Emlékezz rám

– Már hárman is neveztek – mutatta Lóri az Instáján. – Jé, tényleg – bámult Bernadett meglepetten. – Az például milyen jól sikerült. – Igen, nagyon ügyes – biccentett Zsombi is. – Mutasd – kértem el Lóri telefonját, és a kezembe véve a rólunk készült, meglepően élethű rajzot tanulmányoztam, megpróbálva felfogni, hogy egyáltalán miért rajzol le minket valaki, amikor is Lóri telefonja üzenetet jelzett. Nem akartam megnézni, természetesen azonnal visszaadtam, de mivel éppen az én kezemben volt, nekem jelent meg a szalagértesítés. – Öhm, Lóri. Üzenet – nyomtam a kezébe azonnal a telefont. – Köszi – biccentett, aztán leolvasva a feladót, fürkészve nézett rám. – Láttad? – Ühüm – kanalaztam bele a joghurtomba. – Bocsi – húztam el a számat. – Semmi gond. Egy dögös csaj, akivel kavarok egy ideje – mesélte. – Képet küldött. Akarjátok látni? – Kösz, én láttam – forgattam a szemem. – Én kihagyom – intett Bernadett. – Muti – hajolt oda Zsombi, de Lóri elkapta a telefonját. – Hány éves is vagy, Zsombika? – szívatta, mire a kilencedikes azonnal elvörösödött. – Csak hülyülök, ne dőlj be, tessék, itt van – adta oda neki a telefonját röhögve. Zsombi a fotóra pillantott, majd tátva maradt a szája. – Hú, de izmos nő – állapította meg döbbenten.

– Fitneszbajnok – biccentett Lóri elismerően. – Nem semmi. Visszaküldök neki egy képet. Segít valaki választani? – Attól függ – húzta össze a szemét Bernadett. – Ruhás képekről beszélünk, ugye? – Beszélhetünk olyanról is – vigyorgott Lóri. – Na, itt vannak a teremben készült gyúrós szelfijeim. Válasszunk egyet, ami szerintetek imponáló – lapozgatta a galériáját Lóri, és úgy tűnt, kollektív programot csinál abból, hogy képet küldjön egy lánynak. Amíg Zsombi és Bernadett Lórinak segítettek, én megnéztem a további értesítéseimet, és örömmel láttam, hogy Csenge írt nekem. Az üzenetét elolvasva, amiben arról írt, hogy borzasztóan hiányzik neki a verseny meg mi is, gyorsan válaszoltam, aztán hirtelen a kijelzőmön megjelent a nagyi videóhívása. – Szia, nagyi – intettem. – Hű, de gyorsan felvetted – hajolt közelebb csodálkozva a kijelzőhöz. – Csak mert amúgy is a kezemben volt a telefonom – feleltem. – Éppen reggelizünk. – Jó étvágyat – mondta. – Köszönöm. – Szóval reggelizel és telefonozol közben – biccentett elismerően. – Végre. Mint bármilyen más idegesítő tizenéves. Büszke vagyok rád – vigyorgott. – Apropó. Mi van a kajakosoddal? – Kornéllal? – kérdeztem. – Miért, van több kajakosod is? – kérdezett vissza gyanakodva, mire felnevettem.

– Nem, dehogy. De miért, mi van vele? – Hát épp ez az. Semmi. Semmi nincs vele – fakadt ki. – Nagyi, Kornél edzésen van, de… miért kérdezgetsz róla? – Miért, miért? – forgatta a szemét. – Mert ő kiesett, hazament, te a Bükkben vagy még, nem tudni rólatok semmit, sehol egy poszt, egy story… Nincs semmi az oldalán. – Ó, te jó ég – sütöttem le a szemem, amikor rájöttem, hogy a nagyi hiányolja a közös híreket rólunk. Vagy bármilyen híreket. – Nagyi, kérlek, hagyd Kornél profilját, nem posztol sokat, ha megnézed, a verseny előtt sem tette napi szinten – tartottam vissza a nevetésem. – Hát de… – kezdett volna érvelni, de viszonylag hamar megakadt. – Mi az, hogy nem posztol sokat? Miért nem? Hazaért már, állandó térerő és korlátlan mobilnet áll rendelkezésére. Hol vannak a storyk? Hol vannak az új képek? – Sehol? – kérdeztem mosolyogva. – Hát én ezt nem értem. Minek követem akkor? – háborgott. – Jó kérdés, ne tedd – ráztam a fejem röhögve, de a nagyi elengedte a füle mellett a tanácsomat. – El kell, hogy mondjam, unalmas tagot választottál magadnak – sóhajtotta. – Köszönöm, ezt átadom neki, örülni fog. – Ne szemtelenkedj, tudod, hogy értem. – Nagyi, tényleg sajnálom, hogy Kornél nem posztol annyit, amennyit vársz tőle – közöltem furán. – De… Van ilyen. Én sem posztolok. – Tudom. Ki is követlek hamarosan.

– Mi? – nevettem fel hangosan. – Azt nem teheted. – Miért nem? – Mert az unokád vagyok – kerekedett el a szemem. – Nem kizáró ok – mondta vigyorogva. – Hát jó – sóhajtottam egy nagyot, mire a nagyi arca megenyhült. – Tudod, hogy nem követlek ki – szólt szomorúan. – Csak úgy örülnék neki, ha többet látnálak. – Akármikor láthatsz – néztem rá a kamerán keresztül értetlenül. – Ha többet látnálak élni – egészítette ki a mondandóját, én pedig rögtön megértettem, hogy ezt mire érti. – Ha ez be is következik, talán, majd egyszer… Azt nem a neten teszem majd. Ezúttal inkább megélem – tűnődtem el a telefonom felett a többiekre pillantva, akik mind a saját készüléküket nyomkodták, és úgy tettek, mintha nem figyelnének, de természetesen minden szavamat hallották. – Szép gondolat – bólintott a nagyi. – És nagyon okos. – Köszönöm. – De azért… – tette hozzá. – Gondolhatnál szegény nagyanyádra is, akinek összesen annyi szórakozása maradt az életben, hogy várja a friss képeket az Instagramon és a Facebookon – dramatizálta túl a helyzetet. – Nem! Nem, ezt nem! Nem zsarolhatsz ki belőlem semmit! – nevettem el magam. – De úgy szeretek lájkolni! – közölte. – Akkor lájkold az ismerőseidet – tanácsoltam.

– Az ismerőseimet? Az én koromban? Vagy halottak, vagy készülnek meghalni – magyarázta, mire az egész asztalunk felröhögött. Hiába csináltak úgy, mintha nem figyelnének, Bernadett, Lóri és Zsombi a telefonjukba merülve rázkódó vállal nevettek a hallottakon. – A többiek üdvözölnek – mondtam a nagyinak, és körbefordítottam a telefonomat, hogy a Szirtes csapata köszönhessen, mire mind a hárman vidáman integettek neki. A következő pillanatban viszont az ajtó felé kaptam a kamerát, ahogyan hirtelen odafordultam, mert az étkezőbe belépve az összes szervező egyszerre érkezett meg, és felszólítottak mindenkit. – Gyerünk, minden csapat álljon fel, és menjen ki! – kiáltotta Róbert. – Jézusmária! – kiáltotta nagyi a telefonba, aki véletlenül szemtanúja volt a következő feladat előtti pillanatoknak. Gyorsan magam felé fordítottam a telefont. – Hanna, mi a jóisten történik ott? Biztos, hogy egy iskolai táborban vagy? – Nagyi! Pszt! Halkabban – csitítottam visszatartott nevetéssel, és suttogva folytattam. – Semmi baj, feladatra kell mennünk. – Hát én azt értem, de muszáj ezt egy kivégzőosztaggal megüzenni? – kerekedett el a szeme. – Te jó ég, még én is megijedtem. – Nem, nem, nincs semmi baj, ez ilyen, ettől izgalmas – nyugtattam megállás nélkül, miközben szapora pulzussal, kissé remegve tudatosult bennem, hogy most jött el a következő megmérettetés ideje. Pont most, és egy percet sem kaptunk időnyerés gyanánt. Mennünk kellett. A többi csapat már kiment az ajtón, csak ránk vártak a szervezők. Merthogy én még telefonáltam. – Nagyi, kérlek, üzenj apunak, hogy feladaton vagyunk, mert ma még nem is beszéltünk, és ha megtennéd, hogy esetleg Kornélra is ráírsz… – Ezer örömmel – vigyorodott el. – Oké, de csak annyit írj neki, hogy váratlanul feladatot kaptunk, és lehet,

hogy elhúzódik. Mással ne inzultáld, kérlek. – Én? Dehogy. Azonnal hívom – vigyorgott. – Ne hívd, üzenj… Még edzésen van – próbálkoztam, de tudtam, teljesen felesleges, a nagyi videóhívást fog indítani, és délig próbálkozik majd. Hát, ezek után csak remélhetem, hogy a feladat végén még lesz az életemben egy Kornél. – Gyerünk, gyerünk, piros csapat, ketyeg az óra! – kiáltott ránk Róbert. – Telefonokat lerakni, indulás! – pillantott rám és Zsombira, mert mi ketten még telefonoztunk. Zsombi éppen Kocsisnak üzente meg, hogy váratlanul feladatra kell mennünk. – Nagyi, mennem kell – kezdtem sietősen elköszönni, miközben felkászálódtam az asztaltól. – Igen, igen, hallottam, hogy az egyik halálosztó szólított benneteket – rázta meg a fejét nemtetszően. – Később hívlak, szeretlek – nyomtam ki a videóhívást. – Itt vagyok, elnézést, mehetünk – néztem a többiekre, és éreztem, hogy összeugrott a gyomrom. – Semmi gond. Imádom a nagyidat – nevetett Bernadett. – Igen, ő… Ő olyan, akit csak imádni lehet – mosolyodtam el halványan, és az ajtó felé siettem. – Egyébként tudunk valamit? Bármit? – Se boríték, se kiválasztott versenyző a csapatokból, semmi – idegeskedett Zsombi. – Óriási – léptem ki a napsütésbe, letoltam az orromra a napszemüveget, majd a sötét lencséken át néztem az étkező előtt ácsorgó csapatokat. Senki nem tudott semmit. 10.

A kapuhoz érve Titanilla tanárnő a többi csapat mellett várakozott, akik már mind ott ácsorogtak, indulásra készen. Mi érkeztünk utolsóként, így másra nem is volt idő, csak köszöntünk a tanárnőnek, szóltunk neki, hogy az étkezőben az asztalunkon hagytuk a telefonjainkat, és már nyílt is a kapu, Róbert vezetésével pedig elindultak a csapatok. – Csak ügyesen, meg minden ilyesmi – intett utánunk Titanilla, ahogy elhaladtunk mellette, majd mikor kiléptünk a főkapun a délelőtti napsütésbe, visszanéztem a vállam felett. A tanárnő már ott sem volt, valószínű, hogy letudva a kötelező köröket ment is medencézni, kihasználva a kihalt élménytábor adta lehetőséget, én pedig izgatottan néztem vissza a kapun át a fapadokra és -asztalokra, oda, ahová első nap megérkeztünk, és a csapatok színek szerint rendeződve várták, hogy kik érkeznek még a versenyre. Most pedig az utolsó hat csapat lépett ki a kapun, amit becsuktak utánunk, és tudtam, hogy a feladatról visszaérve már csak öten leszünk. Az erdei úton sétálva kissé sietősebbre vettem, felzárkóztam a többiekhez, és velük lépést tartva gyalogoltam. Ezúttal azonban nem az erdőbe mentünk, hanem egyenesen az IOV táborához közeli parkolóhoz, ahol hat kisbusz várta a csapatokat. – Akkor ezek szerint messzire megyünk – jegyezte meg Bernadett, és a saját kisbuszunkhoz lépve, aminek szélvédőjét piros jelzéssel látták el, köszönt a jármű mellett ácsorgó sofőrnek, majd bemászott hátra. Mind a hárman követtük, elhelyezkedtünk az üléseken, ezután pedig a sofőr is beszállt a buszba, és hátrapillantott ránk. – Megvagytok? – nézett végig rajtunk egyenként. – Meg, bátya, megvagyunk – válaszolta Lóri. A sofőr a megjegyzésre értetlenül ráncolta a homlokát, aztán úgy döntött, elengedi a füle mellett, mert talán már megbolondultunk itt az erdőben vagy ilyesmi, aztán matatott az első ülésen, és vigyorogva hátraadott nekünk négy piros színű kártyát.

