Leiner Laura - Ég Veled [2017]

oda hozzám. – Szevasz, Hanna – ölelte át a vállamat fél karral, és úgy indult meg velem együtt. A fejemet kapkodva néztem Kornél felé, mert szerettem volna megválaszolni az előző kérdését, hogy miért engem küldött a csapatom, de addigra már visszament a sor közepére. Utolsóként a lila csapat egyik lánytagját ébresztettük, vele együtt teljes lett a tizenhat fős delegáció, amiből csak mi ketten voltunk lányok. Néma csendben követtük a szervezőt, aki a sor elején haladt. De nem a főkapu irányába, hanem… – Jaj, ne – kerekedett el a szemem, amikor rájöttem, hogy egyenesen a táborhely végében lévő leláncolt kiskapuhoz megyünk. Ami az erdei ösvényhez vezet. – Ennyit a csillagászatról – ingattam a fejem lemondóan, és a nadrágzsebemből kihalásztam a hajgumimat, majd becopfoztam a hajam, és szorosan meghúztam, felkészülve arra, hogy minden vár rám, csak asztronómiai feladat nem. Jól sejtettem, a kiskapu nem volt leláncolva, tárva-nyitva állt. A szervező felénk fordult. – Figyelem! – szólt hangosan, megpróbálva túlkiabálni a fák közt süvítő szelet, ami végigrázta a felettünk lévő lombkoronákat. A csapatok tagjai feszülten várták, hogy folytassa. – A feladat a következő: memorizáljátok a kerítésen látható térképet, és jussatok el a megadott pontig. Ott vár rátok a csapatotok színével ellátott stopperóra. Amint megérkeztek, azonnal nyomjátok le. Aki legutoljára teljesíti a feladatot, a csapatával együtt búcsúzik. A verseny MOST indul! – ordította el magát, mi pedig valamennyien ledöbbenve álltunk a hallottakat értelmezve.

– Basszus! – kiáltotta el magát Máté elsőként, és a kerítéshez rohant, maga mögött hagyva mindenkit. Ezt követően a többi versenyző is felocsúdott a döbbenetből, és egymást lökdösve álltak meg a kitűzött térkép előtt, hogy megjegyezzék az útvonalat, miközben tökéletesen eltakarták előlem a térképet. A hátuk mögött esélyem sem volt, hogy átfurakodjak köztük, túl nagy volt a tumultus, ezért tanácstalanul néztem körbe. Az arany csapat tagja elsőként lépett át a kapun, ő már meg is tudta az útvonalat, és elrohant a sötétben. Máté valahol elöl tolongott a többiekkel, én pedig még mindig a sok magas fiú mögött állva nyújtózkodtam lábujjhegyen, de semmit nem láttam előre. Hirtelen magam mellé néztem, és észrevettem, hogy Kornél velem együtt ácsorog, azt várva, hogy odajusson a térképhez, anélkül hogy benyomulna a többi csapattag közé, akik erős lökdösődésbe kezdtek. A fizikuma adott lett volna hozzá, de úgy tűnt, nem hajlandó részt venni a tömegbunyóban, amit a többi versenyző produkált. – Ne nyomjatok már agyon! – kiáltotta valahonnan elölről a lila csapat lánytagja, aki úgy tűnt, sikeresen bejutott a tömegbe, és éppen ott fuldoklott a többiek között. Azonnal improvizálnom kellett, mert eszembe jutott, hogy a csapatom számít rám, és arra, hogy sikeresen véghez viszem a feladatot. Hiszen azért választottak engem. Nem eshetünk ki elsőnek, mielőtt még Zsombi, Lóri vagy Bernadett megmutathatná a tudását. Még egyszer felmértem a terepet, de a csapatok tagjai egymást lökdösve próbáltak a térképhez jutni, amit elálltak az elsők, akik a térkép előtt, hátukkal feltartva a tumultust, a feladatot bámulták, és próbálták memorizálni, miközben megállás nélkül nyomták őket előre. Képtelenség volt

odajutni. Gondolkozz, Hanna, gondolkozz! Újra a mellettem álló Kornélra néztem, aki továbbra is tanácstalanul várakozott, a szeme elé táruló káoszt figyelve. – Együttműködés? – kérdeztem hirtelen, rádöbbenve, hogy talán ez az egyetlen esélye mindkettőnknek, tekintettel arra, hogy még a térkép közelébe sem kerültünk. – Rendben – felelte gondolkodás nélkül, felmérve a helyzetet. – Oké – bólintottam izgatottan. – Látnom kell, hogy mi van a térképen, az lenne a legjobb, ha segítenél előrenyomulni, és… – kezdtem tervezgetni, amikor Kornél egyszerűen maga elé rántott, megragadva a vállam alatt, benyúlva a hónom alá, és egy pillanat alatt megemelt. Annyira ledöbbentem, hogy még lélegezni is elfelejtettem, miközben rájöttem, hogy a cselekedete tökéletesen észszerű volt, mert átláttam a többiek feje felett, egyenesen rá a kapura kiakasztott térképre. – Megvagy? – kérdezte lazán. Kicsit felháborítónak tartottam, hogy egyáltalán nem esik nehezére engem emelgetni. – Pillanat. X, x, y, z, x, x, y, y, z – olvastam le a térképről a jelzéseket, és még egyszer átismételtem magamban. – Megvagyok – biccentettem, mire Kornél leengedett a karjából, én pedig a földre huppanva felnéztem rá, és elmosolyodtam. – Köszönöm – mondtam. – Szívesen – felelte. – Megjegyezted? – érdeklődött. – Igen. X, x, y, z, x, x, y, y, z. Gyere, futás! – ragadtam meg a karját, és magammal húzva átrohantam a kiskapun. Eszemben sem volt otthagyni azok után, hogy az általa nyújtott segítséggel tudtam egyáltalán megnézni a feladványt. Nélküle nem sikerült volna. Az együttműködés az együttműködés.

Ahogy átértünk a kapun, szinte beleütköztünk a sötétzöld csapat versenyzőjébe, aki visszafelé igyekezett. Először azt hittem, hogy már végzett is, de kiderült, hogy nem, csak elfelejtette a sorrendet, és a fejét fogva visszaindult a térképhez. – X, x… a francba, hogy volt? – került ki minket idegesen. Úgy tűnt, hogy cserbenhagyta a memóriája, és összekeveredett. – Várj – álltam meg egy pillanatra az ösvény elején, és visszafordultam. Mátét nem láttam átjönni a kapun, a jelek szerint még mindig a térképen szenvedett. – Máté! – ordítottam el magam. – Máté! – próbálkoztam újra, de nem érkezett válasz. – A fenébe – dörzsöltem meg az arcomat csalódottan. – Egyre többen jönnek át – sürgetett Kornél, és bármennyire is fájt otthagyni a másik oldalon Mátét, eszembe jutott, hogy Bernadett, Zsombi és Lóri mindent az én teljesítményemre tettek fel. Nem eshettek ki miattam. – Hát jó. Remélem, hogy sikerül neki – dörzsöltem meg az arcomat idegesen. – Futás – fordítottam a fejem az ösvény irányába, és Kornéllal együtt rohanni kezdtem, miközben mögöttünk egyre többen memorizálták a térképet, és indultak át a kiskapun. A fák közti kitaposott ösvényen futottunk a teljes sötétségben, az avarban lévő led betűkből álló jelzéseket nézve, amiket a fák tövében helyeztek el, mutatva az irányt, vagy éppen elbizonytalanítva a versenyzőket. – Erre! Itt egy x! – szóltam, Kornél pedig szó nélkül követett. A világító jelzésnél lekanyarodtunk az ösvényről, és a bokáig érő avarban, a cipőnk alatt ropogó faágakon átgázolva kerestük a következőt. Visszanézve láttam, hogy többen elrohannak a világító betű mellett, úgy tűnt, ők már az elsőt is elfelejtették.

– X a következő is – suttogtam halkan. – Ott van! – szólt Kornél mögöttem, majd a karom után nyúlva újra megfogta a kezem, és visszahúzott, hogy én is lássam. – Megvan – biccentettem. – Mi jön? – Most egy y – feleltem sietősen, és továbbmentünk. Ahogyan körülöttünk kezdett elcsendesedni a környék, arra jutottam, hogy valószínűleg mindenki kellőképpen eltévedt, így mi is lassítottunk egy kicsit, és tanácstalanul forgolódtunk, a következő világító betűt keresve. Nem találtuk. – Biztos, hogy jól jegyezted meg? – kérdezte Kornél, újra körbefordulva a fák között. – Igen – biccentettem. Kornél kicsit bizonytalanul nézett rám, ezért összefontam magam előtt a karomat. – X, x, y, z, x, x, y, y, z a sorrend. Száztíz százalékos a memóriám, kerületi versenyt nyertem vele! – közöltem sértetten. – Rendben, Újvári Hanna, elhiszem, de itt nincs… – kezdte, de megakadt, és csodálkozva lépett az egyik fa tövéhez, és a cipőjével félresöpörte az avart. – A rohadék! – közölte mérgesen. – Mi az? – léptem oda hozzá. – Valaki elrejtette – hajolt le, és a kezével is beletúrt az avarba, amitől feltűnt a halványan világító betű. Kornél a kezében fogva felém fordult. – Csak az arany csapattag volt előttünk – mondtam bólintva, és a fogamat szívva ingattam a fejem. – Tegyük vissza úgy, hogy mások is lássák – tanácsoltam, teljesen elképedve attól, hogy a tavalyi nyertes csapat versenyzője képes volt eldugni a jelzést, miután megtalálta.

Kornél jól látható helyre visszatette a világító betűt, majd sietve továbbindultunk. A fölénk tornyosuló sötét fákon át az égbolt szinte alig látszott, csupán egy-egy csillag ragyogott fényesen, én pedig egy pillanatra szomorúan néztem fel rá, az asztronómiai feladat után bánkódva, majd hirtelen ágak recsegését hallottuk mögöttünk, és futni kezdtünk. Átrohantunk két fa között, a pulcsim beleakadt egy faágba, és hátrarántott, mire Kornél azonnal megállt, és visszajött értem. Az anyag kiszakadt a karomnál, és a fa mélyen felszántotta a bőrömet. Szisszenve kaptam oda, és leszorítottam a friss sebet. – Jól vagy? – kérdezte Kornél. – Igen, semmi gond – feleltem, és ügyet sem vetve a dologra futottam tovább, mintha mi sem történt volna. Különböző irányból odahallatszott hozzánk a többi versenyző bizonytalan neszezése az erdőben, a kezdeti hév alábbhagyott, ahogyan egyre jobban összekeverték a betűk sorrendjét, miközben mi megtaláltuk a sötét fák között a következő adag betűt, amik közül csak az egyik jelezte a helyes irányt. Én pedig tudtam, hogy melyik. – Erre – mutattam előre, Kornél pedig elém kerülve vágta az utat az ágak között. A sűrű aljnövényzetben taposva siettünk tovább, és bár egy szót sem szóltunk egymáshoz, mégis borzasztóan örültem a kényszer-együttműködésünknek, és annak, hogy nem vagyok egyedül éjszaka az erdőben. Nem biztos, hogy ennyire magabiztosan sikerült volna végigcsinálnom a feladatot, ha nem érzem magam mellett a kajakos fiút, aki a sérülésem után inkább előrement, és törte előttem az utat úgy, hogy minden félretolt faágnál bevárt, nehogy visszacsapódjon nekem.

