Leiner Laura - Ég Veled [2017]

az elért pontszámot is. Mátéék után ott volt az első háromban az arany csapat, majd követte a lila, a sötétzöld, világoszöld és a fekete. Kornélék és Mátéék is továbbjutottak tehát. Visszatartott lélegzettel figyeltem, ahogyan megjelennek a bennmaradt csapatok nevei. A folyosó irányából hallottunk egy óriási ovációt, amikor a világoskék csapat neve is felkerült a táblázatra. Ekkor már a csapatok nagy része bent volt, következhettek a sereghajtók. Mi pedig még mindig nem voltunk sehol. – Mi lesz már? Hol vagyunk? – kulcsolta össze a kezét Zsombi olyan szorosan, hogy elfehéredtek az ujjai. – Bent vannak a barnák is – olvastam le az újabb feliratot. – Gyerünk, gyerünk! – toporzékolt Bernadett, egyik lábáról a másikra állva. – Nem eshetünk ki! – fakadt ki Zsombi. – Még nem is volt olyan feladatunk, amiben megmutathatnánk magunkat! – hisztizett. – Csak a kapun bejutás, aztán szegény Hanna éjjel rohangált az erdőben! Most meg ez! Hol van egy jó kis robotikafeladat? – Haver, ne akard annyira azt a robotizét, ahhoz én nem értek – közölte Lóri. – Jó, de akkor is! Bernadett sem tudta megmutatni magát, pedig verhetetlen lenne az erőnlétiben! – panaszolta Zsombi. – És te sem tudtad még megmutatni a vádlidat – nézett Lórira. – Ja, ez igaz. Pedig mindennap lábnapozok – háborodott fel. – Bent van a szürke is. Az utolsó bejutott következik – szóltam óriási gombóccal a torkomban. – Mi legyünk azok, mi legyünk – suttogta Bernadett szorosan lehunyt szemmel.

A tableten tizenhárom csapat neve és pontszáma szerepelt. És már csak egynek volt helye a versenyben. Elakadó lélegzettel, a fejemben kavargó gondolatokkal bámultam a kijelzőre, és viszonoztam Lóri kézfogását, aki mellettem állva megragadta a kezem, és szorosan rákulcsolta az ujjait az enyémre. A másik oldalamon Bernadett is hasonlóan tett, és megmarkolta a kezem. Egy pillanatra elszakítva a tekintetem a tabletről, félrenézve láttam, hogy Zsombi pedig Bernadett kezét fogta meg. Ott álltunk négyen, egymás kezét fogva egy miskolci iskola termében, a tanári asztalra rakott táblagépet bámulva. Annyira izgultunk, hogy még levegőt sem mertünk venni, amikor a felsorolás alatt megjelent a tizennegyedik csapat neve. Pirossal írva. Mi voltunk azok. – Jézusom! – fújtam ki a levegőt, és elengedve a többiek kezét, a karommal megtámaszkodtam a tanári asztalon, és a megkönnyebbüléstől majdnem elájultam. Bernadett megfordult, és lehunyt szemmel a táblának hajtotta a homlokát, egymás után aprókat fejelve rá. Lóri és Zsombi pedig átölelték egymást, és úgy ugráltak körülöttünk. Bent maradtunk a versenyben. A folyosóról behallatszott valahonnan egy óriási éljenzés, ami minden bizonnyal nekünk szólt. Félájult állapotban elmosolyodtam, mert az ovációból kihallottam Máté hangját. – Hát ez húzós volt – állapította meg Zsombi fülig érő szájjal. – Az – értett egyet Bernadett. – De megcsináltuk – nézett végig rajtunk Lóri elismerő mosollyal az arcán, és pacsira nyújtotta a kezét. – Megcsináltuk – motyogtam megismételve a szavait, és kifáradva az izgalomtól belecsaptam a kezébe.

A tabletet visszaraktam a tanári asztal fiókjába, ahol eredetileg találtam, aztán kimentünk a folyosóra. A többi teremből nagyjából velünk együtt léptek ki a csapatok, így a csendes, kihalt épületet azonnal megtöltötte az élménybeszámolók, óriási röhögések és egymást túlüvöltő sztorizgatások elegye. Önfeledten és igazán megkönnyebbülve sétáltunk le a lépcsőn, ahol összetalálkoztunk a sárga csapattal. – Mi volt veletek? Majd’ szétvetett az ideg, amikor nem láttalak titeket az eredménynél – csapódott hozzánk Máté, és a fejét ingatva röhögött. – Kivártunk, gondoltuk, így izgalmasabb – hülyült Lóri. – Ja, persze – nevetett fel Máté. – Basszus, majdnem kiestetek! – Feltűnt nekünk is – vigyorgott Zsombi. – De nem estünk – tette hozzá boldogságtól csillogó szemmel. – Azt látom, de máskor ne hozzátok rám a frászt, ti kis antiszocok, mert megsiratnám a kieséseteket – ölelte át fél karral a vállamat, másik kezével pedig Zsombit karolta át, úgy mentünk ki az ajtón. A suli előtt gyülekezők nem szálltak be a buszokba, hanem vegyesen beszélgettek, megosztva egymással a feladat izgalmait, élményeit vagy éppen bosszúságát. – Komolyan, akármennyire gondolkodtam, nem jutott eszembe a neve! Aztán, amikor beugrott, már átváltott másik képre – mesélte Csenge hangosan, majd észrevette, hogy kilépünk a kapun, és nevetve megrázta a fejét. – Hé! Mi a fenét csináltatok? – kiáltott oda nekünk szórakozottan. A társaságában álló Kornél, Zoli és Bence kérdőn fordultak felénk, ahogyan a többi versenyző is, akik az érkezésünkre abbahagyták a beszélgetést, és kíváncsian várták

a beszámolónkat. Mi lettünk a „majdnem kiestek” csapat. – Próbálkoztunk – felelte Lóri, és a beszólására mindenki felröhögött. – Szétaggódtuk az agyunkat értetek! – nézett ránk Csenge őszintén. – Köszönjük – válaszoltam hálásan mosolyogva, aztán Kornélra pillantottam, aki elkapta rólam a tekintetét, és tovább beszélgetett az atléta csapattársával. Ez furcsa volt, és nem is igazán értettem, mindenesetre a mosoly maradt az arcomon, egészen addig, amíg Zsanett oda nem rohant hozzám, és ahogy lendületből átölelt, szinte feldöntött az engem továbbra is átkaroló Mátéval együtt. Ó, nem tudtam, hogy ennyire jóban vagyunk a barna csapat lánytagjával, ezért esetlenül megveregettem a hátát. – De jó, hogy nem ti estetek ki – motyogta ölelés közben. – Mi is örülünk – feleltem büszkén, aztán a suli bejárata felé kaptam a fejem, és azonnal lehervadt az arcomról a mosoly. A nagy öröm közepette teljesen megfeledkeztem arról, hogy ez a pillanat nem mindenkinek felemelő. Az ajtón kilépő sötétkék csapat mind a négy tagja lehajtott fejjel indult a buszuk irányába, és anélkül, hogy egy szót is szóltak volna bárkihez, beszálltak a járműbe, és bevágták maguk mögött az ajtót. Csupán két pont különbséggel ők estek ki, és nem mi. Miután szomorúan végignéztük a buszuk távozását, mindannyian visszaszereztük a telefonunkat a saját járművünkből. – Na, álljunk össze egy szelfire, és küldjük el Kocsisnak – emelte fel a telefonját Lóri. Mind a négyen rémesen festettünk a kamerában, lefehéredve, csapzottan a benti forró, párás

levegőtől, totálisan bágyadtan pislogtunk a telefonra. Lóri nem lőtte el a képet, hanem megrázta a fejét. – Ez így elég tré. Most mindenki mutasson egy „majdnem kipicsáztak minket, de bent maradtunk a versenyben” mosolyt – kérte, a beszólására pedig valamennyien elröhögtük magunkat, így pedig már elkészíthette a képet, ami sokkal vidámabb és felszabadultabb lett, mint az első próbálkozásunk. Éppen kezdtünk volna szétszéledni, hogy megbeszéljük a többi csapat tagjaival a történteket, amikor Lóri elkiáltotta magát: – Hé, nézzétek, Kocsis élő adásban sír a neten, annyira örül, hogy bent maradtunk a versenyben – mondta a fénykép elküldése után nagyjából azonnal, és felénk tartotta a készüléket, hogy mi is lássuk. – Hogy érted, hogy sír? – kérdeztem, de Lórinak nem kellett válaszolnia, az igazgató örömkönnyeit a saját szememmel is láthattam az Instagramján. Élőben. – És ez a csapat, a Szirtes-csapat nem ismeri a lehetetlent – szipogta. – Te jó ég! – meredtem a kijelzőre. – Ahogy mondod – értett egyet Lóri. – Megint megcsinálták! Túl vannak az újabb megmérettetésen, bírják a gyűrődést, és nem panaszkodnak. Csak menetelnek a kupáért, feladat után feladatot teljesítve. Ők az iskolánk büszkeségei! – törölgette a szemét meghatottan, aztán bosszúsan nézett a kamerába. – Miközben ti, semmirekellő többi diák már most unjátok az agyatokat a nyári szünetben, pedig csak pár napja kezdődött. Miért nem töltitek hasznosan? Miért nem vagytok jók valamire, áruljátok már el

nekem! – magyarázta dühösen, mire valaki azt kommentelte neki, hogy az anyját sértegesse. – Mit mondtál? Hm? – olvasta el a hozzászólást Kocsis is, és mérgesen megrázta a fejét. – Megnézem a profilodat, és kiderítem, ki vagy, te kis szemtelen dög! – fenyegetőzött a mutatóujját feltartva. Hát, úgy tűnt, eddig tartott a versenyről szóló rész, ezután Kocsis a kommentelőkkel kezdett vitatkozni, vagyis inkább azzal az eggyel, aki után nyomozni akart, hogy kiderítse, kit rejt a profil. Nem lesz könnyű dolga, tekintve, hogy egy totál kamu regisztrációval állt szemben, csak ő ezt még nem tudta. Mindenesetre mi Lórival úgy döntöttünk, hogy eleget láttunk, és mivel már nem rólunk szólt az élő adás, jobbnak láttuk, ha kinyomjuk.