– Tessék, ez a tiétek – közölte, mire Bernadett kissé rémülten átvette, a sofőr pedig elindult a megadott címre, amit csak ő tudott. Nem kérdeztünk semmit, mert felesleges lett volna, tudtuk, hogy nem válaszolhat. Ő csak elszállít minket A pontból B-be, ennyi a szerepe. A többi rajtunk áll. – Mi az? – kérdezte Zsombi, amikor Bernadett egymás után átlapozgatta a kezében a kártyákat, egymás mögé rakva a már megnézett darabokat. – Nem tudom értelmezni – rázta a fejét. – Mutasd – vettem át ezúttal én, és szemügyre vettem a négy, üdvözlőkártya méretű piros kis kartonlapot. Semmi szöveg, írás vagy instrukció nem állt rajtuk, a négy kártyán csupán egy-egy emoji szerepelt középen. – Pingpongütő, nagyító, puzzle-darab, palack – soroltam, egymás után megnézve a kártyákat. – Ennyi, semmi más. – Mit jelenthet ez? Nem vágom – adta fel Lóri azonnal a gondolkodást. – Nem tudom, de mire odaérünk, jó lenne kitalálni, mert ez lesz a feladat – fújtatott Zsombi izgatottan, és ezúttal ő ellenőrizte a kártyákat, tüzetesen átvizsgálva, hátha elkerülte valami a figyelmünket. De nem kerülte el, a feladatról összesen ennyit tudtunk. Négy különböző emoji. Semmi más. A többiek folyamatosan erről diskuráltak, próbálták megfejteni a jelentését, én pedig őket hallgatva kinéztem az ablakon, és az út mellett elmosódó fákat bámultam, azt, ahogyan a nyári délelőttön folyamatosan lefelé haladva elhagyjuk a sűrű erdőt, és kiérünk egy főútra, ahol már más járműveket is megpillantottam. Vissza a civilizációba. De vajon hová visznek minket? És mit jelenthet ez a négy emoji? – Rakjuk sorba, talán az a megoldás – koncentrált Bernadett a kártyákat nézegetve. – Mi van akkor – vakarta meg a homlokát –, ha ez valamilyen sorrend? Nézzétek – gondolkodott. – Először talán pingpongoznunk kell. Négyen vagyunk, az simán lehet vegyesváltó.

– De… – rázta meg a fejét Zsombi. – De egy csapat vagyunk, nem játszhatunk egymás ellen ketten-ketten. – Ez igaz – mondta Bernadett letörten, amiért az ötletével nem mentünk sokra. – Viszont – folytatta Zsombi kedvesen. – Attól még lehet jó a logika. Nézzük meg, hogy mi van, ha ez egy sorrend. Akkor pingpongozunk, rendben. És utána? Mit csinálunk a nagyítóval? – Keresünk valamit! – oldotta meg Lóri azonnal. – Nem vagy semmi, Sherlock – nevetett fel Bernadett. – Most mér? Nagyítóval valamit keresünk, nem? – De – biccentett Zsombi. – Akkor pingpongozás után valamit keresünk. Tegyük fel, hogy megtaláltuk, utána mi lehet? Itt egy puzzle-darab emoji. Mit csinálunk vele? Kirakunk valamit? – Gondolom – tűnődött el Bernadett. – De mit? – Nem tudom – sóhajtotta a kilencedikes gondterhelten. – Talán valóban egy puzzle-t kell kiraknunk. Ötszáz, ezer vagy kétezer darabosat – rágta a szája szélét. – És mégis meddig tart ez a verseny? Két évig? – hőkölt vissza Lóri, jelezve, hogy nem kifejezetten megy neki a kirakós. – Én gyors vagyok benne. Rengeteget puzzle-özöm, versenyen is indultam már – felelte büszkén. – Ilyen van? Ez egy létező dolog? Puzzle-verseny? – ámult Lóri.

– Persze. Második lettem a 3D puzzle kategóriában – húzta ki magát Zsombi elégedett vigyorral, Lóri pedig csodálkozva nézett rá. – Haver, ez egyszerre lenyűgöző, és nagyon szomorú is – mondta, mi pedig valamennyien felnevettünk. Még Zsombi is, aki belátta, hogy Lórinak tökéletesen igaza van. – Jó, akkor pingpongoztunk, megkerestünk valamit, ki is raktuk a puzzle-t, és utána? – kérdezte Bernadett, folyamatosan tornáztatva az agyát. – Utána mi ez a palack? – mutatta fel az utolsó kártyát. – Talán iszunk egy üccsit – tippelt Lóri. – Nem hinném, hogy ezt jelenti – mosolygott Zsombi. – Kár – vonta meg a vállát Lóri, és átvette Bernadett-től a kártyákat. – Én ezt nem értem – fújtatott. – Mégis ki használ ilyen emojikat? – kérdezte, nem feltétlenül a lényeget megragadva. – Mi? – kérdezte Bernadett összezavarodva. – Hát nézd meg, én ezeket még sosem küldtem. Minek van ennyiféle? – Lóri, nem hiszem, hogy most fontos az, amiről beszélsz – köhintette Zsombi. – Jó, csak eszembe jutott, hogy még soha nem küldtem ezekből egyet sem – gondolkodott. – Amit mindig küldök, az a szív, nagyröhögés, sírva röhögés, szívszemű smiley, nyálat csorgató smiley, ezt általában csajok képei alá kommentelem, aztán használom még az edzős ikonokat, abból jó sokat, súlyzó, kar, láb… Mi van még? – töprengett, teljesen elterelve a témát, aztán a zsebéhez nyúlt, automatikusan keresve a telefonját, majd eszébe jutott, hogy nincs nála, a táborban kellett hagynunk. – A francba – jegyezte meg bosszúsan. – Na mindegy, szerintem mást nem is használok nagyon. – Örülök, hogy ezt tudattad velünk – dünnyögte Bernadett, újra a kis kártyákat nézve, miközben a kisbuszunk gyors tempóban haladt az úton. Az ablakon kinézve megakadt a szemem egy táblán, ami azt jelölte, hogy

Miskolc felé tartunk. Újra. Merthogy ott már jártunk a verseny alatt. – Hanna! – szólított meg Zsombi, mire elkaptam a tekintetem az üvegen túli napsütötte tájról, és a többiek felé fordultam. – Valami tipp? Ötlet? Őszintén szólva ránk férne – suttogta eléggé kétségbeesetten, mire a fejemet rázva megdörzsöltem az arcomat. – Folyamatosan gondolkodom – ismertem be, a többiek pedig lélegzetvisszafojtva várták, hátha jutottam is valamire. – Én nem hiszem, hogy az lesz, amit Bernadett mondott – ismertem be. – Miért? – Mert… – vettem át a kis kártyákat. – Mert csapatfeladat előtt nem szoktunk ilyeneket kapni – mutattam fel a piros lapokat. – Tudjátok, eddig mindig akkor kaptunk borítékot rejtvénnyel vagy útmutatással, amikor valakiket küldenünk kellett egy-egy adott feladatra. Csapatversenynél nem. – Ez igaz, tényleg – ismerte el Zsombi csettintve. – Jogos – ismerte be Bernadett is. – De ha nem csapatfeladatot kapunk, mégis négyen ülünk a buszban, és segítséget is kaptunk a kártyákkal, de itt vagyunk mind, akkor… – próbálta Lóri összerakni fejben, de megakadt. – Akkor egyéni feladatra megyünk, de mind a négyen, egyszerre – segítettem ki, mire Bernadett, Lóri és Zsombi is fájdalmasan felnyögött. – És ugyanúgy, mint az egyéni feladatoknál eddig, ki kell választanunk, kit mire küldünk. Ezek alapján – mutattam fel a kártyákat. – Ó, hogy az a… – temette az arcát a tenyerébe Bernadett, amikor megértette, hogy a logikám alapján, amennyiben helyes a feltevésem, pontosan mi is vár ránk. – Basszus – fintorgott Zsombi. – Igazad van, ez négy kártya, négy feladatot jelölnek rajta az emojik, négyen vagyunk, mindenki megy egyre. Csapatként megyünk oda, de egyéni lesz a feladat.

– Hát… Szerintem igen. Vagyis én erre jutottam – ismertem be halkan. – És ezzel meg is fejtetted az egészet. Nagyon tudsz, Hanna, tényleg penge vagy észből – hajolt oda Lóri, és megpaskolta a vállamat. – Azért ez messze van attól, hogy megfejtettem – ellenkeztem azonnal, mielőtt még piedesztálra emelnének a többiek. – Csak egy logikai síkon haladva eljutottam ide, de a megoldás ezeken van – mutattam a kártyát. – És még semmit nem haladtam velük – ismertem be. – Akkor haladjunk együtt – mosolygott rám Zsombi kedvesen, emlékeztetve arra, hogy csapat vagyunk, nincs egyéni teher, és ne is vegyük magunkra a többiek helyett. Ez igen nagy újdonság volt nekem, mert az életem eddigi összes versenye és megmérettetése szólóban történt, ahol minden rajtam állt vagy bukott, éppen ezért volt nehéz megszoknom, vagy inkább felfognom, hogy csapatként nemcsak a dicsőségen osztozunk, hanem a felelősségen és a terheken is. Ez teljesen új volt számomra, és addig, amíg a sikereknél egyértelmű volt, hogy az a négyünk érdeme, az oda vezető utat valamiért egyedül akartam végigcsinálni. Zsombi pedig pontosan tudta, mit érzek, mert ő is mindig egyénileg ért el eredményeket. Kettőnkön kívül azonban más ebbe nem látott bele, Bernadett született csapatjátékos a vízilabdázás miatt, Lóri pedig az elmesélése alapján mindig kollektíven gyúr másokkal. Zsombi tudta, mi játszódik le bennem, és rávezetett arra, hogyan osszam meg a terhet, amit önként akartam egyedül cipelni, pedig együtt kellett vinnünk. Csapatként. Közösen. – A meló nagy részét megcsináltad, rájöttél, hogy mi lesz, most dobjuk össze tudásban, amink van – tanácsolta Zsombi, mire egy köszönömöt suttogva bólintottam, aztán összehúzott szemöldökkel nézte meg újra a kártyákat. – Azért a Szirtes csapatán csak nem fog ki négy emoji. Mert Kocsis öngyilkos lesz, ha ezen esünk ki – mondta bujkáló mosollyal, mi pedig mind elnevettük magunkat, és összedugva a fejünket újra és újra átnéztük a kapott lapokat a kisbusz hátuljában utazva. A legnagyobb problémánk az emojik értelmezésében egyértelműen az volt,

hogy nem volt nálunk telefon, tehát semminek sem tudtunk utánanézni. Bárhogy is gondolkodtunk, nem jutottunk előbbre annál, mint amennyit láttunk a kártyákon. Mégpedig, hogy a négy emoji négy feladatra utal. Ez volt az alapanyagunk, és ebből kellett főznünk. Más nem állt a rendelkezésünkre. – Jó, tegyük fel, hogy ezek itt azt jelentik, amit jelentenek egyébként is – tűrtem a hajam a fülem mögé, és újra szemügyre vettem a kártyákat. – Akkor valaki mégis kap egy üccsit – vigyorgott Lóri szórakozottan. – Hagyd már abba, veszek neked egyet, csak legyünk túl ezen az egészen – szólt rá Bernadett fáradtan. – Pingpongütő, puzzle-darab, nagyító és palack – sorolta fel Zsombi újra, sokadszorra. – Mit akartok jelenteni? Micsodát? – kérdezte tulajdonképpen az emojiktól, belefúrva a homlokát a kártyalapokba. – Aggódnunk kellene Zsombikáért? – érdeklődött Lóri. – Még nem – legyintettem. – Oké, figyeljetek – kértem szót, mire a többiek mind felém fordultak. Még Zsombi is felemelte a fejét a kártyákból. – Maradjunk annál, hogy bármennyire is szeretnénk előre tudni, nem fogunk rájönni arra, hogy pontosan mit takarnak a feladatok, mit kell csinálni, vagy konkrétan mi vár ránk – magyaráztam. – De akkor mi lesz? – kérdezte Lóri izgatottan. – Válasszunk a legjobb tudásunk szerint – közöltem egyszerűen. – Nézzétek – emeltem fel a pingpongütő emojit ábrázoló kártyát. – Mi van ezen? – Egy ütő – felelte Bernadett. – Pontosan. És bármi is a feladat, valószínűsíthető, hogy a pingponggal vagy

