Emlékezz rám

magunkat, hogy mind benne legyünk a képben. Hálásan pillantottam körbe, és elöntött a boldogság, ahogyan szó nélkül siettek a segítségemre, mert voltunk már olyan baráti viszonyban, hogy azonnal tudták, ha nem találok szavakat, akkor jönnek, és majd kimondják helyettem. – Szerintem így jó. Egy pizzériában lesz az esemény, szóval semmi extra – mondta Bernadett, megnézve aput a kijelzőn. – Köszönöm – biccentett hálásan apu. Csakhogy Lóri ezzel egy időben megrázta a fejét. – Hát nem is tudom. Nem túl laza szerkó. Olyan, mint egy egyetemi tanár – gondolkodott. – Egyetemi tanár vagyok – közölte apu meglepetten. – Jó, jó, vágom – bólogatott Lóri. – De… Nincs valami vacsorához illőbb? Amitől a többi vendég nem érzi úgy magát, hogy mindjárt levizsgáztatják őket? – töprengett, a beszólásán pedig valamennyien felnevettünk. – Nos – gondolkodott el apu. – Van egy tweedzakóm… – Az nem tudom, mit jelent. Olyan, mint a twerk? – kérdezte Lóri. – Nem! – vágtam rá azonnal nevetve, miközben apu lerakta a telefont, elment, és néhány pillanat múlva visszatért a kezében tartott másik zakóval. – Ez? – Szerintem ez a nyerő – helyeselt Zsombi, aki szintén kivette a részét a segítségnyújtásban. – Zsombika, hány éves vagy valójában? Százhetven? – kérdezte Lóri a

mellette ülő kilencedikestől. Amíg a többiek és apu együtt nevettek a beszólásokon, és tartott a rögtönzött „keressünk apunak megfelelő ruhát” program, én a székemen hátradőlve hallgattam őket, és őszinte hálát éreztem, amiért segítettek átlendíteni minket valamin, ami nem is annyira fontos, egyáltalán nem lényeges, még csak nem is érdekes, csupán egy hétköznapi fennakadás, ami a többiek nélkül egy újabb keserű felismeréssé vált volna. Velük azonban átlendültünk rajta, és apu nevetett Lórin, meghallgatta Bernadettet, helyeselt Zsombinak, és ha csak néhány másodpercre is, de nem azon gondolkodott, amin mindig gondolkodik. Anyu, látod ezt? Ugye látod? És ugye azt is látod, hogy végül milyen rémes ruhában ment el? Nevetsz ezen te is, ugye? Ha itt lennél, nevetnél. Tudom, hogy nevetnél. Bárcsak nevetnél. Miután leraktuk a videóhívást, én hálásan a többiekre néztem, és szinte könny szökött a szemembe, miközben mondani akartam valamit, de ettől mindhárom csapattársam zavarba jött, és tekintetüket kapkodva néztek összevissza, hogy elkerüljék a kínos szituációt, vagyis azt, hogy megköszönjem nekik, mert nem azért tették, hogy hálálkodjak érte, hanem mert ösztönösen ezt tartották megfelelőnek. Így aztán jól láthatóan nem akartak erről több szót ejteni, nem vártak érte semmit, én pedig megértve a dolgot bólintottam, és a telefonom háttérképének beállított fotóra nézve, a mellkasomban szorítást érezve elmosolyodtam. – Agyaltam a dolgokon – szólalt meg elsőként Lóri. – És nézek magamnak egy ilyen twerkzakót – jelentette be. – Tweed – javította ki Bernadett, és valamennyien felnevettünk. – Akkor azt. Veszek hozzá egy kamu szemüveget, belövöm a hajam, elmegyek egy klubba, és ott a csajok, haver, tudod, mit mondanak majd? Izmos is. Okos is. Kell nekem ez a csávó. – Ezt mondják majd? – kérdezte Bernadett nevetve.

– Ezt – erősködött Lóri. Mosolyogva hallgattam a többieket, és őszintén jól éreztem magam velük, ettől pedig már majdnem jól voltam, de akkor a vacsora kezdetére megérkező csapatokkal megjelent Róbert, a főszervező, és így szólt az összesen húsz főből álló öt csapathoz, akik a hatalmas étkezőben szétszóródva ültek a sok üres asztal között: – Egy kis figyelmet szeretnék kérni! – csapta össze a kezét, mire természetesen mindenki abbahagyta az evést vagy az étel szedését, és kissé riadtan, mégis kíváncsian fordult a főszervező felé. – Szeretnék gratulálni a bent maradt versenyzőknek, ti vagytok a TOP 5, vagyis az ország iskolái közül az öt legjobb csapat – közölte, mire gyér taps hangzott fel a résztvevőktől. Nem azért volt halk, mert nem örültünk eléggé, hanem azért, mert már nagyon kevesen voltunk. – Holnap délután elbúcsúzunk az utolsó csapattól, és kiderül, hogy kik kerülnek a döntőbe – folytatta. – Tehát mindenképpen négyes döntő lesz – értelmezte Veronika. – Tavaly nem így volt – húzta ki magát az egész arany csapattal együtt. – Mint már sokszor mondtam… Ez nem a tavalyi verseny – nézett feléjük Róbert a fejét rázva. – Holnap délután tehát érkezik az utolsó feladat a döntő előtt. További jó étvágyat kívánok – vigyorodott el, tudva, hogy a maradék étvágyunk is elment a bejelentésétől. – Elnézést – jelentkezett Karesz a sötétzöldektől. – Igen? – pillantott rá Róbert. – Lehet tudni valamit a feladatról? Kapunk előre kártyát, borítékot, videóüzit, valamit? – próbálkozott. – Nem – közölte kurtán a főszervező. – Ezt hogy értik? – forgatta a fejét Lóri. – Nincs utasítás?

– Tényleg, nem jár boríték vagy valami? – kérdezgette a szürke csapat is. – Semmit nem kaptok a holnapi feladattal kapcsolatban – pontosította Róbert, amire már eddig is utalt. – Mármint… Előre nem kapunk semmit, vagy egyáltalán, a feladat kezdetekor sem? – szólalt fel Máté, idegesen rágva a szája szélét. – Egyáltalán nem kaptok semmit – ismételte meg Róbert. – És akkor mégis hogy oldjuk meg a feladatot? – kiáltotta Dóri az arany csapattól. – Ki mondta, hogy nektek kell megoldanotok bármit is? – tárta szét a karját a főszervező. – Jó étvágyat és jó pihenést kívánok. Holnap délben találkozunk – indult ki az ajtón, és otthagyta az öt versenyben maradt csapat tagjait, akik teljes értetlenséggel néztek össze. – Ti értettétek, mit vakerolt? – kérdezte Lóri, elsőként felocsúdva a döbbenetből. – Nem – pislogott nagyokat Bernadett. – Hogy érti, hogy nem mi oldjuk meg a feladatot? – kapkodta a fejét Zsombi. – Hanna? – pillantott rám kérdőn, mire Lóri és Bernadett is felém fordult. Tőlem várták a választ. De én sem tudtam. – Passz – tűrtem egy hajtincset a fülem mögé, és a fejemet csóválva gondolkodtam. – Mi vagyunk itt, mi vagyunk versenyben… – És Titanilla tanárnő – jutott Zsombi eszébe az, ami mindannyiunk figyelmét elkerülte. – Ó, basszus, akkor mehetünk haza a döntő előtt – csapott Bernadett ököllel az asztalra, mire a kések és a villák a levegőbe ugorva összeütődtek.

– Ilyen nincs – ingatta a fejét Lóri. – Csak nem Titi tanárnőn múlik, hogy maradhatunk-e. Az brutál kicseszés lenne. – Hát – fújtattam elgyötörten. – A hallottak alapján, és abból kiindulva, hogy rajtunk kívül csak Titanilla tanárnő van itt, sajnos van esély Zsombi tippjére – húztam el a számat. – Ez nem igaz – dühöngött Bernadett. – Mégis mit csinálunk akkor, ha a tanárnőn múlik a bent maradásunk? – kérdezte kétségbeesetten. – Abban az esetben… – gondolkodtam. – Pakolunk és megyünk haza – dőltem hátra a széken, és őszintén nem volt ennél jobb válaszom. A többi csapatnak, csakúgy, mint nekünk, szintén a kísérő tanárok jutottak eszükbe, ezért sietősen befejezték a vacsorát, sőt voltak, akik a hír hallatán egyszerűen csak félbehagyták, és kirohantak az étkezőből, hogy felkutassák a kísérő tanárukat, és beavassák a dolgokba. Az arany csapat rontott ki először, őket követték Mátéék, hogy a hobbiornitológus tanárukat gyorsan kiképezzék bármire, ami holnap felmerülhet feladatként. A szürkék is otthagytak csapotpapot, és rohantak megkeresni a tanárukat, az asztalukon félig elfogyasztott vacsorák hevertek a tányérokon, az érintetlen desszerteken összezuhant a tejszínhab. Már nem ette meg senki. A sötétzöldek is felszedelődzködtek, és sietősen az ajtó felé igyekeztek, majd amikor meglátták, hogy mi viszonylag nyugodtan vacsorázunk tovább, megálltak az asztalunk mellett. – Nem… Nem mentek a tanárotokhoz? – kérdezték. – Nem – feleltük egyszerre, miközben továbbra is komótosan ettünk. – Miért nem? – kérdezte meglepetten Karesz. – Ember, láttad már a tanárnőnket, nem? – kérdezett vissza Lóri. – Naná. Volt szerencsém megfigyelni – vihogta Peti. – Na, éppen ezért búcsúzunk mi holnap. Titanillával csak akkor van esélyünk bent maradni, ha azt a feladatot kapja, hogy kenje le magát naptejjel, és heverésszen – magyarázta Bernadett egy adag gesztenyepüré alját

kapargatva, hogy az utolsó falatot is kikanalazza a pohárból. – És valljuk be, erre kevés esély van – tette hozzá Zsombi. – A francba – rázták a fejüket a sötétzöldek. – Sajnáljuk. Ha így estek ki, az a legnagyobb igazságtalanság. – Kösz, bátyák, az együttérzést – intett nekik Lóri. – Ne vicceljetek, ez a legkevesebb. Ha tudunk bármiben segíteni… – Nincs egy felesleges tanárotok, aki nem Titanilla? – kérdezte Bernadett. – Sajna nincs – röhögték el magukat. – Akkor mindegy – feleltük. A sötétzöldek sajnálkozva hagytak ott minket, mi pedig lemondóan vacsoráztunk tovább, nem kis csalódottsággal, amolyan „rajtunk már nem múlik, tehát minden mindegy” arckifejezéssel, miközben mindannyiunk telefonja egyszerre jelezte az igazgatónk élőjét. – Nagyszerű – dünnyögte Bernadett a kijelzőjére pillantva. – Kocsis élőzik az ünnepi IOV-vacsoráról, amit a tiszteletünkre rendeztek – dobta félre a telefonját, és egyikünk sem nézte meg az adást. Volt valami egészen éles kontraszt a között, ahogy otthon a mi ünneplésünk zajlott egy vacsorán, miközben mi a saját vacsoránkat már szinte vesztesként fogyasztottuk el, tudva, hogy minimálisra csökkent az esélyünk, ha a döntőbe kerülésünk nem rajtunk múlik. 13. Vacsora után Zsombi és Lóri úgy döntöttek, legalább szólnak Titanilla tanárnőnek, hogy holnap délben nagy valószínűség szerint neki lesz majd feladata, így a fiúk az étkező épületéből átmentek a tanároknak és szervezőknek fenntartott épületbe, mi pedig Bernadett-tel a faházunk felé sétáltunk. A táborban egy lélek sem volt, a csekély számú bent maradt csapat tagjai mind eltűntek valamerre, így ketten zavartalanul sétáltunk a faházak között, és visszaérve a sajátunkhoz megálltunk az ajtó előtt.