– Itt az utolsó előtti – mutattam a fa tövében világító ipszilonra. A másik két irányba megtévesztőn mutatott egy világító x és egy z is. – Oké – bólintott Kornél, és óvatosan félretolva egy ágat maga elé engedett. Egyre mélyebben jártunk az erdőben, a kitaposott ösvényt messze magunk mögött hagytuk, a növényzet sűrű volt, és nehezen áthatolható. Az erdő éjszakai hangjai minden irányból körülvettek, kaparászás, motoszkálás, neszezés, egy bagoly huhogása és brekegés hangzott fel kánonban. Az ágak és levelek közt rám ragadt egy pókháló, ezért kezemmel durván megdörzsöltem az arcomat, hogy leszedjem magamról. – Ott a z! – mutattam előre, és továbbsiettünk a megfelelő irányba. Az utolsó jelzés után visszaértünk egy ösvényre, és a sötétben nem voltam biztos abban, hogy ez nem ugyanaz az ösvény-e, amin indultunk, csak a szervezők jópofának gondolták, ha egy egészen kis körzetben rohangáltatnak minket a sűrű növényzetben. Egyenesen rohantunk tovább egészen addig, amíg egy fa tövében meg nem láttuk az Iskolák Országos Versenye tábláját, a tövében a színes stopperórákkal. Megcsináltuk. Kornél gyorsabb volt nálam, és azonnal felkapott egy órát a földről, de a legnagyobb meglepetésemre nem a feketét, hanem a pirosat, ami a miénk volt, majd felém fordulva odadobta nekem. – Állítsd le gyorsan! – tanácsolta, én pedig a levegőben elkaptam, és megnyomtam, amivel leállítottam a számlálót. Ezután Kornél a sajátját kereste meg, és harmadik legjobb idővel megállította az órát.

A táblánál még tizenhárom színes óra várta, hogy megérkezzen a gazdája. – Szép volt, Újvári Hanna – ajándékozott meg egy mosollyal Kornél. – Köszi a segítséget – mondtam, utalva arra, hogy nélküle nem igazán tudtam volna megcsinálni. – Én kösz – ismerte be, hogy ő pedig nélkülem nem boldogult volna. – Együttműködés vége? – kérdezte, utalva arra, hogy a feladatot letudva mostantól megint versenytársak vagyunk. – Együttműködés vége – biccentettem. Kornél mosolyogva nézett rám, aztán elsétált az ösvényen, hátha lát új érkezőt. – Ez nem csapatverseny, remélem, tudod! – szólt rám hirtelen egy hang, mire megfordultam. Az elsőként beérkező, aranyszínű ruhát viselő srác ült a földön, és unottan meredt ránk. – Te! Te dugtad el az egyik betűt! – förmedtem rá idegesen, amikor észrevettem. – Én biztosan nem – tagadta azonnal. – De igen, te voltál! – erősködtem. – Bizonyítsd – tárta szét a karját. – Ketten is láttuk – mutattam Kornél irányába. A tavalyi nyertes srác lesajnáló mosollyal nézett rám. – Mit láttatok? – Hogy szándékosan eldugtad a jelzést a többi versenyző elől! – háborogtam. – Nem – ingatta a fejét gúnyosan. – Ilyet biztosan nem látott senki. És ha kérdezik, akkor nagyon szívesen elmondom, hogy maximum az történhetett, hogy a nagy sietségben, ahogy elfutottam mellette, beterítődött avarral a világító jelzés.

Nagyon sajnálom – hazudta. – Hogy lehetsz ennyire görény? Elsőként értél be, mit számít, hogy mögötted hogy végeznek? – meredtem az arcába csalódottan. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – tagadott mindent. Keserű mosolyra húztam a számat, és félresétálva leültem a földre, a lehető legmesszebb az arany csapat fiútagjától. Megtámasztottam a térdemen a könyökömet, úgy vártam a többieket, miközben a fejem felett a szél süvítve belekapott a hatalmas fák lombjaiba. Kornél visszasétált hozzám. – Sehol senki eddig – jelentette ki, és leült mellém. – Hogy van a karod? – pillantott rám érdeklődve. Egészen addig meg is feledkeztem róla, ezért megilletődve néztem a sötétben a kiszakadt pulcsim ujjára. – Jól – füllentettem, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy a piros melegítőm szakadásánál egy sokkal sötétebb folt is éktelenkedik. Minden bizonnyal rászáradt a vér. – Fertőtlenítsd majd le – tanácsolta. – Jó – bólintottam. A sötét ösvényen semmi mozgás nem volt, a többiek nagyon lemaradtak, senki nem érkezett. Csendben várakoztunk egymás mellett ülve a sötétben, velünk szemben az arany csapattaggal, aki unottan ásítozott. – Oké. Szóval… – kezdte Kornél, megpróbálva elütni az időt várakozás közben. – Mit kell tudni rólad, Újvári Hanna? – kérdezte felém fordulva. – Semmit – feleltem szűkszavúan. Kornél érdeklődve nézett az arcomba, és elnevette magát a

sötétben. – Rendben – biccentett, mint aki megértette, de aztán rögtön folytatta is: – Akkor lássuk, mit tudok én eddig – gondolkodott el. – Jó a memóriád – kezdte sorolni. – Lojális vagy és fair play versenyző – töprengett. – Korrektnek tűnsz. A piros csapat matekosa vagy. Keveset beszélsz. Mi van még? – gondolkodott el. – Ja, igen, nem szeretsz hangosan kopogni – folytatta, mire akaratlanul is elmosolyodtam, és elfordítva a fejem lesütöttem a szemem a megjegyzésre. Abban a pillanatban megláttam az ösvényen a sárga színű melegítőt viselő Mátét, mire azonnal felpattantam. – Na végre! Gyere, gyere! – kiáltottam, tölcsért formálva a kezemből. – És a jelek szerint őt nagyon bírod – tette hozzá halkan Kornél, de erre nem tudtam reagálni, mert Máté megérkezett, és kifulladva kereste az órák között a sárga színűt. – Megvan! – ordította. – A rohadt életbe, mindjárt meghalok! – tette hozzá kifulladva, aztán dühödten eldobta az órát a bokrok közé, majd hanyatt vágta magát a földön, és kiterült. – Okos vagy, azzal bizonyítod, hogy mennyi idő alatt értél be – dünnyögte az arany csapat fiútagja az elhajított óra után fordulva. – Akkor most megkeresem – tápászkodott fel Máté. Segítettem neki, és bemásztam a bokorba vele, aminek az aljába beragadt az óra, de sikerült kiszednünk, így végül leültünk a földre és vártuk a többieket. – Első lettél? – kérdezte Máté érdeklődve. – Nem, második – válaszoltam. – Kiabáltam neked a verseny elején, de nem hallottam választ, ezért elindultunk Kornéllal,

bocs, hogy nem vártalak be – magyaráztam. – Nem gond, jöttem egy darabig a sötétzöld és barna csapat tagjával, de aztán hallottunk valamit, azt hittük, hogy vaddisznó, attól beszartunk, és elkezdtünk rohanni, de én másfelé fordultam, és itt kötöttem ki – mesélte a sztoriját. – Nem is a betűk alapján jutottál ide? – csodálkoztam el. – Milyen betűk? Már az elején összekevertem, y, z, mittudomén – röhögte el magát. – X, x, y, z, x, x, y, y, z – mondtam, majd látva a döbbenetet az arcán, legyintve megráztam a fejem. – Mindegy, a lényeg, hogy beértél. – Ja. Húzós volt. Frászt kaptam a vaddisznótól – mesélte. – Nem bátorságpróbára készültél? – húztam össze a szemöldökömet. – Bátorságpróbára, aha, lepedőbe öltözött szervezőkkel, akik szellemnek tettetik magukat! Nem egy rohadt vaddisznóra az erdő közepén – panaszolta, aztán érdeklődve nézett Kornélra és rám. – És ti? Végig együtt? – pillantott ránk. – Igen, sikerült közösen megoldanunk – rövidítettem le a történetet anélkül, hogy belementem volna a részletekbe. – Együttműködtünk – bólintott Kornél is. – Tök jó – biccentett Máté. – Jön valaki – fordult az ösvény irányába. Az úton a sötétzöld csapat infósa érkezett meg, nyomában a barna versenyzővel. Mindketten szinte ráugrottak az órákra, és a sajátjukat keresve próbálták a másikat megelőzve leállítani az időt. – Megvagyok! – kiáltotta az infós, a barna csapat versenyzője így végül hatodikként ért be a célba.

Kettejük érkezése után felgyorsultak az események, a résztvevők sorra futottak be, az arcok pedig egyre gondterheltebbnek tűntek, ahogyan elsőre nem tudták megállapítani, hogy vajon elég-e a helyezésük a bennmaradáshoz. Egyre többen ücsörögtünk a földön, várva, hogy mindenki megérkezzen, aztán amikor a tizennegyedik csapat versenyzője is befutott, aki a szürke színű melegítőt viselte, a lélegzetünket visszafojtva figyeltük az ösvényt. Mert már csak egy szabad hely volt. És nem volt meg a pink csapat, akik közül Lóri, Zsombi és Máté lakótársa versenyzett, és a lila csapat, ahol a négy szinkronúszó lány közül az egyik jött az éjjeli feladatra. – Ott! Ott jön valaki! – kiáltotta Máté felpattanva a földről. A sötét erdei ösvényen először nem láttuk tisztán a melegítő színét, aztán a loholásból tisztán kihallatszott, hogy lány érkezik. A lila csapat egyik szinkronúszója lélekszakadva rohant felénk, és a tábla alatti két óra egyikét felkapva leállította az időt. – Szép volt! – szólt rá valaki biztatóan, aztán valamennyien a tábla alatti árván maradt pink órát bámultuk, amin folyamatosan pörögtek a másodpercek, de már hiába. Óriási gombóccal a torkomban bámultam az utat, aztán feltápászkodtam, ahogyan a többiek is, és az ösvényt figyeltük, hátha felbukkan az utolsó versenyző. Máté idegesen rágta a szája szélét, és az egész társaság hangulata nyomott volt, már nem beszélgetett senki senkivel, nem mesélték el, hogy mi hogyan történt, kit milyen kaland ért a feladat alatt az erdőben. Így, hogy tudtuk, ki a kieső, már nem volt vicces. Az erdei úton utolsóként felbukkanó srác futólépésben

