Emlékezz rám

lövöldözésben. – Megvan a feladat? – kérdezte Kornél. – Ühüm. Reggel kilenckor megyünk, mind a négyen. – Kaptatok iránymutatást csapatfeladathoz? – csodálkozott. – Igen, ezen én is meglepődtem – bólogattam. – Igazából meg kellett fejteni, mert világosban ilyen – matattam a zsebemben, és a kitámasztott telefonom kamerája felé tartottam a térképet, hogy Kornél is lássa. – Sötétben viszont van rajta néhány foszforeszkáló felirat – meséltem izgatottan. – Á, értem – bólintott, aztán közelebb hajolt a kamerához, és összehúzta a szemét. – Az ott egy fül??? – kérdezte meghökkentem mire hangosan felröhögtem. 4. Valaki a vállamat rázta. Hunyorogtam, Kornél melegítőfelsőjének ujjával takartam el a szemem, de a következő pillanatban megragadták a karomat, és erőszakosan lerántották az arcomról, így nem zárhattam ki a továbbiakban a reggeli fényt. Résnyire kinyitottam a szemem, és álmosan vártam, hogy kitisztuljon előttem a kép, és felfedje magát a korai zaklatóm. Bernadett volt az, aki ijesztően közelről meredt rám. – Kelj fel, Hanna, indulnunk kell reggelizni, mert utána megyünk a feladatra – mondta, és egy határozott mozdulattal lerántotta rólam a takarót. Nem viccelte el a dolgot, komolyan vette, hogy idő van, én pedig örömmel konstatáltam, hogy ennél barátságtalanabb ébresztőben talán még nem is volt részem. – Jövök már – motyogtam álmosan, és komótosan felültem az ágyamban, miközben a szememet dörzsölgettem. Kornél pulcsija, amit a kiesésekor hagyott itt nekem, és amiben aludtam, még árasztotta magából a fiú illatát,

amitől automatikusan görcsbe rándult a gyomrom, és amíg ébredeztem, a pulóver nyakrészét felhúzva az orromig szagolgattam. – Bármit is csinálsz, ha végeztél, akkor esetleg készülj el, mert mennünk kell – közölte Bernadett szórakozottan. – Oké, már megyek is – keltem fel az ágyról, a fekete pulcsit levettem, és gondosan összehajtogatva a párnámra tettem. A szekrényemhez lépve kivettem a tiszta fehérneműt és a kimosott váltás piros melegítőmet, majd a kupaccal a kezemben az apró fürdőszoba ajtajához léptem. – Öt perc, és megvagyok – szóltam. – Várj! – kiáltott rám Bernadett, és a kezemben lévő ruhákra nézett. – Fürdőruhát vegyél fel a melegítő alá. – Mi? Miért? – ráztam meg a fejem értetlenül, miközben ásítottam egy hatalmasat. – Mert a térképen szerepelt egy búvárszemüveg. Bármit is jelentsen pontosan, annyi biztos, hogy vizes lesz – mondta. – Ó, basszus, tényleg, igazad van – léptem vissza a szekrényhez, és kihalásztam a bikinimet. Az ajtót becsukva magam mögött megnyitottam a zuhanyt, és szünet nélkül ásítozva léptem be a vízsugár alá, remélve, hogy ettől majd felébredek valamennyire, és esetleg még az agyam is fogni fog. A szűk időkeret miatt extragyorsan tusoltam, majd sietősen belebújtam a fürdőruhámba, rávettem a melegítőmet, és már nyitottam is az ajtót. – Kész vagyok – fogtam hátra a hajamat, és sietősen összegumiztam. – Szuper. Felébredtél valamennyire? – fürkészett Bernadett.

– Alakul. Még egy kávé, és minden rendben lesz. Vagy mondjuk öt – gondoltam át gyorsan, és az üres ágyak között átsietve Bernadett és én kiléptünk a faházból. A táborhely a korai órában nyüzsgött a versenyzőktől, mindenki sietősen igyekezett az étkező felé, hogy a feladatra indulás előtt megreggelizzen. A reggeli levegő friss volt és kellemes, azonban már lehetett érezni a napsütésből, hogy délutánra kánikula várható. Az étkezőbe lépve azonnal megpillantottuk a fiúkat, Lóri és Zsombi már az asztalunknál üllek, és bőszen reggeliztek. Zsombi előtt a tányérján gyümölcsök sorakoztak, Lóri pedig spenótos omlettet evett. – Jó reggelt! – köszöntem, és leültem hozzájuk. – Nektek is – intett Zsombi. – Bocs, hogy nem vártunk meg, de nem tudtuk, mikor jöttök, és mindjárt megyünk a feladatra, negyed óra és indulunk… – Semmi gond, jöttünk volna mi is, ha Hannát sikerül felébresztenem – tartotta vissza a nevetését Bernadett. – Nocsak, tivornya volt az éjjel? – kérdezte Lóri szórakozottan, elterelve a figyelmét a versenyről, így leplezve az izgalmát. – Nem jött a faházba vagy reggel ötig – felelte helyettem Bernadett. – Reggel ötig? – kerekedett el Zsombi szeme. – Hol voltál addig? – Öhm. Hozok kávét – álltam fel az asztaltól, válasz nélkül hagyva őket. Bernadett-tel sietősen a pulthoz léptünk, és összekapkodtuk, amit találtunk, miközben a többi csapat tagjai már végzett a reggelivel, és kifelé indultak az épületből, hogy a kapu előtt várják az indulást. Először egy bögre kávét töltöttem magamnak, amit felöntöttem egy jó nagy adag tejjel, és még a pultnál állva bele is ittam, hogy újra tudjak tölteni, majd végül az egész kancsót megragadtam, és vittem magammal, minden mindegy alapon. Egy croissant-t és teavajat a tányéromra dobva ültem vissza az asztalunkhoz, és sietősen enni kezdtem, miközben

Bernadett is sebesen lapátolta a zabkásáját. Lóri és Zsombi a székükön hátradőlve figyeltek minket. – Te Zsombika, láttál már valakit ennyire mosolyogni a vajra? – kérdezte Lóri vihogva, én pedig akkor vettem észre magam, hogy jóformán végigvigyorgom a reggelit. – Nem, még soha. De ha ennyire vicces ez a vaj, hozok én is egyet, hátha engem is megnevettet – kontrázott rá a kilencedikes. – Oké, le lehet szállni rólam – szóltam elvörösödve, megpróbálva letörölni a képemről a mosolyt. Nem igazán sikerült. – Igen, hagyjátok már – vett védelmébe Bernadett. Vagyis csak úgy csinált, mert hozzátette: – Viszont ez a zabkása egyáltalán nem szórakoztató. Hanna, adnál a humoros vajadból? Én is szeretnék jókedvű lenni – nézett rám, mire a fiúkkal együtt felröhögött, én pedig égővörös fejjel ettem tovább a vajas croissant-t, állva a cikizésüket, amit egészen addig nem hagytak abba, amíg meg nem szólaltam. – Jó, rendben, igen, majdnem reggel ötkor mentem vissza a faházba, mert addig Kornéllal beszéltem – ismertem be. – Tudtam! Egy csomószor felébredtem éjjel mindenféle neszre, és még nem voltál ott – bólogatott felém Bernadett amolyan „lebuktál” stílusban. – De… de már jól vagyok, teljesen felébredtem, nézzétek – mutattam az arcomra, megpróbálva meggyőzni őket arról, hogy teljesen éber vagyok. – Nem befolyásolja a teljesítményemet, hogy keveset aludtam, és … – Hanna – szólt rám Lóri. – Nyugi. Nem azért szívatunk, mert félünk, hogy nem teljesítesz jól. Az nálad kizárt. Azért szívjuk a véred, mert a barátunk vagy, és a barátságnak ez a legjobb része – vigyorgott rám. – Ó – bólintottam meglepetten, és zavartan összeszedtem az ujjbegyemmel néhány morzsát a tányéromon. – Erre nem számítottam – ismertem be halkan, és hosszasan ismételgettem magamban Lóri szavait, mire célba értek a

tudatomig. Nagyon régen nem tapasztaltam, hogy valaki a barátjának tart, anyu betegsége idején, majd azután, hogy ő már nem volt többé, teljesen elzárkóztam minden emberi kapcsolattól, a meglévőket a nullára redukáltam, újakat pedig nem alakítottam ki, ezért elszoktam attól, hogy milyen egy társaságban a viccelődés, vagy az, ha csak úgy poénból szívjuk a másik vérét. És mégis megtörtént, tökéletesen észrevétlenül, de valamikor úgy alakult, hogy mi négyen már nem csupán a feladatokról beszéltünk egymással és arról, hogy mit miként csináljunk a bent maradásunk érdekében, hanem minden másról is. Nem volt tudatos, de az étkezésekkor a Kocsissal és az IOV-val kapcsolatos dolgokon kívül akaratlanul is megosztottunk egymással mindenfélét, így aztán négy, jóformán ismeretlenül összerakott diákból valamikor csapattá váltunk, a csapatból pedig időközben legnagyobb meglepetésemre barátok is lettünk. Tudtunk egymásról mindent, úgy beszéltünk Bernadett barátjáról, Daniról, mintha mindig is ismertük volna, Lóri edzőtermi programjai mintha a sajátjaink lennének, és Zsombi szülein is ugyanúgy viccelődtünk, mint azon, hogy én hajnalig beszéltem Kornéllal. Tudtunk hülyülni, de azt is pontosan tudtuk, hogy kinek mikor mi a baja, minek örül, vagy esik rosszul neki valami. Összecsiszolódtunk, jobban, mint amire számítottunk ilyen rövid idő alatt. Négy tökéletesen különböző diák, akik a suliban töltött hétköznapokon elmentek egymás mellett, mostanra pedig barátoknak nevezték egymást. A bögre kávémat fogva, a többiek hülyülését hallgatva elgondolkodtam azon, hogy erre mennyi esélyt adtam volna a verseny előtt, három, számomra idegennek mondható diáktársammal ülve Kocsis igazgató irodája előtt a netezésre vonatkozó táblát olvasgatva. Nullát. Egy hatalmas nullát. Ezt sosem gondoltam volna. Mint ahogyan annyi minden mást sem, ami mégis megtörtént velem és velünk az Iskolák Országos Versenyének kezdete óta. – Telefonod van – szólt rám Bernadett, mire a bambulásból kizökkenve felkaptam az asztalról a rezgő telefonomat. – Úgy látszik, Kornél extragyorsan evezett ma, hogy minél előbb dumázzatok újra – vigyorgott Lóri, mire megráztam a fejem.

– Apu az – feleltem sietősen. – Ja, akkor bocs, üdvözlöm a faterodat – javította ki magát azonnal, miközben én fogadtam a hívást. Ami sima volt, nem pedig videó. – Szia, apu, miért nem látlak? – kérdeztem aggódva. – Hanna, mindjárt vizsgáztatok, csak akartam jelezni, hogy délutánig nem fogom tudni felvenni, de üzenetet tudok olvasni. Ha végeztetek a feladattal, azonnal írj, hogy milyen volt – hadarta suttogva. – Rendben, persze, de… Miért nem látlak? – ismételtem meg újra a kérdést rosszat sejtve. – Mert mindjárt kezdődik a vizsga – válaszolta kissé csámcsogva. Gyanakodva összehúztam a szemem. – De még nem vizsgáztatsz – közöltem. – Még nem, de mindjárt… – Apu, válts át FaceTime-ra! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, és benyomtam a videóhívást, amit apu kénytelen volt fogadni. Amikor felvette és megjelent a kijelzőmön, éppen egy mekis zacskót söpört le az asztaláról. – Láttam! – kiáltottam bosszúsan. – Ne már, apu, Meki? Komolyan, Meki reggelire? – csóváltam a fejem csalódottan. – Egyszeri alkalom volt – védekezett azonnal. – De tudod, hogy a magas koleszterinszint… – De nekem nem magas – mondta furán. – És azon vagyunk, hogy ne is legyen! – Nem, Hanna, te vagy azon. Én csak szeretek jókat enni – közölte

egyszerűen. – Jó, most az egyszer szemet hunyok – enyhültem meg, látva, hogy apu mennyire elszomorodott attól, hogy megvonom tőle a Mekit. – Köszönöm – vigyorodott el, és félrenyúlva felkapott egy műanyag poharas fagyit. Ha jól láttam, extra csokiöntettel. – Na, azért mindennek van határa – tátottam el a számat. – Miért nem követed a jegyzetet, amit otthon hagytam? Napi bontásban van felírva a reggeli, ebéd és vacsora. – Mert akkor ma reggel céklát kellett volna ennem. ÜRESEN! – akadt ki teljesen. – Talán drasztikusnak tűnik, de a cékla igenis egészséges – érveltem. Hirtelen kopogást hallottam, mire apu félrenézett a telefonjából. – Egy pillanat! – szólt. – Menned kell? – kérdeztem, egy mosollyal leplezve a szomorúságomat. – Csak egy vizsgázó. Mindegy, úgyis megbukik – legyintett mellékesen. – Na szóval. Fantasztikus a kis térkép, amit küldtél, hajnalban tanulmányoztam, és nagyon ügyesen megfejtettétek, ez a sötétben világító megoldás pedig egyszerűen… – lelkesedett apu, miközben újra kopogtak az ajtaján. – Mondom, egy pillanat! – ordított ki. – Apu, nem akarlak feltartani, látom, hogy dolgod van – néztem rá a kamerán keresztül. – Jelentkezem, ha visszaértünk – mosolyogtam, és láttam rajta, hogy egyáltalán nincs kedve megszakítani a hívást, mert a jelek szerint sokkal jobban foglalkoztatta a térképes feladatról való diskurálás, mint bármi más. Ez nagyon jó hír volt apura nézve, már ami az állapotát illeti. És egészen rossz hír volt a vizsgázónak. – Rendben. Sok sikert a versenyhez! És üdvözlöm a csapatot – tette hozzá