– Jössz? Nézek valami filmet a tabletemen – szólt Bernadett. – Kicsit később. Van még egy adag ruha a szárítóban, a fiúk cuccait mostam ki délután, elmegyek értük, mostanra már biztos kész van – feleltem. – Oké – lépett be az ajtón, én pedig továbbmentem a mosókonyha irányába. A kis helyiségbe lépve nem lepett meg, hogy a két arany melegítőt viselő lány szokásához híven bohóckodik a kamera előtt. – Csak kiveszem a cuccokat, és már megyek is – tartottam fel a kezem, jelezve, hogy nincs kedvem konfrontálódni velük, nem vagyok olyan passzban. Veronika leállította a felvételt, és türelmesen várta, amíg kiszedem a fiúk holmijait a szárítóból, összefogom az ölemben, és már indulok is kifelé. – További jó szórakozást – köszöntem el, amitől a két lány zavarba jött. – Mi bajod van? – kérdezte Dóri gyanakodva. – Mi? – kérdeztem vissza meglepetten. – Mi ez a normális viselkedés? Semmi beszólás? Semmi cinizmus? Nem ismerünk rád, baj van? – fürkészett, Veronika pedig helyeslően bólogatott mögötte. – Nincs semmi – ráztam meg a fejem. – De, de… Gyanús vagy. Kitaláltátok a holnapi feladatot? – Szerintem mindenki kitalálta – vonogattam a vállam. – Vagyis. Mindenki egyre gondol – javítottam ki magam. – És? – ráncolta a homlokát Dóri. – És tudjátok nagyon-jól, hogy amennyiben tényleg a kísérő tanárokon múlik a döntőbe jutás, akkor hirtelen nekünk lett a legkevesebb esélyünk, szóval

nagy valószínűség szerint mi búcsúzunk holnap délután. Ennyi – közöltem. – Jó, ezt mi is így látjuk – értettek egyet. – Hát… Mindegy – mosolyodtam el kissé szomorkásan. – Abban az esetben, ha kiesünk holnap, akkor nagyon sok sikert kívánok a döntőhöz, és bár mivel a barátainknak, a sötétzöldeknek drukkolunk, azért megjegyezném, hogy ti is maximálisan megérdemlitek a győzelmet. Hajrá! – szóltam, ettől pedig a két lány szinte sokkos állapotba került. – Na jó, most már kezd aggasztó lenni a viselkedésed. Ez valami trükk? Ki akarsz szedni belőlünk valamit? A tanárnőtök mégsem totál csőd, és tudjátok, hogy bejuttat titeket a döntőbe? Kicseleztetek mindenkit? – tippelgettek, én pedig az egyik mosógépnek dőlve szórakozottan hallgattam őket. – Akármennyire is vicces, amiket mondtok, sajnos ki kell ábrándítsalak titeket. A tanárnőnk olyan, amilyennek megismertétek, semmi csel és trükk nincs sehol, szóval… Csak el akartam köszönni rendesen, így, hogy magunk vagyunk itt. Holnap már nem lesz rá lehetőség szerintem – közöltem. – Ó! – lepődött meg Dóri. – Szóval ez komoly? Ennyi? Nincs mögötte semmi? – Nincs – feleltem őszintén. – Jó volt veletek, feledhetetlen élmény, ahogyan én itt ülök és sudokuzom, ti pedig tátogva ugráltok, néha pedig elestek – elevenítettem fel a közös emlékeinket. – Mindig rátok gondolok majd, ha mosok – tettem hozzá. – Talán beállítalak titeket háttérvideónak, hogy ne hiányozzon az együtt töltött idő – gondolkodtam el. – Na végre, újra bunkó – közölte Veronika Dórival, utalva arra, hogy megtört a varázs, és végül nem hazudtoltam meg önmagam. Nevetve eltoltam magam a mosógéptől, és ismét kifelé indultam.

– Sok sikert. Ha ti nyertek idén is, akkor jövőre újra címvédőként terrorizálhattok egy csomó új embert. – Kösz, de van egy szépséghibája annak, amit mondasz – forgatta a szemét Dóri. – Mégpedig? – érdeklődtem. – Az IOV-szabályzat alapján két egymást követő versenyt nyerő egyazon iskola többé nem indulhat. – Nahát. Erről nem is tudtam – csodálkoztam. – Ez azért van, hogy az adott városból, ahonnan az iskola csapata érkezik, más iskoláknak is legyen esélyük. Kétszeres egymást követő győzelem után már nem indulhat egy suli. – Logikus szabály – értettem egyet. – Hány iskola duplázott már? – érdeklődtem. – Még soha egy sem – felelte Veronika. – Mi leszünk az elsők – vigyorgott. – Felkerülünk a dicsőségfalra. – Klassz – biccentettem. – Akkor… Csak ügyesen. – Öhm. Köszönjük – motyogták zavartan. Lenyomtam a kilincset azzal a szándékkal, hogy már tényleg otthagyom a tátogó lányokat és kimegyek a mosókonyhából, amikor utánam szóltak, ezért ismét visszafordultam. – Hanna! – Igen? – Mi is örülünk, hogy elég sok időt töltöttünk itt együtt – mondta Dóri halkan, mintha csak attól félne, más is meghallja. De hárman voltunk csupán,

plusz a sarokban a hálóján himbálózó hatalmas keresztespók. A megjegyzésre mosolyogva bólintottam, mire Veronika folytatta: – Esetleg… Á, mindegy – hagyta félbe. – Na – unszoltam, hogy folytassa. – Semmi. Hülyeség – legyintett. – Nem baj, mondd csak – bátorítottam, majd hozzátettem: – Tizenkét napja nézem, ahogy tátogtok és ugrándoztok a mosógépek között, ennél sokkal megdöbbentőbb már nem lehet. – Nagyon vicces vagy – forgatták a szemüket. – Jó, azt akartuk kérdezni – köhintette Veronika. – Hogy bejelölhetünk-e. Ismerősnek – mondta, és mindkét lány lehajtott fejjel bámulta a cipője orrát. Tévedtem. Meg tudtak lepni. A kérdés váratlanul ért, és tudtam, most nem lehetek gúnyos vagy cinikus, mert nem illendő. Az arany csapat tagjai a verseny kezdete óta szándékosan elzárkóztak a többi versenyzőtől, hogy ne alakuljon ki érzelmi kapocs senkivel, ami esetleg hátráltatná, vagy egy-egy nehezebb döntésben befolyásolná őket. Azzal azonban nem számoltak, hogy én a mosókonyhában addig zavarom a tátogásukat, amíg valamiféle furcsa kapcsolat alakult ki közöttünk, ami ugyan még messze van a barátságtól, de már rég nem versengés. Ők is, és én is pontosan tudtuk, hogy milyen elvek alapján kezdték a második versenyüket, hogy mennyire hangoztatták a „versenyen nincs barátság” hozzáállásukat, így teljesen felesleges lett volna ezen gúnyolódnom vagy a fejükhöz vágni. Nem volt rá szükség. Mert azzal, hogy megkérdezték, lehetünk-e ismerősök a verseny után, nyitottak felém, én pedig tiszteltem őket azért, mert egyáltalán fel merték hozni, beismerve ezzel, hogy hibás koncepció alapján játszották végig az elmúlt csaknem két hetet, és nekem volt igazam. Itt már nem volt helye a „megmondtam” vagy éppen „nem úgy volt, hogy?” típusú beszólásnak, a kérdésük nyílt volt és egyenes, amire

megérdemelték az őszinte, minden szarkazmust nélkülöző válaszomat. A két lány befejezte a cipőjük bámulását, és zavartan felemelve a fejüket a szemembe néztek. Láttam rajtuk, hogy a gondolkodási időm ketyeg, és ha nem mondok azonnal valamit, akkor visszavonják az egészet, majd kiküldenek a francba, ezért a tekintetüket állva elmosolyodtam. – Örülnék neki – feleltem, és láttam rajtuk, ahogyan a megkönnyebbüléstől szinte elernyed a válluk, annyira befeszültek attól a lehetőségtől, hogy szemét módon reagálok az újdonsült nyitottságukra. – Oké – köhintette Veronika. – Akkor bejelölünk. Majd. – Rendben. Én pedig visszaigazolok. Majd – biccentettem. – És persze… Ha Pesten jártok a nyáron bármikor, akkor szóljatok, csinálhatnánk valamit – ajánlottam fel. Ezen szemmel láthatóan nagyon meglepődtek, mert ismét összenéztek. – Mmm. Köszi, biztos megyünk, és akkor lehet, élünk a lehetőséggel – bólogattak egyszerre. – Ha pedig te Somogyban járnál… – viszonozták illedelmesen a meghívásomat. – Észben tartom – mutattam a halántékomra. – Sziasztok – köszöntem el tőlük. – Hanna! – Igen? – fordultam vissza, és úgy tűnt, többé már nem szabadulok el a mosókonyhából. – Ha mégis döntőbe juttok holnap… – Igen? – Akkor is mi nyerjük az egészet – húzta ki magát Dóri.

– Jó. – Nem számít, hogy az elmúlt feladatokon jobban teljesítettetek. A vége a miénk. – Oké – bólogattam unottan. – Felkerülünk a dicsőségfalra. Mi leszünk a duplázók. Egymást követő évben két győzelem! – Szuper – motyogtam. – Na jó, megint cinikus bunkó, hagyd, menjen csak – fröcsögte Veronika Dórinak, és a kis kitérő után a kapcsolatom az arany lányokkal visszaállt az eredeti állapotára. De azért bejelöljük egymást. Majd a verseny után. Leraktam a fiúk cuccait a faházukba, majd visszamentem a sajátunkba, ahol Bernadett mellett Lórit és Zsombit is ott találtam. – Mi volt Titanillával? – kérdeztem, ahogy beléptem az ajtón. – Felejtsd el – legyintett Zsombi. – Közölte, hogy nincs kedve semmihez, nem azért jött, hogy kússzon-másszon az erdőben, ő nem csinál semmit azon kívül, hogy ránk vigyáz, sőt azt sem szívesen – idézte fel a tanárnő szavait. – Óriási – huppantam le az ágyamra. – Akkor most? – Most várunk, és holnap délben elhúzunk haza – közölte Lóri, aki Csenge megüresedett ágyán feküdt hanyatt, és a plafont bámulta. – Sajnálom – suttogtam. – Ja, mi is – rágta a szája szélét Bernadett. – De azért… Jók voltunk így együtt, nem? – pislogott Zsombi, felváltva nézve ránk.

– Jók bizony – mosolyodott el Bernadett. – Nagyon – sóhajtottam szomorúan. – Naná! Mi vagyunk a Nyertes Szirtes – bólogatott Lóri. – Kivéve, hogy holnap kivágnak minket innen, és akkor már Vesztes Szirtes leszünk – gondolta át. – Ez szép végszó volt – tápászkodott fel Bernadett, mert közben kopogtak. Az ajtót kinyitva kilesett, majd beengedte a négy sötétzöld melegítőt viselő infós fiút. – Mi újság? – érdeklődtek, egymás után belépve a házunkba. – Búcsúbuli – intett Lóri. – Csak nincs pia és zene. Minden más van – közölte. – Ami… Mi is? – nézett körbe Karesz. – A társaságunk – mosolyodott el Zsombi. – Megteszi – biccentettek a sötétzöldek, és elhelyezkedtek az ágyakon. Nem mondták, hogy miért jöttek, de azért mindannyian tudtuk. Ők is, ahogyan mindenki más, a mi holnapi kiesésünket tartották a legvalószínűbbnek Titanilla tanárnő miatt, ezért jöttek, hogy szolidarítsanak velünk, és a társaságukkal támogassanak minket. Mi pedig hálásak voltunk ezért. Mást nem nagyon tehettünk. Borzalmasan hangosak voltunk, a kis faházunkat rázta a röhögés és üvöltözés, ahogyan egymást túlkiabálva próbáltak szóhoz jutni az infósok, egyszer pedig egy velőtrázó sikoly is felverte a környéket, amikor Peti a sötétzöldektől kiment a mosdóba, és állítása szerint látta Erik, a gigantikus méretű mutáns szarvasbogár még nagyobb árnyékát. Hiába kutattuk utána át az apró helyiséget, nem találtuk, így a többiek már nem is hitték el Petinek, aki halálra rémülve erősködött, hogy igenis tudja, mit látott. Vagyis azt hiszi. Ahhoz képest, hogy a kiesés lehetősége, sőt inkább valószínűsége a fejünk felett lebegett, jól éreztük magunkat, amit a sötétzöldeknek köszönhettünk,

mert nem hagyták, hogy melankolikusan magunkba zuhanva töltsük az időt, hanem végig ott voltak velünk, és a hülyeségeikkel szórakoztattak minket. A verseny kezdete óta sok ehhez hasonló esetet láttam, a végéhez közeledve pedig én magam is egyre többet éltem át, így a hangzavar közepette, Kornél fekete pulcsijában ülve az ágyamon, a többieket hallgatva azon gondolkodtam, milyen távolinak tűnik, amikor utoljára úgy igazán egyedül éreztem magam, milyen messze érzem azt, amikor a sudoku a kezemben egy társaságot pótolt, mikor tudtam bedugni a fülembe a zenét úgy, hogy nem kellett másodpercenként kivennem, mert valaki hozzám szólt. És mikor volt utoljára, hogy ezt teherként éltem meg. Erre rádöbbenve már tudtam, miért fog hiányozni ez az egész olyan nagyon, amikor véget ér. Mert a jópofa feladatokon és a csodás helyszínen túl, valamint függetlenül attól, hogy ide mindenkit nyerni küldött a saját sulija, az IOV sokkal többet nyújtott egy iskolai versenynél. Nekem legalábbis mindenképpen. Mivel nem voltam egyedül szinte soha, és amikor igényeltem volna, akkor sem hagyták, a gondolataim nem taszítottak megállás nélkül a mélybe, nem gyötrődtem magamban, mert ha el is kezdtem, akkor valaki akaratosan kiszakított belőle. Sok idő óta először sokkal többet éltem a jelenben, mint a múltban, ami olyan változás volt, amire egyáltalán nem számítottam. Egyre többször kaptam magam azon, hogy nem anyu betegségét és halálát pörgetem újra és újra vissza az emlékeimben, hanem egyszerűen csak szeretném neki elmesélni, ami történik velem, szeretném elmondani, amit láttam, hallottam, szeretném, ha tudna mindent, mindenről és mindenkiről. Mit gondol erről a személyről, mi a véleménye arról. Rettegtem tőle, mi lesz, ha hazaérek, amikor nem vár otthon, és nem tudom neki a verseny minden érdekes és kevésbé érdekes pillanatát elmesélni. Órákig, napokig, a nyár végéig, bármeddig. A harag, ami az elveszítése miatt minden áldott nap egyre erősebbé vált bennem, mintha csitulni látszott volna, és ahogy telt az idő a versenyen, az önzésem és énközpontúságom, a gondolat, hogy nekem mennyire fáj és mennyire rossz, hogy egyedül maradtam, hogy itthagytak és a hasonló dühös érzések tömkelege kezdett átalakulni egyfajta mérhetetlen szomorúsággá, ami sokkal többször szólt már anyuról, mint rólam. Mert ő halt meg, ő nem lehet már itt, ő marad le mindenről, ő nem tudja már, hogy a kedvenc zenekara újra turnézik, ő nem éli meg azokat a filmbemutatókat, amikről a betegsége előtt csak híreket lehetett olvasni, hogy majd három év múlva bemutatják. Nem

