett piros melegítőjét meglátta. A mellette bicegő Lóri levágott melegítőalsójának a színét nem lehetett felismerni, mert egy merő sár borította be. Ahogyan a lábát is. Némi véres maszattal keveredve. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, a szám elé kaptam a kezem, és Zsombi után rohanva odafutottam hozzájuk. – Jézusom, mi történt? – kérdeztem elszörnyedve. – Pereceltem egyet – ismerte be Lóri. – De mekkorát – fogta a fejét Bernadett elképedve. – Fáj valamid? – rémült meg Zsombor. – Mindenem – ismerte be Lóri. – Menjünk az orvosiba? – érdeklődtem. – Hát szerintem ja – bólogatott. – A verseny elején borultam egy akkorát, hogy azt hittem, ott maradok, aztán felkeltem, hallod, és így toltam le az egészet… – mesélte. Elkerekedett szemmel néztem Bernadettre, aki megerősítően bólintott egyet. – Hős volt. Órákig tekert sérülten, csak a pihenőknél és a

kajálásnál állt meg, hogy összeszedje magát – felelte kifáradva. Arcán az izzadtságtól összeragadt a por és kosz, hajából falevelek és kisebb ágak meredtek szanaszét. Elképzelni sem tudtam, hogy mennyire kemény lehetett a verseny, ha a két kiváló fizikumú csapattagunk ennyire kikészült. Lóri megindult az orvosi épület felé, de nagyon nehezen haladt, ezért gyorsan odaléptem hozzá, és fél karját átvetettem a vállamon. – Gyere, támaszkodj rám – sétáltam Lórival, aki annyira húzta a lábát, hogy szinte rá sem tudott állni. Lassan haladtunk, így volt lehetőségem visszanézni. Már csak két csapatot vártak vissza a társaik. A fehér és a fekete csapat hiányzott. Tudtam, pillanatokon belül eldől, hogy ki megy haza. A fekete csapatból Zoli mellett Kornél állt, feszülten figyelve a kaput, majd amikor észrevette, hogy nézem, elfordította a fejét az irányomba, és a tekintetét belefúrta az enyémbe. A francba. Visszatartott lélegzettel álltam a szemkontaktust, megpróbálva mindent belesűríteni a nézésembe, amit csak mondani akarok neki arra az esetre, ha… Ha nem ők jutottak tovább. Mert akkor elköszönni sem lesz lehetőségünk egymástól. Csapattagként nem tehettem meg, hogy a sérült Lórit nem kísérem el az orvosiba, tekintve, hogy órákig tekert esés után azért, hogy bennmaradhassunk. Közben pedig… Közben pedig Kornél kiesésének lehetősége sokkal jobban megérintett, mint amennyire szabadott volna egy olyan versenyen, ahol bármikor bárki elbúcsúzhat. Levegőt sem mertem venni, úgy néztem a szemébe, miközben ő halványan elmosolyodott. Nem tehetett semmit. Nem rajta múlt. Ezt láttam rajta, én pedig szintén tehetetlenül megcsóváltam a fejem. Mert én pedig nem maradhattam ott vele. Máshol volt rám szükség.

Ekkor a kapu irányából hangokat hallottam, méghozzá ismerős, csacsogó hangot, mire odakaptam a fejem, és tágra nyílt szemmel meredtem a belépő Csengére. A megkönnyebbüléstől szinte megrogytam Lóri alatt, aki eközben végig rám támaszkodott, és őszinte boldogsággal néztem, ahogyan Kornél és Zoli odarohannak az érkező csapattársaikhoz. Csenge nadrágja elszakadt, és teljesen belepte a sár, de az atléta csapattagjuk, Bence sem nézett ki sokkal jobban, tiszta horzsolás és kosz volt az egész ember. Úgy tűnt, mindketten elestek. Kornél szorosan átölelte Csengét, aki közben már elkezdte mesélni, hogy pontosan mi történt velük. Szinte levegőt sem vett, csak mondta, mondta a magáét, erdőről, esésről, szemét arany csapattagokról, tobozról, ami a küllőbe akadt… A többiek a fejüket kapkodva hallgatták a lányt, közben pedig Kornél egy pillanatra felém nézett. Mosolyogva bólintottam, jelezve, hogy örülök a bennmaradásuknak, aztán láttam, hogy Máté odamegy hozzájuk, és átöleli Csengét. Boldogan néztem őket, miközben a szívem mélyén tudtam, hogy ez így baromira nem jó. – Titanilla merre van? – kérdezte Bernadett. – Passz – ingattam a fejem bosszúsan. – Talán randizik egy rókával – tettem hozzá a szememet forgatva. – Mindjárt ott vagyunk. Bírod még? – kérdeztem Lórit, aki összeszorított fogakkal bólintott. Tényleg nem festett túl jól. – Nagyon fáj? – aggódott Zsombi. – Megvagyok. De haver, amekkora borulások voltak, szerintem sorba kell állni a dokihoz – ingatta a fejét teljesen az élmények hatása alatt. – Várjatok… – állt meg Bernadett, és visszafordult a kapu

irányába. – A kiesők – mutatott vissza, mire valamennyien megtorpantunk, és visszanéztünk. Addigra az összes csapat elvonult a kapu elől, kik azért, hogy ünnepeljenek, mások azért, hogy élménybeszámolót tartsanak, vagy mint például mi, hogy az orvosiba kísérjük az egyik sérültünket. Csupán ketten álltak a kapu előtt, lehajtott fejjel. A két fehér melegítőt viselő fiú, akik közül az egyikük ma belökött a vízbe. Érdeklődve Zsombira pillantottam, aki nagyon jóban lett a sráccal a közös medencézések alkalmával. A kilencedikes srác arcán őszinte csalódottság és szomorúság jelent meg, a fejét ingatva nézte, ahogyan az újdonsült barátai közül az egyik elbúcsúzik az Iskolák Országos Versenyétől. A kapun belépő, eredetileg fehér, de mostanra csupán sárszínűvé változott ruhát viselő két versenyző széttárt karral, sajnálkozva állt meg a társai előtt. – Hát ez nem sikerült – mondta az egyikük. Aztán mind a négyen elindultak, hogy összepakoljanak. A torkomban óriási gombóc keletkezett, ahogyan a kiesésüket néztem, majd szomorúan elfordultam, és Lórit támogatva továbbmentem. – Figyeljetek… – kezdte Zsombi, de Bernadett azonnal közbeszólt. – Nem! – Csak elköszönök, mindjárt indulniuk kell haza… – próbálkozott Zsombi. – Majd beszéltek a neten – közölte Bernadett ellentmondást nem tűrő hangon. – Jó – sóhajtotta Zsombi. Szúrós szemmel néztem rá, bízva abban, hogy megérti, a négyfős csapatunkból az egyikünk

összetörte magát azért, hogy versenyben maradhassunk, kizárólag őt kell most támogatnunk, és ebbe nem fér bele érzelgős búcsú a kiesettektől. Ez akkor is így lett volna, ha Kornélék esnek ki. Vagy Mátéék. Vagy mi. Zsombi vagy megértette, hogy miért nézek rá csúnyán, vagy nem, de nem akart újabb konfliktust, ezért behúzta a nyakát, és csendben maradt, nem forszírozta tovább a búcsúzást. Mind a négyen bementünk az orvosi szobába, ahol eddig még egyikünk sem járt, majd a doki hármunkat ki is küldött, és csak Lórit tartotta bent, hogy megvizsgálja. Az ajtó előtt ácsorogva vártuk, hogy végezzen, miközben szép lassan mások is megérkeztek, hogy megmutassák az esésük következtében keletkezett zúzódásokat és sérüléseket.