11. A visszautat végig telefonálással töltöttem, apunak majdnem egy teljes órán át meséltem FaceTime-on, hogy mi volt a feladat, hogyan teljesítettük, milyen volt majdnem kiesni, és hogy mennyire örültünk, amikor végül bent maradtunk. A videóhívás másik oldalán apu teljesen átszellemülten hallgatta végig, a beszámolóm alatt néha izgult, néha megkönnyebbülten fellélegzett, emiatt pedig komolyan úgy tűnt, hogy ő az ötödik csapattagunk. – Szörnyen büszke vagyok rád, Hanna! – mondta komolyan. – Köszönöm – bólintottam. – Elnézést, én nem akarok beleszólni, tudom, hogy privát dumázás, meg minden, de mivel videóznak, eddig végighallgattam, és gondoltam, már jelzem, hogy azért mi is benne voltunk a dologban – csúszott át a mögöttem lévő ülésre Lóri, és a vállam felett belenézett a kamerába. – Szóval lehetne, hogy ránk is büszke? Nem csak Hannára? – kérdezte. Apu a kijelzőmön akaratlanul is felnevetett a nem várt események hatására, és biccentett. – Bocsánatot kérek, Lóránt, teljesen jogos a felvetésed. Az egész csapatra büszke vagyok – javította ki magát apu. – Köszönjük – kiáltotta Bernadett, aki a telefonjába merülve utazott mellettem, és a megszólalásáig nem hittem, hogy ő is a beszélgetésünket hallgatja. – Igen, nagyon köszönjük! – szólalt meg Zsombi is, ekkor pedig már inkább körbefordítottam a telefont, hogy apu mindenkit lásson. A többiek integettek neki, majd amikor újra én néztem bele a kamerába, apu arcán valami olyasmit

fedeztem fel, amit már rettenetesen régen nem tapasztaltam. Azt hiszem, hogy örült. Örült annak, hogy ott vagyok, ahol vagyok, hogy maradok még, és hogy nem vagyok egyedül. Örült, hogy valami lefoglal, hogy látja, van valami célom, akkor is, ha az csak egy nevetséges iskolai verseny. Örült nekem, és ettől az örömtől volt egy kis egészséges színe, volt a tekintetében érdeklődés és volt az arcán őszinte mosoly is. Én pedig ezt látva összeszorult szívvel, a könnyeimet visszatartva meséltem tovább az izgalmakról, úgy, hogy ezúttal a többiek is belebeleszóltak, pontosítottak, vagy éppen hozzátettek valamit. Apu lelkesen hallgatta az élménybeszámolót, nevetett Lórin, érdeklődve figyelte Bernadett egyszavas válaszait, vagy éppen megdicsérte Zsombit, aki erre borzasztóan büszke volt. – Apu, egyébként nincs dolgod? Nem akarlak feltartani, már nagyon régóta beszélünk… – pillantottam a kijelzőn lévő órára, ami azt mutatta, hogy éppen túlléptük az egy órát, miközben a busz az erdőben kanyarogva haladt a tábor felé. – Nem, nem, éppen ebédszünet volt – mutatta fel apu a műanyag ételhordót, amiben az utasításom szerinti étel maradékai látszottak. – Értem. Finom volt? – érdeklődtem. – Egy párhuzamos univerzumban biztosan van egy Hanna nevű lány, akinek az apja szereti a sóskát – felelte diplomatikusan. – Bocsánat, de szerintem a párhuzamos univerzumban sem szereti senki – szólt bele Zsombi. – Elképzelhető – értett egyet apu nevetve. Mivel feldobottnak tűnt, elengedtem a fülem mellett a megjegyzéseket, aztán mosolyogva elköszöntem tőle, és elraktam a felforrósodott

telefonomat. A busz bekanyarodott a parkolóba, a sofőr pedig kinyitotta az ajtót. Kiszállva a járműből, jólesett a városinál jó tíz fokkal alacsonyabb hőmérséklet, míg a fák közti ösvényen felgyalogoltunk az élménytábor kapujáig. A kora délutáni időpontban, amikor visszaértünk, egy kivételével az összes csapat bevonult az étkezőbe, hogy ebédeljen. Csak a sötétkék csapat nem tartott velünk, mert nekik már nem volt rá idejük. Ők a faházakba visszaérve összepakolták a cuccaikat, majd szó nélkül elhagyták a tábort. El sem köszöntek senkitől. Tekintve, hogy egy közösségi feladaton bukták el a versenyt, ezen nem lepődtem meg, mégis kissé szomorúan néztem utánuk a kapu irányába, amin kikísérte őket a főszervező. – Hanna? Jössz? – szólt Máté, aki tartotta nekem az étkező ajtaját. – Persze, köszi – szakítottam el a tekintetem a távozó sötétkék csapatról, aztán bementem az étkezőbe. Az ebédemet a tálcára pakolva a többiekhez léptem, és leültem az asztalunkhoz. – Szerintetek mikor jön az újabb feladat? – gondolkodott Zsombi. – Passz – ingatta a fejét Lóri. – Holnap biztosan lesz – szúrtam fel a villámra egy sült krumplit. – Remélem, hogy most már valami erőnléti – közölte Lóri. – Nagyon esélyes – értett egyet Bernadett. – Nem tudom – sóhajtottam. – Itt soha nem az történik, amire az ember számít – jegyeztem meg. A többiek ezzel nem vitatkoztak, én pedig őszintén bíztam

abban, hogy a következő feladat Lórinak vagy Bernadettnek kedvez majd, mert láttam rajtuk, hogy mindketten nagyon szeretnének bizonyítani. És mivel ma majdnem kiestünk, szerettem volna, hogy ha ez majd elkerülhetetlenül megtörténik, akkor úgy búcsúzzunk a versenytől, hogy valamennyien bele tudtunk adni a tudásunkból. Az ebéddel végezve a versenyzők újra tétlenné váltak, de úgy láttam, ez mindenkinek örömet okoz, mert pillanatok alatt szétszéledtek a versenyzők, hogy valami kikapcsolódásra alkalmas tevékenységet folytassanak. Egy nagyobb társaság focizni indult, sokan kiültek a padokhoz, hogy élvezzék a napsütést, mások pedig az étkezőben maradtak netezni. Voltak, akik futni mentek, de a legtöbben a medencéhez tartottak. Köztük volt Máté, Lóri, Zsombi, Csenge és Bernadett is. Utóbbi azonban kikötötte, hogy csak úszni szeretne. – Hanna, jössz te is? – hívott Máté, miközben visszavittem a tálcámat, és beadtam az ablakon. – Persze – feleltem, mert úgysem volt más programom. – Klassz. Ott találkozunk – intett, és kiment az étkezőből. Megvártam, amíg a konyhás behúzza a tálcámat, aztán én is kiléptem az ajtón, és a szikrázó napsütésben ráérősen sétáltam a faházak felé, amikor a pingpongasztaloknál megláttam a fekete csapatból Zolit. Az asztal felét felhajtva, egyedül játszott. Pár másodpercig elgondolkodva néztem, majd a jobb karomat felemelve ellenőriztem, hogy mennyire van izomlázam, és amikor úgy ítéltem meg, hogy tűrhető, odaléptem hozzá. – Szia – köszöntem. – Szia, Hanna – vetett rám egy pillantást, aztán már folytatta

is a játékot. Körbenéztem, hátha mégis van a közelben egy potenciális ellenfele, de mindenki elkerülte a pingpongasztalokat, gyanítom, nem véletlenül. Aki Zolival játszik, az minimum egész napos programra számíthat. Mégsem tudtam szó nélkül elsétálni mellette, látva, hogy egyedül pingpongozik. – Szeretnéd esetleg, hogy beálljak… – kezdtem, de be sem fejezhettem a mondatot, Zoli szeme felcsillant, és felém fordult. – Persze! Kösz! Hozok neked egy ütőt. Maradj itt addig – lépett el az asztaltól. – Rendben. – De tényleg maradj itt – ígértette meg velem. – Oké – biccentettem. – Megígéred? Nem lépsz le? – Nem, miért tennék ilyet? – tártam szét a karomat értetlenül. – Látszik, hogy ma majdnem kiestél. Tényleg nem ismered a többieket – jegyezte meg szórakozottan, és elfutott a faházak irányába egy újabb ütőért. A pingpongasztal mellett ácsorogva várakoztam, hogy Zoli visszatérjen, miközben az étkezőből egymás után léptek ki az ebédet befejező versenyzők. A fekete csapat másik két tagja, Kornél és Bence az ajtón kisétálva beszélgettek, aztán megakadt rajtam a tekintetük. – Jaj, ne. Megint elkapott? – röhögött ki Bence. – Fuss, amíg tudsz – tanácsolta. – Nem, nem – ingattam a fejem. – Ezúttal önként jelentkeztem a játékra – ismertem be. – Miért tenne bárki ilyet? – lepődött meg az atléta srác, mellette Kornél pedig csodálkozva figyelt.

– Mert láttam, hogy egyedül játszik – feleltem egyszerűen. – És? – kérdezte nevetve. – És úgysincs dolgom, szóval… Miért ne játszanék vele? – kérdeztem vissza. – Ez egyszerre őrültség, és nagyon rendes dolog is egyben – ismerte el Bence. – Biztos vagy benne? – Persze, én ajánlottam fel neki – mondtam. – Oké – tette fel a kezét megadóan. – De azért… Pislogj kettőt, ha kényszerített erre, és valahonnan most is néz, te pedig nem mersz segítséget kérni – tette hozzá halkan. Nevetve ráztam meg a fejem. – Tényleg önként vagyok itt – erősítettem meg, bár Bence elég hosszasan figyelte a szemem, várva, hogy pislogjak kettőt. – Akkor jó játékot – adta meg magát végül. – Köszönöm – biccentettem. – A medencéhez mentek? – szóltam utánuk. – Nem, én futni – felelte Bence, ezért Kornélra néztem. – Nem oda megyek, de arra – mondta. – Miért? – Szólnál a többieknek, hogy most itt vagyok? Ha esetleg várnának… – Persze. – Köszönöm – mosolyodtam el. – Nincs mit – indult el Bencével együtt, Zoli pedig lélekszakadva rohant visszafelé az ütővel, és amikor meglátta, hogy még ott vagyok, megkönnyebbülten lelassított. A kezembe nyomta a másik ütőt, majd az asztalt visszaállította az eredeti helyzetbe, és kezdhettük is a játékot. Rövid idő alatt sikerült Zolit kifejezetten megkedvelnem, mert rendelkezett azon tulajdonsággal, ami a legfontosabb volt

számomra. Szinte egyáltalán nem beszélt. Úgy pingpongoztunk, hogy egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, és nem is volt rá szükség. Ettől még jól eltöltöttük az időt, felesleges dumálás nélkül, aminek borzasztóan örültem. Én hallgattam, mert sokat szoktam, ő pedig hallgatott, mert a pingponglabda pattogásán kívül az égvilágon semmi nem érdekelte. Már majdnem másfél órája játszottunk, amikor szünetet tartottunk. – Hozok vizet. Kérsz? – kérdezte. – Igen, köszönöm – feleltem. És így megdöntöttük a rekordunkat, ezzel együtt már hatra rúgott a köztünk elhangzó mondatok száma. Zoli bement az étkezőbe az automatához, én pedig megtöröltem a homlokomat, és az asztalra támaszkodva vártam, hogy visszaérjen. – Bírod még, Újvári Hanna? – kérdezte egy hang mögöttem, mire megfordultam. Kornél állt előttem, és szórakozottan nézett rám. – Persze. Csak éppen szünetet tartunk – mondtam egyszerűen. – Oké, csak szólj, ha nem bírod, mert ha rajta múlik, akkor örökké itt leszel – tanácsolta. – Rendben – mosolyodtam el, Kornél pedig elsétált. Néztem, ahogyan távolodik, aztán megrázva a fejem utánaszóltam. – Megtaláltad, amit kerestél? – érdeklődtem. A kajakos srác megtorpant, és visszafordult. – Mi? – Az Instámon – tettem hozzá, és a napszemüvegem lencséje mögül figyeltem a fiú reakcióját. Egy pillanatig gondolkodva nézett rám, aztán bólintva lehajtotta a fejét, és elröhögte magát.