közelített felénk, arcán széles vigyor jelent meg, és a fejét rázva, kezét felrakva, messziről kiabált nekünk. Fogalma sem volt, hogy ő az utolsó. – Halljátok, én akkorát estem – ért oda, majd látva a gyászos tekinteteket, széttárta a karját. – Ne már! Ne csináljátok! Utolsó lettem? – kérdezte lemondó mosollyal az arcán. – Sajnálom, haver – lépett oda hozzá Máté, és átölelte a vállát. – A francba. Pont kezdtem élvezni ezt az egészet – rázta meg a fejét, és dühösen felkapta a földről az órát, amit leállított, mert így szólt a feladat. – A csapatszínünkön kívül minden jó volt – tette hozzá pink ruhájára mutatva, és a beszólását halk nevetés követte. Elszorult torokkal, szomorú mosollyal az arcomon néztem, ahogyan próbálja elpoénkodni a kiesését, miközben üvöltött róla a csalódottság. Az erdei ösvényen megjelent a narancssárga ruhát viselő szervezők egyike, mire mindenki elhallgatott, és feszült figyelemmel várt. Bár mindannyian tisztában voltunk a szabályokkal, és azzal, hogy kieséssel jár a verseny, valahol a lelkünk mélyén a legtöbben arra számítottunk, hogy azt mondják, jó, ez volt a próba, most senki nem esik ki, hanem majd innentől kezdve. De nem történt ilyesmi. A szervező szó nélkül elvette mindenkitől a leállított stoppert, felírta a tabletjébe az eredményeket, majd amikor nyilvánvalóvá vált számára a végső sorrend, a pink melegítőt viselő srác felé fordult. – Sajnálom, a csapatod számára véget ért a verseny, reggel hatkor hazavisz benneteket a busz – mondta ki. – Értem – biccentett a srác kelletlenül. A bejelentéstől megfagyott körülöttünk a levegő, senki nem szólt egy szót sem,

mire a szervező körbefordult. – A többieknek gratulálok az eredményhez! Induljunk vissza a táborba – szólt, és előrement. Mindenki követte, kikerülve a pink csapat tagját, akinek a legtöbben megveregették a vállát, és pár lelkesítő szót is szóltak hozzá. – Sajnálom – sétáltam el mellette szomorúan. – Köszi – mosolyodott el halványan. Máté maga elé engedve mindenkit, a sor legvégén maradt a kiesett versenyzővel, és a visszaúton halkan beszélgettek. Nem akartam illetlen lenni, ezért nem maradtam velük, hanem előrementem, és csendben lépkedtem a táborba vezető ösvényen a szinkronúszó lány mellett. Az első sorokban a barna csapattag a szervezőt faggatta arról, hogy végül láthattak-e vaddisznót. – Biztosan nem – válaszolta a szervező. – A versenyszámban az erdészet segédkezett, ötszáz méteres körben jelölték ki számunkra a feladathoz szükséges területet, ezen a szakaszon lekerítették az erdőt. Természetesen a verseny biztonsága az elsődleges szempont. Ti nem láttatok minket, mi viszont maximális létszámmal figyeltük a versenyt és a résztvevőket, így senki nem tévedhetett el, és biztosíthatlak róla, hogy vaddisznó sem volt a közelben – magyarázta. – Akkor mit meséljek, mitől ijedtem meg? Róka lehetett? – próbálkozott tovább. – Mondd az igazat, mert mi mindent láttunk – közölte a szervező, és egy alig észrevehető, rosszalló pillantást vetett az arany csapattagra. Ebben a másodpernyi arckifejezésben minden benne volt, amit gondolt a történtekről, de gondolom,

mivel nem jár kizárással az etikátlan viselkedés, nem szólt egy szót sem a betű elrejtéséről. Az viszont látszott rajta, hogy határozott véleménye van róla. Róbert visszafordult a barna csapat tagjához, és folytatta, hogy pontosan mit látott a vaddisznó esetből. – Egymástól ijedtetek meg, és pánikot keltettetek hármótok között, ezért aztán a barna, sötétzöld és sárga csapat tagjai fejvesztve menekültek az erdőben. Ennyi történt – vigyorgott. – Ez elég szarul hangzik – ismerte be a barna csapat tagja. A beszólását halk nevetés kísérte, miközben a főszervező kinyitotta a kiskaput, és egymás után beengedett minket. Mátéék után, akik utolsóként léptek be a táborba, bezárta a kaput, és le is lakatolta. A táborba visszaérve valamennyi csapat tagjai ébren voltak, és a padoknál ülve feszült figyelemmel várták az érkezőket. Azonnal kiszúrtam Bernadettet, Zsombit és Lórántot, ahogyan felpattantak, és elhűlve várják, hogy mondjak valamit. – Sikerült – szóltam halkan. – Ez az! – szorította ökölbe a kezét Bernadett, és a fiúk odalépve hozzám szorosan átöleltek, és ugrálni kezdtek, magukkal rángatva engem is. – Várjatok, várjatok – szóltam, és szomorúan pillantottam félre. – Mi az? – Kiesett a pink csapat – suttogtam halkan, mire mindannyian őket kezdtük keresni az ünneplő tömegben a tekintetünkkel. A padoknál lévő gyér világításban a sok örömteli arc között megpillantottuk a pink ruhát viselő négyest. Hárman csalódottan, az orrukat lógatva hallgatták a kiesésüket okozó

csapattagjuk beszámolóját, majd odament hozzájuk a főszervező, és értesítette őket arról, hogy pakoljanak össze, mert reggel indulnak haza. Torokszorító érzéssel néztem végig, ahogyan lehajtott fejjel elkullognak, miközben a többi csapat ujjongva örült a saját bennmaradásának.

8. Az egyéni feladatom sikeres teljesítése után a többiek természetesen minden részletet tudni akartak, így az étkező épületébe vonultunk át, hogy nyugodtan beszélhessünk. A legtöbb csapat hozzánk hasonlóan privát megbeszélést tartott, voltak, akik a focipályára vonultak át, mások egy-egy faházat foglaltak el, vagy a pingpongasztaloknál telepedtek le, esetleg a kerítés tövében. Az egész táborhely kis kupaktanácsokból állt, mindenhol volt egy négyes (sokuknál a kísérő tanár is jelen volt), és maguk közt beszélték meg a történteket. Mi elsőként érkeztünk az étkezőbe, amit így elfoglaltunk, a pont utánunk érkező lila csapat lánytagjai pedig tiszteletben tartották, hogy magunk szeretnénk lenni, és kerestek maguknak másik helyet. – Visszamegyek a telefonomért – jutott hirtelen eszembe, amikor leültünk az egyik asztalhoz. – Elhoztam neked, nálam volt végig, amíg vártunk – vette ki a zsebéből Bernadett a készülékemet, mire hálásan néztem a szemébe, és átvettem. Feloldottam a kijelzőt, és megnéztem az időt. Éjjel negyed kettő volt. Ösztönös mozdulattal megdörzsöltem a homlokomat, azon tűnődve, hogy vajon írjak-e apunak üzenetet, amikor felszisszentem. – Aú – akadt meg a mozdulatom a halántékomnál. – Vigyázz, ott egy seb – mondta halkan Zsombi. – Mi? – kérdeztem, és csodálkozva megnyitottam a telefonomon a kamerát, hogy ellenőrizzem rajta az arcomat. A látvány megdöbbentett, fogalmam sem volt, hogyan nézhetek ki, amikor utoljára láttam magam, még semmi érdekes nem volt rajtam. Ehhez képest az erdei feladatról visszatérve elég

pocsékul festettem. A melegítőm ujja kiszakadt, és mély seb tátongott a karomon. A hajam copfja meglazult a sok ágtól, amibe beleakadtam futás közben. A világosbarna tincseim közé pókháló, gallyak és levelek ragadtak, a homlokomon vékony csíkban karcolások éktelenkedtek a nekem csapódó faágaktól, az arcom koszos volt és izzadt. A szememet forgatva inkább bezártam a kamerát, és függetlenül attól, hogy késő volt, írtam apunak, hogy sikeresen teljesítettem a feladatot, és bent maradtunk a versenyben. Az üzenetet kézbesítettnek, de olvasatlannak jelezte, ezért leraktam a telefont az asztalra, és a többiek érdeklődő pillantása mellett elmeséltem nekik, hogy mi történt a versenyen. Mindenről beszámoltam, onnantól kezdve, hogy Kornéllal összefogtunk, egészen addig, hogy másodikként és harmadikként beértünk a célba. – Tudom, hogy egyéni feladatnak kellett volna lennie, de ha nem segít megnézni a térképet, akkor esélyem sem lett volna – magyarázkodtam. – Jól csináltad – nyugtatott meg Lóri. – Köszönöm – sóhajtottam fáradtan. – Én biztos nem tudtam volna megjegyezni a betűket – tette hozzá Lóri biztatóan, mire elmosolyodtam. – Jó volt ez, Hanna – dicsért meg Bernadett is, elismerő pillantással nézve rám, Zsombi pedig rémülten bámult maga elé még mindig a hallottakat emésztve. – Volt vaddisznó? – ámult el. – Nem, nem – ingattam a fejem. – Ezt csak Mátéék mondják, a főszervező szerint egymástól ijedtek meg a csapatok tagjai – nyugtattam.

– Azt mondod, az aranygyerek eldugta az egyik megoldást? – kérdezte Bernadett összehúzott szemmel. – Igen – biccentettem. – Velük jó lesz vigyázni – gondolkodott hangosan. – Az biztos – értettem egyet. – Hé, Kocsis hív FaceTime-on – mutatta fel a telefonját Lóri, felénk fordítva a kijelzőt. – Ilyenkor? – csodálkoztam el, miközben fogadtuk a hívást. Nem biztos, hogy valaha is szerettem volna látni az igazgatót ilyen késői időpontban, köntösben ülve az otthonában, mégis sikerült. – Jó estét, igazgató úr – dünnyögtük megilletődve. – Végre elérhetőek vagytok! – szólt köszönés nélkül. – Láttam a verseny adminfelületén, hogy bent maradtatok! – Milyen adminfelület? – kérdezte Zsombi csodálkozva. – Az iskolák igazgatói hozzáférnek a verseny pontos állásához, így tudják nyomon követni. Percenként frissítettem! – mesélte el, hogy miként töltötte az éjszakát. – Hanna, gratulálok a teljesítményedhez, másodikként értél be, ez fantasztikus. Büszke vagyok! – kiáltotta örömmel. A csendes étkezőben visszhangzottak az igazgató lelkesítő szavai. – Köszönöm szépen – biccentettem. – Hanna, kérlek, maradj mozdulatlan egy pillanatra, csinálnék egy screenshotot rólad, amit megosztok a Szirtes oldalain – utasított. – Nem lehetne esetleg miután megfürödtem? – próbálkoztam, de addigra Kocsis legalább kétszáz képernyőfotót készített rólam, folyamatosan nyomkodva a telefonját. – Mindegy – dünnyögtem kelletlenül.