volt három éve, már nem látja, pedig tudom, hogy szerette volna. Ő nem utazik már el oda, ahová vágyott, ő az, akinek a halála évében megállt az idő, és soha többet nem tud már semmit, ami onnantól kezdve történt. És egyre többször éreztem azt, hogy óriásit hibáztam, mert a betegségét, majd a halálát követően mindig csak az foglalkoztatott, hogy én ezt hogy élem meg, és nem pedig az, hogy anyu mennyi mindent nem él már meg. Ott marad a fényképen annyi idősen, örökké annyi lesz már, nem öregszik, nem lesz ráncos, nem látni majd megőszülni… És ahogy én nem látom őt, ő sem látja majd, hogy mi lesz belőlem, én pedig nem tudom neki megmutatni, hogy már most mennyivel több vagyok annál, mint amikor utoljára látott. Vajon úgy maradtam meg neki? Nem lehetne, hogy valahogy mégis lásson? Akár most, ahogy vagyok. Egy iskolai versenyen, végig küzdve, egy társaság oszlopos tagjaként? Nem lehetne, anyu, hogy így emlékezz rám? Tudom, hogy ez sokkal jobban tetszene neked, mint az, amilyen régen voltam. Bárcsak láthatnál így. Bárcsak így emlékeznél rám. Kérlek, anyu. Így emlékezz rám. A gondolataimból éles kopogás zökkentett ki, mire kábán, a karomon lévő karkötőt csavargatva az ajtó felé fordítottam a fejem, miközben a többiek is elhalkultak. – Biztos Róbert jött szólni, hogy hangosak vagyunk – suttogta Karesz a sötétzöldektől, kicsit megrémülve a lehetséges leszúrástól. – Nem hinném, nincs a házirendben takarodó vagy ilyesmi – vágta rá Bernadett. – Gyere be, bátya! – kiáltotta el magát Lóri, az ajtó pedig kinyílt. A házirendtől függetlenül a legtöbben mégis a főszervezőre számítottunk, helyette azonban a legnagyobb meglepetésünkre Máté érkezett, abszolút kéretlenül és hívatlanul. A sárga melegítője foszlott volt és több helyen

lyukas, úgy tűnt, megviselte a sok erőlködés a bent maradásért. Mármint a ruhát. De igazából Mátét is. – Na, de szépen összegyűltetek itt – vigyorgott körbe, amikor meglátta, hogy a sötétzöldek is velünk vannak. – Jaja. Összegyűjtöttük az összes jó fej embert a versenyen. Nem kaptál meghívót? Hidd el, nem véletlen – üdvözölte Lóri, és mindenki felnevetett. Máté figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és megállt közvetlenül az ajtó előtt, mintha nem merne beljebb jönni. A menekülés lehetősége így egy karnyújtásnyira volt tőle. És a Máté típusú embereknek szükségük is van menekülési útra. – Minek köszönhetjük a látogatásodat? – tért a tárgyra Bernadett. – Jöttem elköszönni – mondta szórakozottan. – Csak megvártam, hogy éjfélt üssön az óra – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Miért, a tündér keresztanyád addig adott kimenőt? – kérdezte Isti a sötétzöld csapatból, mire olyan röhögés rázta meg a faházunkat, hogy szerintem a közeli erdő összes állatát felvertük. Máté, aki vagy nem szokott hozzá az ekkora oltásokhoz, vagy pedig nem tudott rá reagálni, megrázta a fejét. – Mivel elmúlt éjfél, végre kimondhatom. Piros csapat, ma kiestek a francba! – húzta gúnyos mosolyra a száját. – Ne legyél ebben olyan biztos – szegte fel az állát Zsombi, és megpróbált meggyőző lenni, ám az alakítás nem sikerült túl hitelesre. – Ó, dehogynem vagyok biztos. Ti is tudjátok. Mindenki tudja. A napimádó, wellnessező tanárnőtökön múlik, és elbukjátok – bólogatott. – Én pedig jöttem, hogy a pofátokba röhögjek – mondta, majd erőltetetten felnevetett. – Ez volt az? – kérdezte Zsombi.

– Ez – biccentett Máté. – Haver, akkor még gyakorolj egy kicsit, mert először nem tudtam eldönteni, hogy nevetsz, vagy éppen beszarsz – töprengett Lóri. – És igazából még mindig nem vágom – tette hozzá. A sötétzöldek vállát megállás nélkül rázta a nevetés, mire Máté unottan a szemét forgatva ingatni kezdte a fejét. – Nevessetek csak, ti nyomorult csicskák, majd meglátjuk, mennyire szórakoztok jól a döntőben – közölte. – Kikérem magamnak, hogy nyomorult csicskáknak nevezel minket! – háborodott fel Karesz. – Simán csak csicskák vagyunk – javította ki. A megjegyzésre megint egy emberként röhögött fel mindenki, a nevetés betöltötte az egész faházat, ezzel pedig Máté nem igazán tudott mit kezdeni. Jött, hogy jól megmondja nekünk a magáét, ezzel szemben amióta az ajtóban ácsorgott, azt tapasztalta, hogy megállás nélkül arcon röhögi mindenki. Így nehéz lehet fenyegetőnek lenni. Nem is igazán sikerült neki. – Na, ha végeztél azzal, amiért jöttél, akkor tegyél egy szívességet, menj ki azon az ajtón, és dögölj meg – tanácsolta Lóri csak úgy mellékesen. – Teljesen mindegy, mit mondtok, és mennyire játsszátok meg az agyatokat. Ti is nyerni jöttetek, és ma, tizenegy óra és ötvenhárom perc múlva kiestek az idei IOV-ról – pillantott a karórájára. – És mi leszünk az elsők – tette hozzá. – És milyen áron? – kérdeztem, elsőként szólalva meg azóta, hogy Máté meglátogatott minket. Függetlenül attól, hogy a többiek miket mondtak el, úgy tűnt, Máté egyedül az én megjegyzésemre ugrik. – Mit számít, hogy milyen áron? – röhögött kínosan. – Tudod, hogy számít – mosolyodtam el. – Máskülönben nem állnál itt a faházunkban. Jöttél, mert itt a társaság, itt vannak azok, akiket kijátszottál, hátba szúrtál és átvertél. Nem nyugszol attól, hogy nélküled is működik minden, nem nyugszol attól, hogy nem foglalkoznak veled, és hogy mennyire

elcsesztél mindent. Szerettél a középpontban lenni, élvezted, hogy mindenki szeret, és most nem tudsz mit kezdeni azzal, hogy a versenyben lévők mit gondolnak rólad. Ha utálnának, azzal még ellennél, az legalább érzelem, de a legtöbben szimplán csak közömbösek lettek irántad. Az pedig kikészít téged. Nem elég szélsőséges neked. Mégis ez történt. Egyszerűen nem vagy érdekes. Mondanám, hogy sajnálom, de nem. Csupán nem érdekel. Ahogy senkit sem. Bocs – közöltem a csuklómon lévő karkötőmet forgatva, végig Máté szemébe nézve, miközben ő idegesen hallgatott, maga mellett leengedett karja pedig egyre csak feszült, minden kimondott szó után egyre jobban. – Rohadj meg, Hanna – fröcsögte végül, mert ennyit tudott mondani összesen. – Hé, hé, hé! – pattant fel az ágyról Lóri azonnal. – Válogasd meg a szavaidat, vagy beleszaladsz az öklömbe, tesó – lépkedett Máté felé, aztán fenyegetően megállt előtte, és fölé tornyosult. Máté ekkor hátrálni kezdett, az ajtónak ütközve maga mögé tette a kezét, tapogatózva megkereste a kilincset, majd lenyomta, és szinte kiesett hátra az ajtón, alig tudta megtartani az egyensúlyát. – Húzzál innen, seggarc – mondta Lóri, és becsukta az ajtót, kizárva Mátét a sötét éjszakába. – Hű! – kerekedett el Zsombi szeme, amikor felocsúdott a döbbenetből. – Ez kemény volt, Hanna. Jól megmondtad. Kikészítetted rendesen. – Van, aki nem kezeli jól az igazságot – vontam meg a vállamat. – Jól vagy? Nem bántott meg? – pillantott rám aggódva Bernadett. – Mi? Dehogy – nevettem fel a fejemet rázva. – Semmi gond, én is kimondtam, amit gondolok, és ő is. – A tiéd király volt – hajolt oda a másik ágyról Isti, és feltartotta a kezét, hogy belecsapjak.

14. Az IOV utolsó előtti napján korán keltem. Hajnalok hajnalán kidobott az ágy, én pedig anélkül, hogy egy pillanatig is ágyban maradtam volna, szinte azonnal felpattantam, és a lehető leghalkabban, hogy ne verjem fel a hangosan és egyenletesen horkoló Bernadettet, elkészültem, majd csendben becsuktam magam mögött az ajtót, és a csípős nyári hajnalon kiléptem a faházunkból. A tábort körülvevő erdő hangjai őrületes lármát csaptak, az ébredező természet ezer hangja ütötte meg a fülem. Ciripelés, csipogás, csiripelés, neszezés, brekegés. A versenyzők még aludtak, az erdő viszont már velem együtt ébren volt. Talán azért nem tudtam tovább aludni, mert izgultam, esetleg talán azért, mert borzasztóan vártam Kornél üzenetét vagy hívását, vagy egyszerűen csak azért, mert a tudatalattim felkeltett, jelezve, hogy hamarosan kiesünk és megyünk haza, így még egyszer utoljára szívjam magamba a bükki levegőt, véssem jól az emlékezetembe mindazt, amit látok, és még egyszer legyek hálás azért, ami itt történt velem, mert hamarosan vége, ennyi volt, ennyi járt, nincs több belőle, és mehetek vissza a saját életembe, szembenézni mindazzal, amivel szembe kell. Az étkezőbe érve átsétáltam az üres asztalok között, majd leültem a saját székemre, vagyis arra, amire mindig szoktam, így már a sajátomnak érezhettem, és miközben helyet foglaltam, a kezemben fogott telefon, ahogy térerőt érzékelt, egymás után kezdett rezegni. Boldogan emeltem fel a készüléket, és néztem meg az értesítéseket, de egy idő után lehervadt a mosoly az arcomról, mert Kornél nem írt. Nem jelentkezett. Sehol semmi hír róla. Az üzeneteim egytől egyig aputól jöttek, küldött képeket az IOVvacsoráról, lefotózta és megmutatta, mit evett, sőt készített néhány szelfit is. A telefonomon lévő többi értesítés pedig mind Kocsissal volt kapcsolatos. Úgy tűnt, megint túltolta a feedet, élőzött, posztolt, feltöltött a suli Facebookoldalára egész albumokat arról, miként ünnepelték meg a versenyen elért Szirtes-eredményt. Kocsis látszólag nagyon élte ezt az egészet, nekem pedig belefacsarodott a szívem, ha arra gondoltam, hogy ma délután, pont a döntőbe kerülés előtt fogunk kiesni. Nem is néztem végig az ünneplő képsorokat és videókat, hanem inkább bezártam az egészet, és a fejemet rázva néztem értetlenül a telefonomra, erős hiányérzettel. Kornélról sehol semmi. Az utolsó üzenetváltásunk az volt, hogy moziba készül az

