Emlékezz rám

LEINER LAURA Emlékezz rám A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Copyright © Leiner Laura, 2019 © L&L Kiadó, 2019

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a L&L Kft., 2019 e-mail: [email protected] www.llkiado.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Ferenczy Zsófia A kiadványt Király Zsolt tördelte A borítót Müller Péter tervezte ISBN 978 615 565 353 7 „Place and time always on my mind I have so much to say but you’re so far away” Avenged Sevenfold – So far away Ott voltunk a végén. Az Iskolák Országos Versenyének legvégén, és tudtam, minden eldől a következő pár pillanatban. De a győzelmünk nem rajtam múlt, nem volt ráhatásom és nem irányíthattam. Csak álltam a pályán, várva a sorsomra, miközben igyekeztem kizárni a külvilágot és koncentrálni, hogy a légzésem egyenletes maradjon. Megpróbáltam nem figyelni Bernadettre, Zsombira és Lórira, akik már mind beértek, és a célból drukkoltak nekem, a halántékukon kidagadó erekkel, torkuk szakadtából üvöltve, öklüket az ég felé rázva. Nem hallottam, hogy miket kiabálnak, mert az adrenalin okozta morajlás a fülemben elnyomta a környezetem hangját, így jóformán csak tátogó embereket láttam minden irányból. Aztán a sárgák következtek.

Összerándult a gyomrom, és rettegve pillantottam a tanáruk felé, aki a pályán kívül készült a dobásra. Gyors fejszámolást végezve átgondoltam a létező összes lehetőséget, és hamar beláttam, hogy nem túl jók az esélyeim. A négyből hárman még mögöttem voltak, Marci, Timi és Máté. Ketten hat lépésen kívül, ők nem jelenthettek gondot. Máté azonban közelebb volt. Pontosan két lépésre tőlem. Összeszorult torokkal fordultam a dobás irányába, és szinte lassítva láttam, ahogyan a levegőben megperdül a kocka. A közönség soraiban minden fej egyszerre követte a dobás ívét, mígnem a kocka végül megállt, én pedig szorosan lehunytam a szemem. Ne kettő legyen. Csak ne kettőt mutasson. Könyörgöm, ne kettőt dobjanak, mert akkor Máté kiüt a helyemről. A hangos ovációra kinyitottam a szemem, és tekintetemmel a kockát kerestem, mert az ünneplés egyszerre mindkét dolgot jelenthette. Azt is, hogy a sárgák kettest dobtak, és azt is, hogy nem. Mert voltak, akik értünk drukkoltak, és voltak, akik ellenünk. 1. Hét csapat maradt versenyben az Iskolák Országos Versenyén. A sárga, az arany, a sötétzöld, a szürke, a türkiz, a világosbarna, és mi, a pirosak. A kezdeti tizenhatból összesen ez a hét csapat jutott el a verseny e pontjáig. Hét iskola huszonnyolc diákja még négy napig, egyetlen kupáért. Bekanyarodtunk tehát a finisbe, és mi, akik ott voltunk a tizedik nap végén, már mind csak egy dolgot akartunk. Megnyerni az egészet. A kerítésnek támaszkodva ültem felhúzott térdekkel, kezemben fogva a telefonomat, várva a hét órát, a megbeszéltek szerint. A délutáni napsütés felszárította a tábort, már nyoma sem volt a korábbi viharos időnek, amikor a négypróbás versenyt elmosta az eső. Mintha meg sem történt volna. Pedig nagyon is megtörtént. A fejem felett a kitisztult eget figyeltem. Most bezzeg egy kósza felhő sem volt az égbolton. Ragyogó júniusi idő lett, a tábort körülvevő erdőből a természet zenéje ütötte meg a fülem. Mostanra már egészen megszoktam ezt az állandó nyüzsgést a környéken. Csiripelés, ciripelés, brekegés, huhogás, neszezés. Nem tudtam pontosan, mik adják ki a hangokat,

de felüdülést jelentett az otthon megszokott, nyomasztó csönd után. Mert élet volt körülöttem, minden irányból hallottam, és ahogyan ott ültem a kerítés szélénél, egyre gyakrabban nézegettem a telefonom kijelzőjét, amin a zárolt képernyőn anyu fotóján az óra hat ötvenkilencről átváltott hétre. A telefonom pedig abban a pillanatban rezegni kezdett. Kornél videóhívást indított. Azonnal fogadtam, és kissé fintorogva néztem magam a kamerában, amíg az arca meg nem jelent a képernyőn. A piros szirteses egyenmelegítőm minden igyekezetem ellenére több helyen fűfoltos maradt, hiába mostam ki ezerszer, attól még benne maradtak az esések és egyéb erdei fennakadások nyomai. A sok mosástól viszont kellőképpen fakó lett, itt-ott ki is lyukadt, és több helyen foszlani is kezdett. Például az ujjánál, amit előszeretettel húztam rá a kézfejemre, és nyújtogattam addig, amíg először csak kibolyhosodott az anyag, majd kezdett szétmenni is. A hajam egyszerűen kiengedve lógott a vállamra, az arcomon néhány, a visszacsapódó ágak okozta vékony seb húzódott. Nem voltam maximálisan elégedett a látvánnyal, így amikor Kornél megjelent a FaceTimeon, azonnal el is takartam magam, és az arcom előtt tartva a kezem nevetve megráztam a fejem. – Nem, nem! – kezdtem köszönés nélkül. – Váltsunk át sima hívásra. – Miért? – nevetett fel a kijelzőmön. – Mert ez így egyszerűen nem ér – közöltem, továbbra is takarva magam. Természetesen tudtam, hogy Kornél a kiesésével nem csak a versenyt és a tábort hagyja el, hanem a nomád életünket is a Bükkben, de abba nem igazán gondoltam bele, milyen éles lesz a kontraszt, amikor majd látjuk egymást a két különböző helyszínen. Mert amíg én továbbra is a Bükkben lévő élménytábor jól megszokott erdei körülményeinek rabja voltam, addig Kornél hazaért, visszazökkent a valódi életébe, ahol már nem fekete melegítőben volt, fákkal a háttérben. Hanem egy szobában, vagyis a saját szobájában, fehér pólóban, tisztán, vagyis nem a „táborban tusoltam két perc alatt, megpróbálva nem gondolni a zuhanyrózsa felett himbálózó pókhálóra, és arra, hogy hol lehet a lakója” szintű tisztán, hanem az az igazi, „otthon fürödtem kényelmesen, emberi körülmények között, és ez látszik is rajtam”

kinézettel mosolygott a kamerába. – És mi van akkor, ha én látni akarlak, Hanna? – kérdezte vigyorogva, és látványosan szórakoztatta, hogy mennyire zavarba jöttem a helyzettől. – Oké, először is – engedtem le az arcom elől a kezem. – Mi ez a póló rajtad? Fel sem ismerlek nem feketében – kezdtem kínosan röhögve. – Á, szóval ez a gond? – biccentett, mint aki megértette. – Ezen segíthetünk, várj – tette le a telefont kitámasztva az asztalára, majd hátrasétált a szekrényéhez, amit kinyitott, és… – Ne, nem, nem úgy értettem! – kiáltottam nevetve, de késő volt, Kornél levette a fehér pólóját, hanyagul félredobta, és ráérősen kutakodni kezdett a polcok között, nekem, vagyis a kamerának félmeztelenül háttal állva. – Ez jó lesz? – fordult vissza egy fekete pólót mutatva felém. – Igen, persze, csak öltözz fel – sürgettem, megpróbálva leplezni a vigyoromat, aztán Kornél felvette a pólóját, megborzolta a haját, és visszaült az asztalához, felkapta a telefont, és a gurulós székével lazán hátralökte magát, gondolom, azért, hogy kényelmesen felrakja a lábát. Borzasztóan tudtam irigyelni azért, ahogyan otthon van, és minden mozdulata, minden rezdülése a kényelemről árulkodott, valamint arról, hogy saját terepen mozog. – Most már rendben vagyok? – kérdezte a pólójára mutatva. – Igen, így már abszolút felismerlek – válaszoltam nevetve. – Bár a bükki helyszín nélkül még így is furcsa egy kicsit… – Azt is megoldhatjuk. Van egy tujám, beteszem a háttérbe – ajánlotta, mire hangosan felnevettem. – Egy tujád? – kérdeztem vissza. – Aha. Itt van, nézd – fordította el a kamerát. – Az egy páfrány – közöltem megállás nélkül nevetve.

– Részletkérdés – nézett újra a telefonjába, aztán elkomorult az arca. – Hogy vagy? – kérdezte őszintén. – Megvagyok – rágtam a szám szélét. – Fura veled úgy beszélni, hogy otthon vagy – ismertem be. – Hidd el, én is jobban örültem volna, ha ez nem így alakul – mondta. – De ez ilyen. Tudtuk, hogy ilyen. – Igen – suttogtam halkan. – Másrészről viszont – állt fel a székéből –, az, hogy itthonról drukkolok neked, nem is olyan rossz megoldás – vágta magát hanyatt az ágyán, és a telefonját maga fölé emelve mosolygott rám. – Annyira nem ér, amit csinálsz – húztam össze a szemem tettetett sértettséggel. Tudtam, hogy csak azért hülyül, hogy ne legyen szomorú hangulata a hívásunknak, de azért a Bükkből látni, ahogyan kényelmes ágyban fekszik párnák közt, tisztaságban és városi körülmények között, az nagyon rosszul érintett, miközben próbáltam elhessegetni a szúnyogokat. – Ne mutogass nekem ilyeneket, amikor én még mindig egy mutáns szarvasbogárral és a horkoló Bernadett-tel élek egy erdei faházban! – Jó, igazad van, befejeztem – ígérte szórakozottan, és felült az ágyán. – Tudom, hogy nem fogod – nevettem. – Várj! Az mi? – akadt meg a szemem egy polcon, amikor Kornél egy pillanatra elfordította a kamerát. – Micsoda? – Vissza. Ott, a polcon – instruáltam. – Ja, hogy ezek? Érmek és díjak – mutatta meg közelről a kamerába. – Hű! – bámultam a kijelzőmet, és néhány pillanatra teljesen megfeledkeztem arról, hogy hol vagyok, annyira elmélyülten hallgattam Kornél szavait arról, hogy melyiket milyen kajakversenyen nyerte. – Hát ennyi – fejezte be végül. – Reggel már megyek edzésre, ennyi volt az

IOV, holnaptól vissza a saját életembe. Ami ilyen – vonta meg a vállát hanyagul, és mintha azt láttam volna az arcán, hogy fél a reakciómtól. Amin nem csodálkoztam: azt hiszem, fordított helyzetben, ha én megyek előbb haza, ugyanígy éreztem volna. Mert amíg mindketten a versenyen voltunk, addig minden mesterséges volt a kapcsolatunkban, nem a saját életünket éltük, így a másiknak sem mutathattuk azt. Idegen környezetben voltunk, nem otthoni terepen, sőt még a ruhánk sem volt saját, végig a sulink egyenmelegítőjében voltunk. Azzal pedig, hogy Kornél kiesett és előbb hazament, kénytelen volt kettőnk közül elsőként megmutatni a saját valóságát, és komolyan úgy láttam rajta, hogy tart attól, hogy nekem ez már így nem ugyanolyan, mint a bükki helyszínen. Természetesen alaptalan volt minden félelme, és igyekeztem a lehető legmeggyőzőbben megnyugtatni. – Tetszik a saját életed – mosolyodtam el, Kornél pedig alig láthatóan, csupán egy pillanatra megkönnyebbülten lehunyta a szemét. – Várj, egy pillanat, lemerülök – mondta hirtelen, aztán félretartva a telefont matatott egy kicsit, és bedugta tölteni. – Komolyan? Még ezt is látnom kell? Csak úgy bedugtad tölteni? – kérdeztem tettetett felháborodással. – Én itt ülök a kerítésnél, ahol van némi kósza hálózat és térerő, ezzel a powerbankkel – mutattam fel dühösen –, amit Karesz adott a sötétzöldektől, hogy ne kelljen az ebédlőben mindenki előtt telefonálnom. Te meg lazán bedugod tölteni a telefonodat… – közöltem szemrehányó hangon, Kornél pedig folyamatosan nevetett. – Jó, jó, értem, nehezen viseled a bükki körülményeket… – Nem. Nélküled viselem nehezen – csúszott ki a számon, aztán ahogy kimondtam, már meg is bántam, és fintorogva vártam a reakcióját. Kornél óvatos mosolyra húzta a száját, és szomorúan nézett rám a kamerán keresztül. – Tudni valamit a következő feladatról?

