Emlékezz rám

és annyira sok mindent nem tudtunk még egymásról, hogy szinte úgy éreztük, muszáj ma mindent megbeszélnünk, és ahogyan ott beszélgettünk a focipályán, éjfélkor az IOV tizenharmadik versenynapja véget ért, ezzel pedig átugrottunk a döntőre. Nem foglalkoztunk vele, maradtunk tovább, nem törődve azzal, hogy a tábor irányából elhalkultak a többiek, és sorban elaludtak a versenyzők, sem pedig azzal, hogy a minket körülvevő erdő fáinak fekete lombjait megrázza a nyári éjszakai szellő, de még azzal sem, hogy a távolban, az erdőn túl villám cikázik át az égen. Nem számított más, csak az, hogy ott voltunk ketten, maximálisan élveztük egymás társaságát, és úgy éreztem, minden egyes mondata után egyre jobban belezúgok Kornélba, és azt hiszem, legalábbis úgy vettem észre, hogy ő is hasonlóan érez, amitől kimondhatatlan boldogság kerített hatalmába, és akkor is vigyorogtam, amikor órákkal később, valamikor hajnali négykor felálltunk, és teljesen átfagyva visszaindultunk a faházak irányába. Totálisan megérte. Mert Kornél társaságában nagyon sok idő óta először nem azt éreztem, hogy mindenáron szabadulni akarok mindenkitől, hanem azt, hogy egyvalakivel akarok maradni. Ez pedig felülírt mindent, és oly sok átsírt éjszaka és zombiként töltött nap után, amelyek elteltek bármiféle emlékezetes dolog nélkül, csak úgy leperegtek és elmúltak, végül megtaláltam magam, és képes voltam újra tervezni. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még lesz ilyen. És tudtam, rengeteget köszönhetek ezért az IOV-nak, rengeteget köszönhetek apunak és a nagyinak, a Szirtes-csapatnak, és azoknak is, akiket megismertem. De a legtöbbet Kornélnak köszönhettem, mert végül akaratlanul, de ő húzott ki abból a mélységből, ahonnan azt hittem, nincs többé kiút. Csendben, nehogy felverjünk bárkit is, a faházunkhoz sétáltunk, ahol megálltunk egymással szemben, és a sötétben, csak Kornél körvonalait látva lábujjhegyre álltam előtte, és a nyaka köré fonva a karomat hosszasan megcsókoltam. – Reggel találkozunk – suttogtam.

– Oké. Jó éjt, Hanna. – Neked is. – És ne felejtsd el. A jobb oldaladon aludj – közölte, mire halkan felnevettem. Nem felejtett el figyelmeztetni a kajakversenyek előtti babonájáról. – Jó, persze – adtam meg magam vigyorogva. – Úgy fogok. De… Nincs nálam a karkötőd. Máté azt is elvette. Úgyhogy ez nem fog összejönni: azt mondtad, mindkettő kell a győzelemhez. A karkötő is, és a jobb oldalon alvás – magyaráztam, mire Kornél felvont szemöldökkel, szórakozottan fogta át a derekamat. – Csak nem hiszel benne? – Nem, dehogy. Örök szkeptikus vagyok – ellenkeztem azonnal. – Aha, persze – vigyorgott rám. – Tényleg! – hadakoztam nevetve, és egy újabb gyors csókot adtam Kornélnak, majd kihámoztam magam az öleléséből, és nagy nehezen, mert egyáltalán nem akartam, végül elköszöntem tőle, tudva, hogy jó lenne a döntő előtt aludni egy keveset. Mosolyogva, vadul dobogó szívvel néztem, ahogyan Kornél elindul a saját faházuk irányába, majd óvatosan benyitottam az ajtón, és becsuktam magam mögött. Nesztelenül, lábujjhegyen botorkáltam az ágyamhoz a vaksötétben, és úgy, ahogy voltam, hanyatt vágtam magam az ágyon, és Bernadett horkolásának szüneteiben hallottam Csenge és Zsanett szuszogását is. Újra négyen voltunk a kis faházban. Plusz valahol ott tartózkodott a gigantikus méretű háziállatunk, Erik, a szarvasbogár is. A sötétben fekve, kissé remegve a hidegtől magamra húztam a takarómat, és nem bírtam abbahagyni a mosolygást, miközben lehunytam a szemem, majd egyszer csak újra

kinyitottam, és bosszúsan megrázva a fejem, a hanyatt fekvésből átfordultam a jobb oldalamra. Hülyeség. De azért próbáljuk meg, hátha. Így aludtam el tehát, „véletlenül” a jobb oldalamon fekve, miközben a tenyerembe zártam a kis piros ki nevet a végén bábut, ami az utolsó feladatot jelentette. 19. Nagyjából két órát aludtam összesen, amikor arra ébredtem, hogy Bernadett a vállamat rázza. – Kelj fel, Hanna, itt az idő – mondta, mire hunyorogva rámeredtem, és komótosan felültem az ágyamban. – Össze kell pakolnunk a cuccunkat reggeli előtt, mert utána rögtön kezdődik a döntő – magyarázta, majd hátat fordítva nekem kihúzta a konnektorból az éjjeli szekrényén álló digitális képkeretet, amin az elmúlt két hétben Dani és Bernadett szerelmét nézhettük szünet nélkül váltakozó fotók formájában. A készüléket kihúzva azonban véget ért a vetítés, többé már nem úgy alszom el, hogy az villog a szemembe. És őszintén, ez a része a dolognak nem igazán fog hiányozni. Bernadett a táskájába dobálva a cuccait rutinosan pakolt, látszott rajta, hogy az elmúlt tizenhét évében nem kevés edzőtáborban vett részt a vízilabdásokkal, aminek következtében pontosan tíz perc alatt tudott indulásra kész állapotba kerülni, miközben én még csak addig jutottam el, hogy felálltam. Csenge és Zsanett az igazak álmát aludta a hajnali világosságban, így én igyekeztem, hogy ne csapjak lármát, miközben ide-oda járkálok az apró faházban a fürdőszoba, a szekrény és az ágyam között. A szekrényemből kiszedtem a fürdőruhámat meg a törülközőmet, bedobtam a táskámba a papucsot és a váltás szirteses melegítőmet is. Hiába lett viseltes, nem volt szívem otthagyni, úgy voltam vele, hogy hazaviszem, aztán majd emléknek elrakom valahová a szekrényem mélyére. Ahogyan Kornél fekete pulcsiját is óvatosan összehajtottam, és vigyázva, mintha valami kincs lenne, a ruhakupac tetejére tettem. Végül már csak a töltőm maradt, amit kihúztam a konnektorból, és bedobtam a cuccaimra. Kész voltam, összepakoltam mindent, ennyi volt, két hét, ami után csak egy bevetetlen ágyat és egy

szeméttel teli kukát hagytam magam mögött, aztán már ott sem voltam. A lányok, Csenge és Zsanett akkor ébredeztek, amikor mi Bernadett-tel kimentünk a faházból, hogy minél előbb túl legyünk a reggelin. A gyomromat akkorának éreztem, mint egy cseresznye, így fogalmam sem volt, egyáltalán hogy fogok egy falatot is lenyelni. Ez már a tipikus verseny előtti drukk volt, jól ismertem régről, a matekversenyekről, és egyáltalán nem ijesztett meg vagy okozott pánikot, sokkal inkább motivált, és örültem, hogy újra ezt érzem, mert ebből tudtam, hogy nagy a tét, és fontos dologra készülök. Végigsiettünk a faházak között az étkező épületébe igyekezve, miközben Bernadett mosolyogva felém fordult. – Mikor jöttél aludni? – Négy körül… után – ismertem be. – Az szép – vigyorgott. – Mondhatok valamit? – kérdezte. – Persze – feleltem, és megálltam az étkező ajtaja előtt, amihez időközben megérkeztünk. – Jó így látni téged. – Hogy? – csodálkoztam. – Kivirultál – jegyezte meg. – Ami klassz. Rád fért. – Öhm. Köszi – mosolyodtam el zavartan. – Na és… Mit tervezel? Mennyit leszel Szegeden a nyáron? Gondolom, te mész többet hozzá, elég kötött az ideje az edzései miatt. – Igen, így beszéltük meg – vörösödtem el. – Csak aput sem akarom sokszor egyedül hagyni, tudod, ketten vagyunk és… – kezdtem, de Bernadett megrázta a fejét.

– Én nem akarok beleszólni, de apukád az IOV alatt is tök jól elfoglalta magát. Talán akkor talál legkönnyebben magára, ha látja, hogy te rendben vagy. De ez csak egy tipp, lehet, hogy nem jól gondolom – mosolygott rám, én pedig végiggondolva a szavait, hálásan elmosolyodtam. – Köszönöm. És tudod, nem csak ezt. Hanem az eddigieket is. – Ne viccelj már – hajolt oda hozzám, és fél karral átölelt. – Tudod, egyáltalán nem örültem, amikor Kocsis az irodájában elmondta, hogy miről van szó, és ránk, négyünkre gondolt. – Tudom. Az arcodra volt írva – emlékeztem vissza felhúzott orral. – Vállalom, tényleg így volt – ismerte el Bernadett. – De – tette hozzá gyorsan – most így, az utolsó délelőttön elmondhatom, soha jobb csapatot nem rakhatott volna össze Kocsis. – Én is így gondolom – ismertem be. – Igaz, hogy időközben influencer lett és celebkedik a neten, de… – gondolkodott el Bernadett – ettől függetlenül nagyon érti a dolgát. A sulival és velünk kapcsolatban. – Igen – bólogattam. – Meg azért az Instát is jól tolja – tettem hozzá, mire Bernadett felnevetett. – Teljesen az agyára ment – közölte. – Totálisan – röhögtem én is, és benyitottunk az étkezőbe, ahol Lóri és Zsombi már az asztalunknál ültek, kiegészülve Titanilla tanárnővel, aki unottan netezett a telefonján.

