Emlékezz rám

– Valaki nem passzolja át nekem a müzliszeletét? – kérdezte Lóri, teljesen mással foglalkozva. – Nem kaptál te is? – pillantott rá Bernadett, épphogy kinyitva a szemét a napsütésben. – De. Csak befaltam. – Akkor most emészd – tanácsolta. – De meghalok unalmamban – fakadt ki Lóri. – Utálok várni. Nem is bírok. – Pedig kénytelen leszel. Késő délutánig is itt lehetünk – mondtam halkan. – Miért vették el a telónkat? – kérdezte látványosan szenvedve. – Pont ezért – mondtam egyszerűen. – Ha nálunk van, elrepül az idő. A szervezők pedig nem akarják, hogy elrepüljön – tártam szét a karomat. – Rohadékok – sziszegte Lóri. – Ki jön velem frizbizni? – állt fel, kivéve a tornazsákjából a frizbit. – Senki – rázta a fejét Bernadett. – De ha elég gyors vagy, tudsz egyedül is játszani. Eldobod, odarohansz, és még el is tudod kapni – közölte, mire felnevettem.

Lóri értetlenül meredt rá, és láttam a szemében, hogy ezen most elgondolkodik, ezért röhögve ráztam a fejem. – Ne higgy neki, csak szórakozik. – Ja jó, vágom – biccentett. – Na húzz fel, játszom veled egy kicsit – nyújtottam a kezem, mire Lóri megragadta, és felrántott a földről. Nem sok kedvem volt frizbizni, de úgy éreztem, talán gyorsabban eltelik az idő, ha lekötjük magunkat valamivel, legalább addig, amíg az első csapat megérkezik. A frizbizés remekül ment, legalábbis Lórinak. Ő minden felé érkező dobást elkapott, utána pedig azzal telt az idő, hogy én a fák tövében keresgéltem a frizbit. Éppen megint indulni készültem, hogy megkeressem, amikor a csendes erdőből mozgást hallottunk. Azonnal lemerevedtem, és a fülemet hegyezve néztem a hang irányába. Lóri szintén odafordult, Bernadett felült a napozásból, Zsombi pedig azonnal felpattant. Két narancssárga ruhás szervező kíséretében megérkezett a világosbarna csapat. – Azta, de jó, vannak padok! Meghalok, le kell ülnöm, akkorát estem a slimeban, hogy eltört vagy hat bordám – magyarázta az egyikük az érkezésükkor ráérősen csevegve, miközben felmérte, hogy hová hozták őket a szervezők. Mi addigra már megszoktuk a kis erdei pihenőnket, így sajnos nem volt türelmünk megvárni, hogy ők is kicsodálkozzák magukat. – Mennyi? – üvöltött rájuk Bernadett anélkül, hogy bármi mást mondott volna. – Mi? – kérdezte az egyik világosbarna tag, Hajni. – Mennyi volt a stopperen? A vége? – kérdezte Lóri is türelmetlenül. – Jaa, hogy az – felelte a lány hezitálva. – Ne már, ne csináljátok, mondjátok meg – sziszegte Zsombi egyik lábáról a másikra állva.

– Jó, rendben – adta meg magát végül. – Negyvenkettő öttel végeztünk – mondta. – És ti? – kérdezett vissza, de választ már nem kapott, mert abban a pillanatban Bernadett örömében sikoltott egy akkorát, hogy a fákról felrebbentek a madarak, Zsombi toporzékolni kezdett, én pedig a frizbivel a kezemben Lórihoz rohantam, ráugrottam és átöleltem. – Gondolom, ezek szerint ők kevesebb idő alatt csinálták meg – dünnyögte a világosbarnák egyik fiútagja, látva az örömünnepünket. Óriási tehertől szabadultunk meg, konkrétan a világosbarnák idejével biztossá vált számunkra a továbbjutás, benne voltunk a hat továbbjutó csapatban, és ők vették át tőlünk az idegeskedést, arra várva, hogy jöjjön a következő csapat, akik esetleg rosszabb idővel zárták a feladatot. Hatalmas kő esett le a szívünkről, és talán a kelleténél kicsit hangosabban és önfeledtebben örültünk a bent maradásunknak, mint illett volna, mert a világosbarnák vizesen és slime-osan, szomorúan meredtek ránk, így amikor kiörültük magunkat és felfogtuk, hogy a továbbjutásunk biztos, mind a négyen odamentünk a fák árnyékában a padokon gubbasztó világosbarnákhoz, hogy valamennyire kifejezzük a támogatásunkat, akár elhiszik, akár nem. – Kösz, ez rendes tőletek – erőltetett egy mosolyt az arcára Hajni. – Nektek mennyi lett a vége? – Harmincöt huszonhét – feleltem. – Hű – biccentett elismerően. – Gyorsak voltatok – ismerte el, mire Zsombi elhúzta a száját. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy biztosan a leggyorsabbak… – ingatta a fejét. – Gondolod, hogy lesz nálatok jobb idő? – Igen, valószínű – szólt őszintén. – De van rá esély, hogy lesz a tiéteknél rosszabb is.

– Szorítunk – tettem hozzá. – Köszönjük – mondta Hajni lebigyesztett szájjal, és a világosbarna melegítőjét borító slime-ot próbálta lekapargatni, eredménytelenül. Ahogy telt az idő, a világosbarnák reménye, ami először csak pislákolt, egyre inkább felgyűlt számukra, és szaporán nézegetve az óráikat folyamatosan azt latolgatták, mennyi esélyük van, ha a következő csapat már egy órája nem jött meg. Mi addig a biztos továbbjutással járó első felocsúdás után csendben elfoglaltuk magunkat, igyekezve örömünkkel és megkönnyebbülésünkkel nem zavarni a másik csapatot, akiknek a bent maradása függőben volt. Bernadett napozott, Zsombi átvette a helyem, és beállt frizbizni Lórival, én pedig a fűben ülve előszedtem a tornazsákból a kapott keresztrejtvényt és tollat, majd unalmamban tölteni kezdtem. Az idő csigalassúsággal telt, a világosbarnák rosszabb ideje miatt biztos továbbjutóként pedig már tétje sem volt annak, hogy várnunk kell, nekünk csak el kellett foglalnunk magunkat nyugodtan hátradőlve, amíg a többi csapat között eldől a kiesés. Rettenetesen soknak tűnő idő után az erdőből újra beszélgetés hallatszott, mire a világosbarnák egy emberként pattantak fel, és mi is abbahagytuk, amit éppen csináltunk, és odafordultunk. A sötétzöldek érkeztek meg két kísérővel. – Mennyi lett az időtök? – szólt rájuk azonnal Béni a világosbarnáktól. – Várjál már, ember, egyáltalán hol vagyunk? – nézett körbe Isti meglepetten, és a nyomában érkező három másik infós is elismerően bólintott a környezetet pásztázva. – Ott lehet sütni? De jó. Kaptunk vajon húst? Ennék saslikot – gondolkodott tovább, nem zavartatva magát, miközben mi és a világosbarnák is izgatottan vártuk, hogy megosszák az eredményüket. – Mondjátok már meg, légyszi, hogy mennyi idő alatt végeztetek – nézett rájuk könyörögve Hajni.

– Negyvenöt ötvenkilenc – közölte Karesz. – Ti? – kérdezett vissza, de csakúgy, mint előtte mi, a világosbarna csapat is válasz nélkül hagyta őket, és örömükben ugrálni kezdtek. – Ne már, basszus, szarul állunk? – pislogott körbe Karesz a többiekkel együtt, és mivel a világosbarnák éppen örömtáncot jártak önkívületi állapotban, felénk néztek. – Mi harmincöttel, a világosbarnák negyvenkettővel végeztek – húztam el a számat. – És én még azt hittem, hogy már azzal nyertünk, hogy az életem árán, de megmásztam azt az istenverte kötelet – nevetett Peti. – Sajnálom, srácok, baromira szorítunk, hogy legyen egy rosszabb idő – sétált oda hozzájuk Zsombi. – Kösz. Mögöttünk az arany csapat következik, arra a színre cserélték a zászlót, amikor eljöttünk… Úgyhogy ők hat perc múlva itt vannak, de utána még akár lehet is esélyünk – röhögött fel kínosan Isti. – Várjatok, papik, ne csüggedjetek, két csapat nem tudta előre a térképes feladatot – vigasztalta Lóri a sötétzöldeket a maga módján. – Egy. Egy csapat nem tudta – mosolyodott el csalódottan Karesz, ezzel pedig beigazolódott a félelmem. A sárgák kiszedték a megoldást valakikből, amíg várakoztak. Nem lepődtem meg ezen. – Az is több, mint a semmi. Van még remény – próbálta feldobni őket Bernadett. – Nézz ránk. Az egész életünk egy nagy remény – mutatott magukra Isti, mire akaratlanul is felröhögtünk. A sötétzöldekkel kiegészülve ültünk a tisztáson, várva, hogy megérkezzen az arany csapat, bár az ő idejükre igazából senki sem volt kíváncsi. Valahová a legjobb és legtökéletesebb közé soroltuk a teljesítményüket, máshová nem is lehetett.

– De nem értem – törte a fejét Karesz, a ruhájáról és bőréről összeszedett slime-ot gyúrva az ujjai között. – Nálatok Bernadett és Lóri a sportember. Tehát vagy Zsombi, vagy Hanna megmászta a kötelet, ráadásul brutál jó idővel… – nézett ránk elkerekedett szemmel. – Én voltam – tettem fel a kezem. – De nem voltam jó, csak másban gyorsabbak voltunk, így jött ki egy egész jó arány. – Az az egész jó arány jelenleg a legjobb eredmény – állapította meg Isti. – Taníts, kérlek, hogy másztál fel? – esedezett előttem színpadiasan. – Fogalmam sincs – igazítottam meg a copfomat zavartan. – Csak… Valahogy sikerült. – De… HOGYAN? – kérdezgették az infós fiúk. – Azt hittük, közénk való gamer vagy, erre elárulsz minket, és lazán lenyomod a fizikai feladatot? Csalódtunk benned, Hanna – viccelődtek. – Higgyétek el, én is magamban – nevettem. – De valahogy megcsináltam. Azt hiszem, nagyon akartam – meséltem. – Hát én is nagyon akartam, de azon túl, hogy majd beszartam, más nem nagyon történt – közölte Peti. – Értitek, nálunk az első öt perc azzal a vitával ment el, hogy ki legyen az irányítótoronyban – vihogta Karesz. – Nálunk egyértelmű volt, hogy vagy Zsombi, vagy Hanna… – bólogatott Bernadett. – Hát nyilván az életképteleneket küldtétek a toronyba – biccentett Isti. – Hé! – szóltam rá hevesen. – Én ástam, elhordtam a földet, megmásztam a

kötelet! – kértem ki magamnak tettetett felháborodással. – Igen, igaza van Hannának. A csapatból hivatalosan csak én vagyok nyomi – közölte Zsombi, a beszólására pedig mindenki felnevetett. – Nem vagy nyomi, Zsombika – veregette meg a vállát Lóri kedvesen. – Csak egy kicsit – tette hozzá gyorsan, mire még nagyobb nevetés hangzott fel. – Szóval, Hanna, hogyan is volt ez a kötél? – tért vissza az eredeti beszélgetésre Isti. – Nagyon érdekel a téma, ugye? – mosolyodtam el. – Bernadettet kérdezzétek, ő instruált – ismertem be, mire minden szempár Bernadettre szegeződött. – Ó. Öhm. Oké – jött zavarba kissé. – Annyit mondtam Hannának, hogy képzeljen a kötél tetejére valamit, amit mindennél jobban szeretne elérni. És ezután felmászott – mesélte, büszkén pillantva rám. – Ez jó! Nekünk is ezt kellett volna mondani Petinek. Hogy képzeljen oda egy csajt. Bármilyet. Biztos felszáguldott volna a kötélen – gondolkodott Ádám. – Rohadékok vagytok – közölte a csapatával Peti röhögve. – Megcsináltam, nem? Felmásztam, nem??? – Tizenöt perc volt, nem??? – röhögött az arcába Karesz. – De megcsináltam – húzta ki magát Peti. – Megcsináltam. – Mire gondoltál, Hanna? – pillantott rám érdeklődve Ádám a sötétzöldektől. – Mármint? – A kötélmászáskor. Bernadett javaslatára. Mit képzeltél oda? – Hülyeség – legyintettem.