sietősen felállva az asztalától. – Ők is téged – mosolyogtam. – És apu! Ma már nincs több gyorskaja. – Nem hallak jól, Hanna, megszakadunk, nagyon rossz a vétel… – rángatta a kezében a telefont. – Apu, tökéletesen látlak és hallak – néztem rá szúrósan, mire nevetve megszakította a hívást. A nevetését látva elöntötte a szívemet a boldogság, és függetlenül attól, hogy nem hallgatott rám, mert cékla helyett gyorséttermi kaját reggelizett, elmondhatatlanul örültem annak, hogy ilyennek látom. És pontosan tudtam, hogy apu állapotában óriási szerepet tölt be az IOV, ami végül elterelte annyira a figyelmét (mostanra már szinte a munkájáról is), hogy újra rá lehetett ismerni. Anyu halála óta először. Mert hiába én voltam a Bükkben, a versenyen való részvételem apunak legalább annyira jót tett és segített, mint nekem. Lekötötte őt a játék követése, és ezáltal valamilyen szinten újra kezdett szociális életet élni. A reggelimből az utolsó falatot mosolyogva ettem meg, és visszapörgettem fejben az elmúlt napokat, amint apu a kamerába meredve lelkesen mesél az IOV-os Facebookcsoportól, a spekulációkról és esélylatolgatásokról, sőt volt, hogy még vitába is keveredett valakivel a neten, aminek szívből örültem. Persze nem annak, hogy veszekedett, hanem annak, hogy eljutott odáig, érdekli annyira bármi, hogy hallassa a hangját és kiálljon a véleménye mellett. Ez nagyon régen nem fordult elő. Miután anyu elment, apu elszürkült, és láthatatlanná vált a világ számára. Kísértetként járt-kelt, ott is volt, meg nem is. Anyu halálával apu lett az, akinek nekimentek vállal az utcán, de vissza se szóltak, hogy elnézést kérjenek, mert nem vették észre. Nem volt jelen, akkor sem, ha testben ott volt. Teljesen szétesett és elveszítette önmagát, miközben velem ugyanez történt, így ketten bolyongtunk a lakásban egymást kerülgetve, keresve a

helyünket otthon, a világban, vagy az életben. De nem találtuk. Azóta viszont, hogy eljöttem az IOV-ra, apu nem várt érdeklődést kezdett mutatni a verseny és a feladatok iránt, és ahogyan belőlem mélyről előtört a rég elnyomott versenyző énem, apuból felszínre került a Műszaki Egyetem professzora, az, aki ő valójában, egy mindenre nyitott, érdeklődő személyiség, és ezt a rég elveszettnek hitt énjét látva a szívembe szinte belemart a boldogság, és magamban megállás nélkül azt kívántam, hogy bárcsak anyu látná, bárcsak látná, hogy apu kezd magához térni. Mert végre újra mosolygott, bár a szeme körül és az arcán a mimikai ráncok hangsúlyosabbá váltak, és mélyebben ékelődtek a bőrébe, mint azelőtt. És a haja is sokat őszült. És borzasztóan meggyötört lett, látszott rajta, hogy a stressztől, a gyásztól és az enyhíthetetlen fájdalomtól idő előtt öregedett nagyon sokat. Mégis, miközben a videóhívások alkalmával néztem és hallgattam, ahogyan felháborodottan mesél valami banális vitáról, amit egy idegennel folytatott a neten, aki azt merte írni, hogy a türkiz csapat fogja kiejteni a pirosakat, vagyis minket, apu pedig erre kifejtette a véleményét, hogy ugyan a türkiz csapat hogy jönne ahhoz, hogy egy vízilabdázót, egy matekost, egy robotikaverseny-nyertest, vagy akár a lábnapot soha ki nem hagyó Lórit kiejtse? Tudtam, hogy ez az egész már neki is rég másról szól, mint hogy Kocsisnak nyerjünk egy kupát. Apu, csakúgy, mint én, az IOV alatt azt kezdte érezni, hogy dolga van, hogy valami fontos történik, vagy hogy valami végre történik, ami kiszakított minket a hétköznapok fájdalmas ürességéből, és életet vitt oda, ahol mi már rég nem érzékeltünk semmit. Látva aput napról napra a kamerán keresztül, a lakásunk egyre inkább életre kelt, míg végül odáig jutottunk, hogy egy alkalommal apu laptopjából már szólt a zene, ami mérföldkőnek számított. A szürkeség, amiben hagytam és amiben éltünk, mintha kezdett volna színesedni a zenével, az értesítéshangokkal, a videók nézésével… Apu oly sok idő után először tűnt elfoglaltnak; majd kicsattant, olvasgatta a kommenteket, oda hozzászólt, azt moderálta, ezt az élőt bekapcsolta, és istenem, ha ez az egész ennek a hülye versenynek az eredménye, akkor nincs más választásom, mint addig maradni, ameddig csak lehet, nehogy idő előtt elmúljon a varázs, és visszakerüljünk oda, ahonnan mindketten indultunk tizenegy nappal ezelőtt. A kegyetlen

hétköznapokba. Így aztán semmi más cél nem lebegett a szemem előtt, mint végig bent maradni az IOV-on, hogy jusson még apunak három nap, amikor önfeledten foglalkozhat mással, mint a saját valóságával és kisiklott életével. Ehhez pedig nem kellett más, mint a döntőig menetelni. Csak hát a többi csapat is ugyanezt tervezte. – Megvagy, Hanna? Idő van – pillantott Zsombi az órájára. – Igen – döntöttem le egy újabb adag kávét a torkomon, majd a keserű ízt érezve megborzongtam. – Mehetünk – tápászkodtam fel az asztaltól, és utolsóként kimentünk az időközben kiürült étkezőből. A bent maradt hét iskola huszonnyolc tagja a kapu előtt ácsorgott, várva a kilenc órát, amikor is kezdetét vette a következő csapatfeladat. A különböző színű melegítőt viselő négyesek idegesen, egyik lábukról a másikra állva várták, hogy nyíljon a kapu, és mehessenek a feladatra. A csapatok mellett a kísérő tanárok is megjelentek, hogy elbúcsúztassák a feladatra induló diákjaikat. Titanilla is ott volt természetesen, bár kicsit nehezményezte, hogy ilyen „korai órában” kellett megjelennie, és azzal nyugtatta magát, hogy egész napra ragyogó napsütést mondanak, ezért zavartalanul strandolhat majd. Őszintén fogalmunk sem volt, hogy a tanárnő mit művel egyébként az élménytáborban, abból a kevés infóból, amink volt, azt tudtuk kikövetkeztetni, hogy wellnessprogramként fogja fel a kíséretünket; későn kel, sokat medencézik, eszik-iszik, és teljesen jól elvan. Néha részt kell vennie velünk valami kötelezőn, mint például a padon állós feladatnál, vagy most, amikor elkísért minket a kapuig, de ezenkívül nem sok vizet zavartunk egymás életében. A verseny első napjain még kicsit nehezteltünk a tanárnőre, amiért nem bizonyult a legtökéletesebb választásnak kísérőként, de végül beláttuk, hogy Kocsis nem véletlenül őt küldte velünk. Sokkal jobb volt így, hogy ő jött, mint esetleg egy túlbuzgó pedagógus, aki mindig mindent tudni akar, és mindenből kivenné a részét. Ez a verseny a diákokról és a diákoknak szól, a velük érkező tanárok pedig csupán azért vannak jelen, hogy legyen felnőtt kísérő az olyan problémákra,

amit egyszerűen csak a felnőttek tudnak megoldani. Mint Lóri sérülése, vagy éppen amiről nem beszélünk, de attól még nagyon is megtörtént: az a pillanat, amikor szétestünk csapatként, és úgy tűnt, fel kell adnunk a versenyt. Titanilla akkor jött, látott, rendet rakott köztünk, és visszament a medencéhez. Azóta tudjuk, a tanárnőre minden látszat ellenére bármikor számíthatunk, ha úgy alakul. De szerencsére nincs sokszor olyan. És ennek ő ugyanúgy örül, mint mi. Nekünk iskolai verseny, neki két hét élménytábor. És közben nem zavarjuk egymást. Fáradtan ásítva dörzsöltem meg a szemem a többiek mellett állva, várva, hogy Róbert, a főszervező megérkezzen, és induljon a feladat. A többi szervező időközben kiosztott mindenkinek egy-egy megpakolt tornazsákot, amire az IOV feliratot nyomtatták. – Ez megint azt jelenti, hogy későn jövünk – bólintott Bernadett, átvéve a neki nyújtott csomagot. Nem ez volt az első alkalom, hogy „túlélőcsomagot” kaptunk egy feladatra menet, így pontosan tudtuk, hogy legalább vacsoráig távol leszünk. Gyorsan átnéztem a saját zsákomat, hogy ellenőrizzem, mi van benne, ebből próbáltam következtetni arra, hogy mi vár ránk. A tornazsákban a megszokott ételek mellett (mint például alma, müzliszelet, zöldségchips, pástétomkonzerv és zsömle) két félliteres szénsavmentes ásványvíz, egy frizbi, egy keresztrejtvény és egy toll, valamint egy törülköző volt. – Oké, ezek szerint sokat kell majd várakozni – néztem meg tüzetesebben a keresztrejtvényt. – Mondjuk mennyit? Egy évet? Mert nekem addig tartana ezt megfejteni – röhögte el magát Lóri. – Szerintem neked inkább a frizbit szánták – vigyorgott rá Bernadett.

– Ja, az lehet – értett egyet Lóri, és visszadobálta a zsákjába a kapott dolgokat. Alig egy percünk maradt az indulásig, a csapatok még a tornazsákok tartalmát ellenőrizték, amikor Máté hirtelen elordította magát. – Micsoda?! – kérdezte tébolyultan, mire mindenki odakapta a fejét. Éppen az egyik türkiz színű ruhát viselő játékos előtt állt, és idegbetegen nézett rá. – Hogy érted, hogy világít az a szar? – kérdezte eszelősen, mire többen a fejüket kapkodták. – Ó, basszus – kaptam a szám elé a kezem, tudva, hogy Máté végül kiszedte valakiből, hogy mi volt a térkép pontos megfejtése. – Kuss már, aki nem tudta kitalálni, az nem tudta! – szólt mérgesen feléjük az arany csapatból Dávid. Úgy tűnt, ők is rájöttek, hogy mit kell csinálni a térképpel. – Nem értem, mi világít? – kérdezgette az egyik szürke csapattag. – A térkép – sziszegte Máté mérgesen, és a sötétzöldek felé indult, akik automatikusan hátráltak két lépést. – Micsoda? Világít? Hogyan? – kérdezgette Isti megjátszva a tudatlant, de Máté nem vette be. – Félrevezettetek! Szándékosan félrevezettetek! – bökött rá a mutatóujjával. – Hé, hé! Ez minden csapatnak önálló játék – kiáltotta oda Veronika. – Az miért más hibája, ha hülye vagy? – kérdezte, a beszólására pedig többen elröhögték magukat. – Ezt megbánjátok, hallod, esküszöm, hogy… – kezdett fenyegetőzni Máté, továbbra is a sötétzöldekhez intézve a szavait, a négy infós pedig falfehér arccal állt előtte, teljesen lefagyva. – Nyugalom, na, Máté, viselkedjél, kérlek – lépett oda hozzá a sárgák kísérő tanára, és a karjára tette a kezét, majd finoman visszahúzta Mátét, aki

folyamatosan tartotta a szemkontaktust Karesszal. – Ez totál eszelős – motyogta Lóri. – Kérlek, nyugodj meg. Hallod ezt? Egy fülemüle! Hát nem megnyugtató az éneke? – próbálta elterelni Máté figyelmét a hobbiornitológus tanár a fák felé mutogatva, hátha leköti vele a kikészült csapattagot. Nem sikerült. – Szarok a fülemülére, világít a térkép a sötétben, és nem jöttünk rá, mert azok a rohadékok azt mondták, a megoldás az, hogy egy labirintusba megyünk! – tombolt tovább a sötétzöldek felé mutogatva. – Na, na, naaa! – kerekedett el a tanára szeme. – Nem beszélünk így a fülemüléről – csitította. Máté a száját harapdálva mély lélegzetet vett, és belátta, hogy a viselkedésével a kiesésüket kockáztatja, ezért elnézést kért a kísérő tanárától, aki elégedetten megveregette a vállát. – Tudom, tudom, hogy stresszes ez a játék, de maradjunk higgadtak, jó? – nyugtatgatta a diákját, Máté pedig bólogatott, aztán gyilkos tekintettel meredt a sötétzöldek irányába, akik halálra rémülten álltak a kapu előtt, teljesen kizökkenve a nyugalmukból. – Ne már, világított a térkép? – ocsúdott fel a döbbenetből Nóri a szürkéktől, és csalódottan széttárta a karját. Úgy tűnt, a sárgákon kívül egyedül ők nem jöttek rá a megoldásra. A feszültség tapintható volt a kapu előtt várakozó tömegben, amikor is megérkezett Róbert. A legjobbkor. – Csapatok, egy perc múlva nyílik a kapu, a térképet, a telefonokat és az esetlegesen féltett személyes tárgyakat, kabalákat, ereklyéket adjátok át a kísérő tanároknak – tapsolt kettőt, aztán mintha csak megérezte volna, hogy valami