– Eddig nem kaptunk borítékot – feleltem. – De szerintem csapatfeladatra megyünk. Talán vacsoránál megmondják. – És… Milyen a hangulat? Azóta, hogy eljöttünk? – kérdezte. – Leginkább semmilyen. Miután hazaindultatok délután, valamennyi csapat szétszéledt. Tudod, a szokásos. Lóri a világosbarnákkal gyúrt a kondiparkban, Bernadett elment úszni, a sötétzöldek vlogot készítettek, Zsombi nekik segített kamerázni. A türkiz csapat az étkezőben netezett, az arany csapat tagjai pedig felszívódtak, valószínűleg a mosókonyhában videóztak szokásukhoz híven. A szürkék egész délután a focipályánál lógtak. Én meg… Miután elmentetek, csak úgy voltam. Mindenkihez odamentem egy kicsit, kerestem a helyem, de annyira nem találtam. Úgyhogy végül itt kötöttem ki a kerítésnél ezzel a powerbankkel, és leginkább sudokuztam meg zenét hallgattam… – hadartam el. – Ja, és beszéltem körülbelül egy órát apuval Schrödinger macskájáról. – Tessék? – akadt meg egy pillanatra, és megrázta a fejét, mintha csak rosszul hallott volna. – Erwin Schrödinger. Fizikus. Tudod, a gondolatkísérlet a macskával. – Mi? Nem. Nem tudom. Miért tudnék ilyet? – közölte, mire hangosan felröhögtem. – Mindegy. Nem akartam, hogy apu lássa, mennyire elkeseredtem a kiesésetek után, úgyhogy eltereltem a témát… – A macskára – próbált követni. – Leegyszerűsítve igen. De egyébként a sokvilág-elméletről beszélgettünk, kivetítve a versenyen történtekre. Hogy amíg a zárt kapu mögött vártalak, és nem volt ráhatásom az odakint történtekre, addig nyerhettél is, és veszíthettél is. Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, ki kellett nyitni a kaput – magyaráztam. – Tudod…

Schrödinger macskája a dobozban. Életben van vagy sem – magyaráztam, Kornél pedig tanácstalanul oldalra pillantott, mintha csak valakitől segítséget várna. Zavartan a fülem mögé tűrtem a hajam, és félve megráztam a fejem. – Most ugye átléptem egy határt, ami miatt kiábrándultál belőlem, és soha többet nem beszélünk? – kérdeztem zavartan nevetve, mivel úgy gondoltam, hogy talán ez már tényleg sok lehet Kornélnak. Vagy bárkinek. Mert időnként hajlamos vagyok elfelejteni, hogy ami nekem természetes (például apu munkája miatt szinte a Műszaki Egyetemen felnőni), az másnak először furcsa, aztán egyszerűen csak ijesztő. – Nem, nem léptél át semmit – mosolyodott el kedvesen Kornél. – Nálunk is hasonló a helyzet – közölte, mire megpróbáltam visszatartani a nevetésemet. – Ha éppen nem a lineáris interpolációról beszélgetünk, akkor lazításképpen elütjük az időt a sokvilág-elmélettel… – magyarázta, én pedig csodálkozva felnevettem. – Lineáris interpoláció? – kérdeztem vissza gyanúsan. – Hát, reméltem, hogy erre nem kérdezel rá, mert fogalmam sincs, mi ez, csak gugliztam, hogy valami okos dologgal imponáljak neked – vallotta be, mire a szívem nagyjából csordultig telt örömmel, és majd kicsattantam a boldogságtól. – Hidd el, totál bevettem – erősítettem meg mosolyogva. – A lineáris interpoláció és Schrödinger macskája a téma nálatok is. – Aha. A lazább estéken. Figyelj csak – nézett tettetett komolysággal a kijelzőre, majd felállt, a szobaajtajához lépett, kinyitotta, és elordította magát. – Apu! Beszélünk újra Schrödinger macskájáról? – MI VAN? – hangzott a válasz valahonnan a távolból. A szám elé tartva a kezem próbáltam visszatartani a nevetést.

– Schrödinger macskája! – üvöltötte Kornél – Kinek a macskája? – kiabálta vissza a hang. – SCHRÖDINGERÉ! – Mondd neki, hogy nem kell, van kutyánk, elég az! – kiáltotta az apukája, mire Kornél újra maga felé fordította a telefont. – Látod? Gyakran dumálunk ilyenekről – bólintott, én pedig megállás nélkül nevettem, miközben ő becsapta a szobaajtaját, és leült az asztala előtt lévő gurulós székre. – Hát, ennyi – zárta le a témát, mire nagy nehezen sikerült abbahagynom a röhögést. – Egyébként… – váltott komolyra. – Igen? – Amikor felsoroltad, hogy ki mit csinált a kiesésünk után… – Igen… – húztam el a számat. – Kihagytad a sárga csapatot. – Mert nem érdekes, hogy mit csinálnak. Úgy állok hozzájuk, mintha itt sem lennének. És minden erőmmel azon vagyok, hogy itt se legyenek – feleltem szárazon. – Különben… Nem mondod el, hogy pontosan mi történt a feladaton? Odakint? Mátéval? – kérdeztem. – Nem – rázta meg a fejét. – Történt, ami történt, engedd el. – Miért nem mondod el? – Mert nem fontos. Nem akarom, hogy bosszúból folytasd. Nem akarom, hogy ez járjon a fejedben. És azt sem akarom, hogy ez a verseny személyessé váljon neked. Nincs értelme. Kint voltunk, esett, összecsúsztunk, én kiestem, ő bent maradt.

– Tudom, hogy nem így volt. – Nem tudod, hogy volt. Lehetett így, ahogy én mondom, és lehetett úgy is, ahogy te hiszed. – Hm – tűnődtem el. – Hagyd ezt, Hanna! Ne miattam csináld, ne ez motiváljon, és ne bosszúból játssz! Nyerjétek meg azért, mert ti vagytok a legjobbak – mosolyodott el. – Hogy lehetsz ennyire korrekt a történtek ellenére is? – csodálkoztam, majd Kornél hátrakapta a fejét, mert kinyílt a szobaajtaja. Egy nála fiatalabb srác lépett be. Azonnal feltűnt, mennyire hasonlítanak, így könnyen kitaláltam, hogy az öccse érkezett. – Anyu szólt, hogy kész a vacsora. Amúgy milyen macskánk lesz? – kérdezte, aztán amikor észrevette Kornél kezében a telefont, annak a kijelzőjén pedig engem, feltette a kezét. – Bocs, nem tudtam, hogy beszélsz – kért elnézést Kornéltól. – Semmi gond. Hanna, ő itt az öcsém. Amint látod, nem egy IQ-bajnok – mutatta be, én pedig nevetve integettem neki. – Most ezt miért mondtad? – kérdezte felháborodottan a tesója. – És akkor honnan lesz macskánk? – Később megbeszéljük, most menj ki – kérte Kornél, mire az öccse a vállát vonogatva kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. – Bocs, itt vagyok… – fordult vissza hozzám, és szemmel láthatóan zavarba jött. – Most elköszönünk, jó? – néztem rá mosolyogva. – Miért? – kérdezte csodálkozva. – Mert kész a vacsora nálatok. Hallottam – feleltem kedvesen. – Ami várhat…

– Ami nem várhat – erősködtem. – Menj, később folytatjuk. Ne várasd meg anyukádat – mondtam, mire Kornél azonnal megértette a célzást, és elköszönve egymástól megszakítottuk a hívást. A telefonomat leengedve újra ott találtam magam a Bükkben, messze Kornéltól és a szobájától, messze a kiabálásuktól és a vicces szituációktól, messze attól, hogy az anyukája elkészült a vacsorával. Egyedül ültem, a hátamat a kerítésnek támasztva, hallgatva a madárcsicsergést, és a mobilomat markolva a háttérképre pillantottam, ösztönösen megsimítottam anyu képét, majd fejemet a deszkának döntve lehunytam a szemem, miközben őrületes erővel mardosta a szívemet a fájdalom. Hányszor, de hányszor játszódott le nálunk is az imént látott jelenet. Mint ahogy ezek szerint mindenkinél. Hányszor szólt be anyu a szobámba, hogy kész a vacsora, én pedig hányszor feleltem, hogy pillanat, egy perc, mindjárt, várj egy kicsit… Ő pedig várt, aztán szólt újra, majd még egyszer, én meg idegesen megszakítottam azt, amit éppen csináltam, pedig biztos rohadt fontos volt, annyira, hogy már nem is emlékszem rá. Aztán kimentem, leültem az asztalhoz és enni kezdtem, gyorsan, gyorsan, sietve, hogy minél előbb felállhassak onnan, mert mennék vissza a gépemhez, beszélnék felesleges dolgokról a barátaimmal, játszanám azt a szar játékot, nézném tovább a YouTube-videót arról, hogy más eszik, alszik, DIY, room tour, ezt vettem, ezt kaptam, itt voltam, oda megyek. Egy falat, két falat, nem is érzem az ízét, nem is érdekel, mi az, csak eszem, hogy minél előbb szabaduljak, nem baj, hogy anyu ott állt a konyhában és főzött, nem baj, hogy fáradt vele, természetes, hogy enni ad, persze, hogy főz, én meg két perc alatt letudom, köszi, finom volt, mehetek vissza? Mennyi elcseszett este a kapkodással és a sok értelmetlen baromsággal. Mit nem adnék ma azért, hogy leülhessek vele egy asztalhoz, és együtt együnk, nem is kellene főznie, megcsinálnám én. Már meg tudom csinálni. Mert kénytelen vagyok. Régen miért nem csináltam meg? Miért nem láthatta, hogy én főzök? Miért akkor tanultam meg kiszolgálni magam és aput, amikor anyu már nem volt? Miért nem segítettem neki? Miért nem figyeltem jobban, mit hogyan csinál? Miért nem tanultam meg tőle? Bárcsak a halála után tudtam volna ösztönösen, és akkor nem kellett volna az ismerős ízek helyett valami szar, netről lekapott receptből elkészítenem az ételt. Amikor anyu még

élt, miért töltöttem minden estét vele úgy, hogy nem is voltam ott fejben? Bárcsak lett volna annyi eszem, hogy felfogjam, mit érezhetett, amikor szemmel láthatóan nem érdekelt sem ő, sem pedig az, amit mond vagy csinál. Miért nem jöttem rá akkor, amikor még lett volna lehetőségem helyrehozni, hogy rossz az, amit teszek? Mennyi értelmetlen este a gépem előtt, hány Instagramon átpörgetett óra, mialatt bámultam a nagy büdös semmit. Ezért siettem az evéssel, ezért kapkodtam, hogy nézzem a sok értelmetlen szart, miközben odakint a konyhában anyu bepakolta a mosogatógépbe az edényeket. Végeztünk, megettük a vacsorát. Vagy valami olyasmi. A szememet szorosan behunyva fejemet a kerítés deszkájának ütögettem. Monoton, halk koppanásokat hallatott a fán, miközben arcomon végiggördült egy kövér könnycsepp. A kezemben tartott telefon rezegni kezdett, amitől összerezzentem, és kábán néztem a kijelzőre. – Szia, nagyi! – dörzsöltem meg a szemem, miután fogadtam a videóhívást. – Mondtam! Mondtam a szerencsétlen apádnak, hogy biztosan rosszul viseled Kornél kiesését, de neeem, ő erősködött, hogy semmi bajod, hiszen olyan jót beszélgettetek egy osztrák macskáról! Tudtam, hogy nem igaz! És nekem lett igazam, tessék, ott sírsz valahol az erdőben! Az eszem megáll – hadarta mérgesen. – Nagyi, várj – vágtam a szavába, próbálva nyugtatni. – Jól vagyok. Tényleg. – Látom – forgatta a szemét mérgesen. – Nem, Kornél kiesésével kapcsolatban semmi gond – kezdtem. – Tényleg. Az előbb beszéltünk, és minden rendben. Tudtuk, hogy ez ilyen is lehet, és teljesen rendben van. Vár rám, és drukkol, hogy mi nyerjünk – mosolyodtam el. – Akkor nem értelek. Nem az izmos kajakos után sírsz? Láttam a félmeztelen képeit az Instáján, hidd el, én is sírnék a helyedben – dőlt hátra a foteljében, egyik kezében a telefonját maga előtt tartva, másikban pedig egy poharat fogva, amibe megfontoltan belekortyolt.

