Leiner Laura - Ég Veled [2017]

ablakra. Lóránt volt az. – Szia, Lóri – vettem fel. Lóránt a videó alapján egy edzőteremben volt, mögötte sűrűn csattogtak a gépek, ő pedig egy padon ült, és a szabad kezével, amelyikkel nem a telefont tartotta, súlyokat emelgetett. – Hanna! Szia! Figyi, ketten is kérték az elérhetőségedet, Bernadett meg a barátja. Én csak a Skype-ot tudtam, ott fognak keresni. Uh – emelgette a súlyzót beszéd közben. – Már beszéltem velük – feleltem. – Oké, csak akartam mondani, hogy tőlem tudják, én adtam meg, remélem, nem gáz. – Nem, dehogy – nyugtattam meg. – Akkor jó. Megijedtem, mert mikor megadtam, rájöttem, hogy nem is kérdeztem meg tőled, aztán tanácstalan voltam – mesélte el részletesen, hogy mi is történt pontosan. Elképzeltem, ahogyan Lóránt tanácstalan a teremben, mire önkéntelenül is elmosolyodtam. – Semmi gond, Lóri – szóltam kedvesen. – Készen állsz holnapra? – Aha. Bicepszezek még egy kicsit. Hogy jól nézzek ki a Balcsira – vigyorgott. – Aha. De nem, nem, várj – ellenkeztem. – Az a tavalyi verseny volt. Idén nem ott rendezik meg. – Ne már! Ez biztos? – Szerintem igen – lomboztam le. – Akkor hol? – Passz. De ne vizes versenyre készülj, nem az lesz. – Mi lehet, ha nem az? – gondolkodott el. Aztán tovább gondolkodott. És közben hallgatott.

– Azért elég sok minden más lehet – segítettem ki, amikor rájöttem, hogy ezzel így nem fog boldogulni. – Például? – Hegy. Erdő. Alföld. Tanya. Város – soroltam. – Hát ebbe így nem gondoltam bele – ismerte be, és levette a nyakából a törülközőt, majd az arcába nyomta. Én pedig végignéztem, ahogyan megtörli magát. – Értem – köszörültem meg a torkom, mire Lóri végre kinézett a törülköző mögül, és felfogta, hogy még videóhívásban vagyunk. – Azért mondom, hogy készülj úgy, hogy bármi lehet. A vizesre van a legkevesebb esély – tanácsoltam. – De bepakoltam a pálmafás sortomat! – jelentette ki. – Ez nagyon klassz, Lóri, biztosan hasznodra lesz – ironizáltam. – Reggel találkozunk – köszöntem el, és kinyomtam a Skype-ot. Aztán a biztonság kedvéért kikapcsoltam a laptopomat. Apu kérdőn nézett felém, mire tehetetlenül széttártam a karomat. – A többiek is készülnek… – Azt hallom – forgatta a szemét. Ekkor a telefonom rezgett egyet, de ezúttal nem hívott senki, hanem értesítésem jött. A suli megemlített egy posztban. Megnyitottam az oldalt, és olvasni kezdtem. Szirtes Gimnázium megosztott egy bejegyzést. Épp most. Kedves diákjaink! Nagy örömünkre szolgál bejelenteni, hogy az idei Iskolák Országos Versenyén iskolánkat Kozák Bernadett, Vári Lóránt, Újvári Hanna és Szalai Zsombor képviseli. Kísérőként a versenysorozaton részt vesz Takács Titanilla történelem-tanárnő. Kérünk benneteket, hogy drukkoljatok a Szirtes-delegációnak, biztassátok őket, és kövessétek az oldalt a következő két hétben, amikor is

minden részletet megosztunk majd a verseny alakulásáról. A csoport holnap reggel hét órakor indul az eddig ismeretlen helyszínre, hogy iskolánk színeiben kiálljon a többi versenyző ellen. Lehetőség van személyesen is elköszönni a csapattól, holnap reggel hat harminckor mindenkit sok szeretettel várunk a Szirtes előtt. Búcsúzzunk együtt, és biztassuk közösen a csapatunkat! Hajrá, Szirtes! Kocsis igazgató. A poszt alatt pedig azonnal megjelentek a kommentek: „Reggel fél hétkor? A suli előtt? Nyári szünetben? Kocsis jól van?” „Megy a halál oda hajnalban” „Pontosan kik ezek, akik mennek? A Szirtesbe járnak egyáltalán?” „A vízilabdás csajt ismerem!” „Takács Titanilla történelem-tanárnő… Ennyi t betűt bakker” „Menjetek már! Titanilla tanárnővel mennek? Vele én is mennék bárhová!” „Akkor most ezeknek kell megölniük egymást, vagy mi ez az egész?” „Loool!” „Hajrá, Bernadett!!! Szeretlek! Dani” „Ki az a Dani?” „Aki szereti Bernadettet.” „Kussoljatok, gyíkok, én a Dani vagyok, Bernadett pasija!” „Hú, de erős valaki” „Gyere privátba, ott arcoskodjál!”

„Szerintetek vigyem a pálmafás sortom vagy sem?” – érkezett meg Lóri is a kommentszekcióba, egy gifet is beszúrva, amin egy rajzfilmfigura töpreng. Úgy döntöttem, hogy eleget láttam a netből, ezért bezártam az oldalt, és apu után mentem, aki kivitte az előszobába a bepakolt sporttáskámat. – Korán kelünk – jelentette ki. – Tudom – biccentettem. – Biztos, hogy… Hogy jó ötlet ez? Két hét nagyon sok idő, és te egyedül leszel addig – néztem rá szomorúan. – Miattam ne aggódj! Figyelni fogom a versenyt, és várom, hogy beszámolj esténként – simította meg az arcomat mosolyogva. – Rendben. Átküldtem az étrendtáblázatodat, de kiragasztom a hűtőre is – jutott eszembe. – Hanna, ne velem foglalkozz, kérlek – ingatta a fejét. – Valakinek kell kettőnk közül – mondtam keserűen. – Jól leszek. És ha ennyire fontos neked, akkor betartom a táblázatot – húzta el a száját. – Köszönöm! Van benne egy meglepetés is – vigyorogtam lelkesen, miközben apu megnyitotta a telefonján, és belenézett. – Zabszelet reggelire? – Igen – tapsoltam elégedetten. – Ez a meglepetés? Zab? – kérdezte elképedve, és nagyon úgy tűnt, hogy nem osztozik az örömömben. – Bízz bennem, finom! – Hogy lehet finom valami, aminek zab a neve? Azt hittem, a meglepetés fánk lesz. Vagy palacsinta.

– Erről nem nyitok vitát. Egészségesen étkezel, mert minden statisztika alapján most vagy a legveszélyeztetettebb korban! – figyelmeztettem újra. – Megelőzzük, amit csak lehet – tettem hozzá. – Rendben – hagyta rám fáradtan, és a száját húzva nézett bele újra a listába. – A H betű mit jelent? – Hogy a hűtőben van, már elkészítettem. – A hűtőhöz vezettem, és elmagyaráztam a rendszerezést. – A dobozok tetején van a post it, hogy mit tartalmaz. „P” a padlizsánkrém. „G” a gránátalma – mutattam. – És a „T”? Takony? – Apu!!! – kiáltottam rá mérgesen. – Elnézést, csak úgy néz ki – pöckölte meg az átlátszó doboz oldalát. – Az tökkrém! – kértem ki magamnak. – Úgy mindjárt más – forgatta a szemét, majd látva, hogy mennyit dolgoztam vele, megenyhült. – Az ott tényleg jól néz ki – pillantott hálásan a legfelső polcra. – Igen, de az az én reggelim holnapra – hadartam, és inkább gyorsan becsuktam a hűtőt. – Szerinted ez fair? – háborodott fel. – Szerinted én vagyok negyvenöt és ötvenöt év közötti férfi? – kérdeztem vissza reflexből. Erre nem tudott mit mondani, ezért, mint mindig az elmúlt egy évben, most is megadta magát. – Ötvenhat évesen kapok majd egy fánkot? Ha kikerülök a statisztikádból? – Meglátjuk. Még átgondolom – vigyorodtam el. – Na, nyomás aludni, mindjárt kelünk – pillantott az órájára. – Te is lefekszel?

– Mindjárt – felelte. Fogmosás után elköszöntem aputól, majd a szobámba mentem, de nem csuktam be teljesen az ajtómat, hanem résnyire nyitva hagytam, és pár percig füleltem. Ugyanazt csinálta, mint mindig, amikor azt hitte, hogy már alszom. A laptopján nézett régi videókat. Újra és újra. Anyu hangját hallva összeugrott a gyomrom, és olyan fájdalmat éreztem, hogy szinte összerogytam. Kívülről tudtam, hogy mit mond a felvételen, másodpercre tudtam, mikor következik a nevetése, mikor szól élénkebben, mit, miért és milyen hangsúllyal válaszol. Annyiszor hallgattam már végig titokban a küszöbön ülve, az ajtófélfának támasztva a hátam, hogy a felvétel minden apró nesze az agyamba égett. Óvatosan becsuktam az ajtót, nehogy apu meghallja, és hagytam, hogy a rituáléját egyedül folytassa. A késő este az ő ideje, én pedig nem zavartam benne. Befeküdtem az ágyamba, lekapcsoltam a lámpát, és miközben megforgattam a csuklómon a karkötőmet, oldalra fordultam, és az egyik párnámnak támasztottam a telefonomat. A háttérképemet addig néztem, amíg el nem sötétedett a kijelző, majd újra feloldottam, és addig ismételgettem a folyamatot, amíg végül el nem nyomott a könnyes álom. Az apu telefonján lévő háttérképpel ellentétben az én beállított fotóm jóval anyu betegsége előtt készült róla. Amikor még minden rendben volt.

4. Elérkezett az Iskolák Országos Versenyének kezdete, vagyis az indulás napja. Reggel fél hétre kellett a Szirtes elé mennem, ezért előre beállítottam a telefonomat öt órára, de magamtól keltem, még az ébresztő előtt. A bizonytalanság, és az, hogy fogalmam sem volt, mire számíthatok, olyan adrenalinnal töltött fel, hogy alig aludtam egész éjjel, többször felébredtem, és folyamatosan kavarogtak a gondolataim. – Minden megvan? – kérdezte apu az ajtóban állva, kezében a sporttáskámmal. – Azt hiszem – bólintottam, és fejben leellenőriztem a listámat. – Fogkrém, fogkefe, ragtapasz… – sorolta. – Megvan. – Lányos dolgok – pillantott rám tanácstalanul. – Elraktam, ami kell – biztosítottam mosolyogva. – A gyógyszeres neszesszerbe tettél mindent? – Fájdalomcsillapító, lázcsillapító, görcsoldó, fertőtlenítő spray és sebtisztító horzsolásra – hadartam. – Jó – biccentett elégedetten. – Töltő a telefonodhoz? – Megvan. – Sudoku-alkalmazás unalom esetére? – Letöltve – biztosítottam. – Pénz? – Háromfelé raktam szét, ugyanakkora összegben és címletekben, biztos helyekre, plusz nálam a bankkártyám vész esetére. – A telefonunk szinkronizálása?