nem stimmel, érdeklődve körbefordult. – Történt valami? – Semmi – hangzott a válasz mindenfelől, majd az utolsó egy percet kihasználva mindenki mozgolódni kezdett. A sárgák és a szürkék megpróbálták pulcsival letakarni a térképüket, hogy még indulás előtt lássák, mi világít rajta. Mivel a kísérő tanárnál kellett hagyni a megoldást tartalmazó segítséget, a két csapat kapkodva próbált sötétet csinálni, hogy lássák, mi világít a térképen. Nem jártak sok sikerrel. A sötétzöldek eközben összezavarodva, kissé rémülten ácsorogtak, teljesen Máté szavainak hatása alá kerülve. Az arany csapat beállt közvetlenül a kapu elé, hogy ők indulhassanak elsőnek. A világosbarnák szelfiztek egy utolsót, a türkiz csapat tagjai pedig összedugták a fejüket, hogy valamit megbeszéljenek. – Hát, itt az idő – sóhajtotta Zsombi, aztán Titanilla felé fordult. – Tanárnő, készítene rólunk egy képet a feladat előtt, és elküldené Kocsis igazgatónak? – nyújtotta felé a telefonját. – Persze, add ide, életem legnagyobb sikere, hogy négy diákomat fotózgatom, mielőtt elindulnak egy világítós térkép alapján az erdőbe – forgatta a szemét unottan a tanárnő, majd hátrált néhány lépést. Amikor beálltunk négyen egymás mellé, Titanilla rendezgetni kezdett minket. – Jó, akkor most mindenki mosolyogjon, és csináljon úgy, mintha élvezné ezt az egészet – kérte. – De… Mi élvezzük – mondta Lóri. – Ja, vagy úgy… Akkor egyedül vagyok a véleményemmel – motyogta. – Nem bánom, viselkedjetek természetesen, megy a fotó, három, kettő, egy… És elkészült a kép, amin négyen egymás mellett állunk, magunk előtt tartva a térképet. – Na, szuper lett, elküldöm az igazgató úrnak – intett Titanilla.

– Köszönjük – felelte Zsombi. – Az üzenet ott van piszkozatban a szöveggel, ami a térképes feladatot magyarázza. Azt, meg ezt a képet is el kellene küldeni az igazgató úrnak – fontoskodott. – Jó, még valami? – kérdezte Titanilla, akinek szemmel láthatóan ez már megterhelően sok feladatnak tűnt. – Más nincs – ingatta a fejét Zsombi. – Megskubizhatom a képet? – lépett oda Lóri. – Persze, de ki ne találd, hogy nem jó – nyöszörgött a tanárnő. – Rólam minden kép jó – húzta ki magát Lóri, majd két ujjal kinagyította a képet, és megrázta a fejét. – Ne már, spenótos a fogam. Miért nem szólt senki? – kérdezte, azonnal összezárta a száját, és erősen koncentrálva a nyelvével próbálta leügyeskedni onnan. – Lejött? – fordult Bernadett felé. – Pfuj. Nem – nézett rá undorodva. Lóri továbbra is a fogát piszkálta, mi pedig vártuk, hogy végezzen, aztán felém fordult. – Lejött a fogamról? – kérdezte, és széles mosolyra húzta a száját. – Igen – biccentettem. – Szuper – könnyebbült meg. – Rohadt spenót. De azért finom volt – tette hozzá elgondolkodva. – Tanárnő, mehet az új kép, lejött a fogamról a redva – közölte. – Nagyon örülök, Lóri – dünnyögte Titanilla, aztán újra hátrált néhány lépést, és elkészítette az újabb képet. – Na, ezen mindenki szép, mindenki jól néz ki, spenót sincs sehol, ezt elküldhetem, ti meg menjetek már kifelé a kapun – küldött el minket kedvesen a feladatra. Vagy a fenébe. Mindenki úgy értette,

ahogy akarta. – Figyelem, csapatok, indulás! – kiáltotta Róbert. – Tanárnő, a telefonom – matatott Bernadett a zsebében, majd kivette, és átadta Titanillának. – Ja, az enyém is – adta oda Lóri. – Itt az enyém. Meg a térkép – léptem oda a tanárnőhöz, a kezébe nyomtam a telefonomat meg a feladathoz tartozó térképet, majd eszembe jutott Róbert figyelmeztetése, hogy adjunk le minden féltett tárgyat is. Gondolom, hogy nehogy bajuk legyen. Talán olyan feladatra megyünk, ahol kieshet, megsérülhet, elveszhet bármi. Lélegzet-visszafojtva néztem anyu karkötőjére a csuklómon, és hirtelen felindulástól vezérelve levettem. – Tanárnő, vigyázna erre is? – Persze, add csak ide – felelte félvállról. – Nem, nem – szóltam a fejemet rázva. – Vigyázna erre? Nagyon! – ismételtem meg a kérdést, mire Titanilla végre komolyan vett, és a felé nyújtott tenyerembe nézett. Azonnal láttam rajta, hogy megértette, ez sokkal fontosabb nekem mindennél, ezért mélyen a szemembe nézve bólintott. – Ígérem, hogy vigyázok rá – vette át, és a tenyerébe zárta a karkötőmet. – Köszönöm szépen – mosolyodtam el szomorúan, megdörzsöltem a csupaszon maradt csuklómat, majd megfordultam a kapu irányába. Már készen álltam az indulásra, amikor észrevettem, hogy Máté engem néz. – Gyerünk, indulás! – szólt rá Róbert, kizökkentve a bámulásából, mire a sárga csapat négyfős társasága a fejét lógatva kikullogott a kapun, tudva, hogy hátrányból indulnak, mert rajtuk kívül csak a szürkék nem fejtették meg a rejtvényt. Mindenki más rájött időben. 5. A kapun kilépve a fák lombjai közt átszűrődő reggeli napsütés fogadott

minket. A csapatok gyönyörű nyári időben indultak el az erdei ösvényen. Mivel nem a buszok irányába tartottunk, hamar kiderült számunkra, hogy gyalog fogunk eljutni a feladat helyszínére. Róbert vezetésével tehát a csapatok az erdőbe indultak, a narancssárga ruhát viselő szervezők pedig mind a harmincan velünk tartottak, minden irányból vigyázva ránk, és felügyelve, hogy senki ne kószáljon el a sorból. Ahogyan a többiekkel tartva sétáltam, hiába nyújtogattam a nyakam, már nem vett részt az IOV-on fekete ruhát viselő versenyző. Furcsa érzés volt ezúttal csak magunkért aggódni. A táborba érkezés óta beidegződésemmé vált, hogy rajtunk kívül a feketék bent maradásáért is legalább annyira izgulok. Kornél, Csenge, Zoli és Bence azonban már otthon voltak. – Vajon messze van? – kérdezte Zsombi. – Nem tudom – ráztam a fejem, miközben a karkötőm helyét dörzsölgettem a csuklómon. A lombkoronák alatt sétálva, lefelé hajtott fejjel lépkedtem a többiek mellett, a sportcipőm orrára száradt sarat bámulva, miközben a sárgák, vagyis inkább Máté eszement viselkedésén gondolkodtam. Hihetetlenül kifordult magából a verseny fináléjához közeledve, holott tizenegy nappal ezelőtt szinte ő volt az első, akit megkedveltünk és közel engedtünk magunkhoz. Aztán kiderült számunkra, hogy az egész csak egy nagy színjáték, Máté a nyerés érdekében felhasznált mindenkit, és főleg mindenkiről mindent abban a reményben, hogy másokon átgázolva előrébb jusson. Ezt még a saját csapattársa, Marci is beismerte nekünk, amikor azt mesélte, hogy Máté nagyon nem tud veszíteni. Szó szerint nem képes rá, mert beleőrül. Így aztán a verseny előrehaladtával kiderült, hogy a sárga csapat gyengeségeit palástolni próbálva Máté a másokról szerzett infókat használja fel önös érdekből. Ez pedig nagyon messze áll a fair play-től, és rajtunk kívül a többi versenyben maradt csapatnak is idegen ez a mentalitás. Még az arany csapat is az unalomig ismételt „mi vagyunk a tavalyi nyertesek”

szövegével, ők is tisztán játszanak. Nyerni akarnak, ezt nem titkolják, de ezzel nem ártanak senkinek. Csak azt hangoztatják, hogy ők a legjobbak. Ez még nem bűn. Hiszen lényegében az IOV-ra a legtöbb iskola sportolókat vagy egyéb területen kiemelkedő teljesítményt nyújtó diákokat küldött, csupa-csupa ambiciózus, exchibicionista tanulót, akik a maguk területén kiváló eredményeket értek el, és eljöttek ide összemérni magukat másokkal, hogy végül kiderüljön, ki a legjobb. És itt lógott ki a sárga csapat négy fője, akik közül Máté egy középszintű tudással rendelkező infósnak számít, Marci nyelvtanos, amire egyelőre semmi szükség a versenyen, továbbá van velük két úszó, akik szintén nem kamatoztathatták a képességeiket eddig egyetlen feladatnál sem. Ebbe pedig Máté kezdett belebetegedni. Mert csakúgy, mint mindenki más, ők is nyerni érkeztek ide, a többi csapat mellett azonban hamar kiderült számukra, hogy a papírforma szerint ők nem számítanak igazán esélyesnek, így aztán ritmust és játékstílust váltottak, ami mindenkire kihatott. – Megérkeztünk! – kiáltotta Róbert, mire valamennyi csapat megállt, és értetlenül nézett körbe. Az erdő sűrűjében jártunk, bármerre fordultunk, csak fákat láttunk, és egy-két padot asztallal, ami a túrázóknak volt kialakítva pihenőhelyként. – És mégis hol vagyunk? – kérdezte az egyik szürke csapattag. – Ott, ahol a napot töltitek majd – felelte Róbert. – Helyezzétek magatokat kényelembe, használjátok a tornazsákokba rakott unaloműzőt. – Mármint? A frizbit és a keresztrejtvényt? – pislogott nagyokat az egyik világosbarna csapattag. – Pontosan – vigyorgott Róbert, és látszott rajta, élvezi, ahogyan kiszúr a versenyzőkkel. Utasításra mindenki otthagyta a táborban a telefonját, így a versenyzők konkrétan egy frizbivel és egy keresztrejtvénnyel vághattak neki a várakozással teli napnak. Azért ez huszonnyolc gimnazistának a 21. században több mint rémálom. – Jó szórakozást – integetett Róbert, majd felénk fordult. –

A piros csapat öt kísérővel velem jön, a többi várakozik – adta ki az utasítást, mire vadul dobogni kezdett a szívem. A jelek szerint mi kezdünk. A francba! Amíg a többi versenyző azon értetlenkedett, hogy komolyan mit csináljon a várakozás alatt, addig mi felzárkóztunk Róbert mögé, készen arra, hogy elsőként menjünk feladatra. – Hé – ragadta meg a karomat Isti a sötétzöldektől. – Sok sikert! – szólt kedvesen, mire bágyadtan bólintottam, és magamra erőltettem egy mosolyt. Miközben letérve az útról mind a négyen Róbert után indultunk, egy pillanatra visszanéztem az arany, a sárga, a szürke, a sötétzöld, a türkiz és a világosbarna csapatra, tudva, hogy egyikünk ma délután már otthon lesz. És azt is tudtam, hogy nem a sárga csapat fog kiesni. Mert amíg a versenyzők a keresztrejtvényújságot nézték kábé úgy, mintha életükben nem láttak volna ilyet, addig Máté azt tette, amihez a legjobban értett. Információgyűjtésbe kezdett, és simulékony viselkedésével már a türkiz csapat körül legyeskedett, oda-odaszólt nekik, összenevetett velük, és én pontosan tudtam, hogy mindezt azért teszi, hogy kiszedje belőlük azt, ami a térképen szerepelt. Elszakítottam a tekintetem róla, mert nézni sem bírtam, és Róbertet követve öt másik szervezővel együtt átverekedtük magunkat a növényzeten. Nem messze attól a ponttól, ahol a többi csapatot hagytuk, kiértünk egy erdei tisztásra, vagyis inkább egy erdei játszótérre. Ez volt a feladat helyszíne. Nem sok időnk volt, mert Róbert szinte azonnal átnyújtott egy piros borítékot, előtte azonban annyit sikerült felmérnem, hogy a tisztáson kör alakban elrendezett faszerkezetű játszótéri kellékek mellé a szervezők zászlókat tűztek ki, továbbá egyéb dolgokat is elhelyeztek a helyszínen (például egy felfújható gumimedencét), a játszótér középen pedig egy erődszerű faépítmény magasodott. – Piros csapat, sok sikert. Óra indul – nyomta le a stopperét Róbert, és az órát berakta egy kis fadobozba, amit lakattal zárt le, majd az ölében fogva a kis

