Emlékezz rám

a kijelző fölé, amikor észrevette a rám száradt lila slime-ot. – Nagyi, ötször hívtál, azt hittem, baj van – ráztam meg a fejem megkönnyebbülten. – Igen, méghozzá az, hogy nem találom azt az oldalt, ahol azok a gifek vannak… – Mi? – kérdeztem kábán. – Le akarok menteni egy „nem érdekel” gifet, mert ezt akarom válaszolni apádnak majd minden üzenetére, amit küld nekem, de nem jó akármilyen gif, én specifikusan egyet keresek, amit egyszer láttam, de sehol nem találom. Már nem a régi a memóriám, elfelejtettem az oldal nevét – sóhajtotta. – Oké – dőltem hátra a kerítésnek, és lehetetlenül az égre nézve elnevettem magam. Le kellene szoknom arról, hogy ennyire aggódom. Nem tesz jót az idegrendszeremnek. Én halálra rémülve rohanok, miközben a nagyi apu bosszantására keres gifeket. Anyu, segíts! Sóhajtva összeszedtem magam, és örömmel vettem tudomásul, hogy normalizálódott a pulzusom, majd a kamerán keresztül néztem a nagyira, átállítva az agyam. – Szóval… Egy gifet keresel? – Igen. De mondd már, miért vagy lila? – Mert… Mert most jöttünk vissza a feladatról, és volt benne slime – feleltem. – A slime az a takony, amivel a gyerekek játszanak? – Nevezhetjük így is – nevettem fel hangosan. – Tudtam én – bólintott. – Közben átküldtem az oldalt, ott nézd meg a gifet. – Látom, köszönöm – nyomkodta a telefonját, emiatt pár pillanatra szünetelt a FaceTime. Aztán újra megjelent a nagyi a kijelzőn. – És hogy ment? A viadal?

– Bent maradtunk – feleltem büszkén. – Első helyen végezve – tettem hozzá. – És nyereményünk is van! – Mit nyertetek? – Drónozhatunk ma délután itt a tábor területén. – Milyen kretén helyen vagy te, hogy ezt nyereménynek hívják? – értetlenkedett. – Hidd el, jó helyen – mosolyodtam el, mire a nagyi vette a célzást, és megenyhült az arca. – Jó, tudom – adta meg magát. – Ez az! Megvan! Ezt kerestem. El is küldöm apádnak, hogy tudja, nem érdekel, amit ír – dobódott fel a nagyi, én pedig nevetve megráztam a fejem. – Nagyi! – Most mi van? Unatkozó nyugdíjas vagyok, nekem is jár a szórakozás… – védte magát. – De ne, az ne apu bosszantása legyen – mondtam rosszallóan. – Hanna, olyan kevés örömöm van az életben. Ne vedd el tőlem ezt – drámázott. – Ugye hallod magad? Hogy miket mondasz? – nevettem megállás nélkül. – Mindig csak az igazat – vigyorgott a kamerába elégedetten. – Na, nem tartalak fel tovább, menj csak, drónozz, fújd ki magad, meg mosd le ezt a lila trutyit. – Rendben. Később hívlak – mosolyogtam.

– Na, el is küldtem apádnak. Nagyon vicces ez a gif. Kíváncsi vagyok, erre mit lép – nevetett saját magán, és mivel velem már nem annyira foglalkozott, tulajdonképpen észrevétlenül szakítottam meg a videóhívást. A telefonommal a kezemben, a kerítésnek dőlve ültem, és megnyitottam Kornél üzenetét. Sok sikert kívánt a feladathoz, és küldött mellé három emojit is, melyeket látva a szívem azonnal összevissza kezdett kalapálni. Kaptam egy mosolygó fejet, egy szívet és egy álmos emojit. Írtam neki, hogy végeztünk, és bent maradtunk a versenyen, mire azonnal jött a válasz, hogy gratulál, és egy óra múlva hív, ha nekem is jó, mert akkor ér haza. Visszaírtam, hogy várni fogom, és az órámat ellenőrizve rájöttem, hogy addig nekem is bőven van dolgom. Többek között emberi formát ölteni, legfőképpen azért, hogy ahogyan a nagyi is utalt rá, ne nézzek ki úgy, mint egy na’vi. Feltápászkodva a földről már éppen indultam volna a faházunkba, amikor a telefonom feldobott egy értesítést. Kocsis posztolt a Facebookra. Úgy tűnik, a többiek közül valaki már értesítette a bent maradásunkról. A posztot megnyitva a reggeli képünk jelent meg, amit Titanilla készített rólunk. A szöveg pedig a következő volt: Szirtes Gimnázium megosztott egy bejegyzést. Egy perccel ezelőtt. BRÉKING! ! A Nyertes Szirtes tovább menetel! ! Csapatunk a legjobb hat között! ! Figyelem! ! Tíz perc múlva rendkívüli élő adás az Instagramoldalamon! Tíz perc múlva élőben az Instán! ! Osszátok meg! ! Kocsis rettenetesen sok felkiáltójellel kiírt posztjára azonnal záporozni kezdtek a kommentek. „Mér üvölt Kocsis?” „Mert bent maradtunk a versenyben.”

„És?” „És legjobb hatban a Szirtes!” „És?” „És ha nem követed a versenyt, akkor húzzál innen! Mi itt drukkolunk, napok óta követjük a dolgokat!” „Jóvanna, nem tudtam, miről van szó, nem kell rögtön leugatni, jeeez!” „Ha lemaradtál, akkor olvass vissza.” „Jó! Megértettem.” „Hajrá, Szirtes!” „Szép volt, Hanna, Lóri, Zsombi, Berni.” „Bent maradtunk??? Hurrá!” „Igen, a legjobb hatban vagyunk!” „Mi volt a feladat?” „Nem tudom, Kocsis reggeli posztja elég zavaros volt, de valami térkép alapján kellett valamit csinálni.” „Aha, értem. Pontosabban esetleg?” „Passz.” „Ott van a fotón a térkép!” „Azt látjuk, de mit kellett vele csinálniuk?” „Nem tudom, de Kocsis tíz perc múlva élőzik.” „Erről lesz szó?”

„Miért, miről lenne?” „Mittudomén, Kocsis arról is élőzik, ha egy sün szarik a Bükkben.” „XDDDD” „Loool” „sírok xddd” „Ezen behaltam.” „Szevasztok, mi volt ma?” „Bent vagyunk a legjobb hatban!” „Na, király.” „És sünök szarnak a Bükkben.” „Mi van?” „Visítok… :D” „xdddd” „Gyerekek, tudom, hogy ti is izgultok, de kérlek titeket, hogy normálisan kommenteljünk! Kocsis igazgató” „Oké.” „Hajrá, Szirtes” „Hé, tudja valaki Hanna Instáját?” „Tessék. [Link] De nem használja.” „Hát mert a versenyen van, nem?” „Nem, előtte sem használta.” „Miért?”

„Nem tudom. „Valami családi cucc, azt mondták.” „Ki mondta?” „Az IOV-csoportban olvastam.” „Ja, okés, mindegy, bekövetem.” „Bernadett, hajrá! ! Drukkolok! Imádlak!” „Na, ez megint itt van.” „Ki ez?” „A Dani. Bernadett retardált pasija.” „Retakdárt az anyád, az!” „Ember, le sem tudod írni a szót!” „Mert siettem. Amúgy meg le tudom írni!” „Na, Kocsis élőben van, menjünk át Instára” A telefonom kijelzőjén azonnal felugrott az értesítés az igazgató élőzéséről, majd ezzel egy időben kaptam egy üzenetet aputól. A következőt írta: „Hanna, a nagyanyád megint bunkózik. Nézd meg, milyen trágár gifet küldött! Ó, és gratulálok a továbbjutáshoz, megkaptam a csoportüzenetet Kocsistól, és nézem az élőjét is, most meséli el a részleteket.” Az üzenethez csatolt egy screenshotot is a nagyi gifjéről. Tényleg trágár volt. A fejemet rázva, nevetve válaszoltam apunak, majd az órámra pillantva feleszméltem, hogy sietnem kell, ha össze akarom szedni magam Kornél

videóhívása előtt, és nem lila slime-tól ragadva szeretném ijesztgetni. A faházunkhoz visszaérve Bernadett-tel éppen csak összefutottam, vizes hajjal és a váltás tiszta melegítőjében lépett ki az ajtón. Úgy tűnt, ő már megszabadult a feladaton szerzett kosztól és slime-tól. – Hová mész? – érdeklődtem. – Az étkezőbe, mert Dani mindjárt hív, aztán megyünk a srácokkal a focipályára drónozni. Te? – Tusolok, aztán Kornéllal beszélek – feleltem zavart mosollyal. – Ó, oké, klassz. Ha esetleg nem addig tart a hívás, mint tegnap estétől ma reggelig… – nevette el magát –, akkor gyere a focipályához, sötétedésig simán tudunk drónozni. – Rendben, jövök – ígértem, igyekezve megtartani az egyensúlyt, hogy mindenre, és főleg mindenkire jusson időm. Ez a szociális élet egyelőre nagyon új volt nekem, és próbáltam a helyén kezelni, de nem volt könnyű. A verseny előtt semmi másom nem volt, csak végeláthatatlanul sok időm, és tökéletesen egymagam voltam a gondolataimmal, így az újdonság erejével hatott, hogy hirtelen mennyi minden leköti a figyelmemet, hányan hívnak, számítanak rám, érdeklődnek, és a legfurcsább, hogy vágynak a társaságomra. Ezzel még barátkoznom kellett. Miután Bernadett elsietett, én bevonultam a faházunk kis fürdőszobájába, és hosszasan engedve magamra a vizet megpróbáltam megszabadulni a rám száradt slime-tól. Fürdés közben kézzel kimostam a bikinimet is, majd az egyik törülközőbe tekerve megpróbáltam kicsavarni belőle a vizet annyira, amennyire csak futotta az erőmből, aztán felakasztottam az apró fürdőszoba egyik törülközőtartójára. Tiszta ruhában, a tükör előtt állva kifésültem a hajamat, és vizesen hagytam, tudva, hogy a délutáni napsütés egy pillanat alatt megszárítja. A neszesszeremben kutatva kivettem a Fenistilt, és bekentem a legújabb szúnyogcsípéseimet, amiből annyi volt, hogy jóformán használhattam volna

testápolóként a krémet. Erdei környezet. A szétfilterezett képeken és megvágott videókon igazán idilli. A valóságban azonban megszenvedtünk vele. Már indultam volna ki a faházból, amikor megtorpantam egy pillanatra, és visszalépve felkaptam a gyógyszeres tasakomat, a hónom alá vettem, majd a szennyesemet felnyalábolva átsiettem a mosókonyhához, miközben azon gondolkodtam, előfordult-e már az ittlétem alatt, hogy egyetlen versenyzővel sem futok össze ezen a távon. Nem. Még nem volt ilyen. A helyiségbe belépve a két arany melegítőt viselő lány azonnal abbahagyta a videózást, és a szemüket forgatva, undokul bámultak az érkezőre, aztán, amikor meglátták, hogy csak én vagyok, ügyet sem vetve rám legyintettek, és folytatták tovább. Nem kezdték el a „minek vagy már megint itt?” szöveget, én pedig nem vágtam vissza az „és ti nem tudtok máshol tátogni?” replikával. Úgy tűnt, erre valamennyien egyszerre untunk rá; nem volt benne újdonság, napok óta ugyanazt ismételgettük, így inkább megpróbáltuk csak simán elviselni egymást. Az mégiscsak a könnyebb. A feladaton összekoszolt ruhámat bedobtam a mosógépbe, beindítottam a programot, és már mentem is vissza a kijárat felé, ami kizökkentette Dórit és Veronikát a koreográfiájukból, és érdeklődve néztek rám. Megszokták, hogy ilyenkor a mosás és szárítás végéig boldogítom őket kéretlenül a társaságommal, az pedig, hogy ezúttal már mentem volna tovább, kellőképpen összezavarta őket. Olyannyira, hogy még tátogni is elfelejtettek. – Hát te? – pillantott rám Veronika, akinek úgy látszik, erősebb volt a kíváncsisága, mint a tudatos elzárkózása. – Most csak beindítottam, majd visszajövök, ha lejárt – vontam meg a vállamat. – Miért? – kérdezte egyszerűen. – Mert… Más dolgom van – válaszoltam.