– Tökéletes, köszönöm szépen – bólintott elégedetten. – Na, halljak mindent a feladatról! – kérte, de aztán hirtelen összehúzta a szemöldökét, és értetlenül meredt a kamerába. – Hol van Titanilla tanárnő? – kérdezte mérgesen, amikor észrevette, hogy magunk vagyunk, a kísérőnk nélkül. – Gondolom, az igazak álmát alussza – forgatta a szemét Zsombi. – Vagy éppen kipiheni a medencézgetést és napozást – tette hozzá Lóri. – Esetleg manikűröztet egy bagollyal – közölte Bernadett. Kocsis felvont szemöldökkel meredt ránk. – Na jó! Reggel beszélünk, addig pihenjétek ki magatokat! – hadarta idegesen, és se szó, se beszéd, megszakította a hívást, mi pedig értetlenül néztünk össze. A telefonom rezgett, mire azonnal felkaptam, és leolvastam az üzenetet. Apu volt, azt írta, hogy nagyon boldog, amiért helytálltam, és most aludjak, reggel pedig várja a beszámolómat. Szomorú mosollyal zártam be az üzenetet, amikor is kinyílt az étkező ajtaja, és Titanilla tanárnő botorkált be alvástól felpüffedt szemmel. – Itt vagyok már – ásította, és odalépett hozzánk, unottan kihúzott egy széket, és az asztalra könyökölve laposakat pislogott, fejét a kezével támasztva, mintha anélkül leesne és elgurulna. Úgy tűnt, Kocsis felhívta, és elmagyarázta neki, hogy kísérő tanárként kötelessége támogatni minket. A tanárnő ezt szemmel láthatóan nem szívesen tette. – Szóval – kérdezte álmosan. – Mi volt a versenyen, gyerekek? – érdeklődött, de érezhető volt, hogy a kérdése inkább kötelesség, mintsem őszinte kíváncsiság.

– Hanna megcsinálta, másodikként ért be – szólt rá mérgesen Bernadett. – Nagyszerű, ügyes vagy! – ásított egy újat Titanilla felém pillantva. – Akkor így tovább! – tette hozzá. – Most már mehetek, vagy még maradnom kell? – kérdezte tőlünk. – Nyugodtan mehet, tanárnő – fújtatott Zsombi. – Jó. Akkor jó éjszakát, gyerekek! Nagyon ügyesek vagytok – tápászkodott fel a baby-dolljában. Remek támogatásnak bizonyult. Visszaérve a faházba Bernadett-tel ketten maradtunk, mert Csenge és Zsanett még nem érkeztek vissza a saját csapatuk megbeszéléséről. Elmentem zuhanyozni, megpróbálva lemosni magamról a koszt és az izzadságot, és legalább háromszor megmostam a hajam, amibe mindenféle nem várt meglepetés ragadt. Amikor elkészültem, felvettem egy spagetti pántos topot és egy sortot, majd kimentem a fürdőből. Az egyik szekrényajtó belsejében egy egész alakos tükör rejlett, az előtt megálltam, és elhúzott szájjal meredtem magamra, azon tűnődve, hogy mire mit kenjek elsőként. Volt rajtam horzsolás, egy rakás csípés, több vékony vágás és egy mély seb a karomon. Bernadett az ágyán ült törökülésben, és az ölében tartott neszesszerben matatott, majd végül egy gézlapot fogva felnézett rám. – Gyere, segítek – szólt, én pedig szófogadón odaültem mellé, és hagytam, hogy lefertőtlenítse, majd bekösse a karomat. Ezután fültisztító pálcikára nyomott egy krémből, és pöttyöző mozdulattal ellátta a csípéseimet, csupán egy-egy szót szólva, hogy éppen merre forduljak. Végül a horzsolásaimra is kent egy harmadikféle kenőcsből, így tulajdonképpen pár perc alatt

lekezelt. – Köszönöm – szóltam halkan, és átültem a saját ágyamra, várva, hogy a bőröm beszívja a krémeket. – Nincs mit – felelte szűkszavúan, majd lekapcsolta az éjjeli lámpáját, és lefeküdt aludni. Én is lekapcsoltam a lámpámat, és a teljes sötétben oldalra fordultam az ágyamon, a telefonomat tartva, megállás nélkül a háttérképemet nézve. Amikor elsötétedett a kijelző, újra megnyitottam, és anyu képét nézve vártam, hogy elnyomjon az álom. Valamikor hallottam, hogy Csenge, majd Zsanett megérkezik. Mindketten próbáltak nesztelenül közlekedni, vigyázva, nehogy felébresszenek minket. Nem tudták, hogy ébren vagyok, én pedig nem szóltam egy szót sem, csak feküdtem a sötétben, és megvártam, hogy elaludjanak, majd újra megnyomtam a kijelzőmet, hogy láthassam a képet. Az erdő éjszakai hangjai beszűrődtek a faházba, a szél rázta a fákat, Csenge és Zsanett egyre mélyebben szuszogtak, ahogyan elnyomta őket az álom, Bernadett pedig horkolni kezdett. Meghökkenve néztem az irányába. A kijelzőm fényében csak a körvonalait láttam, ahogyan a hátán fekve egyenletesen emelkedik és süllyed a mellkasa, miközben orrszarvúhoz hasonló hangot hallatott. Visszafordítottam a fejem, és a kijelzőn lévő képet nézve próbáltam elaludni, de nagyon nehezen jött álom a szememre. Reggelre a pink csapat teljesen eltűnt, olyan volt, mintha sosem lettek volna. Fél hétkor ébredtem nyúzottan és kialvatlanul. Addigra a pinkek már úton voltak hazafelé. – Ki horkolt ennyire? – ült fel Csenge az ágyában álmosan.

– Bernadett – válaszolta a szemét dörzsölgetve Zsanett. A vízilabdás lány már felöltözve, reggelihez indulva állt a tükör előtt, és unottan nézett körbe. – Orrpolipom van, jó? – magyarázta meg ennyivel. – Ez nem polip, hanem egy egész akvárium – ásította Csenge fáradtan. Bernadett válasz nélkül hagyva őket felém fordult: – Az étkezőben várlak – szólt nekem, és kiment a házból. Viszonylag hamar elkészültem, és miután a horzsolásaimat újra bekentem, elindultam. A reggeli hűvös levegőben átsétáltam a faházak között, a napszemüvegem mögé rejtve a szemem alatt húzódó karikákat, és úgy néztem az ébredező tábort. A versenyzők közül a sportolók frissnek tűntek, sokan már túl voltak a reggelin, és focizni vagy éppen edzeni készültek. Az infós, reál és humán beállítottságú diákok lassabban reagáltak az új napra, ők kissé elveszetten botorkáltak az étkező irányába. A legrosszabbul azonban a kísérő tanárok festettek, ők a táborhely közepén lévő padoknál és asztaloknál kávéztak közösen, várva a hatást, amitől majd egyszer csak magukhoz térnek. – Jó reggelt! – intettem oda a pedagógusoknak, akik mellett elhaladtam. Valamennyien visszaköszöntek, és udvariasan megkérdezték, hogy vagyok. Én szintén udvariasan válaszoltam, hogy jól, és ezzel le is tudtuk a kötelezőket. Az étkező bejáratához lépve, a gondolataimba merülve nyitottam ki az ajtót, és szinte beleszaladtam Kornélba, aki akkor végzett a reggelivel. Próbáltam jobbra kerülni, de abban a pillanatban ő ösztönösen balra tért ki, így megint összeütköztünk. Ekkor ő jobbra

húzódott, én pedig balra, tökéletes tükörmozdulattal, amivel megint nem jutottunk semmire. Végül Kornél szórakozottan felröhögött, és megrázta a fejét. – Újvári Hanna, döntsd el, merre mész – szólt kedvesen. – Jó. Jobbra – mondtam, majd gyorsan hozzátettem: – Nekem jobbra. Kornél félreállt, és mosolyogva beengedett az étkezőbe, én pedig zavartan a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet, és visszanéztem rá. – Hanna, gyere, foglaltunk neked helyet! – kiáltotta Máté a többiek mellől, mire odapillantottam. Az asztalunknál Zsombi, Lóri és Bernadett mellett a sárga csapat tagja, Máté is velünk ült, úgy reggeliztek együtt. Valamennyien felém integettek, mire mosolyogva odaléptem hozzájuk. Az asztalhoz leülve az üres tányérom felett hallgattam, ahogy beszélgetnek. – Te nem eszel? – érdeklődött Lóri. – De, mindjárt – biccentettem. – Jó, mert van tojás, főtt és rántotta is. Kolbász, virsli, felvágott… – kezdte sorolni. – Klassz – biccentettem. – Tudunk valamit a következő feladatról? – érdeklődtem. – Semmit – ingatta a fejét Zsombi. – …sajtok, paradicsom, uborka… – folytatta Lóri. – Nem is kaptunk borítékot, vagy valami utalást arra, hogy mi lesz? – sóhajtottam elgondolkodva. – Semmi – fonta össze maga előtt a karját Bernadett. – …joghurt, müzli, gabonapehely – magyarázta Lóri. – Köszönöm, majd megnézem – tettem a kezem Lóri

alkarjára, megpróbálva hatni rá a mozdulattal, ami annak az egyezményes jele, hogy „elég lesz”. – Lehet, hogy ma nem is lesz feladat? – csodálkoztam, visszatérve az eredeti témára. – Lehet – kent meg gondterhelten vajkrémmel egy szelet kenyeret Zsombi. – Az a legjobb – szólt hirtelen Máté. – Egész nap lóghatunk, kis medence, dumázás, kaja, mi kell még? – nézett körbe csillogó szemmel. Ebben nem teljesen értettem egyet, mert feladat nélkül tétlennek éreztem magam, és eszemben sem volt henyélni, de nem szálltam vitába, hanem csendben a svédasztalhoz mentem, és szedtem magamnak reggelit. Az étkezőben óriási volt a lárma, a versenyzők megpróbálták túlkiabálni egymást, és az edények csörömpölését is, többen youtube-oztak a telefonjukon, kihasználva a netet, mások videókat készítettek, fotózkodtak, vagy egyszerűen csak frissítgették a közösségiket. A tányéromra szedve egy adag tojásrántottát és paradicsomot, visszaültem a többiekhez. – Kikerült a Szirtes oldalára az éjjeli fotód a verseny utánról – mutatta meg Lóri a telefonját. – Jézusom – meredtem elképedve a feltöltött képre, amin sebes, koszos arccal, mindenféle levéllel a hajamban nézek bele a kamerába, egy határozott „ne screenshotoljon ilyen ábrázattal!” kifejezéssel az arcomon. A fotómhoz a következő szöveg társult: Szirtes Gimnázium megosztott egy fényképet. 4 órája. Nagy örömömre szolgál bejelenteni, hogy az első egyéni feladatot, és ezzel a versenyben maradást sikeresen teljesítette a Szirtes-csapat egyik kiválósága, Újvári Hanna! Az

erdőben történő éjszakai feladatot bátran, határozottan és céltudatosan vitte véghez, ezzel megszerezve a második legjobb időt az Iskolák Országos Versenyén! Gratuláljunk Hannának! Hajrá, Szirtes! Kocsis igazgató A kép alatti kommentekre összehúzott szemmel kattintottam, felkészülve a legrosszabbra. „Mérnem alszik ilyenkor Kocsis?” „A koszos csajnak gally van a hajába!” „Most én maradtam le, vagy mi ez az iskolák versenye?” „Mi volt a versenyen, medvével harcolt, vagy mitől sebes a feje?” „Ezeket kínozzák a Bükkbe’, vagy mi van?” „De tahók vagytok! Így is szebb, mint bármelyikőtök. És különben is írja a posztban Kocsis, hogy erdőben volt a feladat, azért néz ki így. Gratulálok Hannának!” „Milyen erdő? Valaki mondja már el, mi ez az egész. Nem voltam a neten, emberek, mi történik?” „Most van az Iskolák Országos Versenye! Amin indult a Szirtes is.” „Soha nem hallottam még róla.” „Senki nem hallott még róla.” „Most akkor nyertünk? Megvan a kupa?” „Mit lehet nyerni?” „Nem nyertünk még, tart vagy két hétig az egész…” „Két hét? Akkor minek mutogatják a lombhajú csajt?” „Részeredményről hallottál már, ember?” „Most mi? Van kupa is?” „Az a nyeremény. Kocsis vágyik rá nagyon!”