– Megcsináltam, a keresésre kattintva látod, hogy hol vagyok, és én is látom, hogy te hol vagy – bólogattam. – Nagyon helyes – nézett rám büszkén. – Ékszerek? – Semmi, mindent itthon hagyok – mondtam, majd láttam, hogy apu tekintete a csuklómra vándorol, és automatikusan megráztam a fejem. – Ezt nem veszem le! – Rendben, tudom, csak nem szeretném, hogy elhagyd, mert vigasztalhatatlan lennél – figyelmeztetett. – Nem hagyom el – erősködtem. – Jó – döntötte el, hogy nem száll velem vitába, mert meggyőzhetetlen vagyok a témában. – Akkor indulhatunk. – Igen – sóhajtottam kissé bizonytalanul, és mielőtt kiléptem az ajtón, visszanéztem a lakásba. Két hét múlva jövök. Gyalog mentünk a sulihoz, a júniusi hajnal hűvös volt és párás az éjszakai esőtől, de a levegőben érezni lehetett, hogy ebből délutánra megint kánikula lesz. A piros színű egyenmelegítőt viseltem, ahogyan kérték tőlem. Az eső már nem esett, a kapucnit mégis a fejemen hagytam. Világosbarna hajam két oldalról előrelógott, ahogyan a vizes járdán lehajtott fejjel, az edzőcipőmet nézve sétáltam. A Szirtes előtt a beharangozott búcsúztató ellenére az égvilágon senki nem volt, egy diák sem kelt fel a szünetben hajnalok hajnalán, hogy egy mindenki számára ismeretlen verseny indulóitól elköszönjön. Azért ennél minden sulisnak több esze van. Úgy tűnt, elsőként érkeztünk, így kissé tanácstalanul álltunk a kihalt épület előtt, de az érkezésünk után alig pár perccel megpillantottam a piros színű melegítőbe öltözött Zsombort a szülei kíséretében. A kilencedikes úgy üdvözölt, mintha legjobb barátok lennénk,

szinte megölelt nagy izgalmában, aztán bemutatkozott apunak, és ódákat kezdett zengeni arról, hogy mennyire örül az ismeretségnek. Zsombor szülei közben türelmesen és néma csendben ácsorogtak, az arcukon az idegesség jelei látszottak, és azonnal letámadták kérdéseikkel Kocsis igazgatót, amikor megérkezett. – Biztosíthatom önöket arról, hogy a verseny biztonságos, és amint kezdődik, azonnal kiderül, hogy hol rendezik meg, ne aggódjanak, nem marad titokban – próbálkozott Kocsis a hajnali órában, és biztos voltam abban, hogy nem így szerette volna kezdeni a reggelt. – Ez nonszensz! – kérte ki magának Zsombor anyukája. – Kérem, nyugodjon meg – fújtatott Kocsis. – Tájékoztattak arról, hogy abban a pillanatban, ahogy megérkezik a jármű, ami a diákokat szállítja, teljes körű tájékoztatást nyújtanak a verseny helyszínéről. A szabályzat szerint addig azért nem, mert az első években volt példa arra, hogy az iskolák, amikor kiderült a verseny helyszíne, egyszerűen lecserélték a diákokat, és olyat küldtek, akiknek, hogy úgy mondjam, jobban feküdt az adott verseny. Ezért aztán a verseny harmadik évétől kezdve az a szabály, hogy csakis az indulás pillanatában lehet megtudni a helyszínt, a diákok pedig előre regisztrálva vannak, nehogy lecseréljék őket – magyarázta az igazgató. – Nekem ez akkor sem tetszik! – sopánkodott Zsombor anyukája, és látszott a kilencedikesen, hogy kínosan érzi magát ettől. – Sikerült felvarrni a nadrágot? – érdeklődtem, hogy eltereljem a figyelmét. – Igen, megcsináltuk – biccentett lelkesen. – Felvarrtuk a

nadrágot, és a pulcsi ujját is – mutatta. – Klassz – dicsértem meg mosolyogva. – Ahogy látom, más is szabással töltötte a hétvégét – hunyorgott az igazgató. – Lóránt, mit műveltél a ruháddal? – kérdezte a homlokát fogva, mire valamennyien odafordultunk. Harmadikként Lóránt érkezett meg, szintén a piros egyenmelegítőben, aminek nadrág részét térd felett levágta. Vállán lazán cipelt egy sporttáskát, úgy lépett hozzánk. – ’Reggelt! – fordult körbe. – Miért vágtad le a nadrágot? – kérdezte köszönés nélkül Kocsis. – Azt mondta, hogy lehet. – Méretre szabni, igen, ha valakire hosszú, mint Zsombira. De miért kellett levágni? – Ja, én azt hittem, mindenki azt csinál vele, amit akar. Nekem így jobban áll, szabadon van a vádlim – mutatott a lábára. – Ó, te jó ég – dünnyögte az igazgató. – Mindegy, a váltóruhát ne vágd le! – kérte. – Jó – vonogatta a vállát Lóránt. – Egyedül érkeztél? – Igen, mondtam anyámnak, hogy nem kell elkísérnie, majd jövök, ha vége a VIO-nak – felelte. – IOV – segítette ki az igazgató. – Akkor annak – legyintett. – Hová megyünk pontosan? – Hát ezt én is szeretném tudni – vágta rá Zsombor anyukája. A vékony testalkatú nő minden izma megfeszült az aggodalomtól. – Mindjárt, mindjárt, türelem – csitította a társaságot Kocsis,

és úgy tűnt, kezdi elveszíteni a kontrollt felettük. A sarkon befordult a piros melegítőt viselő Bernadett, aki szintén egyedül érkezett, azonban a telefonját a füléhez szorítva beszélt valakivel. Amikor odaért hozzánk, csak biccentett, és feltartotta a mutatóujját, jelezve, hogy várjunk egy kicsit. Ezért mindenki várt. – Igen. Jó. Rendben, írok, amikor tudok. Én is téged. Szia – nyomta ki a hívást, és a zsebébe csúsztatta a telefonját. – Jó reggelt! – fordult körbe. – Szervusz, Bernadett! – köszöntötte az igazgató, és izgatottan megdörzsölte a tenyerét. – Felkészültél a nagy megmérettetésre? – Igen – közölte Bernadett, bebizonyítva, hogy ő az egyszavú válaszok és a tőmondatok mestere. Kocsis vigyorogva várt tőle valami bővebb reakciót, de hamar belátta, hogy ezt nem kapja meg, ezért zavartan ropogtatta az ujjait, és minden erejével azon volt, hogy valamiféle lelkesedést váltson ki a csapatból. – Szép jó reggelt – szólalt meg egy vékony, nyájas hang mögöttünk, mire valamennyien odafordultunk. Titanilla tanárnő érkezett meg, egy kis gurulós bőröndöt húzva maga után. Ő is az egyenmelegítőt viselte, de valahogy extra XS méretnek tűnt, annyira feszült a combján, hogy szinte szétpattant a varrás mentén. A pulóvert a derekára kötötte, felül pedig egy atlétatrikót viselt, ami melltartó hiányában elég feltűnően láttatta, hogy hideg a reggel. – Üdvözlöm, Zsombor apukája vagyok – nyújtotta a kezét azonnal a férfi, mire a felesége durván visszahúzta, és bosszúsan mérte végig a szoláriumtól barnult tanárnőt. Úgy tűnt, még nem találkoztak egymással, az apuka legnagyobb

pechére a kilencedikeseket nem Titanilla tanárnő tanította történelemre. Mi, többiek már megszoktuk a tanárnőt, és azt is, hogy a fogadóóráin csak apukák vesznek részt. Konkrét rajongói sorok szoktak nála kígyózni. – Jó reggelt! – nézett rá az igazgató összevont szemöldökkel. – Titanilla, amikor átadtam, nem volt ez a melegítő egy kicsit… nagyobb méret? – érdeklődött finoman. – Kimostam, és összeugrott – affektált a tanárnő, és legyintett egyet amolyan „ez mindenkivel előfordulhat” stílusban. – Muszáj volt átöblítenem párszor, érzékeny a bőröm – magyarázta nevetve, én pedig elgondolkodtam azon, hogy vajon hányszor és hány fokon mosta ki, mire tini méretűre ment össze. – Azt látom – bólogatott Zsombor apukája, le sem véve a szemét a töritanárnőről, mire a felesége egy határozott mozdulattal megrántotta a karját, kizökkentve a bámulásból. A tanárnő úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre, és átdobta festett szőke haját a válla felett. – Na, most, hogy mind megvagyunk, álljatok szépen oda egy fotóra. Oda – mutatott Kocsis az iskola épületére. Felsorakoztunk mind az öten: a négy csapattag és a kísérőnk, Titanilla tanárnő. – Álljatok közelebb egymáshoz! És mosolyogjatok szépen, mutatva, hogy mennyire örültök annak, hogy részt vesztek a versenyben – utasított minket Kocsis. Esetlenül megálltunk az épület előtt, egymás mellett sorban. Lóránt, Zsombi, Bernadett, én, és végül a pózoló tanárnő, aki úgy nézett ki csücsörítve és béke jelet mutatva, mintha az Instára készítene magáról egy szelfit. – Nagyszerű. Most forduljatok meg, hogy a felirat is

látszódjon a pulóvereteken – kérte Kocsis, mi pedig megfordultunk. – Titanilla, ha kérhetem, te is vedd fel a pulóvert – tette hozzá. A tanárnő lerángatta a derekára kötött pulcsit, és belebújt. A mosás következtében a felsőrész is összeugrott, ezért alig tudta összehúzni a cipzárt mellnél, ráadásul a pulóver hossza nem érte el a nadrág derekát. – Egy kicsit próbáld meg lejjebb húzni, hogy eltakarja a… – kérlelte az igazgató, de feladta a próbálkozást. – Mindegy – dünnyögte. – Szerintem nem kell, tökéletes a beállás – jegyezte meg Zsombor apukája a háttal álló tanárnőt vizslatva. – Péter, még egy szó, és elvált szülőként járhatsz fogadóórákra! – hangzott mérgesen Zsombor anyukájának heves reakciója mögülünk, miközben az igazgató lefotózott minket hátulról is. – A vádlim benne van? Feszítem! – ordította Lóránt. – Igen, jól látszik a képen – kiáltotta Kocsis. – Most pedig szeretnék kérni egy boomerangot az iskola Instagram-oldalára. Ugorjatok fel háromra! – Mi? – fordultam hátra kérdőn. – Egy, kettő – számolt – és három! – ordította. Ekkor valamennyien felugrottunk, az igazgató pedig elkészítette rólunk a felvételt, amin aztán megállás nélkül, a végtelenségig ugrálunk az iskola előtt a verseny kezdetének reggelén, piros egyenmelegítőben. A következő pillanatban bekanyarodott egy kisbusz az iskola épülete elé. Az oldala frissen lett matricázva, rányomták, hogy Iskolák Országos Versenye – hivatalos támogató. Alatta pedig további szponzorokat tüntettek fel, akiknek a támogatásuk tette lehetővé a verseny megrendezését és lebonyolítását. Gyorsan

