Leiner Laura - Ég Veled [2017]

kiáltotta el magát, mire mindenki egy emberként fordult hátra. A kajakos fiú akkor érkezett, és kissé csodálkozva torpant meg. – Mi van velem? – kérdezte tágra nyílt szemmel, egy csomag chipset fogva a kezében. – Focizol a csapatomban – jelentette ki Bernadett. – Oké – törölte meg a száját, és körbenézve a mellette álló kezébe nyomta a chipseszacskót, aztán a pálya felé sétálva lazán levette a pólóját, és félredobta a fűbe. – Whoo! – reagálta le a látványt az egyik halvány rózsaszínt viselő lány a fűben ülve, a beszólására pedig óriási röhögés tört ki. Kornél csak egy félénk mosollyal nyugtázta a történteket, és beállt Bernadett mellé, várva, hogy Máté is kiválassza az utolsó emberét a focicsapatához. – Te ott – mutatott a tavalyi nyertes csapat egyik fiútagjára, aki aranyszínű ruhát viselt. – Ne már, haver, miért pont a gyökeret választottad? – kérdezte Lóri csodálkozva, Máté pedig röhögve megrázta a fejét. – Ez csak egy játék, és kellett egy utolsó tag – felelte. – Focizunk. Ennyi. – Te tudod – biccentett Lóri. – Észrevettétek, hogy eszükben sem volt beválasztani engem? – szólalt meg a mellettem ülő Zsombi döbbenten. – Szerettél volna játszani? – érdeklődött Csenge. – Nem, de nem ez a lényeg – panaszolta. – Tudsz focizni? – kérdeztem. – Nem, de nem is ez a lényeg – próbált tovább érvelni. Nevetve megráztam a fejem, és megveregettem Zsombi vállát, aztán a pálya felé néztem, ahol elkezdődött a meccs. A tanárok nélkül sokkal jobb hangulatban telt, és pörgősebb

is volt, mivel nem kellett kifulladás vagy éppen indokolatlan pályára lefekvés miatt leállítani a játékot. Feladat hiányában a focimeccs ötlete nagyon jó kollektív programnak bizonyult, a hangulat is hamar a tetőfokára hágott, a szurkolók kiabáltak, tapsoltak, pfujoltak a szabálytalanságnál, vagy éppen a bíróvá avanzsált sötétzöld csapat infósát szidták, a teljes családjával együtt. – Hé, hé, ne engem okoljatok, én csak a szabályok szerint járok el! – kérte ki magának, feltolva az orrnyergére a szemüvegét. – Te ott! Hallod, anyámat ne keverd ebbe bele! – mutogatott az egyik szürke ruhát viselő diákra. A meccset nézve készítettem néhány fotót és videót a telefonommal, hogy elküldjem Kocsisnak, aki súlyos posztolási és megosztási kényszerben szenved, amikor is Kornélnál volt a labda, és már elrúgta kapura, de időközben Máté óriási hévvel odaérkezett hozzá, és nyújtott lábbal beleszállt. – Mi a…! – kiáltotta el magát a bírónk, és a pályán hirtelen felszálló portól nem láttuk a két fiút, csak annyit tudtunk, hogy ez nagyot szólt, és hogy mindketten elestek. – Jézusom – pattantam fel a többiekkel együtt, és a szám elé kapva a kezem, riadtan vártam, hogy mi lesz. A porfelhő tisztult egy kicsit, és megláttam a földön ülő, a vádliját markolászó Kornélt, aki felé Máté tartotta a kezét, hogy felhúzza. A sötétzöld csapat infósa odarohant hozzájuk, mutatóujjával megállás nélkül nyomkodva a telefonján lévő sípszóeffektet, és leállította a játékot. – Piros lap! Piros lap Máténak! – mutatta körbe a telefonját, aminek kijelzőjén egy piros háttérkép volt megnyitva. – Ne már, ember, játszunk, véletlen volt – röhögte el magát.

– Nem, nem! A labda már a közelben sem volt, te pedig nyújtott lábbal érkeztél. Ez piros lap és tizenegyes – vitatkozott. – Ott volt a labda, miről beszélsz? Kornél, mondd meg neki. Nehogy már ezért kiállítson! – kérte Máté. – Labdára ment – védte meg Kornél, miközben feltápászkodott, és megpróbált ráállni a lábára. – Én nem úgy láttam – hezitált a bíró. – De jó, legyen, ha mindketten ezt mondjátok, akkor nem állítalak ki – morogta kelletlenül. – Kösz – biccentett Máté. – És bocs, tényleg – nyújtotta a kezét Kornélnak, aki elfogadta, és olyan fiúsan összeröhögtek egymással az ütközést követően. Kornél néhány lépést sántítva tett meg, majd a súlyát elosztva ránehezedett az eltalált lábára, hogy kipróbálja, képes-e ráállni. Mindenki csendben nézte a jelenetet, majd Kornél körbemosolyogva, feltartott kézzel jelezte, hogy minden oké vele. – Oké, megvagyunk – szólt az infós srác. – A továbbiakban is sportszerű játékot várok, semmi trükközés! Bernadett, te pedig ne fogd le a másik csapat csatárját, és ne mássz a hátára, ez nem vízilabda, itt minden látszik! – dünnyögte. – Na, akkor mehet tovább! – kiáltotta el magát, mire Máté korrekt módon visszaadta a labdát Kornélnak, aki elvégezte a szabadrúgást. A meccset végül a Bernadett által irányított csapat nyerte Lóri mesterhármasával, amit egyszerűen a „szupervádlijának” tulajdonított. A játék végén a sötétzöld csapat (akik közül valamennyien vloggerek), meg is interjúvolták a meccs sztárját. – Mondanál pár szót a nézőknek a hihetetlen teljesítményedről? Három gól egyetlen meccs alatt – dicsérte meg az egyik sötétzöld ruhás srác.

– Haver – kezdte Lóri, kissé kapkodva a levegőt a sok futástól. – Én csak annyit mondok, hogy kell párnaplábnap. Ez a titok – mondta bele a kamerába halálosan komolyan. – Kösz, tesó, ezt megjegyezzük – biccentett az infós. – Nincs mit, haver – szorította ökölbe a kezét Lóri, és párszor megveregette a mellkasát. Így beszélgetett egymással a haver meg a tesó, miközben a többiek izzadtan sétáltak le a pályáról. Hát, többek között ezért sem teljesítettünk jól. Mert Zsombi, Bernadett és én alig ismertünk meg jobban más versenyzőket, Lóri pedig hiába, mert neki mindenki csak haver. – Szép volt – tartotta Csenge pacsira a kezét, Kornél pedig mellette ellépve belecsapott. – Hé, mi van a lábaddal? – kiáltott rá Csenge, amikor a fiú után nézett. – Semmi – felelte Kornél. Az izzadt hátán az esésnél ráragadt por sárosan kenődött el, ami alatt láthatóvá vált néhány zúzódás, miközben a bal lábára erősen sántított, amit valószínűleg végig eltitkolt a játék alatt. – Nagyon durván sántítasz! Várj már – pattant fel Csenge, és odalépve hozzá, jobban szemügyre vette. – Nem vészes – rázta meg a fejét Kornél. – Szerintem menj ezzel az orvosiba – tanácsolta Csenge. – Semmiség – erősködött Kornél, és ügyelve arra, hogy ne látszódjon a sérülése, elsétált. Összeráncolt homlokkal néztem utána. – Tényleg húzza a lábát, nagyon összeütődtek a pályán Mátéval – jegyezte meg Zsombi halkan. – Nem összeütődtek, hanem összeütköztek – javította ki Marci, a sárga csapat nyelvtanosa, akit egészen érthetetlen okból küldtek el az Iskolák Országos Versenyére, tekintve, hogy

eddig csak arra használta a tudását, hogy kijavította más beszédét, és állandóan hibát keresve nyelvtannáciskodott. – Akkor összeütköztek – forgatta a szemét Zsombi. – Nem mellesleg pedig nem vagyok meglepve – tette hozzá felszegett állal Marci. – Hogy érted? – kérdezte Csenge. – Az iskolám nem véletlenül jelölte ki Mátét erre a versenyre. – Azt hittem, azért, mert jó infós – szólt Zsombi. – Nem – ingatta a fejét. – Hát akkor… – Háttal nem kezdünk mondatot – javította ki újra. – Na jó, elég ebből, mondd már, hogy mi van Mátéval – rángatta meg a karját Csenge. – Mire mondtad, hogy nem véletlenül jelölték ki a versenyre? – A válasz pofonegyszerű – felelte Marci. – Nagyon szeret, és tud is versenyezni. – Itt mindenki szeret, és tud is versenyezni – közöltem egyszerűen. – Jogos. A kérdés csupán, hogy mennyire – tárta szét a karját. A megjegyzésén eltűnődve fordultam a pálya irányába, ahol Bernadett néhány választott csapattagjával ünnepelte a győzelmét, majd kissé távolabb néztem. A másik kapu előtt Máté állt, és nagyjából egyméteres távolságból, erőből rugdosta a labdát a kapuba, majd amikor visszapattant, újra megrúgta. Ezt csinálta megállás nélkül. Otthagyva a többieket, magam előtt összefont karral odasétáltam hozzá, és megálltam mellette. – Hé! – szólítottam meg, mire összerezzent, és idegesen fordult felém. – Jól vagy? – kérdeztem.

– Persze. Csak levezetem a… – kezdte, és ismét teljes erővel rúgott a labdába. A háló majd’ kiszakadt a helyéről. – Máté? – pillantottam rá aggódva. – Ez csak egy játék volt. – Minden az – felelte. – Nem, nem minden – ingattam a fejem szomorúan. – Várj, várj – állította meg lábával a labdát, és értetlenül fordult felém. – Most mi van? – Mivel mi van? – kérdeztem. – Tök ideg vagyok az elveszített meccs miatt, mégis úgy érzem, hogy mindjárt én vigasztallak téged. Mitől vagy szomorú? Te nem is játszottál – szólt összezavarodva. – Tudod, elég sok mindent megadnék azért, hogy egy meccs miatt legyek szomorú – szaladt ki a számon. Máté hirtelen mondani akart valamit, aztán elakadt, és megrázta a fejét. Sóhajtott néhányat, ami alapján úgy tűnt, sikerült megnyugodnia, majd mosolyogva nézett a szemembe. – Rúgd el – mutatott a labdára. – Mi? – Rúgd el. Teljes erődből. – Én nem focizom. – Nem is kell – felelte. – Csak rúgj bele egy marha nagyot, akkorát, amekkorát csak tudsz. – Nem, én… – Hanna! Képzeld azt, hogy ez a labda minden bajod! Ezt nem kellett kétszer mondania, mert hirtelen elöntött a düh, és nekifutásból belerúgtam a labdába, annyira, hogy a lendülettől majdnem hátraestem. Közel sem volt olyan erejű, mint szerettem volna, a célnak mégis megfelelt, mert a háló remegve fogta fel, miközben Máté megtartotta a hátam,

megóvva attól, hogy elessek, és miközben fogott, mindketten elnevettük magunkat. – Jó volt? – kérdezte. – Jó volt – ismertem be. – Pedig nagyon bénán néztél ki közben – tette hozzá, mire még hangosabban felnevettem. – Elhiszem – bólogattam. Miközben Máté még mindig fogott, a kapu előtt állva nevettünk együtt, amikor is hangokat hallottunk oldalról. Egyszerre kaptuk oda a fejünket, és észrevettük Kornélt, aki visszajött a pólójáért, amit a fűbe dobott. Amikor találkozott a tekintetünk, mosolyogva felmutatta a kezében tartott pólóját, jelezve, hogy nem zavar minket, csak a felsőjéért jött, és már meg is fordult, hogy elmenjen onnan. A lábát az eddiginél is jobban húzta, alig tudott ráállni. – Tényleg el kellene mennie az orvosiba – suttogtam. – Ja, elég rosszul fest – értett egyet Máté is, aztán a kapuhoz lépett, és felemelte a labdát. – Tizenegyesek? – Én nem tudok focizni – ráztam meg a fejem. – Az a lényeg. Legalább kivédem mindet – vigyorgott. – Azért ebben ne legyél annyira biztos – álltam bele, és kivettem a kezéből a labdát, majd leraktam a tizenegyes vonalra, és nekifutásból elrúgtam. Máténak nem nagyon volt dolga, mert úgy két méterrel lőttem a kapu fölé.