– Jó reggelt – köszöntünk a többieknek. – Készen álltok a döntőre? – kérdezte Bernadett. – Igen – szorította ökölbe a kezét Zsombi, miközben a légzését próbálta egyenletessé tenni. – Ja, hajnalban keltem, gyúrtam kicsit, lábaztam, ütögettem, aztán megint lábaztam – magyarázta Lóri, aki ezek szerint így jelezte, hogy felkészült a döntőre. – Oké – biccentett Bernadett. – Tanárnő? – fordult Titanillához, aki leengedte a kezében tartott telefont, és ránk pillantott. – Pályafutásom csúcsa, hogy ma dobhatok egy kockával. Készen állok a nem mindennapi feladatra – közölte cinikusan, mire mind a négyen felnevettünk a fejünket rázva. Van, ami két hét alatt sem változott. Például a kísérő tanárunk hozzáállása az IOV-hoz vagy bármi máshoz. Az étkezőben a döntős csapatok már mind jelen voltak, a sötétzöld infós fiúk falfehér arccal ültek az asztaluknál, és várták a nyolc órát, a szürkék teljesen normálisan reggeliztek, nem látszott rajtuk, hogy izgulnának, a sárgák pedig már befejezték az evést, és a telefonjukon neteztek. A többi, már kiesett csapat versenyzői viszont a korai órában épphogy csak elkezdtek szállingózni a terembe. Ők nem siettek sehová, és különösebben nem is izgultak. Nekik lényegében mindegy volt. A tálalópulthoz lépve kissé összeszűkült gyomorral elvettem egy brióst és hozzá egy kis dobozos dzsemet. Ennél többet nem gondoltam, hogy tudnék enni, majd a tányérommal visszaültem az asztalunkhoz, és enni kezdtem, nem túl jóízűen, inkább úgy, mint akinek muszáj, nem pedig úgy, mint aki esetleg éhes. A többiek is megküzdöttek minden egyes falattal, látszott rajtuk, hogy az agyuk felett kezdi átvenni az irányítást a versenydrukk. Zsombi egy banánnal próbálkozott, végül a felét legyűrte, többet azonban nem bírt. Bernadett feszült arccal, erősen koncentrálva mindent megevett a tányérjáról, a pirítóst,

a felvágottat, a sajtot és a paprikát is, de azért láttam rajta, hogy volt már ennél jobb is az étvágya. Lóri pedig gyorsan kanalazva bevágott egy tál zabkását, kábé úgy, mint aki szeretne már túl lenni rajta, hogy ne legyen vele gond. Eközben végig ott volt az IOV-kupa, ahol Róbert hagyta előző este. Jól látható helyen, pszichésen hatva a négy döntős csapatra. Reggel hét órára nagyjából minden csapat megérkezett reggelizni, a már kiesett versenyzők karikás szemmel, fáradtan meredtek maguk elé, látszott rajtuk, hogy valamennyien tudtak volna sokkal többet is aludni, de nem volt rá lehetőség, mert a szervezők felverték az összes faházat, nehogy bárki lemaradjon a döntőről. Kornél mosolyogva pillantott felém a saját asztaluktól, és tátogva megkérdezte, hogy minden oké-e. Bólintottam. Ezután megkérdezte, hogy izgulok-e. Ismét bólintottam. Aztán azt akarta tudni, hogy a jobb oldalamon aludtam-e. Ezen elgondolkodtam, majd a szememet forgatva, egy grimasz kíséretében erre is bólintottam. Ekkor felnevetett, és biztosított róla, hogy nem lesz semmi gond. Mosolyogva ráhagytam, és a fejemet az ajtó irányába kaptam, mert pontosan fél nyolckor beléptek a szervezők, élükön Róberttel. Ekkor mindenki elhalkult, az álmos reggeli duruzsolást mintha csak elvágták volna, egy pillanat alatt néma csend lett. – Jó reggelt, és csodaszép utolsó napot mindenkinek – kiáltotta Róbert üdén és frissen, mire a legtöbben hunyorogva, bambán néztek rá. – Elérkezett a döntő, pillanatokon belül kezdetét veszi az utolsó megmérettetés – tapsolt egy nagyot. – Most kérném, hogy a sárga, a szürke, a piros és a sötétzöld csapat kivételével mindenki álljon fel, és fáradjon ki az étkezőből. Kint négy különböző dobozban a négy döntős színnek megfelelő szurkolói kereplőket találtok. Minden csapat vegyen belőle az alapján, hogy kinek drukkol. Nagyon fontos, hogy a négyfős csapatok egyformán kell, hogy szurkoljanak a döntő résztvevői közül valakiknek, tehát ezt beszéljétek meg, hasonlóan, mint ahogyan a szimpátiaszavazás feladatnál is tettétek. Miután megvannak a kereplők, fáradjatok át a focipályához, és ott várjátok a döntőt, ami hamarosan elkezdődik – utasította Róbert a többi, már kiesett versenyzőt, mire hangos

székcsikorgatások közepette mindenki felállt, és elhagyta az étkezőt. Magunk maradtunk, egy pillanat alatt kiürült a terem, és nem maradt más, csak a sötétzöld, a szürke, a sárga és a piros csapat, a tanáraikkal kiegészülve. – Nem vágom – hajolt előre Lóri az asztalnál, és a fejét rázta. – Nem azt mondtátok, hogy ki nevet a végén társassal fogunk játszani a döntőben? – kérdezte. – De igen – biccentettem a szám szélét rágva. – Akkor? Hogyan fogunk a focipályán a kis táblával játszani? A többi csapat semmit nem fog látni belőle. Ennek így nincs értelme – vonogatta a vállát. – De van – sóhajtottam. – Mire gondolsz? – kérdezte Bernadett. – Arra, hogy életnagyságban fogjuk játszani a focipályán – feleltem. – Tényleg! – csettintett Zsombi, egyetértve velem. – Mármint… – gondolkodott Lóri. – Hogy érted, hogy életnagyságban? Lesz négy bazinagy bábu nálunk? – Nem. Mi leszünk a bábuk – közöltem, miközben hátradőltem a széken, és mint mindig, most is a csuklómhoz nyúltam, hogy megtekerjem a karkötőmet. Csakhogy nem volt rajtam. Sóhajtva a fejem ingatva oldalra pillantottam, a sárgák asztalához, ahol Máté elkapta az ösztönös mozdulatsoromat, és vigyorogva kivette a zsebéből az ékszert, majd a mutatóujja körül pörgetni kezdte. – Te rohadék… El fogod szakítani – motyogtam gyilkos tekintettel, és kényszerítettem magam, hogy elforduljak, mielőtt még a döntő előtt kizáratom a csapatunkat.

– Na várjatok egy kicsit – tette le végre Titanilla a telefonját az asztalra, amikor leesett neki, hogy miről beszéltünk eddig. – Ha ti vagytok a bábuk, akkor nekem mégis mekkora dobókockám lesz? – kérdezte felháborodottan. – Gondolom… nagy – tippelt Zsombi idegesen nevetve. – Hé, ezt nézzétek! – mutatta fel döbbenten a telefonját Bernadett. A kijelzőjén Kocsis igazgató Instára feltöltött posztja látszott, ahogyan két ujjával egy piros festékcsíkot húz végig az arca bal oldalán. Mivel Boomeranggal készítette, ezért a mozdulatsor megállás nélkül ismétlődött. A leírásban az szerepelt, hogy ő így készül a döntőre. A poszt alatt pedig a kommentek sem maradtak el. „Némá, Kocsis lett a Rambo.” „Mi van Kocsissal, megkattant?” „Agyára ment az IOV.” „Kussoljatok már, most fogunk döntőzni.” „Tudtok valamit arról, mikor lesz az utolsó feladat?” „Kocsis a storyjában azt mondta az előbb, hogy perceken belül kezdődik.” „Azta, rendesen izgulok, basszus.” „Ja, én is.” „Én is.” „Én is.” „Hellósztok. Hánykor érkezik a sulihoz a csapatunk?” „Kocsis tizenegyre hívott oda mindenkit, aki szeretné fogadni a versenyzőket.”

„Ti jöttök?” „Igen.” „Igen.” „Naná, már pirosban vagyok.” „Halljátok, nekem bordó pólóm van csak, az is jó?” „Nem, piros kell, az a mi színünk.” „Oké, keresek tovább.” „Császtok, most van a döntő?” „Aha, mindjárt kezdődik.” „Nektek nincs hiányérzetetek?” „Mire gondolsz?” „Hol van a Dani?” „Tényleg! !” „Loool. Jelöljük, hogy idetaláljon.” „Jó. @dan_dani_dan_” „@dan_dani_dan_” „@ dan_dani_dan_, @dan_dani_dan_, @ dan_dani_ dan_, @ dan_dani_dan_” „Itt vagyok! Bernadeeeeeeettt, hajrá! ! ” „Na, megjött.”

„Visítok XD” „Szevasz, Dani.” „Hellósztok! Bernadett, imádlak! Hajrá, Szirtes!” „Hajrá, Szirtes!” „Csakis a Szirtes!” „Nyertes Szirtes.” A kommenteket mosolyogva átfutva hirtelen leengedtem a kezemben tartott telefont, mert az étkező ajtaja kinyílt, és Róbert jött vissza, ezúttal utoljára, hogy elindítson minket az utolsó feladatra. – Készen álltok, döntősök? – kérdezte, végignézve a versenyzőkön. – Csapassuk – támaszkodott meg Lóri az asztalon, és elsőként állt fel, hogy elinduljon. Amíg összeszedelődzködtünk, Róbert felkapta az IOV-kupát, és a hóna alá csapva elindult vele az ajtó felé, biccentve nekünk, hogy kövessük. Valamennyien elindultunk utána, de mielőtt kiléptünk volna az ajtón, megtorpantam, elzárva az utat, hogy a többiek ne tudjanak kimenni. – Mindenkinek sok sikert, hajrá – szóltam őszintén, egyesével végignézve a szürke csapat tagjain, majd a sötétzöldeken, akik izgatottan mosolyogtak vissza rám, végül, akármi is történt köztünk, nem hagytam ki a sárgákat sem, mert úgy éreztem, nekik is jár a tisztelet. Mindenki elfogadóan és barátságosan fogadta a kinyújtott kezemet, a példámat követve pedig Bernadett, Lóri és Zsombi is kezet fogott a többiekkel. A sárgákhoz fordulva a két csendesebb csapattag után Marci felé nyújtottam a kezem, és a csapatuk nyelvtanosán láttam, hogy jólesik neki a sportszerűség, miközben pontosan tudta, hogy mit gondolok a játékukról és az elmúlt két hétről.