– Naaa. Biztos valami motiváló – erősködött Karesz is. – Hagyjátok – szólalt meg Bernadett elsőként, az infós fiúk azonban nem vették a lapot. – Mit láttál oda? Egy gamer széket? Egy új kamerát? Plusz százezer feliratkozót? – Szerintem váltsunk témát – javasolta Zsombi, és szemével próbált jelezni a sötétzöldeknek, hogy elég volt. – Tudom már. Egy algoritmust látott ott Hanna, azért sikerült neki. El akarta érni, hogy megoldja – vihogta Peti. – Nem, igazából anyura gondoltam, azért sikerült – mondtam ki egyszerűen, mire a csapattagjaim közül mindenki elhallgatott, a sötétzöldek pedig meglepetten néztek rám. – Miért képzelnéd anyádat oda? – tárta szét a karját Ádám. – Mert már csak elképzelni tudom – feleltem a szemébe nézve, mire a sötétzöld tagok mind a négyen a torkukat köszörülve kapkodták a tekintetüket, igyekeztek mindenfelé nézni, csak rám nem. – Khm. Bocs, tapintatlanok voltunk – sziszegte Karesz sajnálkozva, mire megráztam a fejem. – Semmi gond – mondtam ki őszintén, majd érezve, hogy kicsit leült a bulink, és a szikrázó napsütés ellenére kifejezetten fagyos a légkör, megráztam a fejem. – Na, ki mennyi idő alatt evett somlóit? – kérdeztem témát váltva, mire a sötétzöldek megkönnyebbülten fújták ki a levegőt, és egymás szavába vágva kezdtek mesélni az edd meg feladat részleteiről, miközben a mellettem ülő Bernadett alig észrevehetően átnyúlt hozzám, és rászorított a karomra, csupán azt éreztetve velem, hogy ott van, és nem vagyok egyedül. Elképesztően jólesett ez az egyszerű mozdulat, ezért a sötétzöldek okozta hangzavarban rámosolyogtam, és biccentve jeleztem, hogy rendben vagyok. De vajon

rendben vagyok? Vagy rendben leszek valaha? Az arany csapat érkezése egy pillanat alatt elhallgattatta a tisztáson hangoskodókat, és feléjük fordulva mindenki az eredményüket kérdezgette. – Miért mondanánk el? – kérdezte Veronika vizesen, megpróbálva a karjáról ledörzsölni a rátapadt slime-ot. – Mondjuk hogy tudjuk, ki áll kiesésre? – tárta szét a karját tehetetlenül Karesz. – Most viccelsz, ugye? – nézett rá megvetően Dóri. – Azt azért a mi eredményünk nélkül is tudnotok kellene – forgatta a szemét. – Akkor… Nem mondjátok meg? – pislogott meglepetten Hajni a világosbarnáktól. – Normál esetben nem tennénk ilyet – csavarta fel lila trutyis haját Veronika, majd a feje tetején összegumizta. – De mivel egyetlen csapat eredménye minket is foglalkoztat… – nézett körbe, és megállapodott a tekintete rajtunk. – Hajlandóak vagyunk egy információcserére – tette csípőre a kezét. – Nocsak, azok, akik idő előtt nyertesnek mondják magukat, ellenfelet látnak bennünk? – vigyorodott el Bernadett. – Ugyan, hová gondolsz? – röhögött fel erőltetetten Gergő, az arany csapat egyik fiútagja. – Akkor? Miért érdekel a miénk? – érdeklődött Zsombi szórakozottan. – Igazából nem is érdekel minket – változtatta meg a véleményét Dóri, és összehúzott szemmel, bosszúsan nézett ránk. – Valószínűleg utánunk végeztetek. – Valószínűleg – biccentettem. – De nem biztos – húztam mosolyra a számat. Ezzel pedig teljesen kikészítettük az arany csapat tagjait, akik egy kis kört

alkotva, egymás vállát átfogva tanácskoztak, kizárva a külvilágot a privát klubjukból. – Na jó. Mondjátok, mi is megmondjuk – zárta rövidre Gergő a kupaktanácsuk végén. – Igazából minket nem érdekel a tiétek, továbbjutottunk, ennyi – húztam őket tovább. – Hah! Sokkal rosszabb lehet az időtök, egyből gondoltam! – könnyebbült meg Veronika, saját magát nyugtatva. – Vagy nem – tette hozzá Bernadett, ismét az idegeikkel játszva. – Annyira klassz nézni, hogy megy a vita a garantált első és második helyezett között, miközben minket kivágnak innen – tűnődött el Peti, a beszólására pedig mindenki felröhögött, még a ránk vigyázó hat szervező is elmosolyodott a hallottakon, pedig nekik nem szabadott volna. – Bocs, igazatok van, nem érdekes, ki hol végez, csak maradjatok bent – szóltam feléjük kedvesen. – Köszi. Hé, arany bajnokok, legalább azt mondjátok meg, ki jött utánatok, kire várunk? – kiáltott rájuk Isti. – Megmondjuk? – forgolódott Dóri, és akkor ők négyen újra összedugták a fejüket, hogy tanácskozzanak egyet erről is. – Hát ez nem igaz – forgatta a szemét bosszúsan Isti. – Ezektől se kérjen senki asztmaspray-t, mert mire megbeszélik, hogy odaadják-e, megfullad az ember – fújtatott szórakozottan, mire az arany csapat szétvált, mert a jelek szerint meghozták a döntést. – Jó, ezt elmondjuk. A kicserélt zászlók alapján a szürke csapat következett

utánunk – mondta Veronika felszegett állal. – Köszönöm, leköteleztetek minket – sóhajtotta Karesz. – Hé – fordult vissza felénk. – Egyébként ezeknél a negyedik tag tud beszélni? – utalt Dávidra, aki még a többieknél is kevesebbet kommunikált és fejezte ki az érzelmeit. Általában ő csak úgy ott volt az arany ruhájában a többiek mellett. – Tudok! – szólt oda mérgesen hozzánk. – És hallok is, mellesleg – tette hozzá unottan, aztán a csapatával együtt félrevonult, és tőlünk távol ültek le a fűben. – Na és most mi lesz velük? Nem tudnak ebben a szép környezetben tátogni és videót készíteni – pillantott feléjük Bernadett. – Most jobb programot találtak. Duzzognak, mert nem tudták meg az időtöket – felelte Isti. – Tátogjuk oda nekik – vonogatta a vállát Lóri, az ötletére pedig újabb hatalmas röhögés rázta meg a csendes környéket. Az arany csapat rosszallóan pillantgatott felénk, a világosbarnák négyen dobálták egymásnak a frizbit, mi pedig a sötétzöldekkel vegyülve ültünk a tisztáson, és a napsütést élvezve beszélgettünk, várva a szürke csapat érkezését, bízva abban, hogy a térkép megfejtése nélkül rosszabb idővel zárnak, mint Kareszék. Kornélék távozása után magunkon kívül már senkinek sem drukkoltunk, azonban azt szerettük volna, ha a négy infós minél tovább eljut a versenyben. Egyfelől mert igazán kedveltük őket, másrészt pedig csodaszámba ment, hogy egyetlen erős fizikumú vagy éppen sportoló csapattag nélkül a verseny ezen szakaszáig eljutottak. Lenyűgözött minket a kitartásuk, ami néha sokkal többet ér mindennél. Ez a négy fiú maradni akart, és mindent megtettek érte, miközben pedig a lehető leglazábban kezelték a versenyt, tudva, hogy a végső győzelemre nagyjából nulla esélyük van. Hittek a részvétel a fontos elvben, és bebizonyították, hogy igazuk van. Az igazgatójuk már most hősként kezelte őket azért, amiért eddig eljutottak, és mivel egyáltalán nem nehezedett rájuk nyomás vagy bármilyen elvárás, lazán meneteltek a versenyben, bízva a legjobbakban. Mindig csak

egy újabb napot akartak kihúzni, ezzel a mentalitással pedig egészen sikeresnek bizonyultak; olyan csapatokat is maguk mögött tudtak, akik sokkal esélyesebbek voltak, mégis otthonról követik már a verseny alakulását. A sötétzöld csapat olyannyira nem számított rá, hogy sokáig bent maradnak, hogy a velük érkező pedagógus például csak egyetlen váltás ruhát hozott, gondolván másnap már mennek is haza első kiesőként. Nos, ennek már tizenegy napja, úgyhogy nálam többet csak a sötétzöld kísérő tanár fordult meg a mosókonyhában. – Frizbizzünk? – kérdezte Zsombi, amikor megunta a tájban való gyönyörködést, és közölte, hogy majd beállítja háttérképnek, ha esetleg hiányozna neki a látvány. – Mehetünk – állt fel Lóri. – Jöttök? – fordult a sötétzöldek felé. – Hát, ha már ilyen sportos napunk van – vonogatta a vállát Karesz. – Menjünk. Mégiscsak jobb program, mint fejben minecraftozni – tette hozzá. – Te is ezt szoktad csinálni? – örült meg Zsombi, az egyetértésükre pedig a sportoló versenyzők furcsán meredtek rájuk, majd röhögve megrázták a fejüket, elengedve a fülük mellett a beszélgetést. Talán ez a legszebb része az IOV-nak. Hogy olyan diákok kerültek össze, akik a hétköznapokban soha nem alkotnának egy társaságot, sőt még a közösségiken sem jelölnék egymást ismerősnek, vagy követnék a másikat. Sok világ találkozása volt ez, a verseny előrehaladtával pedig, ahogyan csökkent a létszám, már senki nem válogatott barátokat, elfogadta, hogy azzal tölti az időt, aki még ott van. A társaságban teljes egyetértés volt azzal kapcsolatban, hogy még frizbizni is jobb program, mint ülni és várni, ezért rajtam kívül mindenki felpattant, hogy unaloműzésként dobáljon egy kicsit, én pedig előszedtem a hátizsákomból a keresztrejtvényt, és fellapoztam. – Hanna? – hajolt le hozzám Isti. – Jössz frizbizni?

– Nem, köszi, kihagyom. De innen nézem – intettem. – Biztos? – Igen. – Figyelj csak. Nem bántottunk meg, ugye? Mert eszünkben sem volt, marhára bírunk téged, és nem akarjuk, hogy… – kezdte, összevissza hadonászva zavarában. – Dehogy – mondtam mélyen a szemébe nézve. – Semmi baj, tényleg. – Biztos? – Biztos. – Akkor nem azért nem jössz frizbizni? – Nem – nevettem el magam őszintén. – Inkább megpróbálom ezt megfejteni – mutattam fel az újságot. Isti furcsa arckifejezéssel nézett rám, ezért gyorsan hozzátettem: – Most már érdekel a vicc vége – böktem a lap tetején lévő illusztrációra, aminek a csattanója a keresztrejtvény megoldásával válik ismertté. – Ööö. Oké – értette meg röhögve. – Ha meggondolod magad, akkor bármikor beállhatsz. Vagy ha azt látod, hogy valamelyikünk az oldalát fogva összeesik, akkor hívj mentőt. – Rendben – bólogattam nevetve. A két csapat óriási kört alkotva dobálni kezdte a frizbit, ezt látva pedig a világosbarnák is befejezték a privát játékot, és bekéredzkedtek a nagy társaságba, hogy együtt üssék el az időt. A fűben ülve felhúztam és átkulcsoltam a térdemet, és egy pillanatra leraktam magam mellé az újságot, majd sóhajtva néztem a békés erdő irányába. A sötétzöldek viccelődése egyáltalán nem esett rosszul vagy érintett meg, hiszen nem szándékosan

trafáltak bele egy érzékeny témába, tényleg nem tehettek róla, hogy arról faggattak, amiről nem kellett volna. A reakciójuk viszont ismerős volt számomra, az elmúlt egy évben mindenkitől ezt kaptam. Kivéve Kornélt. Ő volt az egyetlen, aki nem futamodott meg, és beleállt a témába, nem hátrált meg semmitől, és főleg nem éreztette velem, hogy saját magát felmentve kell bocsánatot kérnie, csak azért, hogy ő jobban legyen. Rajta kívül mindenki ezt csinálta, mindig ugyanaz játszódott le anyu halálát követően. Ó, borzasztóan sajnálom, ez szörnyű, te szegény, ne haragudj, inkább váltsunk témát gyorsan, hogy jobban érezzem magam. A te fájdalmad marad, azzal nem tudok mit kezdeni, de magamat szívesen megmenteném, remélem, nem baj, köszi. Mindenki így viselkedett. Sőt ha jobban belegondoltam, nemcsak anyu halála után, hanem már a betegsége alatt is. Ugyanaz a képmutatás, a látszatérdeklődés, majd a minél előbb szabadulni akarás tőlünk, hogy ne nyomasszuk tovább a gondjainkkal és bajainkkal azok életét, akiknek a miénknél jelenleg sokkal jobb. „Hová mész? Ó, kórházba anyukádhoz? Miért? Hú, szegény. Hát. Izé. Akkor. Hm. Majd beszélünk.” És leléptek. Ha mást nem tudunk, hát magunkat mentsük meg alapon működnek az emberek. Rokonok, barátok, ismerősök. Mindenki így tett. Felszínesen érdeklődtek: „Na mi újság, van eredmény? Hát, ez nem jó hír. Értem. Na, akkor hívjatok, ha van valami.” Hívjatok, ha van valami. Szóljatok, ha van valami. Valami… Mi az a valami? Mikor kellett volna szólnunk? Mit kellett volna szólni? Senkitől nem vártuk el apuval és a nagyival, hogy végigcsinálják velünk, senkit nem kértünk meg semmire, senkitől nem kértünk segítséget, mert nem volt mit, mégis, az idő előrehaladtával egyre jobban kezdett dühíteni az emberek képmutatása, a felesleges érdeklődés csak azért, hogy ők jobban érezzék magukat. Megtettek mindent, ezzel felmentették magukat, sajnálattal hallottak ezt-azt a telefonban, és biztos, hogy olyan rohadt jó volt nekik lerakni és visszatérni az életükbe, leülni az asztalhoz vacsorázni, és fél mondattal elintézni a témát rólunk. „Mit mondtak? Hát, nem is tudom, nem jó hírek. Szegények. Jaja, szegények. Jó étvágyat. Neked is. Holnap elmegyünk moziba? Menjünk.” Az élet megy tovább, mindenkinek ment, minket kivéve, ezzel pedig nem volt könnyű