9. Az Iskolák Országos Versenyének második napján nem kaptunk feladatot. Vacsoránál még bizakodtunk, de miután a szervezők befejezték az étkezést, és jó éjszakát kívántak nekünk, már biztosak lehettünk benne, hogy másnapig esélyünk sincs megtudni, hogy mi vár ránk. – Szerintem csapatfeladat lesz – tűnődött Zsombi. – Miből gondolod? – kérdezte Lóránt. Mind a négyen az asztalunknál ültünk a zajos étkezőben, a vacsora főidejében, amikor a legtöbben tartózkodtak a teremben. – Mert az egyéni feladatok előtt szoktak adni rejtvényt, ki kell választani a csapattagot, akit küldünk, regisztrálni kell… Ezt ma meg kellett volna kapnunk ahhoz, hogy mondjuk holnap reggel lehessen verseny – magyarázta. – Viszont – tette hozzá gyorsan – az érkezésünkkor csapatfeladat volt, az, hogy bejussunk ide a táborba, és erről nem szóltak előre. – Van benne valami – bólintott Bernadett. – Á, vágom már! Okos vagy, Zsombi gyerek – veregette vállon Lóri. Zsombi félve rám nézett, mintha csak az én megerősítésemet is várná, ezért átgondoltam a hallottakat, majd bólintottam. – Jó a logika, ez valószínűleg így lesz. – Köszi – mosolyodott el hálásan. – Na, és akkor beszéljünk egy kicsit arról, hogy miért is nem választottatok be a focicsapatokba! Hm? Bernadett? – kérte számon a jelek szerint azóta is sértetten. – Mert dugó vagy és gyenge fizikumú – zárta rövidre Bernadett.

– Hm – gondolta át Zsombi. – Jó, ezt elfogadom – bólintott. – Megyek, megkérdezem Mátét is. Remélem, van valami hasonlóan erős indoka – állt fel az asztaltól, és átment a sárgákhoz. – Hanna – szólt Bernadett, és felém tartotta a telefonját. – A Dani beszélni akar veled. – Ó, rendben – biccentettem, és bekaptam egy falatot, majd amikor Bernadett továbbra is a levesem felett tartotta a készüléket, meglepve néztem rá. – Mármint most? – Igen – közölte. Megtöröltem a számat a szalvétámmal, majd átvettem a telefont, és a fülemhez tettem. – Igen? – szóltam bele zavartan. – Én vagyok az, a Dani – szólt vissza a vonal végéről… A Dani. – Szia – köszöntem. – Csá – köszönt vissza. – Na, figyelj, rövid leszek. Bernadett ott van? – Igen… Hiszen most adta át a telefont – közöltem furcsállva. – Ja, jó – értette meg. – De nem hall… – Nem, semmit – feleltem. – Csak engem – tettem hozzá, hogy azért ez a része világos legyen. – Ja, persze – értette meg. – Akkor figyelj, hallod. – Igen? – Mostantól csak igennel vagy nemmel válaszolj, hogy ne tudja, miről dumálunk. – Jó – feleltem. – Mondom igennel vagy nemmel! – javított ki. – Érted? – Igen – mondtam visszatartott nevetéssel, miközben Bernadett egy csepp érdeklődést sem mutatott a beszélgetésünk

iránt, csak teljesen normálisan vacsorázott. – Hallod, Hanna! – szólt újra Dani. – Igen – közöltem. – Vágod, jól van, okos csaj vagy. Na, szóval. Milyen a verseny? – kérdezte, én pedig összehúztam a szemöldökömet, mert erre képtelen voltam igent vagy nemet mondani. – Milyen a verseny? – ismételte meg. – Úgy kérdezd, hogy jó-e a verseny – segítettem ki, bár ettől egészen furcsán éreztem magam. – Ja, tényleg – röhögte el magát. – Jó a verseny? – Igen – feleltem. – Na, erről van szó. Bernadett jól van? – Igen. – Ostromolják a csávók? Komolyan kérdezem, Hanna, ne vakerálj mellé. – Én azt nem tudom, hogy kell – ismertem be, mert ez idáig még soha nem kérték tőlem, hogy ne vakeráljak mellé. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelenthet. – Igen vagy nem? Ostromolják a csajomat? – Nem – feleltem. – Mérnem? Jó nő – sértődött meg egészen érthetetlen okból kifolyólag. – Igen – ismertem be. – Na, ja, jó, megy ez nekünk. Jól van, Hanna, ügyes vagy. Szóval nincs semmi köcsög a csajom körül? – Nincs – feleltem. – Ez most akkor nem? – Igen. – Mi van? – zavarodott teljesen össze. – Van vagy nem?

– Nem. – Jó. És amúgy… Jól érzi magát? – Igen – feleltem nem túl meggyőzően, mert ezt nem állíthattam teljes bizonyossággal. – Oké. Szólsz nekem, ha valami gáz van? – Igen – ígértem meg. – Nem mondod el neki, hogy miről beszéltünk? – Nem. – Kösz. Ja, és hallod, Hanna! – Igen – sóhajtottam. – Nem vakerálsz, ugye? – Szerintem nem – mondtam. – Jó. Add vissza Bernit. – Rendben. – Igen vagy nem, Hanna! – szólt rám újra. – Elnézést – nevettem el magam. – Na csá. – Igen – köszöntem el tőle úgy, ahogyan azt elvárta, majd visszaadtam a telefont Bernadettnek, aki nem kérdezett semmit, nem is furcsállotta a dolgot, csak beszélt tovább a barátjával, hasonlóan egyszavas válaszokat adva, mint én, bár arra nem jöttem rá, hogy ez még Dani kérése-e, vagy csak szimplán így kommunikálnak egymással. Csendben ettem tovább, és akaratlanul is gyakran néztem körbe, azt figyelve, hogy kik vannak az étkezőben, vagy éppen kik nincsenek. A fekete csapatnál üres volt Kornél széke, úgy tűnt, ő ezek szerint mindig később eszik. Visszafordulva a tányéromhoz a többieket hallgattam, akik a telefonjukon neteztek, és informálták egymást az ott látottakról. Kocsis

igazgató a Szirtes oldalára kirakott néhány képet, amit napközben küldtünk neki, azzal a szöveggel, hogy „Az Iskolák Országos Versenyének második napján így lazított a Szirtes csapata”. A kommentek alapján ez az égvilágon senkit nem érdekelt, érdemben nem is érkezett hozzászólás, csak trollkodás volt a poszt alatt, és Kocsis dühös reakciói. A vacsora végeztével a versenyzők nem hagyták el az étkezőt, hanem unalmukban netezgettek, kihasználva a tökéletes hálózat adta lehetőséget, így hamar óriási hangzavar keletkezett, amiért mindenki másmilyen videót vagy éppen zenét üvöltetett. Esélyem sem volt arra, hogy aput felhívjam, és normálisan tudjak vele beszélni, ezért kimentem, és a telefonommal a kezemben a kerítéshez sétáltam, majd az egyik fa tövében megállapodva benyomtam a gyorshívást. Apu szinte azonnal fogadta a videóhívásomat, és izgatottan nézett a kamerába, azt várva, hogy meséljek. Szó szerint összefacsarodott a szívem, ahogyan az otthonunkat láttam a háttérben, szinte éreztem az illatokat, és a honvágy olyan erővel tört rám, hogy képes lettem volna gyalog elindulni a Bükkből. – Nem tűnsz túl feldobottnak – bámult apu a kamerába. – Dehogynem – erősködtem, megpróbálva meggyőző alakítást nyújtani. – Csak ma nem kaptunk feladatot, és emiatt az egész nap… Értelmetlen volt – feleltem. – Valamivel csak eltelt – jegyezte meg, hátha kihúz belőlem valamit. – Hát, igazából pingpongoztam, aztán focimeccset néztem, tizenegyeseket rúgtam. És mostam is. Félig – meséltem. Apu meredten nézett a kamerába, és már arra gondoltam, hogy talán lefagyott a kép, amikor végre pislogott egyet. Ezek szerint

csak sokkoltam. – Pingpong, foci… – motyogta maga elé. – Ki vagy te, és mit csináltál a lányommal? – Nem, ez nem… – nevettem el magam, mert apu kétsége afelől, hogy velem beszél-e egyáltalán, abszolút jogos volt, tekintve, hogy kocka család vagyunk, nálunk a sport kimerül annyiban, hogy agytornát tartunk. – Csak valamivel el kellett ütni az időt – magyarázkodtam. – Rendben, ezt örömmel hallom – bólintott. – És semmi feladat… – Semmi – ingattam a fejem. – Akkor legalább volt lehetőséged egy kicsit megismerkedni a többiekkel. – Azért az erős túlzás – lomboztam le. – Leginkább azokkal voltam, akikkel eddig – mondtam, majd félrenéztem a telefonból, mert elhaladt előttem egy társaság. A fekete csapatból Bence és Kornél, a világoskékektől az egyetlen fiú, és a két úszólány a sárga csapatból. Valamennyien az étkező irányába mentek, valószínűleg vacsorázni. – Értem – bólintott apu. – Szóval nem nagyon ismerkedtél – konstatálta a hallottakat. – Nem igazán – feleltem, és fél szemmel még mindig az elhaladó társaságot figyeltem. – A kajakos srác is veletek volt? – kérdezte apu vidáman, egészen belehajolva a kamerába, mire teljesen elsápadtam, mert a nagyjából tőlem egy méterre lévő Kornél megtorpant egy pillanatra, de nem fordult meg, és nem is nézett hátra, csak a másodperc töredékére megállt, mintha csak megakadt volna valamin, aztán már tovább is ment a többiekkel.