– Köszönöm, nektek is sok szerencsét – nézett a szemembe, állva a tekintetem, végül elengedte a kezem, amit utolsóként Máté felé tartottam. Ő azonban nem fogadta el, csak állt összefont karral, és a képembe röhögött. – Ugyan már, Hanna, ne játszd meg magad, a francokat kívánsz te másnak sok sikert. Mindenki nyerni akar. Ne parádézz, menjünk, és nézzük meg, ki a jobb. Legyünk túl rajta. – Ahogy gondolod – húztam vissza a kezem kínos mosollyal. – Te mekkora söpredék vagy – nézett rá Lóri a fejét ingatva. – Tényleg, Máté, itt vagyunk a végén, mindenki sok sikert tud kívánni a másiknak, próbáld már meg te is – kérte Imi a szürkéktől. – Istenem, hogy ti mekkora álszentek vagytok – vihogta unottan. – Nem, Máté, nem álszentek vagyunk – szólt rá élesen Bernadett. – Csak emberek. Veled ellentétben. – Jó, persze, mondjátok csak. Akkor sem kívánok nektek sok sikert, csak magamnak, mert nyerni akarok, a kupát akarom, és győztesen akarok hazamenni. És ez az igazi énem, ezt érzem valójában, nem fogom megjátszani magam, és nem fogok illemből odaböfögni mindenféle kamut, amit nem is gondolok komolyan. Nem kívánok sok szerencsét, mert ne legyen szerencsétek. Nem akarom, hogy az unalmas szürke csapat a bamba tagjaival örüljön, vagy az életképtelen sötétzöldek nyerjenek, akikről azt sem tudni, hogy jutottak el idáig. De a legkevésbé a piros csapat győzelmét akarom, akik azt hiszik, annyival jobbak és okosabbak mindenki másnál. Hát közlöm veletek, hogy nem. Nem vagytok jobbak, sem okosabbak! – húzta eszelős vigyorra a száját. – Öhm, bocs, Máté – köszörülte meg a torkát Karesz döbbenten. – De a

monológodat végighallgatva nem biztos, hogy igazad van. Itt mindenki okosabb nálad – mondta ki egyszerűen. – Mert ha lenne egy minimális, de komolyan, csak egy nagyon kicsi eszed, akkor ezt a sok szart, amit eddig fröcsögtél, a verseny végén mondtad volna el, amikor már nyertél, és minden mindegy, nem pedig akkor, amikor még egy olyan feladat előtt állunk mindannyian, ahol egymás kiütése nagyrészt szimpátia alapján dől majd el – fejezte be. – Ezt megszívtad, haver – bólogatott Lóri. – Na jó, persze – nevetett fel idegesen Máté. – Még most mondjátok azt, hogy mindenkinek az a célja, hogy minket kiüssön a végén… – Hát, nem tudom, mi életképtelenek vagyunk – vonogatta a vállát Isti a sötétzöld csapattársaival együtt. – Mi meg bambák… – emelte meg az állát Nóri a szürkéktől. – Kösz, Máté, ezt megint elintézted – dünnyögte Míra, Máté csapattársa, amikor felfogta, hogy sikerült Máténak mindenkit magára haragítania. – Leszarom, hogy szövetkeztek-e ellenem, vagy sem. Nem számít, mert a ki nevet a végén a szerencsén múlik – erősködött, megpróbálva meggyőzni mindenkit, de főleg saját magát. – Nem, Máté – mosolyogtam. – A ki nevet a végén csak részben szerencse. Részben viszont észjáték, abban pedig tudjuk, hogy nem jeleskedsz – közöltem, mielőtt azonban bármit is reagálhatott volna, Róbert visszajött az étkezőbe, és széttárt karral nézett ránk, akik mind az ajtóban álltunk. – Már nem azért, de mit műveltek? Döntősök nélkül nehéz megtartani a verseny fináléját. Mozgás, mozgás! – tapsolt hangosan, mire valamennyien észhez tértünk, és kisiettünk az ajtón. A reggeli ragyogó napsütésben sétáltunk át a focipályához, ahol a már kiesett versenyzők a kísérő tanáraikkal együtt foglaltak helyet, hogy megnézzék a döntőnket. A kezekben piros, sárga, szürke és zöld kereplők emelkedtek a

magasba, amikor megláttak minket megérkezni a pályához, őrületesen nagy taps és füttykoncert vette kezdetét, mindenki buzdítani kezdte a csapatot, akinek szurkol, miközben mi megpróbáltuk kizárni az őrjöngést, és felmérni a pályát. Mármint szó szerint. Merthogy bejött a tippem, a focipályára egy hatalmas ki nevet a végén táblát terítettek, akkorát, hogy életnagyságban lehessen játszani. Ott volt rajta minden, ami a társasjáték tábláján lenni szokott. A kereszt alakú pálya, és nyíllal megadva az irány, hogy merre kell haladni. A négy eltérő színű rajtkocka a pálya négy különböző pontján, ahogyan a négy célmező is, vagy ismertebb nevén a ház, ahová majd el kell jutni mind a négy bábunak, vagyis nekünk, a játékosoknak. És ott volt a pályán kívüli várakozóhely is, ahol addig kell maradnunk, amíg hatost dobva játékba nem kerülünk. – Versenyzők, foglaljátok el a helyeteket a színeteknek megfelelő várakozópontokon – szólt Róbert, mire valamennyien felsétáltunk a pályára. A hatalmas, műanyag borítású, leginkább ponyvára emlékeztető anyagra lépve a sportcipőm nyikorgó hangot hallatott. Ráálltam a keresztpályán kívüli négy piros kör egyikére, és a napsütésben hunyorogva letoltam a napszemüveget a fejemről, majd kinéztem a drukkolókra. Kornél Csengéék mellett állva, összefont karral nézett rám mosolyogva, és biccentett egyet biztatásként, jelezve, hogy minden rendben lesz. Szapora pulzussal, izgatottan bólintottam vissza, majd Róbert felé fordultam, aki lerakta a kupát a fűbe, és újra szót kért. – A szabályokat mindenki ismeri, ugye? – kérdezte. A pálya négy irányából egyhangúlag igen hangzott fel, mire a főszervező magabiztosan bólintott. – Nagyszerű. Akkor ezennel megnyitom az IOV döntőjét, mindenkinek sok

sikert kívánok. Ne feledjétek, nincs második, harmadik vagy negyedik helyezett, csakis nyertes. Az a csapat, amelyik mind a négy játékosát bejuttatja a célba, megnyerte a versenyt, és az Iskolák Országos Versenye bajnokává válik. Kezdődjön tehát a finálé, kérném a négy nyertes csapat kísérő tanárait, hogy jöjjenek ide, és nyissák meg a játékot a kezdődobással. Hölgyeké az elsőbbség, tehát a piros csapat kezd! – kiáltotta Róbert hangosan, majd a nyakában lógó sípot megfújva elkezdődött a döntő. Mivel a döntős csapatok kísérő tanárai közül Titanilla volt az egyedüli nő, ő dobhatott először. A tanárnő a focipálya széléhez sétált, ahol az egyik szervező a kezébe adott egy hatalmas, felfújt gumi dobókockát, ami akkora volt, hogy Titanilla csak két kézzel átfogva tudta átvenni, majd esetlenül elhajította a Róbert által mutatott irányba. A közönség lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogyan a gigantikus méretű gumi dobókocka elrepül, majd amikor megállt, mindenki csalódottan horkantott fel. A tanárnő kettest dobott. Nem kerültünk játékba. A szürkék tanára következett, aki ötöst dobott. Csalódottan, lehajtott fejjel kullogva adta át a helyét a sötétzöldek tanárának, aki elsőre megdobta a hatost. – Aztarohadt!!! – üvöltötték a sötétzöldek egyszerre, és a pálya melletti várakozószakaszon ölelkezve összeugráltak, majd némi tanakodás után úgy döntöttek, hogy Isti léphet elsőként a startmezőre. Ő volt az első játékos, aki a pályára került. Megtapsoltuk a teljesítményt, majd újra a tanárukra néztünk, mert dobhatott még egyet. Ezúttal hármast dobott, így Isti elindult a startról, és három hatalmas lépéssel a megfelelő helyre ért, a nagy méretű rubrikában megállva pedig ünnepélyesen feltartotta a kezét. A közönség soraiból a zöld színű kereplőt fogó drukkerek kezdtek hangoskodni. A sárgák tanára következett, de nem tudott hatost dobni, így ők sem kerültek játékba. Megint mi jöttünk, Titanilla két kezébe vette a dobókockát, és idegesen, erősen koncentrálva tartotta fel a feje fölé, majd előrehajította. A kocka forgott párat a földön, és már úgy tűnt, az egyesen áll meg, amikor fordult még egyet, és hatos lett. – Igeeeen! – üvöltöttünk fel egyszerre.