– Ó. Rendben – bólintott, és felszegett állal hajolt oda a kitámasztott telefonhoz, hogy újra elindítsa a felvételt. Zavartan, a kezemet széttárva néztem rájuk, megpróbálva kitalálni, hogy vajon jól láttam-e, és valóban megsértődtek rám, amiért nem maradok. Őszintén úgy tűnt. Nem is gondoltam volna, hogy a közös mosókonyhás veszekedéseink elhagyása ekkora drámát idéz majd elő. Tehetetlenül sóhajtva megráztam a fejem, és hozzátettem. – Kornél hívni fog, aztán pedig drónozunk a többiekkel. – Jó – biccentettek, és a zene ütemére egyszerre ugrottak hátra. – Akkor… – kezdtem elköszönni. – Még itt vagy? – pillantott rám Dóri lesajnálóan, mire kínosan felnevettem. – Nem, már megyek is – közöltem, és mielőtt kimentem volna, megtorpantam az ajtóban, és a hónom alá szorított neszesszeremet Dóri felé nyújtottam. – Ez mi? – Van benne Fenistil meg Aloe Vera… – És? – emelte meg a szemöldökét. – A csaláncsípésedre hoztam – vonogattam a vállam, mire Dóri döbbenten nézett össze Veronikával, némán megbeszélve, hogy mit gondoljanak erről a lépésről. Vajon csapda? De mi lenne benne a csapda? Viszont ha nem csapda, akkor mi? Ilyen, és ehhez hasonló találgatások futottak át mindkettejük arcán, nem zavartatva magukat, hogy egyébként még jelen vagyok, és unottan bámulok rájuk. – Te jó ég – elégeltem meg végül. – Csak krémek, használd, ha akarod – legyintettem a kezébe nyomva a tasakot, és kinyitottam az ajtót. – Hanna! – szólt utánam Dóri észbe kapva.

– Igen? – Kösz. – Nincs mit – intettem, és otthagyva őket elsiettem a kerítéshez, hogy várjam Kornél bejelentkezését. A megbeszélt idő előtt érkeztem, és a telefonomat felemelve ellenőriztem az órát, izgatottan várva, hogy gyorsabban teljenek a percek. A kijelzőn, ahogy térerőt érzékelt a készülék, egymás után ugrottak fel az értesítések, én pedig sorban kiütöttem őket, kivéve egyet. Kocsisét. Mert az Insta azt jelezte, hogy még mindig élőzik. Érdeklődve nyomtam rá, mire a telefonomon megjelent az igazgató, aki egy tábla előtt állt a sulink egyik termében. – Tehát – fogta a krétát, és a kitámasztott telefonhoz sétált, belehajolva a kamerába. – Ahogy ígértem, már itt is van velem Pálinkás tanár úr, a Szirtes Gimnázium nagyszerű matematikatanára, aki segít nekem levezetni a verseny alakulásának alternatíváit. Pálinkás tanár úr, köszöntse az élő videónk közel ezer nézőjét – lépett hátra az igazgató, mellette pedig időközben megjelent a matektanár, aki kedvtelenül bámult a kamerába. – Üdvözlöm a nézőket – motyogta, nagyjából olyan lelkesen, mint egy szék, majd fújtatva beletúrt a csupán két oldalon egy-egy sávban megmaradt ősz hajába. A kommentszekciót közben elárasztották a tanárt üdvözlő üzenetek. „Pálinkás jó napot, Pálinkás tanár úr!” „Nézzétek már, itt van Pálinkás!” „A rohadék, engem megvágott év végén! !” „Engem is.” „Dettó.” „Szintén.”

„Mert hülyék vagytok!” „Fúú, annyira rápaskolnék a felül kopasz fejére.” „Jó napot, Pálinkás tanár úr!” „Üdv, tanár úr!” „Pálinkás! Anyám kérdezi, hogy miért lettem kettes év végén. Mit mondjak neki?” „Mi az isten ez, nyári szünet van, nem elég, hogy Kocsis naponta élőzik itt nekem a telefonomon, de már hozza a matektanárt is? Bannolom a fszba.” „Loool” „Pálinkás tanár úr, mennyi kettő meg kettő? XD” „Hellósztok, nyaralok éppen, mi történt? Miért van Kocsis és Pálinkás az egyik teremben délután hatkor?” „Mer nincs életük. Lol” „Te meg nézed. Szval neked sincs. Lol” „Ott a pont…” „Hol?” „Hülye.” „A nyaraló tagnak: Kocsis és Pálinkás éppen az Iskolák Országos Versenyét beszélik meg.” „A micsodát?”

„Na jó, én el nem mondom újra, mindenki, aki lemaradt, vagy nem tudja, miről van szó, húzzon a Szirtes Facebook-oldalára, ott rögzítettben van minden infó. Ne itt kérdezősködjetek.” „Jó, áthúztam oda megnézni, mi van” „Pálinkás tanár úr! ! Mennyire nem hiányzott! !” Visszatartott nevetéssel olvasgattam a kommenteket, aztán úgy döntöttem, ignorálom a nyári szünetben unatkozókat, és inkább Kocsisékra figyelek. – Még egyszer köszönjük meg a tanár úrnak, hogy ezen a délutáni órán is rendelkezésünkre állt – köszörülte meg a torkát Kocsis, és elégedetten nézett a matektanárra. – Ami azt illeti, nem volt választásom – dünnyögte Pálinkás, aztán felemelt egy krétát, és mintha csak órán lenne, magyarázni kezdett, szokása szerint a tábla előtt állva, vissza-visszanézve a válla felett, azzal a különbséggel, hogy most egy osztály helyett a telefon kijelzőjének beszélt. Úgy tűnt, neki teljesen mindegy. – Tehát. Hat csapat versenyben. Piros, arany, szürke, sötétzöld, sárga és világosbarna – írta fel a táblára. – A verseny tizennégy napjából tizenegy eltelt, és ha napi egy csapat kiesésével számolunk, és a mai napon már búcsúztunk egytől, akkor még két csapat esik ki kapott feladaton, ergo az IOV tizennegyedik napján négyes döntőre számíthatunk. Az erőviszonyok és előzetes eredmények ismeretében nézzük meg, hogy mindez hogy néz ki egyenletként – motyogta a táblának, sebesen írva a számokat, miközben Kocsis mellette az állát vakargatva bólogatott, olyanokat dünnyögve, hogy „nagyon érdekes”, aztán a kamerába nézett. – Nyugodtan írjatok kommenteket, ha kijött az eredmény – biztatta a nézőit. A hozzászólás-szekció az egyenlet láttán szinte felrobbant; annyira pörgött, hogy alig lehetett olvasni. És nem, nem a megoldást írták ennyien. „Jól van, persze, nyári szünetben ad fel nekünk egyenletet Pálinkás! Mer úgy szeretjük.” „Ez hülye.”

„Én év közben sem tudom megoldani, nemhogy nyáron.” „Köztudott, hogy nyáron az egyenleteknek nincs megoldásuk.” „Így van. Jól beszélsz, bátya.” „Sziasztok, most jöttem. Tudja valaki, hogy most mit számol Pálinkás?” „Remélem, a napjait.” „Looooooool” „XDDDD” „Halljátok, én léptem, nekem ez sok.” „Várjatok, nézzétek, úgy tűnik, ennek van értelme.” „Semminek sincs értelme, ami a sulival kapcsolatos.” A hozzászólásokat olvasva megráztam a fejem, és hunyorogva néztem a táblára, ahol Pálinkás a versenyt egyenletté alakította, és éppen a megoldáson gondolkodtam, amikor a kijelzőmön Kornél videóhívás-kérelme jelent meg, és hagyva Kocsist, Pálinkást, és a matektanár látványától kissé megvadult kommentelőket, hevesen dobogó szívvel vettem fel. Mosolyogva nézett rám, és egy pillanatra lehunyva a szemem azon igyekeztem, hogy normalizáljam a légzésemet, majd visszanéztem rá, és én is elmosolyodtam. – Szia – köszöntem. – Szia – köszönt vissza, maga előtt tartva a telefonját, miközben folyamatosan sétált a járdán. A mögötte lévő utcaképet figyelve kérdőn vontam fel a szemöldököm. – Merre vagy? – Csak kihoztam sétálni a kutyát – felelte. – Ó. Értem. És… Láthatom?

– Persze – nyomta meg a telefonját, amitől a kamerakép megfordult, és szelfi módról átváltva elém tárult az, amit éppen Kornél is látott. Közel két hét bükki tartózkodás után irigykedve néztem az aszfaltozott útra, a távolban lévő úttesten elhaladó autókra, a járókelőkre, a Kornélt kikerülő biciklisre, és mindenre, ami városi környezetre utalt. Kornél kutyája előreszaladt a járda melletti füves területen, ezért szólongatni kezdte, mire a golden retriever visszarohant, és ugrálva próbálta elérni a fölé tartott telefont, így a kijelzőmön egy fáradhatatlanul felfelé ugráló kutya jelent meg. Nevetve figyeltem, majd amikor Kornél visszafordította magához a kamerát, mosolyogva bólintottam. – Gyönyörű – jegyeztem meg, mire Kornél leguggolt, a kutyája pedig azonnal odarohant hozzá, és a nyakába mászott. – Hogy hívják? – érdeklődtem. – Schrödinger kutyája – vágta rá, mire hangosan felnevettem. Kornél vigyorogva megvakarta a kutya fejét, és újra a kamerába pillantott. – Buddy. Buddy a neve – válaszolta. – Milyen volt a mai feladat? – érdeklődött, miközben felállt és továbbsétált, majd felült egy szabad pad háttámlájára, és érdeklődve nézett a kamerába. – Rémes – ismertem be azonnal. – Kötélmászás, ásás, somlói evés, slime-ban fürdés… – kezdtem sorolni a szememet forgatva. – Úgy hangzik, mint egy rossz YouTube-challenge – nevette el magát. – Hidd el, olyan is volt. De elsők lettünk – húztam ki magam büszkén. – Ügyes – dicsért meg mosolyogva. – Éééés… kaptunk nyereményt. – Mondd, hogy védettek vagytok megint – meredt a kamerába lélegzetvisszafojtva. – Á, nem – ráztam meg a fejem, mire Kornél csalódottan lesütötte a szemét. –