– Apu, ne kiabálj, ki vagy hangosítva – suttogtam rémülten, és hosszasan kifújva a levegőt azt számolgattam, hogy vajon mennyi az esélye annak, hogy Kornél ezt nem hallotta. Hamar kiderült, hogy semmi. Nulla. Mert biztosan hallotta. – Elnézést, azt hittem, egyedül vagy – szólt apu megilletődve. – Itt soha nem vagyok teljesen egyedül, jönnek-mennek az emberek – közöltem. – Egyébként pedig nem volt velünk – vonogattam a vállam. – A focinál ott volt, le is sérült egy kicsit – gondoltam át. – De miért kérdezel róla? – jutott eszembe hirtelen, és csodálkozva meredtem a kijelzőre. – Nincs konkrét oka – szabadkozott apu. – Csak mivel azt mesélted, hogy olyan jól együttműködtetek a feladaton, azt hittem, összebarátkoztatok vagy hasonló. – Az csak egy feladat volt, amit meg kellett oldanunk, és úgy alakult, hogy együtt sikerült a leghatékonyabban – vonogattam a vállam. – Rendben, megértettem. Szeretnéd, hogy témát váltsunk? – nézett a kijelzőn keresztül. – Nem, dehogy, miért kellene témát váltanunk? – kérdeztem értetlenül. – Semmi – legyintett, aztán közel hajolva a kamerához jobban szemügyre vett. – Úgy látom, hogy hűvös van. Nem fázol? – Nem vészes, és van másik pulcsim, felvesz… – akadtam meg, mert eszembe jutott, hogy a focimeccs után a pályán hagytam a félig habos melegítőmet. – Mi az? – kérdezte apu. – Elfelejtettem valamit… – húztam el a számat kelletlenül. – Menj csak. – Nem, megvár a dolog – erősködtem. – Szóval… – néztem a

kijelzőre – most mesélj te. Történt valami izgi? – A differenciálegyenletek tanszéke maga a nagybetűs izgalom – szólt cinikusan, aztán megrázta a fejét. – De ha már így rákérdeztél, egészen különös élmény ért ma. – Tényleg? – Igen. A nagyanyád hívott – fújta ki a levegőt szaggatottan. – Öhm. Hogyhogy? – tettettem meglepetést. – Nem tudom, de elég ijesztő volt. Azt kérdezte, hogy szükségem van-e valamire. – Hűha – játszottam meg magam, miközben alig bírtam elfojtani a mosolyomat. – Hidd el, több volt, mint sokkoló – mesélte, én pedig úgy hallgattam, mint akinek mindez újdonság, miközben magamban fellélegeztem, mert hosszú idő óta ez volt az első olyan beszélgetésük, amelyben nem volt szó sem anyuról, sem pedig rólam. Persze apu elmondása alapján az egész hívás időtartama harminchét másodperc volt, de ez pont harminchét másodperccel volt több a megszokottnál. Miután leraktuk a telefont, egy pillanatig elgondolkodtam, aztán benyomtam a híváslistám kedvencei közül a második kontaktot. A kijelző hosszasan várakozott, majd a videóban megjelent a nagyi arca. – Baj van? – kérdezte azonnal, hunyorogva nézve a kamerába. – Nem, dehogy – nyugtattam meg azonnal. – Csak most beszéltem apuval, és szerettem volna megköszönni, hogy felhívtad. – Nincs mit – forgatta a szemét. – Megtettem, amit kértél. Megkérdeztem, hogy szüksége van-e valamire.

– Hallottam hírét a harminchét másodperces barátságotoknak – mosolyodtam el. – Ne szemtelenkedj! – vágta rá, de láttam rajta, hogy elrejti a mosolyát. A nagyival összesen talán egy percet beszéltem, mivel közölte, hogy online römipartiban van valami oldalon, úgyhogy hamar letettük, aztán visszamentem a focipályához, hogy megkeressem a melegítőmet. Ott és úgy volt, ahol és ahogyan hagytam, megkeményedve, összeszáradva a habtól, árván hevert a fűben. – Nagyszerű – emeltem fel, és az ölembe véve visszaindultam vele a mosókonyhába. A sötét szobában felkattintottam a villanyt, és örömmel vettem tudomásul, hogy ezúttal magam vagyok. Újra bedobtam a mosógépbe a melegítőmet, és amíg vártam, hogy elkészüljön, felültem az egyik szárítóra. Odakint besötétedett, mire lejárt a gép, és sípoló hanggal jelezte, hogy kivehetem a ruhát. Átraktam a szárítóba, és tovább várakoztam a lámpafényben üldögélve, miközben az ablak sarkaiban lévő hálót bámultam, amit egy óriási kaszáspók szőtt monoton tempóban. A szárítógép kattogásának szüneteiben beszűrődtek kintről az erdő esti hangjai. Huhogás, szél, neszezés, faágak ropogása. Összehúzva magamon a pulóverem cipzárját, türelmesen vártam, hogy a program lejárjon, majd az újabb sípoló hangot hallva kivettem a megszáradt melegítőmet, és kimentem a mosókonyhából. Az ott egyedül eltöltött idő túlságosan soknak bizonyult ahhoz, hogy a kétségeim újra marcangolni kezdjenek, és a verseny kezdete óta megannyi dillemát okozó „jó, hogy itt vagyok” kontra „mit keresek én itt?” felvetéseim közül ezúttal az utóbbi

győzedelmeskedett fölényesen. A nappalok még csak-csak elteltek, de úgy tűnt, az esték igazi kihívást jelentenek. Tudva, hogy ez a napszak apunak is üresebb, mint a többi, mert tétlenül telik, semmi értelmét nem találtam annak, hogy a Bükkben vagyok, ahelyett hogy mellette lennék. Mivel nem tartottam magam jó társaságnak, eszembe sem jutott visszamenni az étkezőbe, ahová a hűvös idő miatt behúzódtak a versenyzők netezni, vagy csak elütni az időt, ezért úgy döntöttem, inkább visszavonulok a faházunkba, és olvasni kezdem a magammal hozott könyvet. Az étkező épülete előtt elhaladva odabentről hangos lárma szűrődött ki, máshol azonban nem láttam senkit. Az erős szél megállás nélkül fújta a tábor körül minden irányban elterülő erdő fáit, a szabadtéri edzőtér egyik lánca nyikorogva mozgott, a padok és asztalok üresen árválkodtak a halvány világításban. Sietősen átvonultam a faházsorok között, majd a miénkbe belépve ösztönösen felkapcsoltam a villanyt, de azzal a mozdulattal le is oltottam, mert észrevettem, hogy Zsanett az ágyában fekve alszik. Az érkezésemre nem ébredt fel, ezért halkan leraktam az ágyamra a tiszta melegítőmet, mert nem akartam a szekrényben matatni a sötétben, nehogy felébresszem, majd óvatosan hátrálva kiléptem a házból, és becsuktam magam mögött az ajtót. A faházsoron állva a hűvös szél belekapott a hajamba, ezért a fejemre húztam a kapucnimat, és egy pillanatig tanácstalanul ácsorogtam, azon tűnődve, hogy mit csináljak. Egyáltalán nem voltam álmos, Zsanett miatt viszont nem kapcsolhattam villanyt, így maradt az a lehetőségem, hogy bemegyek, és mozdulatlanul fekszem a sötétben addig, amíg el nem nyom az álom. Ennél szinte minden alternatíva jobb programnak

bizonyult. Egy ideig hezitáltam, majd egyszerűen megfordultam, és a medencéhez indultam. Bíztam abban, hogy ebben az időben ott egyedül leszek, és amikor odaértem, elégedetten vettem tudomásul, hogy a medencében és a környékén sincs sehol senki. A nagy széltől folyamatosan fodrozódott a víz felszíne, szinte hullámokat vert az egyébként tükörsima felületre. Nem volt ideális az idő a hülyülésre vagy vízbe ugrálásra, így érthető módon a társaság, akik mindig ott lógtak, kihagyták az esti programot. A szélben ácsorogva körbenéztem, majd minden mindegy alapon leültem a szélére, azzal a szándékkal, hogy játszom egy kicsit, hátha eltelik az idő. A lábamat törökülésbe húzva elővettem a telefonomat, megnyitottam a játékomat, bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, és miközben a medencébe fújta a szél a felkapott leveleket és port, én megpróbáltam kizárni a fejemből minden gondolatot, és csak az applikációra koncentrálni. Nagyjából a harmadik sudokut indítottam el, amikor a szemem sarkából mozgást érzékeltem. Ösztönösen felnéztem a telefonomból, és odapillantottam. A medence másik oldalán Kornél érkezett meg, és éppen lehúzta a melegítőfelsőjének a cipzárját, levette, majd ledobta maga mellé a törülközőjével együtt, amikor észrevett engem, és meglepetten nézett rám. Nem hibáztattam érte, valószínűleg nem számított arra, hogy valaki a viharos szélben a medence szélén ül felhúzott kapucnival, és a telefonján csinál valamit, amikor köztudottan nincs térerő azon a helyen. Pár másodpercig amolyan „te meg mit csinálsz itt?” pillantással néztünk egymásra a medence két végéből, aztán egyszerűen tudomásul vette a szituációt, szó nélkül fejest ugrott a vízbe, és úszni kezdett felém.

A telefonommal a kezemben néztem, ahogyan gyorsúszással közelít, és valamiért teljes mértékben meg voltam győződve arról, hogy majd megáll előttem, hogy beszéljünk pár szót, vagy ilyesmi. De legnagyobb meglepetésemre, mielőtt odaért volna hozzám, Kornél oldalra fordítva a fejét vett egy mély levegőt, majd lebukott, és a víz alatt megfordulva elrúgta magát a medence szélétől, és már úszott is visszafelé, hogy egy újabb hosszt teljesítsen. Meglepetten néztem utána, és zavartan elmosolyodtam attól, hogy valószínűleg úgy ítélte meg, nem véletlenül üldögélek egyedül a medence szélén. Nyilván felfogta, hogy nem vágyom társaságra, ezt pedig maximálisan tiszteletben tartotta azzal, hogy levegőnek nézett. Ezt hihetetlenül szimpatikusnak tartottam, mivel így megspóroltunk egy kör kínos szóváltást a hatalmas semmiről. Kornél átúszva a medencét ismét fordult a másik oldalon, én pedig lehajtott fejjel a telefonomba néztem, és megállás nélkül irkáltam a számokat. Vagy négy hosszt leúszott, és amikor egy újabbal végzett, megállt pihenni. De szándékosan nem előttem, hanem a másik oldalon. Karjával lazán megkapaszkodott a medence szélén, és a fejét hátradöntve a víz felszínén, az ég felé bámult. Fogalmam sem volt, hogy az úszásnál mennyit szokás pihenni, de úgy ítéltem meg, Kornél elég sokáig várakozott, ezért félretettem magam mellé a telefonomat, és összehúzott szemöldökkel néztem, várva, hogy csináljon valamit. Ez nem igazán történt meg, továbbra is ott pihent a másik oldalon, karjával a medence szélét fogva, nekem háttal. Bíztam benne, hogy jól van, vagy lélegzik meg ilyesmi. – Minden rendben? – kiáltottam oda hangosan, megpróbálva túlüvölteni a süvítő szelet. Úgy tűnt, meghallotta, mert Kornél