– Szép volt, tanárnő! – kiáltotta Bernadett, Titanilla pedig mosolyogva fogadta a bókokat, majd a tapsoló közönség felé fordulva meghajolt, miközben mi összedugtuk a fejünket. – Menj, Zsombi – suttogtam. – Biztos? – kérdezte. – Igen. Kezdd te – értett egyet Bernadett is, majd Zsombi határozott bólintással felállt a startmezőnkre. Ekkor Titanilla újra dobhatott, azt követően pedig Zsombi ötöt lépett előre, majd következett a másik csapat. Baromi nehezen ment a játékba kerülés, a tanároknak ritkán sikerült hatost dobni, így a játék első fele leginkább azzal telt, hogy amikor hatossal nem tudtak új versenyzőt a startmezőre állítani, akkor a pályán lévő játékosok haladtak előre a cél felé. Tőlünk Zsombi már egészen sokat haladt előre, Bernadett két lépéssel volt a rajton túl, én pedig éppen játékba kerültem, és a biztonságot jelentő startmezőn álltam, ahonnan nem lehet kiesni, amikor megtörtént az első kiütés. A szürke csapatból Tomi ütötte ki a sötétzöldek legelöl álló, célhoz közelítő játékosát, Petit. – Bocs, bocs – mondta Tomi, amikor négyet előrelépve megérkezett arra a mezőre, ahol Peti állt, és mivel a szabályok értelmében ketten nem lehettek egy mezőn, bátortalanul egy lökő mozdulatot tett, jelezve, hogy ezzel kiütötte onnan Petit, aki elröhögte magát. – Semmi gond, megértem, megyek vissza a várakozóhelyre – legyintett, tudva, hogy a szürkéknek nem volt más választásuk, kénytelenek voltak kiütni, mert ketten még nem voltak a pályán, a másik játékosuk pedig, Nóri pont négy lépéssel volt Tomi mögött, ezért ő nem léphetett, hiszen saját játékost nem lehet kiütni. Ez volt az első kiütés, viccesen és vidáman telt, itt még volt „bocs” és

„elnézést”, és itt még lehetett arra fogni, hogy nem volt más választásunk. A sárgák játékba kerülésével azonban ez megváltozott, mert ahogy Máté a pályára lépett, a tanáruk újra dobhatott, és kettest sikerült, ami azt jelentette, hogy vagy Marci lép kettőt, aki egészen elöl járt már, és ezáltal békésen haladhatott volna a cél felé, vagy Máté lép kettőt egy olyan mezőre, ahol már álltak. Méghozzá Bernadett. – Mi legyen? – kiáltotta Marci. – Menjek én? A következő dobással akár már be is érhetek a házba – mutatott maga elé, a négy rubrikából álló sárga célmezőre. – Nem! Maradj, ahol vagy! – üvöltötte Máté, és kettőt lépve előre megérkezett Bernadett mellé. – Helló – vigyorgott. – Na húzzál szépen vissza a várakozóhelyre – közölte, majd két kézzel meglökte Bernadett vállát, kiütve a kockából, amiben állt. – Normális vagy, ember? – kapott Bernadett a vállához felháborodva. – Ez hülye, bazdmeg – tárta szét a karját Lóri is, aki a pálya másik oldalán ácsorgott a sötétzöldekhez tartozó Ádám közelében. – Figyelem! – szólt Róbert az eset láttán. – Óvatosan lökjük ki a másikat, semmilyen durvulást nem szeretnék látni! Máté, ne kelljen többet szólnom! – Elnézést, elragadtattam magam – közölte Máté szórakozottan, és Bernadett helyén állva egy „mi van?” biccentést mért a közönség felé, ahol többen is kifütyülték és pfujoltak. Titanilla újabb dobása után Zsombi elsőként érhetett be közülünk a házba, ami azt jelentette, hogy őt onnan már nem lehetett kiejteni, végigment a pályán úgy, hogy senki nem ütötte ki egyszer sem. A beérkezését óriási tapsvihar fogadta, a kilencedikes pedig idegesen, értünk aggódva nézte tovább a versenyt a biztonságos helyről. Bernadett Máté kiütése miatt visszakerült játékon kívülre, ő újra csak hatossal léphetett pályára, Lóri jól haladt, de közel volt hozzá két sárga játékos is, én pedig a startmezőn épphogy csak játékba kerültem,

amikor Titanilla egyes dobása után léphettem egyet előre, a következő pillanatban pedig már mehettem is vissza Bernadett mellé, mert kiütöttek. Imi volt a szürkéktől. Semmi személyes, csak útban voltam neki. Nem nehezteltem rá, ez egy ilyen játék. És erre hamarosan mindenki rádöbbent, mert Zsombi célba érésével világossá vált, hogy ha udvariaskodunk egymással, akkor bizony a másikat segítjük a győzelemhez. Ezt követően pedig mindenki elkezdte kiütni azt, aki közel járt a saját házához, mert ha oda bejut valaki, azt onnan már nem lehet kiejteni. 20. Senki nem esett kétségbe, ha vissza kellett mennie a pályán kívüli várakozómezőre, ugyanis Zsombi házba jutása után legalább egyszer mindenkit kiütöttek. De volt, akit többször is. Például Lórit. Ő a szürkékkel játszott valamiféle egyéni játékot, ami abból állt, hogy szegény Lóri hatos dobással bekerült a piros startmezőre, onnan lépett, amennyit tudott, tökmindegy volt, mert a következő szürke játékos, aki arra járt, egyszerűen kiütötte, visszaküldve ezzel a pályán kívüli szakaszba. A közönséggel együtt elképesztően sokat nevettünk ezen, mert bár benne voltunk a döntőben, azért közösen társasozni nem annyira véresen komoly dolog. Vagyis egy ideig azt hittük. Aztán a piros célmező közelébe érve, amikor már sikeresen körbementem az egész pályán, és Titanilla kettest dobott, én pedig egyetlen lépésre kerültem ahhoz, hogy beforduljak a házba, és Zsombi után szintén biztonságos helyre érjek, akkor… Akkor jött Máté, és kiütött onnan. Mehettem vissza a fenébe, pályán kívülre, hogy újra hatossal kerüljek vissza. Széttárt karral, lemondó mosollyal néztem ki oldalra, miközben visszasétáltam a pályán kívüli piros kockára, mire Kornél a közönségből legyintett egyet, a mozdulata pedig azt sugallta, hogy ne foglalkozzak vele, majd felemelte a telefonját, és csinált rólam néhány képet, mire nevetve eltakartam az arcomat. – Bent vagyok! Bent vagyok a házban! – ordított fel Ádám a sötétzöldektől, és odapillantva láttam, hogy Zsombi után még egy döntős beért a célba.

Az eredményét mindenki megtapsolta, vagyis majdnem mindenki, azonban így, hogy tizenhat játékosból még csak kettő végzett, senki nem ijedt meg különösebben. Aztán ahogyan felgyorsultak az események, és mindenki azzal foglalkozott, hogy kiüsse a közelében állót, voltak, akiknek sikerült észrevétlenül meglógniuk, így Titanilla egy dobását követően Bernadett váratlanul befordult a házba. – Megvagyok! – emelte magasba a kezét ünnepélyesen. – A francba már, miért nem figyeltetek jobban? – toporzékolt Máté a pályán, pontosan a sötétzöldek startmezőjén. Ahonnan a következő pillanatban távoznia kellett, mert Karesz játékba kerülve gondolkodás nélkül kilökte onnan. Máté tehát mehetett vissza a pályán kívülre. A szikrázó napsütésben a pályán állók a tanáruk dobását várták, és azt, hogy léphessenek, a pályán kívüli kiütöttek pedig a ponyva mellé lehajolva felkaptak egy-egy ásványvizes palackot a fűből, és hűsítve magukat ittak néhány kortyot, de voltak, akik nyakon öntötték vele magukat a délelőtti melegben. – Hatos! Hatost dobtam! – kiáltotta Titanilla, miután elhajította a felfújt gigadobókockát, és kérdőn nézett ránk, jelezve, hogy döntsünk. Bernadett és Zsombi már bent volt a célban, őket ez nem érintette, Lóri a pályán kívül az ismételt játékba kerülését várta, én pedig a szám szélét rágva néztem előre. Rajtam múlott. Vagy meghagyom Lórinak a hatost, amivel visszakerül a startmezőre, vagy lépek előre én, azzal pedig kiütöm a sötétzöldektől Istit, aki egészen közel járt már a sötétzöld célmezőhöz. – Mi legyen, Hanna? – kérdezte Lóri, mire a fülem mögé tűrtem egy hajtincset, és Isti felé fordultam, aki már majdnem az egész pályát végigcsinálta. Kiüthettem volna a cél előtt és visszaküldhettem volna a várakozómezőre, hogy kezdje elölről. De nem tettem. – Gyere, Lóri, állj a startmezőre – szóltam a fejemet rázva, mire Lóri biccentve odaállt, és Titanilla dobhatott újat. Megint hatos lett.

– Ilyen nincs – röhögött fel kínosan Isti, és a sötétzöldek szomorúan néztek össze, tudva, hogy ezt most nem ússzák meg. – És most? – kérdezte Lóri. – Most… – akadtam meg, és a napszemüvegem lencséje mögül hunyorogva néztem körbe. Előttem hattal Isti állt, mögöttem kettővel Máté. Ha kiütöm Istit, akkor ezzel a plusz hat lépéssel Máté nyolc mezőre kerül tőlem, tehát ha hatost dobnak legközelebb, akkor sem tud kiejteni. De ahhoz ki kell ütnöm a sötétzöld játékost. Vagy… Vagy vállalom, hogy a következő dobásnál Máté ki tud ejteni, ha kettest dobnak, viszont előreléptetem Lórit hattal, és Isti is játékban maradhat. A francba. Képtelen voltam kiütni. – Menj, Lóri, lépj hatot – szóltam, mire a közönségből egyöntetű morajlás hangzott fel. – Biztos? – kérdezett vissza Lóri. – Máté kettőre van mögötted. – Tudom. De nem baj – szívtam fel magam, és a hálásan felém pillantó Istiről elkapva a tekintetem végignéztem, ahogyan Lóri előrelép hatot. A szürkék tanára következett, dobott egy kettest, amivel nem történt semmi extra, csak a játékosuk előrelépett kettőt, majd a sötétzöldek tanára következett. Négyest dobott. Ezzel a négyessel pedig Isti beért volna a sötétzöld házba. De nem ezt lépték. Hanem Karesz, aki Máté mögött állt néggyel, előrelépve kiütötte, és pályán kívülre rakta a sárga csapattagot. – Menj a halálba! – ordította Máté idegbetegen, amikor visszaért a sárga várakozóhelyre, én pedig csodálkozva néztem, nem értve, hogy miért nem Istit küldték be a célba, amikor is a sárgák tanára következett a dobásban. Ami kettes lett. Vagyis ha Karesz nem üti ki Mátét, akkor Máté ezzel a dobással, tekintve, hogy kettővel állt mögöttem, kiütött volna engem.