valamilyen sporttal kapcsolatos – hadartam. – Tehát kizárt, hogy erre én menjek – mondtam ki egyszerűen. – És Zsombi, te se válaszd – tanácsoltam. – Ááá, értem már – bólogatott a kilencedikes, megértve a gondolatmenetemet. – Ez jó, ez működhet – biccentett. – Tehát a pingpongos cuccot viszi Lóri vagy Bernadett. Mert fizikai feladatban, sportban vagy akár ügyességiben is jók. – Így van – biccentettem. – Oké, értem, ez tényleg jó lesz így – bólogatott Bernadett. – Viszem a pingpongütő emojit – hajolt felém, én pedig odaadtam neki a kártyát. – Ez így rendben lesz? – kérdeztem Bernadett-től. – Gondolom – vonogatta a vállát. – A négy kártya közül ez áll hozzám a legközelebb – felelte. – Szerintem is – értettem egyet. – Maradt három – közöltem, majd kinéztem az ablakon, és észrevettem, hogy időközben beértünk Miskolcra. – Szerintem nincs sok időnk, siessünk. Gyerünk, mi ez? – pillantottam a következő kártyára. – Puzzle-darab. – Az jó lesz nekem – jelentkezett önként Zsombi. – Ha ki kell rakni valamit, én kirakom – húzta ki magát eltökélten. – Rendben, tessék – adtam át neki a kártyát. – Kettő maradt. Lóri, palack vagy nagyító? – mutattam felé. – Nem tudom, mit jelentenek – ingatta a fejét. – Válassz te, Hanna, komolyan, passz, nem tudom – nézett a szemembe könyörgőn. Visszatartott lélegzettel meredtem rá, és megállás nélkül kattogott az agyam, miközben Zsombi az ablakhoz nyomta az orrát, mert a busz lassítva bekanyarodott

valahová, aztán megállt. – Hé, srácok, ahhoz a sulihoz jöttünk, ahol már voltunk egyszer – jelentette ki, Bernadett pedig szintén az ablakhoz hajolt, hogy kinézzen, miközben mi Lórival rettegve néztünk egymás szemébe. Ő azért, mert nem tudta, mi legyen, én pedig azért, mert nekem kellett döntenem. Istenem! A két kártyát magam előtt tartva kapkodtam a tekintetem felváltva az emojik között. Nagyító vagy palack. Palack vagy nagyító. A francba az egésszel. – Tiéd a palack, viszem a nagyítót – mondtam ki hirtelen, Lóri pedig egyetértően bólintott, és átvette a saját kártyáját. A következő pillanatban kívülről kinyílt a busz ajtaja, Róbert pedig mosolyogva fogadott minket a telefonjával a kezében. – Kiszállás, piros csapat – üdvözölt minket. – És mindenkitől szeretnék kérni egy választott emojit – tette hozzá, miközben kikászálódtunk. Sóhajtva nyugtáztam magamban, hogy jó volt a megérzésem azzal kapcsolatban, hogy siessünk, mert az érkezésünk pillanatában felírták a döntésünket. Amit a jelek szerint nem módosíthattunk. – Palack – mondta be Lóri, Róbert pedig felírta a telefonjába. – Lehet tudni, mit jelent? – érdeklődött, tudva, hogy teljesen reménytelen, de azért megpróbálta. – Nem – hangzott a határozott válasz a főszervezőtől, aki továbbfordulva rám nézett. – Nagyító – szóltam halkan, Róbert pedig már kereste is Zsombit a tekintetével, aztán végül Bernadett-tel zárta a kört. Felírta mind a négyünk választott ábráját. – Ezen már nem változtathattok – szólt szigorúan. – Menjetek be az épületbe, ott a szervezők elnavigálnak titeket – közölte, amikor végzett velünk, és a parkolóba behajtó kisbusz irányába nézve intett a sofőrnek. – Nagyszerű, a sárgák is megérkeztek – sietett eléjük, mi pedig mind a négyen az iskola bejárata felé indultunk, de mielőtt beléptünk volna, valamennyien

visszafordultunk. A ragyogó napsütésben megérkező kisbuszból a sárga csapat tagjai szálltak ki egyesével, Róbert pedig feltette nekik is a kérdést, amire Mátéék teljesen ledöbbentek, és egymásra bámultak. Ekkor Róbert újra rájuk szólt, hogy mindannyian válasszanak egy-egy emojit a kapott kártyák közül. Ekkor a csapatukba tartozó egyik lány kapkodva elkezdte átnézegetni a kártyákat, amit Máté kitépett a kezéből, és idegbeteg módon forgatta az ujjai közt. – Hát, úgy látszik, Mátéék nem jöttek rá, hogy négy egyénire jöttünk – tűnődött el Lóri. – Nagyon úgy néz ki – értettem egyet. – Jól ismerem Mátét – dünnyögte Zsombi. – Egyedül semmire sem megy. Az, hogy még itt van, csak a beépülési képességének és a kétszínűségének köszönhető – nézte őket bosszúsan. – Csakhogy már nincs, aki segítsen nekik – jegyezte meg Bernadett. – Akkor végre kiesnek ma – pillantott hálásan az égre Zsombi. – Hé! – förmedt rá Bernadett szigorúan. – A mi bent maradásunk a cél, nem a másik kiesése. – Hát de… – kezdte Zsombi, de a vízilabdás lány beléfojtotta a szót. – Hidd el, én sem bánnám, ha a sárgák ma hazamennének, de ez majd eldől; aki a leggyengébben teljesít, ma kiesik. Ne mi legyünk azok, ezenkívül nem foglalkozunk mással. Érted? – Igen, de… – Nincs de. Zsombi, előttünk van egy feladat, amit meg kell oldanunk. Ha mással foglalkozol, hibázol. Nem érdekes, hogy mi van a sárgákkal, vagy mi van bárkivel. Az ötben kell lennünk, ahhoz pedig koncentrálj ide, ránk! – Jó, jó, értem – bólogatott Zsombi, és még egy pillanatra visszanézett a

parkolóban vitatkozó sárgákra. – De úgy utálom őket – sziszegte összehúzott szemmel. – Gyűlöletből viszont nem lehet nyerni, és nincs is értelme, úgyhogy engedd el szépen – karolt belé Bernadett, és behúzta az ajtón. A miskolci iskolába belépve a csendes aulába érkeztünk, ahol egy versenyzőt sem láttunk, az előttünk érkező csapatok már mind eltűntek valahová. Az érkezésünkre egy narancssárga ruhát viselő szervező sietett elénk. – Piros csapat, gyertek velem – indult el a folyosón, mi pedig visszhangzó léptekkel követtük. Az egyik földszinti terem előtt megállt, és az ajtóra mutatott. – Menjetek be, és várakozzatok addig, amíg szólítunk benneteket. Akinek mosdóba kell mennie, a folyosó végén találja. Ezenkívül sehová ne menjetek a teremből. – Rendben – feleltük kórusban. – Elnézést, mennyi ideig kell várnunk? – kérdezte Lóri, de a szervező teljesen ignorálta a kérdést, csak kinyitotta nekünk az ajtót, és betessékelt minket egy tanterembe. Az ajtót ránk csukva ott találtuk magunkat a nyári szünet csendjében a miskolci iskola egyik tantermében. És várhattuk, hogy szólítsanak minket. – Hé, ezt nézzétek, kaptunk egy csomó kaját – sétált Lóri a tanári asztalhoz, amin valóban elhelyeztek számunkra üdítőket, csokikat, gyümölcsöket és rágcsálnivalót. – Klassz – vett fel Zsombi egy csomag ropit, felbontotta, és felült az egyik asztalra. Megnéztem a választékot, felvettem egy almát, majd Zsombihoz hasonlóan én is egy asztal tetejére ültem, és beleharapva a gyümölcsbe a tábla feletti óra monoton ketyegését hallgattam. Onnantól kezdve pedig mintha megállt volna

az idő. A terembe zárva (képletesen értve természetesen) egyszerűen nem akartak telni a percek, a falióra másodpercmutatója csigalassúsággal járt körbe, miközben odakintről, a nyitott ablakon át beszűrődött a nyári lárma. Buszt hallottunk, dudálást, biciklisek tekertek el az ablak alatt egymásnak kiabálva, járókelők sétáltak, és… zajlott az élet, miközben mi a teremben ültünk piros, viseltes melegítőben, arra várva, hogy mehessünk a feladatra. Az erdei élménytáborból kiszakítva, újra megszokott környezetbe érve szinte arcon csapott minket a felismerés, miszerint mindenhol máshol normálisan zajlik az élet, az IOV csak nálunk tart, és csak velünk történik. Mindenki másnál minden a megszokott. A bezártságot Lóri viselte a legnehezebben. Egy ideig lógott az ablakban a kinti életet nézve, aztán felült egy padra, és levágott szárú melegítőnadrágjának foszladozó cérnáit tépkedte, irkáit a táblára, majd letörölte, felrajzolt valami obszcén ábrát, ezen röhögött fél percig, azt is letörölte, végül evett egy csokit, és a papírját kidobta a kukába. – Nyugodj már le, Lóri – dünnyögte Bernadett, az első pad székén ülve, fejét az asztalon pihentetve. – De unatkozom – nyöszörögte Lóri, aztán felkapott a tanári asztalról egy üdítőt, nagy kortyokban majdnem félig kiitta, felült az egyik asztal tetejére, és a kezében tartott palackot unottan a levegőbe hajította. Az megpördült párszor, és a másik asztalra érve állva maradt. – Láttátok ezt? – kérdezte röhögve, mire elkerekedett szemmel néztem rá. – Ez jó volt, mi? – Lóri! – kiáltottam. – Lóri, ez az!!! – Mi? – kérdezte értetlenül. – Mi történt? – emelte fel a fejét Bernadett. – Én nem láttam, mi volt? – forgolódott Zsombi. – A palack! – kezdtem kapkodva. – A palackot, ahogy eldobtad!

– Igen? – Ez lesz a feladat! Ez lesz a palackos feladatod! Ebből volt challenge is, őrült nagyot ment, mindenki ezt csinálta, a palackdobálás! Tudjátok! – magyaráztam hadarva. – Igen, igen – bólogatott Bernadett. – Vááágom már – értette meg Lóri is. – És… Menni fog? – kérdezte Zsombi. – Persze, most is megcsináltam az előbb – ment Lóri a palackért, felkapta, majd visszaült az asztalra, és lazán elhajította. Mind a hárman dermedten bámultuk a levegőben megperdülő üdítősüveget, ami a másik asztalra érkezve… Egyáltalán nem állt meg, hanem végiggurult a felületén, és a másik oldalon lezuhant a földre. – Ó, baszki – húzta el a száját Lóri. – Na, hát úgyis annyira unatkoztál – sétált oda hozzá Bernadett, és megveregette a vállát. – Akkor most gyakorolj. – Oké – adta meg magát Lóri, és dobálni kezdett, mi pedig mögötte állva figyeltük, és drukkoltunk. 11. – Piros csapat – nyitott be a terembe Róbert. – Itt az idő – szólt ránk, nyitva hagyva az ajtót, ezzel jelezve, hogy menjünk ki. Mind a négyen azonnal felpattantunk az asztalokról, amiken addig ültünk, és egészséges izgalommal, a fülünkben dobogó adrenalinnal léptünk ki a folyosóra. – Mosdóba szeretne menni valaki? – nézett végig rajtunk a főszervező.