„Akko’ rendeljünk neki az ebayről egyet.” A kommenteket bezárva még egyszer ránéztem a képemre, aztán a fejemet fogva rájöttem, hogy ez már nem lesz jobb, ezért inkább visszaadtam Lórinak a telefonját, és folytattam a reggelit a többiek beszélgetését hallgatva. A fiúk éppen azt mesélték el, hogy a lakótársuk reggel hatkor hogy távozott a táborból a pink csapattal. – Nagyon durva volt – nézett Lóri felváltva Bernadettre és rám. – Hatkor kiment a pink csapat a kapun, és ennyi. – Kikísértétek őket? – érdeklődtem. – Ja, persze, úgyis felkeltünk arra, amikor a főszervező tag bejött, és szólt, hogy indulnia kell, mert várja a busz – mesélte Máté. – Most van egy szabad ágyunk – tette hozzá. – És még mennyi lesz mindenhol – pillantott körbe Zsombi szomorúan, eszünkbe juttatva, hogy ez egy verseny, ahol bizony napról napra csökkenni fog a létszám. – Na, mit csinálunk ma? – váltott témát hirtelen Máté. – Elnézést – álltam fel, és a telefonomat fogva kisétáltam az étkezőből, majd a kerítéshez érve felhívtam aput, aki üzent, hogy most tudunk beszélni, ha már ébren vagyok. A földre lehuppanva a fülemhez emeltem a telefont, de apu kinyomta, és videóhívást kezdeményezett. Azonnal tudtam, hogy miért. Láthatta a suli oldalára feltöltött sérült ábrázatomat, és tudni akarta, hogy mennyire reális. – Hála a jó égnek, nem annyira vészes, mint amilyennek tűnt – szólalt meg végre, hosszasan meredve a kamerába. Az éjszakai képhez képest tényleg óriási volt a változás, ott a koszos, véres maszatok a fejemen egy B kategóriás, kis

költségvetésű horrorfilmet idéztek. Ahhoz képest a lekezelt sérüléseim apró vágások és pici horzsolások voltak. – Semmiség – nyugtattam meg. – Csak megvágott néhány ág futás közben, és Kocsis kiposztolta a hatás kedvéért a visszatérésem utáni drasztikus képet. – Frászt kaptam reggel, amikor megláttam! Már a nagyanyád is hívott, és számon kérte, hogy miért engedtelek el az Éhezők Viadalára! – ingatta a fejét mérgesen, mire akaratlanul is elmosolyodtam. – Nem történt semmi. – A semmiről is szeretném hallani az összes részletet – kérte. – Rendben. De ráérsz most? Nincs dolgod? – néztem a kamerába, és tisztán láttam, hogy apu az egyetemen van. – Nem, a vizsgáztatás kezdődne, de hadd magoljanak még pár percet a folyosón – legyintett. – Mintha számítana valamit – tette hozzá szórakozottan, és kíváncsian várta, hogy elmeséljem a részleteket. A fák alatt ülve, a telefonomba folyamatosan magyarázva avattam be aput az éjszakai feladatom minden részletébe, és őszintén örültem annak, hogy ennyire leköti a figyelmét, amit mesélek. Az arckifejezése folyamatosan változott, volt, hogy izgult, máskor elismerően bólintott, aztán mérgesen megrázta a fejét, végül elégedetten elmosolyodott. – És akivel végül összeálltál, ő… – faggatott. – Kornél, a fekete csapatból – meséltem. – A kapun átugró kajakos fiú a videóból – gondolkodott hangosan. – Igen. A következő pillanatban apunál kopogtak, ő pedig

félrepillantott a telefonból az ajtó irányába. – Professzor úr, a vizsga… – szólt egy riadt hang a háttérből. – Azonnal kezdjük – válaszolta apu. – Addig nézd át még egyszer – tanácsolta, majd hozzátette: –, rád fér. – Apu, nem akarlak feltartani, később jelentkezem – néztem a kijelzőmre. – Ugyan, úgyis megbukik – sóhajtotta. – Kegyetlen vagy – mosolyodtam el fintorogva. – Ilyen ez a differenciál tanszék – tárta szét a karját. – Mi a következő feladat? – tért vissza a versenyhez, teljesen beleélve magát. – Még semmit nem tudunk – feleltem gondterhelten. – Üzenj, ha van valami! – lelkesedett, mire megígértem neki, hogy azonnal a tudtára hozom, amint megkapjuk az új instrukciót. Apu mosolyogva nézett a kamerába, a szeme alatti ráncok sűrű barázdái húzódtak a sötét karikák felett. Szerettem volna megkérdezni, hogyan telt az éjszakája egyedül a lakásban, tudott-e aludni egyáltalán, mikor kelt vagy feküdt, de látva az arcán az izgalmat, amit a verseny okozott, nem váltottam témát, hanem a megérzéseimre hagyatkozva, a látottak alapján saját magam válaszoltam meg a kérdéseimet. Miszerint biztos, hogy egy percet sem aludt, és egész éjjel régi videókat és képeket nézett. Apunál újra kopogtak az ajtón, mire gyorsan megráztam a fejem, mielőtt még bármit kiszólhatott volna. – Dolgod van, később jelentkezem – köszöntem el. – Rendben, ha ennyire szeretne elkápráztatni a tudásával, legyen – pillantgatott az ajtó irányába. – Hanna! – szólt hirtelen, mintha csak eszébe jutott volna valami. – Igen?

– Hívd fel a nagyanyádat, aggódik – kérte. – Rendben. Jó munkát – búcsúztam el. – És egyél egy banánt – pillantottam a kijelzőn lévő órára. Apu nem túl lelkesen felmutatta az asztalán tartott gyümölcsöt, és megígérte, hogy megeszi. Elégedetten biccentve megszakítottam a hívást, aztán a telefonomat nyomkodva apu kérésére felhívtam a nagyit. Magam elé feltartva a telefont vártam, hogy válaszoljon a videóhívásomra, miközben a háttérben a fekete csapat tagjait vettem észre, akik a táborhely közepén üldögéltek. Csenge a padon, előtte Kornél állt, a kajakos fiú mellett Zoli pingpongütővel a kezében játszott. Kornél másik oldalán Bence, az atléta nyújtott, hosszú lábát a padnak támasztva. Amikor Csenge észrevette, hogy figyelem őket, vidáman intett nekem, mire a három fiú is felém fordult. Hirtelen zavarba jöttem, és a szabad kezemmel odaintegettem nekik. – Nincs kedved pingpongozni? – kiáltott felém Zoli, egy szabad ütőt mutatva. – Öhm… most telefonálok – szóltam vissza. – És utána? – Nem nagyon vagyok jó benne – szabadkoztam. – Nem baj, még mindig jobb, mint egyedül játszani, mint tegnap egész este – vonogatta a vállát. A fekete csapat három tagja egyértelműen mutogatott, hogy nehogy igent mondjak a felkérésre, Kornél maga előtt folyamatosan jelzett a kezével, Csenge vadul rázta a fejét, Bence pedig azt kiabálta, hogy fussak, amíg nem késő. De közben a mellettük álló Zoli olyan szomorúan nézett felém a szabadon maradt ütőjével, hogy fogalmam sem volt, miként mondjak nemet, amikor tényleg semmi dolgom nem volt.

– Jó – adtam meg magam, mert hirtelen nem jutott eszembe jobb érv, minthogy nem tudok játszani, az viszont szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarta. – De jó! Itt várlak! – lelkesedett Zoli, és a többiekhez fordult, akik lemondóan legyintettek rám, mintha menthetetlen lennék. A nagyi hirtelen belenézett a kamerába, és összehúzott szemmel méregetett. – Jó látni, hogy még élsz – dünnyögte. – Van fogalmad róla, hogy milyen képet posztolt az iskolád? – Van. Rólam készült – érveltem szerintem logikusan. – Ez nem vicces, Hanna! Aggódtam. Ha anyád látná, hogy néztél ki… – De nem látja – vágtam halkan a szavába, mire a nagyi bosszúsan meredt rám. Sóhajtva megráztam a fejem, és lesütöttem a szemem. – Elnézést – suttogtam megbánva a szavaimat, de egyszerűen nem tudok mit kezdeni a feltételes móddal, ami mindennél könnyebben kihoz a sodromból. Ha látna, ha itt lenne, ha tudná, ha megölelhetném, ha máshogy alakul… Semmi értelme. A nagyi kérdőn nézett rám, várva bármiféle magyarázatot vagy reakciót a kirohanásomra, de úgy döntöttem, egyszerűbb, ha nem megyünk bele a részletekbe, mert az elmúlt évben az csak vitához vezetett. – Szóval, látod? Semmi bajom. Pár karcolás az egész – tettem közel a horzsolásaimhoz a telefont, hogy jól látszódjon a jelentéktelen sérülés. – Jó – helyeselt, és úgy tűnt, sikerült meggyőznöm. – Hogy érzed magad ott? – érdeklődött témát váltva. A választ jól átgondoltam, semmiképpen sem akartam rávágni. – Hát… a feladatok lekötnek. Amikor vannak. Amikor viszont

nincs, mint most… – gondolkodtam el, majd megpróbáltam témát váltani: – Örülök, hogy apunak ennyire tetszik ez a verseny-dolog, és izgul meg érdeklődik, és… – Nem apád érdekel – vágott közbe a nagyi. – Te hogy érzed magad ott? – Változó – ismertem el. – Néha olyan… Néha jó – próbáltam megfogalmazni. – Nagyon más, mint otthon. Rengeteg új helyzet, arc, az egész borzasztóan ötletes és kreatív, és néha szinte már boldognak érzem magam itt. De közben nem vagyok az – fogtam a fejem. – Mert amikor eszembe jut… ami eszembe jut, akkor megkérdezem magamtól, hogy mi a fenét keresek itt, mit szórakozok egy jelentéktelen versenyen, miért örülök ennek vagy annak, amikor… Amikor valójában minden szar – mondtam ki őszintén. A nagyi egy szót sem szólt a káromkodásomra, nem kérte, hogy vigyázzak a számra, vagy válogassam meg a szavaimat, hanem hosszasan hallgatott, átgondolta a mondandómat, majd szomorúan elmosolyodott. – Érted, amit mondok? – kérdeztem halkan. – Tökéletesen – biccentett. – És függetlenül attól, hogy ezt az egészet apád miatt vállaltad el, szeretném hinni, hogy neked válik igazán hasznodra. – Azt nem tudom – szóltam szomorúan. – Bízzunk benne. – Megteszitek, hogy nem veszekedtek egymással, amíg itt vagyok? – kérdeztem hirtelen. A nagyi unottan forgatva a szemét, de látva, hogy ez mennyire fontos nekem, megadóan bólintott. – Rendben. Azt nem ígérem, hogy hirtelen megkedveljük egymást, de ha ennyire fontos ez neked, akkor megteszem, a