átfutottam a jól ismert logókat. Ásványvíz, önkormányzat, az egyik mobilcég, gyorsétterem, kempingbolt, sportszermárka, szupermarket, és végül a logikai játékok boltja. Az utolsót látva hálásan lehunytam a szemem. Van remény! Összenéztem apuval, aki ugyanazt gondolhatta, mint én. A busz leparkolt előttünk, a sofőr kiszállt a járműből, és végignézett a társaságon. – Szirtes-csapat? – kérdezte rekedt, dohányos hangon. – Igen, igen. Mi vagyunk – szólt Kocsis igazgató szinte ujjongva az izgalomtól. – Nagyszerű. Akkor ez nektek szól – nyújtott a versenyzők felé egy borítékot, szándékosan nem Kocsisnak adva át. Mind a négyen hezitáltunk, így elsőként én fogtam meg, és felbontottam. – Kedves Szirtes Gimnázium! – kezdtem felolvasni. – Üdvözlünk titeket az Iskolák Országos Versenyén. Ettől a pillanattól kezdve részesei vagytok az idei megmérettetésnek, a verseny elkezdődött! Pakoljatok be, és szálljatok fel a buszra, ami pontosan 7:00-kor elindul, és elhoz titeket a táborba. Jó utat kívánunk, és ne feledjétek, mostantól kezdve bárhol, bármikor várhat rátok egy feladat! Az egyik ülés alatt megtaláljátok a helyszínre vonatkozó üzenetet! Hamarosan találkozunk az első megmérettetésen!” – fejeztem be a levelet, és felnéztem a papírból. Valamennyien a sorokat értelmeztük, majd Kocsis igazgató szólalt meg elsőként. – Gyerünk, gyerünk, nincs sok időnk! A kísérők segítsenek átnézni és bepakolni a csomagokat a buszba, Bernadett és Zsombi, ti szaladjatok be a portára a váltásmelegítőkért, oda van készítve, Lóri és Hanna, ti pedig keressétek meg az ülések

alatt a levelet! – osztotta ki a feladatokat sürgetően, mire mint egy hangyabolyban, amire vizet locsoltak, mindenki szétszéledt. Bernadett, tudomásul véve a feladatát, beszaladt a portára, és már hozta is ki a piros váltásmelegítőket, az állával támasztva meg a karjában tartott kupacot. Mellette Zsombi tehetetlenül lépkedett, úgy tűnt, a lány nem hagyott neki feladatot, egyedül oldotta meg. Apu és Zsombor apukája a sporttáskákat és kisbőröndöt pakolta be a buszba az igazgatóval, miután átnézték a tartalmukat. A verseny szabályzata alapján ez kötelező volt minden iskolának az indulás előtt, így zárva ki, hogy a szállásra alkohol, cigaretta vagy bármilyen egyéb tiltott szer kerülhessen. Nem gondolom, hogy a versenyre küldött diákok, akiket személyesen az igazgatók választottak ki, pont olyanok lennének, akik becsempésznek ezt-azt, de a protokollt értelemszerűen be kellett tartani, akkor is, ha a mi négyesünkről ugyanúgy nem feltételezhető ilyen magatartás, ahogyan valószínűleg a többi iskola versenyzőiről sem. A szabály az szabály. Amíg Kocsis és a kísérők eleget tettek a kritériumnak, addig mi Lórival, és bár senki nem kérte erre, de Zsombi anyukájával együtt beszálltunk a járműbe, és sietősen lehajoltunk az ülések alá, hogy megkeressük a levelet. Úgy tűnt, a kilencedikes aggódó anyukája elsőként akarta megtudni, hogy hová megyünk, a vezetőülés melletti szék alatt kutakodott a levél után. – Itt hátul semmi! – kiáltotta Lóri. – Oké, én nézem a középső sor alatt – feleltem, lehajolva a széksor elé, és megpróbáltam benézni az ülés alá, de túl sötét volt. A mobilom zseblámpájával bevilágítottam az ülés alá, hogy ne vakon tapogatózva keressem a levelet. A gyér fényben

azonnal megláttam a lapot, és annyira benyúltam az ülés alá, amennyire csak elért a kezem, de nem sikerült elkapnom. – Megtaláltam! – kiáltottam. – De nem érem el, nagyon hátracsúszott – nyöszörögtem, igyekezve megfogni a lapot, hogy két ujjam közé szorítva kihúzzam. – Próbáld jobban! – förmedt rám Zsombi anyukája az első ülésről. – Azon vagyok – dünnyögtem. – Megpróbálom hátulról, hátha elérem, és akkor előretolom – szólt Lóránt, aki lehasalt a két üléssor közé, hogy benyúljon alá. Én is tovább próbálkoztam, a karomon a bőrt végighasította az ülés alatt kiálló rugó, amitől felszisszentem ugyan, de nem hátráltam meg. Mély levegőt véve még egyszer, teljes erőmmel nekifeszültem vállból, és végre sikerült megragadnom a boríték csücskét, megszorítottam, és kihúztam. – Megvan! – szóltam ünnepélyesen, és figyelmen kívül hagytam a karomon lévő mély horzsolást. – Nyisd ki, nyisd ki! – sürgetett Zsombor anyukája, akit a jelek szerint az sem zavart volna, ha leszakad a fél karom, csak az érdekelte, hogy kiderüljön a cím. – Gondoltam, a többiekkel közösen, hiszen ez mindenkit érint – mondtam határozottan, és kiszálltam a buszból. – Itt a levél! – tartottam fel a kezem. – Nagyszerű. Mi van benne? – kérdezte Kocsis igazgató, és a többiek is várakozva néztek rám. Felbontottam a borítékot, és óvatosan belenéztem. – Egy képeslap – szóltam, miközben kihúztam és megnéztem. – Egy erdőt ábrázol – néztem meg a lapot, amin felülről fotózva látszottak a fák, amiknek sűrű lombjuk összeért, ameddig csak a szem ellát. A képeslap tetején

a következő felirat díszelgett: – Üdvözlet a Bükkből! – olvastam fel, és megfordítottam a lapot. – Hátul pedig a tábor pontos címe. – Add ide! – kapta ki a kezemből a lapot Zsombor anyukája, aki elsőként szándékozott felírni, hogy hová megyünk. Mi, többiek, addig megpróbáltuk megemészteni a hallottakat. – Ezek szerint nem víznél rendezik – értelmezte Kocsis gondterhelten. – Hanem erdőben – nézett körbe a megilletődött társaságon, és megpróbált nem csalódottnak tűnni. – De semmi gond! – biztatott minket. – Úgy választottuk ki a diákokat, hogy a Szirtes-csapat minden területen megállja a helyét, egy pillanatig se aggódjatok, eredményesek lesztek! – lelkesítette a társaságot, ami ránk fért, mert a helyszíntől akadt egy kis zavar a fejekben. – Apu – suttogtam. – Mit csinálok egy erdőben? Én matekos vagyok, semmi hasznomat nem veszi a csapat, hacsak nem kell megszámolni minden fát – mondtam megilletődve. – Ne becsüld le magad – kérte apu biztatóan mosolyogva. – Hiszek a problémamegoldó képességedben, és abban, ami itt van – kopogtatta meg a halántékomat. – És ne feledd, csapatként mentek. Bernadett és az izmos lábú Lóránt is jó lesz terepen. Ti Zsombival pedig fejben vagytok erősek. Egyensúlyban van ez – nyugtatott. – Oké – bólogattam sóhajtva. – Gyerünk, gyerünk, felszállni a buszra, indulás! – tapsolt kettőt Kocsis igazgató, felrázva a társaságot. Riadtan néztem apura, és megfogtam a kezét. – Indulunk – mondtam rémült arckifejezéssel. – Menj csak – mosolygott rám. – Én nem… Nem tudom – hezitáltam, de apu nem hagyta,

hogy legyőzzenek a kétségeim. – Szállj be a buszba, Hanna. Most ne velem foglalkozz. – De… – Nincs de. Menj, hadd legyünk rád büszkék – szólt, de ahogy kimondta, az arcán átsuhant egy árnyék. – Legyek – javította ki magát, és láttam rajta, ahogyan a nyelvbotlástól teljesen szétesik. A mellkasom annyira szorított, mintha csak ráültek volna, és alig bírtam visszatartani a kitörni készülő bőgésemet, ahogyan apu meggyötört arcába néztem. Szorosan átöleltem, ő pedig viszonozta, és hallottam, ahogyan óriási, szaggatott sóhaj hagyja el a száját. – Számolj be mindenről! – kérte. – Úgy lesz – bólogattam. – Megvan a cím? – Felírtam, és nézni fogom a telefonomon, hogy merre vagy. Érezd nagyon jól magad, és kapcsolódj ki! – Megpróbálok – feleltem. – Megígéred, hogy betartod az étrendet? – toltam el magam tőle, és a szemébe néztem. Mindketten könnyeztünk. – Ígérem. Még a tököt is megeszem – nevette el magát, amitől én is elmosolyodtam, és a könnyeimen át homályosan láttam őt. – Menj, indultok – sürgetett apu, letörölve az arcomról egy könnycseppet, mire a többiek irányába fordultam, akik közül Bernadett és Lóránt már beszálltak a buszba, Zsombit még az anyukája puszilgatta, Titanilla tanárnő pedig telefonált valakivel. – Gyerünk, Szirtes-csapat, beszállás a buszba! – kiáltotta el magát Kocsis igazgató az óráját nézve, félve attól, hogy lekéssük az indulást. – Mi folyik itt? – állt meg mellette egy kutyasétáltató néni, aki

a hajnali időpontban álmosan figyelte az eseményeket. – Indulunk az Iskolák Országos Versenyén! – felelte az igazgató büszkén. – A micsodán? – hunyorgott a néni. – Az Iskolák Országos Versenyén! – ismételte, de úgy tűnt, az idős asszony is egyike annak a cirka hét és fél milliárd embernek, aki még nem hallott róla. Ettől függetlenül a néni a tacskójával együtt maradt az igazgató mellett, és úgy döntött, ő is részt vesz a búcsúztatásunkban. Ez ugyanannyira volt kedves gesztus, mint amennyire érthetetlen is. – Hanna, indulás! – szólt rám Kocsis kedvesen sürgetve, mire újra megöleltem aput, egy kicsit szorosabban, mint az előbb, és a fülébe súgtam. – Vigyázz magadra. – Nem, Hanna, te vigyázz magadra! – szólt halkan, a hajamat simogatva. – Rendben. Szeretlek – mondtam könnyezve. – Én is téged. Na nyomás, szállj be a buszba! – tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. – Nyerjétek meg a versenyt! – Azon leszünk – bólogattam vadul, majd a hátizsákomat megfogva lehajtott fejjel szálltam be a kisbuszba. A középső sor egyik ablak melletti ülését választottam, hogy lássam aput, aki maga előtt összefont karral állt, és bátorító mosollyal nézett rám az üvegen keresztül. Mögöttem Lóri ült, mellettem Bernadett, aki már bedugta a fülébe a fülhallgatóját. Őt annyira nem hatotta meg a búcsúzás, mert nem kísérővel érkezett. Egy pillanatra láttam a kijelzőjén a háttérképét. A fotón Danival szelfizik, az arcuk összeér a képen, és mindketten mosolyognak. Aztán üzenete érkezett a készülékére, én pedig