dobozt hátrálni kezdett, egészen egy fáig, ahol némán megállt, és onnan nézett minket. Csakúgy, mint a minket kísérő öt másik szervező, akik a kör alakban kialakított versenypálya körül egy-egy fa árnyékában megállva figyeltek ránk és a versenyre. – Mi? Mi történik? Mennyi időnk van? Vagy mit kell csinálni? – kérdezte Zsombi hisztérikusan, de Róbert nem válaszolt, csak állt egy fánál, és maga elé bámulva mozdulatlanul, és főként szinte észrevétlenül vett részt a feladatban. – Erre nincs idő, nem fognak válaszolni, innentől némák, mutasd – kapta ki Bernadett a megilletődött Lóri kezéből a borítékot, és feltépte. – Azt írja, hogy egy csapattagunk menjen fel a középen lévő toronyba, és várja a kulcsokat – hadarta. – Oké, szóval kulcsokat kell keresnünk – biccentettem. – Igen, pontosan huszonegyet, mind a hét feladatnál hármat – olvasta tovább. – Azt írja, hogy fejenként egy kell, tehát minden feladatnál fejenként egy saját kulcsot kell szereznünk. A feladatot végző csapattagok nem segíthetnek egymásnak fizikailag megszerezni a kulcsot, nem vezethetik rá egymást a megoldásra, és nem kommunikálhatnak egymással a kulcs megszerzése közben a feladatról. Drukkolni és a másikat biztatni lehet, azonban egyedül az irányítótoronyban lévő csapattag adhat útmutatást és szóbeli segítséget a társainak, ő azonban nem vehet részt a feladatok elvégzésében, végig a toronyban kell maradnia – fejezte be. – Rendben – dörzsöltem meg a homlokomat. – Ha közben nem segíthetjük egymást, akkor ne felejtsétek el, hogy a térkép alapján a sorrend: hordd el magad, mássz fel, edd meg, ásd ki magad, jól hallottad, ezt nézd, merülj el – soroltam, a többiek pedig megpróbálták memorizálni a hallottakat, mire folytattam. – Ki megy fel a toronyba? – kérdeztem. – Menjek én, tesák? – kérdezte Lóri.

– Nem, te kellesz az esetleges fizikai feladathoz – vágtam rá azonnal. – És én? – kérdezte Bernadett, mire a pálya irányába néztem, megpróbálva felmérni, mi vár ránk. – Te is – hezitáltam. – Zsombi, melyikünk menjen a toronyba? – pillantottam a kilencedikesre. – Idő, srácok, idő – sürgetett minket Lóri. – Én iszonyat béna vagyok terepen, megyek fel a toronyba, hátha onnan hasznos tanácsokat tudok osztani – jelentette ki Zsombi. – Oké – biccentettem, kissé tartva a rám váró erőnléti feladatoktól, és picit irigykedve néztem a kilencedikes után, aki elrohant, felmászott a középen elhelyezkedő toronyszerű faépítményre, majd a tetejére érve diadalmasan nézett le ránk. – Itt vagyok! – integetett, és körbenézett maga körül. – Itt van huszonegy kampó beszúrva körbe a fába – forgolódott. – Erre kell fellógatnom a kulcsokat! – Oké, visszük – túrt Bernadett idegesen a rövid hajába, és tovább olvasta a borítékban kapott levelet. – Mit ír még? – kérdeztem türelmetlenül. – A teljesítendő feladatokat sorszám szerint kell megoldani. A számok a zászlókon szerepelnek. Nincs megadva idő. A legrosszabbul teljesítő csapat kiesik. – Akkor futás – indult meg Lóri, mi pedig követtük, és odarohantunk a földbe szúrt egyes számú zászlóhoz, ami mellett három műanyag vödör állt. Ez volt a hordd el magad feladat. – Jó, és mit kell csinálni??? – tárta szét a karját Bernadett teljesen értetlenül, Lóri felemelte az egyik piros vödröt, és jobban szemügyre vette. Amíg ők ketten a vödröket nézegették, én viszonylag higgadtan, hogy tudjak

gondolkodni, körbenéztem. – Hanna! Ott, mögöttetek! Menjetek oda! – szólt ránk a toronyból Zsombi, és mögénk mutatott, mire megfordultam. Három egymás mellett álló, nagyjából derékig érő földkupacot pillantottunk meg. – Az mi? Odaszart három rinocérosz? – tárta szét a karját Lóri. – Vagy egy rinocérosz háromszor – gondolta át jobban. – Fogd már be, a hülyeséggel semmire sem megyünk! – förmedt rá Bernadett, és kétségbeesetten pillantott hátra Zsombira, aki a torony fakorlátján kihajolva üvöltött. – Menjetek Hanna után! Kövessétek, és csináljátok utána! – mutatott felém, miközben én már felkaptam egy vödröt, és odarohantam az egyik szélső földkupachoz. A feladat neve a térkép szerint hordd el magad, ami ebben az esetben csak egyet jelenthetett. A vödörrel kellett elhordani a földkupacot. A példámat követve Lóri és Bernadett is odalépett mellém, és ész nélkül kezdtünk lapátolni a saját földrakásunk előtt, vállunk fölött áthajítva a vödörből a már összeszedett földet. A kupacok egyre csak fogytak, de semmit sem találtunk, és már kezdtem volna kétségbeesni, hogy talán félreértelmeztem a feladatot, amikor a térdelő Lóri egy erőteljes mozdulattal belenyomta a földkupacba a vödröt, hogy kimerjen egy újabb adagot, és beleütközött egy akadályba. A meglepettségtől egy pillanatra megmerevedett. Ezt látva Bernadett és én abbahagytuk a lapátolást, és szaporán lélegezve figyeltük, ahogyan Lóri a vödröt félredobva ujjaival ásni kezd a kupacban, majd megragad benne valamit, és két kézzel kihúzza. Egy láda volt. A zárját felpattintva pedig egy kulcsot talált benne. – Megvan!!! – üvöltötte, felállt, és elrohant vissza középre, hogy feladja Zsombinak az első megszerzett kulcsot. Ezt látva Bernadett-tel egyre

gyorsabban kezdtük ellapátolni a vödörrel a földet, és nem sokkal később ő is kirántotta a földkupac aljáról a kis ládát. Ugyanúgy, mint Lóri, ő is elrohant vele Zsombihoz, majd mindketten mögöttem állva drukkoltak, hogy én is sikerrel járjak. Csakhogy mindkét csapattársam kiváló fizikumnak örvendett, az övékhez képest pedig az én karom harmatgyengének bizonyult, lassabb is voltam náluk, és sokkal gyengébb is. Elvégre amíg egyikük vízilabdázott, a másikuk pedig megállás nélkül gyúrt, addig én maximum a sudoku applikációval edzettem a nem létező izmaimat. A borítékban kapott instrukció szerint viszont nem segíthettünk egymásnak, nem jöhettek oda mellém, hogy pillanatok alatt kiássák nekem a ládát a kupacból. Egyedül kellett megoldanom. Könyékig sárosan lapátoltam a vödörrel a földet, majd megtöröltem gyöngyöző homlokomat az alkarommal, és a délelőtti tűző napon szitkozódva fogadtam meg, hogy az IOV után legalább hetente kétszer eljárok majd valamit sportolni. Vagy egyszer. Ezt majd még meglátjuk, ne essünk túlzásba rögtön. – Gyerünk, Hanna, ügyes vagy, mindjárt megvan! – buzdított Bernadett, mert ennyit a szabály szerint is megtehetett, miközben tehetetlenségében mögöttem ugrált. Mellette Lóri a száját rágva, ökölbe szorított kézzel szurkolt értem. – Jól van, csajé, még kettőt lapátolj! – kiáltozta Lóri, ott rohangálva körülöttem. – Rendben – nyöszörögtem, vállból lezsibbadt karral összeszedtem minden erőmet, majd ütközésig toltam a vödröt. Szinte eufórikus állapotba kerültem, amikor észrevettem, hogy megakadtam, mert ez azt jelentette, hogy elértem végre azt az átkozott ládát. Elhajítottam a vödröt a fenébe, kiszedtem a ládát a földkupac aljáról,

felnyitottam, és már rohantam is a kis kulccsal a rám váró Zsombihoz. – Ügyes vagy, én már a felénél meghaltam volna – hajolt le hozzám mosolyogva a toronyból, és átvette a kulcsot, majd felakasztotta a másik kettő mellé. Megszereztük az első hármat a huszonegyből. Még kellett találnunk tizennyolcat. – Gyerünk, ott a kettes zászló – futott el Lóri, és megállt a következő helyszínnél, ami a Zsombi tornya előtt elhelyezkedő kör alakú pályán a második helyen volt. A zászló mellett három pár kesztyű hevert. – Oké, ez mi? – motyogtam furán, mert a memóriám alapján biztosan tudtam, hogy kesztyű nem szerepelt a térképen. – Ezek edzőkesztyűk – felelte Lóri. – Ilyet használok súlyzózáshoz – vette fel az ujjnál levágott darabot. – Nem volt kesztyűről szó, nem? – vakargatta a homlokát Bernadett a sáros kezével, amitől izzadt bőre tiszta kosz lett. – Nincs beszéd! – kiáltott ránk élesen Róbert, aki az egyik közelben lévő fa árnyékából figyelte a versenyt. – Elnézést – motyogtam, és a szememet lehunyva újra felelevenítettem magam előtt a térképet. Nem volt rajta kesztyű. De mi állt a hordd el magad után? Az, hogy mássz fel. Ó, a francba. Megfogtam és felhúztam a kesztyűket, majd nyöszörögve néztem körbe. Nem is kellett sokáig keresgélnem, az egyik magas játszótéri mászóka faszerkezetéről három kötél lógott. A kulcsok pedig ott voltak, odafent. Ez nem igaz. Kötélmászás. Sajgó vállal, tehetetlenül néztem Lórira és Bernadettre, akik rám vártak, remélve, hogy ahogyan az első feladatnál is, majd most is mutatom, mit kell csinálni. Hát igen, bárcsak tudtam volna mutatni. Mindegy, annyit tehettem, hogy elrohanva tőlük a mászókához siettem, és megragadtam a középső kötél alját, majd megpróbáltam felhúzni

magam. Ekkor már mindketten megértették, mi a feladat, így amíg én csak elterveztem, miként kerülök majd fel a tetejére, addig a mellettem lévő két kötélen Lóri is és Bernadett is pillanatok alatt felmásztak, elkapták a kulcsokat, és már le is értek velük. – Na jó, ezt hogy csináltátok? – suttogtam elképedve a kötélen lógva, a földtől nagyjából tíz centire himbálózva. Az a sok felmentés tesiből… Utólag már bántam. Pedig akkor jó ötletnek tűnt ilyen-olyan matekversenyre való felkészülési indokkal kihagyni a tornaórákat. Persze akkor, amikor a matektanár elkért a tesiről (vagyis sok tesiről), és én a táblánál számoltam, miközben az ablakon át láttam, hogy a többiek kint futják a köröket a hidegben, akkor nem gondoltam volna, hogy egy napon egy kötélen lógva átkozom magam, amiért nem vagyok, és soha nem is voltam sportosabb. A fenébe. Lóri és Bernadett, akik már régen megszerezték a kulcsokat, kivörösödött fejjel ordították nekem, hogy másszak már fel a kötélre. – Húzd magad, Hanna, húzd! – buzdított Bernadett. – Gyerünk, Hanna! Megy ez, menj, menj, mássz fel! – bokszolt ököllel a levegőbe Lóri izgalmában. – Nem megy – mondtam teljesen elkeseredve, mert bármennyire is szerettem volna, nem tudtam kötelet mászni, továbbá nem hittem, hogy ezt abban a pillanatban sikerül megtanulnom. – Nehogy legyere, akkor kiesünk! – sikoltotta Zsombi rémülten a mögöttünk lévő irányítótoronyban ugrálva. – Jó, próbálkozom… – bólintottam határozottan, és egy újabbat húztam magamon, de abban a pillanatban erőtlenül csúsztam vissza, a lábamat beakasztva valahogy a kötélbe, hogy megálljak. Ismét felnyúltam, és a kesztyűs kezemmel megragadtam a kötelet, majd minden erőmet összeszedve megpróbáltam felhúzni a testem a karommal. Haladtam vagy két centit.