– Köszönjük, már voltunk – válaszolta Bernadett. – Én kétszer is dobtam sárgát – jegyezte meg Lóri, a beszólására pedig felnevettünk, amitől visszhangzott a kihalt iskolai folyosó. – Ez egy kicsit több információ volt a kelleténél – állapította meg Róbert, aztán végignézett rajtunk. – De jó kedvetek van. – Igyekszünk – mosolygott rá Bernadett. – Hát, az mindig jó. Kérdés, hogy mire elég – indult el a folyosón. – Kissé partigyilkos a tag – forgatta a szemét Lóri. – Biztos jó lehet vele bulizni – suttogta, mi pedig a nevetésünket visszatartva szedtük a lábunkat Róbert után, aki az aulán áthaladva a másik földszinti folyosón sietett előre. Ez a folyosó is teljesen kihalt volt, a felkapcsolt lámpák zizegtek a néma csendben, mi pedig saját sietős lépteink visszhangjától kísérve egészen a végéig mentünk, megállva az utolsó négy ajtó előtt. Két-két terem a folyosó két oldalán. Mindegyik ajtóra egy emojimatricát ragasztottak. – Sok sikert, piros csapat – nézett ránk Róbert. – Mindenki menjen be a saját ajtaján. Elakadó lélegzettel néztünk az ajtókra. A folyosó bal oldalán az utolsó előtti ajtón a palack volt, az utolsón a puzzle. A folyosó jobb oldalán az utolsó előtti ajtóra ragasztották a pingpongütő emojit, az utolsóra pedig a nagyítót. Mindenkinek megvolt tehát a saját ajtaja, de valahogy senki nem mert bemenni, mind a négyen megálltunk az emojinkkal jelölt terem előtt, de egyikünk sem vállalta, hogy elsőként lép be. Csak álltunk ott, a saját nyomtatott ábránkat nézve az A4-es papírlapon, amit egyetlen celluxdarabbal rögzítettek, így a folyosón fújdogáló szellő meg-meglibbentette. A karkötőmet megforgatva a csuklómon vettem egy mély lélegzetet, és oldalra fordítottam a fejem. A mellettem lévő terem ajtaja felé néztem, ahol Bernadett ácsorgott. Ő abban a pillanatban

érezve, hogy figyelem őt, szintén felém fordult, és összetalálkozott a tekintetünk. – A francba, essünk túl rajta – mondta, ezután határozottan lenyomta a kilincset, és benyitott. Abban a másodpercben én is bólintottam, megragadtam a kilincset, és szaporán véve a levegőt bementem a termembe. Még hallottam a hátam mögött, amint Lóri közli Zsombival, hogy „Haver, a csajok bementek, ne szarozzunk mi se”, aztán már be is csuktam magam mögött az ajtót, és megilletődve néztem körbe. Mert a várt üres tanterem helyett az én ajtóm egy apró iskolai szertárba vezetett. Velem szemben, a helyiség másik végében egy tanári asztal mögött egy szervező ült, aki egy piros borítékot nyújtott felém, jelezve, hogy menjek érte. Zavartan, folyamatosan kattogó gondolatokkal lépkedtem felé, miközben elhaladtam egy, a bal oldali falhoz állított túlzsúfolt, elképesztően rumlis íróasztal mellett, ami felett két polc roskadásig volt pakolva kacatokkal. Egy pillanatra néztem csak oda, mégis azonnal tudtam, hogy valami nem stimmel. Az íróasztal, az előtte lévő szék, a falra szerelt polc és a mellette álló ruhafogas is gyanakvásra adott okot, ugyanis ez az összkép egyáltalán nem passzolt egy iskolai szertárhoz. És nem az asztallal, a két falipolccal, a székkel vagy a ruhaakasztóval volt gondom. Hanem azzal, amiket ráraktak. Csupán pár másodpercem volt felmérni a látottakat, amíg a szervezőhöz nem értem, mégis éreztem, hogy ez a kép nem stimmel. Néhány cucc talán okkal volt odapakolva, mint például a tollasütő a felső polcon, a földgömb az asztalon, vagy éppen a könyv, de minden más olyan gyanúsnak tűnt. Iránytű a papírhalmok tetején, kalap, egy ananász a felső polcon, mosogatószivacs a székre dobva, szemüvegtok az asztalon közvetlenül egy gumikacsa mellett… Ilyenek nincsenek egy iskolai szertárban. Ezek inkább… Mintha… Újra odapillantottam, és akkor megértettem, hogy mi történik. Számtalan hasonló kép tárult már elém az évek alatt, csak éppen nem élőben, hanem különböző online játékokon és letöltött applikációkon. Mert a zsúfolt polcok, a roskadásig pakolt asztal és az akasztóra és a székre szórt lomok csak elsőre tűntek rumlinak, jobban megnézve minden tökéletesen a helyén volt. Mert időközben rájöttem, hogy mit látok magam előtt. Ez nem egy szertár akart

lenni. Hanem egy hidden object game, vagyis rejtett-tárgy-kereső játék élő változata. Amit jól ismertem, mert unaloműzésként elképesztően sokat játszom ilyenekkel már évek óta. Most is van a telefonomon vagy három. Rengetegszer töltöttem az időt ezekkel a játékokkal, így pontosan tudtam, hogy mindnél ugyanaz a koncepció. Egy zsúfolt szoba grafikája mindenféle lommal és látszólagos rumlival, ahol meg kell találni a felsorolt tárgyakat. Időre. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer élőben is játszani fogok hidden objecttel, vagy hogy egyáltalán ezt lehet élőben játszani. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy lehet. Sőt nekem kell is. A felismeréstől és a boldogságtól a torkomban dobogott a szívem, mert tudtam, ezúttal jól választottam feladatot, a nagyító emoji a rejtett tárgyak megtalálását jelentette. Bárcsak apu itt lenne és láthatná, mennyire kreatív ez a feladat, tutira megőrülne érte. Mindegy, majd elmesélem neki. Maximálisan odáig lesz. A tanári asztalnál ülő szervezőhöz érve átvettem a borítékot, és kinyitva kivettem belőle a levelet, ami nekem szólt. „Kedves versenyző! Kérlek, segíts az IOV-szervezőnek megtalálni az elhagyott dolgait ebben a titokzatos szertárban. Utoljára a rumlis részlegnél, az íróasztal környékén látta a szeretett relikviáit, talán ott érdemes körbenézni. A feladatod, hogy öt perc alatt megtaláld és odavidd neki a húsz elhagyott tárgyat.” Itt olvasás közben megakadtam egy pillanatra, és visszanéztem a „rumlis részlegként” emlegetett asztalra. Húsz tárgy? Öt perc alatt. Ó, basszus. Gyorsan továbbolvastam a levelet. „Minden, a listáról megtalált darab egy pontot ér. Öt perc elteltével az idő lejár, és ahány rejtett tárgyat találtál meg, annyi ponttal javítod a csapatod eredményét a »Négy Ajtó játékban«. Íme az elrejtett tárgyak listája: Esernyő, kép egy tehénről, legyező, tollaslabda, festőecset, pillangós csat, kulcscsomó, ébresztőóra, napszemüveg, sószóró, illatgyertya, villa, kaspó, párna, fél pár kesztyű, ugrókötél, gitár, lovas notesz, képeslap Lillafüredről,

sárga esőkabát. Sok sikert kívánunk hozzá, a szervező abban a pillanatban indítja az órát, ahogyan lerakod a levelet az asztalra. Róbert Utóirat: A feladatban az IOV-ot vendégül látó miskolci iskola önkéntes diákjai voltak segítségünkre, ők rendezték be saját személyes tárgyaikkal a feladat helyszínét, így kérünk, hogy köszöneted és hálád jeléül különös óvatossággal bánj velük.” Bólintva vettem tudomásul, hogy mi a feladatom, majd mélyet sóhajtva még egyszer a listára pillantottam, hogy memorizáljam a keresett húsz tárgyat, aztán összehajtva a lapot leraktam a szervező elé az asztalra, aki abban a pillanatban biccentett egyet, és elindította a stoppert a telefonján. – Öt perc – mondta, én pedig egy másodperc alatt visszaléptem a rumlis részleghez, és az asztal előtt megállva kapkodtam a tekintetem. A miskolci diákok hihetetlen kreativitásról tettek tanúbizonyságot, egészen elképesztő kellékeket helyeztek el a látszólagos rendetlenségben. Volt ott műanyag kard, legó, írógép, sál, úszószemüveg, a polcról egy nyakbaakasztóval ellátott távcső lógott le, mellette egy posstartó, a fogasra pulóvereket és dzsekiket dobáltak, az asztalnak támasztva egy feltekert szőnyeg… Valóban úgy nézett ki az egész, mint egy online tárgyelrejtős játék, és látszott rajta, hogy a diákok hosszasan tanulmányozták a különböző hidden object szobákat és helyiségeket a neten, hogy a pontos mását tudják reprodukálni az IOV versenyzőinek. Sajnos nem volt időm jobban szemügyre venni az apró részleteket, például az atlasz alól félig kilógó műanyag halat, vagy éppen a bohócorrot a fából faragott elefántszobor ormányára tűzve, pedig őszintén lenyűgözött a részletesség, csak éppen más dolgom volt. Merthogy ebben az őrült nagy káoszban és mesterséges rumliban nekem nem kevesebb mint húsz dolgot kellett megtalálnom. És jól elrejtették őket. – Oké, nyugi, nyugi – suttogtam magamnak, amikor éreztem, hogy a pánik

kezd eluralkodni rajtam, amiért a szemem nem akadt meg azonnal semmin a listából. Ez ilyen, direkt ilyen, beleolvad, de ott van. Csak ne kapkodj, Hanna, ne kapkodj. A karkötőmet megtekerve a csuklómon úgy döntöttem, nem egy képként nézem a látottakat, mert az túl tömény, hanem részletenként megyek át rajta. Kezdjük a ruhafogassal, az tűnik a legegyszerűbbnek. Odalépve nem kerestem ösztönösen a sárga esőkabátot, mert az túl evidens lenne, ezekben a játékokban általában semmi sem ott van, ahol lennie kellene, ettől izgalmas, ezért nem kutattam a tekintetemmel semmit logika alapján, mert annak itt nincs helye. A ruhafogasról egy pulóver mögül kilógott a felakasztott esernyő, levettem, gyorsan a szervezőhöz vittem, és leraktam elé a tanári asztalra. – Egy pont – mondta hangosan. Reakció nélkül visszaléptem az íróasztal elé, és gyorsan átfutottam a tekintetemmel a ruhafogast és a környékét. A fogason nem lógott más, azonban lent a földön közvetlenül mellette egy fura, teknősbéka formájú dísztárgy mellől felvettem az összecsukott legyezőt, és azt is a szervezőhöz vittem. – Két pont. Még négy és fél perc – pillantott a telefonjára. Ó, a francba! Igyekezve, hogy ne stresszesen a rohamosan fogyó idő, a felső polcra pillantottam, és a szám szélét rágva haladtam a szememmel, átnézve a kacatokat. Istenem, volt ott minden. Medál, vonalzó, tablókép, egy Darth Vader-figura, kis Eiffel-torony… Hopp, megtaláltam a napszemüveget, és már indultam is volna lerakni, amikor megakadt a szemem a fél pár kesztyűn, ami egy uzsonnásdoboz alól lógott ki. – Négy pont – szólt a szervező, amikor leraktam elé.