– Az mi? Konyak? – kerekedett el a szemem. – Nem. Ez málnaszörp – füllentett. – Ahhoz kicsit sötét, nem? – fürkésztem. – Mert romlott. Na szóval. Miért sírsz, ha nem a deltás kajakosunk miatt? – érdeklődött. – Semmi, butaság – ráztam a fejem. – Annál nem lehet nagyobb butaság, mint hogy apád egy macskáról kezdett beszélni nekem. Még jó, hogy időben észbe kaptam, és leraktam – közölte. – Na szóval, halljam! Mi a baj? – Azt vettem észre, hogy kevesebbet gondolok rá mostanában – bukott ki belőlem. – Ettől pedig szörnyen érzem magam – ismertem be. A nagyinak nem kellett ennél többet magyaráznom, azonnal tudta, hogy anyuról van szó. Talán már azelőtt tudta, hogy magamtól elmondtam volna. – Hanna – mosolyodott el szomorúan. – Az élet megy tovább. Nem tehetsz ellene semmit. Ez így működik. Teljesen érthető, hogy most éppen más dolgok foglalkoztatnak. Végre volt sok történés a kis életedben, amik akkor is történések, ha éppen bugyutának tűnnek, vagy nem relevánsak. Attól még nem fáj kevésbé anyád halála, és nem szereted kevésbé, hogy kevesebbet jutott eszedbe. Ez csak azt jelenti, hogy elfoglaltad magad. Ott vagy ezen a versenyen vagy akármin, és megtapasztalod annak minden velejáróját. Versengés, kudarc, öröm, bánat, harag, veszteség, bosszú. Ne érezd magad rosszul, ha ez a sok minden meggátol abban, hogy állandóan anyádon járjon az eszed, és azon, ami vele történt. – Olyan szemét voltam vele, nagyi. Annyi mindent csinálnék máshogy, annyira sok mindent – töröltem meg a szemem idegesen. – Dehogy voltál szemét, ezt azonnal verd ki a fejedből! – förmedt rám mérgesen.

– De, az voltam. – Nem. Kamasz voltál, a kamaszok pedig olyanok, amilyenek. Szerinted ezt anyád nem tudta? Ne csinálj úgy, mintha egy barlangban élt volna. Pontosan tisztában volt azzal, hogy lesz egy nehéz időszaka veled, ahogyan mindenkinek van nehéz időszaka a tinédzser gyerekével. Nekem is volt anyáddal. Az én anyámnak meg velem. Ez ilyen. Senki nem tehet arról, és főképp nem te, hogy anyád nem érte meg, amíg ez a kis defektes időszak elmúlik nálad. Ha most itt lenne és látna, tudod, mennyire büszke lenne rád? – Miért? Mert egy erdőben rohangálok egy műanyag kupáért? – kérdeztem csalódottan. – Nem. Azért, mert jó ember vagy. És ennél többet nem kívánhat egy anya – mondta, én pedig megállás nélkül sírtam. Láttam a nagyin, hogy ez neki is nehezen megy, így töltött magának egy újabb adag… szörpöt, és megrázta a fejét, jelezve, hogy témát kíván váltani. – Na, elég ebből, fejezd be a sírást! Mesélj inkább a tusáról. Apáddal nem mentem semmire, és teljesen le vagyok maradva. Mi történt? Hogy estek ki Kornélék? – Rendben – szipogtam, majd a könnyeimet letörölve elmondtam a nagyinak mindent, amit tudtam. Azt, hogy amíg mi védettséget élveztünk az arany csapattal együtt, addig azoknak, akik korábban hibáztak az erdőben, büntetőfeladatra kellett menniük. Így tehát Mátét és Kornélt is elküldték a négypróbára. Aztán elmondtam az elméletemet azzal kapcsolatban, hogy Máté szándékosan ejtette ki Kornélt a négypróba feladaton, és nem csupán azért, hogy egy erős, sőt esélyesnek is tartott csapatot tudjon az IOV-on kívül, hanem azért, hogy így gyengítsen engem, velem együtt pedig a teljes Szirtes-csapatot, mivel minket látott legfőbb ellenfelének. Beavattam a nagyit abba is, hogy Máté tabletjének kódját eljuttattuk az arany csapatnak, rájuk bízva, hogy mit kezdenek az információval.

– Hmmm – vakarta meg a homlokát. – És az arany csapat megnézte a jegyzetet a tableten? – Nem tudjuk – feleltem. – Végre kezd érdekes lenni a viadal – biccentett. – Mi a terv? – Megnyerni az egészet – feleltem eltökélten. – Tehát felszívtad magad Kornél kiesése után – bólintott mosolyogva. – Nem – ráztam meg a fejem, aztán látva, hogy a nagyi hunyorogva néz, hozzátettem: – Jó, lehet. Amíg itt volt a versenyen a fekete csapattal, végig segítettük egymást, de azért eléggé szorongtunk attól, hogy előbb-utóbb valóban a másik ellen kell mennünk, esetleg kiejtenünk a saját bent maradásunkért… Erre egyikünk sem volt felkészülve. – Így viszont, hogy Kornél csapata kiesett… – bólintott a nagyi. – Így már a cél a végső győzelem. Nem érem be kevesebbel – közöltem. – És nem mellesleg borzasztóan dühít az, ahogy kiesett. Nem az, hogy kiesett, mert az bármikor benne volt a pakliban. Az dühít, ahogyan. Tudom, hogy Máté volt, tudom, hogy szándékosan tette, és azt is tudom, hogy azért, mert a pszichopata agyába valamiért beékelődött, hogy engem kell gyengítenie. Ezért esett ki Kornél, ettől pedig igazán mérges vagyok. És nyerni akarok, már csak azért is. Tudom, hogy ez béna, és nem egy nagy dolog, főleg otthonról nézve lehet rémesen nevetséges, de itt, ezen a helyen, az erdő közepén már semmi más nem motivál, csak hogy legyőzzem Mátét, és elhozzam Kocsis irodájába azt az átkozott kupát! – hadartam. – Ugye már nem kérdés számodra, mit keresel ott, és hogy az igazgatód miért téged választott a versenyre? – kérdezte büszkén. – Rég láttalak ilyennek. – Hát… Rég is éreztem ilyennek magam – bólintottam.

– Akkor ez a beszéd, hajrá, nyerd meg a félnótás igazgatódnak a műanyag kupát! – Rendben. Ami pedig Mátét illeti. Van egy tervem – tettem hozzá. – Megölöd, és a hulláját elásod a Bükkben? – kérdezte a nagyi, mire megrökönyödve hátrahőköltem. – Mi? Dehogy. Azt akartam mondani, hogy legyőzöm, bármi áron. – Ja igen, ez sokkal jobb, amit mondasz. Én pedig azt hiszem, ma már nem iszom több szörpöt – hajolt előre, és letette a poharat az asztalra. – Rendben. Megyek vacsorázni – tápászkodtam fel a fák alól. – Jó étvágyat! Engem meg apád hívogat folyamatosan, most is látom, hogy keres. Nem igaz, akkor is el akarja mondani a macskás dolgot, ezt az embert nem lehet leállítani – dühöngött, majd kinyomta a hívást, én pedig mosolyogva csóváltam a fejem. Mert bármennyire is hangoztatja a nagyi, hogy idegesíti apu és a terhére van, én szívből örültem minden ilyen pillanatnak, mert anyu halála után azt sem hittem volna, hogy valaha még kommunikálnak egymással a kötelezőkön túl. Most pedig, a távollétem és a velem kapcsolatos történések miatt összezártak, és végre úgy idegesítették egymást, hogy közben együtt voltak. És ezt fantasztikus érzés volt látni. A nadrágomat leporolva – ami inkább csak megszokás volt, mert hogy semmit nem ért – elindultam az étkező irányába, hogy csatlakozzak a többiekhez a vacsoránál, miközben azon gondolkodtam, amit a nagyival beszéltünk. Hogy rég látott ilyennek. Az Iskolák Országos Versenye a tizedik nap estéjére előhozott belőlem valamit nagyon régről, azokból az időkből, amikor anyu még élt, amikor a régi Hanna voltam, az, akit matekversenyekre küldtek, és aki győztesként jött haza. Ezer éve nem találkoztam az ambiciózus énemmel, és komolyan hittem, hogy már soha többé nem leszek olyan, de az, hogy végre újra bizonyítani akartam, hogy újra azt éreztem, van értelme bizonyítanom, az rettenetesen sok erőt adott. Mert meg akartam

mutatni. Apunak, a nagyinak, Kornélnak, Kocsisnak, a csapatunknak, a többi csapatnak, a világnak, magamnak. Anyunak. Igen, butaság, de anyunak is. Hátha látja, hogy mennyire küzdök. Hátha nem tartja nevetségesnek, hogy egy szinte ismeretlen iskolai verseny béna műanyag kupájáért hergeltem fel ennyire magam. Hátha ő tudja ennek a mögöttes tartalmát. Hogy nagyon sok idő óta ez az első alkalom, amikor valamit igazán szeretnék elérni azon kívül, hogy minél gyorsabban teljenek a napok. Bizonyítani, hogy azóta, amióta elment, mennyire megváltoztam. Hogy mennyi mindent bánok és mennyi mindent szeretnék helyrehozni, vagy, mivel azt már nem lehet, akkor a jövőben nem hibázni. Anyu, ugye látod? Ugye büszke vagy rám? 2. Furcsa volt látni az étkezőben a fekete csapat megüresedett helyét. A négy szék betolva, érintetlenül árválkodott az asztaluknál. Már nem jöttek, hogy odaüljenek, mert otthon voltak. Az Instára mind ugyanazt a képet posztolták, egy csapatképet, ami itt, a táborban készült valamikor a verseny első napjaiban. A fotón egymás mellett állva, fekete színű melegítőben mosolyognak eltökélt és céltudatos arccal. Látszott rajtuk, hogy készek megnyerni az IOV-ot. Csak aztán máshogy alakult. Mind a négyük képét lájkoltam, hiába volt ugyanaz a tartalom, Kornél, Csenge, Zoli és Bence feltöltött fotóját is beszíveztem, aztán sóhajtva bezártam az Instát és folytattam az evést, igyekezve nem sűrűn pillantgatni a megüresedett asztal irányába, mert a versenyben maradt többi csapat előtt nem akartam kimutatni az érzéseimet. Ezért csendben a vacsorára koncentráltam, Bernadett és Zsombi beszélgetését hallgatva. – Összesen tizenhét szúnyogcsípést számoltam magamon – magyarázta a kilencedikes csapattagunk a vízilabdás lánynak. – Ebből három teljesen új, mert nézd, puklis – mutatta a könyökét kitekeredett felsőtesttel. Láttam Bernadetten, hogy ennél már vett részt sokkal izgalmasabb beszélgetésben is, de nem akarta megsérteni Zsombit, ezért tovább hallgatta. – Ezeket itt elkapartam, nem bírtam ki, annyira viszketett – mutatta az

alkarján lévő sebeket. – Ühüm – bólogatott Bernadett annyira lelkesen, amennyire csak meg tudta játszani az érdeklődését Zsombi csípéseivel kapcsolatban. Az erdei helyszín a verseny tizedik napjára már mindnyájunk városi szervezetét próbára tette, hiába kentük magunkat mindennel, amit a drogériában felvásároltunk, úgy tűnt, a rovarok és pókok egy idő után immunisak lettek a kencéinkre, és szétcsíptek minket minden szabadon hagyott bőrfelületen. A csípésekről folytatott diskurzusból a Szirtes negyedik tagja, Lóri kimaradt, ő evés közben a telefonját nézegette, az Instát pörgette, és a haverjai képét lájkolgatta. Meg lányokat, ha jól láttam. – Ismered őket? – érdeklődtem, amikor a sokadik edzőtermes képet szívezte be, amin egy lány a tükör előtt állva pózol, a telefonja pedig vakuzott a kép készítésekor, ezzel nagyjából kitakarva az egész arcát meg úgy nagyjából mindent, így aztán Lóri leginkább vakukat lájkolt. – Nem – felelte Lóri teli szájjal. – De a cél az, hogy megismerjem őket – vigyorgott, aztán a villájával félbevágott egy burgonyakrokettet, és jóízűen evett tovább. – Értem – biccentettem furán. – Hé, hé – kapta fel a fejét. – Most ugrott fel, Kocsis élőzik – mondta, a telefonját felénk mutatva, abban a pillanatban pedig mindannyian megkaptuk az értesítést az igazgató Insta Live-járól. A tányérom mellé lerakva a telefont, evés közben indítottam el az igazgató adását, aki izgatottnak tűnt. – Köszöntök minden nézőt a szokásos esti IOV-kibeszélő adásban. – Á, szóval ez már rendszeres – tartotta vissza a nevetését Bernadett.