De sokkal jobb a nyereményünk – tettem hozzá lelkesen, megpróbálva felvidítani. Kornél kíváncsian nézett rám, én pedig büszkén folytattam: – Megkaptuk a feladaton használt drónokat ma estig – meséltem. – Igazad van, ez jobb nyeremény, mint a védettség – nevetett fel őszintén, mire vigyorogva közbeszóltam. – Nem úgy értem. Csak szerintem a verseny ezen szakaszában már nem fair védettséget kapni, úgyhogy nem bánom. A nyereménynek pedig tényleg örülök. Mert… régen sokat drónoztam, aztán egy ideje egyáltalán nem, de ma, hogy feladat volt, eszembe jutott, hogy mennyire szeretem. – Igen, azt tudom. – Mi? – kerekedett el a szemem. – Mármint… – javította ki magát azonnal, de úgy tűnt, nem tudja, hol kezdje. – Na jó, megpróbálok ebből úgy kijönni, hogy ne tűnjek teljesen elmebetegnek. Ma edzés után megmutattalak a csapattársaimnak – mondta, mire megpróbáltam leplezni a csodálkozásomat. – Vagyis… – hadarta tovább. – Megpróbáltalak megmutatni, mert panaszkodtak, hogy nincs rólad sehol semmi, és amikor láttak az Instámon, akkor rád kerestek, de inaktív minden oldalad, és nem hitték el, hogy van ilyen, szóval akkor jutott eszembe, hogy megmutatom néhány videódat a YouTube-csatornádon, azokat a régieket, amikor még aktív voltál. Szóval ott láttam a drónozós felvételeidet is – fejezte be. – Öhm. Oké – bólintottam. – Ez sok volt, ugye? Túl fura? – húzta össze a szemét, félve a válaszomtól, mire megenyhült arccal megráztam a fejem. – Nem – mosolyogtam rá boldogan. – Csak… Azok tényleg régi videók. Azt

sem tudom, minek csináltam őket – tűnődtem el. – Biztos azért, hogy másfél évvel később egy csapat kajakos megnézhesse – vonta meg a vállát, ettől a gondolattól pedig automatikusan elnevettem magam. – Igen, tényleg ezért készültek a videók – bólogattam szórakozottan, aztán a fülem mögé tűrve egy hajtincset, a fejemet csóválva tettem hozzá: – Le kellene már törölnöm azokat a videókat. – Vagy csinálhatnál újakat – tanácsolta óvatosan, mire felvontam a szemöldökömet. – Engem érdekelne – tette hozzá gyorsan. – Ez kedves tőled, de… nem tervezek ilyesmit – ismertem be. – Az nem baj – vonogatta a vállát. – Gondolom, egy csomó minden mást sem terveztél, aztán… – mosolyodott el, egészen finoman próbálva bemutatni egy másik perspektívát is. – De persze ezt te tudod, csak úgy láttam a régi videóidnál, hogy nagyon szeretted csinálni. – Igen, tényleg szerettem. Viszont túl sok időt vesztegettem el rá, amit mással kellett volna töltenem. Egészen mással – suttogtam lelkiismeret-furdalástól gyötrődve, Kornél pedig megértve, amit mondok, komoran bólintott. – Oké, ezt te tudod, meg persze te érzed. Én csak mondtam, hogy egy néződ biztosan vár a Drónozás a várban videó második részére. Elvégre az első végén ott van, hogy folytatása következik… – mondta, én pedig újra felnevettem. – Á, rég éreztem ilyet. A követelőző, elégedetlen néző esete – vigyorogtam. – Hé, másfél éves videóról beszélünk, hol a folytatás? Tűkön ülve várom. – Csak ma nézted meg! – Igen, még szerencse. Gondolj bele, ha akkor megnéztem volna, és azóta várnám a második részt, mindennap úgy ébredve, hogy „HOL AZ

ÉRTESÍTÉSEM?”. Kegyetlen lenne – ingatta a fejét. – Igen, borzasztó belegondolni – nevettem. – Hát, azért én feliratkoztam a csatornádra, és a kis csengőt is beállítottam, hogy abban a másodpercben, amikor feltöltesz egy új videót, rögtön tudjak róla. – Nem lesz új videó. – Tudom, tudom, megértettem – bólintott visszatartott röhögéssel. – De azért reménykedhetek, nem? – nézett fürkészve a telefon kamerájába. – Persze, de inkább ne – sütöttem le a szemem. – Márpedig én várni fogom. Senki nem készít olyan drónvideókat, mint te, Hanna. – Nagyjából tízmillió csatorna van a YouTube-on, ami ezzel foglalkozik – bukott ki belőlem a nevetés. – Iratkozz fel azokra. – Nem, nem. Én a tiédet várom. – Ne csináld ezt velem, ez érzelmi manipuláció – húztam össze a szemem. – Én nem csinálok semmit. Csak ülök itt a padon, és várom az értesítésemet – közölte, én pedig a fejemet rázva nevettem, mire Kornél elkomorodott, és a kamerába nézve az enyémbe fúrta a tekintetét. – Ezt nem nagyon meséltem még senkinek, sőt szerintem te vagy az első, akinek elmondom, de baromi sokáig küzdöttem a „mi lett volna, ha” kérdéssel. Az elszúrt versenyek után, egy-egy rossz teljesítménynél… Megölt az állandó agyalás. – Múlt időben beszélsz róla. – Igen. Mert már nem csinálom. – Hogy szabadultál meg tőle? – kérdeztem feszült figyelemmel hallgatva.

Kornél egyszerűen megvonta a vállát. – Nem tudom, egyszer csak rájöttem, hogy ez mérgező hozzáállás. Nem fejlődsz tőle, sőt visszahúz és hátráltat, ha állandóan emészted magad. Megváltoztatni úgysem tudod visszamenőleg a dolgokat, ezért a legtöbb, amit kihozhatsz a múlt hibáiból, hogy felismered, átlátod és tanulsz belőlük, hogy ne ismételd meg őket a jövőben – mesélte. – De azért ez nem ment annyira egyszerűen, hogy ne csak így gondoljam, de így is éljem meg a dolgokat. Számos elcseszett verseny és kudarc kellett hozzá, és elképesztően sok szorongással teli éjszaka, hogy tanuljak belőle. Állandóan ezen pörögtem. Mi lett volna, ha? Hogy kellett volna máshogy? Miért nem úgy történt… Ez egy idő után megöli az embert. Ha nem tudsz elszakadni a múlttól, akkor képtelen vagy a jövőt építeni. – Hű – biccentettem meglepetten. – Erős szavak. – Hát, nekem ez segített. Addig foglalkoztam az elcseszett dolgaimmal, amíg a hibáimat látva tudtam tanulni belőlük. Amikor már láttam, hogy mit szúrtam el, rákoncentráltam arra, hogyan lehetnék jobb ahelyett, hogy azzal foglalkoznék, milyen rossz voltam. Azt egyszer felfogja az ember, és utána már csak azon van, hogy ne ismétlődjön meg – magyarázta. – De nyilván ez én vagyok, ez az én sztorim, kajakról és versenyekről, győzelemről és vereségről… Semmi hátsó szándék nem volt abban, hogy ezt elmeséltem – győzködött a szemében bujkáló hamis mosollyal. – Igazán? – kérdeztem hálásan pillantva rá. – Jó, bevallom, hazudtam. Volt hátsó szándékom vele. – Hallgatlak. – Reméltem, hogy a motivációs beszédem hatására elkészül a drónozós videó második része – ismerte be, én pedig a kerítésnek dőlve hátrahajtottam a

fejem, és megállás nélkül nevettem. – Viccen kívül – köszörülte meg a torkát. – Ne más miatt csináld. Az úgy nem megy. El fogsz jutni arra a szintre, amikor saját magad miatt akarod – biztatott mosolyogva. – Addig pedig… Nézegetem a többéves felvételeidet. – Most komolyan – sóhajtottam. – Miért nézed ezeket a videókat? Nem hiszem el, hogy tetszik. Az képtelenség. Nem is az érdeklődési köröd. Sőt… – Jó, bevallom, láttam már érdekesebb dolgokat is a You-Tube-on – vallotta be nevetve. – De az a helyzet, hogy a narráció miatt élveztem. – Tényleg? – Igen. Most mit mondjak, Hanna? Veszettül hiányzol, és jó volt hallani a hangodat a videón – mondta, mire azonnal megtelt a szívem boldogsággal, és úgy éreztem, hogy szinte felrobban a mellkasomban. – Te is hiányzol – suttogtam, és néma csendben néztük egymást a kijelzőn, majd kettőnk közül elsőként Kornél törte meg a hallgatást. – Nincs véletlenül valakinek felvétele a kötélmászásodról? – nézett rám szórakozottan, a kérdésére pedig teljesen kizökkentem a gondolataimból. – Nincs, és ha lenne, sem láthatnád – közöltem. – Mennyi idő alatt csináltad meg? – nevetett. – Ez nem publikus adat – sütöttem le zavartan a szemem, Kornél pedig röhögve rázta a fejét. – Hogy lettetek elsők, ha kötelet kellett másznod? – Miért ezen akad fenn mindenki? – kérdeztem sértődést tettetve. – Az fel sem merül, hogy tudok kötelet mászni? – Nem – vágta rá azonnal. – Jó, mert tényleg nem – nevettem fel. – De megoldottam.

– Nem meglepő. Mindent megoldasz – nézett kedvesen a kamerába. – Bárcsak… – vágtam rá ösztönösen. – Én akkor is tudom, ha te nem hiszed el. – Köszönöm – suttogtam. – És nem csak ezt… Hanem… mindent. Kornél őszinte mosollyal bólintott egyet, aztán hirtelen felállt a padról, mire meglepetten néztem rá. – Menned kell? – kérdeztem, próbálva leplezni a szomorúságomat. – Nem. Neked kell menned – mondta. – Én ráérek, nincs semmi dől… – kezdtem, de Kornél félbeszakított. – Nyertetek a csapatoddal, ne maradj ki belőle – emlékeztetett kedvesen. – Ó. Oké, persze – biccentettem. – Később még beszélünk, vagy…. Ma már nem? – érdeklődtem hezitálva, és bíztam benne, hogy nem tűnök nyomulósnak vagy tolakodónak. Kornél a kutyáját szólongatva fordult körbe, aztán visszanézett a kamerába. – Persze, később még beszéljünk – bólintott. – De… Most már meg kell kérdeznem. Te miért nem vagy fáradt? Reggelig beszéltünk, utána elmentél a feladatra, ahol kúsztál-másztál, slime-ban fürödtél, ástál… És nyomát sem látom rajtad annak, hogy nem aludtál semmit, én meg nem akarok puhánynak tűnni, de konkrétan meghalok, egyszer elaludtam edzés közben, kétszer kajálásnál, és bocs, ez nem miattad van, de egyszer a videód alatt is… – Hát, a drónozás nézése nyugis program – nevettem. – Szóval… Te még bírod? Tényleg semmi bajod? – meredt rám elképedve. – Hát… Több mint egy éve nem alszom jól, inszomniának hívják a legjobb barátomat, szóval… Arra ne várj, hogy én dőlök ki előbb, mert nem fogok – mondtam mosolyogva.