16. – És akkor pereceltem egy akkorát, hogy leborultam a cangával együtt az útról. Bernadett azonnal megállt, és megpróbált felszedni, és ahogy a földön feküdtem, arccal a falevelekben meg más dzsuvában, láttam, ahogy a különböző színű csapatok lehagynak minket. Az összes, egytől egyig. Haver, nem tudom elmondani, mekkora tré érzés volt. Tudtam, hogy fel kell állni, és menni tovább, de a kerekemben lett egy baszottnagy nyolcas, hiába akartam gyorsan tekerni, összevissza kacsázott a bicaj, hát mondom, ez nem igaz, hogy még órákig így kell tekernem. Pedig de – mesélte Lóri igazából az igazgatónak, aki nem szakította félbe egyszer sem a stílus miatt, hanem elengedte a füle mellett a „haverozást”, és elképedve hallgatta a beszámolót a FaceTime-on. Lóri pedig folytatta: – Nem volt semmi. Én azt hittem, soha nem ér már véget ez a verseny. Lehorzsolódott a vádlim, kiment a vállam, a kerékben nyolcas, Bernadett meg velem egy tempóban, hogy ne hagyjon le, közben meg tudtam, hogy ez neki szívás, mert ment volna, mint állat, de mit ér, ha a végén én meg kiesek? Úgyhogy végig bevárt, és együtt toltuk le a túrát, nem hagyott ott a halálba. Trú volt nagyon – mesélte, és mosolyogva Bernadetthez fordult, aki néma csendben hallgatta a beszámolót. Közben Kocsis bólogatva figyelt, teljesen beleélve magát a történetbe. Végül, amikor Lóri befejezte az élményeinek mesélését, az igazgató párás tekintettel, meghatódva biccentett. – Fantasztikus csapatmunka volt, le a kalappal – közölte elégedetten. – Lóri, minden elismerésem a kitartásodért, és hogy nem adtad fel ilyen körülmények között sem – szipogta. –

Bernadett – pillantott a kijelzőn a vízilabdás lány irányába, aki felszegett állal figyelt –, példaértékű és lenyűgöző, ahogyan ma helytálltál, és nem hagytad magára a csapattársadat. – Ez természetes – mondta szűkszavúan. – Szirtes-csapat, le vagyok nyűgözve! – dőlt hátra az igazgató, és látszott rajta, már most túlteljesítettük minden elvárását velünk szemben, ettől aztán vérszemet kapott, és ökölbe zárta a kezét. – Megyünk tovább, cél a következő feladat teljesítése! Mit tudunk róla? – Egyelőre semmit – mondta Zsombi. – Értem. Nos, akkor értesítsetek, ha helyzet van. Most megyek, és élőzök egyet az Instán, beszámolok a követőknek a fejleményekről, már biztosan nagyon izgulnak – magyarázta. Nem igazán tudtuk, hogy melyik párhuzamos univerzumban élhet, ahol nagy érdeklődés övezi a nyári szünetben megtartott mindenki számára ismeretlen versenyt, de hagytuk, hogy Kocsis elhiggye, várják az élőjét, és elköszöntünk tőle. Az igazgató hívása után szóltam a többieknek, hogy vacsora előtt elmegyek telefonálni. Az étkezőasztalnál ülve mindhárman bólintottak, ami miatt úgy tűnt, hogy hallották, amit mondok, de mivel már valamennyien a telefonjukon neteztek, inkább csak reflexszerűen reagáltak a bejelentésemre. Bernadett Danival üzengetett, küldött a barátjának néhány képet, és beszámolt a mai versenyszámról. Lóri egy csoportos chatben volt, ahol elmesélte, mekkorát „perecelt” biciklizés közben. Zsombi pedig visszajelölgette a közösségiken a táborban megismert versenyzőket. Az ajtón kilépve az ég felé pillantottam, és a fák fölött lévő sötét esőfelhőket nézve elmentem a kerítés széléig, ahol

felemeltem magam elé a telefonomat. Apu szinte azonnal fogadta a videóhívást, és amikor meglátott, azonnal kiszúrta, hogy sírtam. – Kiestetek? – kérdezte, mert ez volt az első tippje látva a szétbőgött szememet. – Nem – ingattam a fejem. – Bent maradtunk. – Nagyszerű. Örülök a hírnek – biccentett apu, és gondterhelten meredt rám. – Jól vagy, Hanna? – Persze. Csak… – tűrtem a fülem mögé egy hajtincset. – Elszakadt a karkötőm – suttogtam. – Ó, istenem – sütötte le a szemét apu. – Mondtam, hogy ne vidd magaddal… – Tudom – motyogtam. – Elszakadt, vagy el is veszett? – faggatott, pontosan tudva, hogy mit jelent nekem az ékszer. – Elszakadt. – Megcsináltatjuk – próbált vigasztalni. – Rendben – bólogattam. – Csak… vigyázhattam volna rá jobban – tettem hozzá magamat ostorozva. – Szerintem eléggé vigyáztál rá – nyugtatott. – Ez előfordul, kérlek, hogy ne borulj ki – mondta, aztán gyorsan hozzáfűzte – …jobban. – Igyekszem – ígértem meg. – Te hogy vagy? – néztem rá a kamerán keresztül. Apu már otthon volt, a háttérben láttam az étkezőasztalra kirakott egyszemélyes vacsoráját, amitől szomorúan lesütöttem a szemem. – Éppen enni készülök – mesélte. – Valami… – Rakott kel – segítettem ki. – Az – biccentett szórakozottan.

– Bevetted a vitaminokat? – kérdeztem. – Mindent, ami a mai napra volt berakva a gyógyszeres dobozomba. – Rendben – mosolyodtam el. – És… Most mit fogsz csinálni? – Nos. Először is elfogyasztom a… – Rakott kel – ismételtem meg. – Azt – forgatta a szemét. – Aztán megnézem az e-mailjeimet. – Vársz valami fontosat? – Tanár vagyok, júniust írunk. A spameken és az anonim „Megölöm, ha megbuktat!” leveleken kívül semmit nem kapok – jegyezte meg, mire akaratlanul is felnevettem. – Utána pedig, nem is tudom… – gondolkodott. – Talán benézek a játékba… – Milyen játékba? – ráncoltam a homlokomat. – Az a kártyadolog… – Ma is a nagyival játszol majd? – kerekedett el a szemem. – Nem kifejezetten vele – kérte ki magának azonnal. – De ha esetleg ő is online lesz, akkor nem bánnám, ha ma sikerülne elvernem. – Ó. Hát, akkor sok sikert – fojtottam el a vigyoromat. – De ez csupán kikapcsolódás – szabadkozott. – Persze – helyeseltem vadul. – Mondd csak – gondolkodott apu –, neked hogy telt a napod? – Vártam, hogy visszaérjenek a többiek. – Ennyi? – Nagyjából – ködösítettem. – Értem. És hogy vannak a többiek? – Lóri nagyot esett, őt lekezelték az orvosiban, csúnyán kiment a válla, egyelőre felkötötték a karját, hogy kímélje. Bernadett rendben van, ő nem fog panaszkodni, de azért úgy