Bernadett, Zsombi és Lóri felröhögött a meglepettségtől, a közönség azon része pedig, akik nekünk drukkoltak, megtapsolták a látottakat, mire mosolyogva rázva a fejem, széttárt karral fordultam vissza Kareszhoz, aki így kettővel mögém került. – Miért csináltad? – Te miért csináltad az előbb? – kérdezett vissza. – Nem tudom – vontam meg a vállamat. – Ez tűnt helyesnek. – Na látod. Nekem meg ez – felelte egyszerűen. A következő dobásnál Isti beért a célba, így tőlünk ketten, a sötétzöldektől is ketten, a sárgáktól egyvalaki, a szürkéktől pedig senki nem volt még a házukban. Mivel a szürkék és Lóri még mindig valami fura, egyéni kiütéses játékot játszottak egymással, úgy döntöttem, maradok a helyemen, és bármit is dob Titanilla, Lórival lépem meg, hogy minél távolabb kerüljön a szürkéktől. Kis idő múlva sikerült meglógnia előlük, főleg hogy a sárgák két egymást követő dobásnál is kiütöttek egy-egy szürke játékost. Ők nem álltak túl jól, ráadásul a tanáruk képtelen volt hatost dobni, így több olyan kör is volt, amiből kimaradtak, mert mind a négy játékosuk a pályán kívüli várakozómezőn állt, mivel valamennyiüket kiütötték. Egy idő után Titanilla hatos dobásával Lóri lehagyott engem, és elém kerülve igyekezett a piros ház felé. Nem volt messze attól, hogy beforduljon. Mögötte állva én védtem, így tudtam, hogy ha közelítenek hozzánk a sárgák, engem fognak előbb kilökni, így Lórinak van esélye bejutni a célba. Máté pedig erősen felém tartott, nem titkoltan az vezérelte, hogy megakadályozza befordulásunkat a házba. Közben persze kiejtette, aki az útjába került, mint valami eszelős, csak ment előre, nem ismerve lehetetlent, és ha már arra járt, kiütötte, aki ott volt, így

visszaküldte a pályán kívüli mezőre Petit, megbosszulva azt, hogy Karesz meg őt ejtette ki. Kareszt viszont kiejtette az arra járó Marci. Végül Máté összesen két lépésre került tőlem. Lóritól viszont hétre, őt nem bánthatta. Titanilla megemelte a dobókockát, és lehunyt szemmel, koncentrálva fújta ki a levegőt, tudva, hogy most nagyon sok múlik rajta. Lóri egy ötössel beér a célba. – Ötöst! Ötöst dobjon, mindent bele, passzoljon nekem egy ötöst – buzdította Lóri a tanárnőt, miközben a közönség kántálni kezdte, hogy „Ö-tös, Ö-tös!” – Ötös. Gyerünk, ötös – suttogtam összeszorított fogakkal. A felfújt gumi dobókocka megperdült párszor a levegőben, majd földet érve döcögősen egyik oldaláról a másikra esett, végül megállt. És az ötös volt felül. – Úristen!!! – kiáltotta Bernadett, és Zsombival együtt összeölelkezve ugrált a háznak nevezett célmezőn, ahol a négy pirosra festett kocka közül hármat már elfoglalhatott a csapatunk. Lóri vigyorogva fordult be a helyére, és a többiekkel összepacsizva, vidáman nézett vissza. – Gyerünk, Hanna, már csak te kellesz, és megvagyunk. Itt várunk, csajé, tedd oda magad – vigyorgott. – Igyekszem – mosolyodtam el boldogan, ahogyan ott láttam mindhárom csapattársamat biztonságban, azon a helyen, ahol már nem árthatnak nekik. Ezáltal viszont egyedül maradtam a játékban, tudva, hogy nagy bajban vagyok. A szürkék még mindig nem kerültek vissza, a tanárukkal ordítottak, hogy „dobjon már egy átkozott hatost”, a sárgák azonban hárman is mögöttem voltak. Nem titkolt céljuk volt, hogy megállítsanak, mert ha befordulok a piros célmezőre, akkor megnyertük. És nem csak a ki nevet a végént. Hanem az egész IOV-ot. Akkor miénk a kupa, miénk a dicsőség, miénk ez a két hét. Ezt pedig nem hagyhatták. A kereplők egyre hangosabban kattogtak, a közönség tapsolt, fütyült, ordított, vagy azt, hogy hajrá, csináljam meg, vagy pedig azt, hogy állítsanak meg

engem a többiek. Attól függően, kinek drukkoltak. Csengéék kivörösödött arccal kiabáltak értünk és értem szurkolva, Kornél pedig komolyan, mintha csak valami igazán nagy dologról lenne szó, az arca előtt összekulcsolva a két kezét nézett rám, miközben én teljesen egyedül álltam piros színben a pályán. Mindenfelől kiabálást hallottam, a közönség is ordított, Bernadették is ordítottak, mindenki mást, miközben én a saját mezőmön ácsorogtam, és vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. A nap erősen sütött, szinte felforrt az agyam, a melegítőfelsőmet már rég levettem, a derekam köré tekertem, úgy lógott rajtam, és miközben újabb dobások következtek, én tehetetlenül álltam ott, és a focipálya mögötti erdő irányába néztem, majd a sűrű lombok feletti tiszta, kék égre, ahol egyetlen felhő sem volt, csak ragyogó napsütés. Hasonló volt az idő, mint akkor, több mint egy évvel ezelőtt. Aznap is ilyesmi volt, úgy emlékszem. Csak a kék égbolt felhők nélkül, napsütéssel. Akkor is ilyen lehetett, úgy rémlik, hogy hasonló nyár eleji idő volt meleggel és napsütéssel, amikor már nem mehettem többé a kórházba, mert nem volt ott senki. Ösztönösen meg akartam tekerni a csuklómon lévő karkötőt, ami nem volt rajtam, így leejtettem a kezem magam mellé, és csak álltam lehunyt szemmel, arra várva, hogy kiüssenek a játékból. Nem tehettem mást. Ott voltunk a végén. Az Iskolák Országos Versenyének legvégén, és tudtam, minden eldől a következő pár pillanatban. De a győzelmünk nem rajtam múlt, nem volt ráhatásom és nem irányíthattam. Csak álltam a pályán, várva a sorsomra, miközben igyekeztem kizárni a külvilágot és koncentrálni, hogy a légzésem egyenletes maradjon. Megpróbáltam nem figyelni Bernadettre, Zsombira és Lórira, akik már mind beértek, és a célból drukkoltak nekem, a halántékukon kidagadó erekkel, torkuk szakadtából üvöltve, öklüket az ég felé rázva. Nem hallottam, hogy miket kiabálnak, mert az adrenalin okozta morajlás a fülemben elnyomta a környezetem hangját, így jóformán csak tátogó embereket láttam minden irányból. Aztán a sárgák következtek. Összerándult a gyomrom, és rettegve pillantottam a tanáruk felé, aki a pályán kívül készült a dobásra. Gyors fejszámolást végezve átgondoltam a létező

összes lehetőséget, és hamar beláttam, hogy nem túl jók az esélyeim. A négyből hárman még mögöttem voltak, Marci, Timi és Máté. Ketten hat lépésen kívül, ők nem jelenthettek gondot. Máté azonban közelebb volt. Pontosan két lépésre tőlem. Összeszorult torokkal fordultam a dobás irányába, és szinte lassítva láttam, ahogyan a levegőben megperdül a kocka. A közönség soraiban minden fej egyszerre követte a dobás ívét, mígnem a kocka végül megállt, én pedig szorosan lehunytam a szemem. Ne kettő legyen. Csak ne kettőt mutasson. Könyörgöm, ne kettőt dobjanak, mert akkor Máté kiüt a helyemről. A hangos ovációra kinyitottam a szemem, és tekintetemmel a kockát kerestem, mert az ünneplés egyszerre mindkét dolgot jelenthette. Azt is, hogy a sárgák kettest dobtak, és azt is, hogy nem. Mert voltak, akik értünk drukkoltak, és voltak, akik ellenünk. A fejemet a kocka irányába kaptam, és visszatartott lélegzettel meredtem rá. Egyes volt. Egyest dobtak, így Máté egyetlen lépést tehetett felém, és kénytelen volt megállni mögöttem. – Majdnem, Hanna. Majdnem megvagy – dünnyögte. – Igen. De néha kevés a majdnem – feleltem felszegett állal, és visszafordultam a tanárnő irányába. Mert Titanilla következett, ő dobhatott. Az egész focipálya és a környéke is teljesen elcsendesedett, és némán, dermedten figyelte mindenki, hogy mi következik. – Hatost, hatost dobjon, akkor Máté hét mezőre kerül – üvöltötte Bernadett. – Rajta vagyok az ügyön – dünnyögte Titanilla, és ekkor már ő sem aprózta el, nekifutásból hajította el a dobókockát, majd megtorpanva kereste az egyensúlyát, miközben az eredményt várta. A kocka a földre érve pörgött párat, és mindenki felszisszent, amikor úgy nézett ki, hogy megáll a hatoson, többen fel is emelkedtek a fűből, hogy felugorjanak örömükben, csakhogy a kocka továbbfordult, és még egyet, így

a hatosból végül egyes lett. – A francba – sütötte le a szemét Bernadett, miközben én egyetlenegyet léptem előre, így Máté megint csak kettővel volt mögöttem. – Azt hiszem, el fogok ájulni – közölte Zsombi, a bejelentésére pedig két szervező is odarohant hozzá, hogy megnézzék, van-e valami baja. Az izgalmon kívül semmi sem volt. Kinézve a közönségre Kornélt kerestem, aki idegesnek tűnt, és ezt elég rosszul igyekezett titkolni előlem. Láttam rajta, hogy borzasztóan szeretné, hogy sikerüljön, hogy célba érjek, így kezét az arca előtt tartva, idegesen rágózva figyelt. Mellette Csengéék üvöltve szidták Mátét, a többi kiesett játékos pedig izgatottan figyelte, hogy mi lesz. A szürkék dobhattak, a tanáruk végre összehozott egy hatost, mire a nagy feszültség egy kicsit enyhült, mert a legtöbben felnevettek, ahogyan a négy pályán kívüli, folyamatosan kiütött játékosból egy végre a startmezőre léphetett. – Na. Innen szép nyerni – közölte Imi vidáman, aztán még egyet léphetett, amikor a tanáruk a hatost követően dobott egy egyest. – Lassan, de biztosan – tette hozzá, amikor egyetlen mezőt lépett előre. A sötétzöldek dobtak ezután, közülük még ketten is a pályán voltak. Karesz lépett négyet, amivel nem történt semmi, csak valamennyire megközelítette Marcit, aki szintén a pályán volt még. Ezután újra a sárgák tanára következett. A hobbiornitológus kísérő felemelte a dobókockát, és nekifeszülve hajította el, miközben Máté torkaszakadtából üvöltötte, hogy kettest dobjon. Hogy kiüthessen. Ez volt a célja. Nem továbbjutni, nem lehagyni engem, nem menetelni a saját házuk felé. Csak engem kiütni. Ennyit akart. Mindenki hang nélkül, némán nézte, ahogyan a felfújt dobókocka a levegőbe emelkedik, a következő pillanatban pedig elképedve emeltem fel a kezem, amibe belekapott a szél. A fák irányából végigsöpört egy viharos erejű nyári szellő, belekapott a hajamba, és meglobogtatta a derekamra kötött pulcsimat is. És a levegőben lévő könnyű gumi dobókockát is félrelökte, ami kissé