– Nagyszerű hír – nyelt el egy ásítást, hogy ne lássam. – Igazából én is bírom, semmi bajom – hazudta. – Egyébként van hír a holnapi feladatról? – kérdezte. – Egyelőre semmi. Talán vacsoránál – mondtam. – Megüzened, ha tudsz valamit? – Persze. – Oké. Ébren leszek, és várni fogom. – Jó. – De… – gondolkodott el Kornél. – Ha véletlenül nem írok vissza, akkor nem alszom, nehogy azt hidd. Ha nem reagálok, akkor éppen fontos dolgom van… – Ami nem az alvás – bólintottam. – Nem. Hogy nézne az ki vacsoraidőben? Ki alszik olyankor? – Persze, az nagyon kínos – közöltem szórakozottan. – Szóval ha nem reagálsz, akkor nem alszol, hanem elfoglalt vagy. – Így van – erősítette meg. – Rendben – mosolyogtam rá. – Na, megjött Buddy – guggolt le, és a délutáni napsütésben a kutyája nyakörvére erősítette a pórázt, majd felállt, és sétálni kezdett a fák árnyékában. – A többiekkel minden oké? – kérdezte. – Igen, minden rendben – feleltem. – Máté? Semmi genyózás, semmi bepróbálkozás? – pillantott vissza a kijelzőre. Igyekeztem úgy válaszolni, hogy ne áruljam el magam, és

próbáltam a lehető legjobban leplezni a valódi érzéseimet. – Semmi – füllentettem, Kornél pedig gyanakodva nézett rám, és ha tudta is, hogy hazudok, nem firtatta tovább. – Üzenek, ha tudok valamit a holnapról – kezdtem búcsúzkodni, mielőbb megpróbálva lezárni a témát. – Oké – mosolygott Kornél a kamerába. – Jó drónozást nektek. – Köszönöm – bólintottam, aztán megszakadt a videóhívás, majd miután leraktuk, hosszasan néztem a kijelzőmet, amin anyu háttérképnek beállított képe elsötétült, én pedig újra megnyomtam, egymás után többször, hogy a zárolásig láthassam, és ujjhegyemmel megsimítottam a fotóját. – Mit szólnál hozzá? Szeretnéd őt, ugye? – kérdeztem suttogva a fényképtől, aztán felkaptam a fejem a kezemben tartott telefonomból, mert az étkezőből kilépve Zsombi, Bernadett és Lóri, nyomukban a sötétzöld csapattal, a drónokat fogva indultak a focipálya felé. – Hanna! Hanna, jössz velünk? – integetett felém Lóri. – Jövök – indultam feléjük, és a zsebembe süllyesztve a telefont a többiekhez futottam. Ahogy odaértem hozzájuk, beálltam Zsombi mellé, miközben hátulról Karesz előreadta a drónomat, ami nála volt a távollétemben. – Hagyd csak, lehet nálad először – ráztam meg a fejem. – Nem, nem. Te nyerted, tiéd az első kör – közölte korrektül, mire hálásan pillantva rá átvettem a drónt. A focipályához átsétálva elhaladtunk a pingpongasztalok mellett, amik elhagyatottan álltak az étkező épülete mellett. Az asztalokra pakolt ütők és a hálóhoz támasztott labda érintetlenül állt, ahogyan a szabadtéri edzőteremnél sem volt éppen senki. – Hol vannak a többiek? Hol van mindenki? – kérdeztem forgolódva.

– A világosbarnák az étkezőben neteznek, a sárgák a medencénél, a szürkék ott – mutatott a focipályára, ahol a szürke melegítős négyes tollasozott. – Az arany csapat egyik fele gondolom, a mosókonyhában, a fiúk pedig mindig a faházukban punnyadnak – tette hozzá Bernadett. – És… Mi itt vagyunk a sötétzöldekkel. Ennyi, nincs több csapat – fejezte be a felsorolást, és meglepetten döbbent rá ő is, hogy valóban nincs más. – Oké – biccentettem, és a pályára sétálva megálltam a drónommal. – Nem zavar titeket? – kérdeztem a szürkéktől, akik az érkezésünkre abbahagyták az ütögetést. – Nem dehogy – felelték egyszerre. – Jöhetünk mi is? – Persze – vágtuk rá kórusban. A focipálya közepére beállva a távirányítókkal felreptettük a drónokat. Először Bernadett, Lóri, Zsombi és én, mert a többiek tiszteletben tartották, hogy a nyeremény minket illet, de természetesen nem állt szándékunkban önzőzni, így pár perc elteltével átadtam a távirányítómat a mellettem izgatottan álló Karesznak, aki örömmel fogadta el, és a csapattársaival lökdösődve kezdték el kikapkodni egymás kezéből az irányítást, mindenféle trükköket bemutatva a géppel. A sötétzöldek egyetlen drónon való civakodását látva Bernadett is odaadta a sajátját, hogy fejezzék be a veszekedést, mindenki „játszhat” egy kicsit, bőven van rá időnk, így a távirányítók kézről kézre jártak, a drónok pedig a fák felett repkedtek, néha pedig a fáknak, olyankor mindig izgultunk egy kicsit, hogy fel tud-e emelkedni, vagy szólni kell a szervezőknek, és a segítségükkel GPS alapján kell majd megkeresnünk az erdőben. Szerencsére mind a négy drón túlélte a megpróbáltatásokat, és az automatikus visszahívó gombokkal visszataláltak hozzánk. A fiúk drónversenyt szerveztek, és azon vitatkoztak, melyik fától melyik fáig tartson a pálya. Bernadett-tel hagytuk, hogy kiéljék magukat, és a focipálya szélén ülve néztük őket. Isti és Ádám a sötétzöld csapattól összekapott egy távirányítón, mert nem tudták eldönteni, ki versenyeztesse a drónt. – Add már ide! – Nem adom!

– Eltöröd! – Akkor engedd el. – Engedd el te, nekem adta előbb Zsombi. – Nem igaz. Zsombi nekem adta oda. – Igen? Akkor kérdezzük meg. Zsombi!!! – Zsombi! Bernadett összeráncolt homlokkal meredt rájuk a napszemüvege mögül. – A geekek megborultak a drónoktól. – Látom – nevettem el magam. – Tizenegy napja kütyük nélkül élnek. Ez tizenegy nappal több, mint amit egyébként kibírnának. – Jaja. Csodaszámba mennek – értett egyet Bernadett. – Hanna… – Igen? – Nem láttad véletlenül Kocsis élőjét? – De, az elejét igen – biccentettem gondterhelten. – Azt viszont már nem, hogy mire jutottak Pálinkás egyenletével. – Én megnéztem végig. Levezették, és végül egy sárga-arany-pirosvilágosbarna döntő jött ki nekik – mesélte. – Nem tudom – ráztam meg a fejem elgondolkodva. – Mit? – faggatott, mire felhúztam a térdem, és a mellkasomhoz szorítva átöleltem. – Igazából szerintem teljesen mindegy, mi jött ki Kocsiséknak vagy mire tippelnek. Itt rengeteg meglepetés volt eddig is, amitől borult a papírforma.

Szerintem ezután is így lesz. – Gondolod? – Igen. És pontosan ezért látom úgy, hogy a négy felsorolt csapat közül nem lesz mindegyik a döntőben. – Miért nem? – döbbent le teljesen. – Mert mindenki erre számít – vontam meg a vállamat. – Ez viszont nem egy kiszámítható verseny. A szervezők gondoskodnak róla – gondolkodtam hangosan. – Mondasz valamit – biccentett Bernadett. – De mi ott leszünk a végén – fújtatott egyet, elsőként saját magát próbálva meggyőzni. – Az a cél – mosolyogtam. Neszezést hallottam a hátam mögül, ezért Bernadett-tel mindketten hátrafordultunk megnézni, ki érkezik. Az arany csapat két lánytagja kószált arra, és amikor észrevették, hogy megláttuk őket, Dóri zavartan felmutatta a neszesszeremet. – Ez meg mit akar? – kérdezte Bernadett, feltolva a fejére a napszemüvegét. – Semmit, csak adtam neki krémet csaláncsípésre, és gondolom, visszahozta – feleltem. – Rendes tőled, hogy adtál neki. Nálam is van… – Te mégsem adtál – fojtottam el a nevetésemet. – Valóban nem – közölte vigyorogva, és visszafordult a drónozók felé, miközben én felkászálódtam, és odasétáltam Veronikáékhoz. – Tessék – nyújtotta felém Dóri a tasakot. – Kösz a segítséget.

– Nincs mit – vettem át. – De ráért volna. – Mindegy, nem jöttél a ruhádért, úgyhogy visszaadom itt… – Ó, basszus, tényleg, a ruhám! – csaptam a homlokomra. – Megyek és kiszedem. – Hagyd – fújtatott Dóri. – Mi? – döbbentem le. – Átraktuk a szárítóba, aztán amikor az is kész lett, kiszedtük és elvittük a faházatokba. Az ágyadon van összehajtva – motyogta, én pedig elképedve néztem rájuk. – Miért? Miért csináltátok? – Mert éppen videót készítettünk, a gép csipogott, minket idegesített, ezért átraktuk a szárítóba, hogy ne zavarjon minket. Aztán amikor az is kész lett, megint csipogott, minket újra idegesíteni kezdett, és elvittük a faházadba, hogy megszabaduljunk a hülye szennyesedtől, a mosási mániádtól, meg mindentől – közölte undok hangon. – Ó – reagáltam meglepetten. – Hát. Köszi. – Nincs mit. Na menjünk, Veronika – ragadta meg a csapattársa karját Dóri, és a két lány megfordulva már indult volna, amikor utánuk szóltam. – Várjatok! – Mi az? – Nem maradtok? Drónozni? – ajánlottam fel, mire az arany lányok összenéztek, majd megvetően néztek rám. – Biztos, hogy nem. Miért maradnánk?

– Mert szeretnétek – feleltem. – Honnan veszed ezt a baromságot? – húzta ki magát Veronika. – Onnan, hogy a tiszta cuccomat visszavittétek a faházunkba, ahol otthagyhattátok volna a neszesszeremet is… De ti azt inkább elhoztátok ide. Mert szeretnétek drónozni, csak nem tudtátok, hogy mondjátok el. És… Végül is látjátok? Nem is kell, csak maradjatok, ha van kedvetek – közöltem velük, mire a két lány idegesen állva előttem végiggondolta a hallottakat, és amikor rájöttek, hogy ebbe nem tudnak belekötni, még mérgesebbek lettek. – Marha okosnak hiszed magad, ugye? – kérdezte Veronika, és úgy láttam, kissé rángatózik a jobb szeme. – Nem panaszkodom – vigyorogtam rá, mire a két lány indulatosan a drónozók felé indult. – Na jó, adjatok nekem egy távirányítót! – ordított a társaság felé Dóri, ahol Ádám a sötétzöldektől szó nélkül felé nyújtotta azt, ami nála volt. – Kösz – kapta ki a kezéből, és mérgesen irányítani kezdte a drónt. Onnan tudtuk, hogy melyik szerkezet van az arany csapattagoknál, hogy mindig az a drón viselkedett a legidegbetegebb módon a levegőben. A két arany csapattag tehát beállt drónozni, én pedig visszaültem Bernadett mellé. – A seggfejeket miért hívtad? – kérdezte a tornacipője melletti fűszálakat tépkedve. – Nem tudom – vontam meg a vállam. – Elférnek itt ők is, nem? – Végül is. El – biccentett, aztán felém fordulva gyanúsan méregetni kezdett. – Miért kedveled őket, Hanna? Komolyan, te vagy az egyetlen, aki megtűri őket, mi ennek az oka? Felszínesek, nagyképűek, totál rossz arcok, az ember a háta közepére nem kíván ilyeneket, te mégis haverkodsz velük. Miért? – Nem tudom – tűrtem a fülem mögé egy hajtincset, aztán megigazítottam a

karkötőmet a csuklómon. – Talán… Talán mert a régi önmagamat látom bennük. És szeretném hinni… Nem – ráztam meg a fejem. – Hinnem kell, hogy mindenkinek van remény, mindenki lehet jobb ember, sőt valahol belül mindenki jobb annál, mint amit mutat. Ők is jobbak. Én is jobb voltam – mondtam szomorúan. – Hanna, ne viccelj már, te nem voltál ennyire gáz – rázta a fejét Bernadett. – Igazán? Tényleg így gondolod? Vagy csak nem akarsz rá emlékezni? – kérdeztem, mire Bernadett fújtatva átgondolta a hallottakat, és visszaemlékezett például a kilencedikes énemre. A viselkedésem a közös tesiórák előtt az öltözőben, a folyosón vonulásom, a beképzeltségem, a „ki ha én nem” attitűdöm, a lájkkal mért mérce, az ezernyi kamu barát illúzója és a hamis, defektes világképem. Anyu betegségéig felszínes voltam, csak egy azok közül a lányok közül, akik sokkal többet képzelnek magukról, mint amik valójában. Valaki, aki addig pózerkedett meg várta a lájkokat visszaigazolásként a kitalált világában, amíg a valóság pofán nem verte annyira, hogy utána képszakadás következett. Bernadett pontosan tudta, mi voltam régen, ahogyan Lóri is. És egyiküknek sem kellett volna kiállnia mellettem, egyiküknek sem kellett volna elvállalnia velem a versenyt, simán kérhették volna Kocsist, hogy engem ne rakjon a csapatba, mert nem kedvelnek. És őszintén, nem is volt mit kedvelni rajtam. De nem jutott eszükbe kizáratni engem, simán adtak egy második esélyt, és azt hiszem, adtak volna többet is. Mert jó emberek, ellentétben azzal a több ezerrel, akik anno annyira szerettek a neten, de azóta sem hallottam róluk semmit. Csak a látszatéletemnek voltak követői. A valódira nem kíváncsi senki. Bernadett tudta, mire gondolok, ezért némán átgondolta a dolgokat, bólintva nézett a két arany melegítőt viselő lányra, aztán felém fordította a fejét. – Tényleg szar arc voltál. Bocs.