öccsével, azóta nincs hír róla. Mégis milyen hosszú filmre mentek? Miért nem írt utána? Valami gond van vele? Vagy ami sokkal elképzelhetőbb… Valami gond van velem? Úgy döntöttem, kiderítem, és mindenképpen ráírok majd én, ha magától nem jelentkezik, csak még túl korainak ítéltem az időpontot, és nem akartam mániákusnak tűnni, hogy hajnalok hajnalán őrült módon zargatom, így nyugalmat erőltetve magamra játszani kezdtem a telefonommal, miközben bedugtam a fülem, és Kornél lejátszási listáját hallgattam. Egészen rutinos vagyok abban, hogy az idő múlását várjam, így teljesen le tudtam kötni magam a gondolataimmal és a sudokuval, így egyszer csak azon kaptam magam, hogy mindenki másnak is reggel lett, a fülhallgatómban szóló halk zenét pedig túlzengte a konyha irányából érkező lárma. Az élménytábor személyzete a reggeliztetéshez készülődött. Na végre. A telefonomon kiléptem a játékból és kikapcsoltam a zenét, majd úgy negyvenszer átfogalmazva az üzenetet, ami volt hosszabb, rövidebb, érdeklődő és szemrehányó is, végül elküldtem egy „Szia! Milyen volt a film?” üzenetet Kornélnak. Az összes verzió közül ez volt a legnormálisabb. Az elküldött szöveg azonnal olvasottá változott, ezek szerint Kornél elérhető volt, és fogadta az üzenetemet. Óriási. Akkor mondjuk magától is jelentkezhetett volna. Láttam, hogy ír, a három pont idegtépően sokáig hullámzott, mire végre megjött a válasz. „Jó volt nagyon.” Ezt írta. Ennyit. Újra írtam neki, hogy „Tök jó, örülök”. Ezt is elolvasta. De nem reagált rá. Felhúzott szemöldökkel néztem a telefont, amin semmi nem történt, ezért újra írtam. „Esetleg tudunk beszélni?” Erre azonnal láttam, hogy valamit ír, mert a három pont hosszasan mutatta, hogy érkezik a válasz. Csak azt nem tudtam, hogy milyen. Aztán megtudtam. „Már az edzésen vagyok, bocs, azért is írok ilyen szűkszavúan, mert nem vagyok egyedül, és… Délután jó, ha hívlak?” A válaszát olvasva hosszasan kifújtam a levegőt, és a szememet forgatva megráztam a fejem. „Ühüm, persze, de valószínűleg már otthon leszek. Jó edzést…” – küldtem el az üzenetet, Kornél pedig rögtön válaszolt. „Dehogy leszel otthon, Hanna. Dehogy leszel.” És egy smiley. Kösz, ezzel sokra megyek. Erre már nem reagáltam, hiszen megírta, hogy nincs egyedül,

és különben is dolga van, szóval hagytam a fenébe az egészet, és fintorogva gondolkodtam a dolgokon. Jól érzem, hogy Kornél egy ideje leráz? Vagy létezik, hogy ilyen hazamenni az IOV-ról? Ilyen visszacsöppenni a saját életünkbe? Visszatérnek a hétköznapok, prioritást élveznek a kötelezettségek, és elhalványul minden más? Vagy csak Kornél rájött, hogy ez nem fog működni? Már nem érdekelném őt? Lehetséges. Hiszen már otthon van, a saját valóságában, sokkal reálisabban lát mindent, mint én, aki még mindig a versenyen vagyok, egy erdő közepén a Bükkben. Ez nem az én életem, és nem is Kornélé volt. Kettőnk közül pedig ő már visszaért a sajátjába. És velem ellentétben racionálisan lát mindent. Ó, a francba. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy összetörjön a szívem. A gondolataim pánikszerűen törtek rám, egyre durvább és durvább összeesküvés-elméleteket gyártva, miközben a telefonom háttérképén anyu fotóját néztem, mielőtt elsötétült volna. Keserű mosolyra húztam a számat, és a képet bámulva semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mennyire felhívnám most. Mennyire nagy szükségem lenne rá. Mindig. Teljesen tanácstalanul ültem az asztalnál, és tehetetlenül ejtettem az ölembe a kezem. Nem tudtam, mit gondoljak, nem tudtam, mit tegyek, és főként nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék, ha anyuhoz nem. A telefonom kijelzője épphogy csak elsötétült, máris újra világítani kezdett. A nagyi képe jelent meg rajta. Mintha csak megérezte volna, hogy szükség van rá. Azonnal fogadtam a videóhívást. A csendes teremben szinte fülsiketítőnek hatott az a lárma, ami a telefonomból áradt, amikor felvettem. Borzasztóan hangos, fújó hang kíséretében jelent meg a nagyi, én pedig hunyorogva figyeltem. Ha jól láttam, éppen fodrásznál volt, és hiába tátogott, nem értettem egy szavát sem, mert közben éppen szárították a haját.

– Nagyi! Nagyi? – kiabáltam. – Nem hallak – ráztam meg a fejem. Ekkor a nagyi legyező mozdulatokkal hessegette el a feje körül a hajszárítós kezet, ami időnként belelógott a képbe. – Kati! Kapcsold már le! – üvöltötte, mire a hajszárító teljesen elnémult. – Na, végre. Ekkora zajt csapni ilyen korán – meresztgette a szemét. – Szia, Hanna – köszöntött. – Öhm. Szia, nagyi – néztem rá furán, várva, hátha megtudhatom, miért hívott a fodrászától hajszárítás közben. – Gratulálok a tegnapi továbbjutáshoz, láttam az ideggyenge igazgatódat zokogni az Instán – közölte. – Köszönjük – mosolyodtam el halványan, a nagyi pedig fürkészve vizslatott a kamerán keresztül, miközben egy kéz újra belógott a képbe, és egy fésűvel bökdösött a haja felé. Erre a nagyi ingerülten nézett félre a kamerából. – Kati, menjél innen a fésűddel, hagyjál! – legyezgette el a kezet maga körül. – Hát ez nem igaz – fújtatott mérgesen. – Nagyi, ha most nem alkalmas, beszélhetünk később is – próbálkoztam. – Nem, most tökéletes, éppen ráérek – vigyorgott. – Szóval. Mi volt a feladat? – érdeklődött. – Egy virtuális játék élő változatát kaptam meg – meséltem. – Na, mivel ebből egy szót sem értek, gyanítom, hogy könnyen vetted az akadályt. – Igen – nevettem el magam.

– És a többiek? – Zsombi kirakósozott, Lóri palackot dobált, Bernadett pedig pingponglabdát pattintott poharakba. – Legalább a sörpongról már hallottam – vágta rá. – Én pedig nem akarom tudni, hogy honnan – feleltem kapásból, akaratlanul is elnevetve magam. – Nem is fontos – legyintett. – Akkor tehát… Nagy az öröm? – Nagy – bólogattam. – Akkor miért nem látom rajtad? – vizslatott, miközben a haja mellett egy kéz benyúlt, és hajlakkot fújt rá. – Kati, hát komolyan mondom! – kapta félre a fejét a nagyi. – Ne fújkáljál! – Nagyi, tényleg nem akarlak feltartani… – köszörültem meg a torkomat. – Látom, hogy dolgod van. – Semmi olyan nincs, ami nem érne rá. Kati tud nekem klasszikus nyugdíjashajat csinálni akkor is, amikor majd lerakjuk – közölte. – Milyen az a klasszikus nyugdíjashaj? – érdeklődtem. – Olyan, amilyen nekem van, és kétmillió másik nyugdíjasnak – felelte egyszerűen, én pedig hangosan felnevettem. – Szóval halljam, bánt valami? – Hát, ami azt illeti – gondolkodtam el. – Ma délben kapjuk a következő feladatot, ami nagyon úgy tűnik, hogy nem rajtunk múlik majd, hanem Titanilla tanárnőn, ezért… Délután már otthon leszek. – Na végre valami jó hír! – vigyorgott.

– Nem, nagyi, ha délután otthon leszek, akkor kiestünk a döntő előtt – magyaráztam. – Na és? Kit érdekel? Majd fára mászik a bent maradt négy csapat, vagy mit tudom én, zsákban futnak, és eldől, hogy ki a dzsungel királya. Nem számít, csak gyere már haza – sóhajtotta. – De mi nyerni jöttünk – biggyesztettem le a számat szomorúan. – Hidd el, te sokkal többet nyertél azzal, hogy ott voltál, mint az, aki majd felemeli azt a műanyag kupát a végén. Sőt, ha akarod, veszek neked kupát. – Igazából az Kocsis kupája lenne – javítottam ki. – Neki viszont nem veszek, semmi közöm hozzá, vegyen magának – rázta meg a fejét. – Nagyi, tulajdonképpen nem a kupa, hanem a győzelem lenne a lényeg – próbáltam megmagyarázni, de esélytelen volt, mert a nagyi a saját verzióját fújta. – Márpedig te vagy az igazi nyertes. Olyan pozitív változáson mentél át az idő alatt, amíg ott voltál, hogy én pont teszek arra, végül ki nyeri az idétlenkedést az erdőben. Neked ez sokkal több volt, sokkal mélyebb, és már azzal te vagy a nyertes, hogy egyvalakit legyőztél. Méghozzá saját magadat – buzdított. – Köszönöm. – Megmentetted magad, Hanna, és megmentetted apádat is – nézett komolyan a kamerába. – Az az ember két hete még csak árnyéka volt önmagának, most pedig nézd meg, nem hagy békén a hülye vacsorán készült képekkel, pedig írtam neki, hogy letiltom. És különben is, mi ez a zakó rajta? Anyád teljesen kilenne, ha látná – forgatta a szemét, mire szomorúan felnevettem, megállás nélkül bólogatva. – Megcsináltad azt, amire semmi esélyt sem láttam, hagyd a végét, ha kiestek, kiestek, akkor is te nyerted ezt

az egész istenverte Gimnáziumok Éves Viadalát! – Iskolák Országos Versenye. IOV – javítottam ki nevetve. – IOV vagy GÉV, nem mindegy? – vágta rá hanyagul. – Ó, és persze arról nem is beszélve, hogy bárki is kap a végén műanyag kupát, te azért nagyobbat húztál a csini kajakos fiúval – közölte jókedvűen, mire automatikusan lehervadt a mosoly az arcomról. A nagyi pedig azonnal kiszúrta. Olyan radarjai vannak, amiket nem lehet kijátszani. – Mi volt ez? Láttam ám – fürkészett, ijesztően közel hajolva a telefonjához, ezáltal szinte kimászott az enyémből. – Semmi – kezdtem, de aztán inkább megadtam magam, mert teljesen felesleges lett volna húzni az időt, a vége úgyis az, hogy a nagyi kiszedi belőlem az igazat. – Kornéltól kicsit lerázós üzenetek érkeznek, ami elgondolkodtatott… – Ez a baj azzal, hogy apádra ütöttél – vágott a szavamba azonnal. – Túl sokat gondolkodsz feleslegesen. – Hogy érted ezt? – kérdeztem. – Tegnap, miután berontottak érted a kommandósok és elvittek a feladatra, kérésednek megfelelően felhívtam a kajakos fiút. – Mi??? Nem azt kértem, hogy hívd – lepődtem meg teljesen. – Az lényegtelen. Beszéltem vele, amíg a feladaton voltál. – Beszéltél Kornéllal? Tegnap, amíg a feladaton voltam? – esett le az állam. – Akkor már értem, azóta miért ráz le – jegyeztem meg csípősen. – Ne szemtelenkedj, nem áll jól – ingatta a fejét, aztán újra nem hallottam, mert a zúgás elnyomta a hangját. – Kati! Még ne! Telefonálok! – ordibálta, mire megint lekapcsolták a hajszárítót. – Szóval miért beszélsz butaságokat? Eszébe sincs lerázni téged. Sőt. Alig várja, hogy újra lásson. Beszéltem vele tegnap, direkt videóhívással, hogy lássam közben a szemét és a reakcióit. Tudod, hogy mennyire jó emberismerő vagyok. Kilométerekről kiszúrom a

simliseket, a hazugokat és a gazembereket. Ezért tűrtem meg apádat anyád mellett. Mert ő egyik sem volt. Ő szimplán csak hülye, de azt meg én nem ismerem fel időben – sóhajtotta a szemét forgatva, mire elnevettem magam, és hálásan pillantva rá vártam, hogy folytassa. – Totálisan odavan érted ez a fiú, Hanna. Nekem elhiheted, én tudom – mosolyodott el, mire azonnal megtelt a szívem boldogsággal, és ösztönösen vigyorra húzódott a szám. – De – tette hozzá. – Meg kell értened, hogy amíg te ott maradtál, addig ő a kiesését követően hazament, ahol hirtelen rászakadt minden. – Persze, ezt tudom – kezdtem, miközben automatikusan gyötörni kezdett a bűntudat, amiért rosszul reagáltam Kornél üzeneteire. – Nem neheztelhetsz rá ezért, az egyszerűen nem fair. – Jó, tudom – bólogattam egyre rosszabbul érezve magam. – Ez neki sem könnyű, de nem tud veled hajnalig beszélgetni, ha reggel edzésre kell mennie. A kiesett csapatával lett egy halom kötelezettsége az iskolája felé, be kell számolniuk rendesen a versenyről, közben ott van a családja, plusz minden a régi életéből. Fel kell vennie a ritmust, és extragyorsan bepótolni a kimaradást – magyarázta. – És legfőképpen, nem mindig alkalmas neki akkor, amikor te netközelbe kerülsz… – Tudom, tudom – sütöttem le a szemem, és a nagyinak hála, egy pillanat alatt teljesen rendeződtek a gondolataim. Az más kérdés, hogy közben gyötört a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás, emiatt pedig úgy éreztem magam, mint egy darab felmosórongy. – Minden rendben van ezzel a fiúval, és vár rád – mosolyodott el a nagyi. – Köszönöm – suttogtam. – Köszönöm, hogy megerősítetted ezt bennem, és nem hagyod, hogy elszúrjam – tűrtem egy hajtincset a fülem mögé. – Mit mondjak erre? – fújtatott egyet, a plafon felé bámulva. – Ezért vagyok