Az alsó polcon azonnal kiszúrtam a képet a tehénről, de trükkös volt, mert előtte véletlenül felvettem egy képet egy orrszarvúról. De arra nem volt szükségem, ezért visszatartott nevetéssel tettem vissza. Öt pontnál jártam a tehenes képpel, és három és fél percem maradt. Nem álltam túl jól, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne ezen agyaljak, hanem koncentráljak a megtalálandó tárgyakra. Az asztal előtti széket vettem szemügyre. Egy fekete kabát volt a háttámlájára dobva, ami túl gyanúsnak tűnt, így azonnal kiszúrtam, hogy alóla kilóg valami sárga. Megvolt az esőkabát. Hat pont. Magán a félig kihúzott széken már semmit sem találtam, de a lábánál jó nagy volt a rumli, ezért összehúzott szemmel néztem szét ott. Dinoszaurusz-figura, társasjátékdoboz, olló, VHS kazetta… és megvan a lovas notesz. – Hét pont – szólt a szervező. – Két és fél perc. Nem nézed meg újra a listát? – érdeklődött. – Nem, megjegyeztem elsőre – legyintettem, és hagyva, hogy furcsán vizslasson, már vissza is léptem az íróasztal elé, próbálva leküzdeni a rám törő pánikot, de egyre nehezebben ment. Istenem, túl vagyok az idő felén, viszont még a tárgyak ötven százalékát sem találtam meg. Ne, ne, ne! Az asztal egyik fiókja félig nyitva volt, bele lehetett látni. Volt ott bronzérem, elem, tollak és egy festőecset. Azonnal megragadtam az ecsetet, mert szerepelt a listán, majd megakadt a tekintetem a kulcscsomón is, így mindkettőt vittem a szervezőnek. Kilenc pontnál jártam, még tizenegy tárgy hiányzott, és az időm rohamosan fogyott. Már egyáltalán nem tartottam viccesnek vagy jópofának az elrendezést és a különböző tárgyakat, mert kezdett komolyra fordulni a dolog, és tudtam, hogy a műanyag sünivel semmire sem megyek, csak eltereli a figyelmemet, nincs rá szükségem, nem az hiányzik a listáról.

Nagyjából két percem maradhatott, mire már csak az asztalt kellett átnéznem. Azonnal meglett a gitár, amit kivettem a gondosan ráhelyezett kották alól, megtaláltam az összetekert ugrókötelet és az ébresztőórát is. Ez már így tizenkét pontot jelentett, de nagyon messze voltam még a százszázalékos teljesítménytől, márpedig nem tűztem ki célul kevesebbet, tekintve, hogy nem tudhattam, a többiek hogy állnak vagy mit kell csinálniuk. Ha nálam húsz pont a maximum, akkor valószínűleg náluk is, így a nyolcvanpontos összpontszám a csúcs vélhetően minden csapatnak. És akik a legkevesebbet gyűjtik, azok ma hazamennek. Én pedig tizenkét ponttal álltam a telepakolt asztal előtt, és komolyan kezdtem kétségbeesni. A hajamba túrva lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy összeszedjem magam, majd kinyitva elsőre megpillantottam az illatgyertyát és a párnát, ami sokkal kisebb volt, mint amit kerestem. Konkrétan egy ékszerekhez használt párnácskáról volt szó, nem pedig olyanról, amin alszunk. A fejemet rázva, idegesen rágva a szám szélét leraktam az újabb cuccokat a szervezőnek, és figyelmeztettem magam, hogy figyeljek oda a részletekre, mert a hidden object játékokban mindig szerepelnek hasonló trükkök, mint a párnás dolog. – Tizennégy pont. És másfél perced maradt. A polc előtt megállva újra átfutottam a ráhalmozott kacatokat, megpróbálva kényszeríteni az agyam, hogy a látottak helyett a keresendő tárgyakra koncentráljak. Benyúlva egy kólásdoboz mögé kivettem a listán szereplő képeslapot Lillafüredről, és már vittem is a szervezőnek. – Tizenöt pont – bólintott. – És… Utolsó perc. Oké. Nem lehetetlen, egy perc alatt akár meg is lehetne találni mindent. Csakhogy pont azok maradtak a végére, amiket már eddig sem találtam. Merthogy vagy annyira beleolvadtak a környezetbe, vagy annyira ügyesen lettek elhelyezve, hogy nem lehetett kiszúrni őket. Szapora pulzussal álltam meg újra az asztal előtt. Meglett a kaspó. Ugyanúgy jártam vele, mint a

párnával, kisebb volt, mint amire az ember elsőre gondolna, így végül dühösen kaptam le a polcról a maximum kis kaktuszoknak való piros kaspót, és odarohantam vele a szervezőhöz. Tizenhat pont, ötven másodperc. Negyvenkilenc. Negyvennyolc… Ezúttal a ruhafogashoz léptem, mégpedig azért, mert ott találtam a legkevesebb dolgot, az pedig az ilyen játékoknál mindig gyanús. Ami pedig gyanús, ott van valami. Az egyik felakasztott szövetkabát zsebéből kilógott a villa, amire szükségem volt a lista szerint, így kikaptam onnan. Tizenhét pont. Harminckilenc másodperc. Istenem, gyerünk, már csak a tollaslabda, egy pillangós csat és egy sószóró kell. Hol vannak? Hol lehetnek? A tollaslabdát véletlenül láttam meg, éppen az arcomat dörzsöltem idegesen, amikor a szememet kinyitva a szék lábánál egy könyvkupacra tévedt a tekintetem, ami mögül épphogy kilátszott a tollaslabda fehér része. Gyorsan lehajoltam a szék lábához, felkaptam a tollaslabdát, és ahogy álltam fel, az egyik nyitott fiókban egy fél pár zokni takarásában megtaláltam a sószórót is. – Tizenkilenc pont, húsz másodperced van! – mondta a szervező, amikor leraktam elé az utolsó előtti darabokat. Húsz másodperc. És egy pillangós csat keresése a rumliban. Visszaálltam az asztal elé, és nem volt jobb ötletem, megpróbáltam újra, a saját magam által felosztott területeket végignézni. Ananásztól a földgömbig semmi. Mosogatószivacstól a londoni játék taxiig semmi. Vagy háromszor belefutott a tekintetem egy pillangós matricacsomagba, amiről mindig azt hittem, hogy a keresett csat, de persze nem az volt. – Tíz másodperc – szólt rám a szervező, jelezve, hogy kifutok az időből. Kétségbeesetten néztem a polcra, pontosan tudva, hogy az összegyűjtött tizenkilenc pont is borzasztóan jó teljesítmény, csakhogy ha egyetlen ponttal is tudom erősíteni a csapatot, akkor nekem kell az az utolsó pont is.

– A francba! – dobbantottam egyet a lábammal mérgesen, és felnyúlva a polcra levettem a bronzszínű, antik hatású hajcsatot. Épp csak nem szúrta ki a szemem! Jellemző a tárgyelrejtős játékokra, hogy ha pillangós csatot írnak, akkor akaratlanul is színes, nagy hajdíszt keres az ember, miközben ilyenkor alapból valami apróságról van szó, ami természetesen beleolvad a környezetbe. A csatot lerakva a szervező elé fáradtan, az izgalomtól teljesen kifulladva meredtem rá. – Húsz pont, és itt a vége – köszörülte meg a torkát. – Köszönöm a részvételt. – Én köszönöm a lehetőséget – mondtam illedelmesen, és elgyötörten indultam kifelé a szertárból. – Csak úgy mellékesen – szólt utánam. – Ez már nem a feladat része, hanem egy kérdés. – Igen? – fordultam vissza. – Mindent megjegyeztél elsőre? Egy olvasásra? – Igen – bólintottam kábán, mert hirtelen úgy éreztem, minden erő kiment belőlem így, hogy az adrenalin már nem pörgetett. – Az szép – jegyezte meg. – Ezért vagyok itt. A csapatommal – mosolyodtam el halványan, és kimentem a folyosóra. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, megálltam, és Bernadett-tel találtam szemben magam. – Mi volt? – kérdezte suttogva, megragadva a kezemet. – Tárgyakat kellett keresnem. – Uh – hőkölt hátra. – Szereztél pontot?

– Húszat – biccentettem. – Én is – vigyorodott el, nekem pedig elkerekedett a szemem. – Maximumot csináltál? – kérdeztem boldogan. – Aha. Pingponglabdákat kellett poharakba dobálnom bizonyos távolságból. Öt percem volt rá, húsz pohárba kellett beletalálnom. – Úristen, de ügyes vagy! – borultam a nyakába. – Hát, a szervezők biztos nem gondoltak bele, hányszor játsszuk ezt edzőtáborok alatt – tartotta vissza a nevetését. – A fiúk? – kérdeztem szétnézve az üres folyosón. – Még nem jöttek ki. Én is előtted végeztem pár másodperccel – suttogta. – Remélem, ügyesek lesznek – tördeltem a kezemet izgatottan. – Nyugi – nézett rám. – Negyven pontunk van a nyolcvanból, jól állunk. Valamennyit csak összeszednek ők is – túrt bele a rövid hajába, majd egyszerre fordultunk a nyíló ajtó irányába. Zsombi lépett ki a puzzle-darabbal jelölt teremből. – Helló, maximum pontszám – sétált felénk elégedett vigyorral az arcán, mi pedig Bernadett-tel mindketten a szánk elé kaptuk a kezünket. – Húsz pont? – kérdeztem. – Húsz pont – felelte. – Nektek? – Húsz-húsz – vigyorgott Bernadett. – Mi volt nálad? – Puzzle-t kellett kiraknom – mesélte Zsombi. – Viszont… Nem volt rajta minta. Hófehér volt az egész – közölte, mire Bernadett szeme elkerekedett, és én is megilletődve néztem rá.

– Szép volt, Zsombi – dicsértem meg, mert úgy éreztem, öt perc alatt kirakni egy hófehér kirakót több mint szívás. – Köszi – mosolyodott el. – Még szerencse, hogy eddig nem voltak barátaim, sem életem, mert így sokat tudtam gyakorolni ilyenekkel – gondolkodott hangosan, mi pedig halkan felnevettünk. Lóri utolsóként lépett ki a negyedik ajtón, és lehajtott fejjel csukta be maga után. – Ó, basszus – sziszegte Bernadett, amikor meglátta. – Mi volt, Lóri? – kérdeztem félve, mert úgy láttam rajta, hogy valami nagyon nem sikerült. – Igazad volt, Hanna, palackot kellett dobálnom. Öt perc alatt húszat, úgy, hogy állva maradjon. Akárhányszor próbálkozhattam, öt percig folyamatosan… – És? – kérdezte Zsombi akkorát nyelve, hogy a csendes folyosón valamennyien jól hallottuk. – És… – ingatta a fejét Lóri. – És ez a tag itt előttetek, ez nem ismer lehetetlent. Azt hiszitek, hogy csak lábra gyúrok? Lófaszt, karra is! Ki nem hagyom. Dobom az üveget, ha kell! Tizenkilencet megcsináltam, nem adtam fel! – kiáltotta, mire valamennyien felsikoltottunk, és Lóri nyakába ugrottunk. – Nektek mennyi lett? – Mindenkinek maximum! – üvöltötte Bernadett szinte önkívületi állapotban. – Hetvenkilenc pontunk van összesen! – És tudjátok, miért? Mert mi vagyunk a legjobbak, baszod! – ordította Lóri. – Naaa! Kulturáltan ünneplünk – szólt ránk Róbert a folyosó végéről, amikor észrevette, hogy mind végeztünk.

– Elnézést, bátya, csak nagyon sok lett a pontunk – vett vissza Lóri. – Mennyi az a nagyon sok? – várt be minket Róbert, miközben valamennyien odasétáltunk hozzá. – Hetvenkilenc – felelte Bernadett büszkén kihúzva magát. – És szerintetek az sok? – nézett ránk érdeklődve a főszervező. – Nyolcvanból? – kérdezett vissza Zsombi. – Majdnem maximum. – Igen – bólogatott Róbert. – Majdnem. Meglátjuk, mire elég. Menjetek vissza a termetekbe, és várjatok ott tovább – utasított minket, mi pedig kissé összezavarodva sétáltunk át a másik folyosóra. – Nem értem. Szerintetek a többi csapat mind maximumot csinált? – gondolkodott hangosan Zsombi. – Kizárt dolog – rázta a fejét Bernadett. – Nem tudom elképzelni. – Pedig Róbert nem tűnt lelkesnek a pontszámunk hallatán… – Miért, láttad már valaha lelkesnek? – pillantott rá Lóri, amikor bementünk a terembe. – Talán csak nem akarja, hogy elbízzuk magunkat – gondolkodtam hangosan. – Ha ez volt a célja, akkor sikerült neki. Totál lelombozódtam – kesergett Zsombi, Bernadett pedig odanyúlt, és barátságosan megborzolta a kilencedikes haját. – Na ne csináld már, Zsombika. Nagyok voltunk, ki fog derülni, hogy mennyire – vigyorgott rá Lóri is vigasztalóan. – Egyébként hogy volt ez? Meséljetek már! Kinek mit kellett csinálnia? – kérdezte, felülve egy asztal tetejére. – Pingponglabda-dobálás pohárba – közölte Bernadett.