– Semmi baj. Ezt nem lehet elégszer hallanom – értettem egyet mosolyogva. – De tudod, mi a legszebb az egészben? – Van szép része? – kérdeztem vissza. – Van, mindennek van – közölte egyszerűen. – Ami lettél – mutatott rám. – Mármint? – Te, ahogy most vagy. Amilyen vagy. És tudom, mennyire emészted magad, amiért szerinted csalódás voltál anyukád szemében. De tudnod kell, hogy most baromi büszke lenne rád – mondta őszintén a szemembe nézve, én pedig a szavai hallatán letöröltem az arcomról a könnyeimet. – Ja, és a régi Hannának nem lenne Kornélja – tette hozzá egyszerűen, én pedig értetlenül néztem rá. – Mi? – Ahogy mondom. Nem az a típus, aki az olyan lányokat egyáltalán számításba veszi, mint amilyen régen voltál. Úgyhogy ha nem is veszed észre, kívülállóként azért látni, hogy sokat nyertél azzal, hogy visszaváltoztál normálisra. És a legjobb, hogy most legalább minden igazi az életedben – biztatott. – Így kell ezt – csapott a térdemre. – Azt mondjuk nem tudom, hogy ezzel a két szánnivaló szerencsétlennel mi a célod – bökött az arany csapattagok felé, akik a társaságtól kissé távolabb állva irányították a drónjukat –, de biztos megvan az okod rá, hogy ragaszkodsz hozzájuk, ezt te tudod. – Igen – mosolyodtam el. – És azt hiszem, már megérte a fáradozás. – Mégpedig? – Kijöttek a mosókonyhából – feleltem egyszerűen, és a „mi nem vegyülünk senkivel, ez egy verseny, ahol mindenki az ellenségünk” arany csapat tagjaira nézve elégedetten bólintottam. – Hát, ha ez neked jó, akkor veled örülök – jegyezte meg Bernadett furán,

aztán Karesz elkiáltotta magát. – Hé, mindenki ide, csinálunk egy fotót a drónnal, álljunk be alá, és nézzünk fel – hívta össze a társaságot a focipálya közepére. – Várjál, tesa, akkor befeszítek – kezdett készülődni Lóri a fotóra, és szép sorban mindenki beállt a megadott helyre, ami felett a drón stabilan lebegett a levegőben. Bernadett-tel mi is felkeltünk a fűből, és odaálltunk Lóri és Zsombi közé, amikor feltűnt, hogy Dóri és Veronika kicsit odébb állnak, kimaradva a képből. – Hát ti? Nem jöttök? – szóltam feléjük. Mindketten zavartan ácsorogtak a többiek reakcióját várva, akik összenéztek. Nagyon úgy tűnt, hogy engedélyre várnak, hogy jöhessenek. – Felőlem – vonta meg a vállát Zsombi. – Engem nem zavar – közölte Imi a szürkéktől. – Én meg majd levágom őket a fotóról – mondta Karesz, mire mindenki felröhögött. – Ne már! – szóltam rájuk a fejemet fogva. – Most miért? – kérdezett vissza nevetve. – Na jó, nem kell a dráma, gyertek, csajok, van hely a képen bőven – hívta őket végül Lóri, mire Dóri és Veronika odajöttek hozzánk, és megálltak köztünk, felnézve a fölöttünk lebegő drónra, amit Isti irányított a sötétzöldektől. – Na, háromra mindenki felnézve mondja, hogy „Iskolák Versenye”, kivéve az arany lányokat, ők mondják, hogy „Mi vagyunk a tavalyi nyertesek!” – utasított minket, majd számolt háromig, de végül semmi sem lett a bemondott szövegből, mert annyira nevetett mindenki, hogy képtelenség volt másra koncentrálni. Amikor elkészült a kép, Kareszék leeresztették a drónt, és a többit is

visszahívtuk, mert több narancssárga ruhát viselő szervező is megérkezett a focipályához. – Na, ez ennyi volt, búcsúzzunk a drónoktól – biggyesztette le az ajkát Zsombi, és fájdalmát átérezték a sötétzöldek, akik szintén nehezen váltak meg a szerkezettől. Az órámra pillantva láttam, hogy este nyolc van, így a szervezők másodpercre pontosan érkeztek visszavenni tőlünk a drónokat. – Köszönjük – adtam át a sajátomat is, aztán feltűnt, hogy néhány narancssárga ruhás cipel valamit a focipályára. – Mi lesz ez? – Menjetek vacsorázni – utasított, miközben én a nyakamat nyújtogatva néztem, ahogyan a kapu előtt felállítanak valamit. – Most! Induljatok az étkezőbe – szólt rám újra. – Ez mi? Feladat lesz? Most lesz valami feladat? – kérdezgette Zsombi is izgatottan, amikor észrevette, hogy valami készül. A szürke, sötétzöld, piros és a fél arany csapat is érdeklődve nézte a történéseket. – Na jó, aki tíz másodperc múlva még a focipályán vagy annak a környékén van, a csapatával együtt kiesett a versenyből! – üvöltötte el magát az egyik szervező, mire több se kellett nekünk, egymás kezét megfogva kezdtünk rohanni, nehogy tíz másodpercen túl még lássanak minket. Nem hittük igazán, hogy valóban kizárnának minket egy ilyen dolog miatt, de ezen a versenyen semmit nem lehetett biztosan tudni. Az étkező épületének sarkánál megállva néztünk vissza először, megpróbálva kilesni, mi készül a focipályán, de azon túl, hogy valamit szereltek, semmire sem jutottunk. Amikor beléptünk az étkezőbe. A sárga csapat tagjai, akik az asztaluknál ülve vacsoráztak, meglepetten néztek fel a hangos érkezésünkre, és megdöbbenve konstatálták, mennyire összevegyültünk. – Mindjárt dobok mindenkinek üzit, hogy honnan tölthetitek le a drónozás képeit és videóit – közölte Karesz, amikor az asztalukhoz sétált. – Mi a franc? – húzta össze a szemöldökét Máté, és értetlenül kapkodta a

fejét a különböző színű melegítőt viselő csapatok között. – Mégis mikor lettetek ennyire jóban így mindannyian? – fonta össze maga előtt a karját, és hátradőlt a székén. A meglepettsége főleg annak szólt, hogy velünk érkezett vissza az arany csapat fele is. – Hogy mikor bandáztunk össze? Lássuk csak. Ja, megvan. Amikor megalakítottuk a „Kivel cseszett már ki Máté” klubot. Többen beléptek, mint gondoltuk volna – vigyorgott rá Lóri. – Nagyon vicces vagy – morgott dühösen Máté. – A végén úgyis csak egy nyerhet. És azok mi leszünk – közölte. – Mondta eddig itt mindenki – reagált Peti a sötétzöldek asztalától. – Ne haragudj, de a „mondta eddig itt mindenki” kifejezés nyelvtanilag olyannyira helytelen, hogy nem hagyhatom szó nélkül – ciccegett a fejét rázva Marci, a sárga csapat nyelvtanos tagja. – Köszönjük, megint sokat tettél hozzá a játékhoz – intett neki Imi a szürkéktől, a beszólására pedig Máté felpattant a székéről, ami hátradőlve éles csattanással zuhant a földre. – Mi a problémád velünk? – méregette dühödten a szürkéket. – Például hogy kiejtettétek a türkiz csapatot, totálisan igazságtalanul – felelte Imi, és a kijelentésére a szürkék vadul bólogattak, a sárgák azonban csak összeröhögtek. – Ember, ez egy verseny – tárta szét a karját Máté. – Amit lehetne tisztán is játszani – szólt oda Bernadett. – Lehetne. De minek? – kérdezte Máté elégedett vigyorral az arcán, aztán Róbert érkezésére gyorsan felállította a felborított székét, és visszaült az asztalához. – Fúúú, nekem mindegy, de valaki ejtse ki a sárgákat – sóhajtott Zsombi. –

És én még a barátomnak hittem. Kígyót melengettem a keblemen – dünnyögte. – Zsombika, te mit eszel? – pillantott Lóri a tányérjára, mire Zsombi odafordította felé a tányérját. – Dínó alakú nuggetset – mutatott fel egy panírozott csirkefalatkát. Valóban dínó formája volt. A kérdő pillantásainkra Zsombi magyarázkodni kezdett. – Oké, már van egy kis honvágyam, meg eléggé hiányoznak a szüleim, és amikor láttam a tálalónál, hogy van ilyen nuggets, eszembe jutott, hogy anyu mindig ilyet csinál nekem, és… – vonogatta a vállát szomorúan. – És már megbeszéltük, hogy amikor hazaérek, akkor majd ezzel vár. – Semmi gond, megértjük – szorította meg a karját Bernadett, és kedvesen Zsombira pillantott. – Nekünk is hiányoznak már a szeretteink – nyugtatta, nehogy a kilencedikes kínosan érezze magát, amiért bevallotta a gyengeségét. Zsombi hálásan Bernadettre mosolygott, aki hozzátette: – Egyébként én is leadtam már a menüt otthonra, hogy mit kérek, amikor hazaérek. – És mi az? – érdeklődött Zsombi, megkönnyebbülve attól, hogy nem lett kinevetve, vagy esetleg csúfolva. – Milánói – vágta rá Bernadett egyből. – Ahogy anyu csinálja – tette hozzá, jelezve, hogy ebben az esetben ne egy sima milánóit képzeljünk el, hanem valami különlegeset. – Szinte már hagyomány nálunk, hogy edzőtáborok után, amikor hazaérek, akkor ezt esszük – tette hozzá magyarázatképpen. – Ez tök jó, nálunk a dínós nuggets ilyen – vigyorgott Zsombi. – Na jó, mutassatok már nekem egyet, nem ettem még ilyet – nyúlt át Lóri Zsombi tányérjához, és felkapott egy csirkenuggetset, majd tüzetesen szemügyre vette. – Beszarok, ez tényleg dínó alakú – jegyezte meg, aztán leharapta a fejét. Mosolyogva hallgattam a többieket, aztán a felismeréstől, miszerint nem tudok hozzászólni, óriási gombóc keletkezett a torkomban, és fojtogatón