– Az átkozott értesítés – mondta nevetve, és felemelve a fejét visszaindult felém. – Bocs – mondta kissé zavarban, és mosolyogva széttárta a karját. – Véletlen volt a lájk, de gondolom, erre magadtól is rájöttél. – Mivel visszavontad, igen – biccentettem. Kornél velem szemben megállt a pingpongasztal másik térfelénél, és két karral megtámaszkodott rajta, miközben sötétbarna tincsei a szemébe lógtak. – Oké, ezt kemény lesz megmagyarázni – nevette el magát újra. – Szóval… Megnéztem pár profilt, bejelölgettem embereket innen, és… a tiédre is kíváncsi voltam. – Engem nem jelöltél – mondtam ki azonnal. – Mert nem használod. Vagy másfél éve nem volt kép feltöltve, abban sem voltam biztos, hogy ez a te profilod, aztán lefelé görgetve már láttam, hogy a tiéd, megnéztem egy képet, és véletlenül lájkoltam. Aztán gyorsan visszavontam, hogy ne tűnjek valami pszichopatának, aki két évvel ezelőtti képeket nézeget… Az értesítéssel nem számoltam, úgyhogy mindegy. Kiderült. Pszichopata vagyok – ismerte be, én pedig a kijelentésére akaratlanul is elmosolyodtam. – Már nem használom az Instagramot – szóltam. – Pedig igazán érdekes Minecraft-képeket töltöttél fel – közölte, mire a fejemet fogva elnevettem magam. – Már nem játszom a Minecrafttal – mondtam a csuklómon lévő karkötőt megforgatva. – Oké – biccentett. – Még egyszer, sajnálom az Insta-dolgot – váltott témát. – Semmi gond – ráztam meg a fejem, aztán elgondolkodtam a hallottakon, és felvont szemöldökkel hozzátettem: – Azt

sajnálod, hogy megnézted, vagy azt, hogy kaptam egy véletlen értesítést? Kornél a szemembe nézve elröhögte magát, és eltolta magát az asztaltól. Válasz nélkül hagyva sétált el a faházak irányába, én pedig ott álltam az ütővel a kezemben, és széttártam a karomat. Ezt most hogy kell érteni? – Itt vagyok, tessék, hoztam egyet neked is – nyújtott elém egy üveg ásványvizet Zoli, aztán az asztal másik oldalához lépve már emelte volna az ütőjét, amikor valami gyanúsat vett észre. – Ki nyúlt hozzá? – Mi? – csodálkoztam el. – Nem így hagytam itt. Ki nyúlt az ütőmhöz? – húzta össze a szemét gyanakodva. – Ó, igen, szerintem Kornél rakta arrébb egy kicsit, de nem csinált vele semmit. – Biztos? Kornél volt? – kérdezte bizalmatlanul. – Igen, itt járt az előbb, szerintem elmozdította, de ennyi, más nem történt – győzködtem. – Akkor jó – szívta be az orrán a levegőt mélyen, és megpróbált megnyugodni. Nem tudtam, hogy a sportolóknál a saját felszerelés birizgálása kényes téma, de Zoli reakcióját látva a későbbiekben ez a tudás még hasznos lehet. – Mehet? – Mehet – biccentettem, Zoli pedig szervált, és folytattuk a játékot. Újabb fél órát ütögettünk, amikor Lóri és Bernadett érkeztek meg. – Végeztetek is a medencézéssel? – pillantottam feléjük. – Ja. Mindenki ott van, nem lehet megmaradni. Tiszta tömegnyomor az egész víz – mesélte Lóri. – Mit csináltok? –

kérdezte, mire Zoli és én is felé fordultunk, hagyva, hogy a labda leessen a földre. Lóri kíváncsian mosolyogva várta a válaszunkat. – Pingpongozunk? – kérdezett vissza Zoli furcsán. – Haver, ez tök jó, ezer éve nem játszottam – nézett az asztalra Lóri. – Van kedvetek? Egy négyes döntő? – pillantott felváltva Bernadettre és Lórira. – Rendben – felelte Bernadett. – Jó – állt be mellém Lóri. – Akkor várjatok, hozom az ütőket – szaladt el Zoli, akinek úgy tűnt, ez élete legjobb napja. Bernadett-tel és Lórival megvártuk, amíg visszaér, aztán tovább játszottunk négyen. – Hát itt vagytok! – lépett oda hozzánk Titanilla tanárnő bikinifelsőben és a piros melegítőalsójában. – Igen – feleltük egyszerre. – Hogy sikerült a feladat? – érdeklődött. – Órákkal ezelőtt visszaértünk! – meredt rá Bernadett. – Hol volt eddig? – Hát már az is baj, ha érdeklődöm… – hagyta ránk a tanárnő, és hátat fordítva elbotorkált. – A tanárnőtök egy kicsit… – kereste a szavakat Zoli. – Igen, pont olyan – vágtuk rá Bernadett-tel egyszerre, aztán egymásra nézve összemosolyogtunk. Egészen a vacsoráig játszottunk, és a legnagyobb meglepetésemre egészen jól szórakoztam, ami pedig a legfontosabb, rettenetesen gyorsan eltelt vele az idő. Az étkezőbe bevonulva szedtünk magunknak a svédasztalról, majd

az asztalunkhoz érve körbenéztünk. Zsombi még nem volt sehol, ezért úgy döntöttünk, megvárjuk, de úgy tűnt, egyhamar nem érkezik meg, mivel a sárga csapat asztala is üres volt. – Együtt szoktunk enni, valaki menjen el érte – jegyezte meg Bernadett. – Majd én – állt fel Lóri. – Köszönöm – biccentett határozottan Bernadett, és maga előtt összefont karral, a széken hátradőlve várakozott. Néma csendben ültünk az asztalnál, várva, hogy a fiúk megérkezzenek, miközben az étkező lassan megtelt a többi csapat versenyzőivel. Az arany csapat négy versenyzője szótlanul evett az első asztalok egyikénél. Nem tudhattam biztosan, hogy a mai eredményük sújtotta le őket ennyire (másodikok lettek), vagy esetleg a lányoknak nem sikerült egy számra életszerűen tátogniuk. A szememet forgatva elkaptam róluk a tekintetem, és észrevettem a fekete csapat tagjait, akik akkor foglaltak helyet. Csenge mosolyogva intett felém, én pedig visszaintettem neki az evőeszköz-csörömpölés és általános zsivaj közepette. A mellette ülő Kornél érzékelte, hogy a csapattársa valakivel kommunikál, és valószínűleg tudta is, hogy kivel, éppen ezért szándékosan nem nézett fel a telefonjából, hanem evés közben a tányérja mellé fektetett készülékbe merült, és azt nyomkodta. Oké, gondoltam, akkor ezt hagyjuk, és a félig kihűlt ételemet bámulva vártam tovább, hogy Lóri és Zsombor megérkezzenek. A telefonom a zsebemben rezgett egyet, így azonnal előhalásztam, és a kezemben tartva a kijelzőjére pillantottam. Azt hittem, apu vagy a nagyi üzent, esetleg Kocsis megint berakott a versenycsoportjába valami gifet, ami mostanában

mániája, de a telefonom valami egészen mást jelzett. Az Instagramról jött értesítésem, krnl1111 lájkolta egy képemet. Értetlenül, a kezemet széttárva fordultam az asztaluk felé, de a kajakos srác továbbra sem nézett fel a telefonjából. Teljesen közömbös arccal, mintha éppen nem a világ legnagyobb trollja lenne, unottan nyomkodta fél kézzel a telefonját, miközben ráérősen emelte a szájához a villáját. A telefonomon a szalagértesítés lejjebb csúszott, és egy újabb jelent meg a zárolt képernyőn. Még egy képet lájkolt. A fejemet fogva halkan elnevettem magam, majd zavartan leraktam a készüléket az asztalra, érintetlenül hagyva az egymás után felugró értesítéseket. Úgy tűnt, krnl1111 végiglájkolja a valaha feltöltött összes képemet. – Mi történik a telefonoddal? – érdeklődött Bernadett rápillantva a lerakott készülékre, amin továbbra is másodpercenként ugrottak fel az Insta-értesítések. – Nem tudom – füllentettem visszatartott nevetéssel, és megpróbáltam ellazítani az arcizmaimat, hogy ne görcsöljön be a folyamatos vigyorgástól. Az étkező ajtaján belépett Zsombi és Máté, Lóri kíséretében. A fiúk leégve az egész délutáni medencézéstől, vörös arccal, vihogva léptek be. – Később folytatjuk – intett Zsombi Máté után. – Az biztos – felelte Máté, és leült a saját asztalukhoz. – Hogy telt a délutánotok? – kérdezte Zsombi, amikor lehuppant közénk a székére. – Eltelt – felelte Bernadett szűkszavúan. – Az jó. Mi medencéztünk, és akkorát röhögtünk Mátén, képzeljétek, a lila csapatból a lányoknak van egy felfújható

unikornisuk, és annyira vicces volt, hogy… – mesélte a szemét törölgetve. Fél füllel hallgattam a beszámolót a medencénél történt fergeteges hangulatról, és a telefonomat néztem, ahol megállt az értesítéshullám. Úgy tűnt, Kornél belájkolta az összes képemet, ami az Instagramon volt. Csak, hogy ne tűnjön pszichopatának. Visszatartott mosollyal oldottam fel a kijelzőt, és kiütöttem az értesítéseket, majd némi hezitálás után rámentem a profiljára, és unottan görgettem lefelé, egészen sokáig, míg elértem egy majdnem egy évvel ezelőtti képéhez. Mentem volna tovább is, de mivel ő aktív felhasználó, elég sokat kellett visszakeresnem az egy évvel korábbi fotóig is, túlzásnak tartottam volna, ha több száz képnél régebbit keresek. Éppen egy olyat sikerült kifognom, amin egy érem van a nyakában. A leírás alapján ifi kajak-kenu vb bronzérmet nyert. Ez pont egy olyan dolog volt, amit a különösnek vélt hülyülésünk nélkül is bármikor lájkoltam volna, tekintve, hogy óriási érdemnek és eredménynek tartottam. A képet nézve gondolkodás nélkül koppintottam kétszer a kijelzőre, amitől belájkolódott a fotó, aztán odanéztem az asztalukhoz. Kornél éppen az üdítőjébe ivott bele, amikor a tányérja mellett felvillant a telefonján az értesítés, mire lepillantott a készülékre, leolvasta a szalagot, majd ivás közben elröhögte magát, félrenyelt, és kiköpte az üdítőt a tányérjára. – Te jó ég, jól vagy? – kezdte ütögetni Csenge a fiú hátát, aki megállás nélkül köhögött, és könnyes szemét törölgetve próbálta kinyögni, hogy semmi baja. Rémülten néztem, ahogyan tulajdonképpen miattam fuldoklik, és visszatartott lélegzettel vártam, hogy élje túl.