– Menő. Sörpong? – kérdezte Lóri azonnal tudva, miről van szó. – Az bizony – vigyorgott a vízilabdás lány. – Sör nélkül, természetesen – tette hozzá. – Nem értem. Mi az a sörpong? – fordult felém Zsombi. – Egy játék – legyintettem, megköszörülve a torkomat. – Nem ismerem – gondolkodott el. – Ráérsz még – röhögött fel Lóri. – Hanna, neked mi volt az ajtó mögött? – Hidden object – válaszoltam. – Az mi? – kérdezte. – Nem vágom. – Bizonyos körökben legalább annyira populáris, mint a sörpong – nevettem fel Zsombira pillantva, aki teljesen izgatott lett attól, hogy élőben játszhattam tárgykeresőset. Aztán nagyjából felvázoltam Lórinak, miről van szó. – Beszarok. Akkor egy csomó cucc közül kellett megtalálnod párat egy listáról? – Igen – feleltem. – És el kell, hogy mondjam, fantasztikusan megoldották az itteni sulisok a megvalósítást. A feladat leírása alapján ők rendezték be a helyszínt, és tényleg olyan volt, mint egy számítógépes játék, ugyanúgy nézett ki, és legalább annyira furcsa dolgok voltak odapakolva… – Például? – faggatott Zsombi. – Ananász, koponya alakú gyertya, óra, elem, pénztárca… Mindenféle cucc, ami elsőre káosznak tűnő rumlinak tűnt, de közben nagyon precízen rendezték be, a tárgyak épphogy csak takarták egymást – meséltem. – Ajj, de kár, hogy nem láthattam – mondta szomorúan a kilencedikes csapattársunk.

– Hát hallod, én még mindig nem vágom. Mi volt az ananásszal? – kérdezgette Lóri. – Semmi – feleltem nevetve. – Hát jó, a lényeg a húsz pont. Zsombika, veled mi volt? – Puzzle-kirakás. – És? Ennyi? Azt még egy lusta hörcsög is kirakja – ráncolta a homlokát Lóri. – Minta nélküli, hófehér puzzle – tette hozzá Zsombi, mire Lóri elgondolkodott. – Úgy érted, nem volt rajta semmi? – Úgy. Semmi. – Akkor… Mi a halál alapján kellett összerakni? – Hát ez az – húzta ki magát Zsombi büszkén. – Csak úgy… Vakon. – Azta – biccentett Lóri elismerően. – Jók voltunk, srácok, ebbe szerintem beletrafáltunk, mindenki azt választotta, amiben erős. – Igen, de egy valamit nem értek – tűnődött el Bernadett, miközben a tanári asztalról felemelt egy ásványvizes palackot, felnyitotta, és egy székre leülve belekortyolt. – Amíg itt gyakoroltál, Lóri, annyit bénáztál a palackkal, hogy komolyan megijedtem. Vagy megijedtünk. Szerintem mind azért tepertünk annyira, hogy a te esetleges kevés pontodat kompenzáljuk a mi maximumunkkal. Hogy csináltál tizenkilencet? – kérdezte, ez pedig minket is érdekelt, ezért feszülten figyeltünk Lórira, aki a vállát vonogatva mesélni kezdett. – Nem tudom, bementem oda, megfogtam a palackot, és azt mondtam, nem vagyok puhány, eldobom jól ezt a szart. És eldobtam, megállt, mondom

anyád, ez így megy, ennyi? A csóka, aki bent volt velem, mondja, egy megvan, mondom, mennyiből, azt mondja, húszból, mondom, akkor dobom tovább, ő meg mondja, jó. Megfogtam a palackot, dobom újra, nem sikerül, mondom, anyád, mi van már, aztán próbáltam újra, akkor meg megint sikerült, gondoltam… – Kitalálom. Anyád – bólintott Bernadett. – Ja, pont ezt gondoltam – bólogatott Lóri halálosan komolyan, mi pedig megpróbáltuk visszatartani a nevetésünket, hogy ne zavarjuk meg az óriási sztorizásban. – És akkor így próbálkoztam ezerrel, néha ment, néha nem, akkor azon agyaltam, hogy rossz a póz, vagy mi van, ez a kar nem lehet gyenge, olyan nincs, tesó, és akkor dobtam lentről, úgy meg állt megint a palack… – Mondtad, anyád – biccentett Zsombi. – Hallod, pont így volt – helyeselt Lóri. – És akkor ez ment öt teljes percig. Nem para, a teremben van, hogy nyolc órát is vagyok, mi ez az öt perc, semmi – közölte. – Aztán letelt az idő, a csóka mondja, ne dobjak többet, mert vége, én meg mondom, ne szívass, bátya, nem is vettem észre, mennyi lett a vége? Az meg mondja, hogy tizenkilenc. Én meg… – Anyád – feleltük egyszerre. – Ja. Pont így volt – fejezte be Lóri. – Hát, nagyon ügyes voltál – léptem oda hozzá, és megöleltem. – Kösz, ti is – pillantott végig rajtunk. – Még mindig nem tiszta, hogy Hannának mit kellett csinálnia, de a húsz pont az húsz pont. – Majd ha visszaértünk az IOV-táborba, akkor mutatok egy ilyen játékot –

nyugtattam meg. És folytatódott a várakozás. A teremben lévő faliórát nézve sokkal több idő telt el, mint amit összesen a hat csapat a feladatokkal tölthetett. Ha azt is belevettem, hogy a tárgykeresős helyszínt vissza kellett rendezni, akkor is sokkal régebb óta voltunk a terembe zárva, mint indokolt lett volna. Gyanítottuk, hogy ez is egy IOV-szervezői húzás, az idegeinkkel játszva feszegetik a tűrőképességünk határát, hogy kiderítsék, ki az, aki kiborul. – Mi lesz már? Ezer éve itt vagyunk… – szenvedett Lóri az egyik padra felfeküdve. – Bírd ki még, biztosan mindjárt megyünk – felelte Bernadett, aki unaloműzésként Zsombival dobált palackokat egyik asztalról a másikra. Ez volt az egyetlen program, amit a tanteremben lehetett csinálni. Esetleg még szenvedni, mint Lóri. – Mikor mindjárt? Fél órája is ezt mondtad – nyöszörögte. – Kinézek a folyosóra. – Ne nézz ki, megmondták, hogy csak mosdóba lehet kimenni – szóltam rá, miközben az egyik padon ülve bámultam magam elé. – Akkor megyek a mosdóba – állt fel Lóri, és kiment. Amikor visszaért, a fejét rázva csukta be maga után az ajtót. – Halljátok. Ezt nem fogjátok elhinni. – Ugye nem valami olyat mesélsz, amit a vécén tapasztaltál? – kérdezte Bernadett. – Mi? Nem, nem – legyintett. – Kimentem, erre Róbert meg vagy hat szervező nézett rám az aulából.

– És? – kérdeztem. – És? És ott bandáznak, már nincs senkinek feladat, csak szívatnak minket, szerintem minden csapat egy teremben van – magyarázta. – Ez azért szemétség – dobta el az üvegét Bernadett. – Miért csinálják ezt? – Gondolom, azért, mert vannak csapatok, akik idegesek a pontok miatt, és így izgalmasabb, ha sokat kell várakozni. Tudjátok, az idegek harca – sóhajtottam. – Ja, egyébként Róbert arra akart minket is rávezetni, hogy kevés a pontunk – gondolkodott Zsombi. – Én viszont nem hiszek neki – rázta meg a fejét Bernadett. – A hat csapatból maximum az arany társaság csinált maximumot, a többiekből nem nézem ki. – Elsők vagyunk vagy másodikak – erősködött. – Úgy legyen – bólintottam. – Na jó, engem nem érdekel, ha direkt akarnak szívatni, azt én nem hagyom. Kitörök! – közölte Lóri elszántan. – Mármint… A teremből? – kérdeztem elkerekedett szemmel. – Nem. Kitörök. Tudod. Csinálok pár kitörést. A gyakorlatot – magyarázta, majd látva, hogy fogalmam sincs, miről beszél, fél térdre ereszkedett, és edzeni kezdett. Éppen azon gondolkodtam, hogy éltem-e át már ennél szürreálisabb élményt; a nyári szünet alatt egy miskolci tanteremben várakozom egy országos iskolai versenyen három szirteses társammal, akik közül ketten palackokat dobálnak, a harmadik pedig kitöréses gyakorlattal edzi magát. Nem, úgy ítéltem meg, hogy ez simán megnyeri az életem legabszurdabb szituációjának járó díjat.

– Piros csapat, kijöhettek – nyitott be hirtelen Róbert a terembe, mire mind abbahagytuk, amit éppen csináltunk, és azonnal az ajtóhoz pattantunk. – Végre már – könnyebbült meg Lóri. – Mehetünk? Vége? – Igen, következik az eredményhirdetés, fáradjatok az aulába – engedett ki minket maga elé. A többieket követve én is kiléptem a teremből, majd Róbertre néztem. – A tárgyelrejtős feladat diákjai… Akik hozták a kellékeket… – Igen? – Van esély rá, hogy megkapják az üzenetet, amit a táblán hagytam nekik? Itt, a teremben – érdeklődtem, magam mögé mutatva a terembe. – Ha szólunk nekik, akkor persze, megnézik. Miért, mi… – hajolt be az ajtón, és leolvasta a felírt szöveget. – Megköszönted nekik a feladatot? – csodálkozott a főszervező. – Igen, mert… Nagyon sok ilyen játékot játszom, és tényleg hihetetlenül jól berendezték az élő változatát – ismertem be. – Gondoltam, a verseny egyik résztvevőjeként írok nekik. – Biztosan nagyon fognak örülni neki, ez kedves volt tőled. Szólunk, hogy nézzék meg. – Rendben, köszönöm – bólintottam. Az aulába megérkezve a többi csapat már mind ott várakozott, és ahogy sejtettük, a hat különböző színű melegítőt viselő társaság közül voltak, akik halálos nyugalommal néztek maguk elé, és voltak, akik borzasztó idegesen ácsorogtak, megállás nélkül fohászkodva, hogy ne essenek ki. Nyugodtnak tűnt az arany csapat, a szürke és mi. A sötétzöld, a világosbarna és a sárga pedig kifejezetten feszültnek. – Psszt. Mi van veletek? – suttogta Zsombi a sötétzöldeknek.

Az infós társaság a fejét rázva, lemondóan pillantott ránk. – A fenébe – suttogtam összeszorult torokkal. – Mennyi? – tártam szét a karomat. – Ötvenkettő – tátogta vissza Karesz. – Nektek? – Uhh – sütötte le a szemét Lóri, és valamennyien összenéztünk, mert hirtelen nem is tudtuk, hogyan válaszoljunk erre. – Elég sok – felelte Bernadett a száját elhúzva. – Maximum? – kérdezte Isti kissé hangosabban a kelleténél. – Ki lett maximum? – kapkodta a fejét Máté azonnal, és a szemével szikrákat szórva mérte végig a két társaságot. – Ti? – kérdezte a sötétzöldektől. – Az nem lehet – felelt saját magának azonnal, amikor nem kapott választ, így kizárásos alapon felénk fordult. – Megcsináltátok a maximumot? – Nem – közöltem higgadtan, Mátén pedig látszott, hogy nem tudja, higgyene nekem. – Valaki maximumot csinált? – szólt felénk Veronika mérgesen az arany csapattól. Úgy tűnt, egyre több kéretlen tag csatlakozik a sötétzöldekkel folytatott beszélgetésünkhöz. Az arany csapat feszült viselkedése pedig arra engedett következtetni, hogy ők bizony nem érték el a maximum pontot. Ahogy senki más sem. – Van nyolcvanpontos? – kérdezgette a szürke csapat is megilletődve, mire mindenki magyarázni kezdett valamit, így a nyári szünetben kihalt aula csendje egy pillanat alatt a suliidőben megszokott hangzavarrá alakult át. – Csendet kérünk! – szólt élesen Róbert, átvágva a csapatok között, és megállt a bejárati kapu előtt. – Következik az eredményhirdetés – mondta, erre a bejelentésre pedig mindenki azonnal elhallgatott, és nyugtalanul fészkelődött egy helyben állva. – Maximum pontot egyetlen csapat sem ért el a mai feladaton – kezdte, és egy óvatos mosolyt küldött felénk.