– Ha jól látom… Igen! Már tizenheten csatlakoztak az adáshoz, sok szeretettel köszöntöm a nézőket. És nem tévedés, jól látjátok, a Szirtes-csapat mind a négy versenyzője néz minket, egyenesen a Bükkből! Köszöntsétek őket! Sziasztok, Szirtes-csapat! – integetett a kamerába. Elképedve néztünk össze, aztán mindenki a saját telefonjába meredve hallgatta tovább Kocsist és az IOV-kibeszélőt, bármi is legyen az. – A mai három témánk a következő lesz. Az első: Kiesett a fekete csapat. Sokan esélyesnek tartották a sportgimi négyesét, de mindenki legnagyobb meglepetésére el kellett búcsúzniuk a versenytől. Mit gondoltok erről? Írjátok meg. A legérdekesebb kommentet írót felhívom, és beveszem az élőbe, vele osztott képernyőn beszélgetünk a verseny alakulásáról. A második témánk: Legenda vagy valóság? Hiúz a Bükkben. Létezik? Erre is várom a kommenteket, de itt nem hívok fel senkit a nézők közül, mert vendégem lesz az élőben egy vadőr, akivel erről beszélgetek majd. Maradjatok velem, mert kiderül, hogy cáfolja, vagy éppen megerősíti a hiúzkérdést. És végül, a mai IOV-kibeszélő utolsó témájaként foglalkozunk majd Lóri vádlijával. – Hogy mi? – kerekedett el Lóri szeme, mi pedig mindhárman felröhögtünk, aztán egymást csitítva igyekeztünk csendben maradni, hogy halljuk, mit mond még Kocsis. – Mint köztudott, a Szirtes-csapat remek fizikumú fiútagja nagy körültekintéssel végzi napi szinten az edzéseket, külön hangsúlyt fektetve a lábnapokra. Erről kérdezzük majd Lóri edzőtermi barátját, Tibit, aki csatlakozni fog az élő adáshoz, és osztott képernyőn meséli majd el a nézőinknek, milyen érzés együtt lábnapozni iskolánk kiválóságával. – Ez őrület – nevettem el magam döbbenten. – Hol találta meg Kocsis a spanomat? – meresztgette a szemét Lóri meglepetten. – Hát, a verseny kezdete óta elég jól belejött a közösségi média használatába,

gondolom, keresett a profilodon egy képet, amin tegeltél valakit, és így jutott el a haverodhoz – gondolkodtam. – Beszarok – ámult el Lóri, miközben valamennyien Kocsist néztük, aki továbbra is beszélt. – És ne feledjétek, az adás nézői között most is kisorsolok egy „Nyertes Szirtes” feliratú bögrét. És máris hetvenen vagyunk, csak úgy záporoznak a kommentek! – kapkodta a fejét az igazgató, megpróbálva követni az eseményeket, miközben feltartotta a megnyerhető bögrét, amin a négyünkről készült csoportkép virított. A hozzászólásokba belenézve úgy tűnt, Kocsis újdonsült netcelebsége vonzza az érdeklődőket; egyre kevesebb trollt lehetett látni, és bármennyire is hihetetlennek tűnt számunkra, az igazgató elérte, hogy komolyan vegyék. Őt is, és a versenyt is. Elkerekedett szemmel olvastam a teljesen releváns kommenteket, ahogyan beszélgettek a megadott három témáról a nézők, és ha valaki bunkó volt vagy trollkodni támadt kedve, azt már nem is Kocsis rakta ki, hanem mindenki más rászólt. Amikor már több mint százhúszan nézték az adást, a többiekkel értetlenül néztünk össze. – Most ez komoly? Kocsis tényleg elérte, hogy elkezdje érdekelni a sulinkat ez a verseny? – túrt bele a rövid hajába Bernadett, és látszott rajta, hogy meglepték a történtek. – Nem csak a sulinkat… A haul videója akkorát ment, hogy egy csomó random ember is elkezdte nézni Kocsis adásait – magyarázta Zsombi. – Annyian követték be a profilomat, amennyi embert még összesen nem láttam életemben – mondta. – Nálam is sokan lettek, függetlenül attól, hogy nincs tartalmam – ismertem be, utalva arra, hogy akármikor megnyitom az Instagram-oldalamat, egy halom új követést jelez. – Szintén – biccentett Bernadett. – Dani ideges is, hogy ennyi fiú követ. Nem érti meg, hogy nem is ismerem őket.

– Hozzám is jöttek bőven. De én vissza is jelölök – vigyorgott Lóri. – Mindenkit? – húztam fel a szemöldököm, előre tudva a választ. – Dehogy. Csak a jó csajokat – közölte vidáman. – Hát, nincs mese, IOV-celebek lettünk – állt fel Bernadett az asztaltól. – Most meg mit csinálsz? – kérdezte meglepetten Lóri. – Mind befejeztük az evést. Gondoltam, megyünk… – Ne már! Várjuk meg a spanomat, kiváncsi vagyok, mit mond. Nézzük már végig – kérte, mire Bernadett megadóan visszaült az asztalhoz, és tovább néztük Kocsis adását. Majdnem ötszáz másik emberrel együtt. – Hozok még desszertet. Ti kértek valamit? – álltam fel az asztaltól, kérdőn nézve a többiekre. – Én ennék még diós gubát – gondolta át Lóri. – Én semmit, köszönöm – intett Bernadett. – Nem, köszi – rázta a fejét Zsombi, és tovább bámulták az élőt, miközben én felálltam, és odasétáltam a desszertpulthoz. Az étkezőben érezhetően nagyobb volt a csend, rajtunk kívül csak a sötétzöld, szürke, türkiz és világosbarna csapat tagjai ettek, az arany és sárga társaság még nem jött vacsorázni. Épp Lórinak szedtem egy második adag diós gubát, és a vaníliasodót öntöttem az édességre, amikor kinyílt az ajtó, és megérkeztek a sárgák. Odakaptam a fejem, és undorodva néztem a belépőjüket, ami nagyképű volt, és nagyon arrogáns. Úgy vonultak, élükön Mátéval, mintha csak megnyerték volna az IOV-ot. Lenézően fordultak körbe, felmérve az erőviszonyokat a bent maradt csapatok között, és elégedetten pöffeszkedve néztek össze, amolyan „ez már gyerekjáték lesz” stílusban. Látszott rajtuk, hogy felfogták a súlyát, hogy kiejtették az egyik legnagyobb esélyest. Kornélékat.

A négy sárga csapattag közül a két úszó lány először leült az asztalukhoz, a fiúk azonban, Marci és Máté rögtön a pulthoz léptek. Ahol ott álltam én, a kezemben Lóri diós gubájával, amire nagy elbambulásomban véletlenül annyi sodót öntöttem, hogy a szósz ellepte a desszertet, és már csak nyomokban tartalmazott szilárd halmazállapotú ételt. – A fenébe! – szisszentem fel, amikor észrevettem, mit műveltem, és kínosan néztem a tányért. – Bocsánat – hajoltam be az ételek felett, mire a konyhások közül egy idősebb nő nem túl lelkesen odasétált, és átnézett a pult felett. – Elnézést, ezt nagyon elrontottam. Véletlenül sok sodót öntöttem rá, és úszik benne a diós guba – magyaráztam. A konyhás mérlegelte a hallottakat, aztán a szemét forgatva unottan sóhajtott egyet. – Jó, add azt ide – nyúlt ki a tálaló felett, és erőszakosan kikapta a kezemből. Megköszöntem a „kedvességét”, aztán egy másik tányért felvéve újra szedni kezdtem Lórinak, amikor Máté megérkezett mellém. Szándékosan nem néztem rá, csak a szemem sarkából érzékeltem, hogy ott van közvetlenül mellettem, és igyekeztem gyorsan végezni, de sajnos elkerülhetetlen volt, hogy érintkezzünk egymással. – Ez mi? Jól néz ki – kezdett cseverészni. Körbenéztem, mintha csak meg akarnék bizonyosodni arról, hogy valóban hozzám szólt, aztán felvont szemöldökkel meredtem rá. – Olvasd el. Mindennek oda van írva a neve – közöltem szárazon. Máté a nyers reakciómra őszintén felröhögött, és megrázta a fejét. – Tudod – köszörülte meg a torkát –, marhára sajnálom a mait. – Mármint? – kérdeztem összehúzott szemmel. Sejtettem, hogy nem Kornél kiejtésére gondol. És természetesen eltaláltam. – Hogy nem voltál ott – húzta vigyorra a száját. – Látnod kellett volna, ahogy Kornél elesik, és a sárból néz fel, tudva, hogy itt a vége, kiesett és mehet

haza. Az az arc… Felbecsülhetetlen. Pislogás nélkül, a szám szélét rágva néztem rá, majd a fejemet ingatva kérdeztem meg. – Mi bajod van neked? – Mi lenne? – kérdezett vissza automatikusan. – Ez egy verseny. Ahol ellenfelek vagyunk. Mind. – Igaz – ismertem be. – Mindenkinek az a célja, hogy eljusson a végéig. – De nem mindegy, hogyan – vágtam rá kapásból. – Dehogynem. Jaj, ne legyél ilyen képmutató – vihogta idegbetegen. – Eszemben sincs. – Inkább örülnél. Kiejtettem a feketéket, megkímélve téged attól, hogy esetleg neked kelljen. – Igazad van. Hálás vagyok neked – szóltam cinikusan. – Kérsz rá vaníliasodót? – pillantottam a kezében tartott tányérra, amire már szedett diós gubát. Látszott Mátén, hogy ezzel őszintén megleptem, és kellően kizökkentetem a szerepéből. – Igen, kösz – bólogatott és felém tartotta, én pedig a merőkanalat csordultig belemártottam a szószba, majd kiemeltem, és Máté tányérja fölé tartva elkezdtem ráönteni. – Elég lesz, lassan… – figyelmeztetett, de nem álltam le, tovább öntöttem rá, ugyanúgy, ahogyan az előbb Lóri adagjánál. Máté időközben rájött, hogy nem kedvességből ajánlottam fel, hogy öntök rá neki sodót, így idegesen pislogva várta, hogy befejezzem. Az utolsó cseppig kiöntöttem a vaníliaszószt a tányérjára, sőt le is ráztam a merőkanalat, nehogy kárba vesszen, majd Máté tányérjára nézve elégedetten bólintottam. Az egész egy nagy vaníliamassza volt, ami teljesen belepte a kis adag diós

gubát. – Tessék, jó étvágyat – dobtam vissza a merőkanalat a helyére, és otthagyva a sárga csapat tagját visszaindultam az asztalunk felé. A hátam mögül még hallottam, hogy Máté beszól a pulton. – Bocsánat. Halló, elnézést – szólítgatta a konyhást. – Mi az már megint? – Nagyon sok lett a sodó, ez így ehetetlen… – kezdte, nem tudva, hogy ez már másodszorra fordul elő az este folyamán, így a konyhásnő már nem volt annyira elnéző, simán leordította Mátét. – Na ne szórakozzál velem! Mégis még hányan vagytok annyira életképtelenek, hogy egy átkozott diós gubát nem tudtok leönteni annyi szósszal, amennyit kértek? – kiabálta, aztán átnyúlt a pult felett, és mérgesen kikapta Máté kezéből. – Add azt ide, és csinálj magadnak egy újat – vette el, és idegesen megfordulva levágta az egyik szekrényre. A tányér éles csörömpöléssel landolt, az étkezőben pedig mindenki a döbbenettől lemerevedett Mátét nézte. Elégedetten leültem az asztalunkhoz, és odaadtam Lórinak az adagját. – Akarjuk tudni, hogy mi történt? – pillantott felém Bernadett. – Nem fontos – legyintettem. – Hé, itt a spanom – mutatta fel Lóri a telefonját, ahol Kocsis élőjébe bekapcsolódott egy srác. – Írok is kommentet, hogy szevasz, Tibike! – határozta el, aztán elküldte. Mindannyian Lóri barátját hallgattuk, aki kissé feszengve éppen arra a kérdésre válaszolt egy számára teljesen idegen igazgatónak, hogy milyen gyakorisággal edz Lórival, amikor is nyílt az ajtó, és szervezők léptek be az étkező épületébe. Abban a pillanatban mindenki abbahagyta az evést, vagy