Kornél csapattársai szalvétákat és zsebkendőket nyújtogattak felé, a környező asztaloknál ülő valamennyi versenyző értetlenül nézte a jelenetet, majd amikor Kornél köhögése csitulni kezdett, feltartotta a kezét, mutatva, hogy jól van, onnantól kezdve pedig mindenki visszafordult a tányérjához, és folytatta a vacsorát. Mivel majdnem megfulladt miattam, értelemszerűen nem mertem odanézni, hanem a nyakamat behúzva ettem tovább a vacsorámat, teljesen megilletődve. A következő pillanatban az étkező ajtaja kinyílt, és hét szervező lépett be, sorban, egymás után. Az asztalok között mászkálva odahajoltak a csapatokhoz, és mindenki elé leraktak egy borítékot. A teremben néma csend lett, a villák megálltak a levegőben, a kezek mozdulatlanná váltak szájakhoz emelt poharakkal, a mondatok második fele soha nem fejeződött be. Az egyik szervező elhaladva mellettünk letett elénk egy piros borítékot, majd gyorsan tovább is állt. Összesen talán egy percet sem vett igénybe a művelet, mindenkinek kiosztották a saját csapatszínükkel ellátott borítékot, és már ki is mentek az étkezőből, maguk mögött hagyva a mély döbbenetet és letaglózottságot. – Gyerünk, nyissuk ki – kapcsolt elsőként Bernadett, és a borítékhoz nyúlt. A tányérunkat félretolva, visszatartott lélegzettel vártuk, hogy mi szerepel benne, összesen annyit tudva, hogy ez egyéni feladat lesz. Az étkezőben néma csend volt, csupán azt lehetett hallani, ahogyan egyszerre nyílik tizennégy boríték. Bernadett feltépte, majd kihúzta belőle a feladatot jelző képet, mire mind a négyen fölé hajoltunk.

A mellékelt fotó egy csendéletet ábrázolt egy tóval és a körülötte lévő erdővel. Elsőre rávágtam volna, hogy egy vizes feladat következik, legalább a versenyzők felének legnagyobb örömére, de… Az eddigiek alapján, és a szervezőket megismerve a feladvány megoldását a részletekben kellett keresni. Az, hogy egy tóról kaptunk képet, túlságosan egyszerűnek tűnt, emiatt pedig gyanússá vált. Tüzetesebben szemügyre vettem a képet, amíg a többiek halkan beszélgettek. – Mit gondoltok? – kérdezte Zsombi. – Én vágom ezt a helyet – jegyezte meg Lóri a legnagyobb meglepetésünkre, ezért kérdőn pillantottunk rá. – Felsőtárkány – tette hozzá magyarázatképpen. – Jártál már itt? – mutattam a fotóra. – Ja, tavaly néhány sráccal a teremből csináltunk egy kerékpártúrát… Be is durrant a vádlim – mesélte. Bernadett és Zsombi érdeklődve hallgatták, én pedig összehúzott szemöldökkel a fotóra meredtem, és alaposan megfigyeltem a részleteket. A képen többen is szerepeltek, voltak padon ülők, valaki kutyát sétáltatott, mások horgásztak. A tavon egy csónak ringatózott a vízen, egy gyerek sárkányt eregetett, a kép szélén azonban feltűnt egy csapat… – Lóri, zseni vagy – közöltem elismerően pillantva rá. – Én? – döbbent meg teljesen a kijelentésemen, és látszott rajta, hogy ezzel a bókkal nem sűrűn találkozik. Vagy talán soha. – Te – erősítettem meg, aztán a többiek felé fordítottam a képet. – Nézzétek – mutattam rá a mutatóujjammal a kép szélén lévő biciklis csapatra. – Ez a megoldás. Bernadett, Zsombi és Lóri is elgondolkodva meredt a fotóra,

aztán összenézve valamennyien bólintottak. – Azt mondod, van ott egy bicikliút? – suttogott Bernadett Lórinak. – Aha – helyeselt. – Izzasztó egy dolog, kemény terep – tette hozzá. – Mit írnak, hány versenyzőt kell küldenünk? – kérdezte Zsombi, mire megfordítottam a képet, és leolvastam az instrukciót. – Két fő a csapatból – mondtam. – Akkor igazatok lesz, és biciklitúra a feladvány – értett egyet Zsombi. – Reméltem, hogy a sárkányeregetéssel lesz összefüggésben a feladat, de… – nézte meg újra a képet – ott van elrejtve a biciklis csapat, ha Lóri azt mondja, volt már ilyen túrán, pont ezen a helyszínen, akkor… Akkor megvagyunk – bólogatott. – A kérdés az, hogy kit küldünk. – Szerintem egyértelmű – néztem felváltva Bernadettre és Lórira, akik rögtön értették a célzást. Mivel a Szirtesből Kocsis kettőjüket szánta az erőnléti feladatokra, nem is volt kérdés, hogy egy felmerülő túrára ők ketten mennek. – Vállalom – szólt Bernadett határozottan. – Én is – tette hozzá Lóri. – Szuper, akkor megyek, és beadom a jelentkezéseteket – állt fel az asztaltól Zsombi. – Meg szólok Máténak, hogy mire jutottunk – indult meg, de Bernadett megragadta a karját, és visszahúzta. – Ne! – mondta ki határozottan. – Mi? Miért ne? – csodálkozott el Zsombi, és úgy tűnt, tényleg nem érti, mi ezzel a probléma. – Mert ez egy verseny – közölte Bernadett.

– Tudom, hogy egy verseny, de nem értem, miért lenne gond, hogy elmondom a barátunknak, hogy mit találtunk – rázta meg a fejét. – Azért, Zsombi, mert nekik is adott a lehetőségük, hogy kitalálják. Maguktól – vitatkozott Bernadett. – De… Mindig megkérdezi, hogy mire jutottunk. És meg szoktuk dumálni. Most is megkérdezi majd, akkor mit mondjak? Hazudjak valamit? – Nem kell hazudnod, elég, ha annyit mondasz, hogy erőnlétire készülünk. Csak ne részletezd – tanácsolta Bernadett. – Nem értem, eddig is segített nekünk Máté, most mi meg nem segítünk neki? – tárta szét a karját. Csendben hallgattam a beszélgetésüket, amibe már Lóri is beleszólt: – Zsombika, igaza van Bernadettnek. Ez egy verseny, versenyzünk más csapatokkal, ha elmondjuk nekik, hogy cangázás lesz a feladat, akkor ők is arra készülnek fel, és simán kiejthetnek minket. – Tizennégy csapat van versenyben, pont nem Mátéék miatt esnénk ki… – forgatta a szemét Zsombor sértődötten. – Ha nem érted meg, amit beszélünk, akkor kénytelen leszek szólni Kocsisnak – közölte Bernadett kíméletlenül, mire a kilencedikes az eddigieknél is meglepettebben nézett körbe. Bernadett feszülten bámult rá, állva a szemkontaktust, mire Zsombi félrefordult Lóri irányába, aki leszegett fejjel ült, és a villájával a vacsorájában turkált. Végül Zsombi megállapodott rajtam, és széttárt karral nézett rám. – Hanna? Te is azt mondod, amit ők? – kérdezte tőlem, tudva, hogy rajtam áll minden. Ha neki adok igazat, akkor kettő a kettő ellen, ha viszont Bernadettékkel értek egyet, akkor Zsombi

egyértelműen kisebbségbe kerül, és a vita lezárva. Sóhajtva végiggondoltam a hallottakat, a fejemben felsorakoztattam a pró és kontra érveket, miközben körbenéztem a teremben. Minden csapat kupaktanácsot tartott a saját asztalánál, szinte suttogva beszéltek, közel hajolva egymáshoz, hogy véletlenül se hallja senki, miről tanácskoznak. Az arany csapat tavalyi nyertesei még az asztaluk körül kis kört alkotva egymás vállát is átfogták, nehogy valaki odaférkőzhessen, ami által úgy néztek ki, mint egy amerikaifoci-team. Félrenézve a sötétzöld infósait figyeltem meg, akik annyira féltek attól, hogy kihallgatják őket, hogy a telefonjukat nyomkodva kommunikáltak egymással messengeren. Amikor az egyikük üzent, a többiek leolvasták, és bólintva visszaírtak neki. A fekete csapattagok halkan diskuráltak, Csenge a fotót nézegetve valamiféle felfedezést tett, és a száját takarva súgta a többieknek, hogy mit gyanít. Mindenki nagyon titkosra vette a rejtvény megoldását, többek között Mátéék is a sárga csapatból, ezért hosszasan kifújtam a levegőt, és fejcsóválva néztem Zsombira. – Bocs, Zsombi, de ebben a többiekkel vagyok… – kezdtem. – Én is nagyon kedvelem Mátét, és másokat is, viszont… Viszont Bernadettnek és Lórinak igaza van abban, hogy a saját esélyeink romlanak, ha előre segítünk másoknak. Pár órája majdnem kiestünk, jó lenne, ha most magunkra koncentrálnánk, ahogyan mindenki teszi – mutattam körbe. – Ne felejtsük el, hogy miért vagyunk itt – tettem hozzá gyorsan. – Nem értek veletek egyet, de jó, legyen – duzzogott Zsombi, és a verseny során először ütközött ki az, hogy fiatalabb, és sokkal, de sokkal tapasztalatlanabb nálunk. Eközben úgy tűnt, Mátéék befejezték a saját megbeszélésüket, mert mind a négyen

felálltak az asztaluktól. Eldöntötték, hogy kit küldenek. – Na, mi újság, piros csapat? – lépett mellénk vidáman. – Helló, haver. Minden oké, és veled? – váltott át Lóri, elrejtve az előbbi konfliktus jeleit az arcáról, és szórakozottan pillantott fel a srácra. – Velem is. Mit gondoltok, mi lesz ez? – kérdezte Máté az asztalon heverő képre mutatva. – Erőnlétire számítunk – válaszolta Bernadett szűkszavúan. – Ja, mi is – bólogatott. – Küldjük a két úszónkat, Tibit és Mírát. – Jó döntés – biccentett Bernadett. – Tőletek ki megy? – érdeklődött. – Bernadett és én – felelte Lóri. – Klassz. Akkor nagyjából egyre számítunk – mosolygott, és körbenézve a társaságunkon, azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel. – Baj van? Zsombi, meg se szólalsz, minden rendben? – Igen, csak megviselte, hogy ma majdnem kiestünk – válaszolta meg helyette Lóri, mire a kilencedikes rezzenéstelen arccal állt, és semmit nem reagált. – Azt, mondjuk, elhiszem. Nem sokon múlott – veregette meg Máté a kilencedikes vállát, aztán mosolyogva körbenézett. – Na, lépek, még dumálok kicsit másokkal is. Később találkozunk – indult meg, és vidáman átsétált a sötétzöld csapathoz, hogy megkérdezze tőlük is, mire számítanak a következő feladatnál. – Most ettől jobb? – fonta össze maga előtt a karját Zsombi. – Rossz a hangulat nálunk, ezért elment másokkal dumálni – közölte sértődötten, és a borítékot felvéve az asztalról duzzogva otthagyott minket.