– Ez igen – sziszegte Lóri. – Jól beszaratott minket. – Engem ugyan nem – tartotta magát Bernadett. – Első helyen végzett hetvenkilenc ponttal a piros csapat – közölte, és ünnepélyesen biccentett felénk. – Éljen, éljen! – fordult körbe Lóri tapsolva, de csak a sötétzöldek viszonozták az örömét, ők négyen feltartott hüvelykujjal jelezték felénk, hogy klassz meg minden. – Második helyen végzett hetvenhét ponttal az arany csapat – folytatta Róbert. – Szép volt – intett feléjük Zsombi. – Kuss! – felelte Dóri mérgesen, mire a kilencedikes megrökönyödve fordult vissza hozzánk. – Le lettél ugatva, Zsombika – közölte Lóri szórakozottan. – Észrevettem – motyogta elvörösödve. – Harmadik helyen, hetvenegy ponttal végzett a szürke csapat – ismertette Róbert az eredményt, aztán a kezében tartott telefonra nézett. – És itt ugrunk is egy jókorát – meresztgette a szemét. – Negyedik helyen ötvenkét ponttal… – Ezek a sötétzöldek! – mondtam, boldogan megragadva a mellettem álló Bernadett kezét. – Tényleg! – A sötétzöld csapat – fejezte be Róbert, mire egyszerre több dolog is történt. A sötétzöldek tátott szájjal, hitetlenkedve meredtek maguk elé, majd eldőltek, mert váratlanul érte őket az, hogy mi mind a négyen feléjük rohanva rájuk ugrunk.

– Ezt hogy a fenébe? Hogy a fenébe csináltuk? A legjobb ötben vagyunk, mi történik a világgal? – kérdezgette a földön hanyatt fekve Karesz, megállás nélkül rázva a fejét. – Tiszteljük meg a többi csapatot azzal, hogy végighallgatjuk az eredményhirdetést – szólt ránk Róbert. – A sárga és a világosbarna csapat közül valakinek véget ér a verseny – tette hozzá, bennem pedig akkor tudatosult, hogy mi történik. A földön fetrengő sötétzöldek mellől felállva összehúzott szemöldökkel néztem a főszervező előtt álló két csapatot. A világosbarnák és a sárgák szótlanul, lehajtott fejjel várták az ítéletet. – Szerinted… kiesnek most? – suttogta Zsombi mellettem megállva. – Nem tudom – csóváltam a fejem, és Máté maga mellett tartott ökölbe szorított kezét figyeltem, ami szinte elfehéredett, olyan erővel zárta össze. – Ötödik helyen végzett, és ezzel versenyben maradhat az a csapat, amelyik a feladat alatt összesen… – nézett Róbert felváltva a világosbarnákra és a sárgákra. – Az a csapat, amelyik negyvenkilenc pontot gyűjtött. Gratulálok, sárgák – mondta, mire Mátéék szó nélkül tudomásul vették, és mindenféle öröm vagy reakció nélkül vonultak félre. Róbert pedig a kiesőkhöz fordult, akik a fejüket rázva néztek össze. – Világosbarna csapat, összesen eggyel lemaradva, negyvennyolc ponttal búcsúztok az Iskolák Országos Versenyétől. Fáradjatok ki a buszotokhoz – mutatott a kijárat irányába. Hajni könnyes szemmel fordult vissza és intett a résztvevőknek, majd a világosbarnák kimentek az aulából, és beszálltak a buszba. Mire mi, többiek visszaértünk, már nem voltak a táborban. 12. – Igen, könnyezem. Nem szégyen, büszkén vállalom – meredt párás szemmel Kocsis a videóba, amit a suli oldalára töltött fel. Az igazgató a könnyeit

törölgetve, a kamerába hajolva folytatta: – Hogy miért? A meghatottságtól. Mert mi, a Szirtes Gimnázium, ott vagyunk a legjobb ötben az Iskolák Országos Versenyén. Összesen egy feladat választ el minket attól, hogy döntőbe kerüljünk. És igen, jól látjátok, sírok – szipogta. – Nem szégyellem a könnyeimet, mert ezek örömkönnyek! Ez a négy rendkívüli diák, Kozák Bernadett, Szalai Zsombor, Újvári Hanna és Vári Lóránt bejuttatta iskolánkat a legjobb ötbe, a döntő kapujába, és összesen egyetlen feladat választja el őket a végső megmérettetéstől. A mai feladaton a Szirtes csapata első helyen jutott tovább, a maximális nyolcvan pontból egyedüli csapatként hetvenkilencet szerzett. Hát mi érdemli meg a könnyeket, ha nem ez? Sírjatok csak, sírjatok csak ti is bátran, ne szégyelljétek. Ott van a Szirtes a legjobb ötben, ott vagyunk a döntő kapujában! – törölgette a szemét az igazgató. – Kocsis mintha kicsit érzelgőssé vált volna, nem? – kérdezte Bernadett, miközben az étkezőben ültünk az asztalunknál, és a suli oldalára feltöltött videót néztük. – A kommentelők is ezt írják – mondta Zsombi a kezében tartott telefonját bújva. Kocsis videója alatt csak úgy tobzódtak a hozzászólások. „Mi baja van Kocsisnak, ki ríkatta meg?” „Mi történt? Miért sír Kocsis? Kiestünk, basszus?” „Öcsém, a sírós Kocsisból csinálok egy gifet! !” „Halljátok, nyaralok, nem vágom, mi van. Miért sír Kocsis?” „Kiestünk az IOV-ról???” „Emberek, nézzétek már meg a videót, mielőtt kom-menteltek!

Nem estünk ki, bekerültünk a legjobb ötbe.” „Ne sírjál, bátya, minden penge lesz. Megnyerjük a vejadalat, ha addig élnek is azok ott négyen.” „KIESTÜNK???” „NEM ESTÜNK KI, NÉZZÉTEK MÁR MEG A VIDEÓT!” „Huh, megnyugodtam. Már lassan két hete nézem ezt a fáradt versenyt, nyerjük már meg.” „Kész a gif Kocsisból. Itt van, tessék, szabadon vihető.” „Ez krvajó.” „LOOOL” „A sírós Kocsis a kedvenc mémem ever!” „Nekem is.” „Szintén.” „Szasztok, IOV-isták, mi történt?” „Szia. Továbbmentünk.” „Tök jó, na, megnyugodtam.” „IOV-ista??? Ne már, ne csináljatok fandomot ennek a baromságnak.” „Ha nem tetszik, ne kövesd. Lehet elhúzni innen. Mi itt, akik együtt szurkolunk, IOV-isták vagyunk.” „Beszarok.” „Tényleg lehet lépni innen annak, akinek nem tetszik.”

„Sziasztok, nézzétek meg az Instán az oldalamat, a versenyről csinálom.” „Nézzük.” „Sziasztok, ki esett ki?” „A világosbarna csapat. Zalaegerszegi sulisok.” „Köszi.” „Halljátok, ez a sírós Kocsis-gif a legjobb dolog az életemben! !” „Elég szomorú életed lehet.” „Kabbe.” „Hajrá, Szirtes! !” „Nyertes Szirtes! !” „Szirtes a végsőkig! ! ” „Szirteeeees!” „Bernadeeeettt, imádlak!” „Na, megint itt a Dani” „Szia, Dani” „Helló, Dani” „Bernadett, szeretlek! Amúgy sziasztok.” Bujkáló mosollyal zártam be a kommenteket, aztán az asztalra rakott telefonon megnyitottam az üzeneteket, és ellenőriztem, hogy Kornél elolvasta-e már. Nem. Az üzenet elküldött, de olvasatlan állapotban volt. Nem akartam nyomulósnak vagy esetleg hisztérikusnak tűnni, ezért nem írtam újra, és nem próbáltam felhívni, gondoltam, majd jelentkezik, ha látja,

és ráér… Csak hát. A számat elhúzva néztem meg az időt. Órák óta visszaértünk az élménytáborba a négyajtós feladatról, és a visszaérkezésünk első pillanatában elküldtem az üzenetet Kornélnak, amiben leírtam, hogy továbbjutottunk, és már elérhető vagyok. Azóta is elérhető voltam, de… – Hanna, megint elakadtam. Mi az az umbrella? – fordította felém Lóri a telefonját. A kijelzőjén egy hidden object game volt megnyitva, amit én mutattam meg neki, amikor visszajöttünk, mert Lóri nem tudta elképzelni, hogy miből állt a feladatom. Azóta teljesen rákattant, és megállás nélkül keresgélte a különböző virtuális szobákban elrejtett tárgyakat. Leplezve az arcomra kiülő aggodalmat és szomorúságot, amit Kornél eltűnése okozott, odahajoltam Lórihoz, magamra erőltettem egy mosolyt, és türelmesen segítettem neki újra. – Esernyő – feleltem. – Most egy esernyőt kell keresned a rumliban – mondtam. – Ó, vágom, kösz. Itt van, megtaláltam! – mutatta felém diadalmasan. – Ügyes vagy – bólintottam elfojtott nevetéssel, aztán hagytam, hogy Lóri tovább keresgéljen. Mind a négyen az asztalnál ültünk a kiürült étkezőben, és csendben elfoglaltuk magunkat, várva a vacsoraidőt. Lóri az újonnan felfedezett keresgélős játékot nyomkodta, és időről időre segítséget kért hozzá Zsombitól vagy tőlem. Bernadett bedugott füllel zenét hallgatott, és közben a barátjával, Danival üzengetett. Zsombi a telefonján a YouTube-felkapottakat nézte át, megpróbálva behozni a lemaradását a trendekből. Én pedig ott ültem köztük a csendes étkezőben, és a feladaton történteken meg az azt követő visszaérkezésen gondolkodtam. A világosbarna csapat már nem volt a

táborban, mire megérkezett velünk a busz, már úgy eltűntek az IOV-ról, mintha sosem jártak volna ott. Az öt bent maradt csapat pedig a megérkezést követően szétszéledt. Az arany csapat elvonult, duzzogva, amiért csak a második legtöbb ponttal teljesítették a feladatot. A szürkék az egyik faházba mentek be, mert maguk akartak lenni. Őket kifejezetten megviselte a világosbarnák kiesése, a két csapat sok időt töltött együtt. A sötétzöldek vlogot készítettek a versenynapról, amiben mi is szerepeltünk pár pillanat erejéig. A sárgák, akik ismét megúszták a kiesést és ismét csak egy hajszállal, a medencéhez vonultak lazítani. De összesen négyen voltak. Hol voltak már azok az idők, amikor Máté az ujja köré csavarta a versenyzőket, és hatalmas álbulikat tartva használta őket a manipulatív játékához! A versenyben maradt csapatok közül már mindenki átlátott rajtuk, senki sem kereste a társaságukat, így vagy úgy, de mindenki szerzett negatív tapasztalatokat a sárgákkal, ezért már nem volt kire támaszkodniuk, magukra maradtak. Az utóbbi feladatokon, amikor már nem volt kitől lopniuk információkat, épphogy csak bent maradtak, amitől egyre kétségbeesettebbé, a kétségbeeséstől pedig egyre dühösebbé váltak. Mi elkerültük őket, amennyire csak lehetett. A telefonom rezgett egyet, mire azonnal a torkomba ugrott a szívem, és egy szempillantás alatt kaptam fel a készüléket, hogy megnyissam az érkezett üzenetet. Végre. Kornél írt. A boldogságtól szapora pulzussal, mosolyogva olvastam el, majd a reakcióm azonnal átváltott egy kisebb fajta csalódottságba. Az üzenete tömör volt, gratulált a továbbjutáshoz, azt írta, tudta, hogy megcsináljuk, és nagyon örül, hogy bent vagyunk az ötben. Viszont sajnos ma már nem tudunk beszélni, mert az öccsével moziba mennek, van egy film, amit már régóta vártak, de az IOV közben mutatták be, az öccse meg nem nézte meg nélküle, szóval most elmennek, viszont nem tudja, mikor lesz vége, és nem akarja, hogy az étkezőben vagy a kerítésnél várjak órákig a hívására, úgyhogy inkább maradjunk annyiban, hogy reggel beszélünk. És reméli, hogy nincs gond ezzel. Teljesen megértően, de mégis kissé szomorúan írtam meg a választ, hogy persze, totálisan megértem, és jó szórakozást kívántam a mozihoz, mire