azt, amit éppen csinált, a sötétzöld infósok kivették a fülükből a fülhallgatót, a szürke csapat befejezte a FaceTime-olást, mindenki letette a villát, és megpróbálta lenyelni a falatot, ami az izgalomtól szinte megakadt a kiszáradt torkokban. Mert a szervezők érkezése csak egyet jelenthetett. Feladatot kapunk. A narancssárga, megkülönböztetett színű ruhát viselő szervezők szó nélkül, villámgyorsan mozogva az asztalok között minden jelen lévő csapat elé leraktak egy, a színükkel megegyező borítékot, és már ki is mentek, otthagyva minket a síri csöndben. – Oké, kinyitjuk? – kérdezte Lóri elsőként, és felemelte a borítékot. – Nézzük – biccentettem. A környezetünkben minden asztalnál mozgolódás kezdődött, valamennyi csapat felnyitotta a kapott borítékot, és egymáshoz közel hajolva diskurálni kezdtek. Lóri kibontotta a piros borítékunkat, és kivett belőle egy kártyát, amin a következő szöveg állt: CSAPATFELADAT HOLNAP REGGEL KILENCKOR A FŐKAPUNÁL. – Sejtettem – biccentettem. – Szóval holnap reggel kilenc – túrt Zsombi gondterhelten a hajába, és valamennyien csendes bólintással vettük tudomásul, hogy újabb megmérettetés vár ránk csapatként. A verseny kezdete óta némiképp hozzászoktunk már ahhoz, hogy folyamatosan készenlétben állunk, mert a feladatokat a szervezők hirtelen, minden előzmény nélkül osztják ki a csapatok részére. Az újabb borítékra pedig legkésőbb vacsorakor számítottunk is, így nem okozott túlzottan nagy meglepetést. Ami utána történt, az annál inkább. – Hé, várjatok, ebben még van valami – nézte meg Lóri tüzetesebben a

borítékot, és kivett belőle egy gondosan összehajtott papírt. – Mi az? – kérdezte Bernadett türelmetlenül. – Csapatfeladatnál nem szoktunk instrukciókat kapni – húztam össze a szemöldököm gyanakodva. – Pedig ez az lesz. Ezt nézzétek – hajtotta ki, és leterítette elénk az asztalra. Mind a négyen a papír fölé hajoltunk. – Ez micsoda? – ráncolta a homlokát Bernadett. – Valamiféle… Térkép. Talán… Talán kincskeresés? – csillant fel Zsombi szeme. – Az lehet – bólintottam összehúzott szemmel, ahogyan átfutottam a rajzolt térképet, majd úgy éreztem, hogy valakik néznek, ezért zavartan a fülem mögé tűrtem egy hajtincset, és óvatosan elfordultam. A sárga csapat tanácstalanul meredt a saját térképére, közülük pedig Máté megállás nélkül felénk bámult, és szuggerálva nézett minket, hátha elkap egy-egy használható mondatot a beszélgetésünkből. Azonnal átláttam rajta, annyira már sikerült megismernem, hogy tudjam, fogalma sincs, mit rejt a feladat, éppen ezért próbál segítséget kérni. Vagy inkább lopni. Elkaptam róla a tekintetem, és az asztalon előrenyúlva összehajtottam a térképet, majd felálltam. – Menjünk valahová, ahol nem figyelnek minket – sziszegtem a többieknek, akik azonnal megértették, mi a problémám, ezért kérdés nélkül felkászálódtak, és elindultunk a kijárat felé. 3. – Na lássuk, miből élünk – mondta ki egyszerűen Lóri, a térkép fölé görnyedve. – Van itt minden, már csak azt kéne kitalálni, tesák, hogy mi mit jelent – közölte a saját stílusában.

Vacsora után Máté és a csapata fürkésző tekintete elől mind a négyen a faházunkba vonultunk, ahol magunk lehettünk. Így, hogy Zsanett után Csengéék is kiestek, Bernadett-tel lakótársak nélkül maradtunk az eredetileg négyfős faházunkban. Plusz elvileg ott volt nekünk Erik, a gigantikus méretű mutáns szarvasbogár, de ő jó ideje nem adta jelét annak, hogy velünk van még, így elképzelhetőnek tartottam, hogy eredeti gazdájával tartott, és meglapulva Csenge holmijai között egyszerűen hazament a lánnyal. Ki tudja? Az ágyak közé, a földre hajtogattuk ki a térképet, és mindannyian körbeültük, erősen koncentrálva az ábrákra. A térkép leginkább egy gyerekrajzra hasonlított; színes volt, és írás helyett kizárólag rajzolt figurákat és motívumokat lehetett látni rajta. Én a lap közepéből indultam ki, ahol egy rajz jelzett valamit, amit én leginkább egy kis széknek láttam. Ez volt a középpont, pontosan a lap centrumában. A kis szék vagy valami körül pedig egy nagy kört alkotva hét különböző kis ikon rajza volt elhelyezve. A figurák olyasmik voltak, mint például vödör, süti, kötél… – Ennek semmi értelme – jelentette ki Bernadett elsőként, amikor megunta az ábrák nézegetését. – Egy halom hülye firka. – Nem, nem – rázta a fejét Zsombi. – Ez egy kincses térkép. Szerintem – fújta ki hosszasan a levegőt. – Ezeket a dolgokat kell megtalálnunk ahhoz, hogy eljussunk ide, az emelvényre – mutatott középre. – Emelvény? Én azt hittem, az egy szék rajza – tűnődött el Lóri. – Én is – nevettem el magam. – De valóban, az emelvény logikusabb – ismertem be. – De… – töprengett Bernadett. – Hogy értitek? Meg kell találnunk egy… Mi a fene ez? Tortaszelet? Vagy süti? – bámulta az ábrát. – Igen, az valami sütiféle – bólintottam. – Szerintem… – töprengett Zsombi. – Szerintem az lesz, hogy ezt a

feltüntetett hét dolgot kell összeszedni, és odavinni középre. – Azzal nem lesz gond. Ha kell, rohanok, mint az állat – tervezgette Lóri. – Imádom a kincskeresést, egész gyerekkoromban ezt játszottam nyaranta a nagyszüleimnél – lelkesedett Zsombi. – Igaz, nem voltak barátaim, úgyhogy én ástam el, amit meg kellett keresni, így nem volt annyira izgalmas – tette hozzá, mire Lóri sajnálkozó arccal megveregette a kilencedikes vállát. – Oké, akkor ennyi? – kérdezte Bernadett. – A holnapi feladaton keresnünk kell egy… vödröt, sütit, repülőt… mi ez? Talán búvárszemüveg – gondolkodott a rajzocskákat bámulva. – Aztán egy ásót – sorolta tovább, és megint megakadt. – Na jó, ez itt egy fül rajza. Ha holnap keresnünk kell egy fület, én hazamegyek innen – jelentette ki elborzadva. – Mutasd… – húzta kissé maga felé Zsombi a térképet, hogy tüzetesebben megnézhesse. – Jó, ez tényleg egy fülnek tűnik. – Öcsém, ugye nem emberi? – hőkölt hátra Lóri. – Hát, csak nem. Ez egy iskolai verseny, nem gyűjthetünk levágott füleket – röhögte el magát Bernadett kínjában. – Talán… Talán egy fülbevalót jelöl, csak ugye túl kicsi a rajz – tippelgetett Zsombi. – Te mit gondolsz, Hanna? – fordult hirtelen felém. – Tényleg, Hanna milyen régóta csendben van – tűnt fel Lórinak is, aztán mindhárman rám néztek. – Valami gond van? – kérdezte Bernadett. – Nem… Csak… – köszörültem meg a torkomat. – Valami nem stimmel – bámultam a térképet. – Nekünk mondod? Holnap keresnünk kell egy fület a Bükkben – háborgott

Lóri. – Nem biztos, hogy fület kell keresnünk – nyugtattam meg mosolyogva. – Akkor mire gondolsz? Mi nem stimmel? – kérdezte Zsombi. – Az egész – ismertem be. – Nem szoktunk csapatfeladat előtt instrukciót kapni, ennyire egyszerűt pedig főleg nem – ráztam meg a fejem. – Ez már lassan a verseny vége, hét csapat maradt, nem lehet ennyire egyszerű. Nézzétek meg – mutattam a térképre. – Ebben semmi fejtörő nincs, teljesen egyértelmű, ami előttünk van, középen itt ez az emelvény vagy pódium, esetleg szék, attól függ, mit látunk bele a rajzba. Körülötte kör alakban elhelyezve a megszerzendő tárgyak… – Plusz egy fül – tette hozzá Lóri szórakozottan. – Igen, plusz a fül – nevettem el magam. – Szóval ez túl egyszerű. Gyanúsan egyszerű – jelentettem ki. – Ráadásul… Ezt figyelmen kívül hagytuk – mutattam a lap jobb felső sarkára, amin két kis elemlámpa rajza volt egymás mellett. Az egyik körül sárga színnel jelezték, hogy világít. A másikat lekapcsolt állapotban ábrázolták. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy sötétben lesz a feladat – vakarta meg az állát Zsombi. – Reggel kilenckor megyünk – vágtam rá a homlokomat ráncolva. – Akkor talán sötét helyen leszünk. Nem tudom. Van erre barlang? – érdeklődött Bernadett. – Na jó, nem vagyok egy beszari típus, de azért egy barlangban fület keresni már inkább horrorfilm, mint iskolai verseny – jelentette ki Lóri. – Nem lesz ilyen – csitítottam. – Vagyis remélem – tettem hozzá gyorsan.

– És mi van akkor, ha az elemlámpákig is el kell jutni? Ha az a végcél, és nem a középső pontra kell eljutnunk? – Nem vezet oda rajzolt út, és eléggé messzinek tűnik – túrt a hajába Bernadett. – Igen, a hülye rajz szerint az elemlámpák pont a napocska mellett vannak, úgyhogy a jelek szerint messzire megyünk reggel, űrhajó kell ehhez, baszod – röhögött fel Lóri, rábökve a térkép felső sarkában az elemlámpák melletti rajzolt napra. – Én kezdem elveszíteni a fonalat – ismerte be Bernadett. – Oké, akkor még egyszer, nézzük újra – sóhajtottam eltántoríthatatlanul. – Van itt középen valami, amit úgy tippelünk, hogy a feladat vége, ide kell eljutni – mutattam a rajzolt emelvényre. – Körülötte szabályos kört alkotva hét rajzocska. Vödör, kötél, süti, ásó, fül, repülőgép és egy búvárszemüveg. Elvileg ezeket kellene összeszedni, és bevinni középre, ahol sejtésünk szerint a feladat vége is van. – Igen – bólogatott Zsombi. – Csakhogy – tettem hozzá. – Itt van ez a két elemlámpa a térkép felső sarkában. – Talán az nem is fontos – vonogatta a vállát Lóri. – Itt nincs olyan, hogy nem fontos – mondott ellent rögtön Zsombi. – Hannának igaza van, az valamiért ott van. És rá kell jönnünk – közölte. – Azt kizárhatjuk, hogy sötétben lesz a feladat, mert reggel megyünk. – És mi van, ha olyan messze lesz, hogy estig utazunk oda? – tippelt Bernadett.