nem akartam látni sem a feladót, sem a tartalmát, mivel illetéktelennek éreztem magam, ezért inkább elfordultam, és a buszba bemászó Zsombira mosolyogtam, aki éppen a melegítője ujjával törölgette le az anyukája nyálas puszijait. A kilencedikes beült hátra Lóránt mellé, és az ablakon át nézte a szüleit, akik egymást átkarolva, gyászos tekintettel meredtek a buszban ülő kisfiukra. – Jó reggelt! – szállt be Titanilla tanárnő utolsóként a buszba, az első ülésre. – Ó, szép jó reggelt, asszonyom – vigyorgott rá a buszsofőr, és vagy háromszor végigmérte tetőtől talpig. – Asszonyom? Ahaha! Inkább hölgyem, ha kérhetem – búgta a tanárnő. – Bármit kérhet – jelentette ki a sofőr, nem titkolva, hogy ezt komolyan is gondolja. – Maga a kísérő tanár? – Így van, történelmet tanítok. Én kísérem a gyerekeket a versenyre. – Ha nekem ilyen tanárnőm lett volna, biztos jó lettem volna töriből – viccelődött a sofőr. – Ahahaa! – nevetett erőltetetten Titanilla tanárnő, miközben kényelmesen elhelyezkedett a buszvezető melletti ülésen. Unottan elfordítottam a fejem a flörtölésükről, és az órámra pillantottam. Hét óra előtt harminc másodperccel készen álltunk az indulásra. – Mind megvagyunk? – kérdezte a sofőr, hátrapillantva a válla felett. – Igen – feleltem szapora pulzussal. – Akkor indulás! Kapaszkodjon, hölgyem – vigyorgott a

mellette ülő tanárnőre, aki egy „ohhohó!” nevetéssel jutalmazta ezt a beszólást. – Várjanak! Várjanak! – nyitotta ki az ajtót Kocsis, és bedugta a fejét a buszba. – Szeretnék elköszönni a diákjaimtól! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. – Csak nyugodtan. Van rá húsz másodperce – válaszolta a sofőr. – Öhm. Jó. Akkor gyors leszek – törölgette a homlokát. – Szirtes-csapat, nagyon sok szerencsét kívánok, eredményes versenyzést, és sikerekben gazdag két hetet! A szervezőkkel állandó kapcsolatban leszek, de tőletek is várom a beszámolókat, csináltam egy zárt Facebook-csoportot is, ahová mindannyiótokat betettem. Fogadjatok szót Titanilla tanárnőnek, aki vigyáz rátok, és akihez bármilyen üggyel kapcsolatban forduljatok bizalommal – hadarta, és a tanárnő felé fordult, aki éppen a sofőrrel nevetgélt. – Titanilla! – ordított rá. – Figyelj a diákokra! – Hogyne – intett türelmetlenül, és már vihorászott is tovább a sofőrrel. Kocsis dünnyögött valamit arról, hogy bárcsak más pedagógus is ráért volna a verseny két hetében, így hamar kiderült számunkra, hogy miért is a Barbie-tanárnőt kaptuk meg kísérőnek. Kocsis a fejét megrázva visszavarázsolta a lelkes arckifejezését, és még egyszer végignézett rajtunk. – Hozzátok el a kupát! – Meglesz! – vágta rá Bernadett határozottan. – És ki tudja… – vigyorgott Kocsis. – Talán még találkozunk is a verseny közben – ejtette el a megjegyzést, majd úgy tett, mintha olyat mondott volna, amit nem szabadna tudnunk, és egy „hoppával” kimászott a buszból, becsapva maga mögött az

ajtót. Szóval lesz olyan feladat, amikor az igazgató is eljön hozzánk. Oké, elraktároztam az infót, majd amikor a sofőr beindította a járművet, a klíma azonnal hideg levegőt fújt az arcomba, én pedig az ablakhoz fordultam. A suli előtt állva mindenki a busz felé integetett. Zsombor szülei, apu, Kocsis igazgató, és a mellette álló kutyasétáltató néni is, aki az induláskor szorosabbra húzta a tacskója pórázát, nehogy a busz elé szaladjon a kutya. Nem pontosan értettem, hogy ő miért búcsúztatott minket, mindenesetre aranyos volt, ahogyan felénk integetett, megtartva azt a nyugdíjas szokást, hogy minden programban részt kell venni, ami szembe jön. A busz lassan kigurult az iskola elől, apu mosolyogva integetett felém, én pedig a csuklómon lévő karkötőt forgatva néztem őt, hatalmas gombóccal a torkomban. Abban a pillanatban a hátam közepére sem kívántam ezt az egészet, és legszívesebben visszamondtam volna a nevezést, hogy vele lehessek. A gondolat, hogy mostantól egyedül tölti a napjait és estéit, maró lelkiismeret-furdalásként kúszott fel a torkomig, és ott megállapodva fojtogatott az érzés, de aztán… De aztán megláttam apu szemében az izgatott csillogást, és eszembe jutott, hogy egész hétvégén mennyire elterelte a figyelmünket a készülődés és a versenyről való beszélgetés. Erőt vettem magamon, és felmutattam neki a telefonomat az ablakon át, jelezve, hogy állandóan kapcsolatban leszünk. Apu elégedetten bólintott, és ő is felmutatta a saját készülékét, miközben a busz lassan elgurult a kísérőink előtt, és indexelve várta, hogy kikanyarodhasson a főútra. Ekkor mindenkiben tudatosult, hogy valóban elindulunk, így az összes kísérő és a kutyás néni is

egyre jobban integettek, Kocsis igazgató pedig tölcsért formálva a kezéből, megfeszült nyakkal ordította hogy „NYERJÉTEK MEG A KUPÁT!” A kisbusz végül kikanyarodott az útra, én pedig egy utolsót integettem apunak, megpróbálva visszatartani a sírást, és azt kívántam, bárcsak ne egyedül állna ott, a busz után nézve. Elnyeltem a feltörni készülő könnyeimet, és minden erőmet összeszedve elmosolyodtam. Visszamosolygott rám, azonban az enyémmel ellentétben az övé őszintének tűnt. A jármű tehát elindult, ott hagytuk a Szirtes gimit a hétfő hajnali órában, és végighaladva az üres budai utcán, a Bükkbe indultunk. Miközben átvágtunk a városon, megnyitottam a telefonomon az alkalmazást, amin keresztül láttam apu készülékének helyzetét. A térképen a két pont, ami minket ábrázolt, rohamosan távolodott egymástól. Apu telefonja a sulitól nem messze haladt, az irány alapján hazafelé sétált, engem pedig gyors tempóban a városból kifelé, az autópálya felé mozogva mutatott. Szomorúan bezártam az appot, és az ablakon át kibámulva figyeltem a hajnali pesti forgalmat, miközben a többiek a telefonjukat nyomkodták, a buszsofőrünk és Titanilla tanárnő pedig valamin nagyon nevettek. A kísérő tanárunkkal nem sokra mentünk. – Hé, kirakták a suli oldalára a képünket – szólt Lóránt ünnepélyesen. Erre valamennyien megnyitottuk a Facebookot, és a készülékünkbe merülve néztük meg a reggeli posztot a néhány korán kelő kommentelővel egyszerre. Szirtes Gimnázium megosztott két fényképet. Két perccel ezelőtt.

A hozzá tartozó leírás így szólt: Kedves szurkoló diákok! A Szirtes Gimnázium csapata ma reggel hét órakor elindult az Iskolák Országos Versenye idei helyszínére. A várakozásnak vége, kiderült, a versenyt a Bükkben rendezik! Hamarosan hozzuk a további részleteket. Kívánjatok jó utat a csapatnak! Kocsis igazgató. A két kép alatt (a suli előtt készült fotó elölről és hátulról) megérkeztek a kommentek is: „Jó, hogy elmondták, aludni sem tudtam, annyira izgalmas ez az egész…” „Lol, ez a csicskaság elindult már?” „Haver, az a srác aztán nem hagyja ki a lábnapot! Azt a vádlit nézzétek!” „Ezek hova mennek? Ménemalszanak? He?” „Most indul a Gyökerek Országos Versenye, vagy mi.” „Nézzétek már Titanilla tanárnő seggét! 10/10” „Gyerekek, moderálni fogom a hozzászólásokat! Normálisan kommenteljetek! Kocsis igazgató” A suli Facebook-oldalát bezárva az ablaknak döntöttem a fejem, és az autópálya mellett elsuhanó tájat néztem, ahogyan a napraforgómezők sárgállottak, ameddig csak a szem ellát. A többiek a helyszínről és a versenyről váltottak pár szót, elkaptam néhány foszlányt, Szilvásvárad, Szalajka-völgy, gyalogtúra… Ötleteltek, hogy vajon mi vár ránk, de valójában senki nem tudta. – Mennyi az út? – érdeklődött Lóránt.

– Ha ezzel a tempóval haladunk, akkor még egy óra ötvenhét perc – feleltem. – Ó, oké. Kösz. Honnan tudod? – kérdezte csodálkozó hanggal. – Kiszámoltam – pillantottam hátra mosolyogva. Lóránt elismerően biccentett, és beleharapott a csomagolt szendvicsébe, amiről eszembe jutott, hogy valójában éhes vagyok, ezért a lábamnál lévő hátizsákomhoz hajolva kivettem belőle a reggelimet. – Kér valaki? – fordultam körbe a szendvicsemmel. – Nem, köszi, nekem is van – mondta Zsombor. – Én sem, még burkolom a sajátomat – közölte Lóránt, Bernadett pedig csak szó nélkül megrázta a fejét, miközben zenét hallgatott. – Gyerekek, minden rendben hátul? Igen? Jó – nézett hátra Titanilla tanárnő nagyjából két másodpercre, és mielőtt bármelyikünk válaszolhatott volna, már vissza is fordult a sofőrhöz, hogy tovább nevetgéljen vele. – Valóban? Ott szokott nyaralni? – kérdezte fülsiketítően magas hangon. Ekkor úgy döntöttem, én is bedugom a fülem, és a telefonon elindítottam egy random lejátszási listát a Spotify-on, csupa ismeretlen zenével, miközben megnyitottam a sudoku appot, és reggelizés közben elkezdtem a hard szintet. A fülemben szóló zenék elnyomták az utazás zörejeit és Titanilla tanárnő harsány vihorászását. Háttérzajnak tökéletesen megfelelt a hallgatott zene, és ha véletlenül olyan számot dobott be a lista, amit ismertem, azt automatikusan továbbnyomtam. Régen imádtam zenét hallgatni, állandóan lejátszási listákat csináltam a különböző élethelyzeteimben, volt mindenféle, sőt, még a

matekversenyre való felkészülésre is összeállítottam egyet. Aztán amikor anyu elment, valahogy minden ismerős zene nyomasztóan hatott, ha vidám emlékeim voltak róla, akkor azért, ha pedig szomorúak, akkor azért. Utáltam, ha egy dallam illatokat, érzéseket és emlékeket hozott elő belőlem, ezért aztán rászoktam az ismeretlen, random lejátszási listákra. Statisztikailag a világ összes zenéjének egy százalékát sem ismerem, így nincs nehéz dolgom akkor, ha újat keresek. Egyszer hallgatósnak pedig bármi jó. Mindenki megreggelizett a buszban, és csendben elfoglalta magát. Én a sudokuval játszottam, a többiek pedig azt tették, amit minden tizenéves egy többórás utazás alkalmával. Zenét hallgattak, üzengettek, vagy neteztek. A korai indulás miatt egy kicsit elnyomott minket a fáradtság, ezért néma csendben utaztunk, senkinek nem volt kedve nagyon beszélgetni, meg hát annyira nem is volt miről. Lóránt és Zsombi nagyon hamar kimaxolták a verseny helyszínének témáját, és nem tippelgettek tovább, hogy vajon mi lesz, mert úgyis kiderül majd. Bernadett amúgy sem volt egy csevegős lány, én pedig a fülembe dugott fülhallgatóval azt jeleztem, hogy elfoglaltam magam. Néha felnéztem, és az ablakon át figyeltem a táj váltakozását, vagy éppen azt az osztálykiránduló buszt, amit megelőztünk, és aminek ablakain át kisgyerekek integettek minden autósnak, arra várva, hogy valaki jó fej legyen, és visszaintegessen nekik. A halántékomat az üvegnek döntve bambultam kifelé, miközben majd’ leragadt a szemem az álmosságtól és az út monotonitásától. Két szám között elkaptam egy foszlányt a sofőr és Titanilla tanárnő beszélgetéséből, ami érdekesnek tűnt, ezért levettem a hangerőt.