visszaérkezésedig áll a fehér zászló – ígérte meg. – Ha nem hoz ki a sodromból – fűzte hozzá azonnal. – És te se őt – kértem. – Nem szoktam – emelte meg az állát sértetten. Ahogyan apu is hasonlóképpen reagál, amikor őt kérem számon a vitájukról. Mindkettejük közös álláspontja az, hogy a másik a hülye. A nagyi a kamerába nézve sóhajtott és megrázta a fejét. – Na, ne velem töltsd az idődet, menj szépen vissza az erdőbe futkározni, vagy mit csináltok ott a viadalon. – Verseny – javítottam ki, és akaratlanul is felnevettem. – Örülök, hogy beszéltünk. És kérlek, kérdezd meg aput néha, hogy minden rendben van-e vele – kérleltem. – Hogyne, esetleg ne főzzek rá? – gúnyolódott hitetlenkedve. – Nem, azt én elintéztem – mosolyodtam el, figyelmen kívül hagyva a szarkazmust. Elköszönve a nagyitól kinyomtam a videóhívást, és a gondolataimba merülve dőltem hátra, engedve, hogy magukkal rántsanak a rám törő emlékek. Kettejük kapcsolata soha nem volt felhőtlen, volt köztük egy egészséges férj-anyós ellentét, de anyu halála után ez átfordult egyfajta gyűlölködésbe, ami abból eredt, hogy mindketten a másikat okolták, ez pedig odáig vezetett, hogy egy idő után képtelenek voltak normálisan kommunikálni vita és veszekedés nélkül. A kezdeti időkben, miután anyu már nem volt, mindketten próbálták fenntartani a látszatot, hogy ez a tragédia összekovácsol minket, és a gyász hatására szorosabb lesz a kötelék, de egy idő után felszínre törtek az elnyomott sérelmek, és mindketten a másikat kezdték hibáztatni. Ki mit nem vett észre, ki mit tehetett volna, ki mit akadályozhatott volna meg… Teljesen felesleges és meddő

vitákat szült mindkettejük téveszméje, mert a történteken semmi nem változtathatott. Értettem őket, a gyász és a fájdalom kihozta belőlük a legrosszabbat. Az egyikük a lányát, a másikuk a feleségét veszítette el. És csak egyetlen esetben voltak képesek félretenni mindent, és együttműködni. Ha rólam volt szó. Mert én az anyukámat veszítettem el. És ez számukra felülírt mindent. Számomra is. – Na, mehetünk? – kérdezte hirtelen valaki tőlem, én pedig kábán néztem fel a nap előtt álló alakra, aki egy pingpongütőt tartott felém. Zoli volt az, a fekete csapat tagja. – Ööö… persze – bólintottam, várva, hogy kitisztuljon a fejem, és visszatérjek az Iskolák Országos Versenyének élménytáborába. A fiú mellett sétálva átvettem a nekem szánt pingpongütőt, és bizonytalanul forgattam a kezemben. Elhaladtunk a szabadtéri edzőtér mellett, ahol különböző színű melegítőalsóban lévő versenyzők gyúrtak, szigorúan félmeztelen felsőtesttel. Lóri a lábával emelgetett valami súlyt, és arról beszélt a mellette húzódzkodó, szürke nadrágot viselő srácnak, hogy mennyire fontos a lábnap, amikor észrevett. – Cső, Hanna! Nem fejezted be a reggelidet – juttatta eszembe. – Mindegy – legyintettem hanyagul. – Nem tudom – vakargatta meg a fejét. – A reggeli a legfontosabb étkezés – közölte. – Igen, de most így alakult – vonogattam a vállam. – A többiek? – Bernadett elment úszni, Zsombika meg az egyik sötétzölddel ment le a focipályához sárkányt eregetni. – Értem. Semmi hír feladatról? – kérdeztem.

– Semmi. Hé, pingpongozni fogtok? – lelkesedett, amikor meglátta a kezemben az ütőt. – Úgy tűnik – feleltem. – Csúcs. Én itt leszek. Még gyúrok kicsit – avatott be a rövid és hosszú távú terveibe. – Rendben – köszöntem el, és a pingpongasztalhoz léptem, ahol Zoli már szakszerűen leellenőrizte a hálót, és beállt velem szemben nagy terpeszben, törzsével jobbra-balra dőlve, mintha csak azt várná, merről érkezik a labda. Az, mondjuk, még nem volt nálam. – Bemelegítünk először, jó? – kérdezte. – Oké – tettem le az asztalra az ütőt, és levettem a piros pulóveremet, mert kezdett jobb idő lenni a szikrázó napsütéstől. Egy ujjatlan piros pólóban álltam vissza az asztal elé, és a kezembe vettem az ütőt. – Egy-másfél órát csak ütögetünk, aztán jöhet a verseny – közölte. – Tessék? – kerekedett el a szemem. – Délután meg tarthatunk egy döntőt – tette hozzá. – Ó, te jó ég – dünnyögtem magam elé, és kétségbeesetten néztem körbe, hátha valaki a segítségemre siet. Senki nem vette észre a „mentsetek meg!” pillantásomat, a mellettünk lévő gépeknél a gyúrósok magukkal voltak elfoglalva, a medencére nem láttam rá, a padoknál lévők jókedvűen beszélgettek, és nem néztek felém. Ezt megkaptam. – Szerva! – kiáltotta Zoli, és felém ütötte a labdát, aminek pattogását bólogatva követtem, hagyva, hogy leessen az asztal szélén, és elguruljon a betonon. – Semmi gond, szerva kettő – indított egy újabb labdát Zoli, és akkor sem tört le, amikor ezt

sem ütöttem vissza. Miközben a harmadik labdát vette ki a melegítőnadrágjának a zsebéből, én azon gondolkodtam, vajon hány lehet még nála. És mindig magánál hordja? Mert bármikor szüksége lehet rá? – Szerva! – jelentette be újra, mire végre megemeltem a karomat, és esetlenül visszaütöttem a labdát. Valamilyen csoda folytán nem akadt fent a hálón, hanem átpattant rajta, mire Zoli jobbra-balra mozdult, majd lendületből beleütött a labdába, és erősen visszaütötte. A süvítő hang után fordulva néztem, ahogyan elrepül a labda, aztán tanácstalanul visszafordultam. – Bocs, ez erős volt. Visszafogom magam, amíg nem jössz bele. Előttünk a nap – mosolygott boldogan. – Meghalok – nyöszörögtem, és hirtelen értelmet nyert a fekete csapat tagjainak baljós integetése, amikor le akartak beszélni arról, hogy Zolival pingpongozzak. Zoli válla mögött Mátét és Csengét pillantottam meg, mire odakiáltottam nekik. Csenge, látva minket, inkább messze megállt, nehogy a veszélyzónába kerüljön, és mondjuk be kelljen állnia, Máté azonban gyanútlanul odasétált hozzánk, és kíváncsian nézte pár pillanatig az ütögetésünket. – Megyünk a medencéhez, nem jöttök? – kérdezte végül, és megigazította a nyakában lógó törülközőjét. – Nem, még csak most kezdtük. Szerva! – üvöltötte Zoli, helyettem is visszautasítva a felkérést. – Hát jó. Akkor további jó szórakozást. Hanna, majd gyere, ha végeztetek – invitált. – Segítség! – tátogtam az oldalamat fogva a kifulladástól. – Mi? – hunyorgott Máté, erősen koncentrálva. – Ments meg! – artikuláltam némán a szememet

meresztgetve, majd megpróbáltam visszaütni az újabb labdát. – Kecske? – kérdezte Máté hátrahőkölve. Ennyit a szájról olvasásról. – Hagyjuk – legyintettem felé tehetetlenül. – Szerva! – ordította Zoli, és csak úgy suhant az ütője a levegőben. A szemem sarkából láttam, ahogyan Máté visszaér Csengéhez, majd együtt mennek a medencéhez, én pedig kifulladva ugráltam a pingpongasztal előtt. – Napjában úgy mennyit szoktál játszani? – kérdeztem Zolit, aki két „ufff” hang hallatása közt elmondta, hogy gyakran tíztizenkét órát. – Jól hangzik – motyogtam, karommal megtörölve a homlokomat. – Szerva! – kiáltott rám. Ennél sokkal többet nem tudtam meg Zoliról, annak ellenére, hogy nagyjából az egész délelőttöt együtt töltöttük. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg pingpongoztunk, és minden igyekezetem ellenére Zoli szénné vert, ami nem meglepő, tekintve, hogy versenyszerűen űzi a sportot. A kezdeti „hagylak kicsit nyerni, hogy ne érezd magad lealázva” stílust felváltotta nála a kőkemény versenyszellem, így tehát nem kímélt, én pedig izzadtan, kifulladva próbáltam tartani a tempót, nagyjából sikertelenül. Bármikor otthagyhattam volna, nem volt kötelező vele játszanom, mégsem tettem, aminek az oka az volt, hogy a játék lekötött, és emiatt nem éreztem magam céltalannak vagy mihasznának, a feladat hiányában. Merthogy feladatot továbbra sem kaptunk. A szemem sarkából mindig figyeltem, hátha valamelyik csapattársam megérkezik egy borítékkal, de ez nem történt meg, és hiába lestem a

szervezőket, nem jöttek oda hozzánk, hogy közöljék, mi következik ezután. Az egész táborhelyen nyugi volt, a csapatok szétszéledve elfoglalták magukat, és élvezték az édes semmittevést, ami nekem egyáltalán nem ment, ezért egészen ebédig Zolival pingpongoztam, akivel összesen talán egy mondatot sem váltottunk azon kívül, hogy időnként elordította magát, hogy „szerva!”. A mellettünk elhaladók néha megálltak egy kicsit nézni a játékunkat, de szinte mindenki hamar megunta, és továbbállt. Délután fél kettőkor tettem le az ütőt az asztalra, és megköszöntem a játékot a fekete csapat mániákus pingpongosának, aki megígértette velem, hogy majd tartunk egy visszavágót, aztán átmentem az étkező épületébe, ahol csatlakoztam a csapatomhoz. – Feladatról semmi hír? – ültem le a tálcámmal az asztalunkhoz Lóri mellé. Velünk szemben Zsombi és Bernadett foglalt helyet, mindketten a telefonjukba merültek. – Semmi – rázta meg a fejét Lóri. – Nem tetszik ez nekem – fordultam körbe gyanakodva, megfigyelve a többi versenyzőt, akik közül csak néhányan tartózkodtak a helyiségben, hiszen az ebédidő nagy része már letelt. – Nyugi, Hanna – mosolygott rám Lóri kedvesen. – Lazíts kicsit. Én vágom, hogy mi lehet – magyarázta, mi pedig figyelmesen hallgattuk. – Szerintem hagyják, hogy pihenjünk kicsit, meg tudod, regenerálódjunk, gyúrjunk, ilyesmi. – Lehetséges – bólintottam feszülten. Zsombi és Bernadett arcán azt láttam, hogy jobb tipp hiányában Lórival értenek egyet, és nem görcsölnek rá a tétlenségre. – Igaza lehet, Hanna – győzködött Zsombi. – Marha klassz