– mosolyodott el, aztán a kamerán keresztül láttam, ahogyan riadtan félrekapja a fejét, mert újra egy olló közelített felé. – Kati, megőrültél? – kérdezte felháborodva. – Majdnem kinyomtad a szemem. Úgy tervezem, hogy majd valamelyik hályogtól vakulok meg, ne szúrd el nekem itt idő előtt a dolgokat – magyarázta, én pedig hangosan felnevettem. – Na, itt vagyok – fordult újra a kamerába. – Akkor rendben vagy? Nincs tele butasággal a kis fejed? – Nincs – vigyorogtam boldogan. – Na, akkor én elköszönök, és hagyom, hogy Kati befejezze a hajamat, mert elég mérgesen néz rám az ollóval a kezében… – pillantott félre. – Rendben – köszöntem el nevetve, aztán megszakítottam a hívást, pont időben, mert a versenyzők megérkeztek a reggelihez. Ami borzasztóan nyomottan telt. Szinte alig ettünk valamit, mindannyian percenként néztünk az óránkra, várva, hogy teljen az idő, és jöjjön, aminek jönnie kell. Zsombi száraz szájjal rágott feltűnően hosszú ideig egy falat brióst, amit végül csak egy korty ital segítségével tudott lenyelni. Lóri a villájával turkálta a tojásrántottáját a tányér egyik oldaláról a másikra. Bernadett feszült arccal, maga elé meredve bámult, a reggeli gyümölcsét érintetlenül hagyva maga előtt. Én pedig nem is hoztam magamnak semmit, így nem volt mit bökdösnöm vagy túrnom, csak ültem a széken magam előtt összefont karral, és vártam. És ha ez még nem lett volna elég, a másik négy csapat megállás nélkül felénk pillantgatott, tudva, hogy mi következünk, mindjárt megyünk haza. Annyi pozitívuma volt a dolognak, hogy nem örültek előre a döntőbe jutásuknak, terveik szerint megvárták, hogy ténylegesen kiessünk, és utána jöhet majd az ünneplés. Az asztalra rakott telefonjaink megállás nélkül küldték az értesítéseket, mindannyiunk készüléke rezgett, de nem reagáltunk semmire. Kocsis nem tudott minket elérni, mert nem akartuk, hogy elérjen minket.

Fogalmunk sem volt, hogy mit mondjunk, ezért figyelmen kívül hagytuk az üzeneteit és a hívásait, bízva abban, hogy az igazgató egy idő után megunja. Nos, nem unta meg, ezért valamennyien némára és ne zavarj módra raktuk a telefonjainkat. Így oldottuk meg, jobb ötletünk nem volt. A teremben érezhetően feszült volt a levegő, és mindenki némán ült, senki sem beszélt. Olyan síri csend volt az étkező épületében, hogy az evőeszközök koccanása is fülsiketítő zajt csapott, ahogyan egy üvegpohár lerakása is az asztalra. Akkor pedig, amikor Ádám a sötétzöldektől leejtette a villáját, konkrétan mindenki összerezzent. Nem ez volt életünk legfelhőtlenebb reggelije, az biztos. A borzasztóan kínos és kellemetlen étkezést követően pedig egyetlen csapat sem mozdult. Senki nem ment ki, mindenki a helyén maradt, várva a delet, amikorra az újabb feladatot ígérte Róbert. A „mennyi az idő?”, „hogy állunk az idővel?” és „mennyi van még délig?” kérdéseken kívül egyetlen szó sem hangzott el, az öt asztalnál ülő sárga, arany, sötétzöld, szürke és piros melegítőt viselő versenyzők néma csendben ültek, és vártak. Sokat elmond erről az időszakról, hogy a legszórakoztatóbb esemény a mennyezet lekapcsolt lámpája alatt köröző két légy megfigyelése volt, ahogyan zümmögve, megállás nélkül kergették egymást. Dél előtt néhány perccel aztán sorban megérkeztek a csapataik által odahívott kísérő tanárok. Először a sárgák hobbiornitológusa jött, őt pedig sorban követték a többiek. – Titanillát hívtátok? – kérdezte Bernadett a fiúktól, mert előző este ők keresték meg a tanárnőt, hogy a segítségét kérjék. – Említettük neki, hogy délben lesz, de nem tudom, megértette-e, mert azzal volt elfoglalva, hogy hámlik a válla – felelte Zsombi komótosan. – Az is lehet, hogy még alszik – legyintettem lemondóan. – Várjatok már. Ott jön! – lepődött meg Lóri az ajtó felé nézve, mire valamennyien odakaptuk a fejünket, és a meglepettségtől tátva maradt a szánk.

Titanilla a piros egyenmelegítőben érkezett, sportcipővel a lábán, haját szoros copfba kötötte, és határozott léptekkel indult meg felénk. Az asztalunkhoz érve megállt, és mérgesen a csípőjére tette a kezét. – Na jó, gondolkodtam a dolgon – kezdte. – És nem, nem fogom Kocsis igazgatótól azt hallgatni, hogy miattam nem jutottatok a döntőbe. Kísérőnek érkeztem, hogy vigyázzak rátok, szó sem volt arról, hogy meg kell mozdulnom, de ha itt, a végén ezen múlik, akkor gyerünk, összeverek bárkit! – emelte magasba az ökölbe szorított kezét. – Öhm. Ugye a tanárnőnek fogalma sincs, hogy mi pontosan mit csinálunk itt két hete? – kérdezte Zsombi furán. – Nem igazán, de mindegy – rázta meg a fejét Titanilla, annyira elszántan, ahogyan még nem láttuk. – Agyonverem a többi kísérő tanárt! – Hát jó, de nem kell – meredt rá Lóri értetlenül. – Köszönjük, tanárnő – mosolygott rá Bernadett, és felállva a székéről megölelte Titanillát, aki boldogan viszonozta. Az utolsó pillanatban mégis számíthattunk rá. Bernadett pedig, aki igazi sportemberként nem igazán tudott mit kezdeni azzal, hogy nem tehet semmit a bent maradásunkért, mert nem rajta múlik, már attól megkönnyebbülni látszott, hogy újra volt remény. És valljuk be, az mindig jól jön. A többi csapat, aki szem- és fültanúja volt annak, hogy a mindig a medencénél heverésző, magazint lapozgató, két hét alatt bronzbarnára sült tanárnőnk felszívta magát, egyáltalán nem osztozott az örömünkben, egyedül a sötétzöldek mutogatták felénk a feltartott hüvelykujjukat. Mindenki más dühösen konstatálta, hogy ezek szerint újra versenyben vagyunk. Pontosan tizenkét órakor Róbert több narancssárga ruhát viselő szervező kíséretében belépett az étkezőbe, mire mindenki elhalkult, és visszatartott lélegzettel figyelte őket. – Megcsinálom! Megcsinálom, bármi is legyen az. Megmászom a fát, dagonyázok a sárban, leütöm a többi tanárt… És utána megyek

pezsgőfürdőzni – tervezgetett Titanilla, aki köztünk állva megállás nélkül motyogott. Tényleg eltökéltnek tűnt. Csakhogy… Egy másodperccel később kiderült, hogy nincs rá szükség. Egyik tanárra sem volt. – Kérném a kísérő tanárokat, hogy hagyják el az étkezőt, köszönjük, hogy idefáradtak, de nem részei a feladatnak – köszörülte meg a torkát Róbert, a bejelentésére pedig mindenkinek elkerekedett a szeme. – Hogy micsoda? – nyújtogatta a nyakát Dóri. – Ezt hogy kell érteni? – Úgy, hogy a kísérő tanárok nem vesznek részt a feladatban, ezért kérném őket, hogy távozzanak – ismételte meg Róbert. – Már elnézést – vakarta meg a nyakát Máté, amin egy elkapart szúnyogcsípés vöröslött. – De nem úgy volt, hogy nem a csapatokon múlik a döntőbe jutás? – De igen – biccentett Róbert. – Viszont a kísérő tanárok is a csapatokhoz tartoznak, tehát alapjaiban volt téves a feladat értelmezése – húzta gúnyos vigyorra a száját, és minden további kérdést, ami a különböző csapatok irányából záporozott felé, teljesen figyelmen kívül hagyott, és szótlanul megvárta, amíg a kísérő tanárok kimennek. – Most szívatnak, ugye? – tárta szét a karját Titanilla. – Itt állok ebben a nevetséges mackónadrágban és ormótlan edzőcipőben, ezzel a hajjal – mutatott a fejére mérgesen. – És közlik, hogy nincs rám szükség? – háborgott. – Na jó, sok sikert, gyerekek, a medencénél leszek – hagyta ránk, és kiviharzott a teremből. – Hát… – néztem a tanárnő után visszatartott nevetéssel. – Legalább tudjuk, hogy segített volna. – Jaja – biccentett Bernadett. – De… Akkor most mi lesz? – kapkodta ide-oda a tekintetét köztünk Zsombi. – Nem tudom – suttogtam, és próbáltam feldolgozni a lavinaként ránk zúduló

eseményeket. Először a kiesésünk tényként való kezelése és felfogása, majd Titanilla éles váltása, hogy mégis segít nekünk, végül pedig a csavar, miszerint mindenki rosszul értelmezte a feladatot. Hirtelen újra öt teljes értékű csapat volt versenyben, nem volt gyengébb és erősebb, nem volt esélyesebb és esélytelenebb, mert fogalmunk sem volt, hogy mi következik. Csak annyit tudtunk, hogy nem a bent maradt versenyzőkön múlik a döntő. Hanem… És akkor, abban a pillanatban, pontosan Róbert felszólalása előtt, már tudtam, hogy mi következik. És azt is tudtam, hogy döntőzünk, bent vagyunk a négyben. 15. Róbert megkért mindenkit, hogy üljön le a helyére, mire a csapatok elfoglalták az öt asztalt, és a főszervező felé fordítva a széküket feszülten várták, mi fog történni. – Semmit nem értek. Ti? – fordult körbe Bernadett. – Nyugi – suttogtam. – Ha az van, amire gondolok, akkor döntőben vagyunk – tettem hozzá halkan. – Mi? Honnan tudod? – kérdezte Zsombi. – Onnan, hogy… – kezdtem volna, de Róbert belém fojtotta a szót, amikor megállt a csekély létszámú versenyzőtábor előtt, és végignézett rajtunk. – Kedves versenyzők – szólalt meg hangosan, a szavai pedig visszhangzottak a teremben. Odakintről az egyik nyitott ablakon át egy madár csiripelése hallatszott, ezenkívül semmi más. Síri csend volt. – Mint tudjátok, vagy legalábbis mostanra tapasztalhattátok, az Iskolák Országos Versenye nem csupán egy iskolai megmérettetés. Szervezőként igyekszünk évről évre ennél sokkal többet adni a diákoknak. Ha azt keresnénk, aki a legjobb, már megtaláltuk volna. Ahhoz nem kell két hét. Ahhoz elég egy délután. Egy teszt. Egy feladat. Egy kihívás. A versenybe került tizenhat csapat már mind a legjobb volt –

szónokolt, mire Veronikáék a szemüket forgatva néztek össze. Úgy tűnt, rájuk nem hat ez a „mindenki a legjobb” üzenet, hiszen tavalyi nyertesként ők a legjobbak közül is a legjobbnak tartották magukat. Róbert azonban folytatta: – A tizenhat iskolából pedig ez az öt csapat, vagyis ti maradtatok itt – nézett körbe rajtunk. – Hogy miért? – kérdezte. – Azt csak ti tudjátok. Biztos, hogy volt nálatok erősebb – pillantott a sötétzöldekre. – Az is biztos, hogy volt egyenesebb csapat – szólt a sárgákhoz, mire Máté visszatartotta az erőltetett nevetését. – Voltak, akiknél egyáltalán nem volt konflikus – szólt hirtelen ránk, és azonnal értettük a célzást, de nem reagálhattunk, mert Róbert nem várt egy másodpercet sem, már folytatta is. – Estek ki színesebb egyéniségek – pillantott a szürke csapatra, végül megállapodott a tekintete az arany társaságon. – És voltak, akik sok új barátot szereztek, mégis elbúcsúztunk tőlük – tűnődött el. – Nem az számít, miben vagytok jók, vagy mi az erősségetek. Azt eleve tudjátok, hiszen az igazgatótok azért küldött ide benneteket. Azért lettetek kiválasztva. Idejöttetek, mert valamiben ti vagytok a legjobbak. De itt, a versenyen, ahol mindenki valamiben a legjobb, végül már nem ez dönt. Egytől egyig kiváló eredményekkel rendelkeztek minden területen. Éppen ezért itt már nem ez dönt. Hiszen kinek lehet a legnagyobb esélye? A jó matekosnak? A gyors futónak? A nyelvtanosnak? Annak, aki izmos? Vagy annak, aki eszes? – kérdezte, egymás után nézve a versenyzőkre. – Nem – csóválta a fejét. – A döntőbe kerülésnél már nem számít, egyénileg miben vagytok jók. Az nem lenne igazságos. Mit adjunk nektek itt a vége előtt? Egy fejtörőt? Egy sportfeladatot? Miért tennénk ilyet? Most meg tudom mondani, ki mivel jutna tovább. Ez egy percig sem titok, ti is tisztában vagytok vele – nézett végig rajtunk. – És tudjátok, mit? Nem is számít. Mert az elmúlt két hét nem csak feladatokról szólt. Arról is, természetesen, ezért van itt előttem ez az öt csapat. Teljesítettétek, megoldottátok, csapatként működtetek, ami példás. Ezért már jár nektek az elismerés, tőlem, és a többi szervezőtől maximális elismerés illet mindannyiótokat – bólogatott. –