– Igen, több kisbusz is szállítja egyszerre a csapatokat az ország minden pontjáról – magyarázta. – Ez nagyon érdekesen hangzik. Maga nős? – kérdezte a tanárnő. Úgy tűnt, őt kevésbé érdekli a verseny, mint a sofőr családi állapota. – Nem vagyok – rázta meg a fejét a sofőr. – Szóval a cég az egyik támogatója az Iskolák Országos Versenyének, és ilyenkor, a kezdés napján minden kocsi rendelkezésre áll, hogy odavissza szállítsa a diákokat – mesélte. – Roppant nagylelkű. Gondolom, a barátnője is örül ennek – puhatolózott tovább a tanárnő. – Nincs barátnőm – legyintett a sofőr. – Elnézést – hajoltam előre, megszakítva a tanárnő nyomulását, mert valami más ütötte meg a fülemet, ami sokkal jobban érdekelt. – Igen? Megálljunk? – érdeklődött a sofőr. – Nem, nem – ingattam a fejem. – Elnézést, csak hallottam, amikor azt mondta, hogy ma egész nap szállítják a versenyzőket. Oda-vissza. Ez mit jelent? Úgy tudtam, ma csak megérkezünk a táborba, és ott is maradunk – gondolkodtam, a felvetésemre pedig a többiek is odafigyeltek, sőt, Bernadett is kivette a füléből a fülhallgatót, és felnézett a telefonjából. – Ó, a francba – forgatta a szemét a sofőr. – Ezt nem szabadott volna elszólnom. – Mit? – kérdezte Lóránt. – Na jó – vakargatta meg a homlokát a sofőr. – Ezzel úgysem mentek semmire, nem hiszem, hogy nagy baj, ha tudjátok. Az érkezés után azonnal feladatot kaptok, amit meg kell oldanotok. Ha nem sikerül, akkor kiestetek, és viszünk is vissza titeket –

közölte egyszerűen. – Mi? – hebegte Zsombi. – De ennél többet nem mondhatok! Már ennyit sem szabadott volna – dünnyögte, miközben záporoztak felé a kérdések. Milyen feladat lesz? Mi az, hogy kieséses? Hogy érti, hogy a kieső csapatot visszaviszik? Hova? Haza? És akkor vége is a versenynek? – Gyerekek… – nézett hátra Titanilla tanárnő bosszúsan. – Hagyjátok abba! Hallottátok, hogy nem mondhat többet a nőtlen sofőr úr, akinek nincs barátnője, és Spanyolországban szokott nyaralni – tett helyre minket. – Szóval Costa Brava – terelte vissza a témát arra, ami őt érdekli, és nevetgélve megveregette a sofőr vállát. – Igen. Járt már arra? – Nem, de minden vágyam – flörtölt tovább a tanárnő, mi pedig összenéztünk. – Haver, nagyon durva, hogy azonnal ki is eshetünk – ámult Lóránt. – Én rendesen megijedtem ettől – ismerte be Zsombi. – Nem kell, minden rendben lesz – mondtam a lehető legmeggyőzőbben. – Legalább tudjuk előre, hogy vár ránk valami – gondolkodtam. – Jó, de pont azt nem, hogy mi. Ki fogunk esni! – szörnyülködött Zsombi. – Nem fogunk! – szólt rá Bernadett, aki ezzel le is zárta a témát. – Basszus, nem akarok kiesni. Még be sem vetettem a vádlimat! És a verseny el sem kezdődött – gondolkodott Lóránt. – Hát. Ezek szerint elkezdődött – haraptam az ajkamba,

miközben vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Mert az azonnali hazautazás lehetősége megdobogtatta a szívem, ha arra gondoltam, apu egyedül van otthon, azonban… A versenyszellem valahol mélyen fellobbant bennem, és nem szerettem volna kudarcot vallani egyetlen reggel alatt. A sofőr elszólása azon túl, hogy meglepett minket, igazából csak arra volt jó, hogy hárman totálisan bestresszeltünk, és az autópályáról lekanyarodva, a fákkal szegélyezett úton haladva halálfélelemmel vártuk, hogy odaérjünk, és azonnal próbára tegyenek minket. Szemmel láthatóan Bernadett idegrendszere volt a legjobb állapotban, őt nem rémítette meg a tudat, bár érthető, sportolóként, főként vízilabdakapusként hozzászokott ahhoz, hogy váratlan helyzetekbe kerül, amit egyszerűen csak meg kell oldania. Mi, többiek azonban eléggé berezeltünk. A busz folyamatosan felfelé haladt a magas fák között kanyarogva, és tudtam, hogy hamarosan megérkezünk. Már a Bükkben jártunk. Elpakoltam a táskámba a telefonomat a rátekert fülhallgatóval együtt, és az elfogyasztott szendvicsem összegyűrt csomagolását is. A többiek is készülődni kezdtek, miközben gyakran pillantottak az ablakon át elénk táruló fás tájra. Az autóutat egy keskeny szerpentin váltotta, amit kétoldalt erdő határolt. A kisbusz lassan kanyargott a fák között, majd jobbra indexelve egy mellékútra tértünk le, ahol egy kiírás jelezte, megérkeztünk. Iskolák Országos Versenye – Az élménytábor – ez állt a frissen leragasztott táblán. Mi pedig megálltunk. A sofőr kiszállt, és a csomagjainkat kirakta a kisbusz mellé, de nem vitte sehová, csak letette, azt sugallva, hogy nem biztos a

maradásunk. Az ajtón kiszállva megcsapott a hűvös levegő, ami a városi kánikulához képest legalább tíz fokkal kevesebbnek hatott. A közelben semmilyen ismerős hang nem volt, minden idegennek tűnt, semmi mást nem hallottunk, csak a természet zajait minden irányból. Csiripelés, ciripelés, brekegés, neszezés, és a szél, ahogyan végigrázza a lombkoronákat. Ott álltunk hétfő reggel tízkor a Bükkben, az erdő kellős közepén, piros egyenmelegítőben. A térkép-applikációm szerint nem volt a közelben semmi, mindent sok-sok kilométeres gyalogtúrának jelzett a lokációnk körül. Ettől kissé frászt kaptunk. Ahogyan attól is, hogy a sofőrünk elbúcsúzott tőlünk, ami alapján feltett szándéka volt otthagyni minket. – Srácok, sok szerencsét! – pillantott ránk, aztán a tanárnőhöz fordult. – Titi, majd hívlak – köszönt el, majd visszaszállt a buszba. – Várjon! – kiáltotta Zsombor. – És most? – tárta szét a karját tehetetlenül, és körülötte mi is elég szerencsétlenül festettünk. – Most kezdődik a verseny – vigyorgott, és rükvercbe rakva az autót, visszatolatott az útra. – Jó, de hol? – kiáltott utána Zsombi, de már nem kapott választ, az autó kikanyarodott az útra, és elhajtott. – Tanárnő, mit csináljunk? – kérdezte. – Egy pillanat, elmentem a számot – nyomkodta a mobilját, ügyet sem vetve arra, hogy a kilencedikes segítséget kér tőle. – Hagyd. Ott egy gyalogösvény – mutatott Bernadett az egyik irányba, ahol a fák között egy kitaposott út vezetett, majd felkapta a táskáját, és elindult. – Menjünk – vettem két vállra a hátizsákomat, és magam elé engedve Zsombit, felemeltem a sporttáskámat is, úgy követtem.

– Na, megvagyok – tette el a tanárnő a telefonját, és csodálkozva nézett szét a helyszínen. – Van itt valamerre egy Starbucks? – fordult körbe kérdőn, és a kis bőröndjét húzva megindult az ösvény felé. – Igen, és két medve a barista – szóltam vissza a vállam felett, mire a sor végét záró Lóránt annyira elkezdett ezen röhögni, hogy megállt, és megtámaszkodott egy fa törzsénél, amíg kineveti magát. Az ösvényen gyalogolva a fák felfogták a napsütést, a fekete Adidasom alatt csúszós volt a vizes avar, ami még nem száradt fel az éjszakai esőzéstől. A keskeny, kitaposott út nagyjából ötven méterig tartott, amikor is egy két és fél méter magas kerítést pillantottunk meg, középen egy kétszárnyú kapuval. Az volt a bejárat. Csakhogy bedeszkázták. – Nézzétek, egy boríték! – rohant előre Zsombor. Izgatottan felkapta a levelet és azonnal felnyitotta. – „Szirtes-csapat! Tíz percetek van, hogy átjussatok a kapun, máskülönben véget ér számotokra a verseny. Az óra most indul!” – olvasta fel. – Tíz perc, hogy ezeket leszedjük? – kérdezte Lóránt az állát vakargatva, ahogyan közelebb lépett a deszkákhoz. – Feszítsük le! – Jó – értett egyet azonnal Bernadett, és odalépett Lóránt mellé. – Segítsetek! – kiáltotta, két kézzel megragadva egy vízszintesen felszögelt deszkát, és teljes erőből rángatni kezdte. – Gyerekek, ne már, most manikűröztettem – pillantott Titanilla tanárnő a körmeit fedő lakkra. – Várjatok, várjatok! – szóltam a fülem mögé tűrve a hajamat. – Tíz perc, és itt van egy teljesen bedeszkázott kapu, ez nem stimmel – ráztam meg a fejem.