helyen vagyunk, talán a szervezők csak hagynak nekünk egy lélegzetvételnyi időt, hogy felkészüljünk a következő feladatra. – Oké – feleltem a lehető legmagabiztosabban, majd folytattam az evést, amikor is Máté lépett mellénk, lazán elhúzta a mellettünk lévő üres asztaltól a széket, majd fordítva ráült, karjával megtámasztva a szék karfáját. A sárga csapattag arca a folyamatos medencézéstől elég durván lepirult, szőke haja alatt csak úgy világított a kék szeme. – Mi van, pingpongbajnok? – kérdezte szórakozottan. – Kikaptam – válaszoltam egyszerűen. – Rosszul számoltad ki a labda röppályáját, vagy mi? – oltott le viccesen, mire akaratlanul is elnevettem magam. – Mondtam, hogy inkább lógj velünk – tette hozzá. – Igazából nem volt rossz program. Legalább eltelt az idő. – Miért akarod, hogy elteljen az idő? – csodálkozott. – Mert nem kaptunk feladatot – emlékeztettem. – És? Addig jó – mondta. – Ha feladatot kapunk, akkor hullunk is – tette hozzá. – Márpedig én nem akarok hullani. – Senki sem akar – szólt halkan Bernadett. – Hát akkor meg… Örüljünk a szabadnapnak! – lelkesített minket. – Ha végeztetek, gyertek a focipályához, tanár–diák rangadót tartunk. – Tényleg? Kúl – ámult Lóri. – Ja. Már összeállt a két csapat, de szükségünk van szurkolókra – vigyorgott körbe. – Tőletek már amúgy is van egy pomponlány. – Jaj, ne – forgatta a szemét Bernadett, átgondolva, hogy ha a csapatunkból ő és én is az étkezőben tartózkodunk, akkor kizárásos alapon Titanilla tanárnő maradt…

– De – röhögött fel Máté. – A tanárnőtök a pálya szélén ugrándozik. – Csodás – jegyeztem meg unottan. – Hát, elég sokan örülnek neki. Kábé mindenki – vihogta Máté. – Akkor induljunk – állt fel Lóri az asztaltól. – Várj, Hanna még nem fejezte be – szólt rá Zsombi, mire legyintve megráztam a fejem. – Menjetek csak, nem kell megvárni, később csatlakozom, előtte megnézem a mosókonyhát, mert a tegnapi melegítőm tiszta sár – szóltam. A többiek kissé értetlenkedve ugyan, de tudomásul vették a döntésemet, és Mátéval együtt kimentek az étkezőből. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, akkor vettem észre, hogy időközben a helyiség teljesen kiürült, és egyedül maradtam. A villám koccanása a tányéron éles hangot adott ki, és hirtelen minden falat megrágását őrült hangosnak hallottam. A közel száz fő befogadására alkalmas étkező üres asztalai közt ültem egymagam, és csendben eszegettem, teljesen a gondolataimba merülve, amikor kinyílt az ajtó, aminek következtében beszűrődött a csendes terembe az odakintről hallatszó nevetés, majd az ajtó csukódása újra kizárta. Hátrafordultam, és csodálkozva néztem, hogy ki érkezik ilyen későn. A fekete csapatból Kornél sétált be egyedül, visszhangzó léptekkel ment a tálalóhoz, levett egy tálcát, és a kínálatot nézte. Minden mozdulata őrült hangosnak hallatszott a kihalt étkezőben, a tartóból kivett kés és villa csilingelő zörgéssel ütődött össze, a tálcájára pakolt tányér élesen koppant, az italautomatából kitöltött szénsavas üdítője pezsgett. Az ételemre meredve

hallgattam a folyamatot, amíg összeszedi az ebédjét, majd óvatosan felpillantottam, amikor Kornél végzett, és helyet keresett magának. Merthogy csak az volt. A kajakos srác fél karjával fogva a tálcát, kicsit tanácstalanul fordult körbe, látszott rajta, hogy nem tudja, hová üljön. Néhányszor megállapodott rajtam a tekintete, mintha nem tudná, hogy ilyen szituációban mit kell csinálni. Ha leül hozzám, az furcsa, mivel az én asztalomon kívül csak üres helyek voltak. De ha nem ül le hozzám, az még furcsább, mert akkor ketten leszünk két külön asztalnál egy totálisan kihalt étkezőben. Visszatartott mosollyal vártam, hogy mit fog csinálni, és őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy én miként cselekednék az ő helyében, ezért borzalmasan örültem, hogy én voltam ott előbb. Kornél végül elfojtott röhögést követve a szabad kezével beletúrt a hajába, és határozottan megindult egy asztal felé. Az előttem lévőt választotta, és pont velem szemben foglalt helyet, úgy, hogy előtte is volt egy szabad szék, és előttem is. A választására nem bírtam tovább, és félrehajtva a fejem, elnevettem magam, ami a csendes helyiségben kifejezetten hangosra sikerült. Kornél ezt szándékosan figyelmen kívül hagyta, és a lehető legkomolyabban állt neki az evésnek, mintha nem lenne teljes mértékben abszurd az egész szituáció. Megköszörülve a torkomat én is elkomolyodtam, majd ránéztem. – Jó étvágyat – mondtam halkan, és folytattam az evést. – Köszönöm, neked is, Újvári Hanna – bólintott, és ő is folytatta az evést. Az egész étkezőben néma csend volt, csak azt lehetett hallani, ahogyan eszünk. Mivel én már korábban ott voltam, hamarabb befejeztem, mint ő, ezért egy pillanatig kínosan hezitáltam,

hogy mit tegyek, majd egyszerűen felálltam az asztaltól, és a tálcámat felkapva elindultam, és leraktam a beadó ablakba. Az ajtóhoz lépve még egy pillanatra visszanéztem. Kornél az asztalánál ült, és ráérősen evett, majd kérdőn felnézett rám, amikor látta, hogy hezitálok. – Kopogtam – szóltam, minden előzmény nélkül. – Tessék? – kérdezte meglepetten. – A feladaton azt mondtad, annyit tudsz rólam, hogy nem szeretek kopogni – emlékeztettem az éjszakai elszólására. Kornél szórakozottan elmosolyodott, és a székén hátradőlve nézett rám. – Kopogtam – ismételtem meg. – Csak nem hallottad – tettem hozzá, majd meg sem várva a reakcióját, kiléptem az étkezőből. Ezt mindenképpen szerettem volna vele tisztázni. A faházba visszatérve felnyaláboltam a sáros melegítőmet, kivettem a szekrényemből a mosószeremet, és elindultam a mosókonyha irányába. A táborhely egészen kihaltnak tűnt, egyedül sétálgattam a faházak között, úgy tűnt, minden versenyző a focipályán van. Éppen ezért azt gondoltam, hogy a mosókonyhában is egyedül leszek, de tévedtem. A kezem tele volt a szennyesemmel és a mosóporral, ezért jobb ötlet híján berúgtam az ajtót, és beléptem. Két lány felvont szemöldökkel meredt rám, vagyis inkább az érkezésemre, és kikapcsolták a telefon kameráját, én pedig elnézést kérve elsétáltam mellettük. Mindketten az arany csapat tagjai voltak, a tavalyi nyertesek. A mosógépet szemügyre véve próbáltam kitalálni, hogyan működik, amíg a két lány figyelte minden mozdulatomat. Valószínűnek tartottam, hogy az érkezésem előtt valamilyen felvételt készítettek, de a jelenlétemben abbahagyták, és kérdőn néztek rám, jelezve, hogy nem kívánatos személy vagyok, és

zavaró tényezőként egyszerűen húzzak el onnan. Beindítottam a mosógépet, és a programozását figyeltem, ami kiírta, hogy mennyi idő múlva van kész. Fél óra. Egy pillanatig átgondoltam, hogy mit csináljak, hagyjam ott a ruhámat, vagy várjam meg, végül úgy döntöttem, hogy nem hagyom ott felügyelet nélkül, mert valahogy a két lányból, vagyis inkább a csapatukból nem néztem ki sok jót, főleg az első feladat tapasztalatai alapján. Egyszerűen nem bíztam rájuk a szirteses cuccomat. Ezért aztán leültem a földre, a hátam nekitámasztottam egy használaton kívüli gépnek, majd elővettem a telefonomat, és sudokuzni kezdtem. A lányok legnagyobb bosszúságára. – Mit csinálsz? – kérdezte az egyikük barátságtalanul. – Mosok – feleltem egyszerűen, mintha nem lett volna egyértelmű. – Itt? – Igen, ezt úgy hívják, hogy mosókonyha – bólintottam. – Éppen videóztunk – szólt rám élesen a szőke szemrehányó stílusban. – Csak nyugodtan – vontam meg a vállamat, és belemélyedtem a játékba. – Gyere, menjünk át máshová – mondta az egyik a másiknak, erősen megnyomva a hangsúlyt, hogy érezzem, ez mind miattam van. Én tehetek róla. Szörnyű. A szememet forgatva hallgattam a műhisztit, ami abból állt, hogy a szőke lány dühöngött, amiért ők előbb voltak itt, és nem mennek máshová, mert ez az egyetlen nyugodt hely a táborban, ahol garantáltan nem jön senki, erre én pont most akarok mosni… Úgy vitatkoztak rólam, mintha ott sem lennék, csak azért, mert szemmel láthatóan nem figyeltem rájuk. Unottan új játékot

indítottam, aztán, hogy tudják, a legkevésbé sem érdekelnek, kivettem a zsebemből a fülhallgatómat, és bedugtam a fülembe, de zenét nem indítottam el hozzá, csak a sudoku játékom megszokott hangjait hallottam. Radírhang a javításkor, csengő figyelmeztetése az időre, és taps a játék végén. – Hallod – lépett oda hozzám a szőke, és lehajolva hozzám, ideges mozdulattal beleintegetett a látóterembe. – Hallom – mondtam, fel sem nézve a játékból. – Továbbra is itt csináljuk a videókat, légy szíves, maradj, ahol vagy, és ne mássz bele a képbe – kérte, de inkább tűnt utasításnak. – Ne aggódjatok, nem zavarom meg a nagyon fontos dolgotokat – biccentettem a szememet forgatva. Ezt a lányok a szívükre vették, és egymás szavába vágva kioktattak arról, hogy ez nem holmi dolog, hanem musical.ly, és ha tudnám, hogy mennyien várják az új tátogós videókat, akkor kussolnék. Ezt ők mondták. Szó szerint így. Csak egy lesajnáló mosollyal ajándékoztam meg őket, aztán biccentettem, jelezve, hogy megértettem a dolgot, és tovább játszottam a sudokuval, miközben ők elindították a telefonon az appot, és folytatták az… akármit. Ami úgy tűnt, nehezen áll össze. Megállás nélkül újraindították a zenét, az előre kitalált koreográfia szerint mutogattak és tátogtak, hol az egyikük, hol a másikuk kerülve előtérbe, ügyelve, hogy ne akadályozzák egymást. Látszott rajtuk, hogy nagy rutinnal rendelkeznek, és akármit is csinálnak, azt régóta teszik együtt, de persze ők sem voltak tökéletesek, csak a neten közzétettek alapján. A valóságban keservesen sokszor rontották el. – Megint rosszkor mozdultál! – förmedt a szőke a másikra,