megbirkózni, sem pedig szembenézni. És ezek az emberek voltak, ők, a híres érdeklődők, akik mind annyira okosak lettek anyu halála után. Jött a „Hát igen, sejtettem, hogy baj van, az utóbbi időben nem nézett ki jól” megjegyzés. Meg a „Tudom, Hanna, ez nehéz, de tovább kell lépned” duma. Aztán megtalálták aput is. „Nem jó ez így, eltelt fél év, pszichológushoz kellene vinni ezt a gyereket, nem normális a viselkedése, szakember kell neki.” Annyira tudták. Annyira nagyon tudták, hogy mi a válasz az élet összes kérdésére. Persze nem a sajátjukéra, hanem nyilván a miénkre. Ők azok a típusok, akik utólag már tudják visszamenőleg is a dolgokat. Igaz, a kórházi látogatásaik elmaradtak, mondván „Hát úgysem tudunk semmit tenni vagy segíteni, majd inkább telefonálunk”. A francokat. Ez volt a kényelmesebb. Nem akarták többé úgy látni anyut, amilyen állapotban volt, feszengtek és szorongtak a szituációtól, köhintve, egy dobozos gyümölcslével a kezükben tébláboltak a kórteremben, és láttam rajtuk, hogy egyszerűen nem akarnak ott lenni. És a tekintetükből pontosan le tudtam olvasni, hogy nem is jönnek többet. Mert nem erre számítottak. Azt hitték, hogy egy kórházi látogatás nem ilyen. Mert általában nem ilyen. Hoznak gyümölcsöt meg üdítőt, „Mikor engednek ki? Jövő héten? Na, jó, akkor pihenj, gyógyulj, aztán majd összefutunk utána”. Az emberek ezt a verziót ismerik. Anyu esetében viszont nem volt jövő idő. Ettől pedig zavarba jött mindenki, ezzel nem tudtak mit kezdeni, és a fejüket csóválva egy-egy elnyelt könnycseppel mentek ki a kórteremből, tudva, hogy soha többé nem jönnek, soha nem akarják ezeket a perceket újra átélni, nem akarják látni valakinek a haldoklását, inkább homokba dugják a fejüket, és majd… Majd felhívnak, aztán eljönnek a temetésre. Addig pedig minden megy tovább (már akinek), és látva, hogy anyuval mi történik, hogy az élet milyen tragédiákat tud produkálni egy pillanat alatt, átértékelik a dolgaikat, ideig-óráig jobb emberekké válnak, mert megfogadták, hogy nem idegeskednek feleslegesen hülyeségeken, hiszen sokkal nagyobb drámák is történhetnek, mint a hétköznapi, bosszantó dolgok. Ki tudja, talán még példamondat is lettünk egy-egy beszélgetésben. „Azt hiszed, szar nekünk? És akkor Hannáék mit szóljanak?” Biztos elhangzott valami hasonló. Az emberek ilyenek. És ahogy előre sejtettem, amit láttam a szemükben, az beigazolódott.

Nem jöttek többé a kórházba, így apun, a nagyin és rajtam kívül anyu senkit sem látott az utolsó időkben. Azt mondta, nem is akar, de nem hittem el neki igazán. Mert azzal, hogy már nem jöttek hozzá, még jobban tudatosult benne, amit már eleve tudott. Hogy lemondtak róla. Minden reménye elveszett ettől, én pedig, aki végig ott voltam, kimondhatatlanul haragudtam mindenkire, aki nem jött már. Volt ehhez jogom? Nem hiszem. Lehettem dühös emiatt? Tudom, hogy nem. Mindenki maga határozza meg, hogy miben milyen szinten vesz részt, nem okolhattam volna senkit a döntéseiért. Mégis gyűlöltem mindenkit, aki túl gyáva volt ahhoz, hogy eljöjjön anyuhoz, mindenkit utáltam, akinek fontosabb volt a saját szaros lelki békéje, és inkább küldött egy üzenetet, mert hát az mégiscsak könnyebb, mint hebegni-habogni egy haldokló előtt. Persze minden joguk megvolt ehhez a döntéshez, nekem viszont minden jogom megvolt ahhoz, hogy haragudjak a gyávaságukért. Mert én ültem ott végig anyu ágyánál az infúzióállvány mellett, fogva a csonttá soványodott kezét, és én láttam, ahogyan minden alkalommal erőtlenül oldalra fordítja a fejét az ajtó nyílására, megnézve, hogy ki érkezett, de senki. Csak a nővér volt az. Ilyenkor felfelé pislogva, elnyelve egy újabb adag könnyet, minden erőmet összeszedve mosolyogtam vissza anyura, aki úgy tett, mintha nem várt volna senkit. Én pedig úgy tettem, mintha elhinném. Aztán amikor anyu meghalt, mindenki, aki üzenetben és Facebookposztokban izgulta végig ezt az időszakot, úgy döntött, újra visszatér az életünkbe, bár ezt senki nem kérte tőlük. És ami a legrosszabb, hangot is adtak a gondolataiknak. Erre pedig végképp nem volt szükségünk. Hiszen ott álltam, elveszítve az anyukámat, és miközben képtelen voltam felocsúdni a döbbenettől, hogy nincs többé, nincs, és nem is lesz, addig a fülem mellett záporoztak az okoskodások, a „megmondtam, mi lesz”, „most megmondom, mi lesz”, és „majd meg fogom mondani, mi lesz” típusú

bölcsességek. Kihagyták a nehéz részét, jóformán átugrották a betegség teljes folyamatát, tulajdonképpen kivárták, hogy anyu elmenjen, aztán a hírt hallva keselyűként visszatértek, felajánlva a segítséget a temetés intézésében vagy bármiben. Ez már nem volt kellemetlen, nem volt mivel, vagyis inkább kivel szembenézni, itt tudtak fontoskodni kedvükre, már nem feszélyezte őket egy beteg ember látványa. És ami a legborzasztóbb, mindenki sürgette a gyászt. Szedd össze magad, ez az élet rendje, most nehéz, de majd hidd el, jobb lesz, és a kedvencem, a „jobb így neki, nagyon szenvedett”. Nem. Nem jobb így neki. Gyógyultan lett volna jobb anyunak. Vagy nem betegen. De holtan semmiképp sem jobb senkinek! Ilyet nem lehet mondani. Mégis ezt mondták. Én pedig nem tudtam mit kezdeni ezzel. Én semmivel nem tudtam mit kezdeni. Kábán meredtem a rokonokra, ismerősökre, távolabbi családtagokra, akik mind megveregették a vállamat vagy átöleltek, és a könnyben úszó szemembe nézve már arról beszéltek, miként legyek túl rajta minél előbb. Szedjem össze magam. Most kell erősnek lennem. Az idő majd gyógyít. Gyújtottak online gyertyát, láttam? Nem? Pedig szép. Majd azért nézzem meg. Álltam ott, idegen ismerősök között, és egyszerűen nem voltam kíváncsi senkire, aki nem volt képes elég időt hagyni nekem arra, hogy egyáltalán megtaláljam magam a kialakult szituációban. Már hajtották, hogy tovább, tovább, menni kell, ez az élet, ez ilyen, a halál a része, ez a természet rendje, fogadjam el, most fáj, de majd jobb lesz. És a többi és a többi, mondták, csak mondták, mert ők ezt tudják, biztosan tudják, ez az igazság, velük is volt már ilyen, mindenkivel volt már ilyen, ezt közölték velem, aztán továbbmentek, tették a dolgukat, egy-két jótanács belefért, megmondták az okosságot, és már túl is voltak rajta, lezárták, vége, meghalt, nincs többé, állj fel, szedd össze magad. Rám erőszakolták volna a saját rutinjukat, a saját tapasztalatukat, hogy én is pontosan úgy csináljam, ahogy velük volt, de én nem tudtam úgy csinálni, mert én nem vagyok ők, nekem nem ment, nekem nem volt forgatókönyvem erre, én nem készültem fel, én az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy anyu meg fog halni, akkor sem, ha tudtam, ha láttam, ha végignéztem. Én a halála napjáig vakon hittem a gyógyulásában, vagy abban,

hogy ez az egész egy rossz álom, és felébredhetek belőle. De nem ébredtem fel, mert nem volt miből, és miután anyu örökre elment, én minden egyes nappal rosszabbul lettem. A Facebook-posztok idővel megfogyatkoztak, az online gyertyák már rég elaludtak, két napja halt meg, egy hete, két hete, egy hónapja, nem tudom, már régen, vagy csak most volt, attól függ, honnan nézzük. Mert az idő ugyan telt, hol gyorsan, hol lassan, mégsem volt gyógyír semmire, minden hazugság volt, amit ezzel kapcsolatban mondtak, és mindenki azt hangoztatta, hogy már „rég” össze kellett volna szednem magam, ezt mondták, csak azért, mert nem fogadtam meg a tanácsukat, és nem lettem jobban csettintésre, akkor, amikorra mondták, hogy jobban kell lennem. És aput és a nagyit is folyton fárasztották, hogy szerintük nem normális a viselkedésem, azért már sokkal jobban kellene lennem, apu és a nagyi pedig csak mondták, hogy hagyjanak engem békén, mindenki hagyjon, mert nem vagyunk egyformák, értsék meg, hogy a gyásznak nincs útmutatója vagy hivatalos kézikönyve, az személyes, és mindenki a maga módján kell, hogy feldolgozza. De az emberek nem megértőek, akkor sem, ha azt mutatják, totálisan rám szálltak, mert nem tetszett nekik az, hogy nem vagyok túl anyun, hogy nem tudok túllépni, én pedig hitetlenkedve néztem rájuk, hogy mégis mikor lehet túl az ember az anyja halálán? Mondják meg, kivárom. Május hét mondjuk ideális időpont rá? Vagy legyen tizedike? Mert akkor úgy készülök, hogy aznap már nem fáj anyu halála. Nem értették, vagy éppen nem értékelték a cinizmusomat, jött a „mi csak segíteni akarunk, de neked nem lehet” sértődés, még nekik állt feljebb, miközben arra kényszerítettek volna, hogy a saját tempóm helyett az ő tempójukban dolgozzam fel a történteket. Nem adtak elég időt, mert nem tudtam megmondani, mennyire van szükségem. Hiszen honnan tudhatnám? Talán az egész életem nem elég hozzá, és? És akkor mi van? Ennyi időt azonban nem akartak várni, mert ennyi senkinek sem jár, sőt úgy tűnik, ennek a töredéke sem, így megszakítottam a kapcsolatot mindenkivel, aki erőszakosan bizonygatta nekem az igazát. Mert nem érdekelt az igazuk. Szarra sem mentem vele. És miután ezt közöltem velük, ők megharagudtak, minden régi barát, ismerős, rokon, unokatestvér… Mindenki. Berágtak rám, mert nem tartottam be a „normákat”, ellenszegültem a tanácsaiknak, elkönyveltek lehetetlennek és reménytelennek, majd szép lassan én is egy félmondat lettem a