– Nyugi, Hanna, menni fog ez – drukkolt Bernadett egyre elkeseredettebben, ahogyan látta, mennyire nem haladok. – Jól csinálod. Ha egy kicsit gyorsabb is lennél, akkor még van esélyünk… – mondta. – A nyerésre? – pillantottam le. – Nem, arra, hogy sötétedés előtt végzünk – vágta rá azonnal, mire kínosan felröhögtem, és egy újabbat húztam magamon. – Jó, nagyon jó! Most a lábaddal is told magad! – kiabált Lóri lentről, teljes eksztázisban. – Oké – bólintottam, de nem sikerült. – Ember, mi volt ez? Hol vannak a lábnapok??? – akadt ki teljesen. – Nem segítjük a másikat technikai tanácsokkal! – szólt ránk élesen Róbert, mire elkerekedett szemmel néztem rá a kötélről. – Úgy nézek ki, mint akinek ez segítség volt? – kérdeztem elgyötörten lógva azon a rohadt kötélen, mire Róbert átgondolta a dolgot, és megrázta a fejét. – Nincs beszéd, maximum drukkolás – közölte szigorúan, mire újra megpróbáltam feljebb mászni, de ezúttal is eredménytelenül csúsztam vissza. – Nem megy. Bocsánat – suttogtam, homlokomat nekitámasztva a kötélnek. – Bocsánat – nyöszörögtem a sírás határán állva. Bernadett, mintha csak megérezte volna a mentális elgyengülésemet, felnézett rám és elordította magát. – Nem sírunk, továbbmegyünk! Hanna! Mássz fel arra az átkozott kötélre, mássz fel úgy, hogy van a végén valami, amire mindennél jobban vágysz, és el akarod érni! – üvöltötte lentről, nekem pedig a szavai hallatán hirtelen kitisztult a fejem, és tudtam, hogy igaza van, mert fizikailag még bírtam,

hiszen továbbra is lógtam a kötélen, fejben azonban már feladtam, mondván, hogy nem fog sikerülni. Ez pedig elfogadhatatlan hozzáállás. Addig nem mondhatom, hogy nem sikerült, amíg van erőm megtartani magam. A kapaszkodó kezemre néztem, a csuklómon nem volt ott anyu karkötője, majd felpillantottam a kötél tetejére, és… És megfogadva Bernadett szavait odaképzeltem azt, amit a legjobban szeretnék elérni. Amiért bármit megtennék. Amiért nem egy, hanem száz kötélre is felmásznék. Aztán, miközben tudtam, hogy gyerekes és buta dolog, amit csinálok, mégis bevált, és figyelmen kívül hagyva a lezsibbadt két karomat, minden erőmet összeszedve feljebb nyúltam, majd húztam magamon egyet. Aztán még egyet. Majd újra. A szememet le sem vettem egy képzeletbeli pontról, azt néztem megállás nélkül, remélve, hogy amikor odaérek, tényleg történik valami. Nem tudom, mire számítottam. Talán a csodára, maximum. De az nem várt rám. Mégis felmásztam addig, és amikor ott voltam, az égvilágon semmi sem történt, én pedig csak üveges tekintettel néztem felfelé, a famászóka felett a faleveleken átszűrődő napfényre, arra a pontra, ahová odaképzeltem azt, ami nincs ott, és soha nem is volt, majd a többiek ünnepélyes sikoltozását hallva lentről kinyújtottam a karom, elkaptam a kulcsot, megragadtam és a tenyerembe zártam, végül visszacsúsztam a földre. Milyen buta az ember, milyen könnyen válik újra gyerekké, ha vágyakról van szó! Hányszor, de hányszor estem ugyanebbe a hibába akkor, amikor anyu beteg lett. Csak most az egyszer ne történjen baj. Csak most gyógyuljon meg. Jó leszek, ígérem. Megváltozom. Mindent megteszek. Más leszek. Mintha csak rajtam múlt volna bármi. Aztán anyu nem gyógyult meg, én pedig itt maradtam egy halom üres, beváltatlan ígérettel. Felmásztam a kötélre, mert odaképzeltem a tetejére, hogy ha most sikerül, ha most elérem, és leszedem, akkor… Akkor mi van? Semmi. Anyu nem jön vissza, soha többé nem lesz újra velem, én pedig nem lehetek vele, ha leszedek ezer kulcsot egy hülye erdei feladaton, akkor sem változik meg semmi. Csak a képzeletem játszik velem. Ennyi idővel azután, hogy elment, még mindig kergetem a reményt, miközben az anyuval együtt elveszett. Istenem, hiába nőttem fel idő előtt a halálakor, olykor mégis gyerekesebb vagyok, mint amikor még élt. De megszereztem a kulcsot. Hurrá. Ahogy leugrottam a kötélről, Lóri és Bernadett azonnal felsegítettek, majd

rohantunk Zsombi felé, aki a kiabálástól és buzdítástól kivörösödött arccal várt, miközben én futás közben visszanéztem a vállam felett, fel a mászóka fölé, a fa irányába, a himbálózó kötél feletti lombkoronára, ahová erőmön túl teljesítve felmásztam, csak azért, hogy… igazából nem, nem tudom, miért. – Megvan a hat kulcs! – akasztotta fel a kulcsokat Zsombi a helyükre, majd újra kidugta a fejét az emelvényről. – Tovább, futás, szerintem jó időben vagyunk! – szólt lelkesen, mi pedig odarohantunk a következő piros zászlóhoz, amin a hármas szám szerepelt. A zászló mellett a földre helyezve három kis doboz állt. Lóri, Bernadett és én is felkaptuk a sajátunkat, de számkóddal volt zárva. Amíg Lóri feszegette a sajátját, hogy feltörje, én körbenéztem. Egy hosszú faasztalt pillantottam meg mögöttünk a közelben. Három teríték várt ránk. A toronyból Zsombi is rálátott mindenre, és nagyjából velem egy időben jött rá a feladatra. – Lóri! Lóri, hagyd! – kiáltott rá, és az asztal felé mutatott. – Nem tudod kinyitni, nem az a feladat. Menj az asztalhoz! – Futás – indultam meg. Mind megálltunk az asztal előtt, amin három tál somlói galuska volt, mellettük kanál, és mindegyikhez tartozott egy pohár víz is. – Egyétek! Egyétek meg! – ordította Zsombi vörös fejjel kihajolva a toronyból. – És ha lenyeljük a kulcsot? Ez nem játék! – rázta a fejét Lóri. – Nem lesz benne kulcs! – felelte Zsombi. – Kódokat keressetek, amivel nyitjátok a dobozt – tanácsolta helyettem is, mert én nem mondhattam el a többieknek. – Oké – értette meg Lóri, megragadva a kanalát. – Hát akkor. Jó étvágyat – mondta, és gyors tempóban falni kezdett, a széléről haladva, mi pedig Bernadett-tel szintén enni kezdtük, de mindketten a tál közepébe mélyesztve

a kanalat, így az első kiszedett falat után megláttuk, hogy a sütemény alatt, a tányér aljára van felírva a kód. A csokikrémtől maszatos kettes szám részletét megpillantva izgatott lettem, és gyorsan ettem tovább, miközben ittam egy korty vizet, hogy le tudjam nyelni a falatot, aztán nagy lendülettel egy újabb adag hatalmas kanálnyi somlóit emeltem a számhoz, sietve, hogy minél előbb láthatóvá váljon a háromjegyű szám. – Megvan! – töröltem meg a számat egy szalvétával, és hogy biztosan lemenjen az utolsó falat, leöblítettem vízzel, majd visszarohantam a ládához, beütöttem a somlói alatt talált kódot, és kivettem a kulcsomat. Feladtam Zsombinak, közben émelyegve néztem a kilencedikesre, aki sajnálattal pillantott rám. – Jól vagy? – kérdezte. – Nem tudom. Kötélmászás után egy kis somlói? – kérdeztem. – Ne is mondd. Örökre hálás leszek, amiért nekem ez a dolgom a feladaton – mutatott körbe, aztán átvette Bernadett-től is a kulcsot. – Hát ez nem esett jól – nyelt nagyokat a vízilabdás lány, akinek szintén nem az első gondolata lett volna egy tál sütemény bevágása a rohangálós feladatok közben. – Nekem sem – nevettem el magam. – Mehetünk a negyedik adag kulcsért – szóltam. – Még nem. Lóri lemaradt – szólt a fejét kapkodva, mire én is visszafordultam az asztal irányába. Felettünk a toronyban állva Zsombi is értetlenül nézte Lórit, aki még mindig az asztalnál evett. – Halló! Lóri! Mi tart eddig? – kiabálta. – Még nem vagyok meg – felelte teli szájjal. – Miért nem? Nem látod a kódot? – ordította.

– De, az megvan! – Akkor? – tárta szét a karját Zsombi. – Ne egyél tovább, ha megvan a kód, akkor nyisd ki vele a ládát, és hozd a kulcsot! – állt egyik lábáról a másikra türelmetlenül. Lóri kiejtette a kezéből a kanalat, és elkerekedett szemmel nézett felénk. – Mi? Nem kell megenni az egészet? – Nem, csak annyit, hogy le tudd olvasni a kódot! – felelte Zsombi. – Hallod, miért nem mondtad előbb? Már rosszul vagyok a zabálástól – lépett el az asztaltól, és száját egy szalvétával törölgetve odarohant a ládához. – Baszki, most meg elfelejtettem a kódot – indult vissza, hogy újra leolvassa. – Istenem – túrt a hajába Bernadett idegesen. – Milyen lehet az időnk? – Nem tudom, mi vagyunk az elsők, nincs mihez viszonyítani – rágtam a szám szélét. Lóri végre odarohant hozzánk a kulccsal, átadta Zsombinak, és tiszta csokis arccal nézett ránk. – Fú, ez nem ízlett – közölte. – Gyertek, menjünk a negyedik zászlóhoz – futott el Bernadett, mi pedig olyan gyorsan követtük, ahogyan csak tudtuk. A zászló mellé három kis ásót fektettek, olyat, mint amilyet a homokozókészlethez adnak gyerekeknek. – Mutassátok! – kiáltotta Zsombi a toronyból a nyakát nyújtogatva. Mindhárman felemeltük a kis ásót, mire a kilencedikes bólintott. – Oké, ez az ásd ki magad feladat lesz – közölte, és a homloka elé tartva a kezét, hogy megvédje szemét a tűző naptól, körbenézett. – Megvan! Innen fentről látom! – integetett. – Meg van jelölve a föld, hogy hol kell ásnotok! X jelek vannak

nem messze tőletek, mondom, hogy merre menjetek! Zsombi nagyszerű navigátornak bizonyult, és pillanatok alatt elirányított minket a három X jelzésig, ahol kezdhettünk ásni a kis műanyag lapátunkkal. Lórinak a második próbálkozásra kettétört a kezében, olyan erővel esett neki, így ő félredobta, és kézzel ásott tovább, csupán az ujjait használva. Alig két perc múlva mindhárman megtaláltuk a földbe rejtett kulcsot, így már vihettük is Zsombinak. Első csapatként nem tudtuk, hogy milyen időt futunk, de a kötélen bénázásom miatt a középmezőnybe helyeztem magunkat a képzeletbeli ranglétrán, annak tudatában, hogy két csapat egyáltalán nem tudta megfejteni előre a térképet, így ők elvileg hátrányból indulnak, és persze azt sem hagytam figyelmen kívül, hogy ami nekem nehezen megy, az nagy valószínűséggel a sötétzöld infósokat is ugyanúgy próbára teszi. Azonban még volt hátra három teljesítendő feladat, mielőtt körbeérünk, és odaadjuk Zsombinak az utolsó kulcsokat. A következő, ötös számú zászlóhoz futva mindhárman megálltunk, és kérdőn néztünk össze. Egy tablet és egy fejhallgató feküdt a földön. A tabletet hozzákötötték a zászlórúdhoz, ami egyértelműen azt jelezte, hogy nem vihetjük magunkkal. Csak három feladat maradt, a térkép szerint a merülj el, az ezt nézd és a jól hallottad nevűek, a füles miatt viszont egyértelműen a jól hallottad feladatra tippeltem, így hármunk közül elsőként felvettem a tabletet, feltettem a fülest, és megnyomtam a kijelzőn megjelenő play gombot. Lóri és Bernadett nagyokat pislogva néztek rám, várva, hogy kiderüljön számukra, mi történik, aztán a szememet lehunyva koncentrálni próbáltam, mert elkezdődött egy szöveg, amit nem lehetett sem leállítani, sem visszatekerni. Egy női hang monoton tempóban kezdett beszélni. „Hallgasd meg a szöveget figyelmesen, és keresd meg a szervezőt, akinél zászló van” – kezdte, mire körbefordultam. Az egyik fánál álló narancssárga ruhás szervező kezében megpillantottam a piros zászlót. „A szervező feltesz egy kérdést a hallott szöveggel kapcsolatban, és helyes válasz esetén átad egy kulcsot a játékosnak. Téves válasz vagy a válasz megtagadása esetén vissza kell jönni, és újra meghallgatni a tableten a hanganyagot, ez azonban büntetést, extra várakozási időt jelent. A csapattagok nem beszélhetnek egymással a feladat

alatt; aki megszerezte a saját kulcsát, az irányítótoronynál várja a többieket. A feladatra váró vagy feladatot teljesítő csapattag segítése automatikus kizárással jár.” Az instrukciót meghallgatva bólintottam, és néma csendben álltam Bernadett és Lóri fürkésző pillantását, csupán óvatosan megráztam a fejem, jelezve, hogy nem mondhatok semmit. Mindketten megértették, hogy ez mit jelent, ezért nem is faggattak, csak izgatottan ácsorogtak mellettem, megpróbálva kitalálni, hogy vajon mi történik velem, ami majd rájuk is vár, miközben én két oldalról rászorítottam a kezem a fejhallgatóra, erősen rányomtam a fülemre, hogy tökéletesen halljam, mert elkezdődött a felolvasás. „Pisti, Zoli és Miki hárman fivérek. Miki a legidősebb, tizenhét éves. Van egy kutyája, Borisz, aki már hétéves, és jövő hónap 12-én kell vinni oltásra. Mikinél három évvel fiatalabb Zoli, aki már ötéves kora óta kosárlabdázik, nyolcszoros bajnok. Pisti januárban múlt kétéves. Budapesttől ötven kilométerre laknak, így Zoli és Miki minden reggel a hat óra húszas busszal járnak iskolába, a menetidő hetven perc, mert a busz kilenc megállónál áll meg, így a két fiú tíz perc séta után húsz perccel nyolc óra előtt ér az iskolába, és még van idejük reggelizni.” A szöveg befejeződött, én pedig ledobtam magam mellé a fejhallgatót, és az értetlenül rám meredő Lórit és Bernadettet otthagyva lélekszakadva rohantam oda a fánál álló szervezőhöz, aki a zászlót lengette a kezében. Szapora légzéssel álltam meg előtte, és nagyokat pislogva bámultam rá. A szervező a szemembe nézett, és végre megszólalt: – Hány éves Zoli? – kérdezte egyszerűen. – Három évvel fiatalabb, mint a tizenhét éves Miki. Tehát tizennégy – mondtam kapásból. A szervező összeráncolt homlokkal nézett rám, aztán alig láthatóan biccentett egyet az elismerése jeléül, és kivett a zsebéből egy kulcsot.