ekkor megfordult, és mosolyogva nézett rám. – Persze – kiabálta. – Akkor jó – biccentettem. – Csak egy ideje ott lebegsz, vagy mi, nem tudom, nem ismerem a vizes kifejezéseket, de gondoltam, megkérdezem, hogy jól vagy-e, mert furcsán venné ki magát, ha görcsöt kaptál, vagy ilyesmi, én meg itt ülök, és végignézem – hadartam, és ösztönös mozdulattal a fülem mögé akartam tűrni a hajam, de a kezem beleakadt a kapucnimba. Kornél szórakozottan nézett rám a medencéből, majd mosolyogva kiemelte a karját, és hátrafésülte vizes haját. – Görcsöt? – kérdezte visszatartott nevetéssel. – Igen. A lábad… Tudod, a sérülés. A meccsen – magyarázkodtam. – Ja, kösz, de rendben vagyok – értette meg végül, hogy miről beszélek. – Oké – biccentettem, és felvettem a telefonomat, hogy új játékot indítsak. Kornél rögtön kapcsolt, hogy ezzel lezártnak is tekintem a beszélgetést, így visszafordult, és felkészült a további hosszakra a medence másik oldalán, majd elrúgta magát a vízben, és pillangózni kezdett. Zavartan elkaptam róla a tekintetem, és újra a játékra figyeltem, amikor is… A program kiírta, hogy elveszítettem a kört. Mi a franc? Felvont szemöldökkel néztem a táblázatra és a pirossal jelölt számokra, amiket vétettem. Elhűlve meredtem magam elé, és idegesen újat indítottam, azon gondolkodva, hogy ez mikor fordult elő utoljára. Nagyjából soha. Minden energiámmal a játékra koncentráltam, megpróbálva kizárni a külvilágot, azon belül is az előttem úszkáló kajakos srácot, de még akkor sem voltam elégedett,

amikor egymás után öt kört sikerült rekordidővel megnyernem. Ott volt az eredményeimnél az egy vesztes játék, amit már nem törölhettem ki. Marha jó. Addig bámészkodtam, amíg kifogott rajtam egy hülye kombinatorikus rejtvény, amit unaloműzésből játszom, és amit álmomból felkeltve is megoldok egy perc alatt. – Meg fogsz fagyni, Újvári Hanna – szólt Kornél hirtelen, mire kizökkentem a gondolataimból, és érdeklődve néztem a kajakos fiúra, aki ezúttal mellettem kapaszkodott meg a medence szélén. Annyira belemerültem az elveszített körbe, hogy észre sem vettem, amikor odaúszott hozzám. – Mi? – kérdeztem zavartan. – Hideg van – jegyezte meg, mire az újabb széllökéstől megborzongva megráztam a fejem. – Nem vészes. – Gyere be a vízbe – ajánlotta fel mosolyogva. – Biztos, hogy nem – szaladt ki a számon gondolkodás nélkül. A heves reakciómra Kornél csodálkozva nézett rám, és valamiféle magyarázatot várt. – Nem szeretem – tettem hozzá halkan, és azonnal rájöttem, hogy ennél lehangolóbbat nem is mondhattam volna egy srácnak, aki versenyszerűen kajakozik. – Nem szereted… – ismételte meg. – Nem igazán. – Víziszonyod van? – Nincs – ráztam meg a fejem. – Tudsz úszni? – Igen – vágtam rá azonnal. – Akkor nem értem – nevetett fel újra, és látszott rajta, hogy szórakoztatja az esetem. – Csak… – kezdtem, de megakadtam. – Soha nem voltam

nagyon oda az úszásért, strandolásért vagy bármiért, aminek köze van a vízhez – ismertem be. – Oké. Kérdés: mit csináltál gyerekkorodban nyáron? – pillantott rám érdeklődve. – Deriváltam – vágtam rá gondolkodás nélkül. Kornél hitetlenkedve nézett rám, mintha csak arra várna, hogy bevalljam, vicceltem, aztán amikor ez nem történt meg, hangosan felröhögött, szó nélkül ellökte magát, és elúszott. A telefonommal a kezemben ültem tovább, és új játékot indítottam. Újabb két hossz után Kornél megint megpihent, és ezt újra előttem tette. – És mit csináltál, amikor nem deriváltál? – kérdezte, szórakozottan nézve fel rám. – Integráltam – feleltem. A válaszomra Kornél mosolyogva megrázta a fejét, és az enyémbe fúrta a tekintetét. Fogalmam sem volt, hogy mit gondolhat, megtippelni sem tudtam volna, de a nézésétől egy kicsit zavarba jöttem, és lehajtottam a fejem, újra a telefonomba merülve. – Ha fázol, ott a pulcsim, vedd fel nyugodtan – szólt végül kedvesen, és a medence másik oldala felé biccentett. – Köszönöm, de nincs szükségem rá – feleltem. – Jó. De ha mégis kell, akkor csak… ott van – vonta meg a vállát a vízben, miközben a medence hullámai az állát verdesték, majd ismét elúszott. Meredten a telefonomba bámulva játszottam tovább a hideg esti szélben, és nem voltam biztos abban, hogy kontrollálni tudom a remegésemet, amit az okozott, hogy totálisan átfagytam. Nagyjából öt percig ültem még ott azon

gondolkodva, hogy miként fogadjam el mégis a felajánlott pulcsit. Kornél eközben megállás nélkül úszott, tippem sem volt, hogy meddig bírja még, én úgy ítéltem meg, hogy egy, maximum két hossz után fulladnék bele a medencébe, de sportember lévén neki ez szemmel láthatóan egyáltalán nem volt megerőltető. Mikor már egy pillanatig sem állt meg a remegésem, feltápászkodtam, megmozgattam a törökülésben elgémberedett lábamat, ami teljesen elzsibbadt, és kissé robotszerű mozgással sétáltam át a medence másik oldalára, ahol lehajolva felemeltem a fekete kapucnis pulcsit, és némi gondolkodás után belebújtam. Óriási volt rám, az ujjai egészen eltakarták a kézfejemet, és ahogy felhúztam a cipzárt, akaratlanul is magamba szívtam a pulcsiból áradó illatot. Zavartan a kapucnihoz nyúltam, és felhúztam azt is a fejemre, aztán úgy döntöttem, nem megyek vissza a másik oldalra, ahol eredetileg ültem, mert az furcsa lenne, hanem inkább lehuppantam oda, ahol Kornél cuccai voltak (cipő, törülköző), és újra a kezembe vettem a telefonomat. Minden bizonnyal látta úszás közben a vízből, hogy mi történik, de nem szólt semmit, nem állt meg újra előttem, hogy megjegyzést tegyen vagy önelégülten mosolyogjon. Nem foglalkozott velem, felajánlotta a pulcsiját, én pedig egy idő után elfogadtam, és ezt nagyjából letudtuk ennyivel. Örültem, hogy nem okoskodott, nem játszotta az agyát, nem vágta a fejemhez, hogy az előbb még nemet mondtam. Semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen csak úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Nem beszéltünk többet, nem állt meg direkt előttem, hanem még fél órát úszott kisebb megszakításokkal, miközben én leginkább csak ültem, és vagy játszottam, vagy pedig néztem, ahogyan úszik, lehetőleg úgy,

hogy ő ezt ne lássa. Nagyjából tizenegy volt, amikor Kornél a medence végéhez úszva megállt, majd mellettem kinyújtva a karját felkapaszkodott a szélére, és kiemelte magát a vízből. A mozdulattól minden izma láthatóvá vált, majd lazán felült mellém, és félrenyúlva felvette a törülközőjét, és megborzolta vele a vizes haját. – Te maradsz még? – érdeklődött, oldalra nézve rám. – Igen – mondtam. – De visszaadom a pulcsidat – húztam le a cipzárt, mire Kornél azonnal közbeszólt. – Hagyd, majd reggel – legyintett. – Biztos? – Biztos – biccentett, és hezitálva nézett rám. Látszott rajta, hogy szeretné megkérdezni, miért maradok, vagy hogy egyáltalán miért vagyok itt, de végül nem tette, csak felállt mellőlem. – Jó éjszakát – köszönt el. – Köszönöm, neked is – szóltam halvány mosollyal az arcomon, és utánafordultam, amikor elindult a faházak felé. Még mindig sántított egy kicsit. – Azt mondtad, rendben vagy – kiáltottam utána. Kornél megtorpant, és visszanézett rám. – A lábad – tettem hozzá. A kajakos fiú elmosolyodott, és szórakozottan odaszólt. – Jól áll a fekete, Újvári Hanna – mondta, majd megfordult, és elment. Elkerekedett szemmel néztem utána, aztán a rajtam lévő pulóverre, és értetlenül széttártam a karom. Ez meg milyen válasz volt? Egyedül maradtam a késő esti szeles időben, és összezavarodva üldögéltem a medence szélén, majd bezártam a telefonomon a játékot, és megnyitottam a galériámat. A mai

napon készített képeimet átlapozva rányomtam egyre, ami a focipályáról készült, és ujjaimmal széthúzva a képet addig nagyítottam, amíg végül csak egy, a távolban lévő személy látszódott, szinte kivehetetlenül homályosan. Kornél volt az. A fejemet megrázva bezártam a fotót, aztán feltápászkodtam a medence széléről, és visszamentem a faházunkba. Addigra Bernadett és Csenge is elaludtak, így csendben bementem a fürdőszobába, fogat mostam, és mivel teljesen átfagytam, úgy, ahogy voltam, bemásztam az ágyamba. A takaró alá bebújva, remegve próbáltam felmelegedni, és a telefonomon beállított háttérképet néztem, miközben odakint esni kezdett az eső. Összeszorult mellkassal bámultam a háttérképemen anyu mosolyát, ami minden este másképp festett, attól függően, hogy milyen napom volt. Ha szomorú voltam, az ő mosolyát is szomorúnak láttam, amikor hibáztam, az a mosoly a képen kifejezetten csalódottnak tűnt. Most azonban vidámnak hatott, mint aki jól szórakozik rajtam. A könnyeimmel küszködve bámultam a képét, és fogalmam sem volt, meddig hitethetem még el magammal, hogy a fotón mindig azt látom, amit látni akarok, csupán azért, hogy enyhítsem bennem a tátongó ürességet, amit a hiánya okoz, és az, hogy soha, de soha többet nem beszélhetek már meg vele semmit. Még egyszer félálomban kioldottam a telefonomat, és a főképernyőn megjelenő fényképet néztem, míg a rajtam lévő pulcsi illatát beitta a hajam, a párnám, az egész ágyneműm, és szerintem az agyam is, majd elaludtam.