Azonban – tette hozzá gyorsan. – Az Iskolák Országos Versenyének volt, van, és mindig is lesz egy másik oldala, ami a megmérettetések mellett ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb. Mégpedig hogy miként töltöttétek azt a nem kevés időt, amikor nem volt feladat. Sikerült beilleszkednetek? Sikerült új barátokat és ismerősöket szereznetek? Ellenfélként vagy ellenségként tekintettetek a másikra? Elég nyitottak voltatok? És ami a legfontosabb: drukkol nektek valaki? Szorít értetek bárki, hogy ti nyerjétek meg? – kérdezte, mire bólintva vettem tudomásul, hogy bejött a tippem, és az következik, amire gondoltam. Mert ha nem a jelen lévő csapatokon múlik, hogy ki jut a döntőbe, akkor csak a kiesettek dönthetik el. Róbert szavai szép lassan mindenkinél célba értek, emiatt pedig az arany csapat kínosan fészkelődni kezdett a székeken, és egymásra nézve, némán beszélték meg, hogy mi történik, miközben Róbert folytatta: – A mai világban, ha csupán iskolákat akarnánk versenyeztetni, akkor online tesztekkel és beküldött videókkal letudnánk az egészet. Szavazna a közönség, nyerne az, akinek a legtöbb a lájkja, több embert tud mozgósítani, több kommentet vagy reakciót kap. Az IOV viszont éppen attól különbözik minden más versenytől, hogy itt a virtuális visszajelzés és vadidegenek szimpátiája, esetleg unszimpátiája helyett csak az számít, miként viselkedtetek a többiekkel a verseny alatt. Nem utólag, nem egy képen, nem egy megvágott videón. Hanem a valóságban. Itt, az elmúlt két hétben. Ezen a megítélésen pedig már nem változtathattok, nem szépíthetitek, úgy volt, ahogy volt, most pedig megtudjátok az eredményét… – hajolt oda az asztalra rakott tablethez, amit megnyomva a falon lévő kivetítőn megjelent egy videó. Mindannyian a megállított videót bámultuk, várva, hogy Róbert elindítsa. – Következzen tehát a legrelevánsabb vélemény arról, hogy ki döntőzzön. Jöjjenek az idei IOV-kiesettek, akik elmondják, kinek szurkolnak. Az a csapat, amelyik a legkevesebbszer vagy egyáltalán nem hallja a nevét, elbúcsúzik a versenytől – közölte Róbert, és mielőtt bárki reagálhatott volna,

elindította a felvételt. És valóban, függetlenül attól, hogy nem rajtunk múlott a továbbjutás, ez volt a legkeményebb feladat az összes közül. Az idegek pattanásig feszültek, mindenki egyenes háttal, merev izmokkal ült a széken, többen az asztal szélét szorították elfehéredett ujjakkal, úgy bámulták a videót. Én is óriási gombóccal a torkomban néztem a kivetítőt, holott tudtam, hogy ez megvan, nekünk lesz elég szavazatunk. Csak közben azt is tudtam, kiknek nem lesz. Elsőként a pink csapat jelent meg a felvételen, hiszen ők estek ki legelőször a versenyből. Istenem, de régnek tűnik. A négy személy rövid felvezető után bekiabálta, hogy „Hajrá, sárgák”, ezzel pedig Mátééknak meglett az első szimpátiavoksuk. De közel sem az utolsó. Ahogyan a kiesett csapatok egymást követték a vágóképeken, rájöttem, hogy a legtöbben Mátéék színét fogják mondani. Mert nekik, a verseny korai szakaszában búcsúzoknak fogalmuk sem volt arról, milyen ember Máté, és hogy a sárga csapat kémkedett és listát vezetett a versenyzőkről. Nekik a közös medencézések, poénkodások és bandázások maradtak meg, így a sárga csapat nagyon hamar és nagyon erősen elhúzott a mezőnytől. Mi az első szavazatunkat a barna csapattól kaptuk, Zsanettéktől, aki a lakótársunk volt. Az arány nagyjából úgy alakult, hogy egy szavazat a sárgáknak, egy pedig valaki másnak. A pirosaknak, a sötétzöldeknek vagy a szürkéknek. Az arany egyelőre nem kapott voksot. És fogalmam sem volt, hogy számíthatnak-e bárkitől. Szerettem volna hinni, hogy igen, de az eszem azt súgta, ennyi volt, kiesnek. A kivetítőn hirtelen a fekete csapat tagjai jelentek meg, és ahogy Kornélt megláttam, azonnal a torkomba ugrott a szívem. Nem feketében voltak, hanem mind a négyen a saját stílusuknak megfelelő, hétköznapi ruhákban jelentek meg a felvételen. Mosolygósak voltak és vidámak, egyedüli lányként Csenge állt középen világos színű nyári ruhában, mellette a jobb oldalon Kornél, a bal oldalán pedig Bence és Zoli. – Sziasztok, versenyzők! – integetett Csenge a kamerába. – Először is mindenkinek gratulálunk, hogy eddig eljutottatok! – kezdte. – Azt kérték tőlünk, hogy küldjünk egy videót, amiben elmondjuk, mi kinek drukkolunk, hátha a döntőbe juttatjuk a szavazatunkkal – hadarta vidáman, és körbenézett a fiúkra. –

A voksunk egyértelműen a… – akadt meg, és tettetve, hogy nem emlékszik rá, Kornélhoz fordult. – Kinek is drukkolunk? – Legyen a piros csapat – gondolkodott Kornél, mire fülig érő mosollyal figyeltem a videón, közben pedig olyan hevesen vert a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. – Így van – vigyorgott Csenge. – Hajrá, piros csapat! – kiabálta Bence és Zoli is. – Bernadett, Zsombi, Lóri! Nyerjétek meg – szólt Kornél, majd hozzátette: – És te is, Újvári Hanna. A megjegyzésére még az eddigieknél is szélesebbre húztam a mosolyomat, és boldogan lesütöttem a szemem, miközben a többiek vidáman biccentgettek felém, Lóri pedig még meg is bökött. A felvételen megint vágás következett, és a türkiz csapat adta le a szavazatát. A sötétzöldek kapták. Az utolsó kiesett világosbarna négyes pedig nekünk adta a voksát. Ezzel pedig vége volt, pillanatok alatt minden csapat elsorolta a videón, kinek drukkol, majd a leállított videót követően beállt a síri csend az étkezőben. A kiesett versenyzők néhány percre elfeledtették velünk, mi is történik éppen, megtöltötték élettel a termet, ott voltak velünk újra, és annyira jó volt őket látni. De csak egy felvétel volt, aminek vége szakadt, mi pedig ott találtuk újra magunkat, összesen húszan a versenyben, majd hirtelen felborult egy asztal, és óriási lármát csapva zökkentett ki mindenkit a bambulásból. Veronika döntötte fel, ahogy hevesen felpattant a helyéről. Őt követte a másik három arany csapattag is, és pillanatok alatt elszabadult a pokol. Mert miközben a sárgák elhúztak a szavazáson, másodikként mi kaptuk a legtöbb voksot, utánunk a sötétzöldek, majd pedig a szürkék, addig az arany csapatnak senki nem szurkolt a kiesettek közül. Vagyis kiestek a versenyből. Feladat teljesítése nélkül, megmérettetés nélkül, minden nélkül. Ezt pedig nem

hagyták szó nélkül. – Kérek mindenkit, hogy nyugodjon meg – tette fel a kezét Róbert döbbenten, amikor szembesült azzal, hogy itt asztalborogatás kezdődött. – Nem, nem és nem! – üvöltötte Dóri. – Nem eshetünk ki így, egy átkozott szimpátiaszavazás alapján!!! Mi vagyunk a legjobbak, mi vagyunk a tavalyi nyertesek, itt állunk a döntő kapujában, NEM EJTHETNEK KI MINKET AZOK, AKIK MÁR KIESTEK! – ordította olyan hevesen, hogy a nyála minden irányba fröcskölt. A közelében ülő Isti szó nélkül hagyta, csupán fintorogva beletörölte kézfejét a sötétzöld nadrágjába. Nem mert reagálni erre. – Sajnálom, arany csapat, a szabályok értelmében véget ért számotokra a verseny – kezdte Róbert türelmesen. – A nagy szart ért véget! – üvöltötte Veronika. – Nem estünk ki, nem volt feladat, nem vert el minket senki, nem végeztünk utolsóként semmiben! – Először is válogasd meg a szavaidat – kérte Róbert viszonylag nyugodtan, szemet hunyva a trágár stílus felett. – Másodszor pedig, de igen, pont az imént történt, hogy utolsóként végeztetek egy feladat során. – Ami nem ér, mert nem rajtunk múlt! – csapkodott Dóri, a halántékán kidagadó erekkel. – De igen. Csak és kizárólag rajtatok múlt. A ti viselkedésetek lenyomata az, hogy egyetlen kiesett csapat sem drukkol a győzelmetekért. A hazaúton gondolkodjatok el azon, mi lehet ennek az oka – közölte Róbert. – Nincs semmilyen hazaút! Megóvjuk az egészet, és itt maradunk döntőzni! – üvöltötte Veronika. – Persze, hogy nem mondtak minket, hiszen a kiesettek felét mi ejtettük ki! – Nem, ez nem igaz – ellenkezett Róbert azonnal. – A bent maradt csapatok közül mindenki ejtett ki másokat, mégis maradtak szimpatizánsaik.

– Ez a legnagyobb baromság az egész világon! Nem akarták a szervezők, hogy duplázzunk és a dicsőségfalra kerüljünk! – vádaskodott Dóri. – Nevetséges a feltételezés. Az IOV szervezőinek semmilyen érdekük nem fűződik ahhoz, ki nyer, vagy éppen ki esik ki. Ez egy verseny, ti pedig most alulmaradtatok – mondta a szemükbe, ami csak olaj volt a tűzre, mert ekkor már a két lány mellé az arany melegítőt viselő fiúk is beálltak hőbörögni. – Nem maradtunk alul, mert nem estünk ki! – üvöltötte torkaszakadtából Veronika. – Nem volt versenyfeladat, tehát nem eshettünk ki! – Az eddig kiesett versenyzők szavazatai alapján búcsúztok a versenytől. Kérlek, fogadjátok el a döntésüket, ne nehezítsétek a helyzetemet, és ne kelljen kivezetnem titeket. – A tavalyi versenyben nem volt ilyen! – kiabált Dóri. – Kedves arany csapat, nem először, de talán utoljára mondom el ez alatt a hosszú két hét alatt, amit együtt töltöttünk: ez nem a tavalyi verseny – sóhajtotta fáradtan a főszervező. – Ez akkor sem ér! Az ellenségeink szavazatán múlt, tényleg? Komolyan? Bravó! – meredt Róbertre Veronika elgyötörten, és úgy tűnt, elsőként ő fogta fel a csapatából, hogy itt a vége. – Talán ez volt az egyik legnagyobb probléma nálatok, ami aztán kihatott az egész ittlétetekre – tűnődött el Róbert. – Hogy másoknak itt ellenfelei voltak, nektek pedig ellenségeitek. – A francba ezzel az egésszel – toporzékolt Dóri. – Utálom ezt a szar versenyt. Gyűlölöm, ahogy van, mindent. – Idegesen lehúzta a melegítőfelsője cipzárját, majd levette, összegyűrte és eldobta. A többiek ugyanígy tettek, így Róbert lába előtt rövid időn belül négy arany melegítőfelső hevert. Mindenki néma csendben nézte, ahogyan az arany csapat fújtatva, mérgelődve és idegbegeten vár, hátha még van valami, hátha tudnak valamit javítani,