megakadt ott. Hogy ne lássák rajtam, elnézést kérve felálltam, és a pulthoz lépve fogtam egy üres tányért, megnéztem a választékot, közben pedig a gondolataim szüntelenül kavarogtak a fejemben, és rántottak magukkal a mélybe. Talán ez a legnehezebb része. A szembesülés azokkal az apró, hétköznapi dolgokkal, amik csak akkor tűnnek fel, amikor már nincsenek többé. Milyen csekélység, milyen kis semmiség, miközben annyira egyértelmű. Akit hazavár az anyukája, annak a kedvencét főzi. Csupán erről beszélgettek a többiek, erről az abszolút egyértelmű élethelyzetről, mert ez ilyen, ennek ez a rendje, engem pedig a keserves valóság teljesen a földhöz vágott, mert hiába tudom, mit főzne nekem anyu, azt is tudom, hogy nem fogja elkészíteni, mert nem vár otthon. Nincs otthon. Azóta, hogy elment, ez az első olyan alkalom, amikor majd hazaérek valahonnan, és nem vár ott rám a kedvencemmel, mint ahogy a többieket. Mert ez most nem olyan, mint amikor matektáborban voltam, vagy a sulival mentünk kirándulni, és nem is olyan, mint amikor a nagyival utaztam el. Olyankor hazaérve anyu várt, főzött nekem valamit, azt, amit a legjobban szeretek, mert tudta, egy szülő mindig tudja, hogy a gyereke mindenhonnan éhesen érkezik haza, és amíg ettem, sietősen falva, mintha csak éheztem volna az elmúlt napokban, addig hadarva meséltem, hogy mi volt, ezt láttuk, az milyen volt, fú, vele nem jöttem ki jól, ő ezt mondta, ez milyen már, hihetetlen, nem? És itt vannak a fotók, ezt nézd, lapozgasd nyugodtan, de ne gyorsan, várj, ehhez elmesélem, hogy itt mi volt, a következő kép, na azt nem fogod elhinni… Egy halom élmény, amit megérkezve elhadartam, anyu pedig csak nézte, ahogyan úgy eszem, mint akit konkrétan éheztettek, és megnézte türelmesen az összes fotót, és meghallgatta, hogy mit mesélek, úgy hallgatta, mintha tényleg érdekes lenne, pedig nem volt az, dehogy volt az, baromság volt az egész, mégis a hazaérkezéshez hozzátartozik, hogy elmesélünk mindent anyunak. Most pedig nem mesélem majd el neki, nem tudom ezt mind elmondani, semmit sem tudok elmondani, és nem érzem majd a frissen készült étel illatát belépve a lakásba, és nem kiabál ki anyu a konyhából, hogy hagyjam a cuccomat az ajtó mellett, mert biztos mindenem koszos, és majd ő elintézi. Nem tudok leülni az asztalhoz,

mert nem teszi elém a tányért, és ül le a másik székre, állát támasztva a kezével, és ezúttal majd nem hallgat végig. Ezek azok a dolgok, amik fel sem tűntek, amikor anyu még velünk volt, ez csak úgy természetes, ez mindenkinek az. És mennyi ilyen van. Tulajdonképpen minden ilyen. Az, hogy anyu beteg lett és nem gyógyult meg, az életemben nem egy periódus vagy szakasz, esetleg egy állapot. Ez mindent megváltoztatott, ami után már soha, de soha többé nem lesz olyan, mint volt. Semmi nem lesz olyan. És nem csak arról van szó, hogy nem vár otthon az IOV végén, vagy nem jön elém, amikor majd bekanyarodik a busz, hiába tapasztom a homlokom az üvegre, hogy meglássam, nem fog a Szirtes előtt állni apu mellett. Ez csak egy szituáció, egy pillanat egy napból, amikor szembesülök azzal, hogy anyu nincs többé. A nap többi részében pedig szembesülök tovább. Egész nap csak szembesülök, minden átkozott percben, mert az életem minden szituációjában kongatni kezd egy kis harang a fejemben, megpróbálva a tudatomba sulykolni, hogy vége, elment, nincs többé. Szembesülök a közértben állva, azt a hülye kocsit tolva, hogy anyu nincs egy másik sorban, nem bukkan fel a végén, mutatva a két kezében valamit, amiből választanom kell. Nem húzunk együtt ágyneműt a megszokott, évek alatt tökéletesített rutinunkkal, hogy te fogod azt a két csücskét, én pedig ezt a kettőt, és hopp, már meg is vagyunk. Ha leszakadt a gombom, nem mondja, hogy visszavarrja, tegyem csak az asztalra, én pedig tudom, hogy nem fogja elfelejteni, hanem előszedi a fiókból azt a varrósdobozt, amit a nagyitól kapott, azt, amiben az a sok fura színű cérna van, és reggelre, mire suliba indulok, tutira vissza van varrva a gombom, ez nem is kérdés, mert anyu megcsinálja. Nem takarítunk együtt a lakásban többé ketten, én elsőként a saját szobámat, anyu pedig minden mást, aztán majd kimegyek, hogy segítsek neki, ő pedig kiabál, hogy ott már felmosott, ne járkáljam össze, de nem hallom, mert be van dugva a fülem, mert a saját zenémet akarom hallgatni, nem azt, amit ő hallgat, mert az persze rossz, az enyém meg jó, aztán úgyis mindegy, mert a porszívótól egyikünk sem hall semmit. És nem látom többé azt, amit minden tavasszal, hogy gondosan kiteríti a nejlont, és átülteti rajta a vásárolt virágokat a saját cserepeibe, azokba, amiket szeret, és kirakja az ablakba a muskátlikat, mert nézzem meg, milyen szép, én meg unottan közlöm, hogy úgyis elpusztul, minden évben ez történik, mert a lakásunk

fekvése olyan, hogy az ablakba kirakott növények nem érzik jól magukat, de anyu azt mondja, nem baj, hátha idén megmarad, én pedig sóhajtva bólintok, és leülök mellé a konyhakőre, és segítek az átültetésben, ő pedig biztosan szól, hogy felfázom, üljek rá egy párnára vagy valamire. És most nyár van, és nincs virág az ablakban, pedig ilyenkorra már el is szoktak száradni, most viszont esélye sem volt annak a szerencsétlen muskátlinak nálunk, mert nem vettünk, hiszen anyu már nem élt tavasszal, én pedig nem tudtam bőgés nélkül ránézni egyetlen cserepes növényre sem. Sőt talán semmire. Átlagos hétköznapok átlagos hétköznapi dolgokkal, csupa észrevétlen apróság, amik mégis az egész életet teszik ki. Hetek, hónapok, évszakok, elteltek, csak úgy, az első nyár anyu nélkül, aztán az első ősz, az első tél, majd a tavasz, és most megint a nyár. Egy éve halt meg, egy éve nyár elején, nem sokkal az IOV kezdése előtt volt az évforduló, én pedig szüntelenül csak arra tudok gondolni, hogy mennyi mindent nem élt meg. És ez csak egyre több lesz. Egy éve nem láttam, és ő egy éve nem látott. Fogalmam sincs, milyen lenne most, más, vagy talán ugyanolyan? Nem tudom. Egy év nem sok, de egy év mégis rengeteg. És az én életem hiába megy tovább, egy részem ott maradt, ott, egy évvel ezelőtt, az utolsó napokban és pillanatokban, amikor a kórházi ágya mellett ültem, akkor már szinte éjjel-nappal, várva a csodát, mert mást már nem várhattam, és ott ültem, anyu pedig a táskámra nézett, és szólt, hogy leszakadt róla a gomb, én pedig kábán bólintottam, mire anyu erőtlenül elmosolyodott, és azt mondta, hogy majd a nagyi visszavarrja, én pedig némán rázkódva kezdtem zokogni, mert tudtam, hogy meg fog halni. És ő is tudta. – Bocs, de… szedhetek? – kérdezte hirtelen egy hang, mire feleszméltem a bambulásból, és időutaztam egy évet, anyu kórházi szobájából egyenesen az IOV-on találtam magam, és kifejezéstelen arccal, üveges tekintettel bámultam a tőlem kérdező, szürke melegítőt viselő Nórira. Ott voltam, az étkező tálalójánál, ki tudja, mióta. Pillanatok teltek csak el, esetleg percek? Nem tudtam megmondani. Kábán hátrafordultam a saját asztalunk irányába, ahol Lóri még mindig Zsombi dínó alakú nuggetsét elemezte, mire tudatosult

bennem, hogy a világ számára észrevétlenül blokkoltam le, majd Nórira meredtem. – Persze, bocs – léptem hátra, odaengedve az ételekhez, majd hosszasan kifújva a levegőt megvártam, hogy szedjen magának, aztán a tányéromat fogva én is választottam vacsorát a kínálatból. Krumplipürével, párolt lila káposztával és egy töltött csirkecombbal ültem vissza az asztalunkhoz, és kiszáradt torokkal kezdtem enni, megküzdve minden falattal, hogy valahogy lemenjen, miközben a többiek az étkezőben ácsorgó szervezőkről beszéltek. – Nincs náluk boríték – tűnődött el Bernadett. – Akkor mi lesz a holnapi feladattal? – gondolkodott Zsombi. – Passz – ingatta a fejét Lóri. Hogy eltereljem a gondolataimat, én is a szervezőket kezdtem el figyelni, mert bármit megadtam volna egy feladatért, vagy legalábbis a következő feladatra utaló rejtvényért, hogy lekössem egy kicsit magam, de úgy tűnt, semmi ilyesmit nem kapunk ma este. Az étkező viszonylag csendes volt a vacsora alatt, a kések és villák csörgésén kívül csupán az egy-egy fülhallgatóból hangosan szóló zenét lehetett hallani. Mindenki netezett a telefonján, lájkolt, kommentelt, vagy éppen videót nézett evés közben, majd amikor elsőként a világosbarnák felálltak az asztaluktól, hogy kimenjenek az étkezőből, Róbert rájuk szólt. – Maradjatok, üljetek vissza a helyetekre – közölte, ekkor pedig mindenkinek megállt a villája a levegőben. – Akkor feladat lesz – suttogta Bernadett, és gyorsan elköszönt üzenetben Danitól, akivel egész vacsora alatt beszélt. A világosbarnák megilletődve visszaültek az asztalukhoz, a többi csapat pedig villámgyorsan befejezte az evést, és összeugrott gyomorral várta, hogy mi következik ezután. A szervezők, amikor látták, hogy már senki sem eszik,

bementek a konyhára, mi pedig feszülten vártuk, hogy visszajöjjenek. – Mi történik? – suttogta Zsombi. – Nem tudom – ráztam meg a fejem, aztán Róbert ismét megjelent, nyomában a szervezőkkel, akik cipekedve a hat asztalhoz léptek, és villámgyorsan kiosztottak minden versenyzőnek egy… Egy nagy csomagot. Azonnal bontogatni kezdtük, és kíváncsian pakoltunk ki az asztalra. Minden csomag tartalmazott egy hálózsákot, egy pokrócot, egy zacskó már kipattogtatott kukoricát, egy csomag gumicukrot és egy félliteres ice teát. – Mi a…? – forgatta a kezében Bernadett a kapott dolgokat. – Istenem – rémült meg Zsombi. – Mire kell a hálózsák? Miért adták ezt nekünk? Úristen, ugye nem kell kimennünk az erdőbe? Ugye nem kell ott aludnunk? – Zsombi, nyugi – próbáltam csitítani. – Nem kaptunk hozzá borítékot – jegyeztem meg. – Nem érdekel, én nem megyek bátorságpróbára, kizárt dolog, én nem vagyok bátor, Pokémon-rajongó vagyok és dínó alakú nuggetset eszem, az ilyenek, mint én, azonnal meghalnak odakint – hisztizett. – Zsombi, fejezd be, és ne gyerekeskedj – szólt rá élesen Bernadett. A körülöttünk lévő asztaloknál a többi csapat is a csomag tartalmát ellenőrizve diskurált arról, hogy vajon mire küldenek minket ezzel a felszereléssel, amikor is Róbert kettőt tapsolva kért egy kis figyelmet. – Kérek minden versenyzőt, hogy fáradjon át a focipályához. Most! – szólt körbe. – Tudtam! Tudtam, hogy feladat miatt építenek valamit a focipályánál! – csettintett Karesz.