távolabb esett le a megszokottnál. Az összes jelenlévő a kocka irányába kapta a fejét, majd Csenge elordította magát. – Hatos! Hatost mutat! – tudatta üvöltve az eredményt a többi szurkolóval. – Akkor most? – kérdezte Marci Mátétól a pályán. – Lépsz? Vagy lépjek én? Máté idegesen rágva a szája szélét elgondolkodott, majd a fejét rázva fújtatni kezdett. – Én nem lépek innen, mert azzal Hanna elé kerülök. Lépjél te – közölte dühösen. – Rendben – felelte Marci, és hatot lépett, ezzel pedig kezdett felzárkózni Mátéhoz. Titanilla tanárnő dobása következett, és mint az előbb, megint mindenki azért drukkolt, hogy minél magasabb számot dobjon, hogy elkerüljek Mátéék elől. A szél újra erősebben kezdett fújni, ami miatt egyre többen néztek az égboltra. A tanárnő eldobta a kockát, én pedig összeszorult mellkassal figyeltem az eredményt. Hatos legyen. A kevesebb nem jó. Ne legyen kevesebb. – Hármas – dobbantott egyet Bernadett idegesen, aki középen állva, ezer éve célba érve figyelte a történéseket. – Oké – suttogtam magam elé, és előreléptem hármat. Máté még mindig veszélyes távolságban volt tőlem. A sötétzöldek pedig túl messze attól, hogy kiüssék őket. A szürkéknek meg jóformán nem volt közük a játékhoz, ők szenvedtek a hatos dobással. Újabb köröket követően aztán ismét a sárgák tanára következett, és valahogy végig úgy alakult, hogy Mátéval folyamatosan egymás nyomában voltunk, és újra lehetőségük volt kiütni engem. A szememet lesütve, összeszorított fogakkal vártam, hogy megtörténjen a dolog, csupán a közönség reakcióját hallgatva, mert abból pontosan lehetett tudni, hogy mi az eredmény. Máté ötre volt tőlem. Ha ötöst dobnak, kiütnek.

A dobókocka földet ért, én pedig fintorogva, összezárt szemmel hallgattam a reakciókat, majd a tapsvihar hallatán meglepetten kinyitottam a szemem. – Hatos! Hatost dobtak, megmenekültél, Hanna! – üvöltötte Zsombi. – Mi? – kérdeztem elképedve. – Hatos – ismételte meg Zsombi. – Hatos – suttogtam bólintva magam elé, és hitetlenkedve felnevettem. Mert ez a hatos a lehető legrosszabb volt, ami történhetett. Mármint a sárgáknak. Ugyanis a harmadik játékosuk hat lépésre állt Marcitól, ő tehát nem léphetett, mert saját csapattársat nem lehet kiütni. Marci viszont hat lépésre állt Mátétól, úgyhogy a sárgák nyelvtanosa szintén nem léphetett, mert akkor Mátéval került volna egy mezőre, azt pedig nem lehet. Így aztán… – Menj, Máté, menj szépen – néztem hátra a tőlem ötre álló Mátéra vigyorogva. – Lépj előre hatot – szóltam, tökéletesen kiélvezve, hogy az egyetlen opciója az, hogy el kell előttem haladnia, kikerülve engem. Máté idegesen kapkodva a fejét visszanézett még egyszer a táblára, amin álltunk, és aminek szélét fel-felkapta az erősödő szél. De hiába nézte, nem tehetett mást. Egy játékosuk már célban volt, a másik kettő pedig nem léphetett, mert saját csapattársat ütöttek volna ki. Csak Máté léphetett, ennek pedig az volt az ára, hogy elém kerül. És nem, nem attól félt, hogy akkor majd én leszek mögötte, és kiütöm. Ez a lehetőség már nem állt fenn. Ugyanis nekem már nem kellett Mátét üldöznöm. Egy dobásra voltam a befordulástól a piros célmezőre. Már nem mentem Máté után. Én bekanyarodni készültem. – Üssétek ki! Üssétek ki valahogy! – üvöltötte Máté a csapattársainak, miközben totálisan kiborulva ment el előttem, és egy lépésre tőlem megállt. – És mégis hogyan? Ők jönnek, az egyesen kívül Hanna bármivel beér a célba, ha meg egyest dobnak, azzal kiüt téged – dünnyögte Marci az orrnyergét

dörzsölve. – Nem érdekel, dobjanak egyest, üssön ki vele, aztán a következő dobásnál még elkaphatjátok! – látta át Máté a helyzetet, felmérve, hogy ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy megállítsanak. A közönség ezt hallva lélegzetvisszafojtva Titanilla felé fordult. Következett a tanárnő dobása. A hirtelen szelessé vált időben Titanilla felemelte a kockát és elhajította, miközben szinte az összes jelenlévő kiabálni kezdett. És mindannyian azt, hogy legyen egyesnél nagyobb. Még a pályán álló sötétzöld csapat is az üvöltözte, hogy dobjunk nagyot, mire hálásan mosolyogva néztem rájuk, és nevetve megráztam a fejem, amiért annyira bolondok, hogy képesek értünk szurkolni, miközben nekik is van még esélyük. A dobókocka fordult néhányat a levegőben, majd földet ért, én pedig szinte lassítva láttam mindent. Ahogyan a fűben bukdácsol. Ahogyan Bernadett, Lóri és Zsombi artikulálatlanul üvölt valamit. Ahogyan Titanilla a dobást követően szinte előrezuhan, és két karját oldalra tartva keresi az egyensúlyát. Ahogyan a sárgák hobbiornitológus tanára utánakap, hogy segítsen neki megállni, Titanilla pedig eltorzult arccal löki el magától. Ahogyan a közönség a kereplőket pörgetve egy emberként ugrik fel, hogy lássák, mi lett az eredmény. Ahogyan Róbert feszült arccal nézi, hogy hol áll meg a kocka. Ahogyan Máté a száját nyitja idegesen, miközben a fejét rázza. Mindent lassítva érzékeltem, majd amikor a kocka megállt, én oda sem nézve a közönség irányába fordultam, és Kornél szemébe néztem, aki arca előtt összekulcsolt ujjakkal figyelt, majd elmosolyodott, és kinyújtotta a tenyerét. Egy ötöst mutatott. – Jézusom!!! – sikoltotta Bernadett, és örömében ráugrott Zsombira, aki még fel sem foghatta a dolgokat, már össze is csuklott a vízilabdás lány alatt, Lóri pedig a kicsi a rakást érzékelve rájuk ugrott. Titanilla tanárnő elképedve rohant oda hozzájuk, és mellettük ugrálva üvöltötte, hogy ötöst dobott, miközben a kereplők olyan hangosan szóltak az ünneplő közönség soraiból, hogy a bükki erdőben lévő összes madár egyszerre repült fel. A dobókocka az ötössel felfelé állt meg, a szél pedig belebelekapott oldalról, de nem borította fel. Úgy maradt. Ötössel a tetején. Ezzel pedig nyertünk. Vadul dobogó szívvel és zúgó füllel, kábán néztem körbe, majd Róbert

megpróbálva túlüvölteni az őrületet, rám szólt. – Tessék? Nem értem – ingattam a fejem. – Mondom, menj! Menj be a célba! – ordította. – Ó, óó. Tényleg – bólogattam elképedve, a célban ünneplő többiek felé pillantva, de mielőtt odamentem volna, megtorpantam, és az előttem lévő mezőn álló, lehajtott fejű, teljesen összeroppant Máté mellett megálltam. – Mi az? Most mit csinál? Miért nem megy be a célba? – súgtak össze többen is, mire Máté felemelte a fejét, és felszegett állal nézett a szemembe. A többiek ekkor abbahagyták az ünneplést, és felkászálódtak a földről, majd ijedten néztek felém. – Ne, ne, Hanna, ne csinálj semmi sportszerűtlent! – kiáltotta Bernadett rémülten, amikor feltűnt neki, hogy nem sétáltam be a célba, hanem helyette megálltam Máté mellett. A jelenetet Róbert is feszülten figyelte. – Hanna, gyere már, nyertünk, hagyd a fenébe! – üvöltötte Zsombi is. – Mit csinálsz? – kérdezte Kornél a közönség első sorában állva. Én azonban mindent elengedtem a fülem mellett, senkivel sem foglalkoztam, csak álltam Máté előtt, mélyen a szemébe nézve, mire idegesen felröhögött. – Na mi van? Mit akarsz mondani? Biztos valami nagyon okosat. Mondjad, hallgatlak, tessék – meredt rám gúnyosan, mire egyszerűen megráztam a fejem. – Kérem – szóltam. – Mi? Mit? – kérdezett vissza meglepetten, majd amikor meglátta, hogy felé nyújtom a kezem, összehúzta a szemöldökét, aztán leesett neki, és a zsebében kezdett turkálni. Amikor kivette a karkötőmet, szó nélkül kikaptam a kezéből és a tenyerembe