láttam, eléggé elfáradt a mai feladaton. Zsombi sokat lóg a medencénél kialakult társasággal, próbálkoztam kicsit kirángatni onnan, mert a jövőre való tekintettel nem szerencsés ennyire közel kerülni a többi versenyzőhöz, mivel előbb-utóbb potyogni kezdenek, és az érzelmileg megviseli majd – meséltem. – Igen, ez logikusan hangzik – értett egyet apu. – De hát azért egyelőre mégis ott vagytok ennyien, elkerülhetetlen, hogy bizonyos személyekkel közelebbi kapcsolat alakuljon ki – gondolkodott hangosan. – Persze, de nem árt meghúzni egy vonalat, amit senki nem lép át. – Úgy van – biccentett. – Jut eszembe… – Igen? – kérdeztem előre tudva, hogy ezzel hová akar kilyukadni. – A kajakos barátunk… – Mi van vele? – mosolyodtam el. – Én is pont ezt szerettem volna kérdezni. Mi van vele? – Jól van – zártam rövidre. – Örömmel hallom – vigyorodott el. – Igen, ez egy ilyen jó hír – köszörültem meg a torkomat. – Vihar lesz – pillantottam fel a túlontúl korán sötétedő égboltra. A szürkésfekete felhők összeértek felettem, a szél pedig felélénkült, és a fák lombjait tépázta. – Látom, hogy csúnya az idő – hunyorgott apu a kamerába, majd körbefordultam a telefonommal, hogy megmutassam neki. – Menj vacsorázni, és utána húzódjatok be a házba, ne legyél a szabadban – tanácsolta apu. – Jó. Talán a medencéhez kinézek még, ha nem esik – töprengtem.

– Mit csinálsz a medencénél ilyen időben? – értetlenkedett apu, mire rájöttem, hogy ez az elszólásom minden bizonnyal magyarázatra szorul. – Semmit, csak esténként ki szoktam ülni oda, mert ott nyugi van, és… ennyi – hebegtem. – Értem – tűnődött. – Esetleg vannak, akik ott edzenek olyankor? – Elvétve előfordul – ködösítettem. – Minden világos – bólintott apu, aztán zavartan megvakarta a homlokát. – Hanna… – Igen? – Szeretném, ha tudnád, bármit megbeszélhetsz velem – kezdte. – Tudom. – És amit velem nem akarsz megbeszélni… – Olyan nincs – nyugtattam meg azonnal közbevágva. – De ha mégis van olyan téma, amihez… amihez nem én kellenék – válogatta meg a szavait, ügyesen kivédve azt, hogy anyut említse. – Akkor jobb híján fordulj a nagyanyádhoz – közölte. Ezt mondjuk szebben is megfogalmazhatta volna, de a szándék a fontos, ezért elmosolyodtam. – Nem tudom, mire gondolsz, de rendben – ködösítettem. Pedig pontosan tudtam, hogy mire gondol. A fiú témára, ami teljesen kiesett az életünkből. Tizenöt és fél éves voltam, amikor anyu beteg lett, addig maximum színészek, énekesek vagy egyéb netcelebek vonzottak, és a plátói érzelmeim feléjük természetesen, mint minden fangirl esetében, tökéletesen egyirányúak maradtak. Aztán amikor anyu beteg lett, majd amikor… amikor végleg elaludt, onnantól kezdve képszakadás

következett, abszolút nem érdekelt semmi, és főleg senki. Azt tudtam és érzékeltem, hogy a suliból néhányan összejöttek egymással, és a legtöbb velem egyidősnek lett barátja, de engem elkerültek a fiúk, vagy ha nem, azt sem vettem észre, így egy idő után lepattantak, és kerestek mást. És mivel apu az antiszociális életem minden pillanatával tisztában volt eddig, most úgy érzi, az Iskolák Országos Versenyével csőstül jön majd a baj, mégpedig azért, mert említve lett neki egy fiúnév, amire teljesen rákattant. Szerintem fejben ő már egészen máshol tart, mint amiről egyébként szó van. Nem barátot keresni jöttem ide, hanem versenyezni, és ha egy mód van rá, akkor nyerni. Az, hogy közben találkoztam olyanokkal, akiket megkedveltem, mint például Máté vagy Zoli, és hogy találkoztam olyanokkal is, akiket sokkal jobban megkedveltem, mint például Kornél, egyáltalán nem volt tervben, és nem is nagyon tudtam mit kezdeni ezzel. Az pedig, hogy apu kissé hisztérikus módon próbál segítséget nyújtani egy témában, ami nem is igazán aktuális, kellőképpen összezavart és elgondolkodtatott. Mert nem tudtam eldönteni, hogy túloz, vagy okkal vél rajtam felfedezni nem várt változásokat. Miközben apu beszélt, a FaceTime kis ablakában megnéztem magam, hogy mit láthat rajtam. Nem tűnt fel semmi, ezért a vállamat vonogatva ráhagytam a dolgot. – Egyébként tényleg nagyon helyes kölyök – közölte apu. Még mindig Kornélról beszélt. A lelkesedése alapján fejben már talán esküvői ülésrendet is elképzelt. Marha jó. – És szép eredményei vannak, valóban sikeres sportoló… – Igen, persze, de miért beszélünk róla ennyit? – kérdeztem a szememet forgatva, aztán elcsodálkoztam. – Na, várjunk egy

kicsit – tettem fel a mutatóujjamat. – Honnan tudsz az eredményeiről? – kérdeztem gyanúsan. – Jó, ne borulj ki – kezdte pontosan tudva, hogy ki fogok borulni, mert az emberek csak akkor szólnak előre, hogy ne boruljunk ki, ha tudják, mindjárt kiborítanak. Ez nem is kérés, hanem burkolt figyelmeztetés. Annak a jelzése, hogy pillanatokon belül bekövetkezik. – Lehet, hogy megnézegettem a fiú Instáját – ismerte be apu. – Lehet, hogy megnézegetted – bólintottam a fogamat szívva. – És mégis honnan tudtad a nevét? – Lehet, hogy a nagyanyád említette – köhintette. – Csak úgy, magától? – Na jó, lehet, hogy én kérdeztem meg – mondta ki. – De csak azért, mert bosszantott, hogy ő úgy beszélt róla, mintha ismernék egymást… – Mégis mikor beszélgettetek ti erről? – ámultam el. – Hát ma többször is egyeztettünk. – Miről egyeztettetek? – akadtam ki teljesen. Te jó ég! – Hanna, nincs okod az aggodalomra. Tökéletesen urai vagyunk a helyzetnek. – Ti ketten. Együtt? – kérdeztem. – Mit mondjak erre? Érdekes dolgok ezek. – Valóban – ismertem be. És külön örülök annak, hogy ők ketten hajlandóak kommunikálni egymással azután, ami történt, és ami után azt hittem, soha nem lesznek már egymással beszélő viszonyban, mégis sikerült találniuk egy közös pontot, ami összehozta őket. Például az, hogy egy vadidegen srác profilját és fényképeit elemezgetik. Anyu, ha látsz minket, segíts!