10. – Csapatfeladat! Csapatfeladatra megyünk! – rontott be a faházunk ajtaján Zsombi, mire riadtan felültem az ágyamban, és álmosan néztem körbe. A kilencedikes érkezésére a lányok felé hajították a kezük ügyébe kerülő első tárgyat, jelezve, hogy nem kívánatos személy. Zsombi a kezét a feje elé tartotta, így védve magát a felé repülő párnáktól, cipőktől és töltőktől, majd kihátrált a házból, és becsukta az ajtót. – Akkor inkább itt várlak titeket – kiáltotta odakintről. – Azt jól teszed! És tanulj meg kopogni! – üvöltötte Zsanett, aki éppen melltartóban állt a tükrös szekrény előtt, amikor Zsombi ránk rontott. A szememet dörzsölgetve ültem az ágyamban, és ledobtam magamról a takarót, mire mindhárom lakótársam döbbenten nézett rám. Pók? Biztosan egy pók mászik az arcomon, azért merednek rám teljesen lefagyva. – Mi az? – kérdeztem rémülten. – Mióta vagy a csapatomban? – nézett rám Csenge teljesen ledöbbenve. – Micsoda? – meredtem rá értetlenül, és a fülem mögé tűrtem a hajam. Akkor vettem észre, hogy a pulóverem ujja teljesen elfedi a kézfejemet, és a megszokott piros helyett… Fekete. A fenébe, annyira fáztam az éjjel, hogy magamon hagytam, ami egy színek szerint összeállított csapatversenyen nem biztos, hogy megengedett. – Nem, ez nem – ráztam meg a fejem automatikusan. – Kint voltunk este sokáig a medencénél, és fáztam – magyaráztam. – A csapattársad, Kornél odaadta, és… – bújtam ki a pulcsiból gyorsan. – És visszaadnád neki? –

hajtottam össze sietősen, és felállva az ágyból Csenge kezébe nyomtam. – Persze – felelte furcsán. – Szóval… Csapatfeladat – köszörültem meg a torkomat. – Gyorsan összekapom magam, és jövök – indultam meg a fürdőszoba irányába. Rohamtempóban készültem el, majd vizes hajjal kirohantam a ház elé, ahol Bernadett, Zsombi és Lóri már vártak rám. Az éjjeli viharnak nyoma sem volt, a szikrázó napsütés már felszárította a vizes földet, és csupán néhány megtépázott faág emlékeztetett a tegnapi szélre. – Itt vagyok. Mit tudunk? – kérdeztem, és lehajolva bekötöttem a cipőmet, amire nem volt időm a nagy rohanásban. – Csak ennyi jött – adta át a piros borítékot Zsombi. Kivettem belőle a levelet, és elolvastam az instrukciót. Annyi állt benne, hogy reggeli után, délelőtt tíz órakor kezdetét veszi a csapatfeladat, és addigra mindenki álljon készenlétben a kapunál. – Semmi rejtvény? Utalás arra, hogy milyen típusú lesz? Valami? – forgattam a levelet értetlenül. – Semmi – rázta a fejét Zsombi. – Hát ez nem sok – fújtam ki a levegőt szaggatottan, és a feladat hírére újra elkapott a versenyszellem. A gyomrom azonnal görcsbe rándult, és egyfajta várakozással teli izgalmat éreztem. Ahogy körbenéztem, a többi faházból is hasonló lelkesedéssel vánszorogtak ki az ébredező versenyzők, a csapatfeladat híre hamar elterjedt, és mindenki találgatni kezdte, hogy mi várhat ránk. – Menjünk reggelizni, és hívjuk fel Kocsist – indult meg

Bernadett elsőként, mi pedig követtük. Az étkező épületében az asztalunknál ülve értesítettük a feladatról Kocsis igazgatót, akivel FaceTime-on beszéltünk. Gondterhelten nézett ránk a kijelzőn, és megpróbált lelkesíteni minket. – Bármi is a közös feladat, megoldjátok! És tudjátok, miért? – Mert okosak vagyunk? – kérdezte Zsombi. – Mert legyőzünk bárkit? – nézett a kamerába Bernadett. – Mert soha nem hagyjuk ki a lábnapot? – tippelt Lóri. – Mert a Szirtes csapata vagytok! – válaszolta meg inkább a saját kérdését Kocsis igazgató. – És milyen a Szirtes Gimnázium? – Középszerű? – gondolkodott Lóri. – Nem – forgatta a szemét Kocsis. – A legjobb! – emelte magasba az öklét az igazgató teljes extázisban. – Hol van Hanna? – kérdezte hirtelen. – Itt vagyok – szóltam, és amikor Zsombi felém fordította a telefonját, esetlenül integettem az igazgatónak. – Minden rendben? A szokottnál is halkabb vagy ma reggel – jegyezte meg, gyanakodva vizslatva a kamerán keresztül. – Igen, persze – bólogattam. – Nagyszerű. Akkor, Szirtes-csapat, húzzátok össze magatokat, csinálok egy screenshotot rólatok a nagy megmérettetés előtt. – Most? – nézett fel a tányérjából Lóri. – Igen. – Jó, de azért ezt még megehetem? Kell a protein – mutatta fel a villáját Lóri. – Nem bánom, kapd be gyorsan, aztán hadd csináljam meg a képet.

Lóri sietősen rágni kezdte a falatot, miközben mi összepréselődtünk annyira, hogy mindannyian benne legyünk a kameraképben, aztán Lóri is csatlakozott, és a száját megtörölve belevigyorgott a képbe. Az igazgató egymás után vagy négyszer lenyomta a képernyőfotózást, amíg mi türelmesen pózoltunk, majd közölte, hogy most azonnal kirakja a suli oldalára, hogy még láthassuk a jókívánságokat. – Azt inkább kihagynánk – jegyezte meg Zsombi visszatartott nevetéssel. Kocsis nem foglalkozott a megjegyzéssel, eltökélt szándéka volt azonnal posztolni, így kinyomtuk a hívást, és inkább befejeztük a reggelinket. A környező asztaloknál mindenki színek szerint ült, és halkan diskurált a közelgő feladatról. Ezúttal senki nem jópofizott másokkal, a csapatverseny hírére hirtelen bezárultak a négyesek, ezen a reggelen nem volt külsős barátság, ellenfélként ültünk ott mindannyian, tudva, hogy a mai napon egy újabb csapat búcsúzik az Iskolák Országos Versenyétől. – Sok sikert nektek – állt meg mellettünk Máté, amikor a sárga csapat végzett a reggelivel, és kifelé indult. Ma reggel ő is kimértebb volt a szokásosnál, de nem hibáztattuk érte, valamennyi versenyző így viselkedett. – Köszönjük, nektek is – mosolyogtam rá bátorítóan. – Mire tippeltek? – kérdezte, a székem támláját fogva. – Erőnlétire számítunk – avatta be Zsombi. – Mi is – biccentett. – Csak ügyesen – fordult körbe. – Úgy lesz, haver – intett neki Lóri. A sárga csapat kivonult az étkezőből, mi azonban maradtunk még, mert vártuk, hogy Lóri feltöltse a megfelelő mennyiségű

proteinnel a szervezetét. Közben megírtam apunak, hogy csapatfeladatra indulunk tízkor, ő pedig csak annyit válaszolt, hogy nagyon szorít, és azonnal értesítsem, ha végeztünk. Az étkező kezdett kiürülni, közelgett a tíz órás indulás időpontja. A ránk váró feladaton gondolkodva két ujjam közé fogtam egy hajtincsemet, és idegesen birizgáltam, majd összeráncolt homlokkal megszagoltam. Már hajat is mostam, mégis éreztem Kornél pulcsijáról a parfümjének illatát. Mi a fenét használ, amit a sampon sem mos ki? A szememet forgatva elengedtem a hajamat, és a fülem mögé tűrtem, majd amikor Lóri befejezte a reggelijét, és leöblítette úgy félliternyi narancslével, felálltunk az asztaltól. Az ajtón kilépve szinte beleszaladtunk a fekete csapatba, akik akkor érkeztek a késői reggelihez. Összesen tíz percük volt az indulásig. – Gyorsan – tanácsolta nekik Bernadett, nyitva tartva előttük az ajtót. – Rohanunk – bólintott Csenge, és átbújva a vízilabdás lány karja alatt, a csapatával együtt bement az étkezőbe. Sietniük kellett, ezért semmit nem kommunikáltunk egymással, a két csapat csupán helyet cserélt az ajtóban. A kapu előtt négyes csoportokban ácsorogtak a különböző színű ruhát viselő csapatok, akikhez a saját pedagógusaik társultak, biztatva őket az indulásra. Valamennyi csapatnál ott volt a tanár, volt, amelyik egy versenyző vállát masszírozta, más a telefonján mutatott instrukciókat, megint más pedig laza énekelgetéssel próbálta oldani a feszültséget. Utóbbi a sárga csapat tanára volt, Mátéék azonban nem énekeltek vele, hanem csak gondterhelten meredtek rá. Egyedül mi álltunk ott kísérő

tanár nélkül, a kerítéshez félrehúzódva a többi csapat elől, és a gyenge jelerősségben a suli oldalára kirakott képünk alatti kommenteket olvasgattuk. Úgy tűnt, a Szirtes diákjait továbbra is teljesen hidegen hagyja, hogy mi élünk vagy halunk éppen a Bükkben. Éppen bezártam a Facebookot, és lezártam a telefonomat, amikor felvillant egy értesítésem. Ez két okból kifolyólag is szörnyen meglepett. Az egyik, hogy az értesítés az Instagramról jött, ahová ezer éve nem töltöttem fel új tartalmat. A másik, ami még meglepőbb volt számomra, az a lájkoló fél volt: krnl1111. Nem tűnt ismerősnek a felhasználó neve, ezért megnyitottam az Instát, és megnéztem a képet, amire a lájk érkezett. Egy ősrégi, két évvel ezelőtt feltöltött fotómra jött a reakció, vagyis jött volna, de… Akárhogy néztem a fotó alatti lájkolók listáját, már nem volt ott a neve. – Mi a… – motyogtam értetlenül. Láttam az értesítést, mégsem volt új kedvelés a képen. Csodálkozva ütöttem be a keresőbe az értesítés szerinti felhasználónevet, aztán amikor rámentem a profilra, az elém táruló képek alapján azonnal rájöttem, hogy kié. Kornélé. Visszatartott lélegzettel meredtem az oldalára, és a fejemet megrázva próbáltam értelmezni a történteket, összegezve a tényeket. A kajakos srác minden bizonnyal megnézte az Instagramomat. Az is biztos, hogy ezt most tette, reggeli közben. Egyrészt, mert most érkezett az értesítés, másrészt, az étkezőben van net. Szóval megnézett, de nem követett be. Ami annyit tesz, hogy észrevétlenül akart nézelődni nálam. Ami még száz százalékig biztos volt, hogy bár nincs sok új képem, mégis egészen sokat kellett átnéznie, ha lepörgetett a két évvel ezelőtti

fotóig. Ott lájkolt egyet. Aztán visszavonta a kedvelést. De miért? Nyilván azért, mert véletlenül történt. És nem akart beégni azzal, hogy elárulja magát, és azt, hogy kutakodott egy kicsit. Az oldalamról eltűnt a bizonyíték, a másodperc töredéke alatt visszavont lájk nélkül olyan volt, mintha semmi nem történt volna. Zavartan a fülem mögé tűrtem a hajamat, és elfojtottam a mosolyomat. Vajon számol azzal, hogy kaptam egy értesítést? Hamarosan kiderült, hogy nem. A fekete csapat kivonult az étkezőből, és a kapu előtt beálltak a tömegbe, hogy várják az indulást. Óvatosan Kornélra pillantottam, de nem nézett felém, a csapattársaival beszélgetett. Ekkor már biztossá vált számomra, hogy azt hiszi, nem tudok róla. Pedig tudtam. – Min mosolyogsz, Hanna? – érdeklődött Lóri, aki látva a jókedvemet, automatikusan együttérzett velem, és függetlenül attól, hogy nem tudta, ezt minek köszönhetem, velem együtt örült. – Csak… – legyintettem. – Csak várom, hogy mi lesz – feleltem. – Ja, én is – bólogatott. – Azt dumáltuk, amíg a telefonodba merültél, hogy az erőnléti feladatnál bízzátok Zsombikával rám és Bernadettre a dolgokat. Megoldjuk. Az ő karja és az én lábam együtt büntet. Érted – tervezgetett. – Persze – értettem egyet, és még egy pillanatra a fekete csapat irányába fordítottam a fejem, amikor is megérkezett a főszervező, és megállt a versenyzők előtt. – Csapatok! Indulás! A kisbuszok szélvédőjén van egy színes matrica. Mindenki üljön be a saját csapatszínével ellátott járműbe – közölte. – Mi lesz a feladat? – kiáltott előre Zsanett, aki a versenytársaival várakozott.