Mosolyogva átvettem, és elrohantam vele Zsombihoz. – Mi volt? – kérdezte, lehajolva a toronyból, hogy átvegye a megszerzett kulcsot. A szabályok szerint vele beszélhettem, úgyhogy azonnal válaszoltam. – Memória – feleltem, és bár magam miatt kicsit sajnáltam, hogy nem specifikusan matematikai feladatot kaptunk, amit mondjuk meg kellett volna oldanom, a többiekre való tekintettel ezt jó döntésnek tartottam a szervezők részéről. – Nehéz volt? – kérdezte Zsombi. – Nekem nem, de szerintem lesz bajuk vele – pillantottam aggódva a többiek felé. Lóri volt a következő, aki a feladat ismertetését követően levette a fülhallgatót, és gondterhelt arccal futott oda a szervezőhöz, majd megállva előtte megvárta a kérdést. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogyan megrázza a fejét, és visszarohan a tablethez. De a szöveg, ahogyan előre jelezték, nem indult azonnal. Következett a büntetőidő. Biztatóan mosolyogva biccentettem felé, Lóri pedig betartva a szabályt nem szólt semmit, csak idegesen a karórájára pillantott. – Mi történik? – kérdezte Zsombi fentről, a toronyból nézve rám. – Nem indul a szöveg. Büntetőidő van, ha valaki nem tudja elsőre a választ a feltett kérdésre – álltam egyik lábamról a másikra, türelmetlenül várva, hogy Lóri újra megpróbálhassa. – Most! Most hallgatja újra! Mennyi volt ez? Mennyi idő telt el azóta, hogy visszament a tablethez? – néztem fel Zsombira. – Két percet várt – felelte. – Istenem, remélem, most tudni fogja – sziszegtem. Lóri újra végighallgatta a szöveget, majd bólintva levette a fejhallgatót, és újra a szervezőhöz rohant, aki feltette neki a kérdést. Messziről láttam, hogy

Lóri ezúttal válaszol, de nem kap kulcsot. – Mi a fene? – nyelt egy hatalmasat Zsombi, velem együtt figyelve, hogy Lóri újra visszamegy a tablethez, és várja, hogy meghallgathassa a szöveget. Harmadszorra is. – Nem tudom, valamit elrontott – suttogtam rémülten, és a fejemet fogva vártam, hogy újra leteljen a két idegőrlő perc, mire Lóri megkapja a szöveget. Csakhogy a második időbüntetés már nem két perc volt. Hanem öt. Öt teljes percig várakozott, mire a fejhallgatóban megismétlődött a feladat. Nagyon rosszul álltunk. És ezt mindannyian tudtuk. Lóri újra végzett, én pedig a copfomat idegesen tekergetve figyeltem a jelenetet, tudva, hogy még egy hiba nem fér bele, főleg, ha esetleg majd Bernadett is visszamegy második hallgatásra. Az túl sok idő. Lóri megállt a szervező előtt, aki feltette a kérdést. Tátott szájjal, elkerekedett szemmel figyeltem őket, várva, mi történik, amikor is Lóri mondott valamit, a szervező pedig… Kivett a zsebéből egy kulcsot. – Igen!!! – ordítottam fel boldogan, Lóri pedig futólépésben odarohant hozzánk. – Rohadt Zoli meg Miki meg Pisti – kezdte a szöveges feladatot szidva, miközben dühösen átadta Zsombinak a kulcsot. – Összekevertem őket. – Nem baj, ügyes voltál – simogattam meg a vállát. – Nézzük Bernadettet – suttogta Zsombi idegesen, a torony szélére támasztva az állát, onnan figyelve a történéseket. Bernadett végighallgatta a szöveget, aztán gyorsan átfutott a szervezőhöz, aki őt is megkérdezte. De Bernadett is rontott. – Két perc mínusz – dünnyögte Zsombi. – Semmi gond – ráztam meg a fejem. – Másodszorra tudni fogja.

Bernadett csalódottan felénk fordult, és a fejét ingatva várta, hogy újra meghallgathassa a szöveget. Feszült két perc volt, a nyári napsütésben állva koszosan, kimerülten és fáradtan ácsorogtunk, várva, hogy Bernadett elhozza a kulcsot. Második próbálkozásra sikerült neki, és idegesen futott oda hozzánk. – Fú, az elsőt elrontottam – mérgelődött, átadva Zsombinak a kulcsot. – Nem baj, jók vagyunk így is – mosolyogtam rá barátságosan, jelezve, hogy nem történt tragédia. Nem vagyunk egyformák, mindenki másban erős, éppen ezért egészítjük ki egymást ennyire jól. Ők kötelet másznak pillanatok alatt, én meg jobban megjegyzem a dolgokat. Ennyi. – Utolsó előtti zászló, kitartás, srácok, itt vagyunk a végén – lelkesített minket Zsombi a toronyból. Csakhogy ez nem volt ennyire egyszerű. Merthogy a hatos számú zászlóhoz futva három drónba botlottunk, amiket a földre helyeztek, távirányítóval együtt. Szóval ezt jelölte a kis repülő ikon a térképen. – Basszus, csak kütyüket ne – riadt meg Bernadett, amikor meglátta, hogy mi a feladat, miközben én automatikusan felvettem az egyik távirányítót, és ösztönös mozdulattal bekapcsoltam. A kezemben tartott irányító kijelzőjén rögtön megjelent az egyik drónkamera képe, ami a földre helyezve az előttünk elterülő erdei játszóteret mutatta. – Mit kell csinálni? – kérdezte Lóri a távirányító helyett a drónját felkapva, és értetlenül meredt a kis szerkezetre. Úgy tűnt, rajtam kívül a csapatunkból senki sem tudta, hogy kell bánni a drónnal. Illetve ez csak Bernadettre és Lórira vonatkozott, ők idegenkedve fürkészték az eszközöket, miközben a hátunk mögül Zsombi szinte majd kiugrott a bőréből, úgy ugrált az irányítótoronyban. – Gyertek, gyertek ide hozzám, mondom, hogy mit csináljatok vele! – kiabálta, mire Bernadett és Lóri a drónokkal és távirányítókkal együtt

hátrafutottak az irányítótoronyhoz, Zsombi pedig a korláton kihajolva adta az utasításokat. – Oké, akkor most kapcsoljátok be – kezdte az alapoknál. – Ott, azt. Nyomjátok meg – magyarázta, majd felegyenesedve engem keresett meg a tekintetével. – Hanna, te rendben lesz… – tette fel a kérdést, de a végét elharapta, amikor meglátta, hogy a drónom felemelkedik, és a távirányító kijelzőjét nézve felfedezőútra indítom. – Nem szóltam – mosolygott rám, és hagyva, hogy csináljam egyedül, visszafordult a torony előtt álló többiekhez. Zsombi tehát irányítóként kivéve a részét a feladatból Lórinak és Bernadettnek segített, én pedig a szerkezetemet reptetve átváltottam a kijelző képét az alsó kamerára, így a drónommal feltérképeztem a felülnézetből elém táruló játszótéren kialakított pályát, időnként a többiekre is koncentrálva, hogy ellenőrizzem, hogy állnak. Bernadett éppen beüzemelte a távirányítóját, Lórinak pedig már sikerült felreptetnie a drónt, amit aztán nekivezetett egy fának. A szerkezet halk puffanással esett le az avarba. – Baszki, ez kamikaze, vagy mi a szar? – Te vitted neki a fának – törölgette Zsombi a homlokát, és mély levegőt véve, nehogy látszódjon rajta, mennyire fogy a türelme, folytatta: – Semmi baj, nyugi, Lóri, felreptetjük újra. Hozd ki onnan. – Hogyan??? – Mondom, hogyan – mondta a kilencedikes nyugodt hangsúllyal. Lórin és Bernadetten is látszott, hogy még soha nem irányítottak semmit távirányítóval, így természetellenes helyzetben fogták a szerkezetet, és a szájuk végig nyitva volt, ahogyan erősen koncentrálva próbálták reptetni. Akármikor megemelkedett a drónjuk, rögtön izgulni kezdtek, ettől pedig a gép imbolyogva, bizonytalanul szállt, majd legtöbbször egyszerűen leesett. – Semmi baj – nyugtatta őket Zsombi, és látszott rajta, nagyon igyekszik,

nehogy türelmetlennek vagy okoskodónak tűnjön. – Jó volt ez, csak ne ijedjetek meg. A drón repül, azért van – magyarázta. – Nem fog menni, nekem ez állatira idegen, nem értek az ilyen cuccokhoz – csóválta a fejét Bernadett, és csakúgy, mint én a kötélen, ő is fejben adta fel előbb, miközben a drónja újra megemelkedett, és ezúttal a levegőben is maradt. Képes volt rá, csak nem hitte el. Számomra pedig ugyanolyan hihetetlen volt, hogy valaki nem tud irányítani egy drónt, mint számára az, hogy nem tudok kötelet mászni. Mégis megcsináltam. Ahogyan neki is meg kell. – Bernadett – szóltam oda, le sem véve a szemem a távirányítómról, amin tágra nyílt szemmel néztem a kijelzőt, hátha megpillantok valamit. – Ha én ma felmásztam a kötélre, akkor te drónozni fogsz – közöltem egyszerűen, és elmosolyodtam. – Legyen ez a fordított napunk, jó? – Jó – röhögött fel keservesen, és gyöngyöző homlokkal, erősen koncentrálva nézett fel a drónjára. – Na, fent maradt – fújta ki a levegőt szaggatottan. – Nincs beszéd! – szólt ránk Róbert, és úgy tűnt, ezt ma még sűrűn elmondja majd minden csapat esetében. – Elnézést – mondtam gépiesen. – Na látod, milyen ügyes vagy! – dicsérte meg Zsombi Bernadettet. – A drónod fent van, szuper, akkor most, hogy ezzel megvagyunk, váltsunk kameraállást, és nézzünk körül egy kicsit… – Mi? Miért? Felreptettem, mi kell még? – akadt ki azonnal Bernadett. – Öhm – rázta meg a fejét Zsombi. – Szerintem a feladat messze nem az, hogy drónozzunk… – Hanem? – bámult felfelé riadtan Bernadett. – Hanem hogy a drónnal keressük meg a kulcsokat.