vacsoraasztaloknál. „Hallottad Hannát? Őrület az a lány, hogy meri? Miket mondott nekünk! Igen, szörnyen szemtelen! Az anyja biztos nem lenne rá büszke. Hát nem. Mindegy. Holnap milyen idő lesz? A neten azt írták, hogy esni fog.” Így történt, hogy magunkra maradtunk apuval és a nagyival, az elmúlt év pedig eltelt, csak úgy, magától elröpült, voltunk is, meg nem is, léteztünk is, meg nem is, magunknál is voltunk, meg nem is, aztán az évforduló közeledtével, a verseny előtti napokban újra posztoltak anyuról a rokonok és a volt munkatársai, felugrott a képe szívhez szóló idézetekkel és üzenetekkel, „már egy éve elmentél, hiányzol, RIP”, ilyesmiket írtak, nem feledve anyut, hogyan is feledhetnék, mindenképpen helye volt valakinek a Facebook-falán a Bogika már kétéves és a Dubaji nyaralásunk albumok között. Minden csak látszat, és ha valaki nem a látszatnak él, azt mélyen elítélik, és kilökik maguk közül. Én azonban nem voltam hajlandó beállni a sorba, nem érdekeltek a kamu posztok, az online gyertyák vagy a netről szedett idézetek, amiket a „gyász” kategóriából kerestek ki, alkalomhoz illően. Nem jelentett semmit, nem tudtam vele mit kezdeni, mert néhány sor, vagy egy anyuról készült fénykép, amikor még egészséges volt és boldog, nem volt rám hatással, ugyanolyan hamis volt, mint minden a neten, egy szépen megszerkesztett élet, amit lehet nézni, és amikor vége, akkor jöhet a megemlékezés és a lájkokkal kifejezett együttérzés. És lehet, hogy igazságtalan vagyok, és a feltöltött poszt anyuról igenis kifejez valamit, bármit, de nem tudtam hinni neki, mert miközben valakinek anyu csak egy posztolni való fénykép lett a kötelező szövegekkel és idézetekkel, addig én a nyitott gardróbszekrénye előtt álltam, mélyen belélegeztem a parfümje illatát, ami ennyi idő után is intenzíven áradt a ruháiból, azokból a ruhákból, amiket nem vehet fel többet, senki nem veszi fel, csak ott lógnak, mert már nincs, aki hordja, és ott a téli pulcsija, az volt a kedvence, mennyit viccelődtünk azon, hogy bolyhos, és ki kellene dobni, de nem akarta, mert szerette, és a két kabát, az egyik sötétzöld, a másik pedig fekete, és a cipők, a cipők is ott vannak, azt például együtt vettük, eljött elém a suliba, és elmentünk vásárolni egy sima kedd délután, de lehet, hogy szerda volt, és csak úgy plázáztunk egyet lányosan, aztán hazaérve mindent megmutattunk apunak, mint egy divatbemutatón, felvettük a vásárolt göncöket, és úgy vonultunk ki elé, mintha tényleg érdeklődő közönségünk lenne, apu pedig teljesen értetlenül nézte a jelenetet, úgy

csinált, mintha fárasztaná ez a program, és mindenre csak annyit kérdezett, hogy „mégis mennyibe került?”, mi pedig anyuval az összesre azt mondtuk, hogy akciós volt, pedig egyáltalán nem, apu pedig nem hitt nekünk, de úristen, mennyire nevettünk aznap. Sosem gondoltam volna, hogy ez fontos emlék. Pedig az. Minden az. Anyu gardróbjának aljában ülve a cipőt szorongattam, majd félretettem, és felnyúlva megfogtam a ruhákat, amik leestek a karfáról, én pedig a könnyeimen át néztem a rám hullott darabokat, majd keserves zokogásban törtem ki. Ez színházi, ezt mindig oda vette fel, ez a sál, amit gyakran kölcsön vettem, és mindig elfelejtettem visszaadni, anyu pedig bejött érte a szobámba, és bosszúsan kérte ezredszer is, hogy máskor rakjam vissza, ha elveszem, és a téli ruhák, a nyáriak, ez volt rajta a nyaraláskor, ezt pedig soha nem hordta, de nem vált meg tőle, és minden darab ezernyi emlék a régmúlt hétköznapjainkból, jó és rossz döntések, viták vagy éppen kibékülések, és az illat, ami beleragadt a ruhákba, én pedig a könnyáztatta arcomhoz szorítottam, beleszagoltam, és úgy éreztem, darabokra tört a szívem, és soha többé nem lesz már ép, mert lehetetlen, anyu nélkül minden lehetetlen. Mert nem vásárolunk már többet együtt, többé semmit sem csinálunk már együtt, ha felveszek valamit, nem mutathatom meg neki, és ő nem mondhatja el a véleményét, nem szól már rám, hogy hideg van, vigyek kabátot is, és azt sem mondhatja, hogy vegyem kölcsön nyugodtan azt a felsőt, amiről tudja, hogy annyira szeretem. Már nem is szeretném felvenni, pedig mennyit hisztiztem érte. Csak azt szeretném, hogy ő vegye fel újra. Bárcsak felvehetné. Bárcsak minden máshogy alakult volna. – Hanna! – rázta meg Bernadett a vállam. – Hanna, jönnek a szürkék – mondta kissé tanácstalanul nézve rám, mert nem volt biztos abban, hogy felfogtam a hallottakat. A fejemet elfordítva kitisztult előttem a kép, és ott voltam újra a napsütötte bükki tisztáson a csapattársaimmal és más iskolák versenyzőivel az IOV-on, ahol a jelek szerint célba ért a szürke csapat is. – Oké – motyogtam kábán, és felkászálódtam, majd a csupasz csuklómat átfogva anyu karkötőjének a helyére szorítottam a kezem, és háromszor-

négyszer mély levegőt véve, hogy egyenletessé váljon a lélegzetem, elindultam a többiekhez, hogy együtt várjuk az eredményt. A szürke csapat kilépett a fák közül, és idegesen dobták le a tornazsákjukat a földre. Az őket kísérő két szervező türelmesen várta, amíg kidühöngik magukat, csakúgy, mint mi, a többi versenyző. – Hát, ez volt vagy ötven perc – szólt feléjük Dóri lesajnálóan, és természetesen az arany csapat tagjai voltak az elsők, akik megtörték a csendet. – Lehet örülni – sziszegte dühösen Nóri a szürkéktől. – Ötvenegy tizenhattal alighanem kiestünk – rúgta félre idegesen a tornazsákját. Mindenki néma csendben nézett össze, senki nem mert reagálni, mert a szürkék borzasztóan csalódottak és kétségbeesettek voltak, így aztán szavak nélkül, csupán szemkontaktussal beszéltük meg a sötétzöldekkel, hogy baromira örülünk a bent maradásuknak. Láttam rajtuk, hogy alig hiszik el, és kifejezetten nehezükre esik leplezni az örömüket, mégis kénytelenek voltak elfojtani, mert a szürkék valósággal tomboltak. – Az a rohadt világítós térkép, hogy nem jöttünk rá! – csapkodott Tomi. – Anélkül fogalmunk sem volt, mit kell csinálni. Ott rohangáltunk összevissza, először odahordtuk a középső toronyba a földet a vödörrel! Az egész egy nagy szar – ingatta a fejét, aztán körbenézett. – Volt rosszabb idő a miénknél? – kérdezte úgy általánosságban mindenkitől. Csak óvatosan a fejüket rázó versenyzőket látott maga körül, ez pedig azt jelentette, hogy kiesésre állnak. – A büdös francba – roskadt össze, a csapattársai pedig körbevették, és a vállát veregetve próbálták tartani benne a lelket. – Még hátra van két csapat – szólt Nóri gondterhelten. – Hátha… – Ugyan már! – csattant fel Tomi a szürkéktől, és idegesen megpróbálta

lecsavarni az ásványvizes palack kupakját, de a lila slime-tól ragadó kezével nem ment könnyen. – A türkiz csapat tudott a térképről, a sárgák meg kiszedték belőlük a megfejtést, láttátok ti is, amikor megbeszélték a várakozás közben! – magyarázta indulatosan. – Miért nem kérdeztétek meg ti is, mi állt a térképen? – kérdezte Zsombi halkan. – Mert… – sóhajtott Nóri, átvéve a szót a társaitól. – Mert nem találtuk ki előre. Gondoltuk, így fair, ha bent maradunk, akkor azt magunknak köszönhetjük. Ha pedig kiesünk, azt is – vonta meg a vállát. – Ez korrekt – biccentett Bernadett. – Hát, nem tudom, mennyi esélyetek van, de akkor is nektek drukkolok a bent maradásért, csipázom a hozzáállásotokat – mosolygott rájuk kedvesen Lóri. – Kösz. De kiesünk, nem létezik, hogy a sárga vagy a türkiz ötvenegy percig csinálja a feladatot. Mehetünk haza a gyászba, felesleges volt az elmúlt majdnem két hét – rázta a fejét Imi, a szürkék egyik focista tagja. – Sajnálom – pillantottam rájuk szomorúan. – Megérdemelnétek a bent maradást, térkép nélkül az az ötvenegy perc nagyon jónak számít – próbáltam felvidítani őket, már amennyire ez lehetséges egy ilyen szituációban. – Ja, igaza van Hannának – bólogatott Karesz. – Gondolj bele, mi negyvenöttel végeztünk úgy, hogy tudtuk, mi szerepel a térképen. A bejelentésére az egyébként elkeseredett és bosszús szürke csapat tagjai valamennyien felröhögtek, amitől azonnal oldódott a hangulat, és hitetlenkedve nézték a sötétzöld infós négyest. – Mi a bánatot csináltatok háromnegyed óráig a pályán, ha ismertétek a térképet? – kérdezte Tomi szórakozottan. – Peti – mutatta be Karesz a csapattársát, maga elé tolva. – Mesélj egy kicsit

a kötélmászásodról. – Én eleve nem értem, hogy az én esetemben miért nevezzük mászásnak – gondolkodott el Peti. – Hívhatnánk kötélen lógásnak. Vagy kötélen haldoklásnak – tűnődött. – Jó, azért én sem remekeltem a drónozással – szállt be Lóri is a szürke csapat felvidításába. – Az a cucc nekirepült a fának vagy ötször… – Akkor repül neki, ha arra irányítod – vágta rá a teljes sötétzöld csapat egyszerre. – Tényleg? Ilyen egyszerű? Akkor akartok még egy kicsit dumálni a kötélmászásról? – pillantott rájuk szigorúan. – Nem, Lórinak igaza van. Lóri jól csinálta, a drón a hülye – tette fel a kezét Isti, a viselkedése pedig mindenkit megnevettetett. – Én azt hiszem, nyeltem egy adag slime-ot az utolsó feladatnál. Lesz tőle bajom? – kérdezte Béni a világosbarnáktól, ez a beszólás pedig végleg feloldotta a rossz hangulatot, mindenki elnevette magát, és a piros, sötétzöld, világosbarna és szürke csapat tagjai mind egy körben leülve beszélték át a feladatokon szerzett pozitív vagy éppen negatív tapasztalataikat. A szürkék kiesése szinte borítékolható volt, mégis jó hangulatban telt a várakozás, és azért valamennyire végig mindenkiben ott pislákolt a halvány remény, hogy a sárga vagy a türkiz csapat elszúrja. Legyen inkább a sárga. Az arany csapat tagjai továbbra sem vegyültek velünk, teljesen különvonulva ültek a fűben, mind a négyen szigorú fegyelemmel várva, hogy teljen az idő, miközben csendben bámultak maguk elé. Nem igazán kommunikáltak egymással sem, kissé gépiesen viselkedtek; ha az egyikük evett, a másik három is felbontotta a zöldségchipset, majd egyszerre ittak rá vizet is. – A rohamosztagosok milyen jól érzik magukat – biccentett feléjük Karesz, a

beszólására pedig óriási röhögés hangzott fel. Természetesen az arany társaság is tökéletesen hallotta, ezért unottan fordultak felénk. – De jó a hangulat nálatok – vigyorgott felénk Dóri gúnyosan. – Nem panaszkodunk – intett Lóri. – Gyertek át ide ti is – ajánlotta fel kedvesen. – Viccelsz, ugye? – kérdezte Veronika felvont szemöldökkel. – Mindjárt kiesik közületek az egyik csapat, holnap pedig ismét egymás ellen kell mennetek… – És? Addig legalább jól érezzük magunkat – szólt Karesz a vállát vonogatva. – Ez a verseny nem arról szól, hogy jól érezzük magunkat. Pontosan tudjuk, hiszen… – Ti vagytok a tavalyi nyertesek! – kiabáltuk egyszerre, és néhányan a kiürült flakonokat is feléjük dobálták, óriási nevetés közepette. Az arany csapat sértődötten fordult vissza. – Nem viccelik el a versenyzést – pillantott feléjük Karesz. – Jaja. Tudjuk, milyen idővel jöttek vissza? – kérdezgették a szürkék. – Nem mondták meg – válaszolta Bernadett, miközben összeszedte az eldobált flakonokat. – Úgy tippeljük, hogy vagy az első, vagy a második legjobb időt csinálták – felelte Hajni a világosbarnáktól. – A mi kiesésünket váltotta a sötétzöld csapat, aztán a sötétzöldekét ti – mondta a szürkéknek. – Klassz – biccentett Nóri. – A miénket meg nem váltja majd senki… – Nem olyan biztos – reménykedett Zsombi. – Hát, szerintem borítékolhatjuk… – kontrázott a szürke melegítős lány.