Az égre pillantva fújtattam egyet, és a homlokomat megvakarva bólintottam. – Jó. Akkor együtt nyomoztatok a nagyival. És… Mindent rendben találtatok? Van valami kifogásotok Kornél ellen? Vagy hozzáadtok? Mert nem akarom, hogy esetleg azt érezzétek, elhamarkodtátok a dolgot, mert ez nincs így. Teljesen rendben van, elemezzétek ki, hiszen már négy napja ismerem, és beszélgettem is vele párszor. Ez elég okot ad a viselkedésetekre – szúrtam le aput bosszúsan. – Igazad van, elnézést, talán túlságosan belemásztunk a privát szférádba. Ne haragudj! Nem volt jogunk hozzá. És ha akarod, akkor ki is követem. – Mi? Te is bekövetted Kornélt? – kérdeztem meghökkenve. – Te jó ég, apu, mániákusnak fogja hinni a családomat! – közöltem elhűlve. Mondjuk ez nem is állt annyira messze a valóságtól. Miután apuval letettünk, a fejemet rázva meredtem magam elé, és nem mozdultam onnan, hanem hallgattam a megérzéseimre, és vártam. Egy perc sem telt el, és a nagyi bejelentkezett. Felemelve a telefonomat, fogadtam a hívását. – Apád azt mondja, lecseszést kaptunk – kezdte köszönés nélkül. – Nem, dehogy – néztem bele a kamerába. – Örülök neki, hogy mániákusan elkezdtetek nyomozni egy srác után, akivel alig ismerjük egymást, és akit minden bizonnyal halálra rémít, hogy követni kezdtétek. Annyira nem kedvelhet, hogy ezt kibírja – dünnyögtem. – Fodrásznál voltál? – kérdeztem, amikor feltűnt, hogy a nagyi haja be van rakva. – Igen, kedves tőled, hogy észrevetted – dobódott fel. – Igazán nincs mit. Jó lett – dicsértem meg.

– Tudom – tapogatta meg. – Na, halljam, mi a helyzet. – Milyen helyzet? Nincs helyzet. Vihar lesz – pillantottam újra az égre. – Ha érdekelne az időjárás, akkor nem téged hívnálak, hanem az appot frissítgetném. Mesélj a fiúról – követelte. – Szerintem ti már többet tudtok, mint én – hunyorogtam bosszúsan a kamerába. – Ne túlozz – forgatta a szemét. – Na, mondjad csak, bent van még a versenyben ő is? – Igen. – Jó hír. – Főleg nekik – biccentettem. – Ne legyél cinikus, nem áll jól. – Elnézést – mosolyodtam el, és ösztönösen a kezemen lévő karkötőt forgattam volna meg, amikor rájöttem, hogy nincs a csuklómon. Ettől elszomorodtam, amit a nagyi azonnal kiszúrt. – Mi az? – Elszakadt ma a karkötőm – ismertem be. A nagyinak a szeme sem rebbent a hír hallatán. – Majd megcsináltatjuk – legyintett. – Tudom, de mégis annyira bánt. – Hanna – sóhajtotta. – Tudod, hogy mi a véleményem erről. – Igen, tudom – nyeltem egy hatalmasat, és eszembe jutott, amikor a nagyi totál kiborulva rángatta a karomat pár nappal anyu halála után, azt üvöltve, hogy hagyjam már azt a „szart”, az nem hoz vissza senkit, csak egy darab vacak, ne sírjak állandóan, ha ránézek. Nehéz időszak volt, idegileg mindenki a végét járta, és hátra volt még a temetés. A nagyi rajtam töltötte ki minden dühét és fájdalmát, én abba a darab karkötőbe

kapaszkodva sírtam éjjel-nappal, amit a kórházban adtak vissza, apunál se kép, se hang nem volt, úgy járt-kelt, mint egy zombi. Nem tiszta teljesen, hogy meddig tartott ez az állapot, napokig, vagy akár hetekig, talán volt egy hónap is, de egyikünk sem találta a helyét, rengeteg vita és feszültség volt, záporoztak a sértések és hibáztatások, mindenki máshogy élte meg a fájdalmát és a veszteségét, mígnem végül mindenki kitombolta magát, amit őrületesen nagy üresség követett. – Megcsináltatjuk – ismételte meg a nagyi kizökkentve a gondolataimból. – Rendben – bólogattam, és visszaidézve az egy évvel ezelőtti állapotot, úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy a mostani helyzettel szemben bármi kifogásom legyen. Az egyszerűen nem fair. – Tudod – kezdtem. – Kedves srác – mondtam témát váltva. – Szóval kedves – vigyorodott el a nagyi. – Aha. Olyan… Igazán kedves – fokoztam. – Hallgatlak – dőlt hátra elégedetten. Azt hiszem, büszke volt arra, hogy végül neki hajlandó vagyok valamit mesélni. – Nem tudom, miért, elég gyakran keressük egymás társaságát. – Aha! – csettintett egyet. – Szóval kölcsönös a buli? – Nevezhetjük így is… – fordítottam el a fejem vigyorogva. – Na, ez már valami. És mondd csak… – szólt, de megráztam a fejem. – Várj egy pillanatot – kértem, és a telefonom felett átnézve láttam, ahogyan Zsombi rohan felém. – Mi az? – kérdeztem. – Hanna, gyere! – Mi történt?

– Borítékot kaptunk, jön a következő feladat – állt meg előttem az oldalát fogva, mire megrettenve néztem rá, és bólintottam. – Nagyi, most mennem kell, jött az újabb feladat – hadartam. – Menj csak, nehogy kiszavazzanak a szigetről, amíg velem beszélsz. – Nagyi, mondtam már, ez nem A Legyek Ura – ráztam meg a fejem, és megszakítottam a hívást. A telefont a zsebembe süllyesztve egy pillanat alatt átfordult az agyam, és újra a versenyen voltam, kizárva a gondolataimból minden mást. Zsombi mellett rohanva visszaértünk az étkezőbe, ahol a többi csapat az asztalánál ült, és a kapott levelet próbálták értelmezni. – Bocs, itt vagyok – ültem le Lórihoz és Bernadetthez. – Mit tudunk? – kérdeztem. – Semmit, nem bontottuk ki nélküled – foglalt helyet Zsombi is, és megbabonázva nézte a piros borítékot. – Köszönöm – pillantottam körbe hálásan. – Akkor… – Nyitom – vette fel elsőként Bernadett, és felbontva a borítékot, kivett belőle egy képet. Mind a négyen a fotó fölé hajoltunk, és megnéztük, mi van rajta. – Tudom, mi ez – szóltam azonnal, ahogyan megláttam a feladványt. – Valamiféle doboz – tűnődött el Lóri. – Én titokdoboz néven ismerem – kezdtem a fényképen szereplő fadobozkát nézve –, van egy technikája a kinyitásának, a teteje nem nyílik fel, csak akkor, ha az oldalait elmozdítod, és széthúzod lépésről lépésre. Volt ilyenem, gyerekkoromban sokat játszottam vele – hadartam suttogva.