– Pont azért gyere, Hanna, sietnünk kell – feszegette Lóránt az egyik hosszú deszkát. – Mögötte van a zár, máshogy nem jutunk be! Uaaah! – ordította. A nyakán kidagadtak az erek, ahogyan újra megragadta a deszkát, és maga felé húzta, hátha lepattan. – Zsombi, gyere segíteni! – Nem, srácok, álljatok meg, Hannának igaza van – rázta meg a fejét Zsombor is, aki nem mozdult mellőlem, hanem összehúzott szemöldökkel figyelte az eseményeket. – Négy diák, tíz perc, és egy eltorlaszolt kapu – gondolkodott hasonló logika alapján, mint én. – Kizárt, hogy puszta kézzel kell leszedni onnan azokat a léceket – ingatta a fejét. – Tényleg! Feszítsük le valamivel! – értette félre a mondandóját Lóránt, és félrelépve az avart kezdte el rugdosni, hátha talál alatta valami… Igazából nem tudtuk, hogy mit keres. – Várjatok! – kerekedett el a szemem, ahogyan az előttem lévő kép a kaput fedő deszkákkal hirtelen teljesen más értelmet nyert. – Ez nem erőnléti feladat! – kiáltottam el magam. – De az! – üvöltötte Bernadett vörös fejjel rángatva a deszkát. – Nem! Ez logikai, hagyd abba! – szóltam, és a kilencedikeshez fordultam. – Zsombi, látod, hogy ezek különböző méretű és elhelyezkedésű deszkák? És hogy ott alul van egy lyuk, ahová egyik sem ér? – Látom – felelte. – Ha eltologatunk egy, kettő… – akadtam meg, és gyorsan kiszámoltam. – Megvan! Ha eltologatunk ötöt, akkor felszabadul középen a zár, és bejutunk – jelentettem ki határozottan, és a többiek felé fordultam. – Álljatok meg! Bernadett, Lóránt! – ordítottam el magam, mire abban a pillanatban mindketten befejezték, amit csináltak. Lóránt abbahagyta az avarban

keresgélést, Bernadett pedig elengedte a feszegetett deszkát, ami hangos puffanással visszaállt a helyére. – Ezeket el lehet tolni! Tologatni kell, nem letépni! – mondtam. – El kell tolni ötöt, és felszabadul a zár! – Ötöt? – csodálkozott Lóránt. – Igen. Zsombi, te érted, hogy mit mondok? – kérdeztem sürgetve. A kilencedikes a karjával hadonászott maga előtt, ellegyezve egy szúnyogot az izzadt bőréről, és rám nézve biccentett. – Értem, Hanna. – Akkor ne keressek feszítővasat? – kérdezte Lóránt tanácstalanul. – Ne – mondtam, és majdnem felnevettem azon, ahogyan ott állt az avarban, és valamilyen egészen érthetetlen okból kifolyólag feszítővasat keresett az erdő közepén. – Toljátok, mondom, hogy merre – szóltam, és sietve hátráltam néhány lépést, hogy az egészet egyben láthassam, majd amikor elég messze mentem, és megbizonyosodtam arról, hogy ez egy szimpla logikai unblock feladat, csak nagy méretben, elkiáltottam magam. – A legszélső függőlegest toljátok le ütközésig a földre! Lóránt és Bernadett szó nélkül követték az utasításaimat. – Hé, ezt sokkal könnyebb tolni, mint felfeszíteni – jelentette ki ünnepélyesen Lóránt, aki a jelek szerint még nem találkozott a többet ésszel, mint erővel kifejezéssel. – Oké, most felülről a harmadikat toljátok balra ütközésig! – kiáltottam tölcsért formálva a kezemből. A két sportos csapattársunk azonnal végrehajtotta a műveletet, így következhetett a többi, szépen sorban. Zsombi mellettem állva

feszülten figyelte, hogy mi történik, de nem szólt bele, csak nézte a történéseket, és egy-egy deszka eltolása után elégedetten bólintott. Két perc múlva Bernadett és Lóránt az ötödik elemet is eltolták, amitől felszabadult a dupla szárnyú kapu közepén lévő zár. – Megvan! Behatolunk! – üvöltötte Bernadett enyhén military stílusban, és elhúzta a reteszt, aminek következtében kinyílt a kapu. Zsombi boldog vigyorral az arcán felém fordult, és pacsira nyújtotta a kezét, én pedig belecsaptam az izgalomtól izzadt tenyerébe, majd sietve a többiek után indultunk. – Na végre, kinyitottátok? – kérdezte a tanárnő, aki egészen addig félreállva piszkálta a körmét, majd a bőröndje fogantyúját megragadva a bejárat felé indult. Ő így vette ki a részét a feladatból. – Igen, kinyitottuk – morogta Bernadett. – És köszönjük a segítséget – tette hozzá rosszallóan, miközben felkapta a táskáját a földről. Mindannyian összeszedtük a szétdobált csomagunkat, és a kapuhoz léptünk, amikor is kissé megtorpantunk. – És most? Csak menjünk be? – pislogott körbe Lóránt. – Menjünk – lökte be a kaput határozottan Bernadett, és mielőtt belépett volna, visszanézett rám. – Szép volt, Hanna – dicsért meg egy elismerő biccentéssel. – Köszönöm – mosolyodtam el zavartan. És beléptünk az Iskolák Országos Versenyének kapuján. Az elénk táruló látványra nem számítottunk, ezért totálisan megilletődtünk, és megtorpantunk. Egy táborhelyre érkeztünk, ahol velünk szemben különböző színű sportruhát viselő

csapatok fogadtak minket tapssal és hangos füttyel. A versenyzők padokon és asztalokon ültek, mind a bejárat felé fordultak, várva, hogy kik lépnek be. A döbbenettől kissé sokkolva kapkodtam a fejem, mert hirtelen túl sok volt az impulzus, és nem tudtam, mire reagáljak elsőként. A tapsra, ami nekünk szólt, a táborhelyre, amit próbáltam tüzetesen megvizsgálni, a háttérben húzódó faházakra, a csapatok ruháira, amik közt volt mindenféle színű (a piros kivételével természetesen, mert azok mi voltunk), vagy úgy általában, mindenre. – Engedjetek át – tört utat a diákok közt egy felnőtt, aki narancssárga szerelést viselt, és a homlokát ráncolva nézett ránk. A felsőjén iskolanév helyett egy „Szervező” felirat díszelgett. – Kicsit korábban bejutottatok, mint számítottunk rá, elnézést, hogy nem fogadtalak titeket azonnal – mondta enyhe zavartsággal. – Semmi gond – mosolygott a tanárnő a férfira, és a kezét nyújtotta felé. – Takács Titanilla, Szirtes Gimnázium – mutatkozott be, azonnal lecsapva a lehetőségre, hogy kellesse magát. – Üdvözlöm, Horváth Róbert főszervező – rángatta meg a karját hanyagul, és a tanárnő legnagyobb meglepetésére ennél több figyelmet nem szentelt neki, hanem felénk fordult. – Három perc húsz másodperc alatt átjöttetek a kapun. Ez eddig az abszolút rekord – nézett ránk elismerően. – Hát, tudja, hogy van ez – tárta szét a karját Lóránt magabiztosan. – Tologattuk a deszkákat, aztán ennyi. – Értem – bólintott a szervező Lóránt beszólására, és inkább a csapat többi tagját vette szemügyre. – Ki fejtette meg ilyen

hamar? – Együtt – feleltem, mielőtt még bárki megszólalhatott volna. Bernadett kérdő pillantással illetett, mire óvatosan megráztam a fejem. – Csapat vagyunk – suttogtam. – Te nem tudtad kinyitni, én nem tudtam volna eltolni. Együtt sikerült – mondtam. Bernadett végiggondolva a hallottakat, határozottan biccentett. – Ez így korrekt – ismerte el. – Csapatmunka volt – ismételtem meg a főszervezőnek. – Ezek szerint nem is akármilyen. Gratulálok, és eredményes versenyt kívánok! Menjetek, üljetek le a többi versenyző közé, és várjátok a további csapatokat. Ha kérdésetek van, azt jól jegyezzétek fel, mert az eligazításnál lehetőségetek lesz feltenni, addig sajnos nem, mert a szervezőkkel még öt csapatot várunk, és a következő érkezéséig vissza kell raknunk a deszkákat, és elhelyezni az új borítékot. Ráadásul a jelek szerint annyi időnk sincs, hogy utána mosdóba szaladjunk, mert valami zseni túl hamar bejut, és nem tudjuk időben fogadni… – nevetett a férfi kedvesen, és kicsit tovább nézett rám, mint a többiekre, amitől zavarba jöttem, ezért elkaptam a tekintetem. – Oké – biccentett Lóránt. – A csomagjainkat… – Mindent dobjatok félre – mutatott egy irányba, ahol nagy kupacokban álltak a táskák és bőröndök. – Ha megérkezett mindenki, akkor lesz egy eligazítás és bemutatkozás a szervezők részéről. Akkor osztjuk ki a faházakat is – tette hozzá magyarázatképpen, majd sietősen az órájára nézett. – Elnézést – szólt Titanilla tanárnő. – Merre találok egy kávézót? – érdeklődött széles mosollyal. A főszervező összevont szemöldökkel meredt rá, arra várva, hogy kiderüljön, a tanárnő

csak viccelt, de mivel úgy tűnt, teljesen komolyan gondolja, széttárta a karját. – Több kilométeres körzetben nincs itt semmi. De a konyhán próbálja meg, hátha főznek egyet – közölte, és elsietett, hogy felkészüljön a következő csapat érkezésére. Hát, úgy tűnt, ennyi volt a mi belépőnk, mindenki tudomásul vette, hogy megérkeztünk, aztán, amíg a következő csapatot várták, azzal ütötték el az időt, hogy a telefonjukat nyomkodták. Feltűnően sok diák tartotta az ég felé a készüléket, ebből pedig arra következtettem, hogy az erdő közepén minden bizonnyal akadnak hálózati problémák. Felkapva a cuccainkat, ahhoz a kupachoz mentünk, ahol a többi csomagot láttuk, leraktuk mellé a miénket, és a táborhely közepén lévő fapadok és asztalok között szabad helyet kerestünk társaságunknak. A citromsárga melegítőt viselő csapat melletti asztalnál állapodtunk meg, és felültünk a padokra, miközben mindannyian körbenéztünk, és a helyszínnel ismerkedtünk. – Hé, haver – szólította meg Lóránt az egyik citromsárga ruhát viselő szőke hajú srácot. – Mikor jöttetek? – kérdezte. – Mi voltunk az elsők – felelte. – Miskolciak vagyunk – tette hozzá magyarázatképpen. – Klassz – bólogatott Lóri. – Ti honnan jöttetek? – érdeklődött a srác, miközben a három csapattársa is minket figyelt. – Budapest – válaszolta, és megfordult, hogy látszódjon a melegítőjén a felirat. – Szirtes gimi – mutatta. – Milyen területről küldtek titeket? – Hanna matekos – mutatott rám Lóránt. – Zsombi