– De még ne zárjuk le – mosolygott Zsombi. – Viszont benyálazhatjuk a bélyeget – szólt lemondóan Imi. – Ti mégis miről beszéltek? – kapkodta a fejét Lóri a csapattagok közt. Úgy tűnt, ő valahol elveszett a metaforák közt. A tornazsákomból kivettem a konzerv pástétomot, megnéztem a címkéjét, leolvastam, mit tartalmaz, majd felbontottam, és a kétszersülttel kikanalazva belőle egy adagot enni kezdtem. – Mikor jártál ott? – kérdezte hirtelen Béni, és először azt sem tudtam, hogy felém intézi a szavait, aztán hozzátette: – Barcelonában. – Mi? – kérdeztem meglepetten. – A karkötőd – mutatott a csuklómra. – Haló, Föld hívja Hannát, jelentkezz – viccelődött azzal, hogy nem tudtam, miről van szó, mire a fejemet megrázva elnevettem magam. – Ez… Ez nem az enyém. Kornélé – motyogtam, megforgatva a másik csuklómon a karkötőt, és mosolyogva néztem a kis emléktárgyra, amit Kornél azért hagyott itt nekem, hogy szerencsét hozzon, annak ellenére, hogy pontosan tudja, realistább vagyok annál, mint hogy ilyesmiben higgyek. Vagyis, azt hiszem, az vagyok. – Tényleg, hiányoznak a feketék, jó hangulatot csináltak – jutott eszébe Nórinak. – Jaja, Csengét imádtam – bólogatott Peti is a sötétzöld csapatból. – Mert tetszik neked – vágta rá Karesz. – Neki mindenki tetszik, aki nő. Még akkor is, ha animált – röhögött fel Isti. – Le lehet szállni rólam, jó? – lökdöste meg poénból a többieket Peti, megpróbálva elterelni a figyelmet égővörös arcáról.

– Nincs ezzel gond, Csenge jó csaj, sok mindenkinek bejött a verseny alatt – közölte Ádám. – És közülük te voltál a legesélytelenebb – tette hozzá Petire nézve, mire mindenki felröhögött. – Szegény Peti, így jártál – vigyorgott rá Karesz, aztán visszafordult hozzánk. – Pedig még üzenetet is írt neki a kiesésük után – röhögte. – Csenge meg nem nyitotta meg – vihogta Isti. – Mondtam már, hogy biztosan elfoglalt. De válaszolni fog – nyugtatott meg mindenkit Peti a lehető legmagabiztosabban. – Vagy sorban áll az üzeneted – lombozta le Karesz. – Á, csak simán nem nyitja meg. Én dumáltam vele Messengeren tegnap – vonogatta a vállát Imi a szürkéktől, Lóri pedig érdeklődve hallgatta a beszélgetést, és jókat szórakozott a beszólásokon. – Mi van??? – kerekedett el Peti szeme. – És én még sajnáltalak, hogy kiestek. Essél is, menjél innen! – háborodott fel röhögve. – Összetört a szívem – szipogta, túljátszva a fájdalmát. – Előfordul – öklözött a vállába Imi haveri stílusban, mire Peti fájdalmas arccal feljajdult, és az ütés helyét kezdte dörzsölni. – Na, már ki is derült, hogy Csenge miért nem nyitotta meg az üzeneted – nevetett fel Béni. – Nem, nem! – tiltakozott Peti, nem adva fel a reményt. – Imi, te mikor beszéltél vele? – Hét körül.

– Na, erről van szó! – nyújtotta az ég felé mindkét karját győztes stílusban. – Miért, te mikor írtál rá? – kérdezte Bernadett. – Várj, tegnap? Este hétkor? – gondolkodott el Peti leengedve a kezét, és szomorúan nézett maga elé. – Aha – biccentett Imi. – A francba. Én ötkor írtam rá. Két órával előtted… A jelenlévők közül mindenki a szemét törölgetve nevetett, mire óvatos mosollyal Petire néztem. – Csenge kedves lány, biztos, hogy vissza fog írni. – Kösz, Hanna, ez jólesett. Te beszéltél Kornéllal a kiesésük óta? – Persze – szaladt ki a számon teljesen természetes módon, amitől mindenki még jobban kezdett röhögni. – Mármint igen, beszéltünk – próbáltam javítani a helyzeten, de szegény Peti egyre mélyebbre süllyedt. – Tudod – nézett rá Karesz –, a különbség a Kornél és a Hanna, valamint a Csenge és a te kapcsolatod között az, hogy az előbbi létezik. – Na menjetek a fenébe – röhögte el magát kínosan Peti. – Vissza fog írni. Tudom. – Úgy legyen, bátya, úgy legyen – hagyta rá Lóri vidáman. – Szóljak neki, hogy kerested? – kérdezte Imi hirtelen, a beszólása pedig először döbbenetet, aztán iszonyatos nagy röhögést váltott ki a társaságból. – Halj meg. Köszi – nézett rá Peti szintén nevetve, és onnantól kezdve nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Idejét sem tudtam, mikor törölgettem utoljára a szemem azért, mert a

nevetéstől könnyezem, úgyhogy teljesen belefeledkeztem a többiek hallgatásába, beleharaptam a müzliszeletembe, közben pedig megakadt a tekintetem a Kornéltól kapott karkötőn. Mosolyogva aprót bólintottam, ahogyan ránéztem, majd megigazítottam a feliratot, hogy olvasható legyen, aztán tovább figyeltem a fiúk vicces civódását a már otthon tartózkodó Csengével kapcsolatban. Ekkor a fák irányából hangokat hallottunk. Abban a pillanatban kizökkentünk az önfeledt beszélgetésből, és egy emberként pattantunk fel. A sárga csapat érkezett meg, a fák közül elsőként Máté lépett ki, nyomában pedig a többiek, Marci, Timi és Míra. Mindannyian lila slimeban úsztak, és megérkezésüket követően sietősen ledobták a tornazsákjukat, majd megelőzve bármilyen reakciót, Máté megszólalt. – Mennyi a legrosszabb idő? – nézett körbe. Az arany csapat feszülten nyújtogatva a nyakát szintén a jelenetet figyelte. – Öhm. Ötvenegy tizenhattal mi állunk az utolsó helyen – felelte Nóri a szürke ruhát viselő csapattársai mellől felállva. A sárgák ekkor se szó, se beszéd, elégedetten összenéztek, és egymás tenyerébe csaptak, ezzel jelezve, hogy jobban teljesítettek. – A tiétek mennyi lett? – kérdezte Karesz halkan, mire Máté gyilkos tekintettel fordult felé. – Jobb, mint ötvenegy tizenhat – felelte szűkszavúan, meglehetősen undok stílusban, megtartva magának a pontos eredményüket. Nem mondta el. – Éhen halok, mit kaptunk enni? – szólt újra a csapattársai felé, majd a tornazsákjukat megragadva a padokhoz sétáltak, otthagyva minket, akik mindannyian kérdőn néztünk utánuk. Úgy tűnt, a legjobb hat közé jutva Máténak már nem volt szüksége szövetségesekre vagy barátokra, akiket kihasználhat. Megoldotta anélkül. – Milyen szép ez a hely – lelkesedett az egyik úszó lány a sárga csapatból, amikor leültek. – Hát… – fordult vissza Imi a társaságunkhoz. – A sárgák bent maradtak. Szóval… Bocs, Peti, de ha a türkiz csapat nem végez utánunk, akkor személyesen adom át Csengének, hogy kerested – közölte Peti vállára téve a

kezét. – A francba. Azt akarom, hogy örökre itt maradjatok! – mondta a sötétzöld csapattag, megrémülve attól, hogy így nem lesz esélye Csengénél, a megjegyzése pedig még a negatív légkör ellenére is nevetést váltott ki mindannyiunkból. A hirtelen felhangzó egyöntetű röhögésre a nekünk háttal ülő sárga csapat tagjai kíváncsian néztek vissza a válluk felett. Máté összehúzott szemmel figyelte, hogy mi történik, mire Lóri lazán lehajolt a frizbiért, és odakiáltott neki: – Hé, Máté, ezt figyeld – közölte szórakozottan. – Ilyen az, amikor valódi spanjaid vannak. Jóban-rosszban. Próbáld ki egyszer – integetett vigyorogva, és visszaálltak egy nagy körbe játszani, hogy elteljen az idő az utolsó csapat érkezéséig. 7. A délutáni órában a tisztáson ülve már csak egyetlen csapatot vártunk, a türkiz színbe öltözött négyest, akiknek érkezésekor kiderül, hogy végül ki búcsúzik a verseny tizenegyedik napján az IOV-ról. A szürke csapatnak hajszálnyi reménye maradt, csak az tarthatta őket versenyben, ha a türkizek, akik előre megfejtették a térképet, végül valami óriási hibával a szürkék csúfos teljesítményén túl, ötvenegy percnél is több idővel végeznek. Máskülönben kiesnek. Nehéz volt az utolsó óra, igazából mindenkinek, mert mi, többiek hiába voltunk biztosak a továbbjutásunkban, borzasztóan kíváncsiak voltunk arra, hogy miként alakul a kiesés. Főként, mert a sárgák elégedett visszatérése felkavarta az állóvizet, a viselkedésük alapján olyanok voltak, mint akik jól végezték dolgukat, nyugodtan hátradőlve konstatálták, hogy versenyben maradtak, mindegy, hogy igazságtalanul, nekik a lényeg az volt, hogy befészkelték magukat a TOP 6-ba, és biztos továbbjutókként egyáltalán nem érdekelte őket, mi történik körülöttük. Illetve ez így nem feltétlenül igaz, mert a verseny alakulása és a kieső csapat nem érdekelte őket, más azonban kifejezetten zavaróan hatott rájuk. Például az, hogy az arany csapat kivételével, akik köztudottan távolságtartóak voltak,

mindenki más egy nagy társasággá alakult, és frizbizve várták az utolsó csapat befutását, együtt múlatva az időt. Ez pedig látványosan Máté agyára ment, aki körül az előző napokban mindig rengetegen voltak, mostanra azonban úgy tűnt, hogy barátok és szövetségesek nélkül maradt. Az arany csapatra egyébként sem számíthatott, velünk rosszban volt, ahogyan a sötétzöldekkel is, és már a szürkéket is a haragosai között tudhatta, miután a feltételezhető kiesésük Mátééknak volt köszönhető. Így tehát egyedül a világosbarna csapat számára maradt közömbös a sárga társaság, de a világosbarnák nemes egyszerűséggel a nagy számok törvényének engedelmeskedve oda csapódtak, ahol többen voltak. Az pedig a verseny kezdete óta először nem Mátéék csapata volt, hanem éppenséggel a miénk. Ettől pedig a sárgák igencsak indulatossá váltak. Természetesen nem azért, mert hiányolták bárki barátságát, hanem mert így kimaradtak a kollektív programból, és fogalmuk sem volt, hogy frizbizés közben mi hangzik el a többiek szájából, esetleg kiről mi derül ki, ami később felhasználható lenne számukra. Senki sem hívta őket, így magukra maradtak, és kénytelenek voltak a mi társaságunktól kicsit messzebb várakozni az utolsó befutó csapatra, miközben szünet nélkül felénk bámultak, aztán úgy tűnt, kedvet kaptak a frizbizéshez, és ők négyen is felálltak, hogy dobáljanak egy kicsit. Marhára nevetséges volt, hogy nem kérdezték meg, beállhatnak-e a nagy társasághoz, hanem külön a mieink mellett kezdték el ugyanazt játszani. A szememet forgatva ráztam meg a fejem, és a fűben ülve visszatértem a keresztrejtvényemhez, amivel egész jól haladtam, amikor feltűnt, hogy a sárgák frizbije mindig egy kicsit közelebb esik hozzám. Ezt a tendenciát követve pedig Máté egy idő után már karnyújtásnyira állt tőlem. Véletlen lenne? Nem, egy pillanatig sem gondoltam. A sárgák frizbije ezúttal már szinte közvetlenül mellém esett le, Máté pedig lehajolva érte kihasználta az alkalmat, hogy kettesben lehetünk, és elégedett vigyorral fordult felém. – Mit szólsz ehhez? A piros és a sárga csapat is a legjobb hat között… –

kérdezte idegesítő magabiztossággal, egyértelműen a tűréshatáromat feszegetve, megnézve, hogy mennyit bír az igazságérzetem. – Szóhoz sem jutok – dünnyögtem unottan, majd elfordítottam a fejem, így jelezve Máténak, hogy befejeztem vele a beszélgetést, és a többiek irányába néztem. A ránk vigyázó szervezők a közelben, egy-egy fa árnyékában gubbasztva várták, hogy visszaérjen az utolsó csapat is, a madárcsicsergés közepette csak szótlanul ültek, és a frizbiző versenyzőket figyelték, miközben a délutáni nap beragyogta a környéket. A szürke csapaton állapodott meg a tekintetem, akik a kiesés határán egyáltalán nem tűntek csalódottnak vagy dühösnek a történtek miatt, a visszaérésüket követő idegesség szertefoszlott, és látszott rajtuk, hogy minden erejükkel azon vannak, hogy amennyiben úgy alakul, akkor emelt fővel viseljék azt, ami rájuk vár. Arra készültek, hogy hazamennek. Mert erre volt a legnagyobb esély. Én pedig őszintén sajnáltam őket, ahogyan bárkit sajnáltam volna, ha kiesik, mert tudtam, hogy azok, akiknek most igazán izgulniuk kellene, halálos nyugalommal várakoznak a legjobb hat csapat között. Ott, ahol nem lenne helyük. Mátéék tegnap szándékosan kiejtették a feketéket. Ma kiszedték a türkiz csapatból a térkép megoldását, ezzel biztosítva a bent maradásukat, hagyva, hogy a szürkék esélytelenné váljanak. A fejemet ingatva fordultam vissza a még mindig szándékosan engem provokáló Mátéhoz, aki mellettem lehajolva, frizbivel a kezében meredt rám, úgy, mintha csak valaki megállította volna a felvételt. – Tudod, büszkék lehettek a bent maradásotok miatt… – álltam bele a vitába, tudva, hogy pontosan ez volt Máté célja, azért jött egyre közelebb hozzám. De nem érdekelt, az igazságérzetem elhatalmasodott rajtam, és átvette az irányítást az agyam felett. – Büszkék is vagyunk – felelte egyszerűen. – Ez erről szól, nem? Kiesnek a gyengék, maradnak a legjobbak. – Máté, te annyira messze vagy a legjobbtól… – kezdtem mérgesen.