Bernadett, Lóri és Zsombi figyelmesen hallgattak. – Szóval valami logika alapján nyílik? – értelmezte Bernadett. – Igen. – És ki tudod nyitni? – érdeklődött. A többiek kíváncsian várták a válaszomat. – Hát, amennyiben az a feladat, hogy kinyissunk egy ilyen dobozt, akkor igen – biccentettem, és kissé elbizonytalanodtam, mert ez így túl egyszerűnek tűnt. – Oké, várjatok – tette fel a kezét Zsombi türelemre intve minket. – Azt írják, két ember kell a feladathoz. – Mutasd – fordítottam meg a képet, aminek a hátuljára valóban azt írták, hogy a feladatra két csapattagot kell küldenünk. – Talán ez nem kicsi doboz – gondolkodott Lóri. – Hanna, neked mekkora volt? – Olyan húszcentis – mutattam a levegőben, hogy a régi dobozom mérete mekkora lehetett. – Na. Mi van, ha most megcsinálták ezt bazinagyba? Olyan méretűre, hogy ketten kellenek a kinyitásához? – Az nem hasonlítana nagyon ahhoz a feladathoz, amivel bejutottunk? A kapunál? – töprengett Zsombi. – De – feleltük egyszerre Bernadett-tel. – Nincs más a képen? – forgatta a fotót az ujjai között Lóri. – Csak a doboz – válaszolta Bernadett, majd felém fordult. – Mondj el mindent arról a dobozról, amit csak tudsz. Hátha valami részlet elkerülte a figyelmünket. – Jó – gondolkodtam el. – Ha a két oldalát felfelé tolod, akkor előre tudod húzni, és ott lesz egy kis retesz, amit benyomva találsz egy fakkot, amiben van a kulcs… – magyaráztam, de

megakadtam. – Mi az? – kérdezte Zsombi. – A kulcs – motyogtam. – Nem lesz benne a kulcs. – Hogy érted? – rázta meg a fejét Lóri. – Oké. Ezek a dobozok úgy vannak megcsinálva, hogy van egy rakás titkos fakk benne, ami arra szolgál, hogy akár a dobozt nyitó kulcsot is bele lehet tenni. Ha a feladat a doboz kinyitása, akkor nem a dobozban fogják a kulcsot elrejteni. Hanem máshol. Így duplikálódik a feladat, és ezért kellünk ketten. Mert az egyik a dobozt próbálja nyitni, a másik pedig keresi közben a kulcsot – csaptam az asztalra, a többiek pedig elismerően biccentettek. – Jó, ezt vágom. Tegyük fel, hogy így lesz, és megfejtettük, hogy mi a feladat. Akkor Hanna biztos megy, mert ő tudja nyitni a dobozt. De ki keresi a kulcsot? – gondolkodott Lóri. – Remek kérdés – bólintott Zsombi. – Menjünk rá a kulcsra. Mi alapján kell vajon megtalálni? Logikai vagy erőnléti? – Passz – tűrtem a fülem mögé a hajam. – Ebből ez nem derül ki – lebegtettem meg a fotót. – Ötven-ötven az esély. – Az nem hangzik túl jól – húzta össze a szemét Bernadett. – Nem – értettem egyet. – De gondolkodjunk. Ma erőnlétin voltatok, a legtöbben eléggé lerobbantak, holnapra garantált az izomláz… – Akkor logikai lesz – mondta Zsombi elhamarkodottan. – Vagy éppen ezért erőnléti. Szívatásból – vágta rá Lóri. – A feladat ötven százalékban biztos, hogy logikai, a doboz nyitása miatt. A kérdés, hogy vajon a teljes feladat logikai lesz-e, vagy félig logikai, félig pedig erőnléti? Én mindenképpen megyek. Lóri semmiképpen.

– Miért? – kérdezte Zsombi. – Haver, mert a logikaira nincs esélyem, az erőnlétihez meg sérült vagyok. – Ó. Értem. Akkor… Bernadett-tel mész? – kérdezte Zsombi. Összehúzott szemöldökkel néztem rá. Gyanús volt, hogy magát hagyja utoljára. Mintha csak nem akarna a feladatra menni. – Az erőnlétit megoldom – szólt Bernadett. – De ha logikain kell megtalálni a kulcsot, akkor nem biztos, hogy menni fog. A dobozt nem tudom kinyitni, a kulcsot pedig csak akkor szerzem meg, ha futni kell érte. Vagy úszni. Esetleg mászni. Vagy ásni – töprengett. – Oké, gondolkodjunk – dörzsöltem meg a halántékomat. – Ha Zsombi jön velem, és logikai a feladat mindkét része, akkor nyert ügyünk van. Ha a fele erőnléti, akkor kisebb eséllyel, de még mindig lehetünk eredményesek. – Erőnlétiben? Én? – döbbent meg Zsombi. – Igen, mert… – ráztam meg a fejem. – A gyorsaságon lesz a hangsúly. A doboz nyitása nekem rekordidő alatt fog menni, tehát a másik csapattagnak annyi a feladata, hogy a kulcsot minél előbb hozza el hozzám. – Értem, amit Hanna mond. Zsombi, te mész – közölte Bernadett. – Hát jó, kösz, de én még mindig nem értem, hogy miért – szólt a fejét kapkodva. – Mert ha mondjuk rohanni kell a kulccsal, akkor futsz, ahogy csak tudsz, odaadod Hannának, és utána kedvedre összeeshetsz. De ha valamilyen logikai rejtvény alapján kell a kulcsot megtalálni, és vinni Hannának, akkor azt várhatja, hogy Bernadett megszerezze – közölte Lóri.

– Így van – értettem vele egyet. – Minden esetben veled járunk jobban – néztem Zsombira. – De miért? – kérdezte, továbbra sem értve a döntésünk okát. Vagyis, inkább nem akarta érteni. – Azért – fordult felé Bernadett fújtatva –, mert csak – zárta le ennyivel. Zsombi tanácstalanul forgatta a fejét, mire megsajnáltam, és elmagyaráztam neki. – A verzió: Bernadett és én megyünk. Én nyitom a dobozt, Bernadett pedig megkeresi a kulcsot. Ha erőnléti feladatot kap, mondjuk rohannia kell a kulccsal, vagy kiásni a földből. Megteszi, elhozza hozzám, simán nyerünk. Ha logikai feladatot kap, valamilyen rejtvény alapján meg kell keresnie a kulcsot. Sokkal lassabban megy neki, mint a többi csapatnak, nem ér oda időben, csak utolsóként, én hiába nyitnám gyorsan a dobozt – szemléltettem. – B verzió. Te és én megyünk – pillantottam Zsombira. – Én nyitom a dobozt, te pedig, ha erőnlétit vagy gyorsaságit kapsz, mindent beleadsz, és gyorsan hozod nekem a kulcsot, kinyitjuk a dobozt, és nyertünk. Ha logikait kapsz, gyorsan megoldod, hozod a kulcsot, és nyitjuk a dobozt. Érted már? – mosolyogtam rá bátorítóan. – A két verzió közül akkor van nagyobb esélyünk, ha veled megyek. Biztos, hogy a kulcsnál a gyorsaság lesz a fő szempont. Az pedig neked is megy. – És ha valami maratoni távot kell lefutni? – kerekedett el Zsombi szeme. – Akkor lefutod, barátom – veregette meg a vállát Lóri. – De én… – rázta a fejét. – Zsombi – suttogtam, és körbenéztem. – A mai biciklis túrát előre jelezték. Rajta volt a képen. Ki lehetett találni. A mostani

feladványon csak a doboz van. Nem erőnléti lesz. – Ebben mondjuk igaza van Hannának – bólogatott Lóri. – Szerintem is – értett egyet Bernadett. – Ne félj a versenytől – fogtam meg Zsombi kezét, és bátorítóan megszorítottam. – Ott leszek veled. És megcsináljuk. – Oké – bólogatott. – Akkor tuti? Mindenki egyetért? Valamennyien bólintottunk, Zsombi pedig nagyot sóhajtva felállt az asztaltól. – Megyek, és felíratom magunkat – indult el. Miután otthagyott minket, én a könyökömön támaszkodva néztem körbe a teremben. A csapatok nagy diskurzusban voltak, a képeket értelmezve próbálták megvitatni, hogy kit küldjenek. A suttogásokból leginkább azt tudtam kiszűrni, hogy valamiféle kincskeresésre számítanak, szinte senki nem ismerte fel a dobozt, csak egy egyszerű ládikának vélték. Én viszont száz százalékig biztos voltam abban, hogy nem egy sima dobozról van szó, azonnal felismertem a képen gyerekkorom egyik kedvenc játékát. Érdeklődve nézelődtem, amikor megakadt a szemem Kornélon, akik éppen eldöntötték, hogy ki megy. Csenge felállt, hogy felírassa magukat, Kornél pedig észrevette, hogy nézem, és a haját kifésülve a szeméből elmosolyodott. – Megvagytok? – kérdezte tátogva, én pedig bólintottam. – Ti? – kérdeztem vissza. – Mi is – biccentett, majd széttárta a karját, afelől érdeklődve, hogy tőlünk ki megy. – Zsombi – mutattam hátra a sorban álló kilencedikes felé. – És én – tátogtam. Kornél összehúzott szemmel nézett rám, aztán Zsombi felé, végül megint rám. Majd megrázta a fejét, és felállt, hogy odajöjjön hozzánk.