visszakerülhetnek a versenybe, vagy van bármi remény arra, hogy folytassák. De nem volt. Számukra már nem. – Soha, senki nem vert volna el minket feladaton! – tette fel a mutatóujját fenyegetően Gergő, aki végre szóhoz jutott a lányok mellett. Róbert az orrnyergét masszírozva fáradtan felsóhajtott. – Feladaton estetek ki. Ez is egy feladat volt – ismételgette, hátha végre célba ér a mondandója. – Esélyünk sem volt, minket mindenki utált itt – fröcsögte Dóri, nem hagyva abba a lázongást. – Arany csapat, kezd elfogyni a türelmem – emelte fel a hangját Róbert. – Ez egy kéthetes verseny, ahol naponta találkozhattatok kötelező feladatokkal, a többi időben pedig rajtatok múlt, hogy mit tesztek. Bármit csinálhattatok volna. Egy élménytáborban voltatok tizenöt másik iskola diákjaival. Focipályával, medencével, pingpongasztallal, szabadtéri konditeremmel, egy egész raktárnyi játékkal, és még sorolhatnám. Semmiben nem vettétek ki a részeteket, bezárkóztatok a mosókonyhába, különcködtetek, kihúzók lettetek, ellenségeskedtetek, ennek pedig az az eredménye, hogy hiába végeztétek el legjobb tudásotok szerint a kapott feladatokat, végül az egyetlen megmérettetésen, ahol a szimpátián múlt a bent maradásotok, csúfosan megbuktatok. Egyetlen kiesett csapat sem mondott titeket. Két hét alatt egyetlen társasággal sem sikerült minimális kapcsolatot sem kialakítanotok vagy rokonszenvessé válni számukra. Esett ki itt csapat, mert nem voltak elég gyorsak. Estek ki azért, mert nem gondolkodtak elég logikusan. Olyantól is búcsúztunk, aki nem bizonyult elég kitartónak. Ti pedig nem szereztetek támogatókat. Pedig az is kell a győzelemhez. Sajnálom. Véget ért számotokra a verseny. Pakoljatok össze, és vár a buszotok – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, mire az arany csapat úgy tűnik, megértette. Róbert szavai beértek, a tavalyi nyertes csapat elhűlve, pislogás nélkül meredt

a főszervezőre, majd egyszerűen megfordultak, és szó nélkül kivonultak a teremből. Vagy azért nem borogattak és törtek-zúztak tovább, mert tudták, már nincs mit tenni, ez végleg eldőlt, vagy azért, mert ők maguk is belátták, hogy a főszervező minden szava igaz, és utólag tudták, csinálhatták volna másképp is. De teljesen mindegy, a tényeken már nem változtatott semmi. Kiesett a legesélyesebbnek tartott arany csapat. Búcsúztak a tavalyi győztesek. Az arany csapat után becsapódó ajtó hangját döbbent csend követte, majd hirtelen ráébredtünk, hogy a kiesésükkel megvan a végső négyes, a döntő tizenhat résztvevője. A sárga, a sötétzöld, a szürke és a piros csapat. Szinte egyszerre ocsúdott fel mindenki, és ahogyan várható volt, az arany csapat kiesését senki sem siratta meg, sőt nagyjából egy másodperc alatt lett túl mindenki rajta, és azonnal hangos ováció és örömködés vette kezdetét a csapatokon belül. Miután összeölelkeztünk Lórival, Zsombival és Bernadetttel, és mosolyogva intettem egyet a sötétzöldeknek is, akik egyszerűen nem hitték el, hogy ott vannak a legjobb négyben, és hangosan röhögve ordítoztak egymásnak, hogy „a végén még megnyerjük az egészet, akkora mákunk van”, hirtelen elhatározással az ajtó felé indultam. Róbert ezt azonnal meglátta, és utánam kiabált, át az egész termen, mire mindenki észrevette, hogy éppen menni készültem. – Hová indulsz? – kérdezte a főszervező. – Öhm – köhintettem. – Az arany csapattól szerettem volna elbúcsúzni – feleltem halkan, fürkésző tekintetektől kísérve. – Gondoltam… Elköszönök – magyarázkodtam, zavaromban pedig a fülem mögé tűrtem egy hajtincset. – Ez nagyon dicséretes, de sajnos nem lesz rá lehetőséged – mondta Róbert, mire újra mindenki elhallgatott. – Miért nem? – érdeklődtem csodálkozva, mert eddig mindenkitől el lehetett

köszönni. – Mert ugyan kiderült, hogy ki esett ki a feladaton, azonban lenne itt még valami kihirdetnivaló – szólt hangosan, mire összehúzott szemöldökkel lépkedtem vissza az asztalunk felé, feszülten várva, hogy Róbert folytassa. – Az arany csapat egyetlen szavazatot sem szerzett, így elbúcsúzott az IOV-tól – mondta hangosan. – Viszont van egy csapat, akire a legtöbb voks érkezett. Így szeretném megragadni az alkalmat, és ismertetni a sárga csapat jutalmát – mondta, mire a sárgákon kívül mindenki összerezzent. Mert valamennyien tudtuk, hogy ez semmit jót nem jelenthet. – Sárga csapat – fordult feléjük Róbert. – Először is, gratulálok, a kiesett versenyzők véleménye alapján nektek szurkolnak a legtöbben – kezdte, Mátéék pedig nagyképűen és elégedetten bólintottak, abszolút nem foglalkozva azzal, hogy a velük szemben álló három csapat ezt összehúzott szemmel, kétkedve veszi tudomásul. Mindannyian pontosan tudtuk, köztük a sárga csapat is, hogy azért nyerhették a szimpátiaszavazást, mert végig megvezették a kiejtett versenyzőket, akik végül úgy búcsúztak a versenytől, hogy ez nem derült ki számukra. Ez azonban látszólag egyáltalán nem érdekelte a sárga csapatot, ahogy az sem, ahogy Róbert ismerteti a jutalmukat, lepergett róluk minden kötelező dicséret és körítés, csak álltak ott feszülten, és várták, hogy megkapják a jogtanul elnyert díjukat. Róbert, látva, hogy a szavai süket fülekre találnak, rövidebbre fogta a mondandóját, és hamar a lényegre tért. – Az elért szavazatszámotok alapján elsőként végeztetek, kvázi megnyertétek a szimpátiaszavazást, így jutalmat kaptok. Ami pedig nem más, mint egy büntetés – mondta. A szavai hallatán mindenki meglepetten nézett össze, mert erre nem számítottunk. – Igen! – szisszentek fel visszatartott röhögéssel a sötétzöldek, miközben a sárgák hőbörögve fordultak a főszervezőhöz.

– Micsoda? Nyerünk, és mi kapunk büntetést? – háborodott fel Timi. – Nem, nem ti kapjátok – rázta meg a fejét Róbert, amitől ismét elcsendesedett az egész étkező. – A ti kezetekben van, hogy ki kap büntetést, vagy kap-e valaki – magyarázta, és ez már sokkal jobban tetszett a sárga csapatnak. Máté eszelős vigyorra húzta a száját, és fenyegető tekintettel nézett végig a bent maradt három csapaton, akik közül minden versenyző leesett állal, riadtan nézett maga elé. Mert Máté haragjától mindenki tartott. Nem is ok nélkül. Azonban a három szín közül csak egynek kellett igazán félnie. Nekünk, a pirosaknak. – A nyereményetek a következő – köszörülte meg a torkát Róbert, és a sárga csapathoz fordult. – Választhattok a három opcióból. Első lehetőség: Egy általatok kiválasztott csapatot a döntőig a faházukba száműztök, ahonnan nem jöhetnek ki, még az étkezések idejére sem, és nem kommunikálhatnak másokkal. – Nem rossz – biccentett Máté, és vigyorogva összenézett a többiekkel. – Ó a francba, nekünk végünk van – suttogta Zsombi összeszorított szájjal. – A második lehetőség – folytatta Róbert. – Egy általatok kiválasztott csapat tagjait megfosztjátok valamilyen személyes tárgytól a verseny végéig, és csak a hazainduláskor kapják vissza tőletek – mondta. – A telefonok! Elvehetjük a telefonokat! – közölte izgatottan Míra a csapattársaira nézve. – Psszt – szólt rá Máté gorombán. – És mi a harmadik? – kérdezte Róberttól a lényegre térve. – A harmadik lehetőség, hogy nem éltek a büntetés kiosztásával. – Ennyi? – szaladt össze Máté szemöldöke.

– Igen, ez is egy opció – biccentett Róbert. – Amit vessünk is el gyorsan – mosolygott Máté. – Elvégre – pillantott a csapatokra elgondolkodva – a nyeremény azért nyeremény, hogy éljünk vele, nem? – kérdezte. – Persze, Máté, a te eltorzult, fertő világodban ez pontosan így van – dünnyögte Bernadett. – Tehát jól értem, hogy a sárga csapat élni kíván a büntetés kiosztásával? – kérdezte tőlük Róbert. – Erősítsétek meg! – Máté, figyelj csak – bökdöste meg a karját Marci, a sárgák nyelvtanosa, de mielőtt bármit mondhatott volna, Máté döntött. Mindannyiuk helyett. – Igen, megerősítjük – közölte. – Rendben – bólintott Róbert, és esze ágában sem volt eltitkolni a valódi gondolatait, az arckifejezése pontosan elárulta, miként vélekedik a döntésről. – Akkor egy percetek van közölni velünk, hogy melyik csapatot büntetitek meg, és mivel. A faházukba zárjátok őket, vagy elvesztek tőlük valamit? Óra indul – köhintette, mire a sárga csapat tagjai valamennyien Mátéra néztek. – Jó. Biztos, hogy a pirosak lesznek – vágta rá azonnal, gondolkodás nélkül. – Micsoda meglepetés – húztam kínos mosolyra a számat. – Értem. Tehát a piros csapatot büntetitek – ismételte meg Róbert. – Indokoljátok meg, kérlek. – Egyszerű – vonta meg a vállát Máté. – Az arany csapat kiesésével ők a legerősebbek, nem árt nekik egy kis bünti, hogy megtörjenek – töprengett

hangosan. – Szóval beismered, hogy félsz tőlünk – röhögte el magát Bernadett. – Nem. Nem félek. Csak nyerni akarok – közölte egyszerűen. – Megérdemelt eredmény lesz, mindenki tudja – forgatta a szemét Zsombi, mire Máté befeszült, de mielőtt bármit reagálhatott volna, Róbert közbeszólt. – Sárga csapat, még fél percetek van, hogy eldöntsétek, melyik büntetést kapja a piros csapat a két lehetséges alternatíva közül. Ekkor a sárga csapat diskurálni kezdett, de a síri csendben nem tudtak elég diszkrétek lenni, így minden szavukat tökéletesen hallottuk. – Vegyük el a telefonjukat, az nagy kiszúrás – ismételgette Míra, aki úgy tűnt, teljesen rákattant arra, hogy elszedjék tőlünk a mobilokat. – Nem jó – ingatta a fejét Máté. – A sötétzöldek vidáman kölcsönadják nekik a sajátjukat. Semmit sem érünk el vele. Valami jobb kell… – morfondírozott. – Akkor… mi lesz? Elzárjuk őket? – riadt meg Marci, és tisztán látszott rajta, hogy ő ezt nem nagyon akarja. – Az nem túl durva? – kérdezte Míra. – Itt vagyunk a végén, az utolsó este jön, ha nem jöhetnek ki a faházból, az őrült nagy szívás. – Ez szerintem is erős lenne – értett egyet Marci, és látszott rajta, hogy ezt ő is soknak tartja. – Egyáltalán nem erős. Miért kapnánk ilyen lehetőséget, ha nem élünk vele? –

kérdezte unottan, megelégelve, hogy a csapattársai visszakozni kezdtek. – Hadd gondolkodjak – motyogta magában. – A faházakban nincs térerő, szóval ott nem tudnak netezni, sem telefonálni – vakargatta az állát Máté, majd elgondolkodva végignézett rajtunk. Álltam a tekintetét, egy pillanatra sem néztem félre vagy kaptam el a szemem, mert azt akartam, hogy tudja, bármit is oszt ki ránk, állunk elébe, nem tud velünk kiszúrni, mert annál erősebbek vagyunk. – Nem, nem jó – kapta le rólam a szemét. – Nem büntetés nekik, holnap reggelig kibírják, nem telefonálnak, nem neteznek, ellesznek a faházukban – mondta, miközben megnyalta kicserepesedett ajkát. – Akkor hagyjuk a fenébe, ne kapjanak semmit – szóltak a sárgák Máténak, egyértelműen jelezve, hogy ők ebből inkább visszatáncolnának. – Sárga csapat, letelt az idő, halljam a döntéseteket – kérte számon őket Róbert. – Rendben. Köszönjük, de végül inkább úgy döntöttünk, mégsem élnénk a… – kezdte Marci a többiek bólogatása közepette, amikor is Máté hirtelen odanyúlva befogta a száját, és idegesen röhögve megrázta a fejét. – Csak viccelt, mondom én, hogy mit szeretnénk – vette át a szót, és leengedte a kezét Marci szája elől, aki lemondóan megrázta a fejét, és csendben maradt. – Akkor… Halljuk, mit szeretnétek? – figyelt rá Róbert. – Vagy inkább… Mit szeretnél? – javította ki magát, felmérve a helyzetet. Máté erőltetetten felnevetett, és felénk pillantott, én pedig ugyan az utolsó pillanatban észbe kaptam, és megszakítottam a rutinos mozdulatsoromat, de már mindegy volt. – Személyes tárgyat vennénk el a piros csapattól a verseny végéig – közölte, én pedig szorosan lehunytam a szemem.