– Ez egy A verzió – biccentett Zsombi. – Az, hogy barlangba, vagy valami sötét helyre megyünk, az a B verzió. – Én részemről dobom a B verziót, megy a halál barlangba – ingatta a fejét Lóri. – A C verzió pedig – hagyta figyelmen kívül Zsombi –, hogy az elemlámpák a feladat tényleges célját jelölik, és oda kell eljutni a megszerzett dolgokkal, nem pedig középre. Mondjuk egy ösvényen. Vagy akár labirintuson át – fejtegette Zsombi. – És akkor mi ez itt középen? – értetlenkedett Bernadett. – Akkor az semmi – válaszolta Zsombi. – De az előbb mondtad, hogy itt nincs olyan, hogy valami semmi, mert itt minden valami – akadékoskodott Bernadett, megpróbálva nem belezavarodni. – De ha minden valami, akkor az a fül tényleg egy fül? Mert én beszarok, ha igen – szólt bele Lóri is. A többiek közt egy pillanat alatt parázs vita alakult ki arról, hogy „minden valami”, plusz Lóri hajtogatta ezt a füldolgot, és miközben ők egymással voltak elfoglalva, én megpróbáltam kizárni a külvilágot, és nem figyelve rájuk a rajzolt térképet néztem, aztán körmömmel megkapargattam az elemlámpát, hátha… Nem történt semmi. Ekkor végighúztam a kezem a térképen, az ujjaim hegyével érintve a rajzokat, keresve valami érdesebb felületet vagy rejtett jelet. Sehol semmi. Végül összehúzott szemmel a két kis elemlámpa rajzára koncentráltam. Az egyik világít, a másik nem. Világos, sötét. Felkapcsolt, lekapcsolt. Aztán amíg a többiek vitatkoztak, én ráhajoltam a térképre, és a kezemmel ellenzőt formálva eltakartam a fényt a szemem elől. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, elmosolyodtam, majd felegyenesedtem.

– Foszforeszkál! Foszforeszkál a sötétben! – kiáltottam, mire mind egyszerre szakították félbe a mondandójukat, és elképedve néztek rám. – Mi? – kerekedett el Zsombi szeme. – A térkép világít a sötétben, más is van rajta, csak nem látszik a fényben. Kapcsoljuk le a lámpát! – hadartam izgatottan, mire Lóri felpattant, odalépett az ajtó mellé, és lekapcsolta a lámpát. A teljes sötétségben a térképen kirajzolódott hét világító felirat, amelyeket foszforeszkáló tollal írtak a papírra. – Úristen – suttogta Bernadett. – Mi van rajta? – kérdezte Lóri a sötétben állva a villanykapcsolónál, messzebb tőlünk. – Feliratok. Mondom sorban: hordd el magad, mássz fel, edd meg, ásd ki magad, jól hallottad, ezt nézd, merülj el – olvastam, a kezemben forgatva a térképet. – Hé, hé! – kiáltotta Zsombi izgatottan. – Ezekhez tartoznak a kis rajzok! – Tényleg, az lehet. Lóri, kapcsold fel! – kérte Bernadett, a következő pillanatban pedig újra világos lett a faházban, a térképről eltűntek a feliratok, maradtak a már jól ismert ábrák. – Nézzétek – mutatta Zsombi kipirult arccal. – Azt írta, ásd ki magad, és itt egy ásó. – Igen. És a hordd el magadnál volt a vödör, nem? – kérdezte Bernadett. – Nem tudom, ahhoz megint le kell kapcsolni. Lóri, villanyt le – szólt Zsombi. Újra sötétben lettünk, leolvastuk a feliratot, majd Lóri megint felkapcsolta a lámpát.

– Igen, igen! – lelkesedett Zsombi. – A feliratokhoz tartoznak a rajzolt ábrák. A hordd el magad feliratnál van a vödör. Nézzük össze a többit is – kérte izgatottan. – Ne, várjatok! – szóltam rémülten. – Mi a baj? – kérdezte Bernadett. – Nem kapcsolgathatjuk a lámpát, látszik odakintről az ablakon át – mondtam. – Basszus, tényleg. A sárgák biztos itt ólálkodnak valahol a közelben – értett egyet Lóri. – Gyerünk be a fürdőszobába – tápászkodtam fel a térképpel a kezemben, és bevonultam a kis helyiségbe. Zsombi és Bernadett követett, majd végül Lóri utolsóként becsukta maga mögött az ajtót, így ott nyomorogtunk négyen az apró fürdőszobában. A helyiségnek csak egy kicsi, nyitható bukóablaka volt, ami az erdőre nézett, így nem kellett tartanunk attól, hogy valaki onnan figyel minket, és kedvünkre kattintgathattuk a lámpát egészen addig, amíg sikerült mind a hét rajzot és sötétben világító hét feliratot összeegyeztetnünk. Lóri legnagyobb megkönnyebbülésére a fül rajzhoz a jól hallottad felirat társult, így kizárhattuk azt, hogy fület kell keresnünk a Bükkben. Sőt azt is kizárhattuk, hogy bármit keresnünk kell. – Oké, akkor a térkép megfejtése igazából az, hogy ez nem egy kincskeresés – értette meg Lóri. – Nem – csóváltam a fejem. – A rajzzal jelölt dolgokat nem megkeresni kell, hanem teljesíteni velük a felsorolt dolgokat – sóhajtottam. – Ez pedig itt nem a cél – mutattam a középen álló emelvényre, amihez a sötétben szintén tartozott egy világító felirat –, hanem azt írja, hogy irányítótorony – rágtam a szám szélét gondolkodva. – Mit jelenthet? – kérdezte Bernadett.

– Talán ott vannak a szervezők, és onnan irányítják a feladatokat? – kérdezte Zsombi. – Vagy közülünk van ott valaki – tettem hozzá. – Jaaa – tátotta el a száját. – Akkor most, hogy megfejtettétek, megkérdezem még egyszer. Mi van??? – pislogott nagyokat Lóri. Úgy tűnt, neki nem sikerült teljesen megértenie, ezért mosolyogva bólintottam, és felemeltem a térképet. – Nézd csak – mutattam középre. – Itt ez egy irányítótorony, négyünk közül valószínűleg valaki innen fogja terelni a többieket. Akik hét különböző feladatot kell, hogy teljesítsenek. Mind a hét feladat rejtvény, tehát nem tudni, valójában mi mit takar, csak tippelni lehet, hogy például a hordd el magad résznél – mutattam a vödör rajzra – egy vödörrel kell valamit elhordani. – Ááá, így már vágom. És mi a süti? – A sütihez a világító felirat szerint az edd meg kiírás passzol… – Ami elég aggasztó – borzongott meg Bernadett. – Remélem, nem kell gusztustalan dolgokat enni. – Nem hiszem. Ez egy iskolai verseny, nem a Survivor – rázta meg a fejét Zsombi. – Ha anyám megtudja, hogy kukaccal etetnek a Bükkben, azonnal hazavisz innen, de előtte óriási patáliát csap. – Puhány vagy, Zsombika, a kukacban sok a fehérje – vigyorgott Lóri, és barátilag rácsapott egyet a kilencedikes hátára, aki ettől majdnem összecsuklott. – Akkor egyél te olyat – vigyorgott rá Zsombi. – Nem azt mondom, hogy vágyom rá, de én megeszem, ha kell – finomított

Lóri a mondandóján. – Senkinek nem kell kukacot ennie, itt egy tortaszelet rajza van – tartottam vissza a nevetésemet, miután a többiek már egzotikus show-műsorba képzelték magukat. – Van ennek értelme? – kérdezte Bernadett. – Mármint? – kérdeztem vissza. – Meg kell enni valamit… El kell hordani valamit… Hogy lesz ebből győzelem? Mitől lesz ez győzelem? – Szerintem úgy – gondolkodott Zsombi –, hogy a hét feladatot elvégezve kapunk valamit, ami kell a… – akadt meg, aztán rám nézett, és láttam rajta, hogy ugyanarra gondolunk. – Az irányítótorony! – bólintottam. – Az irányítótoronyban állónak kell odaadni hét valamit, amit megszerzünk a feladatok elvégzése után. Pont fordítva, mint ahogy először gondoltam. Nem az irányítótoronyban álló irányítja a versenyt, hanem a másik három. – Így van – vigyorgott rám Zsombi, és felemelte a kezét, mire megkönnyebbülten belecsaptam. – Na jó, figyeljetek. Egyáltalán nem vágom ezeket a nagy összenézéseket köztetek. Azt értem, hogy ilyenkor rájöttök valamire, és félszavakból értitek a másikat, de én ehhez segghülye vagyok, szóval szóljatok, ha izom kell, akkor jövök és odacsapok – közölte Lóri, mire mindannyian felnevettünk az apró fürdőszobában állva, ahol a felkapcsolt villanykörte körül felébredtek a molylepkék. Hirtelen hangokat hallottunk odakintről a faházunkból, amitől mind a négyen összerezzentünk. Mert nem vártunk vendéget. – Ki az? – kiáltott ki Bernadett, mi pedig visszafojtott lélegzettel füleltünk a válaszra várva, miközben összehajtogattam a térképet, és elrejtettem a pulcsim zsebébe.

– Van itt valaki? Haló! – kiabálta Karesz, és a sötétzöld csapattag érkezésére megkönnyebbülten engedtük le befeszült vállainkat. – Itt vagyunk – szólt Zsombi, és elsőként lépett ki a fürdőszobából. Mindhárman követtük, miközben a sötétzöld melegítőt viselő infós az ágyak közt állva figyelte, ahogy egymás után kijövünk. Nem tűnt meglepettnek a jelenetet látva. – Csak nem lámpát kapcsolgattatok odabent? – röhögte el magát, mire elmosolyodtunk. Tudtam, hogy a csapatok közül ők egészen biztos, hogy szintén megfejtik a térképet. – Olyasmi – bólintottam. – Legalább nektek volt eszetek, és a fürdőszobába vonultatok. Mi az ágytakaró alá bújtunk be Istivel, Petivel és Ádámmal, hogy lássuk a világító feliratot – mesélte, mire felnevettünk. – Ez határozottan a „Soha senkinek nem mondjuk el a suliból!” tipikus esete volt, de végül megfejtettük. – Sikerült? – érdeklődtem őszinte mosollyal az arcomon. – Aha. Megvagyunk. Ti? – Mi is – biccentett Zsombi. – Akkor jó – felelte Karesz. – Egyébként azért jöttem, hogy megkérdezzem Zsombit, jön-e játszani egy kicsit. – Naná! – vágta rá a kilencedikes gondolkodás nélkül, majd egy pillanatra megtorpant, és hezitálva nézett vissza ránk. Úgy tűnt, tanult a múltbéli hibájából, amikor is túlságosan fellelkesítette a Mátéval való barátkozás, és emiatt szinte elárulta a saját csapatát. Látszott rajta, hogy nem akarja újra elkövetni ezt a botlást, ezért némán kikérte a véleményünket, hogy mit gondolunk arról, ha most elmegy És őszintén jólesett nekünk, hogy Zsombi ezúttal felelősségteljesen gondolkodott, függetlenül attól, hogy a sötétzöld csapat infósait nem tartottuk inkorrekt,

vagy éppen gerinctelen versenyzőknek. Velük nem volt gond, sőt a feketék kiesése után csak ők maradtak, akikkel bátran tölthettük az időt, mert nem tartottunk tőle, hogy hátba szúrnak minket. – Menj csak – biccentett Bernadett megenyhült arccal. – Oké, akkor lépek. Mit játszunk? – kérdezte Zsombi Karesztől, aki megnevezett egy battle royale játékot, aztán visszanézett ránk. – Más nem jön? – Kösz, de nem. Vacsora után nem volt időm jelezni Daninak, hogy nem leszek elérhető, amíg a feladaton agyalunk, úgyhogy már biztos tombol, mennem kell beszélni vele – indult ki Bernadett is az ajtón. – Én is passzolom, megyek, gyúrok egy kicsit, levezetem a feszkót, felpörgetett ez a sok agyalás, meg a fül téma is… – közölte Lóri. – Ezt értenem kellene? – nézett rám Karesz. – Nem fontos, már túl vagyunk rajta – mosolyogtam rá. – Oké. És te, Hanna? Jössz velünk? – Én… – akadtam meg. – Én nem igazán játszom már, ezer éve volt, hogy utoljára gamerkedtem, szóval… kihagyom. Viszont nektek jó szórakozást – lépkedtem az ajtó felé. – Köszi. Ha mégis meggondolnád magad, akkor az étkezőben leszünk – mondta. – Rendben – pillantottam rá hálásan. – És figyelj csak – tettem hozzá, zavartan a fülem mögé tűrve egy hajtincset. – Vigyázzatok, jó? – Mire? – Vannak, akik nem fogják tudni egyedül megoldani a térképes rejtvényt, és