– Miért? Miért ti ketten? – kérdezte a székem támláját megfogva, úgy támaszkodva meg. – Mert rájöttünk, hogy mi lesz a feladat – meredtem rá kissé elbizonytalanodva. – Az egész erőnléti lesz – mondta ki, továbbra is értetlenül meredve rám. – Nem, nem – ingattam a fejem. – A doboz kinyitása a feladat, és a hozzá tartozó kulcs megkeresése… Talán ásni kell, vagy ilyesmi, de inkább a logikai részén lesz a hangsúly – magyaráztam. – És ezt figyelembe vettétek? – kérdezte, megkopogtatva a képet. – Mindent figyelembe vettünk, a fotón egy titokdoboz van, ami… – kezdtem, de a képet tüzetesebben megnézve elakadt a szavam. – Mi az? – kérdezte Bernadett. – A francba! A fenébe! – pattantam fel, olyan hevesen, hogy a székem hátradőlt, és óriási csattanással zuhant a padlóra. Az étkezőben lévő valamennyi versenyző felém kapta a fejét, de nem foglalkoztam velük, csak Zsombi irányába kezdtem rohanni, aki a szervező asztala előtt állt, és beszélt. – Várj, várj! – futottam oda hozzá, meglökve néhány széktámlát. – Mi történt? – kérdezte Zsombi döbbenten, amikor szó szerint odazuhantam hozzá. – Bernadett és én. Bernadett és én megyünk – kiáltottam a szervezőre. – Sajnálom, már felírtam a résztvevőket. Nem lehet változtatni – mondta szigorúan. – De… De valamit nem vettünk észre.

– Akkor sem lehet módosítani. Bevittem a neveket a rendszerbe. A piros csapatból Újvári Hanna és Szalai Zsombor vesz részt a következő versenyszámban – közölte, én pedig szorosan lehunytam a szemem. – Mi történt, Hanna? – kérdezte Zsombi rosszat sejtve. – Nem figyeltünk… a részletekre. – Milyen részletekre? Azt mondtad, ismered a dobozt, és hogy az lesz a feladat, hogy kinyissuk. És a kulcs. – Tudom – suttogtam halkan. – Ezt elszúrtam. – Miért? Mit láttatok? Mondd már! – A dobozon a minta – temettem az arcom a tenyerembe. – Mi van vele? – Sportolók vannak a dobozon – motyogtam. – Mi??? – hüledezett Zsombi. – A képen lévő fadoboz mintája. Sportolók vannak belefaragva. Sok kicsi sportoló. – Ezt nem hiszem el! – közölte Zsombi. Nem tudtam vitatkozni vele.

17. – Nézzétek a jó oldalát – szólt Máté, mire mindannyian kedvetlenül fordultunk felé. – Van olyan? – kérdeztem. – Na jó, nincs, de gondoltam, pozitív leszek – mondta. A beszólására halk nevetés hangzott fel, de inkább a kínos fajtából. Az odakint tomboló vihar elől vacsora után a mi faházunkba húzódtunk be, hogy megvitassuk a valószínűleg tragikus jelentőséggel bíró döntésünket. Bernadett a saját ágyán ült, mellette Kornél, és Marci a sárgáktól. Csenge ágyán Csenge és Máté foglaltak helyet, velük szemben Zsanett a saját fekhelyén ült némileg kiszorítva, mert hozzá ült le a fekete csapatból Zoli és Bence. Az én ágyamon rajtam kívül Lóri ült, és a szélén Zsombi teljesen összezuhanva. – Melyiktek erősebb a sportokban? – érdeklődött Bence, a fekete csapat atlétája. – Melyikőtök – javította ki Marci. A nyelvtannáci okoskodására senki nem reagált, mindenki letudta annyival, hogy neki így vesszük hasznát a versenyen. – Hát… – ráztam meg a fejem. – Egyikünk sem igazán – ismertem be. – De mivel miattam szúrtuk el a jelentkezést, biztos, hogy én vállalom a feladat nehezebb részét. Ha lesz olyan – mondtam. – Nem értem. Hogy nem vettétek észre a kis mintákat? – csodálkozott Csenge. – Nem tudom, lekötött, hogy felismertem a dobozt, teljesen arra fókuszáltam – ismertem be. Az ablakon át beszűrődött a

közeli villámlás, a következő pillanatban pedig óriási dörgés rázta meg a környéket. – Ez közel volt – pillantott ki az ablakon Lóri. Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntenék, a levegő a vihar hatására lehűlt. Valamennyien a saját csapatszínünk kapucnis pulcsijában ültünk a faházunkban. Pirosak, feketék és sárgák. Plusz a barnáktól Zsanett, de ő igazából csak azért, mert ott lakott. – Hogy érted, hogy felismerted a dobozt? – kérdezte Máté. – Sima kincskeresés lesz, nem? – Nem – ráztam meg a fejem minden mindegy alapon. – A képen egy titkos doboz van, amit nem könnyű kinyitni – magyaráztam. – Ha egy fához verem, az nem jó? – kérdezte Bence. – Nem hiszem, hogy attól kinyílik – ingattam a fejem. – Mit jelent, hogy nem könnyű kinyitni? – kérdezte Máté. – Hanna… – szólt rám Bernadett szigorúan. A figyelmeztetése mindenki számára egyértelművé vált, ezért egy pillanatra kínos csend állt be, amit Máté röhögése tört meg. – Nyugi, mindenki tudja, hogy ez egy verseny – közölte. – Attól függetlenül segíthetjük egymást. Bármi is lesz holnap, számíthattok rám Zsombival – nézett a szemembe Máté. – Nem hagyunk ott titeket. – Köszi – mosolyodtam el. – Na, én lépek is – állt fel Máté Csenge mellől. – Megyek aludni, holnap kemény napunk lesz – nyújtózkodott, aztán az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A kapucnit a fejére húzva visszanézett ránk, és elköszönt, majd kirohant az ömlő esőbe. – De sietős lett valakinek… – dünnyögte Bernadett.