– Hát ez elég kemény – húzta el a száját Lóri. – Hisztizzen csak. Majd abbahagyja – vonogatta a vállát Bernadett úgy, mint aki tudja, százszázalékosan igaza van, és ezzel kapcsolatban nem is kíván vitába bocsátkozni. A körülöttünk lévő versenyzők még valamennyien a közelgő feladatról diskuráltak, Mátéék után szinte mi voltunk csak, akik már le is adták a jelentkezők neveit, de mivel volt egy kis nézeteltérés köztünk csapaton belül, hamar szétszéledtünk, mindenki elvonult külön-külön. Az étkezőből kilépve a focipálya felé indultam, hogy sétáljak egy kicsit. A pálya teljesen üres volt, csak egyetlen versenyző ült előtte a fűben, felhúzott térdeire görnyedve. Mosolyogva odaléptem Zsombihoz, és szó nélkül leültem mellé. Természetesen érzékelte a jelenlétemet, de nem nézett rám, csak az állát támasztva a térdén, meredten bámulta az üres pályát. Így ültünk egymás mellett percekig, teljes némaságban, és az erdő hangjait hallgattuk. – Minden oké? – kérdeztem végül, amikor úgy ítéltem meg, elég időt kapott a duzzogásra, és lassan befejezhetné. – Tök mindegy, leszavaztatok – felelte sértetten. Egy afféle „kis hülye” nézéssel ajándékoztam meg, aztán a szememet forgatva megráztam a fejem. – Zsombi, hidd el, hogy ez nem ellened szólt. Hanem a csapatunk mellett – magyaráztam. – Akkor is szemétség. Mit ártott nekünk Máté? Állandóan segít… – Ez azért így, ebben a formában nem igaz – ingattam a fejem. – Sokat érdeklődik, igen. De azért ő is tisztában van azzal, hogy ez egy verseny, és elsőnek mindig a saját csapata érdekeit

nézi… – De… – Egyébként pedig – szakítottam félbe – honnan tudod, hogy nem tudja a biciklizést? Mi van, ha ők is rájöttek? És egyszerűen csak megtartják maguknak ezt az információt? – néztem rá kérdőn. – Azt nem hiszem – rázta meg a fejét határozottan. – Miért nem? – érdeklődtem. – Azért ezt nem olyan nehéz kitalálni. Miskolci csapat, szerinted nem ismerték fel a helyszínt azonnal a fotón? Nem látják, hogy vannak rajta biciklisek? – kérdeztem. Zsombi a szavaimat hallva hosszasan elgondolkodott. – Akkor elmondta volna… – Miért mondaná el? – kérdeztem. – Ők is tudják, mi is tudjuk, és ennyi. Nem cseréltünk információt. Ez egy verseny, ami így működik – magyaráztam. – Jó, de Bernadett és Lóri… – Ezt ne csináld – kértem halkan. – Ne menj nekik valaki más miatt. Ugyanúgy a te érdekeidet is nézik, ahogyan a sajátjukat is, mert egy csapat vagyunk, és attól, hogy neked valami nem tetszik, ez még így van – mondtam. – Zsombi, klassz, hogy itt ennyi kedves és jó fej ember van, én is megkedveltem ez alatt a rövid idő alatt több versenyzőt is, de… A végén egy csapat marad, napról napra fogyunk, és az elsődleges cél a bennmaradásunk. Ezért jöttünk. – Oké – fújta ki a levegőt, és úgy tűnt, végre megértette, amit mondani szeretnék neki. – Köszi, Hanna. – Nincs mit – mosolyogtam rá kedvesen. – De azért most… Mehetek Mátéékhoz? – kérdezte.

– Persze. – Te nem jössz? – kérdezte. – Nem, én most nem, telefonálni akartam, meg még… – sóhajtottam, aztán inkább legyintettem. – Menj csak – engedtem el. – De azért – tettem hozzá –, ha összefutsz Bernadett-tel vagy Lórival, szerintem velük is válts pár szót – tanácsoltam. – Mert hülyén viselkedtem? – húzta el a száját Zsombi. – Mert hülyén viselkedtél – biccentettem mosolyogva. A kilencedikes elment, én pedig ott maradtam egy kicsit az üres focipályát nézve, majd amikor egy béka brekegését túlságosan közelről hallottam meg, inkább úgy döntöttem, hogy visszamegyek a tábor frekventáltabb részére. A kerítésnél állva telefonáltam apunak, beszámoltam neki az újabb feladatról, és arról, hogy miként fejtettük meg, Lórinak hála, aztán említettem neki Zsombi viselkedését is. Szemmel láthatóan aput elgondolkodtatták a hallottak. – És akkor nem mondtátok el a sárga csapatnak, hogy ti rájöttetek a feladatra – értelmezte. – Nem, mert… – Mert ez egy verseny – fejezte be helyettem. – Hát igen – ismertem be. – Lehet, hogy semmiség, és egyébként is, szerintem sok csapat rájött a képből, sőt, még az is előfordulhat, hogy nem is ez lesz a feladat… Egy biztos, Zsombi nagyon sokat van a sárga csapattal, szinte többet, mint velünk – meséltem, aztán összehúztam a szemöldököm, és a videóhívásba belehajolva néztem apu mellett a nappalinkban lévő asztalt. – Te egyedül jengázol? – kérdeztem. – Nem, dehogy – szépítette. – De látom, hogy ott van! – közöltem, egyértelműen apu mellé

mutatva a kijelzőmön. – Nem, csak pakoltam, és… – És magától egymásra rakódott – néztem rá cinikusan. – Jó, beismerem, játszottam vele egy kicsit. Unaloműzőnek tökéletes – magyarázta, nekem pedig összeszorult a szívem, amikor rájöttem, mennyire végtelenül hosszúnak érezheti az estéket teljesen egyedül. – Sajnálom, hogy eljöttem erre a baromságra – mondtam ki dühösen, teljesen átfordulva az előző élménybeszámolómhoz képest. – Ne, ne, ne! Ne csináld ezt – szólt rám apu ijedten. – Nézd csak. Már nem is játszom egyedül – mondta, és fél kézzel lesöpörte a felépített tornyot. A fa téglatestek összezuhanva szétszóródtak, apu pedig a lehető leglelkesebben nézett a kamerába. – Hol is tartottunk? – kérdezte. Még pár percet beszéltünk, ami idő alatt apu érdeklődött néhány dologról, miközben minden erejével azon volt, hogy meggyőzzön, egyébként remekül megvan egyedül. Válaszolgattam a kérdéseire, közben pedig kínzó bűntudat gyötört, amiért úgy alakult, hogy a napja fénypontja jelenleg az a pár perctől egy óráig terjedő időszak, amikor tudósítok neki a versenyről vagy a táborról. A maradék keserves huszonhárom óra pedig úgy telik neki, hogy várja a hívásom, vagy egyedül jengázik otthon. Emiatt borzasztóan éreztem magam, és minden addigi probléma, mint például a majdnem kiesésünk, vagy éppen a Zsombival való konfliktus, túlságosan banálisnak tűnt az otthon hagyott, totálisan szétesett és kilátástalan életünkhöz képest. Miután leraktuk, gondolkodás nélkül felhívtam a nagyit. Időközben besötétedett a táborban, így a fák

tövében szinte észrevehetetlen voltam. Ez a nagyinak is feltűnt, mert amikor fogadta a videóhívást, hunyorogva meredt a szinte fekete kijelzőre. – Mondd, hogy nem rabolt el egy medve – mondta a szemét forgatva. Visszatartott nevetéssel fordultam el, hogy a távoli padoknál lévő fény valamennyire megvilágítsa az arcomat, majd amikor némileg látszódtam a videóban, megráztam a fejem. – Nem, semmi ilyesmi nem történt – szóltam. – Apu miatt hívlak – tértem a tárgyra. – Mit csinált már megint az a kis gézengúz? – kérdezte a nagyi, és a szavait olyan maró gúny itatta át, hogy elkerekedett szemmel néztem a kijelzőmre. – Elnézést, szóval mi van vele? – javította ki magát, amikor észrevette a döbbenetemet. – Csak… Csak nagyon egyedül van. Láttam a videóhívásunk alatt, ahogyan jengázik – meséltem. – És mit vársz tőlem, menjek át hozzá, és építőkockázzak vele? – kérdezte szórakozottan, aztán látva, hogy erre nem reagálok, letaglózottan meredt rám. – Ugye, nem ezt várod tőlem, Hanna? – Nem, vagyis… Nem tudom. Rettenetesen hosszúak lehetnek az esték, mi lenne, ha… Csinálnátok valamit? Online játék, vagy nem tudom – próbálkoztam. – Na, ide figyelj – kezdte a nagyi kimért hangon. – Miattad már megkérdeztem, hogy van, pedig egy cseppet sem érdekel. Megkérdeztem, szüksége van-e valamire, csupán udvariasságból, bízva abban, hogy a válasz nemleges lesz. Reméltem, hogy ennél többet nem vársz tőlem, de az, hogy most az apád szórakoztatását kéred tőlem, az több, mint pofátlanság.

Harmadik napja vagy ezen az éhezők akármilyén, és már most többet tettem apádért, mint amit még valaha akartam egész életemben tenni érte, úgyhogy álljon meg a menet, kisasszony, mert ha valóban tizennégy napot leszel a Survivorban, akkor nem tudom, mit találsz ki a végére – hadarta, én pedig szomorú mosollyal az arcomon, csendben hallgattam. – Rendben, megértem, köszönöm az eddigieket is – feleltem végül, halkan ejtve ki a szavakat. A nagyi összehúzta a szemöldökét, és felháborodottan feltette a mutatóujját. – Na nem, Hanna, ezt már nem! – mérgelődött. – Ne gyere most nekem az ártatlan pofiddal, meg a mártírkodó „köszönöm az eddigieket is” szövegeddel, tudom, hogy mire megy ki a játék, ismerlek, ha elfelejtetted volna, az unokám vagy, nem hat meg a trükközés! – fenyegetőzött. – Rendben – biccentettem csalódottan. – Hát ez nem igaz – fújtatott. – Hagyd már abba! – Nem csinálok semmit! – közöltem védekezőn. – Ó, dehogynem – meredt a kamerába gyanúsan méregetve. – Mit mondtál, mit csinál a hülye apád? – kérdezte. – Legózik? – Jenga – javítottam ki, holott tudtam, hogy szándékosan mondta rosszul, ezzel is kifejezve, hogy mennyire nincs kedve ehhez az egészhez. – Óriási – forgatta a szemét. – Tud römizni? – Azt hiszem – biccentettem visszatartva a nevetésemet. – Jó, nem bánom, teszek egy próbát, küldök neki egy meghívót az online játékomhoz, aztán ha jön, jön, ha nem, akkor nem – közölte felszegett állal. – Nagyon köszönöm – néztem rá hálásan. – Hát köszönd is – fújtatott tovább. – Egyébként – váltott témát