– Hallom, amit mondasz, de nincs értelme. Elvégre kiejtettem a legerősebb csapatot. Kornélék már otthonról netezgetve követik az IOV-ot – mosolygott rám, szándékosan belém marva ott, amiről tudja, hogy fáj. – Áltathatod magad, de mindketten tudjuk, hogy tisztességes versenyben alul maradtál volna Kornéllal szemben – viszonoztam a mosolyát, és kihúztam magam, hogy éreztessem vele, nem félek tőle. – Ez már soha nem derül ki – vonogatta a vállát. – Úgyhogy maradnak a tények. Itt vagyunk, mert itt a helyünk, és mert jobbak vagyunk bárkinél. – Ismételgesd csak addig, amíg te magad is elhiszed. Ettől függetlenül a tény az tény marad – tártam szét a karomat. – Mégpedig? – kérdezte Máté. – Ugyan már – forgattam a szemem színpadiasan. – Nem egyenes úton jutottatok a legjobb hatba, és a trükközésetek ellenére is csak egy középszerűen teljesítő csapat vagytok a kelleténél nagyobb egóval – vágtam a szemébe az igazságot, amitől Máténak megrándult az arca. – Anyád a halála előtt megtaníthatott volna arra, hogy ne legyél flegma másokkal – fröcsögte a dühtől eltorzult arccal, én pedig abban a pillanatban elhűltem a megjegyzésétől, és falfehéren néztem rá. – Tessék? – motyogtam kábán. – Mit mondtál? – tápászkodtam fel gépiesen, és döbbenten néztem az arcába. – Ismételd meg – suttogtam elborultan, a következő pillanatban pedig oldalról valaki megragadta a karomat, és félrehúzott, elrángatva Máté elől, egyenesen az erdő felé irányítva. – Hagyj! Hagyj már, még nem fejeztem be! – próbáltam kirántani a karom Dóri szorításából, de ekkorra már közrefogtak Veronikával, és továbbtaszigáltak az erdő felé. – Hallgass már! – csitított az arany csapattag, és erősebben ráfogott a karomra, nehogy visszafordulhassak. – Ha most meggondolatlanságot csinálsz, kizárnak titeket! – sziszegte mérgesen, és egy álmosolyt varázsolva az arcára intett az addigra felénk néző többieknek.

– Mégis hová készültök? – kiáltott ránk élesen az egyik narancssárga ruhát viselő szervező. – Öhm. A fák közé. Mosdó hiányában… Gondoltuk, megoldjuk a természetben – köszörülte meg a torkát Veronika. Ezzel a válasszal kivédte a további kérdezősködést, mindenki tudomásul vette, hogy hová és milyen célból megyünk. A többiek a vállukat vonogatva tovább frizbiztek, a szervezők pedig annyit fűztek hozzá, hogy ne menjünk messzire, és siessünk vissza. Az arany csapat két lánytagja két oldalról fogva a karomat a fák közé irányított, miközben én Máté szavaival a fülemben megsemmisülve hagytam, hogy rángassanak magukkal, egyáltalán nem érdekelt. Semmi nem érdekelt. Az erdőbe érve aztán mindkét lány elengedett, és gondterhelten néztek egymásra, majd rám, ahogyan leguggolok, és tenyerembe temetem az arcomat. – Hé! Na. Nyugi – paskolta meg a fejem Veronika esetlenül. – Nem tudjuk, mit mondott neked Máté, nem is kell beavatnod minket, de legyél észnél, mert ennél okosabbnak gondolunk – kezdte. – Hogy meri? – suttogtam, hitetlenkedve meredve a tenyerembe, és még mindig nehezen kaptam levegőt, mert Máté szavai felértek egy gyomron rúgással. Vagyis nem. Az biztosan nem fáj ennyire. – Nézd, fogalmunk sincs, hogy mivel húzott fel ennyire, mi már csak azt láttuk, hogy felállsz és mindjárt megütöd, ami a csapatotok automatikus kizárását vonja maga után, úgyhogy közbeléptünk, de javasolnám, hogy amennyiben ennyire gyengék az idegeid, a csapatod a frizbizgetés helyett inkább rád figyeljen, különben mielőtt kettőt pislogtok, otthon találjátok magatokat – dünnyögte Dóri. Hallottam a szavait, de nem fogtam fel, csak néztem magam elé bénultan,

megpróbálva belőni Máté aljasságát egy egytől tízes skálán, de nem sikerült, mert kiugrott a képzeletbeli mutató egymilliárdig. – Hahó! Észnél vagy, Hanna? – kérdezgetett Veronika a fák alatt állva, kissé aggodalmasan fürkészve engem, és gyakran összenézve a csapattársával. – Nem… Nem tudom – motyogtam. – Ez nagyon övön aluli volt, nem számítottam rá, és… – Persze, hogy övön aluli. Mátéról beszélünk, konkrétan van egy jegyzete a csapatok gyengeségeiről. Te is láttad. Miért lepődsz meg azon, hogy használja is?– Mert… Mert ennyire rohadék nem lehet valaki – közöltem szapora pulzussal. – Ó, dehogynem – közölték egyszerre. – Mi tudod, hány kommentet kapunk az irigyeinktől? – Ne haragudjatok, de nem hiszem, hogy ugyanolyan súlyú dologról beszélünk – szipogtam elképedve. – Miért? – tárta szét a karját Veronika. – Neked is van, ami fáj, meg nekünk is. Nem mindegy az, hogy milyen súlyú, ha fájdalmat okoz? – kérdezte, ezen pedig elgondolkodtam, és megadóan bólintottam. – Igazatok van, elnézést – ismertem be a hibámat, és szomorúan letöröltem egy könnycseppet az arcomról. A sírásomtól mindkét arany csapattag zavarba jött, és tehetetlenül néztek össze, némán próbálva megbeszélni, mitévők legyenek velem. – Na ne már – fújtatott végül Dóri. – Azért ennél erősebbnek gondoltunk… – Ez nem erő kérdése – suttogtam fáradtan. – Ó, dehogynem. És ha tudtuk volna, hogy ennyire puhány vagy, akkor hagyjuk, hogy felpofozd Mátét és kiess innen. Kár, hogy elhoztunk onnan, ezt benéztük – piszkált fel Veronika egyértelműen azért, hogy összekapjam

magam, és ne tűnjek gyengének. – Nem vagyok puhány – suttogtam. – Ööö. Már bocs, de itt sírsz az erdőben, mert úristen, a gonosz Máté mondott valami csúnyát, nem bírom, kikészültem tőle – változtatta meg a hangját, és affektálva utánzott valakit… Aki gondolom, én lennék. – Kegyetlen dolgot mondott, olyat, ami… – kezdtem, de közbeszóltak. – Szavak. Ezek csak szavak! Ne legyél már ennyire hülye, pontosan azért csinálta, hogy kiborulj és meggondolatlanul cselekedj. Tegnap kiejtette a feketéket, ma kijátszotta a türkizeket, élete napja lenne, ha kizárathatna titeket. Komolyan, ha ennyi eszed sincs, akkor feleslegesen mentettünk ki a helyzetből – dühöngött, mire egy bólintással jeleztem, hogy felfogtam, és ideges mozdulattal letöröltem a könnyeimet. – Miért? – kérdeztem egyszerűen. – Mit miért? – Miért hoztatok el onnan? – meredtem hol egyikükre, hol másikukra. – Mert… Mert nem akartuk, hogy kizárasd magad… Ott akarunk látni titeket a döntőben, és a legvégén kiejteni a csapatotokat – vigyorodott el Dóri eltökélten. – Értem – biccentettem. – És mert – köszörülte meg a torkát Veronika –, mert te is segítettél nekünk. Többször is. – Bár ezt senki nem kérte tőled – tette hozzá gyorsan Dóri. – Viszont úgy éreztük, amikor láttuk, hogy elszakadt nálad a cérna, hogy ennyivel tudjuk

viszonozni… – Értem – bólogattam. – Köszönöm – néztem rájuk őszintén. – Jó. De akkor ez ennyi. Egálban vagyunk, senki nem tartozik senkinek semmivel. – Rendben – egyeztem bele, és erőtlenül elmosolyodtam. Mivel elrángattak onnan, nem tudhattam, hogy végül mibe torkollott volna a beszélgetésem Mátéval, valószínű, hogy anyu emlegetését követően hirtelen felindulásból megütöttem volna, ő pedig nyilvánvalóan ezért mondta, amit mondott. Pont elég időt töltött Zsombival ahhoz, hogy minden részletet ismerjen, és ellenem fordítsa azt, amiről tudja, hogy a legjobban fáj. Provokált, úgy, hogy annak következménye legyen, hiszen tudta, hogy amennyiben felpofozom vagy nekirontok, azt a ránk vigyázó szervezők is látni fogják, és abban a pillanatban mehetnénk is haza. Máté nagyon nem hülye játékos, jól kigondolva akkor és úgy időzített, hogy egyedül legyek, a frizbiző többiek semmit nem érzékeltek abból, hogy egyre közeledve hirtelen mellettem termett, és mondott valamit, abszolút úgy csinálta a dolgait, hogy megakadályozhatatlan legyen, akkor támadt és ott, amikor és ahol egyedül voltam, tudva, hogy ha nem fognak vissza a többiek, anyu említésére elveszítem az eszem. Kigondolta, és nem félt belevágni. Csakhogy egy valamire nem számított. Hogy a saját csapatom és a versenyen szerzett barátaim nélkül sem voltam teljesen egyedül. Az arany csapattal sem számolt Máté. Nem tudta, hogy a verseny kezdete óta egymás agyára megyünk a mosókonyhában, nem tudta, hogy ez idő alatt a furcsa adok-kapok viták közepette mégis, akaratunk ellenére megismertük egymást, és kialakult valamiféle kapcsolat, és Máté főként azt nem tudta, hogy mindkét csapat megnézte a tabletje jegyzetét, ezáltal pedig akaratlanul is szövetségesekké váltunk. Máté jóformán semmit sem tudott. – Na most, hogy ezen túl vagyunk – közölte Dóri unottan –, rájöttem, hogy tényleg kell pisilnem – nézett körbe az erdőben tanácstalanul. – Mindjárt jövök –

indult el tőlünk kissé messzebbre, otthagyva minket Veronikával. – Tényleg köszönöm, hogy nem hagytatok hibázni – törtem meg a csendet, amíg Dórit vártuk. – Mondtam már. Azért csináltuk, mert veletek tervezzük a döntőt, és ott akarunk kiejteni titeket a legvégén – vonta meg a vállát vigyorogva. – Azért azt tudod ugye, hogy ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk – nevettem el magam, hálásan pillantva rá, amiért a jelek szerint lezártuk a témát, és azt, hogy ki kinek, és miért segített. A „megtörtént, túl vagyunk rajta, lapozzunk” elvet követve nem bolygattuk tovább az esetet, hanem magunkban elraktároztuk, és visszatértünk a jól bevált, „ők nagyképűen hirdetik, hogy mindenkinél jobbak, mi pedig nem hagyjuk magunkat” felálláshoz. És ez mindenkinek sokkal kényelmesebb volt így, mint a lelkizés. – Ha van egy kis szerencsétek, másodikként végeztek az Iskolák Országos Versenyén. Az első hely már foglalt, bocs – cukkolt tovább. – Egyébként pedig egyértelmű, hogy a mai feladaton is jobb idővel végeztünk, mint ti. – Miből gondolod? – kérdeztem mosolyogva, tudva, hogy azért hozta fel újra a témát, mert nagyon zavarja, hogy nem ismeri az időnket. – Megérzés – közölte, miközben hallottuk, hogy a hátunk mögött Dóri végzett, és visszajön hozzánk. – Így van. És csak hogy tudd, a megérzéseink sosem hagynak cserben – állt meg előttem magabiztosan, csípőre tett kézzel, miközben én abba az irányba pillantottam, amerről érkezett. – Tök jó nektek, de ezeket a tuti megérzéseket használhatnátok az élet más területein is – tanácsoltam. – Például? – ráncolta a homlokát Dóri. – Például ott, ahová elmentél – mutattam a helyre. – Az ott végig csalán –

folytattam egyszerűen. – Megérezhetted volna előre… – Mi? – tátotta el a száját Dóri, aztán a melegítőjén keresztül a combját kezdte el paskolni. – Ó, a rohadt életbe! – kiabálta. – Nem hiszem el, hogy beleguggoltál a csalánba! – meredt rá Veronika elképedve. – Nem vettem észre, basszus! – jajgatott, aztán mérgesen felém fordult. – Miért nem szóltál előre? – förmedt rám, engem okolva a hülyeségéért. – Én csak most láttam! – tettem fel a kezem védekezve. – Ó, a francba, csíp és viszket is egyszerre – ugrándozott kínlódva. – Hát ez óriási – ingatta a fejét Veronika fáradtan, és a vakarózó Dórit megragadva visszaindult a tisztás felé. A fák közül kilépve hirtelen a piros melegítőt viselő Lóri sétált felénk, és kérdőn széttárta a karját. – Hol lehet itt brunyálni? – kérdezte a saját stílusában, mire az erdő felé mutattam. – Bárhol – feleltem kurtán. – Csak vigyázz… Sok a csalán – sziszegte a melegítőjén át a belső combját vakargatva Dóri. Lóri biccentve bement az erdőbe, mi pedig már éppen szétváltunk volna, hogy mindenki visszatérjen a saját társaságához, amikor Veronika összehúzta a szemét. – Harminc percen belül voltatok? – kérdezte tőlem, továbbra is a feladaton elért időn pörögve. – Lehet – blöfföltem.