legózgat…– egyszerűsítette le, mire a sárga csapat felröhögött, Zsombor pedig elvörösödve megrázta a fejét. – Elnézést, de ez így pontatlan. Országos robotikaversenyt nyertem a legórobot-programozásommal – magyarázta meg. – Oh – kerekedett el a srác szeme, és a csapattársai is abbahagyták a nevetést. – Bernadett vízilabdakapus – folytatta a bemutatásunkat Lóránt, majd magával zárta le: – Én meg gyúrok. – Aha – biccentett a srác, és visszafordult Bernadetthez. – Szóval ti is vizes helyszínre számítottatok. – Örültünk volna – bólintott Bernadett. – De nem az lett – közölte a tényt. – Hát nagyon nem – röhögött a srác. – Nem baj – zárta le a témát Bernadett, utalva arra, hogy őt ez nem befolyásolja. – És ti? Mivel képviselitek a sulitokat? – érdeklődött Zsombi a sárga csapattól. – Ő nyelvtanos – mutatott a srác a csapatuk másik fiútagjára. – Úszó, úszó – bökött a két sárga ruhát viselő lányra. – És infós – mutatott végül magára. – Ezt eléggé benézte az igazgatónk, senki nincs köztünk, aki erdei terepen jó lehet, úgyhogy hamar kiesünk. A kísérő tanárunkban van minden reményünk – tette hozzá szórakozottan. – Miért, mit tanít? – érdeklődtem. – Éneket, de nem az a lényeg, hanem hogy hobbiornitológus – mesélte. – Az micsoda? – pislogott Lóránt. – Madarász – segítette ki a srác. – Most is elment valamerre az erdőbe, mert hallott egy fakopáncsot. Szóval ennyi az

előnyünk. Ha lesz ilyen feladat, akkor felismeri a madarakat. De az is lehet, hogy eltévedt valahol, és soha többet nem látjuk – röhögött fel. – Azért sok sikert kívánunk nektek a versenyhez – jegyezte meg Zsombi. – Kösz, kedves vagy – mondta a srác hálásan. – Talán jutunk valamire, és nem szívjuk meg annyira, mint a lilák – pillantott egy másik asztalhoz, ahol négy lány üldögélt lila egyenruhában. – Velük mi van? – kérdezte Lóránt. – Mind a négyen szinkronúszók – válaszolta a fejét rázva. – A sulijuk nagyon biztosra vette, hogy a tavalyi után megint vizes verseny lesz. Hát, tévedtek – mesélte. – Szegények – fintorgott Lóránt. – Így jártak – tárta szét a karját a srác, akiről közben kiderült, hogy Máténak hívják, és tizedikes egy miskolci gimiben. – Köszi az infókat, szerintem mi megyünk körbenézni – szólt hirtelen Zsombi és felém fordult. – Hanna, jössz velem? – kérdezte. – Persze – bólintottam, mert egyébként is szándékomban állt jobban megnézni a tábort, ami minden várakozásomat felülmúlta és az összes elképzelésemet megcáfolta. Eredetileg egy klasszikus táborhelyre számítottam, de annál jóval többet nyújtott, már első látásra is. A kiírás szerinti „élménytábor” kifejezés egyáltalán nem tűnt túlzásnak, a szervezők egészen nívós szálláshelyet biztosítottak a résztvevőknek. – Szerintem várjátok be a többi csapatot is, ne mászkáljatok el, mert ha az utolsók is megérkeztek, akkor lesz egy eligazítás az étkező épületében – tanácsolta Máté.

– Oké – ült vissza a padra Zsombi, és a fejét forgatva nézelődött, nagyjából minden irányba. – Mi elsőként érkeztünk, úgyhogy volt időnk szétnézni, ha gondoljátok, elmondom nagyjából – ajánlotta fel Máté, mire valamennyien biccentettünk, így folytatta: – Ez a központi hely – mutatott a faasztalokra és padokra, amiken a versenyzők ültek csapatonként. – Itt van bogrács, meg lehet sütögetni, ha úgy van. A faházak arra vannak – fordult hátra, a többiek pedig vele együtt, hogy szemügyre vegyék az öt házból álló sort. – Mögötte még három ilyen sor húzódik – mondta. – Hány személyes? – érdeklődött Zsombi. – Sajna még be vannak zárva, ezért nem voltunk bent, de az ablakon át úgy számoltuk, hogy négyfős – mondta, Lóránt pedig meglökte a vállamat, miközben én idegesen fogtam a kezem közt a telefonomat, ami nem mutatott semmilyen hálózatot. – Hanna, az mennyi versenyző? – kérdezte. Leengedtem a kezemben tartott telefonomat, és rögtön válaszoltam neki: – Nyolcvan fő, vagyis húsz csapat, de csak akkor, ha mindenki bejut a táborba – feleltem, és újra a telefonomat figyeltem, hátha mutat hálózatot. – Ő a matekos, ugye? – kérdezte a többiektől Máté, a fejét felém billentve. – Aha – felelte Lóránt. – Okos – ajándékozott meg egy mosollyal Máté, majd hozzátette. – És igaza van. Már estek ki versenyzők azelőtt, hogy bejutottak volna a táborba. Úgyhogy csak akkor fogjuk tudni, hogy hányan vagyunk, ha az utolsó csapat is végzett az első feladattal, és kezdődik az eligazítás – magyarázta.

– Aha – bólogatott Lóránt. – És izé. Milyenek a házak? – kérdezte izgatottan. – Az ablakon át elég fullosnak tűntek. Ja, és a hátsó két faházsor között van a medence – közölte, mire a csapatunk tagjainak felcsillant a szeme. Én továbbra is a telefonomat bámultam könyörgőn, mert szerettem volna elérni aput. – Medence? – hallottam Bernadettet. – Aha – válaszolta Máté. – Akkor edzeni fogok! – határozta el a vízilabdás lány, Máté pedig ráhagyta a dolgot, és elfordult a másik irányba, hogy folytassa a tábor bemutatását. – A kaput már ismeritek, amin bejöttetek, mellette a porta – sorolta. – Aztán jobbra pingpongasztalok, mellette egy szabadtéri kondirész, mögötte az étkező… – Haver! – ámult el Lóránt. – Van kondipark? – Van, ott, nézd csak – mutatott rá Máté, mire én is felpillantottam. Az étkező épülete előtt egy kis, számomra leginkább játszótérre emlékeztető területet alakítottak ki betonpadokkal és mászókákra hasonlító emelvénnyel. – Ott fogok húzódzkodni! – szólt Lóri elégedetten. Ezzel a kijelentésével senki nem tudott igazán mit kezdeni, ezért inkább csak tudomásul vettük Lóránt terveit. – Szóval – köszörülte meg a torkát Máté, aki úgy tűnt, továbblépett a húzódzkodáson. – Az edzőrész mögött az étkező épülete van egyben a konyhával, aztán az orvosi szoba és mosókonyha. Mellette az a nagy épület a szervezők és tanárok szálláshelye. Ők nem faházakban laknak, hanem rendes épületben. Nem engedtek be, de az is fullosnak tűnik, tuti van

benne minden. A mögött egy focipálya van, egészen a kerítésig – magyarázta. – A kerítésen túl meg minden irányban erdő – tette hozzá. – Leghátul van egy kisebb kapu, ami egy erdei ösvényhez vezet, de azon lakat van, gondolom, nem véletlenül. Nem járkálhatunk át rajta. – Hű – csodálkozott el Zsombi, felfogva a hallottakat, és ámultan nézett körbe. – Hihetetlen, hogy ilyen táborhelyet kaptunk! – Ja, ja – értett egyet Máté. – Az Iskolák Országos Versenyének jó sok szponzora lett az évek alatt, a neten azt láttam, hogy már tavaly is frankó kis helyen voltak a versenyzők a Balatonon, de ez az idei szerintem simán veri azt is. Nem sima tábor, inkább valami wellness-élmény-cucc lehet, amit kibéreltek erre a két hétre – avatott be minket a részletekbe. – Miért nem ismerik többen ezt a versenyt? Ha tudnák, hogy mennyire kúl az egész… Igazából ez egy ingyen nyaralás medencével meg gyúrással, jó csajokkal – pillantott Lóri a szinkronúszó lányokból álló lila négyes felé, és elvigyorodott. – Császtok – köszönt rájuk. A lányok unottan meredtek rá, majd tovább nyomkodták a telefonjukat, kétségbeesetten keresve a hálózatot. Ahogyan én is. – Nem tudom, miért nem ismerik többen a versenyt – vonogatta a vállát Máté. – Én sem hallottam róla addig, amíg a sulim nem nevezett be. Talán mert nem streamelik, és nincs róla szinte semmilyen kontent a neten. Ami meg nincs a neten, az nem létezik – gondolkodott. – A szervezők egy kicsit ráfekhetnének a social médiákra is, mert az, hogy újságokban írtak az elmúlt években a versenyről, az pont nem jut el a célközönséghez. Őszintén, ki olvas még újságot? – röhögött fel. –

Egy jó kis YouTube-csatorna, live streamek és storyk sokat dobnának az IOV hírén. – Igaz! – helyeselt Lóri. – Én is próbáltam betaggelni a versenyt, de nincs Instájuk. – Ja, ja. Az sincs. Meg más se… – forgatta a szemét Máté. – Például hálózat – szólaltam meg idegesen, görcsösen markolva a telefonomat. – Nyugi, matekos csajszi, alig van hálózat itt a hegyen, de néha bejön, csak türelem kell hozzá. Ne aggódj, biztosan tudsz majd tolni egy szelfit Instára, a lájkok megvárnak – szólt cinikusan, mire felvontam a szemöldökömet. – Apukámat szeretném felhívni, hogy tudja, rendben megérkeztem, és hogy tudjam, ő is rendben van – közöltem halkan, szemrehányó stílusban. Máté azonnal elvörösödött, és a szája szélét rágva kapkodta a tekintetét, miközben látszott rajta, hogy a tények ismeretében már megbánta, amit mondott. – Bocs, nem akartam tahó lenni – kezdte zavartan. – Csak nézz körbe, itt mindenki úgy szelfizik és nyomkodja a telefonját, mintha élet-halál kérdés lenne posztolni. Nem tudtam, hogy te az apukádnak akarsz telefonálni. Ez egy túl értelmes válasz, egyáltalán nem számítottam rá, eléggé meglepett. Tényleg bocs. – Semmi gond – suttogtam halkan. – Figyelj csak – próbálkozott tovább, és szemmel láthatóan szerette volna jóvá tenni a beszólását, ami már rég lepergett rólam. – Menj oda hozzájuk, ők tudhatnak valamit – fordult hátra, én pedig megnéztem, hogy kikre mutat. Négy srác a tanárukkal együtt sétált a kerítés mellett, a fák tövében, görbe háttal és lelógó nyakkal meredve a telefonjukba. A sötétzöld

ruházatuk miatt szinte beleolvadtak a természetbe. – Ők kik? – csodálkoztam. – Infós suliból jöttek – magyarázta. – És a jelek szerint találtak térerőt – tette hozzá. – Oké, köszi – bólintottam, és feltápászkodtam, Máté pedig tovább nézelődött, amikor megakadt a szeme valamin. – Hát Piroska meg melyik erdei pornófilmből tévedt ide? – kérdezte elképedve. Nem pontosan tudtuk, hogy mire gondol, ezért odafordultunk. A piros melegítőbe öltözött Titanilla tanárnő egy kis fehér műanyag pohárral lépkedett az étkező épületének irányából. Úgy tűnt, szerzett magának kávét. – Öhm – köhintette Zsombi. – Ő a kísérő tanárunk. – Ő a tanárotok? A szőke plasztiknő? – pislogott nagyokat Máté. – Ühüm. – És mit tanít? Anatómiát? Mert akkor átjelentkezek a sulitokba – röhögött fel. – Történelmet – szólt Zsombi. – Istenem, de átismételném vele az összes pun háborút – bámulta a tanárunkat Máté, és a beszólására Lóránt hangosan röhögött, és nevetés közben meg is ismételte: – Pun háború! Ez mekkora! Otthagyva őket átvágtam a padsorok között, és elindultam a sötétzöld csapat irányába, akik „találtak netet”. A körülöttem lévő diákok beszélgetése összekeveredett, és óriási nyüzsgés alakult ki, ahogy elhaladtam köztük, mindenhonnan elkaptam egy-egy mondatot, mint például „Miért mi kaptuk a pink színű ruhát? Hogy nézek ki benne?” – kérdezte egy srác teljesen kiakadva, vagy éppen „Mikor jön már meg mindenki?