– Ó, a francba, tényleg, a kulcsok – jutott eszébe, hogy mit is kell pontosan csinálni. Teljesen elmerült abban, hogy sikerült valamelyest irányítania a drónt. – Lóri, te hogy állsz? – osztotta meg a figyelmét Zsombi, és a tornyában kicsit félresétálva lenézett Lórira, miközben én a drónomat elirányítottam a fák irányába. – Hát, ha ebben a drónban lenne egy miniatűr pilóta… Az már meghalt volna ötször. Nézd meg, megint lezuhant. Ez egyszerűen meg akar halni – közölte Lóri, én pedig ezt hallva hangosan felnevettem. Zsombi karjával megtörölte a homlokát, óriásit fújtatott, és türelmesen Lórihoz szólt: – Semmi gond, amíg működik és nem töröd darabokra, addig próbálkozunk… A többiektől kissé távolabb állva meredten bámultam a kijelzőt, ami fentről mutatta a kis erdei tisztásunkat és a körülötte elterülő erdőt. Bernadett és Lóri is a magasba reptették a drónokat, egyre távolabb irányítva tőlünk. – Bernadett, ne vidd olyan messzire, kizárt, hogy annyira távol legyenek a kulcsok – szólt Zsombi, amikor látta, hogy Bernadett drónja az enyémet is lehagyva egyenesen a sűrű lombkoronák fölé repül. – Hozd vissza, mert ha ott leesik, akkor rengeteg időt veszítünk, mire megtaláljuk – tanácsolta. – Hogy hozom vissza? – pánikolt be azonnal Bernadett. – Nyugi. Irányítsd, ahogy eddig, csak most visszafelé – magyarázta Zsombi. – Rendben – fordította vissza a drónt, és egész ügyesen navigálta ahhoz képest, hogy látványosan első alkalommal próbálta ki. – Függetlenül attól, hogy ez most egy verseny, és fogalmam sincs, mit keresünk, ráadásul mindjárt meghalok az izgalomtól, nehogy leessen ez az izé – magyarázta a monitorra összpontosítva. – Szóval ezektől függetlenül ez egy

klassz dolog, tetszik. – A drónozás? – csodálkoztam. – Aha – bólogatott, és láttam rajta, milyen ámulattal nézi a kijelzőn látottakat. A monitorokon váltogatva a kameraállást hol a körülöttünk lévő bükki zöld lombok jelentek meg végeláthatatlan messzeségben, hol saját magunkat láttuk a drón alatt, ahogyan a kis játszótéren állunk egymás mellett, távirányítókkal a kezünkben. – Ha ennek vége… Mármint az IOV-nak – kezdtem megfontoltan –, és továbbra is érdekel, szívesen elmegyek veled drónozni – ajánlottam fel Bernadettnek. – Tényleg? Van drónod? – Van – mondtam összeszorult mellkassal, és egy pillanat alatt eszembe jutott a szülinapom, amikor anyu és apu átadták a becsomagolt ajándékot, én pedig izgatottan bontogatva folyamatosan azt suttogtam, hogy legyen egy drón, legyen egy drón, legyen egy drón. És az volt, én pedig sikítva szorítottam a mellkasomhoz a dobozt, aztán felváltva ölelgettem aput és anyut, azt suttogva, hogy mennyire végtelenül boldog vagyok, anyuék pedig annak örültek, hogy én mennyire örülök, és aztán apu szólt anyunak, hogy ő mondta, ő tudta, hogy egy drónra vágyom, anyu pedig a szemét forgatva bólintott, és azt felelte, hogy igen, már látja, hogy tényleg ez volt az álmom, és én annyira örültem, és annyira lekötött a drón, hogy végül soha nem kérdeztem meg, anyu igazából mit szánt nekem, mielőtt rábólintott apu ötletére. És tőle már nem is fogom megtudni, a drónom pedig otthon hever a szobám sarkában rég használatlanul, mert amikor anyu beteg lett, én leraktam oda, hogy majd amikor meggyógyul és felépül, elmegyünk sétálni, és milyen klassz lesz, mert neki jót tesz majd a friss levegő és a mozgás, én pedig drónozhatok kedvemre mellette, és… És nem így alakult. – Hanna, lezuhan a drónod! – kiáltott rám Zsombi hirtelen, mire kizökkentem a gondolataimból, és épphogy fel tudtam emelni a fák közül, mielőtt beleakadt volna a lombokba.

– Megvagyok – motyogtam kissé kábán, és megráztam a fejem, bízva abban, hogy kitisztul, majd visszahoztam a drónt az erdő felől, és meredten bámultam a kijelzőt. – Bátya, látok valamit!!! Ott van valami! – ordította el magát Lóri hirtelen, mire Zsombi az irányítópultból előrehajolva szinte kiesett, annyira nézte az alatta álló Lóri kijelzőjét. – Tartsd egyenesen, nagyon remeg a kép! – magyarázta Zsombi az izgalomtól szinte lebénultan, és lélegzet-visszafojtva hunyorgott a Lóri kezében tartott kijelzőre. Lóri nagy izgalmában kapkodva kezdte irányítani a drónt, ami felett megint elveszítette az uralmát, így a kis gép ismételten a földre zuhant. Sokadszorra. – A francba már! – fújtatott türelmetlenül, és már emelte volna fel, amikor Zsombi rászólt. – Várj! Hagyd úgy! Nézd a kijelzőt – ugrált izgalmában, és Lóri mellé odasétálva én is rápillantottam a monitorra. A drón kamerája az esést követően kissé megborultan, elég furcsa szögben ugyan, de mutatta az előtte lévő képet. A monitoron ferdén látszott az egyik famászóka, ami előtt egy láda hevert. – Ott van! Ott van egy láda! Rohanj, Lóri, hozd a kulcsot belőle! – kiabált Zsombi, mire Lóri kizökkent a csodálkozásból, és letéve maga mellé az irányítót rohanni kezdett a mutatott hely felé. – Oké, legalább tudjuk, hogy mit keressünk. Egy barna ládát – dünnyögte Bernadett, és a saját drónját sokkal alacsonyabban tartva ezúttal az erdei játszótér felett reptette, meredten bámulva a kijelzőt, hátha megpillant egy ládát. Én is hasonlóan cselekedtem, de az esetleges ütközés elkerülése érdekében inkább a másik oldal felé reptettem a drónt, és folyamatosan az alsó kamerát használva pásztáztam a monitoromat. Eközben Lóri visszaért a kulccsal, és átadta Zsombinak, aki felakasztotta a helyére.

– Látom a másodikat – mondtam, megállítva a drónomat a levegőben a láda felett, amit az egyik közeli fa törzséhez raktak le, közvetlenül az erdő szélénél. A kijelzőről felpillantva ellenőriztem, pontosan hol a drónom, majd óvatosan leraktam a földre, és ész nélkül rohanni kezdtem át a játszótéren, egyenesen a megjegyzett irányba. A kis drónom a láda mellett pihent, mintha csak vigyázna rá. Ahogy odaértem, kivettem a kulcsot a dobozból, majd a hónom alá kaptam hűséges segítőmet, és futottam vissza középre Zsombihoz. Utánam pár másodperccel Bernadett is hozta a sajátját. Túl voltunk a hatodik feladaton. És mindannyiunknak ez tetszett a legjobban. Főleg, amikor megláttuk, hogy mi az utolsó. – Futás a hetedikhez! – tapsolt Zsombi, megpróbálva lelket önteni belénk az utolsó megmérettetésre, mi pedig csapzottan, koszosan, izzadtan és kifáradva ittunk néhány korty vizet a kapott tornazsákból kikeresett palackokból, majd kerültünk egy újabbat Zsombi irányítótornya körül, hogy megérkezzünk az utolsó, hetedik zászlóhoz. És igen. Annál volt a felfújt, kerek gumimedence. Következett az utolsó, merülj el feladat. – Ez valami rossz vicc? – fogta a kezébe Bernadett a zászló mellé lerakott búvárszemüveget, miközben belepillantott a medencébe. – Mi a halál van ebben? – mártotta bele a kezét Lóri is a medencébe, és undorodva nézte a bőrét bevonó sűrű, lila kulimászt. – Hát, nagyon úgy néz ki, hogy ez itt egy medencényi slime – húztam el a számat, és sietve lerúgtam a sportcipőmet és a zoknimat, majd vetkőzni kezdtem. Villámgyorsan levettem a piros pulcsimat és pólómat, majd a nadrágból kibújva, bikiniben állva a medence mellett hatalmasat sóhajtottam, és minden mindegy alapon feltettem a búvárszemüveget a fejemre. – Most komolyan bele kell ebbe menni? – akadt ki Lóri.

– Sajnálom, de valószínű, hogy benne vannak a kulcsok – kiáltotta felénk Zsombi a toronyból. – Gyerünk, gyerünk, ez az utolsó feladat! – biztatott minket tapsolva. – Könnyű azt mondani, nem neked kell belemásznod, tesa – morogta Lóri, még mindig barátkozva a gondolattal, hogy belemásszon. Eközben én felmásztam a gumimedence oldalán lévő fokokon, átemeltem a lábam, és belelépve derékig ellepett a lila színű slime. Hideg volt, sűrű, nyálkás, és kifejezetten undorító érzést keltett, ráadásul nem lehetett lelátni az aljára, így a hideg folyadékban a felforrósodott testem reflexből összerándult, és behúzott hassal, felemelt karokkal próbáltam minél kevésbé elmerülni benne, miközben vakon kerestem a lila, átláthatatlan slime-ban a kulcsokat. Óriási. Anno a YouTube-on sok videót láttam erről, amikor óriási divat volt a slime, de valahogy azokon a felvételeken mindenki sokkal vidámabbnak tűnt, mint én. A fenébe. Remélem, Kocsis tudja, hogy mit meg nem teszünk a kupájáért. A példámat követve Bernadett és Lóri is bejött utánam a slime-mal töltött gumimedencébe, és undorodva hajoltak le, tapogatózva keresve a medence alján a kulcsokat. A slime-os lé csak derékig ért, így lényegében a búvárszemüvegre nem volt szükségünk, a szervezők ezt inkább elővigyázatosságból adhatták, hogy vegyük fel, és hamar kiderült, hogy helyes döntés volt. – Azannyát, ez belement a fülembe! – kiabált Lóri, aki derékból lehajolva, kissé oldalra fordulva tapogatta a medence alját, hátha ráakad egy kulcsra, eközben pedig a slime-ba ért az arca bal oldala, és a jelek szerint a füle is. – Nem lesz bajod tőle – nyugtattam meg, ujjaimmal megpróbálva széttolni magam előtt a lila slime-ot, hátha lelátok a medence aljára, de túl sűrű volt ahhoz, hogy átlássunk rajta. Reménytelenül tapogatóztunk a kör alakú gumimedencében, pillanatok alatt nyakig slime-osan, három kis kulcsot keresve. – Milyen érzés? – kiáltotta felénk Zsombi.

– Nyálkás – felelte Bernadett, aki abban a pillanatban megcsúszott, és hátravágódva merült el a nyúlós trutyiban. Riadt tekintettel ugrott fel, és megpróbálta ujjaival kifésülni rövid hajából a slime-ot, de nem járt sikerrel, azonnal beleragadt. – A francba! – kiáltotta, aztán intett a felé induló szervezőknek. – Jól vagyok, semmi bajom – mondta. A szervezők azonnal visszahátráltak az eredeti helyükhöz, és onnan nézték tovább a versenyt, azonban minden alkalommal, amikor valamelyikünk elesett, jelezni kellett feléjük, hogy nem történt bajunk, és nincs szükségünk segítségre. Ez gyakran előfordult, mert a csúszós medencében az esésből mindannyiunknak bőven kijutott. A lila slime-os vízben az anyag egyre átláthatatlanabbá vált, első versenyzőkként a medencében volt szerencsénk megtapasztalni, hogy a vízbe öntött keverék egyre csak sűrűsödik. A lábammal próbáltam kitapogatni, hátha rálépek a kulcsra, mellettem Bernadett hasonlóan csinálta, Lóri azonban valami egészen új technikát alkalmazott, ő pankrátor módon nekirugaszkodott a gumimedence oldalának, belemélyesztette magát, olyannyira, hogy a medence körül ki-kilötykölődött a lila víz, aztán elengedve a gumimedence szélét tulajdonképpen kilőtte magát egy irányba. Őszintén nem tudtuk, mit csinál, én gyanítottam, hogy a kulcskeresés mellett saját magát is szórakoztatja, de nem volt lehetőségem arra, hogy kikérdezzem a részletekről, mert keresnünk kellett a kulcsokat, és különben sem kommunikálhattunk egymással. – Megvan! Belerúgtam egybe! – sikoltotta Bernadett örömében, és lehajolva turkált a lila slime-ban, aminek nem látott le az aljára, de követve a rúgás irányát addig tapogatózott, amíg a nyálkás masszából kihúzva a kezét ünnepélyesen felmutatta a kulcsot. – Végre – mászott ki a medence szélén, és az irányítótoronyhoz lépve átadta Zsombinak a kulcsot. Ezt követően a tornazsákjához ment, és a törülközőt kivéve megtörölte magát, megpróbálva leszedni a bőrére tapadt slime-ot. Ketten maradtunk Lórival egy medencényi slime-ban kutakodva. A nap tűzött ránk, miközben a derékig érő folyadék hideg volt, és hajolgatva, kézzel-lábbal kerestük a kulcsokat, bízva abban, hogy Bernadetthez hasonlóan szerencsénk lesz, és teljesen véletlenül rájuk akadunk. Ekkor már

nem számított, hogy nyakig merültünk a trutyiban, ahogyan az sem, hogy a copfom vége tiszta lila volt, és a búvárszemüvegemre is bőven tapadt, megállás nélkül hajolgattam a vízben, próbáltam a magam elé tartott ujjaimmal szétválasztani, hátha lelátok az aljára. Aztán egyszer csak éreztem, hogy ráléptem valamire. – Itt van a kulcs! – merevedtem le, Lóri pedig mosolyogva biccentett, jelezve, hogy hallotta, és gőzerővel esett neki az utolsó darab megtalálásának. Eközben én óvatosan, nehogy egy mozdulattal félrelökjem és újra elveszítsem, belenyúltam a vízbe, és a lábam körül tapogatva a medence alját, ujjaimmal próbáltam vakon megtalálni a kis kulcsot. Amint megfogtam, hálásan pillantottam az ég felé, majd sietősen kiemeltem és a tenyerembe zártam, végül a medence széléhez indultam azzal a szándékkal, hogy kimásszak, amikor… Amikor ráléptem még egy kulcsra. Teljesen lefagytam egy pillanatra, és a szám szélét rágva fordultam vissza Lóri felé, aki máshol, a kerek medence tőlem legtávolabb eső végében matatott. A fenébe. – Gyere, Hanna, hozd a kulcsot! – kiabálta Zsombi. – Jövök – biccentettem, aztán Lóri rám nézett, megpróbálta lesöpörni a slimeot a szemüvegéről, mire borzasztóan nehéz döntést hozva, a másodperc töredéke alatt elkaptam a tekintetem, és kimásztam a medence oldalán. Nem szólhattam neki. A szabályok világosan kimondták, hogy mindenki egy kulcsot találhat, és nem segíthet a másiknak. Én pedig nem kockáztathattam sem a kizárásunkat, sem a játékunk tisztaságát. Talán nem vették volna észre a szervezők. Talán megúsztuk volna. De akkor cipelnem kellene ezt a terhet magammal. Én pedig úgy éreztem, jutott elég megbánnivaló az életemben, amit kénytelen vagyok magammal vinni, így ha választhatok, akkor köszönöm, nem kérek újakat. Lórinak magának kellett megtalálnia az utolsó kulcsot, én pedig szörnyű bűntudattal, de vakon bízva abban, hogy jó döntést hoztam, keserű szájízzel