– Az nem létezik – méregetett gyanakodva. – Szóval ti harminc percen túl – bólintottam, tudva, hogy elárulta magát. Az arany csapattag mérgesen meredt rám. – Ezt nem mondtam! – Miért? Fél órán belül megcsináltátok? – kérdeztem vissza. – Ezt sem mondtam – sziszegte dühösen, mire nevetve kikerültem. Ettől a két lány még jobban begurult, és toporzékolni kezdtek előttem. – Mennyi volt az időtök? – faggattak egyszerre, kissé elveszítve az önuralmukat. – Miért fontos ez? – néztem rájuk értetlenül. – Semmit sem jelent. – De igenis jelent! – Nem, nem jelent – ráztam meg a fejem. – Ti is továbbjutottatok, és mi is. Ennyi. – Ha ilyen lazán fogod fel, akkor miért nem mondod meg az eredményt? – kérdezte résnyire összehúzott szemmel Dóri, a combját paskolva. – Mert vicces, ahogyan reagáltok arra, hogy nem tudjátok – vonogattam a vállamat. – Hagyjuk, biztos, hogy mi voltunk az elsők – néztek össze egymást győzködve. – Igen, biztos – közöltem. – Ha jobbat csináltatok harmincöt huszonhétnél – tettem hozzá mellékesen, mire mindketten lefagytak, és pislogás nélkül néztek össze, folyamatosan azon agyalva, hogy vajon igazat mondok-e. – Ez az eredményetek? – kérdezte tőlem végül Veronika.

– Igen. – Nem hiszem – rázták meg a fejüket gyanúsan vihogva, és ekkor már tudtam, hogy első helyen végeztünk. Elárulták magukat. Tisztán látszott a viselkedésükön. – Harmincöt huszonhét? – kérdezett vissza újra. – Igen – ismételtem meg. – Kamu – rázta meg a fejét Dóri, amikor átgondolta a dolgot. – Ahogy érzitek – vontam meg a vállamat, ekkor pedig ők jöttek rá, hogy igazat mondtam. – Más is végzett negyven alatt? – Nem – közöltem egyszerűen, ebből pedig kiderült számomra, hogy ők negyven perc környékén végeztek, tehát nagy valószínűség szerint második helyet értek el, ha nem feltételezzük azt, hogy a sárga csapat is ennyire jó időt ment. – Mindegy is – legyintett Dóri. – Ez egy részeredmény, nem fontos, és főként nem jelent semmit. Menjünk – karolt a csapattársába, hogy jelezze, indulnak. – Nem az előbb mondtátok, hogy fontos… – kezdtem, de a két lány hisztérikusan félbeszakított. – Tudom, hogy mit mondtunk, de meggondoltuk magunkat! – ordította le a fejem, és a fák közül kiérve visszasiettek a rájuk váró két csapattársukhoz, hogy elmeséljék, mit tudtak meg. A balhés visszaérkezésünkkel akaratlanul magunkra vontuk a figyelmet, mivel a többi versenyzőnek fogalma sem volt arról, mi történt az erdőben. Azt hihették, hogy veszekedtünk egymással, hiszen minden jel erre utalt. Sóhajtva megrázva a fejem visszasiettem a többiekhez, akik időközben befejezték a frizbizést, és egy nagy kört alkotva ültek a türkiz csapat visszaérkezésére várva. Zsombi és Bernadett közé lehuppanva mindketten rám néztek, és miközben Karesz éppen sztorizott valami játékról, a nagy társaság hangosan

felröhögött, a hangzavar pedig elnyomta a mi beszélgetésünket. – Mi volt ez? Az arany lányokkal? – fürkészett Zsombi, és magyarázatot várt arra, hogy az erdőben voltam a két lánnyal. A kérdésére Bernadett is kérdőn pillantott rám, nekem pedig választanom kellett. Vagy elmondom nekik az egészet Máté beszólásával együtt, kockáztatva, hogy ők talán nem hagyják szavak, esetleg tettek nélkül, vagy improvizálok valamit, megkímélve őket az igazságtól, és attól, hogy Máté végső elkeseredésében előhúzta a képzeletbeli kártyái közül a legaljasabbat. Ahogy Zsombira és Bernadettre néztem, nem volt szívem nekik bevallani, hogy Máté oda célzott, ahol tudta, hogy garantáltan eltalál, ezáltal pedig kockáztattam a bent maradásunkat. Ahogyan már megfogalmazódott bennem, a verseny alatt barátokká is váltunk, és tudtam, a barátság ebben az esetben azt is jelenti, hogy nem hagyjuk a másikat sérülni. És ha Zsombika nem is lépett volna feltétlenül a tettek mezejére, mert ő azért nem arról híres, hogy túlságosan bátor lenne, abban nem lehettem biztos, hogy Bernadett a vízilabdás karjával nem ver le hirtelen felindulásból Máténak egy akkorát, hogy hazáig repül. És ugyanez vonatkozott Lórira is. Így aztán a másodperc töredéke alatt átgondolva a helyzetet végül úgy döntöttem, nem mondom el nekik, hogy pontosan mi történt. – Mosdóprobléma, erdő, elkísértük egymást, mert mindhármunknak kellett – füllentettem szűkszavúan. – Ó, oké – vette be azonnal Zsombi, és bólintott, Bernadett azonban összehúzott szemmel nézett rám, megpróbálva leolvasni az arcomról, hogy vajon igazat mondok-e. De vagy rám hagyta, vagy túl meggyőzőre sikerült a pókerarcom, mert végül megvonta a vállát, kivette a tornazsákjából a müzliszeletet, felbontotta, és enni kezdte. – Azta! Halljátok? – rohant ki Lóri a fák közül, mire mindenki felé fordult. – Hugyozás közben láttam egy mókust! – kiáltotta. – Mindkettőtöknek nagy élmény lehetett – reagálta le Karesz, a tisztást pedig hangos röhögés rázta meg. Ezen még a ránk vigyázó szervezők is elnevették magukat, képtelenek voltak leállni. Lóri visszaért hozzánk, és leült mellénk,

majd Zsombi mellől előrehajolva, hogy rám lásson, megkérdezte: – Hé, Hanna, most az arany csapattal spanok vagyunk? – Nem – feleltem egyszerűen. – Akkor trében vagyunk velük? – puhatolózott. – Nem – ráztam meg a fejem. – Akkor… – gondolkodott el Lóri, rádöbbenve, hogy szerinte nincs több opció. – Versenytársak vagyunk – segítettem ki. – Egyébként szerintem ők maguk sem tudják, hányadán is állnak velünk kapcsolatban. Néha így, néha úgy. Per pillanat most éppen gyűlölnek minket – vonogattam a vállamat. – Miért? – kérdezte Zsombi. – Mert jobb idővel teljesítettük a feladatot. – Elmondták az idejüket? – kerekedett el Bernadett szeme. – Nem. Én mondtam el a miénket, és a két lány reakciójából kiderült, hogy rosszabbul állnak. – Ügyes – biccentett Zsombi elismerően. – Szóval… – gondolkodott el Bernadett. – Elsők lettünk ma? – Nagyon úgy tűnik – mosolyodtam el. – Kivéve, ha Mátéék végeztek az első helyen. De azt nem hiszem – tűnődtem. – Azt én sem – értett egyet. – Akkor az arany csapat berágott ránk? Mert levertük őket? – vigyorgott. – Hát igen – ismertem be. – De majd túlteszik magukat rajta. Mindenáron velünk akarnak döntőzni.

– Hát, annak van a legnagyobb esélye – pillantott körbe Zsombi, felmérve az erőviszonyokat. – Akkor mégiscsak ellenfelek – tűnődött el Lóri. – Igen, akkor majd, de addig azért Mátéék kiejtése közös szívügyünk – mondtam, megpróbálva levezetni a viszonyokat. – Szóval akkor jóban vagyunk velük? – zavarodott össze Zsombi is. – Hát… Furcsa kapcsolat ez, mert Máté tabletje miatt, amiről ugye ők is és mi is tudunk, van egyfajta szövetség köztünk – mondtam. – És amíg Mátéék ki nem esnek, addig az arany csapat úgy van velünk, hogy „az ellenségem ellensége a barátom” – értette meg Bernadett. – Igen, valahogy így – biccentettem. – Jó, és ha kiesnének a sárgák? – kérdezte Zsombi. – Akkor gondolom, megszűnik a szövetségünk az arany csapattal, és megyünk egymás ellen – fejeztem be. – Pontosan – értett egyet Bernadett. – Oké, ezt jó tudni – bólintott Zsombi. – Na jó, én ebből semmit sem vágok – közölte őszintén Lóri. – Kocsis nem mondta, hogy ennyit kell majd agyalni, meg mások fejével gondolkodni. Azt mondta, jöjjek el a versenyre, mutassam meg a bátyáknak, mit tud ez a láb – mutatott büszkén a vádlijára –, aztán csapjak szét mindent, és hozzam el a kupát – közölte. – Erre itt olyanokra kell figyelni, hogy ez azt gondolja, de csak addig, amíg majd az ki nem esik, utána már nem azt gondolja, hanem az ellenkezőjét és … asszem ettől lehal az agyam.

– Nyugi, Lóri, neked nem is kell ezzel foglalkozni – nyugtatta meg Zsombi. – Elég, ha mi tudjuk, mi van. – Jó – mondta Lóri megkönnyebbülten. – Na szóval, éppen nagyban brunyálok, amikor hallok valami neszt, és odanézek, erre ott egy mókus – váltott témát, és úgy tűnt, mindenképpen megosztja velünk a mókusos sztorit, ha akarjuk, ha nem. Miközben mosolyogva hallgattam Lórit, félrenéztem, és a padoknál ülő sárga csapaton akadt meg a szemem, akik közül Máté engem figyelve próbálta kideríteni, hogy mi történt velem, mi a helyzet az arany csapattal, és vajon sikerült-e kibillentenie mentálisan a beszólásával. Szerencsére egyik kérdésre sem tudta a választ, maximum csak tippelgethetett magában, ezért minden erőmet összeszedve a szemébe nézve álltam a tekintetét, sőt még egy mosoly kíséretében intettem is neki egyet, amivel kellőképpen összezavartam, és ő szakította meg a szemkontaktust. – Ezt kapd ki, te rohadék – suttogtam vigyorogva, továbbra is őt nézve, aztán a hatalmas röhögés hallatán visszafordítottam a fejem, és érdeklődve figyeltem a többieket. – Na jó, és ez? Öt betű, háziállat – olvasta fel hanyatt fekve, maga fölé tartva az újságot Béni a világosbarnáktól. – Ló – vágta rá Lóri, mire ismét felnevetett mindenki. – Mondom, öt betű – röhögött Béni. – Értem, bátya, akkor lovak – vonogatta a vállát Lóri, mire mindenki kiterült a földön, és megállás nélkül nevettünk, azt hallgatva, ahogyan Lóri nem mindennapi módon tölti ki a kapott keresztrejtvényt. A délutáni napsütésben a ránk száradt slime-tól kissé lilán, de remekül töltöttük az időnket, már szinte el is felejtettük, hogy miért vagyunk ott, ahol, amikor is a fák közül hirtelen előbukkant a türkiz csapat négy tagja a hozzájuk tartozó kísérőkkel, a sort pedig Róbert zárta. Itt volt a vége.