Kornél azonnal visszaküldött egy szív emojit. Akkor… Majd reggel beszélünk. A telefonomat lerakva az asztalra Bernadett azonnal kiszúrta, hogy valami nem stimmel. – Minden rendben? – pillantott rám. – Persze – feleltem a lehető legmeggyőzőbben. – Minden rendben – ismételgettem. Az üzenetet visszaolvasva próbáltam logikusan gondolkodni, és ha egy másik aspektusból közelítettem meg a dolgot, akkor amit Kornél írt, teljesen megállta a helyét. Az IOV kezdete óta mindenkinek rengeteg dolog esett ki, mert az otthoni életünk megszűnt ugyan számunkra, de nem állt meg, így biztosan rengeteg pótolnivaló várt az összes versenyzőre a hazaérkezést követően. Kornél csak nemrég esett ki, visszazökkennie a saját életébe nem lehetett egyszerű, a sok bepótolnivaló és a családdal töltött idő pedig természetesen elsőbbséget élvez, mint velem FaceTime-olni. Ő visszakerült a valódi helyére, én pedig maradtam a kreált valóságban, ami nem a saját életem. Az agyam megállás nélkül dolgozott, és józan ésszel átgondolva a dolgokat tudtam, hogy igaza van. Mert ha én estem volna ki előbb és érek haza idő előtt, akkor nekem is számos tennivalóm akadt volna apuval, a nagyival, Kocsissal meg a Szirtes-csapattal is, így lehet, hogy abban a változatban én küldtem volna Kornélnak egy hasonló üzenetet. Sőt biztosan. Vagyis… Nem tudom. A telefonom kijelzője még világított, pár másodperc maradt csupán addig, hogy teljesen elsötétedjen és magába zárja a rövid üzenetváltásomat Kornéllal. Aztán amikor a képernyőzár aktiválódott, abban a pillanatban újra rezegni kezdett a készülék. Apu képe jelent meg a kijelzőn. Egy pillanat alatt fogadtam a videóhívást, a gyorsaság pedig úgy tűnt, meglepte aput, mert csodálkozva nézett a kamerába.

– Megzavartam valamit? – kérdezte. – Nem, miért? – kérdeztem vissza furcsán. – Mert egy másodperc alatt felkaptad. Ebből adódik, hogy vélhetően a kezedben volt a telefon. Ami arra enged következtetni, hogy éppen használtad. Beszéltél éppen valakivel? Remélem, nem raktad le Kornélt miattam… – szabadkozott, szokásához híven túlgondolva az egyszerű dolgokat. Ebben eléggé rá ütöttem. Sőt. Szerintem mindenben. – Nem, nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Csak itt volt előttem az asztalon a telefon, és felkaptam – ködösítettem. – Értem. Mert ha programod van, akkor lerakom, semmi gond, nem szeretnék zavarni. – Nem, apu, tényleg, semmi dolgom, Kornél moziban van – mondtam, mire az asztalnál ülő három csapattársam egy pillanatra összenézett, aztán mintha mi sem történt volna, már zavartan vissza is merültek a saját telefonjuk nyomkodásába, bízva abban, hogy nem kaptam el a rosszalló pillantásukat. De. Elkaptam. – Öhm. Értem – köszörülte meg a torkát apu, és ide-oda kapkodta a tekintetét, szemmel láthatóan erre nem tudott mit mondani, de pechjére videóhíváson beszéltünk, így szemtanúja lehettem annak, hogy mennyire bénázik a kialakult szituációban. Ekkor tűnt fel, hogy utcai ruhát visel. Otthon. Vacsoraidőben. Amitől viszont nekem szaladt fel a szemöldököm. – Készülsz valahová? – érdeklődtem. – Ó, igen, persze, ezért is hívtalak – jutott hirtelen eszébe. – Képzeld, IOVvacsorára invitáltak, én pedig gondolkodás nélkül elfogadtam a meghívást,

most meg nem tudom, hogy jó ötlet-e – fújta ki hosszasan a levegőt. – Oké, először is. Mi az az IOV-vacsora? – kérdeztem. – Nos. Kocsis szervezte az eseményt a zárt csoportunkban, ahol csak a versenyzők hozzátartozói a tagok. Zsombi szülei és én is visszajeleztünk, hogy ott leszünk, Bernadett barátja függőben hagyta, Lóri legjobb barátja pedig szintén jelezte, hogy ott lesz. Bár a kommentjéből ítélve úgy tűnik, ő csak az „ingyen kaja miatt” jön. Na mindegy. Az igazgatód a vacsorát az IOV-on elért eddigi nagyszerű eredményetekért adja, egyfajta ünneplés gyanánt. A leírás szerint kibeszéljük a történteket, latolgatjuk az esélyeket satöbbi – magyarázta apu, félrenézve a telefonjából, miközben a laptopjáról olvasta a dolgokat. – A helyszín egy pizzéria… Már megnyitottam a taxiapplikációt, hogy rendeljek egy kocsit, csak aztán – akadt meg, és láttam rajta, hogy a kezdeti lelkesedését, ami akkor ragadta el, amikor rányomott az „ott leszek” gombra, mostanra elkezdte felváltani a bizonytalanság. Én pedig teljesen átéreztem a helyzetét. Mert mi ketten pontosan ugyanolyanok vagyunk. Ugyanazok az erősségeink, viszont a gyengeségeink is, így könnyen magaménak éreztem a dilemmáját. Az, hogy mi apuval ketten maradtunk és anyu már nincs többé, azt eredményezte, hogy két bizonytalan, teljesen introvertált ember próbál boldogulni a hétköznapokban, szinte vakon tapogatózva, mert az egyetlen extrovertált személy, aki mindig is a segítségünkre volt és átlendített minket a nehézségeken, mert könnyen vette az akadályokat, és mindig tudta, mi a helyes, már nem tud többé irányt mutatni nekünk. Magunk maradtunk, ezáltal pedig magunknak kellett mindent megoldani. És ha úgy alakul, akkor egymáson segíteni. Így aztán ahelyett, hogy osztoztam volna apu kétségeiben, erőt vettem magamon, és úgy döntöttem, átlendítem rajta. Akkor is, ha rajta kívül csak egyetlen emberről tudok, aki képes egy program előtt nekiállni hezitálni, totálisan megbánni, hogy igent mondott, és azon agyalni, hogyan mondhatná le az egészet. Igen, az a személy én vagyok. Most azonban nem rólam volt szó, és én nagyon akartam, hogy apu elmenjen, jól érezze magát, beszélgessen és kikapcsolódjon. Őszintén ráfért. – Szerintem ez nagyon jól hangzik – szólaltam meg végül.

– Nem is tudom – grimaszolt, felhúzva az orrát. – Hát… Én mennék a helyedben – közöltem egyszerűen, elkezdve a puhítást. – Tényleg? – kérdezte kétkedve, és gyanúsan fürkészett a kamerán keresztül. – Tényleg – bólintottam. – Igenis elmennék, beszélgetnék, jól érezném magam, és… Függetlenül attól, hogy a helyszín egy pizzéria, én a helyedben ennék egy salátát – tettem hozzá, mire apu hangosan felnevetett, miközben a fejét rázta. Borzasztóan ritkán láttam ilyen őszintén nevetni, és a mély ráncai mögött egy pillanatra olyan volt, mint régen, amikor még minden rendben volt, amikor sokszor volt boldog, úgy, hogy nem is tudott róla, hogy boldog, mert a boldogság mindig az életünk része volt, láthatatlanul, észrevehetetlenül, és csak akkor tudtuk meg, hogy tulajdonképpen mindig ott volt, amikor egyszer csak eltűnt, és nem volt többé mitől boldognak lennünk. – Esetleg egy pizza? – próbálkozott. – Esetleg – bólintottam mosolyogva. – Apu. Szeretném, ha elmennél – meredtem a kamerába komolyan. – Az IOV-látogatásotok utáni délután is jól telt, amit együtt töltöttetek valami csárdában. Menj, és érezd jól magad – buzdítottam. – Igazad lehet – bólintott határozottan, és látszott rajta, hogy sikerült meggyőznöm. – Bocsánat, nem akarok beleszólni – nézett rám Bernadett az asztal másik oldaláról. – Dani most írt, hogy ő is megy pizzázni az IOV-vacsorára. – Hallottad, apu? Akkor főleg ott a helyed – szóltam a kamerába. – Rendben van, megyek én is – állt fel a székéről a telefonjával a kezében, és a nappalink közepén megállva kissé elveszetten téblábolt. – Hogy festek? Jó leszek így? Vagy nem? Ez kifog rajtam. Mindig anyád mondta meg, mit vegyek fel egy-egy alkalomra, és nem is tudom… Most elakadtam. Jó leszek így? –

nézett végig magán, mire nekem görcsbe rándult a gyomrom, amiért újra és újra szembesülnünk kell olyan szituációkkal, amik régen máshogy voltak, most pedig nincsenek sehogy. Nem tudtam válaszolni, nem tudtam, mit mondana anyu, hogy mit tanácsolna, mert én nem anyu vagyok, és soha nem fogom tudni pótolni őt apu életében, ahogyan apu sem tudja pótolni az enyémben. És itt nem arról volt szó, hogy apu annyira életképtelen lenne, hogy nem tud egyedül felvenni valamit. Dehogynem tud. Csak nem így szokta meg. És mint minden családnál, nálunk is voltak megszokott dolgok. Apró, bejáratott kis hülyeségek, amiktől gördülékenyek és súrlódásmentesek voltak a hétköznapok. És az összes ilyen kis megszokást anyu alakította ki nekünk, ő volt mindennek a mozgatórugója. Talán ez másoknál is így van. Nem tudom. Azt tudom, hogy nálunk így volt. Vegyél fel kabátot, mert hideg lesz. Add azt ide, gyűrött, ki kell vasalni. Hogy néz ki az a cipő, venni kell egy újat. Tedd csak oda, megvarrom később. Nagyon csillog a szemed, gyere csak ide, mutasd a homlokod, igen, gondoltam, lázas vagy, mérd meg. Ezer és ezer ilyen megjegyzés, észrevétel vagy elszólás, ami néha bosszantó volt, és nem fogok hazudni, néha forgattam a szemem rendesen, de végül mindegy volt, mert úgyis beláttam, hogy anyu jól gondolta, jól tudta és igaza volt, mindenben igaza volt, aztán már nem lehetett többé igaza, mi pedig ott maradtunk apuval ketten, és nem volt többé ott velünk a mozgatórugónk, aki megmondja a legapróbb dologtól kezdve a legfontosabbig, hogy mi legyen. Most már magunknak kellett kitalálni és megoldani. Ez pedig kegyetlenül megnehezítette a dolgokat. Nem azt, hogy kitaláljuk, apu mit vegyen fel, ez hülyeség, tökmindegy, valamit, bármit. Az volt a nehéz, hogy az életünk minden pillanatában hiányzott mellőlünk valaki, és ezt az életünk minden pillanatában tudtuk. De nem tehettünk semmit. Apu tanácstalanul meredt a kamerába, én pedig nem tudtam mit mondani, képtelen voltam, mert tudtam, hogy ott kellene lennie mellette anyunak, vagy hallanom kellene a hangját, ahogy kiszól a konyhából, vagy éppen hazaérkezik, és megáll, majd a fejét rázva közli, hogy ez így nem jó, és megmondja, hogyan lesz mégis jó. De ilyen nem történt, hiába vártam, és hiába várta a kamera másik oldalán apu is az üres lakásunkban ugyanazt, mint én. Hiába vártunk bármit. A többiek, akik addigra mind lerakták a saját készülékeiket, nem zavartatva magukat átültek mellém, és nyomorogva fogtak közre, így összehúztuk