másztam ki a medencéből. A talpam csúszott a slime-tól, ezért óvatosan lépkedve értem oda a toronyhoz, és Bernadett mellett megállva feladtam Zsombinak a kulcsot, és amíg a kilencedikes csapattársunk felakasztotta a helyére, Bernadett fürkészve nézett rám. – Hezitáltál egy pillanatra. Amikor jöttél kifelé. – Igen – feleltem szűkszavúan, kiszedve a tornazsákomból a törülközőt, és beletekertem magam. – Megtaláltad a harmadik kulcsot is, ugye? – jött rá azonnal. – Igen – bólintottam, és összeszorított fogakkal vártam, hogy erre mit fog mondani. De Bernadett született sportoló, a fair play híve, így azonnal megnyugtatott a döntésemet illetően. – Jól tetted, hogy nem szóltál – nyugtatott, mintha csak olvasna a gondolataimban, és tisztában lenne a kétségeimmel. – A csalás lehetősége mindenkit megkísért legalább egyszer – szólt elgondolkodva. – Könnyebb. Egyszerűbb. Járhatóbb út. Ezt mindenki tudja. De hidd el, nincs annál jobb érzés, mint önerőből, tisztán elérni valamit, amiről tudod, hogy pontosan azért történt, mert egyszerűen ennyire jó vagy. Ott már nincs de és ha. A végén ott már csak a tények és az eredmények maradnak. – Ezt szépen megfogalmaztad – mosolyodtam el. – Volt időm gondolkodni ezen, hidd el, elégszer. De ne izgulj, Lóri megtalálja a saját kulcsát, ha itt az ideje – mondta egyszerűen, a medence felé fordulva. – Ne vegyük el tőle a sikerélményt, csak mert annyira akarunk nyerni. Neki is jár a saját öröm. – Jogos – bólogattam, és én is a medencében ugráló Lórira néztem, aki ugyan tiszta lila volt, de rendíthetetlenül kereste a kulcsot úszva, fröcskölve,

kapálózva. Visszatartott lélegzettel figyeltem, ahogyan végre azon a környéken kezdett kutakodni, ahol ráléptem a harmadik kulcsra, aztán láttam az arcán a felismerést, a száját eltátotta, a szeme majd kigúvadt a döbbenettől, és hirtelen levegőt sem kapott az izgalomtól. – Baszki, asszem megvan! Itt a kulcs! – ordította szinte önkívületi állapotban, aztán lehajolva nemcsak a két karját, hanem a fejét is beledugta a slime-os vízbe, hogy minél előbb felvegye. Ezt a reakciót látva pontosan tudtam, hogy száz százalékig igazam volt, amikor nem szóltam neki. Megérdemelte, hogy önállóan találja meg. – Mégis mit művel? – kérdezte Zsombi felettünk a toronyban Lórit nézve, aki kulccsal a kezében ugrált és csapkodott a vízben, lila slime-ot fröcsögtetve minden irányban. – Örül – feleltem bujkáló mosollyal, majd mindhárman rákiabáltunk, hogy ha lehet, akkor később ünnepeljen, mert még szükségünk lenne a kulcsra a feladat lezárásához. Lóri a kulcsot a kezében fogva mászott ki a medencéből, és ész nélkül kezdett rohanni felénk, mire elkiáltottam magam. – Lóri, vigyázz, csúszik! Az intelmemre azonnal lassított, és egyensúlyát épphogy megtartva, két karját kinyújtva állt meg, majd sokkal megfontoltabban és átgondoltabban lépkedett felénk. Nem sokon múlt, hogy a slime-os talpával óriásit essen. Amikor odaért hozzánk, felnyújtotta a kulcsot Zsombinak, majd átvette Bernadett-től a felé tartott törülközőt. Eközben a kilencedikes felakasztotta a helyére az utolsó kulcsot, és ünnepélyesen fordult a közeli fánál álló Róbert irányába. – Megvagyunk! Kész! Itt van az összes! – üvöltötte, mi pedig lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy mi fog történni. Vagy hogy fog-e valami történni. Mert hiába voltunk meg, Róbert mozdulatlanul állt a fánál, és rezzenéstelenül nézett

felénk. – És most? – kérdezte Bernadett, akinek arcára azonnal kiült a csalódottság. – Most mi van, bátya? Itt vannak a kulcsok, meg minden – kiabált Lóri a főszervezőnek, aki továbbra sem mozdult. – Nem értem, valamit rosszul csináltunk? – túrt a hajába Zsombi. Az arca piros volt, ahogyan a bőre leégett az irányítótoronyban töltött idő alatt. Mindhárman rám néztek, mintha csak tőlem várnák a megoldást, ami először kissé megijesztett, mert túl nagy felelősségnek éreztem, és emiatt kezdett összepréselni a hirtelen rám nehezedő nyomás, aztán megráztam a fejem, figyelmen kívül hagytam az engem figyelő szempárokat, és lehunyt szemmel átgondoltam a dolgot. – Fel! Mindenki fel Zsombihoz. Ott a feladat vége, a kulcsoknál, mind a négyünknek ott kell lennie, hogy véget érjen – jutott hirtelen eszembe, mire egymás után felmásztunk Zsombi után. Lórit és Bernadettet követve megérkeztem az irányítópultba, és a faszerkezetről kinézve, feszülten vártam, hogy igazam volt-e. Igen. Róbert abban a pillanatban, hogy mind a négyen fent álltunk az emelvényen, megindult felénk, és sietősen odajött hozzánk. – Nyissátok ki, és állítsátok le a ládában lévő stoppert. Azzal az idővel zárjátok a feladatot – mondta, majd felnyújtotta hozzánk a ládát, amibe a feladat kezdetén beletette a stoppert. Lóri elsőként kapta ki a ládát Róbert kezéből, és feszegetni próbálta, de hiába. Természetesen kulccsal nyílt. Nekünk pedig volt belőle huszonegy. – Ó, hogy az a… – forgatta a szemét Bernadett megértve, hogy mi történik, majd valamennyien elkezdtük leszedni a felakasztott kulcsokat, hogy kipróbáljuk, melyik nyitja. A ládát középre ledobva Lóri, Bernadett és én a körben felakasztott kulcsokat gyűjtöttük be, Zsombi pedig a dobozka előtt térdelve próbálgatta kinyitni

egymás után mindegyikkel. – Várjatok, ne ide dobjátok, mert akkor összekeverem! – sikoltotta hisztérikusan Zsombi, amikor Lóri levágott elé egy újabb adag kulcsot. – Ez a négy itt nem nyitotta. Ide ne rakjatok többet! – kérte. Egymás után adogattuk Zsombi kezébe a megszerzett kulcsokat, a kilencedikes pedig izzadt homlokkal, leégett arccal és remegő kézzel dugta be őket egyenként a zárba. – Ez sem – rázta meg a fejét, és félredobta a következőt, én pedig már adtam is neki az újat. Zsombi térdelt a láda előtt, mi pedig körülötte állva szapora pulzussal, adrenalintól túlpörögve vártuk, hogy kinyissa. Aztán amikor Lóri egy újabbat adott a kezébe, és Zsombi kétségbeesett arccal, már-már a sírás határán bedugta a zárba, elfordítva a kulcs nem megakadt, ahogy eddig mindegyik, hanem kattanó hangot hallatott. – Megvan! – üvöltötte, majd izgalomtól remegő ujjakkal felnyitotta a láda tetejét, és kapkodva kivette a stoppert. Ami kicsúszott az izzadt tenyeréből, és a lábához esett. Bernadett abban a pillanatban felkapta, és határozott mozdulattal lenyomta. – Harmincöt huszonhét – olvasta le a számot, és kifáradtan nyújtotta át Róbertnek. – Gratulálok – bólintott a főszervező. Harmincöt perc alatt csináltuk meg a hét feladatot. Ha úgy vesszük, egy feladat átlagosan öt percet vett igénybe, plusz-mínusz azok az esetek, amikhez több idő kellett, például a kötélmászásom, vagy Lóri és Bernadett hallott szövege, vagy éppen azok a feladatok, amiket sokkal jobb idővel teljesítettünk, nagyjából egy-két perc alatt. Ilyen volt az evés vagy az ásás. A drónozás is gyorsabban ment, és a slime is hamar megvolt. Fogalmunk sem volt, milyen eredményt értünk el, éppen ezért nem tudtunk önfeledten örülni

annak, hogy végeztünk, hanem tele kérdésekkel álltunk egymással szemben a toronyban. – Piros csapat, gyertek le onnan, és kövessétek a két kísérőt, aki elvisz benneteket a várakozó helyszínig – szólt Róbert. – Visszamegyünk a táborba? – kérdezte Bernadett. – A várakozó helyszínre mentek – ismételte meg. – De… Tiszta trutyi vagyok – mutatott magára Lóri. – Használd a törülközőt – tanácsolta Róbert, miközben egyesével leparancsolt minket a toronyból a kezét nyújtva, nehogy a slime miatt megcsússzunk. Amíg a tornazsákjaink mellett felöltöztünk és összepakoltuk a dolgainkat, láttuk, hogy a szervezők a pályán szorgoskodnak, kicserélik a piros színű zászlókat világosbarnára, újabb, érintetlen adag desszerteket tesznek az asztalra, és visszarendezik a földkupacot. Várták a következő csapat érkezését, nekünk pedig ezzel egy időben el kellett hagynunk a helyszínt. – A drónokat nem vihetjük esetleg magunkkal? – kérdezte Zsombi izgatottan. – Nem – felelte Róbert kurtán, és átadott minket két szervezőnek. – Gyerünk, indulás – szóltak ránk, majd nem arra, amerről jöttünk, hanem egy teljesen más erdei úton indultak el, mi pedig követtük őket. – Bárcsak hozhattuk volna a drónokat – dünnyögte Zsombi csalódottan. – Órákig is eltart, mire mindenki végez, mit fogunk addig csinálni? – kérdezte. – Várunk – feleltem halkan, a fák lombjai alatt sétálva a hűvös árnyékban. – És mégis hol? – forgatta a fejét Bernadett az erdőben. 6.

A válasz hamar kiderült, ugyanis a két szervezőt követve egy rövid séta után egy erdei tisztásra értünk néhány paddal és tűzrakó hellyel. A fák közül kilépve mind a négyen vizesen, lila slime-tól ragadva néztünk körbe, majd Lóri egyszerűen hanyatt feküdt a fűben, feje alá betolta a tornazsákját, és fáradtan lehunyta a szemét. Mindannyian követtük a példáját, és négyen egymás mellett elhelyezkedve bámultunk fel a világoskék égboltra, kimerülve az izgalomtól és rohangálástól, csak feküdtünk, hagyva, hogy a napsugarak megszárítsanak minket. Az erdei tisztás csendes volt, és a környezet olyan nyugalmat árasztott, amilyet elképzelni sem tudtunk pár perccel azelőtt, a versenyen rohangálva. A csendet kiélvezve feküdtünk szótlanul, a közelünkben lévő két szervező felügyelete alatt, és megpróbáltuk kifújni magunkat. Lóri törte meg először az idilli csendéletet egy egyszerű „zabálok valamit” beszólással. A tornazsákjában matatva kiszedte a kapott ételeket, és ráérősen átnézegetett mindent, miközben Bernadett a szemét lehunyva napozott tovább, Zsombi pedig másodpercenként pillantott az órájára, ellenőrizve, hogy mennyi idő telt el. Nyugtalanul várta az utánunk következő csapatot, hogy legyen valamiféle viszonyítási alapunk. A zászlók cseréje alapján éppen a világosbarnák vettek részt a feladaton. Addig, amíg ők nem érkeztek meg, nem tudtunk semmit az eredményünkről. – Mennyi? – kérdezte Bernadett lehunyt szemmel, arcát a nap felé fordítva. – Már eltelt negyven perc, mióta itt vagyunk – dobolt Zsombi az ujjaival a combján. – Az nem jelent semmit – ráztam a fejem. – Nem tudjuk, hogy a szervezőknek mennyi időre volt szükségük, hogy a pályát alaphelyzetbe állítsák – mondtam. – Ez igaz – értett egyet Zsombi, idegesen harapdálva a szája szélét. – Akkor várunk tovább – felelte Bernadett.