Érkezésükre a tisztáson néma csend lett, és mindenki felkászálódott a pihenésből, napozásból, vagy csak fetrengésbői, egy pillanat alatt elhalkult a nevetés, keresztrejtvényújságok estek a földre, a gyenge szél fújta a lapokat, miközben mi felállva Róbertet néztük, és lélegzet-visszafojtva vártuk, hogy szólaljon meg. A szürke csapat tagjai elfehéredett arccal, egymás kezét fogva álltak, és mi, többiek is idegesen, a tornazsákunkat a kezünkbe fogva ácsorogtunk. – Mennyi lett az időtök? – kiáltott oda a türkiz csapatnak Máté, megelőzve, hogy bárki bármit mondjon, de mielőtt a frissen érkezett négyes reagálhatott volna, Róbert szigorú pillantással elhallgattatta Mátét, jelezve, hogy nem ez a hivatalos módja a kieső csapat ismertetésének. – Mindenkinek gratulálok, szépen teljesítettetek – kezdte Róbert, a tisztáson álló, színes melegítőt viselő csapatok pedig egy emberként várták, hogy folytassa. – Legjobb idővel a piros csapat teljesített, összesen harmincöt perc huszonhét másodperc alatt megoldották valamennyi feladatot – pillantott ránk elismerően, mi pedig hiába tudtuk már az eredményt, boldogan ölelkeztünk össze a minket megillető taps közepette, amit legfőképpen a sötétzöld és világosbarna, illetve szürke csapatoktól kaptunk. A sárga és az arany társaság rezzenéstelen arccal, némán figyelte az ünneplésünket, a türkiz meg jóformán azt sem tudta, hogy miről van szó, ők most érkeztek. Róbert még nem fejezte be, büszkén mosolygva ránk folytatta: – A legjobb idővel végzett csapat nyereménye… – kezdte, de a megjegyzés egyöntetű sugdolózást és értetlenséget váltott ki, senki nem számított arra, hogy a legjobb idővel teljesítő csapat kap is valamit, és mivel ezt mi sem tudtuk, meglepetten vártuk, hogy kiderüljön, mi a nyereményünk. Csakhogy Róbert nem tudta folytatni, mert az általános zúgolódás mellett a sárgák közül Timi a kelleténél hangosabban kezdett hőbörögni. – Na ne már, hogy kapnak valamit! Ezt mondhatták volna előre, ez így nem fair! – duzzogott maga előtt összefont karral, nekem pedig a „fair” kifejezés hallatán, ami ráadásul a sárga csapat egyik tagjától hangzott el, tátva maradt a szám. Van pofájuk, az biztos.

A főszervező egy határozott tapssal hallgattatott el mindenkit, mire az összes csapat újra rá figyelt. – Sajnálom, de mindenkinek megvolt az esélye a legjobb idő teljesítésére. Még azoknak is, akik nem fejtették meg előre a térképet, hanem más módon jutottak hozzá az információkhoz – közölte Róbert szúrós pillantással hallgattatva el a sárgákat, akik ettől a megjegyzéstől behúzták a nyakukat, és magukban zsörtölődtek tovább. Úgy tűnt, Róbert pontosan tudta, hogy a sárgák nem játszanak korrekten, de egészen addig, amíg ez nem ütközik szabályszegésbe, addig nem lehet őket kizárni. Ők viszont nem hülyék, pontosan tudják, meddig mehetnek el. Így aztán hiába volt köztudott, hogy a türkiz csapatból szedték ki a térkép megoldását, ez még nem szabálytalan. Csak nem elegáns. Az viszont nem ok a kizárásra. – Tehát – folytatta Róbert. – A piros csapat nyereménye nem más, mint… – mondta, szándékosan tartva egy kis hatásszünetet, kiélvezve, hogy a csapatok egyetlen tagja sem vesz levegőt, hanem mozdulatlanul, teljesen lefagyva várja, hogy mit kapunk. – A piros csapat ma estig jogosult a feladaton megismert drónok használatára – fejezte be. – Gratulálok, és jó szórakozást hozzá! – fűzte hozzá. Örömmel néztünk össze a többiekkel, a sötétzöld csapat tagjai pedig őszintén gratuláltak, és talán kicsit irigyelték is, hogy kaptunk egy ilyen lehetőséget, mert ők is nagyon vágytak rá, így biztosak voltunk benne, hogy amennyiben megoszthatjuk másokkal, akkor a sötétzöldekkel fogunk drónozni. Rajtuk kívül azonban a többi versenyzőt teljesen hidegen hagyta a téma, ők inkább megkönnyebbültek attól, hogy „csupán” ennyit kapunk az eredményünkért, és nem mondjuk védettséget vagy valami utalást a következő feladatra, amivel előnyhöz juthatnánk. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy délután drónozhatunk a táboron belül, és már túl is léptek a témán, sürgetve Róbertet, hogy folytassa az eredményhirdetést. A főszervező pedig sorolni kezdte. A második helyen az arany csapat végzett negyven nulla héttel. Csalódottak és dühösek voltak, amiért nem elsők lettek, és Róbertnek külön rájuk kellett szólni, hogy jöjjenek vissza, mert konkrétan a saját helyezésüket megtudva

elindultak volna vissza az erdőbe, a tábor irányába, egyértelműen jelezve, hogy a továbbiakban nem érdekli őket, kivel mi történik, vagy kik estek ki. – Naaa! Tiszteljétek meg a versenytársaitokat azzal, hogy megvárjátok az eredményhirdetés végét – nézett Róbert az arany csapatra, akik unottan, amolyan „jó, ha muszáj” stílusban sétáltak vissza, Róbert pedig sorolta tovább a helyezéseket. Harmadikak lettek a világosbarnák, utánuk viszont mindenki legnagyobb megdöbbenésére a sárgák végeztek negyedikként. Ez abszolút zavart keltett az erőben, és teljesen megkavarta a versenyzőket, mert ez azt jelentette, hogy Mátéék nem csak a szürkék és a sötétzöldek előtt végeztek, de a türkiz csapatnál is jobban teljesítettek, holott pontosan ők voltak azok, akikből kiszedték a megoldást. Aztán következett az igazi hidegzuhany, ugyanis ötödik helyre nem a mindenki által tippelt türkiz csapatot sorolta Róbert, hanem beestek a sötétzöldek. – Mi a… – kerekedett el Bernadett szeme. – Oké, mi történik? – kérdezte Zsombi. – Most… Most éppen az, hogy a türkiz és szürke csapat közül nem tudni, ki végzett utolsóként… – Ez hogy történhetett? – kérdezte Lóri. – Nem tudom – motyogtam, és a fejemet rázva néztem körbe, megpróbálva felfogni, hogy a feladat lezárásakor felállt egy olyan nem várt szituáció, hogy az ötödik helyen végző sötétzöldek után két csapat is a bent maradásért küzdött. A szürkék, akiknek tudtuk, hogy az idejük ötvenegy tizenhat lett, és a türkiz csapat, akiknek nem tudtuk az eredményét. Lehetett ennél jobb és rosszabb is. – A hatodik helyen, ezáltal az utolsó továbbjutóként végzett csapat pedig… – kezdte Róbert, és tartott egy kis hatásszünetet, amivel végképp az idegeinkre

ment. A szürkék újra reménykedve, egymás kezét fogva várták, hogy mi lesz, a türkiz csapat pedig, akik utolsóként érkeztek és fogalmuk sem volt arról, hogy kinek milyen az ideje, lesokkolva szembesültek azzal, hogy a kiesés szélére sodródtak. A lila slime frissen ragadt rajtuk, kimerültek és fáradtak voltak az egésznapos várakozástól aztán pedig a feladatoktól, és látszott rajtuk, hogy azt sem tudják, mi történik, csak annyit fogtak fel, hogy lehet, ki fognak esni. – Gyerünk már, gyerünk – sziszegte Lóri mellettem, nem titkoltan a szürkék bent maradásáért izgulva. – Ötvenegy tizenhattal a szürke csapat maradt versenyben! – kiáltotta Róbert, a szürkéknek pedig egy emberként esett le az álluk. – Micsoda? – motyogták hitetlenkedve nézve egymásra, a türkiz csapat tagjai pedig Róbert mellett állva, frissen visszaérve a feladatról döbbenten szembesültek a kiesésükkel. Képtelenek voltak elhinni. – Ez nem lehet igaz – ingatta a fejét az egyikük, és idegesen pillantgatott körbe, majd megakadt a tekintete a sárgákon, akiknek segítettek, és így kiejtették magukat. – A türkiz csapat számára véget ért az Iskolák Országos Versenye, kérlek benneteket, hogy a két kísérőtöket követve induljatok vissza a táborba, és szedjétek össze a holmijaitokat. A busz hamarosan indul veletek haza. Alig egy percünk volt elköszönni tőlük, és már el is tűntek a fák között, hogy a táborba elsőként visszaérve összepakoljanak, és elinduljanak a buszokhoz. Mindenki más nagyjából negyed órával utánuk indult vissza. Róbert vezetésével felkászálódott az IOV-on maradt huszonnégy versenyző, és otthagyta a békés tisztást, ahol a napot töltötték. Az erdőben Lóri, Bernadett és Zsombi között sétálva a fák lombjain átszűrődő

napsütést néztem, és a türkiz csapat kiesésén gondolkodtam. Ha nem segítenek Mátééknak, talán bent maradnak. Nem, akkor biztosan bent maradnak. Behúzták őket a csőbe, elég idejük volt megpuhítani őket, amíg a többi versenyző a feladaton volt. Végül a legrosszabb időt teljesítették, és kiestek. A sárga csapat pedig büszkén menetelt tovább. Már a legjobb hat között voltak. 8. Mire visszaértünk a táborba, a türkiz csapat már nem volt ott. Összesen huszonnégyen maradtunk, ez a létszám pedig már jelentős csökkenésnek volt mondható a verseny első napjához képest, amikor is tizenhat csapat érkezett az IOV-ra. A türkiz csapat távozásával tűnt fel először igazán, hogy a hatalmas táborhelyen már inkább lézengünk, és szét tudunk szóródni annyira, hogy szinte üresnek tűnjön az egész. A visszaérkezésünket követően Titanillát a medencénél találtuk, egy rózsaszín, flamingó formájú úszógumin pihengetett, hagyva, hogy a nyári szellő ide-oda sodorja a víz felszínén. – Ó, megjöttetek? – kérdezte napszemüvegét a fejére feltolva. – Ühüm… Reméljük, a tanárnőnek is jól telt a napja – dünnyögte Bernadett unottan. – Nem panaszkodom – vigyorgott Titanilla. – És ha már kérdezi, versenyben maradtunk – tette hozzá Bernadett. – Gondoltam. Láttam a türkiz csapatot úgy fél órája a bőröndjeikkel elmenni a medence mellett – közölte. – Micsoda izgalmakat élhetett át a tanárnő – dünnyögte Zsombi. – Na ne szemtelenkedjetek – nézett ránk. – Ügyesek vagytok, gratulálok az újabb feladat teljesítéséhez. – Köszönjük – biccentettem. – Elsők lettünk, kaptunk nyereményt is. – Na! Mit? – csillant fel a szeme.

– Drónozhatunk estig – mesélte Zsombi lelkesen, mire Titanilla értetlenül összeráncolta a homlokát. – Az, hogy ennek ennyire örültök, jobban aggaszt, mint kellene – jegyezte meg lesajnálóan. – Tanárnő, a telefonjaink? – váltott témát Bernadett. – Ó, igen. Minden ott van a pólóm alatt a kalapomban – mutatott a medence szélére. – Egy ideig az étkezőben voltak velem, de annyi volt a hívás, az értesítés és a pittyegés, hogy agybajt kaptam tőle. – Kit kerestek? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel. – Mindenkit, de a tiéd megállás nélkül szólt – mondta nekem, mire a kalaphoz siettem, és idegesen kikerestem belőle a mobilomat és a karkötőmet, majd intve a többieknek elrohantam a kerítés mellé, hogy ellenőrizzem, mi történhetett. Talán az emlékek hatására lett az a beidegződésem, hogy ilyen szituációban a legrosszabbra gondolok, ezért lélekszakadva értem oda a kerítéshez, ahol a telefonom először egy pálcikányi térerőt mutatott, majd szép sorban megérkezett a többi is, és a kijelzőmön megjelentek az elmúlt pár óra történései. Kocsis értesítése az élőzésről. Kocsis posztolt. Megint Kocsis, oké, ez nem fontos. Kornél üzenetet küldött, a dátum szerint reggel, amikor indultunk, azóta nem keresett, szóval ezt már nem láttam, de a feladat előttre szánta, oké, mindjárt megnézem. De van itt hívás is, öt nem fogadott. Mind a nagyitól jött. Remegő kézzel azonnal videóhívást indítottam, és nagyjából kétszázas pulzussal vártam, hogy felvegye. – Gyerünk már, gyerünk, mi történt? – suttogtam magam elé az ajkamat harapdálva, mikor a nagyi végre kapcsolódott, és a szememet lehunyva konstatáltam, hogy jól van, nincs baja. – Mégis miért nézel ki úgy, mint egy lény az Avatar ból? – hajolt hunyorogva