hirtelen. – Ugye, nem kell kukacokat ennetek, vagy belsőségeket nyersen? – érdeklődött. – Nagyi, ez nem egy tévés reality. Nem kell ennünk semmi szokatlant. Sőt, egymást sem kell megölnünk – magyaráztam sokadszorra. – Ez az Iskolák Országos Versenye – tettem hozzá magyarázatképpen. – Értem. Nos, lehetne az is egy feladat, hogy keressetek egy embert a világon, aki tudja, hogy az micsoda – humorizált, én pedig elnevettem magam és megráztam a fejem. – Nem rossz dolog ez – ismertem be. – Látom – mondta, hosszasan analizálva az arcomat a gyér világításban. – Jó hatással van rád. Egy kicsit kivirultál – dicsért meg. – Nem volt tervben – fintorogtam. – Hanna, az még nem bűn, ha jól is tudod érezni magad. Nem vesz el semmit abból, amit valójában érzel. Csak hozzátesz egy kicsit máshoz – mosolygott rám szomorúan. – Annyira hiányzik! – mondtam ki hirtelen, és felfelé nézve pislogtam a sötét égbolt felé, megpróbálva megakadályozni, hogy a könnyeim végiggördüljenek az arcomon. – Nekem is – suttogta a nagyi rekedten. – Minden pillanatban – tette hozzá, én pedig a szememet megtörölve bólintottam, és úgy éreztem, mintha valami összepréselné a mellkasomat. Annyira szorított, hogy nem bírtam mélyet sóhajtani, a levegőt szakaszosan tudtam beszívni, mint amikor valaki órákig bőg, végül pedig már könnyek nélkül, csupán reflexből görcsös a légvétele. – Na! – szólt rám a nagyi, akinek egy pillanat alatt megváltozott a hangsúlya, és újra kemény lett, amilyennek megszoktam. – Szólok az apádnak – mondta.

– Köszönöm. És jó kártyázást nektek – mondtam ki furcsán, aztán elköszöntem a nagyitól, és a kezemben tartottam pár pillanatig a telefont, tudva, hogy ezzel még nincs vége. És igazam volt, mert a kijelzőn hamarosan apu üzenete jelent meg. Csupán a szalagot olvastam le, és akaratlanul is felnevettem. A következőt írta: „Hanna! A nagyanyád römizni akar velem. Tudsz erről valamit? Írj, ha megkaptad!” Szándékosan nem nyitottam meg az üzenetet, hogy ne kelljen megmagyaráznom, majd ahogyan a faházsorok felé indultam, már el is ment a telefonomról a hálózat, így elérhetetlenné váltam. Úgy ítéltem meg, talán jobb, ha erről a programjukról nem is tudom meg a további részleteket. A házak feletti halvány világításban elsétáltam az utolsóig, és bementem a sajátunkba, ahol Csengét és Zsanettet találtam. Mindkét lány Zsanett ágyán feküdt, párnákkal felpolcolva a fejüket, és a Csenge ölében lévő tableten néztek valami filmet. – Bernadett? – érdeklődtem. – Úszni ment – felelte Zsanett, fel sem nézve a táblagépből. – Jössz filmet nézni? Szorítunk neked helyet – ajánlotta fel kedvesen, mire odaléptem melléjük, és lenéztem a tabletre. – Köszi, de nem – mondtam határozottan, egyetlen jelenetből felismerve a tinidrámát, és felvettem a pulcsimat az ágyamról, belebújtam, állig felrántottam a cipzárt, majd az ajtó felé indultam. – Biztos? Marha jó film, csak elég szomorú, mert meghal a fősz… – akadt meg Csenge, majd rádöbbenve, hogy valószínűleg tapintatlan, elharapta a mondat végét, és zavarában legyintett. – Semmi, nem is olyan jó. Bátorító mosollyal néztem rá, hogy biztos lehessen abban,

semmi rosszat nem mondott, majd kimentem a faházból. Nem azért nem néztem velük a meghalós tinifilmet és hagytam ki a sírós-lányos programot, mert kiborítanának a látottak, vagy a mozi drámaisága, hanem azért, mert feldühítene egy újabb szarkupac film arról, ahogyan idealizálják és romantizálják a betegséget, mint olyant. Utálom ezeket a könnycsalogató, nyálas alkotásokat arról, ahogyan egy teljesen egészségesnek tűnő szereplő haldoklik, ami annyiból áll, hogy sokszor néz a távolba, majd egyszer csak ledől, elfordítja a fejét és meghal. Hú, de marha reális. Képtelen voltam ilyeneket nézni, mert talán az egész életem kevés ahhoz, hogy ne ébredjek fel éjjelente rémálmomból, azt látva, ahogyan a világon a legfontosabb személy szó szerint elfogy előttem, hogy ne érezzem az orromban a betegség édeskés szagát, hogy ne tapasztaljam a tehetetlenséget, hogy szinte át ne szúrja a csontja a lefogyott és összegyűrődött bőrét. Ne lássam emberi méltóságától megfosztva, ágytállal a kezében hányni egy kórházi ágyon, mert annyi ereje nincs, hogy felálljon, és kimenjen a mosdóba. Ne lássam kihullva a haját, ne lássam, ahogyan esélytelenül küzd, és ne tudjam, hogy ő pontosan tudja, ebben a harcban már nincs esélye. Gyűlölöm a filmekben, ahogyan szépnek, sőt, szinte pozitívnak állítják be a halált és a betegséget. A sötétben sétálva dühösen letöröltem a könnyeimet, és próbáltam kifújni magam, miközben odaértem a medencéhez. Idióta filmek és a romantizált halál. Majdnem valóságos. Majdnem. Leültem a medence szélére, és a vízben úszó Bernadettet néztem, aki éppen akkor végzett egy újabb hosszal, és kimászott a másik oldalon. A testéről és egyrészes fürdőruhájáról lehulló

vízcseppek kisebb pocsolyává álltak össze a lába körül, miközben felkapta a törülközőjét, és gyorsan maga köré tekerte. Akkor vett észre engem, és csodálkozva nézett rám: – Hát te? – Bent voltam a házban, de a lányok valami olyat néznek, ami engem nem érdekel, úgyhogy… Kijöttem hozzád – mondtam. Bernadettet meglepte a válaszom, ezért a haját törölve átgondolta a hallottakat, és bólintott. – Kösz. De már végeztem. – Nem baj – legyintettem. – Izgulsz a feladat miatt? – Nem – vágta rá. – Akkor jó, ennek örülök – mosolyodtam el. – Beszéltem Zsombival, azt hiszem, sikerült vele megértetnem azt, ami miatt a konfliktus volt – meséltem. – Örülök – válaszolta Bernadett szűkszavúan. A jelek szerint ezt megbeszéltük, ezért elővettem a telefonomat, és megnyitottam rajta a játékomat, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne kaparjam el a kézfejemen lévő szúnyogcsípést, ami a Bükkbe érkezésem óta sorrendben a tizenhetedik volt a testemen. – Akkor én megyek, ha nem bánod… – zökkentett ki a gondolataimból Bernadett, és látszott rajta, hogy nem igazán tudja, mitévő legyen, tekintettel arra, hogy végzett az úszással, én pedig a medence szélén ülve játszottam. – Nem, dehogy, menj csak – néztem fel rá. – Te még maradsz? – Igen – feleltem. Bernadett összehúzott szemmel nézett rám, és a papucsába belebújva magára kapta a vízilabdás köntösét, majd mellettem

elsétálva megjegyezte. – Már volt itt, előtted ment el, elkerültétek egymást. – Kire gondolsz? – fordultam utána csodálkozva, de Bernadett válasz nélkül hagyott, nyilván azért, mert pontosan tudta, hogy én pontosan tudom, kire gondol. Egyedül maradva ültem tovább a medence szélén, és a telefonomon játszottam. A mellettem elhaladók már lefekvéshez készülve sétáltak vissza a faházakba, én pedig elgondolkodtam azon, hogy Csengéék hol tarthatnak a filmben. A jelenet alapján, amibe belenéztem, már szörnyen rossz állapotban volt a szereplő, mert hosszasan nézett fátyolos és meghatónak szánt tekintettel a kamerába, így gyorsan kimatekoztam, hogy egy nagyjából kilencven perces film olyan hetven-hetvenkettedik perce körül történhet mindez, pont mielőtt a dráma a tetőfokára hág. Akkor még durván tizennyolc-húsz perc maradhatott a stáblista nélkül, de azóta kijöttem, és váltottam pár szót Bernadettel, így ha még cirka tizenkét percet eltöltök a medencénél, és ráérősen visszasétálok, akkor nagyjából a vége főcímre és a lányok sírására érek vissza. Oké, gondoltam, és tovább játszottam a telefonomon, majd a tizenkét perc elteltével feltápászkodtam, azzal a szándékkal, hogy visszamenjek a házba. A telefonomat a zsebembe mélyesztettem, és már indultam volna, amikor is lépteket hallottam a sötét házsor felől. Bernadett szándékos elszólása miatt nem számítottam társaságra, azonban a lépteket hallva valamiféle megmagyarázhatatlan izgalom fogott el, ami miatt ösztönösen visszaültem, és újra előszedtem a telefonomat, miközben a legnagyobb meglepetésemre egy konkrét személy érkezésében reménykedtem, tudva, hogy csalódott leszek, ha

nem ő érkezik. De ő volt az. Kornél szemben, a medence túloldalán megállva lepakolta a cuccait, és szórakozottan nézett át felém a víz felett. Nem szólt egy szót sem, én sem szóltam semmit, csak játszottam, miközben a kajakos srác levette a pólóját, és fejest ugrott a vízbe. A mosolyomat elfojtva játszottam a telefonommal, és azon agyaltam, hogy miért jött ki úszni másodszorra is. Hiszen Bernadett elszólása alapján már egyszer járt a medencénél, amikor elkerültük egymást. Tagadhatatlanul jó érzéssel töltött el, hogy ennek valószínűleg én vagyok az oka, ahogyan tagadhatatlan volt az is, hogy én sem véletlenül kötöttem ki a medencénél. Ezt magamban azzal magyaráztam, hogy az elmúlt napok tapasztalatai alapján, kezdve a nem kifejezetten hétköznapi első találkozásunktól, a versenyen elért közös eredményünk és a szótlanul töltött kajálásunkon át egészen az instás hülyülésig, egyszerűen szerettem, ha Kornél a közelben van, mert valamilyen különös okból kifolyólag megnyugtatóan hatott, akkor is, ha szinte alig kommunikáltunk egymással. Ő volt az a srác, akivel jó volt hallgatni, és ezt egyszerre találtam aggasztónak és izgalmasan érdekesnek is. A sudoku-appom jelezte, hogy újabb rekordot döntöttem, amire elégedetten bólintottam, és új játékot indítottam, amikor is Kornél egymás után több hosszt leúszva megpihent előttem. Karjával a medence szélén megkapaszkodva érdeklődve pillantott rám a vízből, mire félretettem a telefonomat, és a szemébe néztem. – Szóval… Újra összefutottunk itt, Újvári Hanna? – jegyezte meg szórakozottan. – Igen – bólintottam mosolyogva. – Micsoda véletlen – tettem hozzá, jelezve, hogy azért ezt valamennyire így alakítottuk.