– Hallottad. Ki akarja pihenni magát a holnapi feladat előtt – védelmezte Mátét Zsombi azonnal. – Aha. Vagy az étkezőbe ment vissza kiguglizni a titkos doboz kinyitását, amit Hanna köpött el neki – sóhajtotta Bernadett. A szavait néma csend kísérte, és mindenki belemerült a gondolataiba. – Kizárt dolog – ocsúdott fel elsőként Zsombi. – Ne legyél ennyire biztos benne – vágta rá azonnal Marci. Mivel Máté a csapattársa, csodálkozva néztünk rá, mire egyszerűen csak széttárta a karját. – Ez egy verseny. Amit tudni kell játszani. Jó éjt nektek – lépett ő is az ajtóhoz. – Hát én hiába nézem meg a neten, hogy kell kinyitni egy dobozt, úgyis elfelejtem. Majd belerúgok párat – ásította Csenge. – Na, de most komolyan. Hogy értitek, hogy láttátok ma a szarvasbogarat? – pillantott felváltva Kornélra és rám. – Én nem láttam – tettem fel a kezem. – Én igen – ismerte be Kornél. – És? Hol van? Eltüntetted innen? – kérdezte a lány. – Nem egészen ez történt – finomította Kornél a sztorit. – Hanem? – A diplomáciai protokollt választottam. – Diplomáciai protokollt egy szarvasbogárral szemben? – Igen. – És az milyen? – Hát… Ő volt itt előbb, én meg inkább elhúztam – röhögte el magát Kornél. – Marha jó. Még egy éjszaka a gyilkos, mutáns szarvasbogárral. – Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy mit csináltatok itt

ketten? – kérdezte Zsanett Kornéltól és tőlem. Na, erre mindenki felénk fordult, és érdeklődve várták a válaszunkat. – Ne tőlem kérdezzétek, én itt lakom – védtem magam azonnal, Kornél pedig egy „kösz, ezzel sokat segítettél” vigyorral ajándékozott meg, miközben a többiek már csak tőle vártak magyarázatot. – Én csak átjöttem… – Igen? – kérdezte Bernadett. – Hogy hátha látom az óriás szarvasbogarat. És láttam. – Ezért jöttél? – húzta össze a szemét Csenge. – Igen. Híre ment, és kíváncsi voltam – hazudott Kornél, mire nem bírtam tovább, és felnevettem. Ekkor a többiek újra összezavarodtak, és kérdőn néztek össze. – Valamiről lemaradtunk? – gondolkodott Bence. – Egészen biztos – pillantott rám Bernadett. Álltam a tekintetét, és próbáltam kitalálni, hogy mit gondol, de az arcáról semmit nem tudtam leolvasni. A kinti vihar nem csitult, ezért a többiek úgy döntöttek, visszavonulnak a saját házukba. Egymás után kirohantak az esőbe, én pedig a nyitott ajtóban egyenként elköszöntem tőlük. Szinte mindenki szólt pár biztató szót a másnapi versennyel kapcsolatban, egyedül Zsombi indult ki némán, az orrát lógatva. – Hé – ragadtam meg a karját. – Sajnálom. Mindent megteszek holnap, hogy bent maradjunk. – Tudom – biccentett. – Oké – sóhajtottam, és elengedtem a kilencedikes karját, aki kisétált az esőbe, és egy pillanat alatt bőrig ázott, de ez nem zavarta, komótosan baktatott a sáros talajon. – Jó éjt, Újvári Hanna – lépett mellém utolsóként Kornél.

A szemébe néztem. – Neked is – szóltam halkan. – Nem biztos, hogy ideális az idő az úszáshoz – pillantott az ég felé, amit cikázó villámok világítottak be. – Igen, valahogy most én sem terveztem, hogy odaülök – ismertem be kelletlenül, átkozva a hülye vihart, ami kissé keresztülhúzta a számításaimat. – De ha mégis magányra vágysz, ahogy eddig is… – folytatta. – Igen? – Az étkező… Ideálisnak tűnik. – Aha, köszi – gondoltam át. – Te ott leszel? – kérdeztem vissza. – Nem, dehogy. Az olyan lenne, mintha azért mondtam volna – ingatta a fejét. – Valóban – értettem egyet. – Én sem hiszem, hogy odamegyek. – Oké. Csak egy ötlet volt. – Köszönöm – mosolyodtam el, majd becsuktam az ajtót, és a hátammal nekidőltem. Bernadett már az ágyában feküdt, Csenge bedugta a fülébe a fülhallgatóját, és félve nézte át az ágyneműjét, attól tartva, hogy a takarója alatt van a brutálisan nagy, mutáns szarvasbogár, Zsanett pedig akkor végzett a fürdőszobában, és pizsamában lépett az ágyához. Az ajtótól ellökve magam a szekrényemhez léptem, és a sporttáskámból kihalásztam az esőkabátomat. A neszezésemre Bernadett felemelte a fejét a párnájáról, és megnézte, hogy mivel zörgök. Az esőkabátomat begombolva magamon visszamentem az ajtóhoz, és kinyitottam. – Mit csinálsz? – pillantott felém Csenge értetlenül, amikor

észrevette, hogy éppen kimenni készülök. – Csak… Megyek, még netezek egy kicsit. Nem vagyok álmos – magyarázkodtam. – Ja, jó – motyogta. – Üdvözlöm Kornélt – tette hozzá Bernadett álmosan, mire kelletlenül lesütöttem a szemem, és kifutottam az esőbe. A cipőm azonnal átázott, az óriási pocsolyákat csak részben tudtam kikerülni, mert sok közülük összeért. A faházakból kiszűrődött a lámpák fénye az ablakon át, mindenki bent volt, egyedül én rohangáltam viharban, az égboltot beborító villámlások és hatalmas dörgések közepette. Az ember néha hoz meggondolatlan döntéseket. Ez pont egy ilyen volt részemről. Bíztam benne, hogy nem csap agyon egy villám, mert nem akartam elképzelni aput, ahogyan üvöltve esküdözik, hogy az ő lánya márpedig a tiszta logikájáról híres, és egészen biztos abban, hogy nem megy ki az erdő közepén egy viharban. Ehhez képest az esőkabátomban a pocsolyákat átugrálva szaladtam az étkező épülete felé, amihez odaérve zihálva megálltam egy pillanatra, és letöröltem az arcomról az esőcseppeket, majd feltéptem az ajtót, és beléptem. Hevesen dobogó szívvel vettem le a kapucnit a fejemről, és lélegzet-visszafojtva néztem körbe, aztán elmosolyodtam. Kornél az egyik asztalnál ült, a félhomályban a telefonja kijelzője megvilágította az arcát, és az érkezésemre felpillantott a készülékből, és halkan elröhögte magát. Hát, mindketten ott voltunk, ahol megbeszéltük, hogy nem leszünk. A csendes teremben visszhangzó léptekkel indultam meg felé, és azon tűnődtem, hogy hová üljek le. Végül, megtartva a két lépés távolságot, ugyanoda ültem le, mint amikor először

voltunk kettesben az étkezőben. Így, bár másik asztalnál, de mégis egymással szemben ültünk a kihalt, csendes és sötét étkezőben. A gyakori villámok bevilágítottak a terembe, miközben mindketten a telefonunkat babráltuk, és nem tudom… Egyszerűen csak jó volt ott lenni vele. – Te mit csinálsz? – kérdezte hirtelen. A hangja betöltötte az egész termet, mire kérdőn néztem rá. – Mármint a telefonodon – segített ki, mert elsőre nem pontosan értettem, hogy éppen mire gondol. – Semmit – mutattam felé a világító kijelzőmet, amin nem volt megnyitva sem app, sem pedig oldal. – És te? – Frissítgettem az Instát – mutatta felém. – És van valami érdekes? – mosolyodtam el. – Semmi – tette le a telefonját az asztalra, és félre is tolta, jelezve, hogy nem érdekli. – Köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni a feladatnál. Nem sokon múlt, hogy máshogy alakuljon – mondtam. – Sajnálom – ingatta a fejét. – Szerintem kiesünk holnap – sóhajtottam. – Mármint – tettem hozzá –, biztos, hogy mindent megteszünk, de… Nincs sok esély. Matematikailag van – gondolkodtam. – Csak úgy van. – Szerintem pedig bent maradtok – közölte teljes meggyőződéssel. – Miért vagy ennyire biztos benne? – kérdeztem. – Mert bent kell maradnotok – vonta meg a vállát, a szavai hallatán pedig elmosolyodtam. – Egyébként jobban vagy? A karkötőd miatt – érdeklődött. – Igen, azt hiszem. Beszéltem apuval is, az jót tett… – feleltem halkan.