– Kiderül… – válaszolta meg titokzatosan a szervező, és kinyitotta a kaput, amin megindultak a csapatok. Elsőként az arany színt viselő tavalyi győztesek, utánuk Mátéék, mindenki más pedig kissé lemaradva, csordaként vonult át a bejáraton. Mi, akik a kerítésnél húztuk meg magunkat, nem tudtunk oldalról benyomulni a sorba, ezért megvártuk, hogy a legtöbben kiérjenek a nagy kapun, és szinte utolsóként, a szürke csapat tagjaival indultunk el. A táborban maradt tanárok buzdító és lelkesítő szavakat kiáltottak a saját diákjaik után, mi meg már azt hittük, minket nem búcsúztat senki, amikor Titanilla tanárnő egy kávéscsészével a kezében, napszemüveggel a fején botorkált felénk. – Gyerekek, már indultok is? – kérdezte ráérősen. – Igen – felelte Bernadett dühösen. – Még jó, hogy éppen elcsíptelek titeket. Jó mókát, ügyesek legyetek – szólt, bár jobban tette volna, ha hallgat. – Köszönjük. A tanárnőnek pedig jó medencézést és napozgatást, amíg mi megpróbálunk versenyben maradni – közölte Bernadett. – Köszi – vigyorgott a tanárnő, aki nem vette az iróniát, vagy csak nem érdekelte, és a többi tanárhoz lépve megkérdezte, hogy kinek mi a programja. Unottan forgatva a szemünket elfordultunk Titanilla tanárnőtől, és egy mély sóhajjal átléptünk a kapun. Kint voltunk a táborból. Az erdei ösvényen lefelé haladva ahhoz a parkolóhoz értünk, ahol a kiesettekre szoktak várakozni az Iskolák Országos Versenyét szponzoráló cég buszai, amik hazaviszik őket. Ezúttal azonban nem a versenytől búcsúzókat szállították, hanem az

összes résztvevőt. Amikor odaértünk, már csak két kisbusz várakozott, a többi már elindult. A szélvédőn lévő piros jelzést látva beszálltunk a járműbe, és köszöntünk a sofőrnek. – Mind megvagytok? – pillantott hátra, amikor elhelyezkedtünk. – Igen – felelte Bernadett. – Hová megyünk? – próbálkozott Zsombi, de hamar kiderült, hogy eredménytelenül, mert a sofőrünk egy szót sem szólt, csak elindult a kanyargós erdei úton. Lefelé. Az ablakon kinézve, homlokomat az üvegnek nyomva a fás tájat figyeltem, miközben a gondolataim a verseny körül forogtak. És az Instagram-értesítésemen. Hosszasan kifújva a levegőt a kezembe vettem a telefonomat, amin a tábort elhagyva azonnal feléledt a térerő, és a mobilnetem is ezerrel pörgött, majd a keresési előzményeimet átnézve rányomtam a névre. krnl1111. Feltöltött képek száma: 2092. Követett személyek száma: 132. Kornélt követő személyek száma: 572. A számokat látva unottan sóhajtottam, és eszembe jutott, hogy volt, amikor az én életemet is befolyásolta, sőt, meghatározta a közösségikre feltöltött semmitmondó, beállított és szétfilterezett fotók sokasága. Aztán többé már nem posztoltam semmit. Már nem célom elhitetni a világgal, hogy tökéletes az életem, mert nem az. A kajakos srác profilját nézegetve rengeteg edzés- és versenyképet találtam, töltött fel érmekről és eredményekről is fotókat, volt sok kajakos képe, de volt bőven haverokkal bulizó fotó is, vagy csak egyszerű életképek a hétköznapokból. Minden fotóját számtalan reakció kísérte, sok-sok kommentet kapott arról, hogy milyen jól néz ki (a követett-követő szám arányai

miatt gyanítottam, hogy idegen lányoktól is), de volt, aki egyszerűen csak azt írta oda neki, hogy szexi. Oké, gondoltam, eleget láttam, elég is volt az agypusztításból. Unottan bezártam Szexi Kornél profilját, és elraktam a telefonomat a zsebembe. A kisbusz kanyarogva haladt az erdőben, majd rátért egy útra, én pedig az előttem lévő ülés támláját átkarolva átnéztem a szélvédőn, és leolvastam a táblát. – Oké, kiértünk az erdőből – pislogott nagyokat Lóri. – Valami tipp, hogy hová megyünk? – Diósgyőr felé – mondtam erősen gondolkodva. – A várba megyünk! Tuti, hogy a diósgyőri várba megyünk! – kiáltotta Zsombi. Ennek Bernadett és Lóri is nagyon örült, így rögtön számításba vették, hogy ott vajon milyen erőnléti feladat vár ránk. Borzasztóan lelkesnek tűntek, már mindenféle lovagi tornát számításba vettek, Zsombi guglizott, és egymás után olvasta fel, hogy milyen programok szoktak ott lenni. Csendben hallgattam őket, és miközben kibámultam az ablakon, a karomon lévő karkötőmet tekergettem, egyre inkább tartva attól, hogy a többiek legnagyobb bánatára a szervezők valami olyasmit találtak ki a versenyzőknek, amire senki nem számít. És így is történt. Mert nem a diósgyőri vár volt a végállomás. Hanem egy miskolci iskola. – Végállomás, telefonokat a buszon hagyni! – nyitotta ki az ajtót a sofőr. – Ezt nem értem – motyogta Lóri, amikor a busz leparkolt az iskola előtt. – Hol a vár? – forgatta a fejét. – Hát, az itt nincs – válaszolta neki a vezető, majd újra megismételte, hogy szálljunk ki. Amikor kimásztunk a

kisbuszból, sok szerencsét kívánt nekünk, majd a homlokát vakargatva ránk nézett az ablakból. – Veletek van a dögös tanárnő? A kollégám említett valami ilyesmit… – Nem – hárította azonnal Bernadett, mert éppen elég volt neki feldolgoznia a tényt, hogy nem lovagi tornán vesz részt, és egyáltalán nem mutatott hajlandóságot arra, hogy a történelemtanárnőnknek férjet keressen. A sofőr csalódottan vette tudomásul, hogy nem azt a csapatot szállította, így elgurulva előttünk leparkolt a többi kisbusz mellé. A környéken senki nem volt a versenyzők közül, a többi csapatot sehol nem láttuk, így más választásunk nem volt, értelemszerűen be kellett mennünk az épületbe. Az iskola körül lévő járókelőket látva furcsán éreztem magam a délelőtti órában a piros melegítőmben, a verseny miatt hajlamos voltam elfelejteni, hogy mindenki másnál a szokásos módon zajlik az élet. Éles volt a kontraszt a hétköznapi élet és az Iskolák Országos Versenye között. Ez egészen addig nem is tűnt fel, amíg nem tapasztaltam a saját bőrömön. Mert amíg én sportosan öltözve, valami lovagi tornára vagy más erőnléti feladatra készültem, addig megfeledkeztem arról, hogy mindenki más a megszokott módon tölti a délelőttjét. – Menjünk be – javasolta Bernadett, és megindult a nyitott ajtó felé. Kizökkenve a gondolataimból szó nélkül követtem, magammal rángatva Lórit is, aki mindenképpen át akart menni a szemben lévő fagyizóba. – Most nem lehet, versenyen vagyunk – emlékeztettem. – Jó, de kifelé? Ha végeztünk? – érdeklődött. Úgy tűnt, a civilizált környezet hatására őt is magával ragadta a normális élet minden apró részlete. Mint például a fagyizás. Olyanok

voltunk, mint egy csapat állatkertből szökött majom, akik a városba beszabadulva mindent ki akarnak próbálni, holott összesen csak három napja jöttünk el otthonról. Ez sokunknak mégis tartalmasabb három nap volt, mint a diákok többségének az egész nyári szünet. – Meglátjuk – hagytam rá, hátha ezzel a fél ígérettel rá tudom bírni a feladatra való koncentrálásra. Eközben az utolsó busz is begurult a suli elé, és a szürke csapat mind a négy tagja kipattant a járműből. – Siessünk – sürgetett minket Bernadett a válla felett átnézve, mi pedig követve a vízilabdázó lányt, beléptünk az iskola épületébe. Furcsa volt az elmúlt napok tábori környezete után az iskolai miliő. A nyitott ajtón belépve a fülkéjéből ránk néző portás szótlanul biccentett egyet az aula irányába, mi pedig továbbmentünk. Az aulába beérve azonnal betöltötte orrunkat a semmivel össze nem hasonlítható iskolai illat. A néma csendben visszhangzott minden léptünk, a levegő a kinti nyári meleg ellenére is hűvös volt a téglaépület hatására, mi pedig egymásnak háttal, egy kis kört alkotva néztünk körbe, hogy most merre tovább. Senki nem várt minket, senki nem adott instrukciót, a többi csapatot sehol nem láttuk. Magunknak kellett rájönnünk, hogy mit várnak tőlünk. – Ott! Nézzétek! – szólt Lóri, és bár halknak szánta, a síri csendben szinte kiáltásnak hatottak a szavai. A lépcső melletti falon lévő parafa táblára mutatott, amin a szünidő elkezdése előtti utolsó hírek, és néhány nyári tábor szóróanyaga mellett két színes lap árválkodott. Egy piros és egy szürke. A többiek már minden bizonnyal levették a sajátjukat.