zártam, majd leengedtem magam mellé az ökölbe szorított kezemet, mert ott volt nálam, újra ott volt anyu karkötője, visszaszereztem, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd sarkon fordulva otthagytam Mátét, akinek semmit nem mondtam, nem vágtam a fejéhez semmit, egy szót sem pazaroltam rá, csak úgy hagytam, ahogy volt: lesújtva. Elléptem tőle, neki pedig végig kellett néznie, ahogyan besétálok a célba, ahol a többiek már vártak rám. Kinyújtották a karjukat felém, én pedig a kis privát körükbe lépve összeölelkeztem velük, és könnyezni kezdtem. Örömkönnyek voltak. Annyira sok idő után örömömben sírtam. Óriási tapsvihar közepette álltunk ott öten, mert Titanilla tanárnő is ott volt velünk természetesen, hiszen a végső győzelmünket neki köszönhettük, így a csapatunk teljes értékű tagjává vált, és egymás mellett állva, egymás kezét fogva néztünk a velünk szemben álló közönségre, ahol mindenki felállva tapsolt nekünk. Azok, akiket az elmúlt két hétben megismertünk. A tavalyi nyertes arany csapat volt szinte a leghangosabb. Mosolyogva néztem rájuk, és hálásan köszöntem meg, amiért tudnak nekünk és velünk örülni. A győzelmünkkel már a szürke és a sötétzöld csapat is lement a pályáról, és a többiek közé beállva, korrekt módon tapsoltak meg minket, ahogyan a sárga csapat három tagja is. Máté kivételével. Ő kicsit arrébb, a fűben ült magába roskadva, és úgy döntött, nem nézi meg az eredményhirdetést. Már nem hibáztattam érte. Csak sajnáltam. Mert sokunkkal ellentétben, végül legnagyobb meglepetésre ő volt az, akinek ez a verseny semmi mást nem jelentett, csak azt, ami a kiírásában szerepelt: Iskolák Országos Versenye. Ő szó szerint vette. Neki ennyi volt. Mi, a többiek azonban ennél sokkal többet láttunk bele, és sokkal többet kaptunk tőle. Máté úgy hagyta ki ezt az egészet, hogy végig jelen volt. És ezért csak szánni tudtam, mást nem éreztem vele kapcsolatban. – Piros csapat – lépett oda hozzánk Róbert a pálya közepére, ahol öten álltunk, egymás mellett. – Gratulálok! Ti vagytok az idei Iskolák Országos Versenyének nyertesei – mondta ki a szavakat, amiket azt hiszem, titkon mindannyian végig hallani akartunk.

– Köszönjük – bólintottam könnyek közt, és újra összeölelkeztem Lórival és Zsombival, miközben Bernadett büszkén kihúzva magát átvette a felé tartott kupát, és a magasba emelte. Az összes volt versenyző tapsolt, kamerázott és fotózott minket, miközben mi a szélben állva, a vihar előtt adtuk át egymásnak a kupát, hogy mindenki jól megnézhesse, mielőtt hazavisszük Kocsisnak. Éppen Lóri pózolt vele, befeszített karral tartotta a trófeát, én pedig folyamatosan mosolyogva hallgattam az ünneplést, miközben megpróbáltam felrakni a karkötőmet, de nem boldogultam egyedül a kapoccsal. – Várj, segítek – lépett oda hozzám Bernadett azonnal, amikor észrevette, hogy mit csinálok. – Köszönöm – suttogtam, majd az égre pillantottam. Az órákig tartó játék alatt megváltozott az idő, és sűrű, fekete felhők álltak össze a bükki tábor focipályája felett. – Megvan – engedte el a karomat Bernadett, én pedig hálásan bólintottam, miközben leengedtem a csuklómat, amin újra ott volt anyu karkötője. – Hé, ez még Máténál volt, visszaszereztem nektek – lépett oda hozzánk Csenge, és Bernadett felé nyújtotta a fülbevalóit, valamint Lóri óráját. Végül Kornél barcelonás gumi karkötőjét nekem adta oda. – Nem, nem – ráztam meg a fejem, és a karkötőt átvéve megfordultam. Kornél mosolyogva jött oda hozzám. – Ez a tiéd, visszaadom – mondtam. – Miért? – kérdezte. – Mert… Nekem már segített. Most te jössz. Jönnek a versenyeid, meg ilyesmi – magyaráztam. – Azt hittem, nem kapaszkodsz ilyesmibe – vette vissza, és szórakozottan feltette a csuklójára. – Hát… – sóhajtottam a fejemet rázva. – Valamibe kell. – Ne csináld, a végén még optimista leszel – nevetett.

– Vagy realista – néztem mélyen a szemébe. – Úgy tűnik, a kettő néha ugyanaz – vontam meg a vállamat, mire Kornél kedvesen elmosolyodott, és fölém hajolva megcsókolt. 21. Csupán perceken múlt, hogy a hirtelen kialakult viharos nyári zivatar nem mosta el a ki nevet a végén döntőt, mert amikor a kupával a kezünkben önfeledten ünnepeltünk a focipálya közepén, a szél felerősödött, és mindenki egyre gyakrabban pillantgatott az égboltra, várva, hogy mi lesz ebből. A színtiszta kék eget már beborították a gyorsan mozgó fekete esőfelhők, Róbert pedig főszervezőként elkiáltotta magát, hogy mindenki menjen a faházába, szedje össze a holmiját, és találkozunk a főkapunál, pontosan tíz perc múlva. Ennyi időt kaptunk, hogy elhagyjuk a tábort. Sietősen, a legtöbb versenyző futólépésben ment a saját faházához, hogy elhozza a sporttáskáját vagy éppen bőröndjét, miközben a szél felkapta a levegőbe a száraz falevelekkel keveredő port. A holmimmal a kezemben megvártam Bernadettet, aki még ellenőrizte a fürdőszobát és benézett az ágynemű alá, hogy nem hagytunk-e ott valamit, majd kisiettünk a faházból, és egyenesen a főkapuhoz mentünk, ahol a többiek már vártak ránk. Lóri a kupát szorongatva állt, mellette büszkén feszített Zsombi, körülöttük pedig ott voltak az elmúlt két hétben szerzett barátok, akik mind arról beszéltek, hogy kivel mikor és hol találkoznak újra, így, hogy vége a versenynek. Az érkezésünkre Lóri mosolyogva felém fordult, és a kezembe nyomta a kupát. – Hanna, nálad alig volt még, megnézted egyáltalán? – kérdezte egyszerűen, átadva a trófeát, amit szaggatott sóhajjal vettem át, és hitetlenkedve bámultam rá. Ott volt. A miénk volt. Megszereztük. Anyu, ugye látod?

Az ég felé pillantva a mellkasomhoz szorítottam az aranyszínű kupát, miközben a főkapu előtt egyre csak gyűlő versenyzők az utolsó pillanatokat is kihasználva kérték el mindenkinek az Insta-, Facebook-, YouTube-, Twitch-, Tiktok-, Snapchat- és ki tudja még, milyen elérhetőségét. – @ujvarihanna – ismételtem mosolyogva sokadszorra. – Csak így, egyben, végig kisbetűvel. Mindenhol így vagyok – feleltem az egyik egykori sötétkék csapattagnak, akivel bár a verseny alatt szinte alig kommunikáltam, úgy tűnt, a továbbiakban követni szeretne. Kornél mögöttem állva, a derekamat átölelve a vállamon pihentette az állát, és a többieket hallgatta, vagyis konkrétan a szürkéktől Imit és a sötétzöldektől Petit, akik mindketten Csengét fárasztották azzal, hogy melyikükkel menjen el a lány valami programra. A két fiú egymást túllicitálva invitálta a fekete csapat lánytagját, aki zavartan hallgatta őket, és tanácstalanul pillantgatott körbe. – Nagyon kedvesek vagytok, tényleg – köszörülte meg a torkát –, de… Mi lenne, ha nem most beszélnénk meg? – kérdezte. – Hanem… Majd. A kijelentésére őrületesen nagy röhögés tört ki, és a társaságunkhoz frissen csatlakozott tavalyi győztes arany csapat tagjai is jókedvűen vettek részt a beszélgetésben. – Emberek, ne csináljátok már – nézett Veronika unottan a sötétzöld és szürke csapattagra. – Attól, hogy nem vettünk részt kollektívan a feladatokon kívüli programokban, attól még van szemünk, és mindent láttunk – sóhajtotta fáradtan. – Miről beszélsz? – kérdezte Imi a szürkéktől, kissé csalódottan Csenge lepattintása miatt. – Istenem, ennyi lehetetlen alakot. És mind tovább jutott, mint mi – dünnyögte maga elé a tavalyi győztes. – Na, akkor elmondom. Barátzóna – mutatott Petire. – Barátzóna – bökött Imire, és továbbfordult. – Szóba jöhet Csengénél… – a

tekintete megállapodott… Lórin. Elkerekedett a szemünk. Csenge azonnal elvörösödve rázta meg a fejét, Lóri pedig elismerően bólogatott, mint aki elégedett magával, miközben a sötétzöld csapat olyan vihogásban tört ki, hogy nem bírták abbahagyni. – Mekkora oltás, én zokogok! – törölgette Karesz a szemét, miközben Peti égő arccal, állva a többiek folyamatos szívatását, a vállát vonogatva legyintett. – Nem baj, haver – veregette hátba Imi. – Majd megdumáljuk Face-en – tette hozzá kínosan. A társaságunk dőlt a nevetéstől, amikor utolsóként megérkezett a sárga csapat is a főkapuhoz. Máté tőlünk a lehető legtávolabb állt meg, és felénk sem nézve várta, hogy nyíljon a kapu, és mehessünk haza, a többi három csapattag azonban otthagyta őt, és egyenesen hozzánk lépett. – Szeretnénk gratulálni a győzelmetekhez – szólt Marci, a csapatuk nyelvtanosa. – Köszönjük szépen – biccentett Bernadett megenyhült arccal. Úgy tűnt, ezzel meg is beszéltük a dolgot, azonban Marci hirtelen megrázta a fejét, és fáradtan nézett ránk. – Nézzétek – folytatta. – Sajnáljuk, hogy így alakult, lehetett volna ez sokkal jobb hangulatú is… – Az biztos – értett egyet Zsombi. – De nem rajtunk múlt, és csapatként együtt kellett működnünk. Akkor is, ha sokszor nem így tettünk volna. – Megértjük – néztem barátságosan a szemébe, bátorítóan mosolyogva rá, tudva, hogy nagyon bánja. Mert a verseny elején még úgy volt, hogy a sárga és piros csapat elválaszthatatlanul jóban lesz egymással. Csak aztán máshogy alakult.