Kornél vigyorogva vette a lapot, és ellökte magát a medence falától. – Aha. Elég nagy szerencse, pont most vagyok itt ma először, egyáltalán nem jártam itt egy órája, és jöttem vissza most azért, hátha itt talállak – magyarázta, beismerve és akaratán kívül is megerősítve, amit Bernadett állított, mire visszatartott mosollyal néztem, ahogyan lassú hátúszással távolodik. – Igen, az úgy elég béna lett volna – bólintottam, és zavartan a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet. – Én sem voltam csalódott, amikor Bernadett mondta, hogy elkerültük egymást, és nem azért ültem vissza rögtön, amikor lépteket hallottam, mert mégis rád számítottam – szóltam, megerősítve benne azt, hogy nem egyedül csinált hülyét magából. Kornél a beismerésemre röhögve bólintott, és a hátúszásból megfordulva mellúszásba váltott át, én pedig kihasználva, hogy ezúttal nem lát, széttártam a karomat amolyan „és most?” mozdulattal, majd amikor ismét láthatott, felöltöttem a pókerarcomat, és úgy tettem, mintha teljesen mellékes lenne, hogy mit mondtunk az előbb egymásnak. Kornél megkapaszkodott előttem a medence szélében, és mosolyogva nézett fel rám, kifésülve a szemébe lógó vizes hajtincseket. – Akkor, Újvári Hanna, a véletlennek köszönhetően újra mindketten itt – jegyezte meg ironikusan. – Igen – feleltem visszatartott nevetéssel. – Még egy dolog, amit megtudtam rólad. Már egész hosszú a lista – gondolkodott. – Például? – csodálkoztam el. – Oké – bólintott, és mély levegőt vett, jelezve, hogy felsorolás következik. – Nem szereted a vizet, helyette inkább deriválsz és

integrálsz – kezdte. – Nem használod az Instádat nagyjából másfél éve, és a leírásban lévő YouTube-linkre kattintva a csatornád is azóta áll. Pedig a videók alapján igazán szórakoztató Minecraft-gameplayeket csináltál, és egészen nagy nézettségű volt a csatornád. Sokat telefonálsz, szinte mindig, amikor látlak, és amikor csak találsz térerőt. Ha gondolkozol, vagy zavarban vagy, a füled mögé tűröd a hajad, vagy a karkötődet tekergeted. Sokszor tűnsz szomorúnak, pedig sokkal jobban áll, ha mosolyogsz – nézett a szemembe kedvesen, miközben én elfojtott lélegzettel hallgattam, hogy milyennek is lát kívülről. Kornél a vízben lebegve, fél karral kapaszkodva a medence peremébe, másik karjával az ölemben lévő telefonra mutatott, és folytatta: – Állandóan játszol valamit, és mindig be van dugva a füled, de szerintem nem szól zene, mert tökéletesen hallod, ami körülötted történik. És… – lökte el magát, és háton elúszva befejezte a felsorolást: – itt a barátod – mondta. – Mi? – ráztam meg a fejem, mert az utolsó megjegyzése valahogy nem illett a képbe. – Hé, hé, hé – ragadta meg valaki a vállamat hátulról, és mivel nem számítottam senkire, összerezzentem az ijedtségtől. – Megijesztettelek? – mosolygott rám Máté. – Egy kicsit – ismertem be. – Bocs, nem volt szándékos. Mit csináltok? – kérdezte, felváltva nézve rám és a vízben lévő Kornélra. – Hát, én játszom – vettem a kezembe a telefonomat –, Kornél pedig – mutattam a vízbe, gondolva, hogy ez nem szorul bővebb magyarázatra. – Mit játszol? – Sudoku – fordítottam felé a telefonomat.

– Te kis kocka – nevetett fel, fél karjával átölelve a vállamat. – Na, itt vannak a többiek is – fordult hátra, mire én is odanéztem. Egy nagyobb társaság érkezett meg a medencéhez, köztük volt a sárga csapatból Máté mellett a nyelvtanos Marci, a mieink közül pedig Zsombi. A társasághoz tartozott még a fekete csapatból Bence, és a lila csapatból mind a négy szinkronúszó lány. Máté bedobta a vízbe a labdát, amit addig a kezében tartott, és beugrott utána, mire a többiek követték a példáját. Egy pillanat alatt megborult az idilli nyugalom, és kezdetét vette a röhögés, labdázás, egymás lenyomása a víz alá, és a gumi unikornison való fennmaradásra tett kísérletek. Úgy tűnt, azok a csapattagok, akik nem mennek a következő feladatra, nem szándékoztak idő előtt lefeküdni, hanem elfoglalták magukat. Akár az étkezőben netezéssel, akár egy késő esti medencézéssel. Kornél megállás nélkül úszta le a hosszakat, kikerülve a vízben őrjöngő társaságot, én pedig szótlanul üldögéltem, és sudokuztam, majd egy idő után, amikor esélytelennek láttam, hogy ebből újra nyugalom lesz, feltápászkodtam. – Hová mész, Hanna? – kiáltott ki a vízből Máté, mire a többiek is felém fordultak. – Egy kicsit hűvös van, visszamegyek a házba – feleltem. – Miért nem jössz be inkább a vízbe? – kérdezte, furcsállva, hogy inkább fagyoskodok mozdulatlanul a medence szélén, mintsem bemenjek a vízbe, és ússzak, amitől nyilván felmelegednék. – Inkább kihagyom – mosolyogtam rá. – Hát jó. Akkor jó éjt neked – intett Máté. – Köszönöm, nektek pedig jó szórakozást – néztem körbe, és

integettem a társaságnak, miközben fél pillanatra megállapodott a tekintetem Kornélon, aki éppen a hossz felénél tartott. Tőle nem tudtam elköszönni. Magam előtt összefont karral sétáltam vissza a házsor előtt a miénkig, majd beléptem az ajtón. Legnagyobb meglepetésemre még égett a villany, mindhárom lakótársam ébren volt, és valamennyien az ágyukon térdeltek. – Mi történik? – torpantam meg a küszöbön, megpróbálva értelmezni a nem hétköznapi látványt. – Hanna, de jó, hogy jössz! – nézett rám Zsanett hálásan. – Nem találjuk! – Mit? – kérdeztem. – Egy bazinagy szarvasbogár volt az ágyamban! Akkora, mint a fejem! – mesélte Csenge rémülten. – Azért ne túlozz – forgatta a szemét Bernadett. – Mondom, hogy óriási volt! – Ti is láttátok? – pillantottam felváltva Bernadettre és Zsanettre. – Nem, én csak a sikításra riadtam fel – mondta Bernadett. – Kezdtük azzal, hogy telefon méretű. Aztán mostanra akkora lett, mint Csenge feje – morogta unottan. – Ha ilyen tempóban nő, akkor hamarosan nem fér el ebben a kis faházban – tette hozzá gúnyolódva. – Igen? Hát nem tudom, mit szólnál, ha békésen aludnál, és egy ekkora dög sétálna át a fejeden! Brrr – borzongott meg Csenge az emléktől. – Oké, de vajon hová tűnt? – néztem be az ágyam alá. – Ne ott keresd. Ha igaz, amit Csenge mondott a méretéről, akkor talán bement a fürdőszobába tusolni – vihogta Zsanett. A

beszólására akaratlanul is felnevettem, Csenge pedig pánikolva ugrott le az ágyáról. – Nevessetek csak, de én nem alszom el így! – mondta, és megindult az ajtó felé.– Hívok segítséget! – közölte határozottan. – Hanna, van még kint valaki? – kérdezte tőlem. – Igen, a medencénél – feleltem, Csenge pedig kiviharzott a házból, bevágva maga mögött az ajtót. – Oké… – fordultam vissza zavartan. – Akkor addig én bemennék a fürdőszobába átöltözni – indultam meg. – Vigyázz magadra – tanácsolta Zsanett. – Nehogy megzavard a mutáns szarvasbogarat. – Nem fogom – ígértem meg, és mosolyogva beléptem az apró fürdőszobába, ahol a biztonság kedvéért azért körbenéztem, bár őszintén szólva a hallottak alapján kellően összezavarodtam, így minden logikát nélkülözve leginkább szemmagasságban kerestem a veszélyt. Fogmosás után felvettem a tiszta pizsamámat, ami egy hosszú nadrágból és egy matek diákolimpiás pólóból állt, amit kilencedik óta nyűttem fáradhatatlanul, aztán visszamentem a szobába. Éppen akkor kopogtak a bejárati ajtón, mire odaléptem, hogy kinyissam, tekintve, hogy rajtam kívül Zsanett és Bernadett is az ágyukban feküdtek. Utóbbi már majdnem aludt. – Ki az? – kérdeztem, mielőtt kinyitottam volna. – Biztos a szarvasbogár – dünnyögte Bernadett félálomban. – Én vagyok – szólt Csenge odakintről, mire kinyitottam az ajtót, és meglepetten néztem a mellette álló két sárga csapattagra, Mátéra és a nyelvtanos Marcira. Amikor Csenge visszaindult a medencéhez, meg voltam győződve arról, hogy

Kornéllal tér vissza, de a jelek szerint a kajakos fiú a távozásom után szintén lelépett. Titkolva az enyhe csalódottságomat, kitártam az ajtót, és beengedtem a társaságot. – Ők voltak az önként jelentkezők a szarvasbogár-incidens megoldására – magyarázta Csenge, ahogy belépett mellettem. A fiúk vizesek voltak, a foltokban rájuk tapadó póló alapján úgy tűnt, Csenge egyenesen a medencéből ugrasztotta ki őket. – Szóval, mekkora az a bogár? – tárta szét a karját tanácstalanul a Máté. – Brutálisan nagy! – esküdözött Csenge. – Mint a feje – motyogta Bernadett a párnájába. – Oké, akkor keressünk egy fej méretű szarvasbogárt – röhögött fel unottan Máté, és lehajolt, hogy benézzen a bútorok alá. – Bogarat – javította ki Marci ösztönösen, akinek fülét nyilván sértette a stilisztikai hiba. Máté a földön hasalva pillantott fel rá, és unottan forgatta a szemét. – Haver, te aztán jó sokat teszel hozzá a dolgokhoz – közölte egyértelműen arra utalva, hogy a sárga csapattag szinte semmiben nem vesz részt, azon kívül, hogy saját szórakoztatására javít ki másokat. Marci elengedte a füle mellett a megjegyzést, és szórakozottan nézte, ahogyan Máté keresi a szarvasbogarat. Amíg Máté nyomozott, én felültem az ágyamra törökülésben, és érdeklődve figyeltem az eseményeket. – Itt nincs semmi – tápászkodott fel Máté, és széttárt karral fordult Csenge felé. – Biztos, hogy láttad, és nem álmodtad? – Ti szórakoztok velem? Arra ébredtem, hogy valami

mocorog az ágyamban, felültem, lerúgtam magamról a takarót, és ott volt ez a brutálisan nagy bogár, még rám is nézett! – sipákolta. – És nem mondott esetleg valamit? – fordult át Bernadett a másik oldalára. – Ez nem vicces – szipogta Csenge. – De, szerintem az – röhögött Zsanett megállás nélkül. – Jó, akkor átnézem még egyszer az egész házat – sajnálta meg Máté a sokkban lévő Csengét, majd odalépett hozzám. – Ideengedsz, Hanna? – kérdezte. – Mi? Ja, persze – álltam fel az ágyamról, és átengedtem neki a terepet. Máté benézett a párnám és takaróm alá, majd a matracot is felemelte. – Semmi – rázta meg a fejét, és helyet cserélve velem visszaengedett, majd a többiek ágyát is átvizsgálta. Ahogyan visszaültem az ágyamra és megigazgattam, újra megcsapott az illat, ami Kornél pulcsijáról ragadt át az ágyneműmre, ezért tehetetlenül megráztam a fejem, majd lehúztam a huzatot a párnáról, és a szekrényemhez vittem, ahol bedobtam a többi szennyesemhez azzal a céllal, hogy majd másnap kimosom. Közben Máté Csenge és Zsanett ágyát átkutatva sem talált semmit, Bernadett pedig félig aludt, így őt nem bolygatta. Egyszerűen nem volt meg a mutáns szarvasbogarunk. – Csenge, itt tényleg nincs semmi – rázta meg a fejét Máté újra felkászálódva a földről. – De… De rohadt nagy volt, nem tűnhetett csak úgy el! Komolyan, életemben nem láttam még ekkora bogarat! Majdnem akkora volt, mint én – hisztizett Csenge enyhén túlozva.