megpróbálják majd kiszedni belőletek – közöltem szárazon. – Szóval csak óvatosan. – Tudjuk – biccentett. – Máté már jött hozzánk kérdezni, hogy mire jutottunk. – Nem lepődtem meg. Hozzánk nem mer jönni, az arany csapat ott sem volt a vacsoránál, és egyébként sem kedvelik egymást, szóval… Ti maradtatok, akikből megpróbálhat kiszedni valamit – sziszegtem. – Tartsatok ki! – Nyugi, megoldottuk – bólogatott vigyorogva. – Azt nem vette volna be, hogy nem tudtuk megfejteni, úgyhogy mondtuk neki, hogy szerintünk labirintus lesz a feladat. – Labirintus? – kerekedett el a szemem. – Aha. Keressen csak ösvényeket a seggfej – vigyorgott, és Zsombival együtt elindult az étkező irányába. Hosszasan néztem utánuk a gondolataimba merülve, és miután a két alak eltűnt a sötétben, akkor éreztem először igazán, hogy az estéim mennyire üresek lettek Kornél nélkül. Hiába álltam a faház előtt és indultam volna ösztönösen a medence irányába, nem várt ott senki. Ez pedig kellőképpen összezavart, hirtelen nem tudtam mit kezdeni az élménytáborban rám törő magánnyal. Hatalmasat sóhajtva indultam el, és a csillagos égbolt alatt mászkálva a helyemet kerestem, de nem igazán találtam sehol. A feladat megfejtésével megvoltunk, a többiek pedig mind azt csinálták, amit ilyenkor szoktak. Nem akartam teher lenni számukra, így nem zavartam őket, csak tébláboltam mindenfelé, aztán végső elkeseredésemben visszamentem a faházba, összeszedtem néhány szennyest, vagy legalábbis rájuk fogtam, hogy azok, és a mosókonyha felé indultam, hogy legalább látszólag hasznosan töltsem az időmet. Szívesen felhívtam volna Kornélt vagy legalább üzentem volna neki, de a legutóbbi hívásunk óta úgy éreztem, nem telt még el elég idő, és semmi esetre sem szerettem volna úgy tűnni, mint aki szenved amiatt, mert egyedül maradt. Ő

otthon van, ahol ezermillió dolga lehet; az IOV alatt, amíg itt volt a versenyen, szinte senkivel sem kommunikált, nyilván van mit behoznia az öccsével, a szüleivel, az edzőjével, a barátaival, és eleve a normális életével. Nem akartam a terhére lenni csak azért, mert én éppen üresjáratban vagyok a bükki helyszínen, a másnapi feladatra várva. Megpróbáltam nem hibázni és nem rátelepedni, ezért bármennyire is szerettem volna keresni őt, végül nem tettem. Hagyni akartam még egy kis időt, hogy visszailleszkedjen abba az életbe, amiből tíz nappal ezelőtt kiszakadt, és ahol nem a verseny van a középpontban. Legnagyobb meglepetésemre a mosókonyha kis épületében égett a villany, így már az előtt tudtam, hogy nem leszek egyedül, mielőtt benyitottam volna. – Sziasztok – köszöntem az arany csapat két lánytagjának, akik a szokásos módon, a szokásos helyükön táncoltak, videót készítve a remek koreográfiájukról. – Neked mégis mennyi szennyesed van? – fújtatott Veronika. Pont annyira örültek nekem, mint én nekik. – Unaloműzés – feleltem egyszerűen, mert nem volt kedvem a megszokott adok-kapok játékhoz. Ez pedig azonnal feltűnt nekik. – Na mi van, elment a barátod, és szentimentális lettél? – agyta abba az ugrálást Dóri, és csípőre tett kézzel, kissé kifulladva meredt rám. – Hol van a frappáns válasz és a megszokott lekezelő stílus? – kérdezte. – Mosásban – motyogtam kedvtelenül. – Na, ez már jobban tetszik – vigyorgott elégedetten. A mosógép ajtaját kinyitva betettem a ruháimat, aztán mosóport szórtam rájuk, elindítottam a programot, és unottan leültem a földre. A jól megszokott helyemen, a géppel szemben felhúztam a térdemet, és amíg a ruhák forogni kezdtek az átlátszó ajtó mögött, én bedugtam a fülem, és elindítottam Kornél Spotify-os lejátszási listáját, amit korábban lementettem magamnak, hogy net és térerő hiányában is zavartalanul hallgathassam.

A lányok tudomásul vették, hogy befejeztem a kommunikációt velük, ezért folytatták a… bármit is, amit csináltak. Amikor negyedszerre estek el előttem, hosszasan kifújva a levegőt kirántottam a fülesemet, és széttártam a karomat. – Mégis mit műveltek? – kérdeztem elképedve. – Mi közöd van hozzá? – pattant fel a földről idegesen Veronika. – Bocs – tettem fel a kezem védekezőn. – Csak gondoltam, valamit mégis kell majd mondanom a kiérkező mentőknek, ha már szemtanú vagyok – tettem hozzá mogorván. A két arany ruhás lány nem tartotta humorosnak a megjegyzésemet, hanem kifáradva tartottak egy kis szünetet, és a műanyag palackjaikból ittak egy kis vizet. Dóri letörölte a száját a pulcsija ujjával, és rám nézett. – Van egy challenge – kezdte. – Hagyd már, ne mondd el neki, állandóan lesajnál minket – förmedt rá Veronika, és pont úgy beszélt rólam, mintha nem hallanám tökéletesen. – Milyen challenge? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a beszólást. A két lány tanakodva összenézett, úgy tűnt, éppen némán beszélik meg, hogy beavassanak-e engem ebbe az óriási titokba, aztán valószínűleg sikerült dönteniük, mert Dóri odalépett hozzám, és a kezembe nyomta a telefonját. – Itt a példademó – közölte, én pedig felhúzott szemöldökkel néztem a szinte akrobatikus elemeket tartalmazó példavideót. Nem csodáltam, hogy összevissza törték magukat, baromi nehéz koreográfia volt. – Ezt csináltátok egész nap? Ezért nem jöttetek vacsorázni sem? – adtam vissza a fejemet csóválva. – Mondtam, hogy bunkó – háborodott fel Veronika, megint nem zavartatva magát, hogy én is hallom. – Nem vagyok az, csak feltettem egy kérdést – néztem rájuk fáradtan.

– Jó, ha tudni akarod, nem. Nem, nem ezért hagytuk ki a vacsorát. Más dolgunk volt – közölte sértődötten. – Pszt, ssss! Megőrültél? – kerekedett el Dóri szeme, egyértelműen jelezve, hogy valami olyat mondtak el nekem, amit nem tudhatnék. A telefonomat a kezemben fogva pörgettem a lejátszási listát, keresve valami olyat, amin csak úgy megakad a szemem, miközben a fülhallgató az ölemben hevert, én pedig a gondolataimba merültem. Szóval megnézték Máté tabletjét. Kihagyták a vacsorát, és amíg a két fiú falazott nekik, addig Dóri és Veronika bementek Mátéék házába, megkeresték a tabletet, beütötték a jelkódot, és elolvasták a csapatokra vonatkozó jegyzetet. – Itt voltunk végig és gyakoroltunk – füllentette Dóri, megpróbálva menteni a menthetőt, hátha elhiszem. – Oké – biccentettem. – Gyere, folytassuk! – húzta el előlem Veronika a csapattársát, és újabb kísérletet tettek a challenge teljesítésére, de ezúttal is leesett egyikük a másik nyakából. – Jézusom, ezt nézni is rossz – ingattam a fejem, amikor a lányok újra felszedték magukat a földről. – Akkor ne nézd! – förmedt rám Veronika mérgesen, aztán megtapogatta az ajkát. – Basszus, felrepedt a szám – nézte elkerekedett szemmel az ujjbegyét, amin vékony, piros vércsík húzódott. – Áruljátok már el, miért olyan fontos ez a hülyeség? – néztem rájuk szánakozva. – Mert… – kezdte Dóri nagy elánnal, aztán kicsit visszavett a hévből, és a fejét rázva sóhajtott egyet. – Mert baromira szeretnek minket a neten. A követőink – közölte. – Tudod, mennyien vannak? Tudod? Nézd meg. – Már mutattátok – biccentettem. – Ennyi? Szeretnek?

– Igen. És várják a videóinkat – helyeselt. – Mi pedig megcsináljuk nekik. – Értem. Oké, ti tudjátok – biccentettem, és nem mondtam tovább, hagytam, hogy folytassák, és a fülhallgatót a fülembe helyezve, Kornél zenéit hallgatva lehunytam a szemem, és alig észrevehetően megráztam a fejem. Régen én is ilyen voltam. És senki nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért rossz az, amit csinálok. Magamtól kellett rájönnöm. Bár ne tudtam volna meg soha. Mert népszerű voltam. Az interneten népszerű. Volt annyi követőm, mint amit az arany csapat mutogat nekem megállás nélkül. Sőt több is volt. És akkor mi van? Minőségi időt csesztem el azért, mert a fejembe szállt az egész szar. Elkapott a virtuális népszerűség, én pedig tátogtam, élőztem, válaszolgattam idegenek kérdéseire, storyztam, toltam a kontentet, mindenhol, mindenhonnan. Hogy minek? Nem tudom. Akkor sem tudtam. Csináltam a kommentekért, a visszaigazolásért, de szép vagy, de jó a hajad, te vagy a legjobb, kedvenc videósom vagy, kedvenc muserem vagy. Kértem anyut, hogy csináljon képet rólam így, ahogy itt állok. Meg úgy, ahogy ott állok. Nem jó, hogy nézek ki, csinálj már újat. Most kiválasztom a hatvan ugyanolyanból a legjobbat. Dobok rá egy filtert. Milyen lett? Egy lájk, ötven, már meg is van a száz, azta, de jó nekem. Kérdezz-felelek az Instán nyaralás alatt, unatkozom, kérdezzetek, írjatok. És írtak. Én pedig válaszoltam. Akkor, amikor nem kellett volna. Akkor és ott, ahol annyi mást is csinálhattam volna. Várj, ezt a képet még feltöltöm, egy perc. Várj, azért megnézem rá a reakciókat, egy óra. Várj, most ő töltött fel valamit. Várj, ezek a mai sztorik, végigkattintgatom. Ezt nézd, de jó neki, éppen nyaral. Ja, hogy én is? Nem vettem észre. Nem volt kontrollom, és ez az, amit a legjobban bánok. Nem azt, hogy csináltam. Hanem azt, hogy mikor, hol és mennyiszer. Mindig, mindenhol, állandóan. Az utolsó nyaraláson készült képeken, ahol anyu ott volt még, mindig a kezemben van a telefonom. Az utolsó szülinapján is ott van előttem az asztalon. Nehogy lemaradjak valami fontosról a neten. Istenem, még az utolsó karácsonyi képeken is fogom azt a kurva iPhone-t. Kitől és mit vártam szenteste a telefonomon? Semmit. Feltöltöttem gyorsan a fát, a kaját, az ajándékot, de szép, de jó, de szuper nekünk. Az volt. Szuper. Soha vissza nem kapott, átkattintgatott pillanatok lájkokért és hamis dicséretekért. Ennyi maradt nekem. A többit elszúrtam.