Futólépésben odarohantunk a táblához, és miközben Bernadett azt motyogta megállás nélkül, hogy „legyen a tornaterem rajta, legyen a tornaterem rajta!” Zsombi levette a lapot, és felolvasta. – Első emelet huszonhatos terem. – A francba – dobbantott egyet a lábával Bernadett idegesen. – Nyugi – néztem rá a lehető legmegnyugtatóbban, és megszorítottam a karját. – Megcsináljuk, akkor is, ha nem erőnléti. – Rendben – bólogatott, megpróbálva erősnek tűnni, de azért láttam az arcán átsuhanó csalódottságot. A lépcsőfokokat kettesével szedve rohantunk felfelé, miközben a szürke csapat utolsóként akkor ért oda a parafa táblához, és leolvasták az üzenetüket. A lépcsőfordulóból még hallottam, hogy az övék a huszonnyolcas. Tehát minden csapat külön teremben hajtja végre a feladatot. Oké, semmi gond, akkor ez valami logikai lesz. Lóri szinte feltépte a huszonhatos számmal ellátott ajtót, és berontott rajta, mi pedig követtük. – Haver, itt nincs semmi – fordult körbe széttárt karral. Valóban, a teremben a szokásos felszerelésen kívül (padok, asztalok, tábla, szekrények) semmi olyat nem vettünk észre, ami a feladathoz kellhet. – Talán sokat késtünk, és… és kiestünk – suttogta Zsombi elfehéredve. – Nem – ingattam a fejem. – Volt még egy csapat utánunk – szóltam, benézve a padokba. – Talán valami tesztet írunk, vagy ilyesmi, és mindjárt hozzák hozzá a papírokat – gondolkodott Lóri. – De a fenébe! – szitkozódott, mire valamennyien kérdőn néztünk rá. – Nincs

nálam toll – avatott be minket abba, amitől ennyire bosszús lett. – Nem, Lóri, szerintem kell itt lennie vala… – mondtam, kirántva a tanári asztal fiókját. – Bingó – mutattam fel egy tabletet diadalmasan. – Szép volt – mosolyodott el Zsombi. – Kapcsold be! – sürgetett Bernadett, és a többiek türelmetlenül álltak előttem, amíg én benyomtam a gombot. Mind a négyen visszatartott lélegzettel néztük, hogy mi fog történni. A kijelzőn egy visszaszámláló jelent meg. Két perc negyven másodpercet mutatott. Aztán harminckilenc. Harmincnyolc… És így tovább. – Haver, szerintem futás – ámult el Lóri. – Mi? – nézett rá csodálkozva Zsombi. – Az az izé fel is robbanhat! Mi van, ha azt jelzi? – pánikolt be. – Vagy esetleg, mivel ez egy teljesen biztonságos verseny gimnazistáknak való feladatokkal, a visszaszámlálás csak azt jelzi, hogy egységesen minden csapat egyszerre kezdi majd a feladatot – szóltam. Bernadett és Zsombi elfojtott nevetéssel figyelték, ahogyan Lóri átgondolja a hallottakat, majd határozottan biccentett egyet. – Jó, vágom, talán erre nagyobb esély van – ismerte be. – De azért mégis, fő az óvatosság – tette hozzá, és maga előtt felfordított egy padot, majd az asztal mögött fedezékbe húzódva várakozott. Hagytuk, hogy Lóri kommandósat játsszon, és amíg a kijelzőn monoton tempóban fogytak a másodpercek, mi hárman, összenéztünk. – Mi lesz ez? – rágta a szája szélét Zsombi.

– Talán IQ-teszt – gondolkodott Bernadett. – Én is valami logikaira számítok – biccentettem. – Vagy valami szintfelmérő? – tippelt Zsombi. – Szerintetek a többi csapat is pánikol? – kérdezte Lóri. – Egészen biztos – feleltem a karkötőmet tekergetve, és vadul zakatoló pulzussal néztem a tabletre. Egy perc volt hátra. Ami keservesen hosszúnak tűnt. A teremben néma csendben figyeltük a visszaszámlálást, semmi más nem hallatszott, csak a szapora lélegzetünk. A folyosóról semmi zaj vagy lárma nem szűrődött be, a többi teremben a zárt ajtók mögött rajtunk kívül még tizennégy csapat várta, hogy megkapjuk a feladatot. Aminek a végén valaki elbúcsúzik az Iskolák Országos Versenyétől. – Jól vagytok? – pillantott körbe Zsombi falfehéren. – Igen – biccentett Bernadett. – Igen – bólintottam én is határozottan, hátha erőt tud meríteni a tettetett magabiztosságomból. – Én is – lépett oda hozzánk Lóri. – Ha mégis robbanna, lerúgom azt a szart, aztán meglátjuk, ki az erősebb – határozta el magát. Úgy tűnt, az izmos vádlijú csapattagunk teljesen más terveket szőtt, mint mi, akik megpróbáltunk felkészülni a feladatra. – És három, kettő, egy… – suttogta Zsombi. Lóri megkönnyebbülésére a tablet sértetlen maradt az idő lejártát követően, a visszaszámoló applikáció átváltott egy videóra, amin megjelent Horváth Róbert, az IOV főszervezője. – Köszöntöm a versenyzőket! – szólt a felvételen. – Mint tudjátok, az Iskolák Országos Versenye egy csapatfeladatokból álló rendezvénysorozat, ahol valamennyien ellenfelek vagytok –

mondta. – Ellenfelek, de nem ellenségek – tette hozzá. – A tegnapi napotok versenyfeladat nélkül telt, így lehetőségetek nyílt az élménytáborban megismerkedni egy kicsit egymással… Ó, a francba! Kínosan felszisszenve lesütöttem a szemem, és magamban mérgelődve tudtam, hogy ezúttal nagy bajban vagyunk. Mert a négyesünk szinte bármilyen feladatban jó eséllyel indul, kivéve egyet. Társas kapcsolatok. Az nagyon nem az erősségünk. A többieknek csak a főszervezőt tovább hallgatva kezdett derengeni, hogy miről van szó, én pedig magam előtt összefont karral álltam mellettük. És igazam volt. Hamarosan elhangzott a videóban a pontos instrukció: – A beszédemet követően a táblagépeken elindul egy program, amin egymás után megjelenik az Iskolák Országos Versenyének összes jelenleg is versenyben lévő résztvevőjének a fényképe. A fényképek alatt két kitöltendő sávot találtok. Az első helyre a csapat színét kell beírni, a másik sávba pedig a részt vevő versenyző nevét. A képek felett láthatjátok, hány másodpercetek maradt a válaszra. Az előző képre nem lehetséges visszalépni. A helyes válaszokat a rendszer zöld pipával jelzi, a hibás válaszokat piros x-szel. Rossz válasz esetén lehetőségetek van új próbálkozásra, egészen addig, amíg az idő le nem jár, és a kép nem vált át a következő versenyzőre. A végén a program összesíti az eredményeket, a legkevesebb helyes választ magának tudó csapat pedig elbúcsúzik a versenytől. Mindenkinek sok sikert! – fejezte be, a kijelző pedig újra elsötétült. – Jól értem? – szólalt meg Lóri a fejét vakargatva. – Annyi a feladat, hogy megmondjuk a versenyzők nevét? – Igen – bólintott Zsombi, és látszott rajta, hogy nagyon

kutakodik az emlékeiben, csakúgy, mint Bernadett és én is. – Ennyi? – röhögött fel Lóri. – Ez semmi. Egy csomó mindenkit ismerek. Ott vannak a csávók, akikkel gyúrok. Meg a csajok, akik mellettünk ülnek az étkezőben, meg ott van az a négy kocka gyerek – kezdte el sorolni a saját stílusában. – Ez rendben van, Lóri, de tudod a nevüket és a csapatszínűket? – kérdezte Bernadett. – Ja, nem – húzta el a száját. – Az elég baj, mert az algoritmus nem hiszem, hogy elfogadja a csaj meg csávók kifejezéseket névnek – dörzsölte meg az arcát Zsombi. – Oké, akkor ez így mégsem annyira könnyű – bólogatott Lóri gondterhelten. – De Hannának jó a memóriája! Versenyen is volt vele, emlékszik mindenre – fordult hozzám hirtelen. – Várj, ez nem így működik – hadakoztam azonnal. – Tényleg jó a memóriám, de ez esetleg arra elég, hogy az arcokat csapatszínekhez tudom kötni. A neveket nem tudom kitalálni, ha nem hallottam előzőleg – érveltem. – Mennyit kéne tudnunk? – kérdezte Bernadett, rám nézve. – Velünk együtt tizenöt csapatszín és hatvan név – mondtam kapásból, és riadtan néztem a kezemben tartott tabletre, amin hirtelen elindult az applikáció. És kezdetét vette a verseny. – Ne, ne, még ne! Nem készültünk fel, állítsd le, Hanna! – kiáltott rám Zsombi hisztérikusan. – Nem én voltam, automatikusan elkezdődött – feleltem idegesen. A kijelzőn egy srác képe jelent meg, aki még csak ismerősnek sem tűnt. A fotó felett megindult a harminc másodperces visszaszámláló. – Fél perc? Fél percünk van egy emberre? Most komolyan? –

dühöngött Bernadett. – Ismeri valaki? – kérdezte Lóri a fejét kapkodva. A többiektől nem jött válasz, meredten nézték a fotót. – Vagy legalább a csapatszínét? – tette hozzá. – Nem – ismerte be Bernadett. – Várj, várj – tette fel az ujját Lóri. – Láttam ezt a gyereket tegnap! – Milyen színben volt? – kérdezte Zsombi, izgatottan megrázva Lóri karját. – Haver, ne ráncigálj, ez nem segít. Éppen agyalok – szólt rá a fejét rázva. A fotót nézve erősen koncentráltam, megpróbálva kizárni a többiek lármáját, és kizárólag a képen szereplő fiúra figyelni. Láttam már. Az étkezőben. Összeütköztünk a sütipultnál. Mosolyogva elnézést kért, és maga elé engedett. A ruhája pedig… – Világoszöld – mondtam ki hirtelen, és sietősen beírtam a csapatszín rubrikájába, a program pedig rögtön kipipálta. A válasz helyes volt. – Szép volt, Hanna – pillantott rám elismerően Zsombi. – A nevét nem tudod véletlenül? – kérdezte Lóri. – Nem – ráztam meg a fejem. – Oké, nem baj, ez is több, mint a semmi – ajándékozott meg egy mosollyal Zsombi, és a tabletre nézve vártuk, hogy leteljen a maradék pár másodperc. Amikor a srác képe eltűnt, egy másik töltődött be. – Kornél, fekete csapat – vágta rá Bernadett elsőként, abban a pillanatban, amikor megláttuk a kajakos srác képét, akit természetesen mindannyian ismertünk.

Beírtam csapatszínhez a feketét, névhez pedig annyit, hogy Kornél, a program pedig helyes megoldásnak vette, és már tovább is ugrott. Egy pillanatra még láttam a fotót. Furcsa volt a megszokott, fekete egyenmelegítő helyett az iskolája által küldött jelentkezési fotóját látni, amin fehér pólóban volt. – Hanna, írd be! – zökkentett ki a gondolatomból Zsombi, mire megráztam a fejem, és az új fotót néztem. – Barna csapat, Zsanett – ütöttem be. És ezt is eltaláltuk. Már öt helyes válaszunk volt (két telitalálat, és egy csapatszín név nélkül), ami a többieket örömmel, engem viszont aggodalommal töltött el. Mert a feladat elején felugró ismerős képek kifutása egyértelműen arra engedett következtetni, hogy hamarosan kifogyunk a biztos válaszokból, és marad a találgatás, vagy rosszabb esetben a feladás. A feladat olyan hirtelen indult el, hogy észre sem vettük, hogy leülni sem volt időnk, a teremben a tanári asztal előtt álltunk, és a kezemben tartott tabletet bámultuk kiszáradt szemmel, mivel még pislogni is elfelejtettünk, annyira feszülten figyeltük a kijelzőn szereplő fényképeket. – Én nem tudom – rázta meg a fejét egymás után harmadszorra Lóri idegesen, amikor egy újabb fotó jelent meg. – Én sem – közölte Bernadett. – Passz – sziszegte Zsombi kínosan. – Biztos, hogy versenyző? – hunyorgott a képre Lóri. – Gondolom – fojtotta el a nevetését Zsombi, aztán, mint akiknek minden reményük bennem van, feszülten figyeltek, arra számítva, hogy majd én megmondom legalább a csapatszínt. – Hanna? Lejár az idő – suttogta Bernadett.