– Talán… – gondolkodott el az ajtót támasztó Marci a hallottakon. – Talán kiment az ajtón, becsukta maga mögött, beült a kocsijába, és elhajtott valamerre. A beszólására Zsanett hangosan vihogott, Bernadett pedig lehunyt szemmel bólintott. – Igen. Már biztosan a reptéren van – kontrázott. – Elutazik egy kicsit, nyár van, egy szarvasbogárra is ráfér a pihenés – motyogta ásítva Bernadett. – Ne hülyüljetek már, nem fogok tudni aludni – nézett Csenge könyörgőn Mátéra, aki kedvesen megcsóválta a fejét. – Nyugi, mindent megnéztem, nincs itt semmi – próbálta nyugtatni. – Tényleg – győzködte. – Hát jó – adta meg magát Csenge. – De ha mégis itt van… – húzta össze a szemét mérgesen. – Ha mégis itt van, akkor szólj, és jövök – ajánlotta fel Máté, én pedig ösztönösen elmosolyodtam a kedvességén. – Jó – elégedett meg Csenge az ígérettel. Máté vigyorogva megsimította Csenge karját, majd körbenézve jó éjszakát kívánt. Odaléptem hozzájuk és kinyitottam az ajtót, hogy kiengedjem a fiúkat. – Klassz a pólód – dicsért meg Máté, ahogy elhaladt előttem, és kilépett a sötétbe. – Köszi, ez még… Egy régi versenyről van – legyintettem. – Matek diákolimpián voltál? – akadt meg Marci szeme is a pólómon. – Igen – mondtam. – Az nem semmi – biccentett elismerően. – Már régen volt – húzogattam zavartan az elnyűtt pólóm alját.

Máté és Marci megértően bólintottak, és nem firtatták tovább a témát, hanem visszaindultak a medence irányába, én pedig becsuktam mögöttük az ajtót, majd az ágyamba mászva magamra húztam a takarót, és a huzat nélküli kispárnámra hajtottam a fejem. Még úgy is éreztem az illatot. Csenge kérésére az egyik éjjeli lámpát égve hagytuk, mert a fekete csapat tagja továbbra is rettegett az egyedül általa látott óriási szarvasbogártól, így félig betakartam a fejem a takarómmal, és befordulva a falhoz a telefonom háttérképét néztem, várva, hogy elnyomjon az álom.

12. Az Iskolák Országos Versenyének negyedik napján kialvatlanul és elgyötörten ébredtem. Részben, mert Csenge egész éjjel minden neszre felriadt, és pánikolt attól, hogy „visszatért” a rettegett szarvasbogár. Részben pedig azért nem aludtam, mert a lámpafényre a világ összes szúnyogja beözönlött a faházunkba az egyik nyitva felejtett ablakon, és hiába csuktuk be, amikor észrevettük, képtelenek voltunk leütni az összes rovart. Minden alkalommal, amikor már elaludtam volna, valami a fülembe zümmögött, arról nem beszélve, hogy reggelre kellemesen agyon is csíptek minket. Szúnyogoknak ennyire jó dolguk talán még soha nem volt, mint amit éjjel a faházunkban tapasztalhattak. Az éjszaka folyamán kimerítően megismertem az erdei helyszín minden hátrányát, és a reggeli tusolás után nem tudtam eldönteni, hogy egyenként kenjem be a feldagadt csípéseimet, vagy egyszerűen csak használjam testápolóként a Fenistilt. A reggelihez indulva azt vettem észre, hogy a legtöbb táborozó rezignált és tanácstalan, mert semmi hírünk nem volt a feladat kezdetének időpontjáról. A legtöbben arra számítottak, hogy napkeltekor már indulhatnak is a csapattagok, de ez nem történt meg, pedig kivétel nélkül mindenki felkelt a hajnali órákban. Az étkezőbe lépve csupa feszült, indulásra kész párost láttam, akiket a táborban maradó csapattagok próbáltak nyugtatni, nagyjából esélytelenül. – Sziasztok – ültem le Zsombi és Lóri mellé Bernadett-tel, így teljessé vált a Szirtes-delegáció. – Jó reggelt! – köszönt Zsombi, és az érintetlen reggelijét bámuló Lóri is motyogott valami „cső” félét.

– Nincs hír az indulásról? – érdeklődtem. – Semmi – rázta meg a fejét Zsombi. – Mindenki teljesen kivan ettől – fordult körbe. – Látom – bólintottam. Bernadett a tányérját maga elé rakva enni kezdett, aztán Lórira nézett. – Egyél – szólt rá. – Nem megy – rázta meg a fejét. – Ideges vagyok – közölte, én pedig megértően bólintottam, és biztató mosollyal néztem rá. Tudtam, mit érez, ez tipikusan az a drukk, amikor az ember gyomra összeszűkül az izgalomtól, és a rá váró feladat súlya olyan teherrel nyomja, hogy szinte összeroppan alatta. – Egyél, szükséged lesz az energiára – nézett rá Bernadett szigorúan, ellentmondást nem tűrő pillantással, miközben tovább evett. Lóri a szemét forgatva ragadta meg a szendvicsét, és undorodva beleharapott, olyan arckifejezéssel, mintha ez lenne a legpocsékabb falat, amit valaha evett. Borzasztóan sajnáltam a lámpaláz miatt, látszott rajta, hogy kifog rajta a versenydrukk, a csapatunkból ő volt az egyetlen, akinek ebben semmilyen tapasztalata nem volt. Csak egy srác, aki izmosra gyúrta a vádliját az edzőteremben. Fogalma sem volt arról, hogy egy versenynek ezenkívül van pszichológiai oldala is, amit olykor sokkal nehezebb kezelni, mint magát a feladat megoldását. Kiszurkoltuk, hogy Lóri két szelet kenyeret is megegyen, ez volt a maximum mennyiség, amit képes volt elfogyasztani, és amikor végzett vele, azon kezdtünk el izgulni, hogy bent is tudja tartani. – Lóri, nyugi – fogtam meg a karját, és mélyen a szemébe

néztem. – A feladat menni fog, bízz bennem, amikor ott vagy, akkor már az egész nem lesz ilyen – nyugtattam. – Ez csak a lámpaláz és egy kis pánik, de ez is teljesen normális, csak ne engedd, hogy elhatalmasodjon rajtad – magyaráztam. – Oké – dünnyögte lefehéredve. – Így van – bólintott Zsombi. – Ne parázz rá, hamarosan kiderül, hogy mikor indultok. És különben is – mosolyodott el. – Nézd meg Bernadettet, látsz rajta bármit? – kérdezte, a vízilabdás felé bökve. Bernadett halálos nyugalommal reggelizett, meglátszott rajta a sportolói évek rutinja, nyoma sem volt az arcán izgalomnak vagy idegességnek. Csak evett. – Nem, Bernadett olyan fura, mint szokott lenni – nevette el magát idegesen Lóri. – Na látod – mosolyodtam el. – Figyelj csak – folytattam. – Ez csak egy kis pszichológiai rásegítés a szervezők részéről, hogy kicsinálják idegileg azt, aki kevésbé bírja a bizonytalanságot vagy a várakozást. Érted? – Ja, azt hiszem – gondolkodott el Lóri. – Ha körülnézel, rögtön kiszúrod azt, aki nem bírja idegekkel – suttogtam körbemutatva a termen. Voltak bőven, akik Lórihoz hasonlóan bátorításra szorultak, mert nehezebben kezelték azt, hogy a csapatuk kiesése rajtuk múlik, miközben nem tudják, mi lesz a feladat, mikor lesz a feladat, meddig tart a feladat, és egyáltalán… Semmit nem tudtak. Ez a bizonytalanság pedig egyre inkább kikezdte az idegeiket. Voltak, akik nem tudtak enni, mások idegesen doboltak az asztalon, de olyanok is akadtak, akik veszekedéssel oldották a feszültséget. – Csak rágörcsöltél, de nyugi – mondta Zsombi. – Amúgy pedig… Nem értelek.

– Mi? – kérdezte Lóri csodálkozva. – Mitől félsz? Tudod, hogy erőnlétire mész, azt is tudod, hogy majdnem biztosan biciklizni kell. És őszintén, ilyen vádlival nincs mitől tartanod – gondolkodott el, tökéletesen megtalálva a Lóri számára legmegnyugtatóbb érvelést. – Mondjuk ez igaz – tűnődött el Lóri. – Ha tekerni kell, ez a vádli teker – mutatott le a lábára. – Ez a beszéd – nevettem fel. – És tudod, miért van ez? – kérdeztem. – Mert kell párnaplábnab? – kérdezett vissza nevetve. – Pontosan – röhögtem fel, és a többiek is mosolyogva figyelték Lórit, akit sikerült kizökkentenünk egy kicsit. Úgy tűnt, elértük, hogy elengedje a nyomást, és sokkal magabiztosabban ült köztünk. – Hé, Kocsis hív – emelte fel a telefonját az asztalról, és fogadta a videóhívást, miközben én az ajtó irányába pillantottam, amin akkor lépett be a fekete csapat. – Na, mi újság Szirtes-csapat? Készen álltok a következő megmérettetésre? – érdeklődött az igazgató Lóri telefonjának kijelzőjén. – Igen – felelte Bernadett szűkszavúan. – Nagyszerű. Lórikám? – Én is – bólogatott Lóri határozottan. – Volt egy kis para, de megoldottuk – ismerte be. – Kis para? Ez mit jelent? – Beszartam kicsit – fejtette ki bővebben Lóri, mire mi visszatartottuk a nevetésünket, Kocsis pedig a homlokát ráncolva gondolkodott. – A feladattól, vagy egészségügyi problémáid vannak, fiam? – Mi? Nem, dehogy, a feladattól cidriztem egy kicsit, de a