A telefonomból felnézve a két lány még mindig megpróbálta teljesíteni a kihívást, én pedig bágyadtan figyeltem őket, és a régi önmagamat láttam bennük. Bár megváltoztatni nem tudtam a dolgokat, úgy gondoltam, hátha azzal elérek valamit, ha segítek. Talán akkor elkészül végre az az átkozott videó, feltöltik, és kimennek a kis mosókonyhából, hogy ne ott töltsék az egész éjszakát. – Add ide a kezed, tartalak – szóltam, mire Veronika annyira ledöbbent, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudott. – Tessék? – Nem fog látszódni a videón, add a kezed, én megfogom, és tudsz rám támaszkodni, amíg Dóri felmászik rád – nyújtottam felé a kezem. – Öhm… – hezitált. – Felajánlottam a segítségem önként, és komolyan nem kérek érte semmit, ne képzeljetek bele többet. Ha kell, akkor itt vagyok. Most. De nem fogok itt állni az örökkévalóságig, úgyhogy gondoljátok meg – közöltem, továbbra is feléjük nyúlva, mire a két lány felpattant, Veronika megfogta a kezem, Dóri felmászott rá, én pedig oldalról segítettem őket az egyensúlyuk megtartásában, amíg eltátogják azt a nyomorult zenét, aminek néhány másodpercét már annyiszor hallgattam végig az eséseik alatt, hogy örökre beleégett az agyamba. – Megvagytok? – suttogtam, felnézve rájuk. Dóri éppen kinyújtotta a karját a plafon felé. – Pillanat – sziszegte, és hogy még káprázatosabb legyen az egész, ugrott egyet, amit majd jól belassít, és így ér véget a videójuk. A valóság azonban ennél sokkal kegyetlenebb, mert az ugrás után a két lány megint akkorát esett, hogy elterültek a földön, és fájdalmasan nyöszörögtek, miközben én felettük állva, döbbenten néztem őket.

– Ez életünk videója lett – vigyorgott Veronika, és szemmel láthatóan megérte neki. Boldognak tűnt. – Gratulálok hozzá – forgattam a szemem, és visszaültem a helyemre, megnyitva a telefonomon a sudokut, amíg a mosógépben forogtak a ruháim. Az arany csapat lánytagjai felültek, hátukat az egyik szárítógépnek vetették, és szerkeszteni kezdték a videót. – Csináljunk egy fail verziót is az esésekből, vicces lesz, imádni fogják – jutott Dóri eszébe a ragyogó ötlet. – Az tök jó lesz – bólogatott Veronika is. – Édes istenem – szaladt ki a számon, miközben sudokuztam. – Tudtam, hogy azért segítesz, hogy utána tovább bunkózhass! – förmedt rám Dóri. – Nem – ellenkeztem, fel sem nézve a telefonomból. – Azért segítettem, hogy végre túl legyetek rajta. – Ja – köszörülte meg a torkát zavartan. – Akkor ez esetben kösz. – Nincs mit – vontam meg a vállam hanyagul. Tovább játszottam néma csendben, amíg az arany csapat lánytagjai videót szerkesztettek, aztán amikor elkészültek, a legnagyobb meglepetésemre felém fordultak. – Érdekel? – Mi? – kérdeztem. – Hogy milyen lett. Megnézed? – tartotta felém a telefonját Veronika. Erre nem számítottam, ezért meglepetten a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet, és hirtelen nem tudtam mást mondani, mint hogy oké.

Ekkor két oldalról odaültek mellém, és megmutatták a videót. Háromszor is, bár ennek az okát nem tudtam, mert azon túl, hogy élőben is volt szerencsém látni úgy ezerszer, elsőre is megértettem a videón látottakat. – Na? Mit szólsz? – kérdezte Veronika. Hirtelen akartam reagálni és azt, amit őszintén gondoltam, de látva a két arany csapattag arcát, meggondoltam magam. Nem láttam értelmét, hogy kioktassam őket, az én keserű tapasztalatom úgysem tántorítaná el őket a továbbiakban. Ezért aztán nyeltem egy nagyot, mélyen magamba temettem a valódi véleményemet, és megráztam a fejem. – Ha nem láttam volna az ezer próbálkozásotokat, és nem tudnám, hogy mekkora kamu az egész, hanem mondjuk csak egy ember lennék valahol a világban a telefonjával a kezében, és éppen felugrana az appon ez a videó rólatok, akkor… – kezdtem, a két lány pedig lélegzet-visszafojtva várta, hogy befejezzem. – Akkor azt gondolnám, hogy ez nagyon klasszul sikerült – szóltam végül. Veronika és Dóri szinte felsikoltottak örömükben, amitől ösztönösen a fülemhez kaptam, és értetlenül néztem rájuk. Hát, nem sok kell nekik az örömhöz. – Menjünk, töltsük is fel. Hány óra van? Nincs túl késő? Nem, pont jó, futás – kezdtek kapkodni, én meg ott ültem, továbbra is azt várva, hogy lejárjon a mosógép, és próbáltam felfogni a körülöttem zajló őrületet. A két lány megindult az ajtó felé, aztán szinte egyszerre torpantak meg, és fordultak vissza felém. – Tényleg köszi a segítséget. – Tényleg nincs mit – legyintettem. – Viszont – szóltam utánuk. – Mielőtt elvesznétek a lájkokban és a dicsérő kommentekben… Mivel nem jöttetek vacsorázni, lemaradtatok a holnapi feladat instrukciójáról. Keressetek egy szervezőt, hogy megkapjátok a borítékot, van benne egy térkép –

magyaráztam. A lányok teljesen lemerevedve néztek rám. – Ez most komoly? Voltak a szervezők a vacsoránál? – Igen – feleltem. – Basszus, senki sem szólt nekünk – néztek össze kissé hisztérikusan. – Talán… – gondolkodtam. – Bár ez csak egy tipp… Ha kevesebbet foglalkoznátok a látszatéletetek mutogatásával a neten, és helyette valódi kapcsolatokat építenétek, akkor a versenyben maradt csapatok közül esetleg valakinek eszébe jutott volna szólni nektek. De persze lehet, hogy tévedek. – A francokat – csattant fel Dóri. – Azért nem szólt nekünk senki, mert a legnagyobb esélyesek vagyunk, és mindenkinek az a jó, ha hátrányból indulunk. – Nem. Azért nem szólt senki, mert nektek senki sem akart szólni – világítottam rá a valódi problémára, de a két lány nem akart róla tudomást venni, besöpörték a szőnyeg alá, és fújni kezdték ugyanazt az unalomig ismételt „mi vagyunk a tavalyi nyertesek” baromságot. – Oké, ahogy gondoljátok – hagytam rájuk. – Menjünk, Dóri – fújtatott Veronika, és ismételten az ajtó felé indultak, de újra megtorpantak, és visszanéztek rám. – Te mit akarsz? – Tessék? – Te miért segítesz nekünk? A videózással… Aztán szóltál a feladat miatt is… Mi a terved ezzel? Mi a célod? Mi ez a hirtelen jött kedves viselkedés? A közelünkbe akarsz férkőzni, hogy jobban megismerj minket? Mátéval játszol össze??? – fröcsögte idegesen Dóri, a vádaskodás hallatán pedig dühösen pattantam fel a földről.

– Ti teljesen megőrültetek? Engem nem érdekel, hogy milyen paranoiások vagytok, és hogy mit képzeltek bele az egyszerű jóindulat vagy esetleg szánalom mögé, mert veletek kapcsolatban ez a kettő merülhet fel bennem! De azt feltételezni, hogy összeállok azzal a rohadékkal, aki ma délelőtt szándékosan kiejtette Kornélt, az több mint sértő! – hadartam felháborodottan. – Igen? Hát mégis marha érdekes, hogy akkor fordul a kocka, és kezdesz el nekünk kéretlenül segíteni, amikor kiderült számunkra, hogy Máté és a sárga csapat semmit, de semmit nem tudott meg rólunk! – vágta az arcomba Dóri. – Ezt nem mondhattuk volna el – sziszegte Veronika. – Kizárathat minket így, hogy tudja, megnéztük a tabletet. – Ha minket kizárnak, őket is kizárják, mert ők is megnézték! – felelte kapásból Dóri. – Jogos – ismerte be Veronika. – Szóval érdekes módon most kezdtél el közeledni felénk – fordult újra hozzám Dóri. – Istenem, segítettem a hülye videótokban, hogy ne törjétek jobban össze magatokat, és megemlítettem, hogy miközben ezzel töltöttétek a napotok nagy részét, lemaradtatok valamiről, ami miatt például itt vagytok ezen a versenyen! Mi a franc lenne e mögött? – tártam szét a karomat mérgesen. – De tudjátok, mit? Már bánom, hagyjuk az egészet. Az arany csapat két lánytagja erősen gondolkodva meredt maga elé. Megpróbálták eldönteni magukban, higgyenek-e nekem, de engem már nem érdekelt, mire jutnak, mérgesen visszaültem a helyemre, és gyors mozdulatokkal kezdtem nyomkodni a sudokut. – Jó – szólt végül Veronika hosszas hallgatás után. – Tegyük fel, hogy tényleg csak úgy jóindulatból segítettél nekünk – tette csípőre a kezét.

– Ó, hogy van ilyen lehetőség is? Lekötelezel – röhögtem fel erőltetetten. – Nem kell a cinizmus – húzta össze a szemét. – Ha igaz is, amit mondasz, hogy semmi hátsó szándékod nincs… Akkor sincs rá szükségünk. Nem kell a segítséged, nem kell a közeledésed, nem kell a barátságod! – mondta a szemembe. – Ez egy verseny, ahová nyerni jöttünk, és mindenki, aki nem a csapatunk tagja, az ellenségünk itt. – Látod… – biggyesztettem le a számat szomorúan. – Ez a különbség az elmúlt tíz napunk között. Hogy én maximum ellenfelekkel találkoztam itt. Ti pedig ellenségekkel. – Ez igazán szépen hangzik, mindjárt meg is könnyezem. Ja várj, mégsem, mert az idő abszolút minket igazol, és amíg te itt sorban veszítesz el barátokat, sőt ami a legdurvább, még szerelmet is, addig mi úgy játsszuk végig ezt a versenyt, hogy a legnagyobb manipulátor és legtaktikusabb versenyző a jegyzetébe egyetlen sort sem tudott rólunk írni, üresen hagyta a nevünk mellett. Mert nem hagytuk, hogy megismerjen minket. Senkinek sem hagytuk. És ez itt a lényeg. – A sárgák nem írtak rólatok semmit? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Nem – felelték büszkén, tökéletesen egyszerre. – Hát, akkor gratulálok, valószínűleg igazatok van, és ti játsszátok jól ezt a versenyt – tettem fel a kezem megadóan. – Nem véletlen. Tavaly is nyertünk – emlékeztetett újra Dóri. – És idén is fogunk – egészítette ki gyorsan Veronika. – Hajrá! – biccentettem. Az arany csapat két tagja kiment a mosókonyhából, én pedig ott maradtam, meredten bámulva a mosógép ajtaja mögött habosan forgó ruháimat, és a történteken gondolkodtam, majd Zsombi tépte fel az ajtót, és dugta be a fejét

a kis helyiségbe. – Végre megvagy – szólt kifulladva a futkározástól. – Mi történt? – kérdeztem azonnal felpattanva. – Kornél keres. – Hol? – kerekedett el a szemem, aztán ahogy kimondtam, rájöttem, hogy butaságot kérdeztem, de azért Zsombi válaszolt. – A Facebookon írt nekem, hogy ha látlak, akkor szóljak, mert ki vagy kapcsolva, és nem igazán tud elérni… – Nincs hálózat – mutattam fel a telefonomat, és már siettem is Zsombihoz, hogy együtt menjünk vissza az étkezőbe. Az asztalhoz leülve bedugtam a fülembe a fülhallgatót, és elindítottam a videóhívást. Kornél szinte azonnal felvette, és mosolyogva jelent meg a kijelzőmön. – Jó, tudom, ez így béna meg minden, de nem maradtunk semmiben, hogy mikor beszélünk legközelebb, csak leraktad, amikor elküldtél kajálni, és… Már megettem – közölte, mire automatikusan felnevettem, és megráztam a fejem. – Én meg nem tudtam, mikor hívhatlak újra, mert gondoltam, sok dolgod van, bepótolni az elmúlt napokat, meg ilyesmi, ezért… Elmentem mosni – piszkáltam a hajam zavartan. – Szóval. Most, hogy én ettem, te meg mostál és kellően bénáztunk egyet… Most jó neked? Ráérsz? Folytathatjuk? – Folytathatjuk – vigyorogtam boldogan. – Képzeld, kaptunk világítós térképet – suttogtam, nehogy valaki meghallja, bár az étkezőben csak Bernadett volt jelen, aki Danival vitatkozott hangosan, megállás nélkül magyarázva a telefonjába, valamint a sötétzöldek Zsombival kiegészülve, akik mind tablettel a kezükben játszottak, teljesen elmerülve valami