Medencézni akarok!” – türelmetlenkedett egy tizenhat év körüli lány, világosbarna ruhában. Az arcokat tekintve úgy saccoltam, hogy az iskolák leginkább a tizedikes és tizenegyedikes osztályokból küldtek versenyzőket, nem igazán láttam kisebbeket, Zsomborral egykorút például abszolút nem, így ő kivételesnek számított a táborban, egyfajta kiváltságos zseninek. – Most száll ki a buszból a következő csapat! – kiáltotta el magát valaki, amitől az összes diák a kapu irányába fordult, azt várva, hogy történjen valami. Hirtelen állt be a csend, csupán egy-egy suttogást lehetett hallani, egyébként mindenki feszülten várakozott. – Na, ez izgi lesz – suttogta egy lány, aki mellett elhaladtam. – Indul a tíz perc, hogy bejussanak. Közben odaértem a fák tövébe, az élménytábor kerítéséhez, és megálltam az egyik sötétzöld csapattag mellett, aki a telefonjába merülve netezett. A kezemben tartott készülékre pillantottam, ami hirtelen megtalálta a hálózatot egy egész egységnyi térerővel. Megkönnyebbülten sóhajtottam, aztán azonnal benyomtam a hívást, és a fülemhez tartva a telefont vártam, hogy apu felvegye. Amíg várakoztam, a kapu felé néztem, és a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet. A főszervező, aki minket is fogadott, megállt a bejárat előtt, így várva az új csapatot. Csakhogy egyelőre senki nem érkezett. – Hanna! – szólt apu hirtelen a telefonba, én pedig elkaptam a fejem a kapu irányából, és a sportcipőm orrát bámulva, összeszoruló mellkassal válaszoltam neki. – Szia, apu! Nem tudtalak hívni, nincs mindig hálózat, de találtam egy helyet, ahol van – magyarázkodtam.

– Hanna, nyugodj meg, semmi gond. Az igazgató tájékoztatott arról, hogy bent vagytok a versenyben. Folyamatosan kapcsolatban van a szervezőkkel – szólt, mire megkönnyebbülten lehunytam a szemem, és valamelyest megnyugodtam attól, hogy nem aggódott. – Inkább mesélj! Milyen volt az első feladat? – érdeklődött. – Logikai – mosolyodtam el. – A tábor kapuján kellett átjutnunk, amit bedeszkáztak. A deszkákat tologatni kellett, hogy felszabaduljon a zár. Életnagyságú unblock feladvány volt – meséltem. – Nagyon elmés! – szólt apu hosszas hallgatás után. – És milyen a hely? – Hát… – pillantottam körbe. – Sokkal jobb, mint amire számítottam – ismertem be kelletlenül. – A faházakba még nem osztottak be minket, mert jelenleg is tart a versenyzők bejutása a táborba, de ahogy nézem, igazán színvonalas helyen szállásolnak el minket, van egy halom extra, mint például medence meg szabadtéri kondipadok, focipálya… Aminek nyilván örülnek, rengeteg iskola küldött sportolót. – Csodásan hangzik – lelkesedett apu. – Valójában tényleg az – bólintottam. – Pedig azt hittem, hogy az élménytábor kifejezés egy oximoron – nevettem fel, utalva arra, hogy az én értelmezésemben az élmény és a tábor fogalma erősen üti egymást. Ezen a kijelentésemen apu is elnevette magát. Hát, így humorizálunk mi ketten, geek apa és lánya, úgy, hogy általában más nem igazán érti. Meg hát nincs is nagyon más, aki értse. A gondolataimat elhessegetve megráztam a fejem. – Mindjárt megpróbálok képeket küldeni – szóltam. – Nem, nem – hadakozott. – Kérlek, ne azzal töltsd az

ottlétedet, hogy nekem fotózgatsz, elég, ha elmeséled pár szóban telefonon, és majd utólag megnézem a felvételeket is – kérte, miközben tudtam, hogy nagyon is érdekli az egész, csak nem szeretné, ha azzal telne az időm, hogy neki mutogatom, ahelyett hogy átélném. – Rendben, de azért egy-két képet mégis küldök… Egyébként már reggeliztél? – váltottam témát cselesen. – Igen. – Amit készítettem? – Igen. – Mást nem? – faggattam. – Hanna! Ne velem foglalkozz! – kérte. – És különben is. Ezt nekem kellene kérdeznem. Szóval, reggeliztél? – Igen, a buszon – feleltem, de a vonal szaggatni kezdett. – Apu? APU??? – kiabáltam, de csak bizonyos szófoszlányokat tudtam kivenni abból, amit mond. Az égre pillantottam, ahol a fejem felett lévő fák lombjait megrázta a szél. – Most hallasz? – tisztult ki apu hangja, amikor enyhült a széllökés. – Igen. – Na, akkor jó. Éppen azt mondtam, hogy bárhol is vagy most, menj szépen vissza a többiekhez, és viselkedj csapattagként. – Az vagyok! Részt vettem a bejutásban, és… – Úgy értem, viselkedj csapattagként a feladatokon kívül is – szakított félbe, mire átgondoltam a dolgot, és megértve a célozgatást, szófogadóan bólintottam. – Rendben. Te mit fogsz csinálni? – Hanna, ha nem hagyod abba, hogy velem foglalkozol, akkor kikapcsolom a telefonomat! – fenyegetett meg, mire

felnevettem. – Akkor hívlak a gépeden – reagáltam le egyszerűen. – Na jó, ez egy meddő vitának ígérkezik. Menj, és vedd ki a részed a feladatokon túl is – kérte. – Megpróbálod? A kedvemért? – Persze – ígértem meg a fogamat szívva. – És Hanna – tette hozzá. – Igen? – Kérlek, hogy ne érezd magad rosszul attól, ha esetleg jól érzed magad – tanácsolta, én pedig pontosan értettem, hogy ezt mire mondja. A kerítésnek döntve a hátam lehuppantam a földre, és fél karral átkulcsoltam a felhúzott térdemet. Már attól is gyötört a lelkiismeret-furdalás, hogy eljöttem a versenyre, abba pedig szinte kezdtem belebetegedni, hogy a tábor hangulata és az újdonság hatása miatt volt pillanat, amikor nem jutott eszembe az egész elcseszett életem. Apu tökéletesen ráérzett erre, és megpróbált időben hatni rám. – Figyelsz rám, Hanna? – Igen – suttogtam. – Megígéred nekem, hogy nem ostorozod magad olyasmi miatt, ami felett nincs irányításod? – Megígérem – motyogtam halkan. – Köszönöm. Na, mi történik éppen? – Öhm – nyújtogattam a nyakam a kapu irányába. – Úgy látom, hogy egyelőre nem jut át a kapun a következő csapat – ismertettem a helyzetet. A kapu még mindig zárva volt, viszont odakintről egyre erősödő koppanásokat lehetett hallani. – Alig maradt idejük, és úgy hallom, mintha… Mintha éppen be akarnák törni a kaput – mondtam összehúzott szemöldökkel.

– Hú, de izgalmas! – szólt apu, és a hangjából tisztán kihallottam, hogy mennyire odavan a versenyért. – Igen. De bármit is szeretnének, kifutnak az időből – pillantottam az órámra, ami azt mutatta, hogy a kinti csapatnak másodpercei vannak hátra, mielőtt letelik az idő. – Most menj, Hanna, ne velem telefonálj! – Rendben. De később még hívlak – erősködtem. – Legyen holnap, jó? – Kizárt dolog. Nem rázol le holnapig – ingattam a fejem. Apu sóhajtva elköszönt tőlem, én pedig a zsebembe süllyesztettem a telefonomat, és feltápászkodni készültem, amikor egy kar nyúlt felém hirtelen. Az egyik sötétzöld csapattag ajánlotta fel a segítségét, miközben le sem vette a szemét a másik kezében tartott telefonjáról. – Köszi – néztem rá hálásan, amikor megfogtam a kezét, hogy felhúzzon. – Szívesen – mondta, de nem is nekem, hanem a kijelzőjének. – Mit csinálsz? – érdeklődtem. – Streamelek a táborból az ismerőseimnek – felelte. – Beköszönsz nekik? – fordította felém hirtelen a telefonját, mielőtt még nemet mondhattam volna. Zavartan a fülem mögé tűrtem a hajam, és esetlenül beleintegettem az élő adásba, amit a srác haverjai és ismerősei otthonról néztek. – Sziasztok – mondtam kínosan. A kijelzőn azonnal megindultak a köszöngetések. – Szóval így néz ki ez a cucc. Mellettem a piros csapat egyik tagja, mögöttem a tábor – fordította el a telefont, hogy bemutassa a hátteret. – Ha pedig arra megyünk, akkor megmutathatom a faházakat – sétált arrébb, és tovább

mutogatta a látnivalókat, amikor is hirtelen megtorpant. – A rohadt életbe, hogy elmegy a net! – bosszankodott. A csapattársai, akik hozzá hasonlóan éppen élőztek, odapillantottak, és konstatálták, hogy azon a ponton nincs hálózat, így nem mentek abba az irányba. Egy pillanatig még értetlenül néztem a tevékenységüket, majd visszaindultam a többiek felé. Ahogy a padok és asztalok közt lépkedtem, feltűnt, hogy a táborban néma csend lett, ezért a kapu irányába kaptam a fejem. Zárva volt. Ezek szerint kiesett a kinti csapat. A főszervező csalódottan nézte a zárt kaput, majd a versenyzők felé fordult, és szembenézve a diákokkal, széttárta a karját. – Sajnos nem jutottak be, számukra véget ért a verseny – jelentette ki hatalmas sóhajjal. – Negyedóra, és jön a következő csapat – mondta. – Reméljük, hogy eredményesek lesznek – tette hozzá lelombozva. Ekkor értem vissza Lórántékhoz, és felülve a padra a diskurzusukat hallgattam. – Ennyi? – kérdezte Zsombi ledöbbenve. – Ők tényleg hazamennek, anélkül hogy ezt megnézhetnék? – mutatott körbe az élménytáboron szomorúan. – Aha – válaszolta Máté. – Sajnos ez már a harmadik csapat, akiknek halljuk az erőlködését, de nem tudtak bejönni. – És akkor? – csodálkozott el Lóránt. – Legyalogolnak a parkolóig, ahol a feladatok alatt mindig várakozik egy kisbusz, ami hazaviszi a kiesőket – magyarázta. – Szívás. – Az – értett egyet Máté, majd felém fordult. – Sikerült telefonálnod? – Igen, köszi az ötletet, ott tényleg működik – válaszoltam a