– Tudom, de… nem rémlik – bámultam a fotót, és próbáltam a lány arcát valamilyen eseményhez kapcsolni. Biztos, hogy nem volt ott az éjszakai feladaton. Sem a focipályánál. Az étkezésekkor valószínűleg elkerültük egymást. A táborba érkezéskor külön ültek a csapatok, és ahogy felelevenítettem az emlékeimet, meglett. – Sötétkék – mondtam ki, és az utolsó másodpercben sikerült beütnöm a tippet. A program elfogadta. – Honnan tudtad? – kerekedett el Lóri szeme. – Nem tudom, beugrott – legyintettem hanyagul. A fülledt osztályteremben dőlt rólunk a víz, egyrészt az izgalomtól, másrészt pedig a rekkenő hőségtől. A nap az ablakokon át tűzött a terembe, a levegő nem mozdult, mi pedig egymáshoz közel állva bámultunk a tabletre, ami az időjárási viszonyoktól függetlenül is megizzasztott volna minket. Merthogy a csapatszíneket kisakkoztuk, de a nevek közül egyre több rubrikát hagytunk szabadon. Hatvan név. Összesen ennyit kellett volna megjegyeznünk a verseny kezdete óta, úgy, hogy abból egy teljes napunk szabad volt, így szólhatott volna kizárólag az ismerkedésről. De nem arról szólt. Tudtam, a verseny szervezői szándékosan ilyen feladatot adtak nekünk, nyilván érdekes pszichológiai szempontból, hogy mennyire közömbösek vagyunk egymás iránt, miközben minden adott lett volna ahhoz, hogy az összes résztvevő csapat színét és versenyzőjének nevét megtudjuk. – Máté, sárga csapat – kiáltotta Lóri, amikor már az ötödik képet hagytuk név nélkül, és végre megláttunk egy ismerős arcot. A válasz természetesen helyes volt, de már közel sem

örültünk annyira, mint a feladat elején. Keservesen teljesítettünk, a kijelzőn lévő részeredményünkre inkább rá sem néztünk, és őszintén csak abban bízhattunk, hogy egy másik csapat még nálunk is antiszociálisabb, és esetleg ők esnek ki. De ebben nem lehettünk biztosak, és a felugró képeket bámulva éreztük, hogy ezúttal komolyan rezeg a léc. – Ki fogunk esni – közölte halkan Zsombi. – Nem fogunk – válaszolta rá Bernadett. – Őt ismerem – mutatott a fotóra. – Lila csapat, az egyik szinkronúszó lány. Bogi. Rögtön beírtam a választ, ami helyes volt, így a program átugrott a következőre. – Na végre, itt a nevet is tudom – bámultam a képre. A sajátom volt. A bejelentésemre a többiek mindhárman felnevettek, mert ezt viccesnek tartották, függetlenül attól, hogy egyébként majd’ szétvetett minket az ideg, amiért alulteljesítettünk. Mind a négyen más feladatra számítottunk, és tudtuk, hogy bármiben jobban működtünk volna csapatként. Akár szellemi próbatétel, akár erőnléti feladat várt volna ránk, azt megoldjuk. De ami másokkal kapcsolatos… Az kifogott az introvertált társaságunkon. Még egymást sem ismertük eléggé, nemhogy a többi csapat összes versenyzőjét. Ettől függetlenül igazat kellett adnom a verseny szervezőinek, a feladat tökéletes volt, csak sajnos nem nekünk. Hiszen mit ér egy verseny, ha azt sem tudjuk, kik ellen játsszuk? Ahogyan egymás után pörögtek le a másodpercek olyan versenyzők képeivel, akiket nem ismertünk fel, mind a négyen csendben vártuk, szinte feladva az egészet. Mert ez nem egy olyan feladat volt, ahol időközben lehetsz jobb.

Nem fogod hirtelen megismerni a képen szereplő arcot, nem fogod kitalálni a nevét, ha eddig nem figyeltél fel rá, vagy nem méltattad annyira, hogy megkérdezd, majd megjegyezd a nevét. Ez egy olyan típusú megmérettetés, ahol rögtön tudod, elbuktál, de kénytelen vagy végigcsinálni, mert nincs más választásod. Mind a négyünket marcangolt a bűntudat, hiszen pontosan tudtuk, hogy elszúrtuk, csak már nem változtathattunk rajta. Valamennyien a táborban töltött időt gondoltuk újra magunkban, azon rágódva, hogy mennyi alkalmunk lett volna máshogy csinálni. Bernadett abszolút magányos típus, általában jön-megy, úszik, keveset kommunikál, és elvan magával. Zsombi még kölyök, ezért úgy is viselkedik, kiválaszt magának valakit, akiért szinte rajong (ebben az esetben Máté), és rajta lóg, őt követi mindenhová, nem nagyon figyelve másokra. És valljuk be, én sem törtem magam annyira, hogy új embereket ismerjek meg, az esetek többségében elvagyok a saját világomban, ahová nem szívesen engedek be senkit, mert két másodpercen belül belehalna a depresszióba. A négyesünkből egyedül Lóri lóg ki egy kicsit, mert ő kevésbé számít antiszociálisnak, mint mi, többiek, de vele pedig az a gond, hogy bár barátságos és nyitott, kevés dolgot jegyez meg, és akkor sem tudja nagyon használni az agyát, amikor igazán szükség lenne rá. Így ő például hiába mondta a legtöbb versenyző képére, hogy „Ja, ez az a csaj!”, vagy „Ismerem ezt a havert!” – Arany csapat! Az arany csapatból az egyik gyökér lány! – kiáltotta hirtelen Bernadett, amikor felugrott a tavalyi nyertes lány képe. – Veronika a neve – tettem hozzá, és miközben beírtam a választ, a többiek összeráncolt homlokkal meredtek rám.

Nyilván nem tudták elképzelni, hogy ezt honnan tudom. – Tegnap hallottam a nevét a mosókonyhában – tettem hozzá magyarázatképpen. – Ügyes – biccentett Bernadett. – Ő pedig a másik lány, Dóri, szintén az arany csapatból – biccentettem, amikor az app az összekevert képek közül a két lányt mégis egymás után adta be. – Nagy vagy, Hanna, ezzel sokat javítottunk – könnyebbült meg Zsombi a felugró pontszámunkat nézve. Szörnyen izgult, látszott rajta, hogy borzasztóan érzi magát, amiért egyénileg összesen csak egy nevet tudott hozzátenni a feladathoz. Egy fiút, akivel sárkányt eregetett a tegnapi napon. Mindenki más közös ismerősünk volt. – Hogy állunk? – fújtatott Bernadett, és ujjaival beletúrt rövid hajába. Baromira meleg volt a teremben. – Még öt fotó érkezik – válaszoltam. – Mennyit tudtunk eddig? – Itt mutatja – böktem a tablet felső bal sarkára. – Az nem lehet – kerekedett el Lóri szeme. – De, sajnos ennyi – mondtam halkan, és a következő fotóra néztem. Nem tudtam, hogy hívják, ahogyan a többiek sem. – Sötétzöld csapat, az egyik infós srác, de nem tudom a nevét – tártam szét a karomat. – Még van huszonöt másodpercünk, nincs jobb ötletem, kezdjünk el tippelni – gondolkodott Zsombi. – Tippeljük meg a nevét? – húztam össze a szemöldököm, és kérdőn Bernadettre néztem. A vízilabdás lány egy „mit veszíthetünk?” vállrándítással jóváhagyta az ötletet. – Oké, akkor mondjátok, mit írjak – feleltem kissé hezitálva.

– Nézzük a gyakori neveket, hátha… – mondta Zsombi. – Laci! – kiáltotta Lóri. Mind a hárman csodálkozva néztünk rá. – A Laci gyakori név – érvelt, mire a vállamat vonogatva beírtam, minden mindegy alapon. Azt hiszem, én lepődtem volna meg a világon a legjobban, ha bejön a tippje, és valóban Lacinak hívják az illetőt, de természetesen a válasz hibás volt, a program piros x-szel jelezte. A fennmaradó időben a többiek egymás után dobálták a fiúneveket, én pedig sietősen beírogattam, de egyik sem talált, így az idő lejártával átugrott a következő képre. A maradék feladványokból egyet sikerült kitalálnunk névvel és csapatszínnel együtt, azt is csak azért, mert Zsombi volt a fotón. A tizenöt csapatból maximális pontszámmal, tehát a csapatszínnel és a négy helyes névvel összesen három hibátlan válaszunk volt. A piros csapat, ami mi vagyunk, a sárga csapat, ami Mátéék társasága, és a fekete csapat, Csengéék. Ezen kívül nem volt telitalálatunk. Volt, ahol csak egy név hiányzott a négyből, volt, ahol kettőt is tudtunk, de akadt bőven olyan is, ahol egy nevet sem sikerült beírnunk. Az utolsó fotón szereplő versenyző csapatszínét még eltaláltuk, de a nevét már egyikünk sem ismerte, a program pedig a képről átváltott egy „véget ért a feladat, az eredmény feldolgozás alatt” feliratra. Rettenetesen teljesítettünk, és lesújtva vettük tudomásul, hogy ezúttal meglegyint minket a kiesés szele. Vagy esetleg arcon is vág. Elzsibbadt karral tettem le a tabletet a tanári asztalra, és a vállaimat átmozgatva sétáltam arrébb, totális kudarcként élve meg a történteket. A többiek is hasonlóan lelombozottnak tűntek, Bernadett idegesen ablakot nyitott, és kihajolt rajta, hátha felfrissül a levegőtől, Lóri az egyik asztalra felülve lógatta

a lábát, és arról magyarázott, hogy nem jutott eszébe az egyik gyúrós srác neve. Valószínűleg azért, mert nem is tudta. Zsombor pedig a fejét lehajtva ült egy széken, és fohászkodott, hogy ne essünk ki. Fel-alá sétáltam a tablet előtt, fél szememmel állandóan a készüléket nézve, ami továbbra is feldolgozta az eredményt, miközben a karkötőmet forgattam a csuklómon, és a bennmaradásunk esélyeit számolgattam. Aztán a tablet kijelzője hirtelen megváltozott. – Srácok – mondtam halkan –, jön az eredmény – álltam meg a készülék előtt. Bernadett, Lóri és Zsombi azonnal odasiettek hozzám, és körbálltak. Éreztem a nyakamon valamelyikük ziháló lélegzetét, miközben mozdulatlanná dermedve, meredten néztük a kijelzőt. – Istenem, maradjunk bent – suttogta Zsombi. – Kocsis megöl minket, ha ezzel esünk ki. – Mi lesz már? – türelmetlenkedett Lóri is. – Jön az eredmény – szólt Bernadett. A kijelzőn felvillant az eredményhirdetés felirat, alatta a sárga csapat neve, akik a maximális hetvenöt pontból hetvenhármat szereztek meg. – Te jó ég – néztek össze a többiek csodálkozva, én pedig elismerően bólintottam. Ez egyértelműen Máté érdeme, ő az a személy, aki szinte mindenkivel megismerkedett a verseny kezdete óta. És milyen jól tette. Őt mindenki kedveli, mert mindenkihez van egy-két kedves szava, közvetlen és figyelmes. Nem lepett meg, hogy első helyen végeztek, és őszintén úgy gondoltam, hogy maximálisan megérdemlik. Az eredmények sorban, egymás alatt érkeztek, megmutatva