– Mit? Mit láttatok? – kérdezte automatikusan Máté. – Semmit – felelte egyszerre az egész sötétzöld csapat. Máté bosszúsan összehúzott szemmel meredt rájuk. – Akkor tartsátok meg magatoknak, gyökerek – szólt mérgesen. – Ez hülye – forgatta a szemét Isti. – Tényleg nem láttuk, hogy mi az, elküldtek onnan, hogy ne tudjuk megnézni – tárta szét a karját. – Aha, jó, persze – bólogatott Máté úgy, mint aki nem hiszi, és sértődötten az ölébe vette a cuccait, hogy az elsők között legyen, aki a focipályához siet. Egyedül az arany csapat előzte meg, ők már az ajtóban állva várakoztak, hogy mehessenek. A többi csapat kissé lázongva vette tudomásul, hogy a feladatra utaló leírást tartalmazó boríték nélkül, teljesen vakon tapogatózva küldenek minket ki a sötétbe egy hálózsákkal és néhány műanyag kajával, ezt pedig közölték is Róberttel, aki egy ideig hallgatta a panaszáradatot a szürke, világosbarna és sötétzöld csapat tagjaitól, na meg tőlünk is méltatlankodott Zsombi, aztán a főszervező megelégelte a háborgást, és széttárta a karját. – Ki mondta, hogy feladatra mentek? – kérdezte, mire mindenki elcsendesedett, és az ajtóban álló arany és sárga csapat is érdeklődve fordult vissza. – Mi? – kérdezték a sötétzöldek. – Nem kell kimennünk az erdőbe aludni? – Miért kéne? Ezt ki mondta nektek? – vigyorgott Róbert. – Azért, mert… – gondolkodott el Karesz. – Mert kaptunk hálózsákot, pokrócot meg kaját, gondoltuk, mehetünk ki a vadonba valami paráztatós feladatra, ahol egész éjjel ijesztgetnek minket… – Hát, ha nagyon szeretnéd, akkor te csinálhatod ezt, de mi, az IOV szervezői inkább arra gondoltunk, hogy levetítünk nektek egy filmet a focipályán –

mosolyodott el, mire mindenki tátott szájjal meredt rá, várva, hogy kiderüljön, viccel. – Ez komoly? – kérdezte Hajni a világosbarnáktól. – Filmet fogunk nézni? – Igen – bólintott Róbert. – Kivéve, ha néhányan mégis inkább az erdőbe mennétek aludni – nevette el magát. – De a viccet félretéve, igen, valóban filmnézéshez kaptátok a kellékeket, a focipályán felállítottunk egy vásznat, és minden készen áll a kezdésre. – Akkor… Akkor ez nem feladat? – csodálkozott Zsombi, még mindig kissé bizalmatlanul állva a szervező előtt. – Nem. Ez szórakozás. Az is kell néha, nem? – kérdezte Róbert, és ekkor mindenki felfogta, hogy végre, ennyi nap után kaptunk egy nem kieséses esti programot, úgyhogy a székek egy pillanat alatt csikorogva tolódtak hátra, egy-egy fel is borult, de senki nem állította fel őket, mert a csapatok tagjai ész nélkül kezdtek rohanni a kijárat felé, hogy minél előbb a focipályához érjenek, és megbizonyosodhassanak arról, hogy valóban szabadtéri mozizásunk lesz. A többiek már mind felálltak, amikor én a telefonomat felemelve megnyitottam az üzenetet, és megírtam Kornélnak, hogy mi történik, majd pár másodpercet vártam, hátha elolvassa, de az üzenet csak kézbesítettnek volt jelölve. Mosolyogva megráztam a fejem, tudva, hogy bármennyire is tagadja majd, elaludt, és visszacsúsztatva a telefonomat a zsebembe, a rám váró többiekhez siettem, és együtt elindultunk a focipályához. 9. A tizenkettedik nap reggelén a szervezők senkit nem keltettek fel, az esti filmezést követően hagyták, hogy a versenyzők kialudják magukat, így mindenki akkor ébredt, amikor akart, nem volt fix időpont, amikor meg kellett jelennünk, merthogy feladatról semmi hírt nem kaptunk. Ez pedig kissé aggasztó volt. Bernadettnél korábban keltem, főként, mert a reggeli horkolása valamiért sokkal hangosabb volt, mint az éjszakai, talán a napkelte hatására, vagy

esetleg a természet ébredésére reagált egyre hangosabb, trombitaszerű hangot hallatva, és ahogy ásítva felültem az ágyamban, Kornél pulcsijának hosszú ujjával megtörölve az arcomat, a vízilabdás lány ágyára néztem. Hanyatt fekve hevert, nyitott szájjal, és olyan hangosan horkolt, hogy beleremegett a kis faházunk. Komótosan kiballagtam az apró fürdőszobába, és fogmosás közben a tegnap estén gondolkodtam, ami anélkül, hogy számítottam volna rá, életem egyik legkedvesebb emlékévé vált. A vacsora végén a szervezők nem blöfföltek, és a focipályához érve megláttuk, hogy valóban felállítottak egy szabadtéri vásznat az egyik kapu elé. Ahogy megérkeztünk, bárhol választhattunk helyet, így a csapatok négyesével lepakoltak a fűbe, gondosan kirámolták a hálózsákokat és pokrócokat, majd a csillagos égbolt alatt kényelmesen elhelyezkedve várták, hogy a szervezők elindítsák a filmet. Soha nem volt még ilyenben részem, a mozizás is ritkaságszámba ment nálam, mert nem vagyunk túlságosan oda a filmekért, szabadtéri vetítésen pedig még soha nem vettem részt, mégis, a bükki táborban ülve a hálózsákomon, a besötétedett égbolt ragyogó csillagai alatt a popcornt és gumicukrot csörögve kibontó versenytársaim mellett úgy éreztem, ez olyan élmény, amire mindig emlékezni fogok. A csapatok a filmvetítésnél tartották a négyes formációt, ezúttal nem vegyültek egymással, hanem külön pakolták le a hálózsákokat és pokrócokat a vászon előtt, majd a kellemes nyári estén tippelgetni kezdték, mit látunk majd. Úgy tűnt, a verseny ezen szakaszában már mindenki kellően kiéhezett bármilyen feladaton kívüli programra, és a meglepetés mozizást nagyjából az összes csapat a világ legnagyobb ajándékának élte meg. – Remélem, valami horror lesz! – közölte Imi, a szürkék focistája, miközben a szájába szórt egy maréknyi popcornt. – Viccelsz, ugye? – nézett rá Zsombi rémülten, és nyakig felhúzta a hálózsákja cipzárját, amitől úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt kukac. –

Anyám kikészül, ha az erdőben horrort nézetnek velem – tette hozzá magyarázatképpen, hogy ne legyen kínos az, hogy fél. – Miért fogod mindig anyádra a dolgokat? Tudjuk, hogy te készülsz ki mindentől – vihogta Karesz, azonnal átlátva Zsombin. – Mintha te nem paráznál – vágott vissza Zsombi. – Dehogynem. Mégsem kenem anyámra – röhögött fel. – Sem a tiédre – tette hozzá, erre mindenki felnevetett. – Tutira nem horrort kapunk – szólt oda Hajni a világosbarnáktól. – Én azt mondom, a szervezők vannak olyan viccesek, hogy az Éhezők viadalá t adják le nekünk – tippelt, az ötletére pedig még nagyobb röhögés rázta meg a focipályát. – Az jó. Csípem azt a filmet – bólintott Lóri. – Peeta nagy kedvencem. – Nem hinném, hogy Éhezők viadalá t nézetnének velünk egy versenyen. Az túl morbid lenne – gondolkodott Bernadett. – Vagy csak nem akarják, hogy ötletet merítsünk belőle – vigyorgott Isti, és a sárgák felé fordulva integetett Máténak. – Nagyon vicces, majdnem elröhögtem magam – biccentett Máté. – De csak majdnem. – Hagyd, ne provokáld – suttogta Zsombi a sötétzöldeknek. Ezután tovább folytak a tippelések, de az már igazából nem is arról szólt, hogy ki mit vár, hanem hogy kinek mi a kedvence. Észrevettem, hogy Lóri minden említett filmre tudott reagálni, úgy tűnt, mindent látott, ami elhangzott, ezért felé fordultam. – Sokat jársz moziba? – kérdeztem. – Ja, állandóan. Van egy spanom, a teremből ismerem, ő valami filmes forgalmazónál főmufti, és mindig ad jegyet a premier előtti vetítésekre –

mesélte. – Nem rémlik? Egy csomószor meséltem a suliban, hogy milyen celebparti volt a premier után, ott jöttem össze egyszer azzal a csajjal, aki koktélokat szolgált fel. Az nagy sztori volt, csak aztán dobott – biggyesztette le a száját, aztán látva, hogy mennyire ködös nekem minden, amit mond, megrázta a fejét. – Nem para, biztos nem figyeltél, volt más gondod, mint az én hülyeségeimet hallgatni – legyintett, én pedig kínosan feszengve néztem rá, lelkiismeret-furdalástól gyötrődve, amiért szó szerint semmit nem tudtam Lóriról, miközben az osztálytársam. – Sajnálom – suttogtam. – Sajnálom, hogy nem figyeltem. – Nem baj, ne viccelj már – mosolygott kedvesen, amitől még rosszabbul éreztem magam. – És… Miért dobott? A koktélos lány? – érdeklődtem. – Hát… Ez vicces, mert a főmufti haverom miatt. Jobban imponált a csajnak, tudod, több a lé, meg minden – csóválta a fejét. – Őszintén sajnálom – mondtam furán, megpróbálva értelmezni Lóri történetét. – Túl vagyok rajta. Néhány napig tré volt, de aztán nem szomorkodtam tovább, kigyúrtam magamból a bánatot. Amúgy nem sokkal később szétmentek, dobta a csaj a haveromat is, mert ezt figyeld, beszarsz, talált egy, a haveromnál is vastagabb tagot – mesélte, aztán látva, hogy ezt nem értem, hozzátette: – Vastagabb. Vágod, pénzesebb… – Ó, oké – bólintottam. – És akkor jóban maradtatok? – Kivel? – kérdezte. – A filmforgalmazós barátoddal, így, hogy mindkettőtöket dobott a koktélos lány – gondolkodtam, igyekezve, nehogy pontatlanul idézzek. – Aha. Persze. Spanok maradtunk. És még mindig kapok jegyeket a filmekre –

vigyorgott. – Nézd, ő a főmufti haverom – mutatta meg a telefonján a képgalériájában. A közös képen Lóri és az ember, akinek nem tudom a nevét, de valószínűleg hallgat a „főmufti” megszólításra, vigyorogva állnak az edzőteremben. – Klassz – biccentettem. – Ja – bólintott, aztán eszébe jutott valami. – Hé, mivel mindig kapok jegyet, kérek majd úgy, hogy ha kell nektek, akkor elmehetünk együtt. Eljönnétek? – csillant fel a szeme. – Persze, Bernadett-tel már egyébként is beszéltünk erről – feleltem. – Jó, szóljatok bármikor, elintézem. A verseny után majd lépjünk el ide-oda. Mit szóltok? – kérdezte Lóri. – Én benne vagyok. A Dani jöhet? – kérdezte Bernadett azonnal. – Persze, hogy jöhet – bólogatott Lóri. – Meg hívjuk Kornélt is. Zsombika, te is jössz, ugye? – Ha hívtok, akkor persze – motyogta megilletődve. – Hát hogy a viharba ne hívnánk! – hajolt oda Lóri, és kedvesen megütögette Zsombi fejét. – Jó, de ezt nekem fel kell dolgoznom – magyarázta Zsombi. – Az, hogy elhívtatok magatokkal, pont eggyel több, mint az eddigi összes invitálásom – közölte, erre pedig mind felnevettünk. – Hé! Lóri. Haver – hajolt hozzánk Karesz, aki a hálózsákjában nyakig becipzározva szinte felborult. – Jól hallottam? – kérdezte bizalmasan. – Premier előtti mozijegyekről volt szó? – Igen! Én is úgy hallottam – bólintott Peti, szintén odahajolva. – Lóri tud