aki beismerte a hibát, és kezdhették elölről venni az egész… tizenöt másodpercet. A játékomba merülve fél füllel hallgattam őket, és valahogy irigyeltem az életüket, amivel én egy pillanatig sem tudtam azonosulni. Lehetne az én életem is olyan, mint az övék, veszekedésekkel, kibékülésekkel, bitch-face viselkedéssel, lehetne a legfontosabb dolog lassított felvételen megölelni a legjobb barátnőmet valami jó zenére egy mosókonyhában… Lehetnék én a jobb, ő meg a rosszabb, más szerint meg lehetnék én a rossz, ő pedig a jobb. De nekem ez annyira nagyon kimaradt. Anyu betegségekor tizenöt és fél éves voltam, és bár már akkor sem toltam túl a közösségiket, azért akkoriban még bőven használtam, ugyanúgy, mint bárki más. Aztán hirtelen minden megváltozott, egy pillanat alatt fordult velem a világ, és egyszerre nem volt már értelme kiskutyás filternek a fejemen, egy számra tátogni és mutogatni videókban, nem volt értelme az életemben nem releváns dolgokról vitatkozni csoportokban, és nem volt értelme feltölteni a kajámról készült képet sem. Nem tudtam többé, hogy mit fejezhet ki egy átkozott lájk, mire jó, mit kezdjek vele? A hétköznapok megváltoztak, semmi nem volt többé olyan, mint előtte, én pedig elengedtem az addigi dolgaimat, mert többé már nem volt közös a problémám a tömegével. Bárcsak az maradhatott volna. Nem tudom, hány YouTube-videó került fel, hány musical.ly sztár nőtt ki a földből, és hány étel rohadt rá az Instagramra, amíg én a kórházban ültem éjjel-nappal, arra várva, hogy javuljanak anyu eredményei, és hasson a kezelés. Ami nem hatott. Miközben néztem, ahogyan a betegség szó szerint legyőzi, végig marcangoltam magam, amiért megannyi átkozott órát töltöttem

semmilyen dolgokkal, napokat, heteket, ki tudja már, mennyi volt. Fotóztam a kezem fagyival, készítettem boomerangot a hóesésről, csesztem el közös nyaralást a netezéssel, merthogy nyilván nem bírtam ki nélküle, kiabáltam vacsorakor, hogy „pillanat, csak ezt még megnézem”, ami valami szar volt a neten, már nem is emlékszem rá, hogy micsoda… Pörgettem az oldalakat a semmit bámulva, és istenem, mennyi értékes idő ment el ezzel, ami már soha nem jön vissza. Ugyanolyan tizenéves voltam, mint bárki más, ugyanazokkal a hülyeségekkel és értéktelen értékrenddel. Aztán egyszer csak szembetaláltam magam a nagybetűs élettel, és bármit megadtam volna még egy kis közös időért anyuval, egy hónapért, egy hétért, később már egy napért is, de nem volt több. Nem kaptam többet, anyu elment, nekem meg maradt egy halom kiskutyafilteres szelfim, egy rakás elmutogatott dal, meg a nagy üresség. – Ezzel mi van? – hallottam meg hirtelen az egyik lányt az arany csapatból, én pedig akkor vettem észre magam, és meredten bámultam a kezemben tartott telefonomra, ami körül elfehéredtek az ujjaim a szorítástól. A negatív emlékek hatására teljesen megfeledkeztem magamról, és a könnyeimet nyelve, kifulladva tettem félre a telefonomat, majd kirántottam a fülhallgatót a fülemből, és a térdemre hajtottam a fejem. – Hé, minden rendben? – kérdezte a szőke lány nem kifejezetten aggódva, inkább bosszúsan, amiért le kellett állítaniuk a felvételt a viselkedésem miatt. – Persze – legyintettem. – Csak elveszítettem a… játékot – motyogtam. – Bocs – tettem hozzá zavartan. – Kértük, hogy ne zavarj! – förmedt rám a szőke lány, akit a

csapattársa Veronikának hívott. – Már végeztem is – tápászkodtam fel, és idő előtt leállítottam a mosógépet, ami ennek nem annyira örült, mert sípolva jelezte, hogy nem kellene kinyitnom, aztán kirángattam belőle a ruhámat, és magamhoz szorítva kirontottam a mosókonyhából. Hallottam valami olyasmit a hátam mögött, hogy „őrült”, vagy „ennek elment az esze”, de nem foglalkoztam vele, csak jólesett a friss levegő, és egy pillanatra megálltam az arcomat érő napsütésben, lehunytam a szemem, és az ég felé fordulva megpróbáltam kitisztítani a fejem, amiben egymást érték a pusztító gondolatok. – Kész vagy, Hanna? – kérdezte egy hang, mire kinyitottam a szemem. Máté állt előttem. – Öhm. Nagyjából – pillantottam a kezemben lévő habzó ruháimra. – Gyere, még elcsíped a második félidőt – ölelte át a vállamat fél karral. – Nem hiszem, hogy érdekel – ingattam a fejem. – Viccelsz, ugye? Az első félidőben a tanárom lesérült, mert hasba rúgták labdával, amíg egy madarat nézett az egyik fán – mesélte. – Hogy mi? – pislogtam kábán, mert hirtelen fogalmam sem volt, hogy miről beszél. – Madarakat nézett. Tudod. Mondtam – vigyorgott. – Hobbiornitológus. Jól vagy? Kicsit szét vagy esve – vizslatott. – Igen, csak… Eddig musical.ly forgatást néztem a mosókonyhában – feleltem. – Uhh. Az súlyos lehetett – röhögött fel. – Kik voltak? – Az arany csapat lánytagjai.

– Gondolhattam volna – forgatta a szemét. – Na, gyere már. – Jó, de ezt lerakom – mutattam a kezemben lévő vizes ruhámra. – Majd kiteríted magad mellé. Megszárad a napon. Mindjárt kezdődik a második félidő – sürgetett, aztán továbbra is a nyakamat átkarolva rángatott magával. A focipályához érve kiderült, hogy mitől tűnt olyan üresnek a táborhely. Szinte kivétel nélkül minden versenyző a pálya szélén üldögélt a folytatást várva. A rengeteg szín között azonnal kiszúrtam a pirosakat, ezért elköszöntem Mátétól, és odamentem hozzájuk, miközben a fiú visszament a pályára. Leültem Bernadett és Zsombi közé, és magam mellett kiterítettem a vizes holmimat. – Ez habzik – jegyezte meg Bernadett. – Tudom – feleltem. Ezt meg is beszéltük. Hunyorogva néztem a pályát, aztán letoltam a szememre az addig a fejemen tartott napszemüvegemet, és felhúzva a térdemet rákulcsoltam a karom. – Mi az állás? – érdeklődtem. – 7:1 a diákoknak – mondta Zsombi. – Melyik tanár lőtt gólt? – csodálkoztam el. – Semelyik. Az egy öngól volt. Titanilla tanárnő éppen akkor naptejezte be magát, és ez egy kicsit összezavarta a meccset – mesélte. – Mindent értek – bólintottam. – Itt vagyok, elkezdődött már? – huppant le mellénk Csenge. – Gumicukrot? – kínálta körbe a kibontott zacskót. Zsombi vett belőle, Bernadett csak a kezét feltartva jelezte, hogy ő nem kér, én pedig megköszöntem, és kivettem egy szemet.

– Most kezdődik a második félidő – mosolygott Zsombi a szőke lányra. Abban a pillanatban az egyik sötétzöld ruhát viselő fiú az infós suliból megnyomta a telefonját, amiből igazi híján elhangzott a sípszó-effekt, a meccs pedig folytatódott a második félidővel. A focipálya felét sütötte a nap, így azok, akik a pálya azon oldalán voltak, a homlokukhoz tartott kézzel hunyorogtak, megpróbálva megtippelni, hogy merre lehet a labda. A tanári csapat lassú volt, és erősen fulladt, náluk folyamatos volt a csere és a sérülés is, a fekete csapat tanárát, aki egyszer már átesett a kerítésen, Máté úgy felrúgta egy ütközésnél, hogy ismét a gyengélkedőben kötött ki. – Hölgyeim és uraim – tárta szét a karját Csenge. – A kísérő tanárunk, aki azért jött, hogy vigyázzon ránk – mutatott a pályára, ahol éppen négyen cipelték a tanárt. – Elég peches – ismerte el Zsombi. – Vagy életképtelen – nevette el magát Csenge, és tovább ette a gumicukrot. – Oké, kifújtunk, nincs több ép tanár, az összes lesérült, vagy… kidőlt – kiáltotta el magát Máté a pályán, és a kapu mögé nézett, ahol a már lecserélt tanárok egymásnak dőlve gyakorlatilag haldokoltak. – Majd én! – integetett Titanilla tanárnő, és az XXS méretre összemosott melegítőnadrágjában, valamint az ujjatlan topjában szökellt a pálya irányába. A futását a pályán és környékén lévő összes fiú és férfi lassítva láthatta. – Biztos? – érdeklődött Máté értetlenül. – Ó, hogyne… Imádom a durva sportokat – mondta, a

kijelentésére pedig a legtöbb férfi tanár megtörölte a homlokát. – Jézusom – temette a tenyerébe arcát Bernadett. A tanárnő beállása nem tett túl jót a játéknak, mert kissé elvonta a figyelmet, egyszer pedig, amikor passzot kért, a barna csapat tanára egyszerűen megfogta a labdát, és átadta neki. Az infós gyerek a telefonján folyamatosan nyomkodta a sípeffektet, végül, mivel bírónak nevezte ki magát, egyszerűen kiállította Titanilla tanárnőt. – Nem baj, úgyis megizzadtam – jelentette be, két kézzel a hajába túrva. – Na jó, elég lesz ebből – állt fel Bernadett. – Tanárok kiszállnak, úgyse bírják. Új csapatok állnak fel. Máté, szedj össze tíz embert. – Oké. Ki a másik csapatkapitány? – kérdezte Máté, miközben a tanárok meglehetősen boldogan vánszorogtak le a pályáról. – Én – felelte Bernadett. – Nocsak – nevette el magát Máté. – Akkor válassz elsőnek. Hölgyeké az elsőbbség – adta át a kezdést. – Jó. Lóri – szólt Bernadett, mire a fiú beállt mögé. – Oké, elvitted Lórit – bólintott Máté. – Akkor választom Tibit – mutatott a sárga csapat egyik úszójára. Ezután Bernadett és Máté egymás után választottak tagokat a csapatukhoz. Előbbi rábökve a versenyzőkre, mert továbbra sem tudta a nevüket, Máté azonban személyesebben, név szerint szólítva maga mellé őket. Szinte pillanatok alatt felállt a két focicsapat. – Az utolsó jön. Válassz – vigyorgott rá Máté. – Rendben – biccentett határozottan Bernadett, és hunyorogva körbenézett. – Kornél! Kornél a fekete csapatból! –