– És mi lenne az? – kérdezte Róbert. A többiek már elkezdték előszedni a zsebükből a telefonokat, azt gondolva, hogy a sárgák elkérik, amikor Máté válaszolt. – Kérjük az összes ékszert, amit hordanak – mondta, és én a szememet lehunyva újra a karkötőmhöz nyúltam, miközben összeszorult a mellkasom. – Mi? Ékszereket? Nincs is rajtunk, ennek semmi értelme… – kapkodta a fejét Bernadett, amikor is megállapodott a tekintete rajtam, és azonnal rájött, hogy ez kizárólag nekem szólt. – Ó, te rohadék! – háborodott fel elkerekedett szemmel. – Ne csináld már, ember, észnél vagy? Tudod nagyon jól, hogy mi a pálya ezzel a sztorival – tiltakozott Lóri is. – Ne vedd el tőle! – Máté, nem túlzás ez? – suttogta Marci rosszalló hangon. – Kuss, ez így lesz jó – förmedt rá eltökélten Máté, a tenyerét tartva felénk. – Biztos vagy a döntésedben? – kérdezte Róbert. – Igen. Biztos – húzta ki magát Máté. – Most mi van, ezek csak cuccok, nagyobb szívatás lett volna elzárni őket… – forgatta a fejét röhögve. – Egy igazi görény vagy. Nesze, itt a fülbevalóm – tépte ki Bernadett idegesen a füléből az ékszert, és a fiú kezébe nyomta. – Kösz. Többiek? – fordult körbe elégedett vigyorral. – Nekem nincs semmim – motyogta Zsombi. – Itt az órám – rángatta le magáról Lóri. – Vigyázzál rá, drágának tűnik. Oké, igazából hamisítvány, de jóféle, nem látszik rajta – tette hozzá, átadva a majdnem márkás karóráját. Máté elvette tőle, a homlokát ráncolva megnézte, aztán a vállát vonogatva fordult hozzám.

– Hanna? – nyújtotta a kezét felém, mire üveges tekintettel néztem rá. – Add ide az ékszereket. A szabály az szabály. Te sem vagy kivétel alóla – magyarázta, nekem pedig egyre szaporábban vert a szívem. – Hanna, ha gond, akkor szard le az egészet, ne add oda, pakolunk, és megyünk haza a halálba innen – súgta a mellettem ülő Lóri a fülembe. – Egyetértek – bólintott Bernadett. – Nem kell odaadnod. Ha kell, inkább feladom az egész versenyt, minthogy némán végignézzem, ahogy megaláznak. Ennyit nem ér ez az egész. Ennyit semmi nem ér – hadarta idegesen. – Én is feladom a versenyt, ez túl messzire megy, nincs gyomrom hozzá – csatlakozott Zsombi. – Valami baj van? – kérdezte tőlünk Róbert. – Igen. Úgy döntöttünk, hogy nem adjuk oda Hanna karkötőjét – húzta ki magát Bernadett. – Nos… A szabályok értelmében nincs ilyen lehetőségetek, csak akkor, ha ezzel a döntéssel be is fejezitek a versenyt. Róbert bejelentésére a szürke és a sötétzöld csapat elkerekedett szemmel figyelte a történéseket, és a sárga csapat azon tagjai, akikbe szorult még némi emberség, tehát Mátén kívül mindhárman, a fejüket rázva fejezték ki nemtetszésüket. – Vicceltek, ugye? – röhögött fel Máté jóízűen. – Mit játsszátok a mártírt néhány csecsebecse miatt? Holnap visszakapjátok. – Tudod, hogy ez nem csecsebecse, tudod nagyon jól, hogy mit jelent az a karkötő, azért kéred pont ezt! Mert tudtad előre, hogy inkább feladjuk, minthogy levetessük Hannáról! – bökött rá fenyegetően a mutatóujjával Bernadett.

– Máté, hallod, szívd vissza az egészet, ne osszunk ki büntetést, itt állunk a döntő előtt, ne adják fel emiatt – szólt rá Marci. – Most nehogy már én legyek szar arcnak beállítva! Kaptunk egy jutalmat, ami valakinek a büntetése. Nem zártam őket faházba, nem vettem el a mobilokat, nem csináltam semmit, csak pár szaros bizsut kértem poénból, és emiatt megy itt a dráma. – Az, amit te szaros bizsunak hívsz, az anyjáé volt, te istenbarma! – ordított rá Lóri, a szavai pedig a csontomig hatoltak, megmerevedtem tőle, és kábán meredtem magam elé, miközben tompán hallottam, hogy a vitába beszállt a sötétzöld csapat, majd végül a szürkék is hangot adtak felháborodásuknak. Róbert folyamatosan azt ismételgette, megpróbálva túlüvölteni a hangzavart, hogy a szabályok értelmében visszavonásig kötelességünk teljesíteni Máté kérését, akinek azonban esze ágában sem volt visszavonni, hiába esett neki akkor már a saját csapata is. Tudta, hogy a karkötővel kiveri nálam a biztosítékot, tudta, hogy ettől a témától teljesen szétesek, és előbb adom fel az IOV-ot, mint hogy levegyem a csuklómról. Ott álltam, a morális vitává fajult óriási veszekedés kellős közepén szerencsétlenül, leblokkolva, és kicsit talán rémülten is, és miközben körülöttem mindenki a saját igazát fújta, megpróbáltam megkeresni a sajátomat. A karkötőmet forgatva a csuklóm körül lehunytam a szemem, és hirtelen láttam magam előtt anyut, ahogyan ezt viseli. Láttam őt, amikor a karkötőre gondoltam, vagy csak megforgattam a csuklómon, akkor mindig újra láttam anyut, mintha valami varázsereje lenne az ékszernek, csak megfogtam, és ha erősen koncentráltam, akkor újra ott volt, újra velem volt, láthattam, szinte éreztem, de… De nem a karkötő miatt. Nincs varázsereje, nem több egy egyszerű ékszernél, csak beleképzeltem valamit, amit nagyon akartam, így ruháztam fel szinte természetfeletti képességgel én, a teljesen szkeptikus, mert hinni akartam a csodában, hinni akartam bármiben, ami visszahozza anyut, ha csak pillanatokra is, de visszahozza őt nekem. De nem a karkötő volt az, hanem a saját kontrollált emlékeim, amit ráfogtam erre az ékszerre, mint egy csodalámpára; ha szükségét éreztem, előhívtam belőle, mert így könnyebb

volt nekem, miközben az agyam egy rejtett zugában pontosan tudtam, maximálisan tisztában voltam azzal, hogy ez nem így működik, mert felvehetem én anyu összes ruháját, hordhatom az ékszereit, használhatom a parfümjét, és hallgathatom a kedvenc zenéjét, ő akkor sincs többé, és ha ő nincs, akkor ez a karkötő csak egy ékszer, aminek valaha volt egy eredeti tulajdonosa, aki már nincs. Nem az ékszerben volt ő, hanem bennem, az emlékeimben, minden pillanatban és minden másodpercben, és teljesen feleslegesen viselkedtem hisztérikusan a karkötő levételétől, anyu nem akkor hal meg, ha leveszem az ékszert a csuklómról, hanem egy éve halt meg. Istenem. Egy éve meghalt. Könnyes szemmel, a fejemet rázva vettem le a csuklómról a karkötőt, majd hozzátettem a másik kezemről lerángatott darabot, amit Kornél hagyott itt nekem, mert az is ékszernek számít, és a többiek üvöltözése közepette Mátéhoz léptem szinte észrevétlenül, és amikor felé nyújtottam a karomat, egyszerre hallgatott el mindenki. Egy pillanat alatt beállt a néma csend az étkezőben, és minden szempár rám szegeződött. – Tessék – mondtam halkan, a szavaim mégis visszhangzottak a teremben. – Itt van, vedd el – néztem mélyen a szemébe. Máté meglepettnek tűnt, a többi csapattársa pedig elkapta a tekintetét, igyekezve, hogy bármerre nézzenek zavarukban, csak rám ne kelljen. – Nem adod fel, mi? – vigyorgott Máté, felfogva, hogy ezúttal sem fogott ki rajtam. – Nem – közöltem egyszerűen. – Na, szuper, akkor végül csak döntőzünk… – vette át a karkötőket. – A végén visszakapod. Vigyázni fogok rá, ígérem – közölte hanyagul, mire megráztam a fejem. – Menj a pokolba! – mondtam, és sarkon fordulva kimentem. 16.

– Jól vagy? – kérdezte Bernadett a faházunkban állva, miközben én az ágyamban feküdtem, és a plafont bámultam. – Persze – biccentettem, megpróbálva hitelesnek tűnni, és tovább néztem a kis faház deszkáit. – Szeretnéd, hogy itt maradjak veled? Vagy inkább egyedül lennél? – faggatott, és láttam rajta, hogy igyekszik a kedvemben járni, amiért szó nélkül odaadtam Máténak anyu karkötőjét, és nem adtam fel a versenyt, holott mindhárom csapattársam kész volt megtenni értem. Komótosan Bernadett felé fordítottam a fejem, és úgy döntöttem, inkább megszabadítom magamtól, mert bárhol máshol jobb lesz neki, mint velem. – Ha nem bánod, szívesen lennék egyedül – füllentettem, holott nekem teljesen mindegy volt. De gondoltam, neki talán annyira nem. – Oké, megértem. Ha bármi kell, akkor szólj nyugodtan – sóhajtotta, majd mielőtt kiment volna a faházból, hozzátette: – Kösz, Hanna. Tudjuk, hogy óriási áldozat volt ez tőled… – Semmiség – legyintettem, és visszadugtam a fülembe a fülhallgatót, jelezve, hogy nem szeretnék erről tovább témázni. Bernadett vette a célzást. – Akkor… Majd ha van kedved, gyere az étkezőbe. Kocsis szó szerint megbolondult attól, hogy döntőben vagyunk, teleszórta az oldalait BREAKING kiírással, és mindjárt sajtótájékoztatót tart az Instáján. Jelentsen ez bármit is… – Rendben, később megnézem – biccentettem mosolyt erőltetve az arcomra. Bernadett kiment a faházból, én pedig ott maradtam egyedül, az ágyamon fekve, Kornél lementett zenelejátszási listájával, és néma csendben bámultam a plafont, megállás nélkül a csupasz csuklómat szorongatva, a hiányérzettől teljesen összeroppanva. És nem, nem a karkötő hiányzott.

A szememet lehunyva próbáltam nem gondolni semmire, de ez lehetetlennek tűnt, a gondolataim ide-oda cikáztak, ugráltak múltban és jelenben, boldog és boldogtalan időszakban, kavarogtak bennem az emlékek, jók is, rosszak is, én pedig csak feküdtem lehunyt szemmel az IOV tizenharmadik napjának délutánján, mindenfélére gondolva, majd szorosabban lecsukva a szemem ökölbe szorított kézzel kényszerítettem magam oda, ahol még nem jártam azóta, hogy megtörtént. Mert még soha nem volt hozzá elég bátorságom. De tudtam, egyszer szembe kell néznem vele. Vagyis inkább magammal. És tudtam, csak most leszek képes rá, amíg távol vagyok otthonról, távol attól a helytől, ahonnan elmenekültem, mert holnap visszatérek oda, holnap hazamegyek, és ott, ahol anyut mindenhol érzem, ott, ahol megállt az idő, ott nem biztos, hogy képes lennék rá. Ez volt az utolsó lehetőségem, ezért bármennyire is fájt, bármilyen pokoli fájdalmat is éreztem, meg kellett tennem, vissza kellett emlékeznem arra, amikor elkövettem életem legnagyobb hibáját. Másfél éve történt, mégis tisztán emlékeztem mindenre, még az illatokra is, és arra, ahogyan a szobámban ültem a laptopom előtt, a fejemen a gamer fejhallgatómmal, ki tudja már, mióta. – Hanna – nyitott be anyu a szobámba, mire elszakítottam a tekintetem a géptől, és egy pillanatra felé néztem. – Igen? – kérdeztem. – Apád sokáig bent marad az egyetemen, nekem pedig el kell mennem – mondta, miközben felvette a kabátját. – Ööö. Oké – feleltem, és visszafordultam a laptopomhoz. – Nem tudom, mikor jövök – tette hozzá. – Mmm. Oké – biccentettem, és mivel elhibáztam a játékot, idegesen megráztam a fejem.