szerezni. Egy muflontól kapja. – Főmufti, te hülye – röhögött fel Bernadett. – Mindegy. – Igaz ez? – kérdezte Karesz. – Ja, van az a spanom – bólogatott Lóri. – Mi kéne? – Ember – nézett rá Karesz elhűlve. – Ha majd a Star Wars ra tudsz premier előttit, én bármit megteszek! – Persze, nem gáz, szóljatok előtte, és megoldjuk – vonta meg a vállát Lóri. – Komolyan? – Aha. – Haver, bármit megadok, ha ezt elintézed – közölte Karesz, és az egész sötétzöld csapat lélegzet-visszafojtva várta a reakciót. – Miért kérnék bármit? Spanok vagytok, szóljatok, aztán segítek, ha tudok – felelte egyszerűen, és óvatos mosollyal figyelve Lórit őszintén sajnáltam, hogy eddig nem ismertem meg a suliban jobban. Nála önzetlenebb és egyenesebb emberrel még nem igazán találkoztam. Nem csoda, hogy ennyien kedvelik. – Lóri – szipogta Karesz elérzékenyülten. – Szeretnénk, ha tudnád, hogy imádunk – mondta, és valamennyien elröhögtük magunkat. Vigyorogva néztem a piros és sötétzöld csapat tagjaira, majd a hálózsákomon törökülésben ülve a hátamra terítettem a pokrócot, és kibontottam a popcornt, miközben rég érzett, szinte elfeledett boldogság kerített hatalmába, amiért teljesen természetesen tervezgettük a verseny utáni életünket. Furcsán jó érzés volt, ahogyan az erdei környezetben, egy versenyen összezárva fel sem merült az, hogy nem tartjuk a kapcsolatot a vége után, sőt záporoztak a meghívások ilyen-olyan rendezvényre, szülinapra, közös mozi, menjünk

bowlingozni, vízilabdameccsre drukkolni Bernadettnek… A sötétzöldek megadták a Twitch-csatornájuk nevét, hogy nézzük őket a jövő héten, mert 24 órás legóépítést terveznek közvetíteni, mire Zsombi azonnal mondta, hogy ez őt mennyire érdekli, erre a sötétzöld srácok rögtön bevették maguk közé, hogy építsen velük, Zsombi pedig mondta, hogy azért ez nem olyan egyszerű, tekintve, hogy a sötétzöldek messze laknak Pesttől, azonban Karesz rögtön rávágta, hogy Zsombi menjen le hozzájuk, és majd ott alszik egyiküknél, nem gond. Hallgatva a még csak előttünk álló nyári szünet terveit, zavartan mosolyogtam, aztán hatalmába kerített a már jól ismert rossz érzés, és azonnal elkomorodott az arcom, ahogyan a karkötőmet megtekerve a csuklómon eszembe jutott, hogy az én életem valójában nem ilyen. Vagyis… Lehetne ilyen? De ami a legfontosabb: megérdemlem, hogy ilyen legyen? Mit szólsz ehhez, anyu? Ugye nem érzed úgy, hogy elfelejtelek, csak azért, mert néhány programra elhívtak? Ugye nem baj, hogy ennek örültem? Ugye nem haragszol? A könnyeimet nyelve az ég felé pislogtam, aztán kizökkenve a gondolataimból a vászon irányába kaptam a fejem, mert többen tapsolni kezdtek. – Kezdődik! Valami kezdődik! – kiabálta Isti, amikor megjelentek az első képkockák, és gumicukrot tömve a szájába feszülten figyelt. – Ó, jee! Marvel-film! Ez egy Marvel-film!!! – üvöltözött lelkesen. – Kuss már, mindenki felismeri a Marvelt – szólt rá kissé távolabbról Dóri az arany csapatból. – Ti biztos a tavalyi versenyről – vágta rá Karesz, a beszólását pedig hangos nevetés kísérte. – Elnézést – intett a szürke melegítős Nóri a szervezők felé, akik mögöttünk, a focipálya szélén elhelyezkedve figyeltek ránk. – Bocsánat – integetett. – Én DC-rajongó vagyok, nem nézhetnénk azt? – kérdezte, mire minden irányból

popcorn zúdult rá, a versenyzők többsége fütyülve megdobálta kukoricával, mire Nóri röhögve behúzta a nyakát, és természetesen nézte tovább a filmet. – Bosszúállók! Ez a Bosszúállók. Imádom, láttam vagy ötvenszer! Kívülről tudom az egészet – kiáltozott Isti teljesen túlpörögve.

– Ha esetleg elhallgatsz, akkor más is hallani fogja – szólt rá Veronika unottan. Összességében őrületesen jó hangulatban telt a filmnézés, a több mint két óra egy pillanat alatt eltelt, rengeteg nevetéssel, masszív popcorndobálással, amikor valaki spoilerezett, és folyamatos csitítgatással, mivel Isti nehezen bírta ki, hogy ne narrálja végig az egészet. A mozizás végén hosszasan megtapsolta mindenki a filmet, vagyis inkább azt, hogy a szervezők levetítették nekünk, és kissé átfázva kászálódtunk ki a hálózsákjainkból, majd mindenki a saját faházába indult. Borzasztóan sajnáltam, hogy Kornélék ezen a programon már nem vehettek részt, és néha teljesen feleslegesen néztem körbe, abban bízva, hogy ott vannak, de természetesen ez nem történt meg. Hiányzott a versenyről, hiányzott a táborból, és hiányzott az életemből is. De nem gondolkodhattam ezen sokáig, mert a tizenkettedik nap reggelén, a fürdőszobatükör előtt állva, a sarokban rengő pókhálókat figyelve tudtam, hogy a nagy elterelés és a hallgatás a szervezők részéről csak egyet jelenthet. Hirtelen fogunk feladatot kapni. Addig pedig játszanak az idegeinkkel. Ahogyan már megszoktuk. Amikor végeztem a fürdőszobában, visszamentem a horkoló Bernadetthez, és óvatosan keltegetni kezdtem. A szemét kinyitva riadtan nézett rám. – Feladat? – kérdezte elsőként, és kezdtem úgy érezni, hogy valamennyiünknek az agyára ment már az IOV. – Nem, csak mindjárt fél tíz. Lekéssük a reggelit, ha nem sietünk – mondtam. – Ó, oké, jövök – ült fel, megdörzsölve az arcát. – Horkoltam? – kérdezte, résnyire húzva a szemét. – Á, nem – legyintettem, és gondoltam, inkább nem vallom be, hogy négy orrszarvú is benézett hozzánk az éjjel, mert felismerték, hogy Bernadett az ő nyelvükön beszél. Várva, hogy elkészüljön, az ágyam előtt ácsorogtam, és összehajtottam

Kornél pulcsiját, majd gondosan a párnám alá dugtam. – Hanna! – kiáltott ki Bernadett a fürdőszobából. – Igen? – Elfogyott a fogkrémem, vehetek a tiédből? – Persze – válaszoltam. – Nekem a samponom fog elfogyni. – Használhatod az enyémet. – Rendben, köszönöm – bólintottam, és ezt így megbeszéltük. A versenyre indulva mindenki bízott abban, hogy a végéig marad a csapatával, de amikor ténylegesen az utolsó napokra került a sor, akkor derült ki a bent maradt versenyzők számára, hogy miből hoztak feleslegesen sokat, és miből túl keveset. A travel size méretek miatt fogyóban volt a fogkrém, a tusfürdő, a sampon, mert ezek a miniméretezésű cuccok egyszerűen nem voltak elegendők két hétre, a fiúk állandóan zsepiért járkáltak hozzánk, mert azt ők egyáltalán nem hoztak. Titanilla kisegített minket minden ragtapasszal, ami csak volt nála, de ez sem volt elég, Zsombi elkapart szúnyogcsípéseire mindent elhasználtunk. A táborban tartózkodó lányok már elveszítették szinte az összes hajgumijukat és hullámcsatjukat, ezért akinél volt egy-egy darab, azt féltett kincsként őrizte. Az erdőben túrázástól és erőnléti feladatoktól lyukadtak a sportcipők, az egyenmelegítők csak nyomokban emlékeztettek az induláskor élénk színekben pompázó darabokra, mostanra foszlottak, bolyhosak és kopottak lettek. Lassan bármit megadtunk volna a saját ágyunkért, az otthoni fürdőszobánkért, esetleg egy kád forró fürdőért a zuhany helyett. Arról nem is beszélve, hogy mennyire vágyott mindenki egy farmerre, szoknyára, vagy bármilyen ruhára, ami nem egy átkozott melegítő. De a végén voltunk, senki nem akart idő előtt kiesni, tudtuk, hogy már csak két nap van hátra az idei IOV végéig, és ezt már kibírjuk, akár fél lábon is. Feltéve, ha nem esünk ki egy feladat során.

Reggelinél Zsombi és Lóri az asztaluknál ültek, amikor megérkeztünk Bernadett-tel, úgy tűnt, a fiúk már végeztek, de megvártak minket, nem hagytak ott. Gyorsan ráhalmoztuk a tányérunkra, amit találtunk, mert közeledett a tíz óra, így a konyhások már elkezdték behordani az ételeket, de azért még bőven tudtunk szedni a svédasztalról. Kibontottam egy joghurtot, és a térerőt kihasználva megnéztem a telefonom értesítéseit. Kornél írt, hogy reméli, jól telt a mozizás, és délig edzésen van, utána tudunk beszélni, mire úgy gondoltam, hogy akkor ráérek majd válaszolni, így reggelizés közben a fiúkat hallgattam, akik az igazgató legújabb élőjéről meséltek, amiről a jelek szerint lemaradtunk Bernadett-tel. – Ez halálosan komoly – sóhajtotta Zsombi. – Rajzversenyt hirdetett Kocsis az Instáján. – Mit kell lerajzolni? – érdeklődtem, beleszórva a gabonapelyhet és az aszalt gyümölcsöket a joghurtomba, majd a kiskanalammal összekevertem. – Minket – mondta Zsombi fájdalmas arckifejezéssel. – Mi? – kérdeztem nevetve, aztán amikor láttam, hogy nem viccel, elkerekedett a szemem. – Ahogy mondom. Minket kell lerajzolni egy fénykép alapján, aztán feltölteni az Instára, jelölni rajta Kocsist, a rajztanárunk meg kiválasztja a legjobbat, aminek a beküldője nyer… – Istenem, nem akarom hallani, hogy mit – dünnyögte Bernadett. – A legjobb rajzot feltöltő nyer egy fényképes bögrét. Dedikálva – mondta végül. – Kitalálom… Mi leszünk a fénykép a bögrén – húztam el a számat. – Pontosan – röhögött Zsombi. – Mégis ki rajzolna le minket? Ennyire nem lehet unatkozni – hámozott meg egy banánt Bernadett, és a gyümölcsbe harapva a felé tartott telefonra meredt.