– Jó fejnek tűnik… – bólintott, mire magyarázatot várva néztem rá. – Követ az Instán – tette hozzá. – Jézusom – kaptam a fejemhez. – Bocs, én… Nem is tudom, mit mondjak – sütöttem le a szemem. – Semmit – legyintett. – Vagyis valamit mégis. – Igen? – Sok szeretettel látok mindenkit az ismerőseim között. Tényleg, apukádat, a nagyidat, nem tudom, esetleg a szomszédokat vagy a kutyádat… – Nincs kutyám – nevettem fel. – Akkor őt nem – közölte. – De te mégis hol maradsz, Újvári Hanna? – Mondtam, nem használom az Instát – mosolyodtam el. – Nem kell az Insta. Bármi más is jó lesz – vonta meg a vállát, mire akaratlanul is elszomorodtam. – Szerinted is kiesünk holnap – értettem meg, hogy miért kér tőlem bármilyen elérhetőséget. – Nem – rázta meg a fejét. – Naaa – nevettem el magam. – Oké, van rá esély, és ha mégis úgy alakul… Örülnék, ha el tudnálak érni. A versenyen kívül is. – Értem – biccentettem, és felálltam az asztaltól, majd odasétáltam az övéhez, és a telefonjára mutattam. – Elkérhetem? – Persze – vette fel, és kioldotta nekem. Megnyitottam a kontaktjait, de közben nem kerülte el a figyelmemet a háttérképe. Mi más lenne egy kajakos srácnak, mint egy folyó? Óvatosan elmosolyodtam, és beütöttem a nevem, majd a számomat. A mentésre nyomva visszaadtam a telefonját, Kornél

pedig ellenőrizte. Amikor megtalálta, ösztönösen felröhögött. – Tényleg a teljes nevedet írtad be? – kérdezte. – Hát, így ismersz – vontam meg a vállamat, aztán mivel hülyén éreztem volna magam, ha visszamegyek az eredeti helyemre, leültem Kornél asztalához vele szemben. Nem reagált semmit, csak a telefonját babrálta, aztán a zsebemben lévő készülékem rezegni kezdett. – Én vagyok… – mondta. – Megcsörgettelek, mentsd el a számom, ha gondolod… – Rendben – bólintottam. – De ez tényleg csak elővigyázatosság… Mert nem estek ki holnap – győzködött. – Ha rajtam múlik, akkor biztosan nem – tette hozzá. – De nem rajtad múlik – szóltam. – Meglátjuk – hagyta rám. – Kornél, ugye tudod, hogy egymás ellen versenyzünk? – Persze. – Még mindig kiejtenél? – kérdeztem visszatartott lélegzettel. – Azonnal – közölte. – Te? – pillantott rám szórakozottan. – Szó nélkül – hazudtam, és a villámláskor elkaptam a tekintetem, majd kissé behúztam a nyakam, mert a dörgés megrázta az egész épületet. – Nem vagy éhes? – kérdezte témát váltva. – Talán egy kicsit – ismertem be. Kornél felállt az asztaltól, és felém nyújtotta a kezét. Kétkedve néztem rá, végül elfogadtam, és hagytam, hogy felhúzzon, és a konyha felé induljon velem. – Nem hiszem, hogy ide be szabad mennünk – torpantam meg az ajtóban, ami leválasztotta az étkezőtől a konyhát. Kornél

szórakozottan pillantott rám. – Akkor maradj, mindjárt jövök – engedte el a kezem, de abban a pillanatban egy csattanó robaj hangja töltötte be a termet. A villámlás bevilágított mindent, mire összerezzenve néztem Kornél szemébe. – Inkább jövök én is – suttogtam, és újra rákulcsoltam az ujjaimat Kornél kezére. Egészen biztos, hogy tiltott területen jártunk, de kizárt dolognak tartottam, hogy ebben az időben bárki elhagyja a faházat vagy a tanárok épületét, ezért némiképp nyugodt voltam. Kornél a félhomályban megragadta az egyik hűtőajtót, és kinyitotta. Az arcába világító hirtelen fénytől hunyorogva hajolt le, és a válla felett hátraszólt. – Süti? – Az jó lesz – feleltem magam előtt összefont karral. Két konyhapult közt, egymással szemben ültünk a földön, és megettük, amiket találtunk, miközben folyamatosan beszélgettünk. Idejét sem tudom már, hogy mikor kapcsolt ki utoljára ennyire az agyam, hogy mikor terelte el valami a figyelmemet szinte százszázalékosan. Valamiért Kornél társaságában teljesen máshogy működtem, ami egyszerre tett boldoggá, és okozott maró bűntudatot. Gyűlöltem magam, amiért jól szórakoztam a társaságában, miközben hálás voltam azért, hogy ez megtörténhet. – Oké. Filmek… – gondolkodott, mire mosolyogva megráztam a fejem. – Nem vagyok nagy filmes. Kornél csodálkozva pillantott rám, és meglepetten felröhögött.

– Olyan nincs. – De van – nevettem fel. – Nem szereted a filmeket? – ámult. – Nem arról van szó, hogy nem szeretem – finomítottam. – Csak… – tűrtem a fülem mögé a hajam. – Racionális ember vagyok. – Szóval nem hiszed el a Jurassic Worldöt – értette meg, a megjegyzésén pedig hangosan felröhögtem. – Jó, elmondom, hogy mi a bajom a mozival és filmekkel – köszörültem meg a torkom. – Rendben. Győzz meg – mosolyodott el. – A karakterek. Egydimenziósak – mondtam ki. – Akkor elviszlek egy 4DX vetítésre – vágta rá szórakozottan. – Nem úgy értem – ingattam a fejem nevetve. – Vegyük például a matekosokat. – Vegyük. – Kétfajta karakterábrázolás jellemző egy olyan szereplőre, aki jó matekból. Vagy a meg nem értett zsenit hozza, akit kívülről bogarasnak gondolnak, mert áll egy hatalmas tábla előtt, és nonstop számolgat, senki nem tudja, mit írogat oda, csak ő egyedül, a végén pedig megold mindent, a többiek pedig felállva tapsolnak – magyaráztam, Kornél pedig elfojtott mosollyal hallgatott. – Vagy – tettem hozzá – van a lúzer karakter, a befordulós kocka, aki biztos, hogy szemüveges, kockás ingben vagy valami nyomi cuccban van, és maximum mellékszereplő. Azért írták bele, hogy színesebb legyen a történet, és megmutassák, ilyen is van, de érdemben semmit nem tesz hozzá a történethez, egy-egy mondata van, az is valami matekkal kapcsolatos, a többiek pedig nem értik, de