– Rendben. Akkor… Minden jót nektek a továbbiakban is – búcsúzott. – Hé, haver – szólt rá Lóri, szokásához híven nem engedve el úgy a másikat, hogy ne ajánlaná fel a barátságát. Lóri már csak ilyen. – Fussunk össze. Úgyis jövök Miskolcra pár hét múlva. Van ott egy spanom, átugrok hozzá, és akkor találkozhatnánk mi is. – Tényleg? – húzta fel Marci a szemöldökét. – Persze. Csapatunk valamit, bevágunk egy rántott húst vagy nem tudom – tervezgetett. – Ez egyszerre nagyon kedves és bizarr invitálás – gondolta át Marci. – De köszönöm, élni fogok a lehetőséggel – tette hozzá megkönnyebbülten. – Jó. Akkor jelölj be, és megdumáljuk. – Rendben. – Vagy – vakarta meg a homlokát Lóri elgondolkodva. – Annyi függőben lévőm van, hogy pusztulat, nem foglak megtalálni köztük. Nem-e lehetne, hogy én jelöllek? – Természetesen – biccentett Marci, majd a homlokát ráncolva megrázta a fejét. – Azonban muszáj hogy kijavítsalak. A „nem-e lehetne” kifejezés helytelen, úgy mondjuk, hogy nem lehetne-e – korrigálta Lóri mondandóját, mire valamennyien felnevettünk. – Hát, haver – veregette vállon Lóri. – Neked aztán megérte itt lenned ezen a versenyen. Sokat tettél hozzá – közölte röhögve, mire Marci is elnevette magát, beismerve, hogy nyelvtanosként nem igazán tudott ennél többet nyújtani az IOV-on.A sárga csapattag még mindenkivel váltott néhány kedves szót, majd kezet fogva valamennyiünkkel elbúcsúzott tőlünk azzal az ígérettel, hogy még keressük egymást. Igen, így is lehet ezt. Meg úgy is, ahogy Máté csinálta, aki az indulásig végig háttal állt nekünk, majd a kapu nyitásakor duzzogva elsőként lépett ki rajta, vissza sem nézve. Róbert a kinyitott dupla szárnyú kapu mellett állva búcsúztatta egyenként a

versenyzőket és kísérő tanáraikat a viharossá vált időben, és az előtte elhaladók közül mindenkinek mondott néhány bátorító szót mintegy útravalóként. Nem csupán hazáig, hanem úgy általában. Amikor mi következtünk, a vegyes társaságunkat nézve kissé összezavarodott, majd megkért minket, hogy rendeződjünk csapatokba, úgy hagyjuk el a helyszínt. Így mi magunk elé engedve a sötétzöldeket, a szürkéket, az arany csapatot, végül pedig a feketéket is, utolsóként értünk oda Róberthez, már nem volt senki mögöttünk a táborban. Üres volt és kihalt, csak a haragos széllökések csapkodták egy-egy nyitva hagyott faház ajtaját. – Bajnokok – nézett ránk mosolyogva a főszervező, amikor odaértünk hozzá a kupával a kezünkben. – Köszönöm a részvételt, nagyszerűen versenyeztetek, és őszintén gratulálok a győzelemhez. – Köszönjük szépen – vigyorogtunk rá boldogan. – Jó utat hazafelé! – pillantott végig rajtunk, végül a tekintete megállapodott rajtam. – Sok sikert kívánok mindenhez. Rendkívüli csapat voltatok – nyújtotta a kezét, mi pedig egyenként megráztuk, majd otthagyva a főszervezőt, a kapun kilépve, a kupával a kezünkben sétáltunk a parkolóhoz vezető erdei úton ott, ahol két héttel ezelőtt megilletődve jöttünk végig, és egy zárt kaput találtunk, amin el kellett tologatni a reteszeket, hogy versenybe kerülhessünk. A többiek mögött, a kupával a kezemben sétálva egy pillanatra még visszanéztem a bükki IOV élménytáborra, ahol Róbert éppen becsukta mögöttünk a kaput. Ennyi volt, véget ért. Kissé könnyes szemmel, a fák lombjait tépő szélvihar közepette siettem a többiek után, hogy beérjem őket, majd a parkolóba megérkezve Titanilla tanárnő azonnal beült a kisbuszunkba, mi azonban még elköszöntünk a többiektől, akik ránk vártak. A fekete, a sötétzöld és az arany csapat tagjainak busza addig nem indult el, amíg ők nem ültek be. Úgy döntöttek, megvárnak minket. Mindenkitől elbúcsúztam, nagyjából úgy, hogy legkésőbb este úgyis

újra beszélünk a neten, majd Kornélhoz lépve a karomat a nyaka köré fontam, a vállára hajtottam a fejem, és úgy álltunk néhány pillanatig. Szerettem volna neki mondani valamit, legalább azt, hogy köszönöm, mert tudtam, nélküle teljesen máshogy alakult volna minden, számomra legalábbis mindenképpen, de pont azt szerettem a legjobban benne, és az első pillanattól kezdve azzal nyűgözött le, hogy ő volt az egyetlen, akinek nem kellett semmit mondanom, mert tudta magától is. Mikor felemeltem a fejem a válláról, mélyen a szemébe néztem, és hálásan elmosolyodva megcsókoltam. Nem mondtam semmit. Úgyis tudta. Ahogy ott álltunk a parkolóban, az eső egyszer csak hatalmas cseppekben eleredt, mire a kisbuszok sofőrjei dudálni kezdtek. Ideje volt indulni. Egy-egy utolsó szót követően a kupánkkal együtt bemásztunk a járműbe, a sofőr pedig a visszapillantón keresztül elismerően bólintott egyet. – Megnyertétek? – kérdezte a kupát nézve. – Meg, bátya. Megnyertük – felelte Lóri, mi pedig mindannyian felnevettünk. Még Titanilla tanárnő is. A kisbusz elindult, és az ablaktörlő monoton ritmusát hallgatva, amint jobbra-balra söpri le a szélvédőn lepergő esőcseppeket, a kanyargós kis hegyi úton elindultunk hazafelé a Bükkből. Még pont a vihar előtt. Ahogy egyre távolodtunk az élménytábor helyszínétől, a telefonok úgy érzékelték a térerőt, és megállás nélkül kezdtek rezegni. Vissza az életbe, vissza a valóságba, ahol nincs többé netmentes helyszín, nem kell sehová elvonulni ahhoz, hogy működjön, többé nem voltunk elzárva a világtól, akkor sem, ha néha kifejezetten jólesett. Az élménytábort elhagyva, az autópálya felé haladva újra elérhetőek voltunk, bárhol, bármikor. Jöttek az üzenetek, az értesítések, megindultak a hívások… Én pedig mielőtt még visszatértem volna a saját valóságomba, hátrafordulva az ablakon át visszanéztem. Az esőn át, a kanyargós úton túl láttam az erdőt, a fákat, és valahová mögé odaképzeltem a helyszínt, ahol az elmúlt napokat töltöttük. Már nem láttam többé, mert eljöttünk onnan.

Így újra csak elképzelni tudtam valamit, amit szerettem. Nyomasztó érzéssel, könnyes szemmel bámultam a hátsó ablakon át, miközben a zsebemben lévő telefonom megállás nélkül rezgett, de mielőtt megnéztem volna, még egy pillanatra nem foglalkoztam semmivel, csak azzal, amit magam mögött kellett, hogy hagyjak. Valamit, ami felfoghatatlanul sokat adott nekem, és kihúzott, továbbtaszított az életben egy olyan helyzetből, amiben egészen addig nem hittem, amíg meg nem tapasztaltam. Könnyes szemmel néztem vissza az esőáztatta tájra, és szomorúan, tudva, pontosan tudva, hogy mindennek, ami jó, egyszer vége is lesz, igyekeztem a pozitívumot látni az elmúlt két hétben, tanulni belőle, és hálásnak lenni, amiért feltöltött. Nem sirattam, nem szabadott siratnom, mert azzal elrontottam volna az egészet. A gondolataim hatására mosolyogva megráztam a fejem, és visszafordultam a többiek irányába. Még a végén tényleg optimista leszek. – Hanna, mutasd a kupát – kért Lóri, és ahogy felemeltem az ölemből, már lőtte is a fotót. – Küldöm Kocsisnak, totálisan odavan, üvölt az Insta élőjében, hogy megnyertük. – Honnan tudja? – kérdezte Bernadett csodálkozva, hiszen egyikünknek sem volt ideje arra, hogy szóljunk róla. – Az IOV-csoportokban már egy rakás ember beírta. Azt hiszem, az arany csapat posztolt először arról, hogy idén a pirosak nyertek, és ezáltal a mi sulink a címvédő – hadarta Zsombi, folyamatosan a telefonját nyomkodva. – Ó, értem – biccentett Bernadett, aztán elhűlten nézte a telefonját. – Úristen, látjátok ezt? – mutatta fel a készüléket, amin Kocsis élője volt megnyitva. A suli elől videózott, ahol annyi piros ruhába öltözött ember ácsorgott, hogy nem fértek bele a felvételbe. – Minket várnak? – kerekedett el Zsombi szeme. – Minket, haver. Minket – bólogatott Lóri. – Na, jó, mindent sorjában – dobta félre a telefonját Bernadett hanyagul. – Ha

megérkezünk, és ez vár ránk, amit látunk, akkor már nem fogunk visszamenőleg semmivel foglalkozni, akkor már elmúlt, és minden más lesz. Addig viszont… – húzta össze a szemét. – Még itt vagyunk, közelebb a táborhoz, mint a Szirteshez, úgyhogy Lóri, nagyon gyorsan mondd el, hogy mi a fene van Csengével és veled? Lóri vigyorogva széttárta a karját. – Hát, tudod, hogy van ez… Bírnak a csajok… – Na jó, oké, tudjuk, de… Mindenki odavolt érte, és totál nyomult, te meg semmi jelét nem adtad, hogy tetszene, vagy ilyesmi. – Mer’ én okosba’ csináltam – közölte Lóri vidáman. – Aztán nézd meg, dupláztam. – Hogy érted? – Két ki nevet a végént is nyertem – röhögött fel teli szájjal, majd a többiek tovább beszélgettek a táborban és a versenyen történtekről, miközben én visszaírtam apunak és a nagyinak is, majd megnyitottam Kornél üzenetét, aki hazafelé, Szeged felé tartott egy teljesen másik úton, mint mi. Nem írt semmit, csak egy képet küldött, amit a döntő után készített a pálya széléről. A képen ott állunk öten, mindannyian pirosban, a Szirtes-csapat. Ott állunk egymás mellett, Bernadett pedig feltartja a kupát. – Ezt nézzétek! – mutattam hirtelen a többieknek, közbevágva a beszélgetésükbe. – Ú, de jó, ezt elkérhetem? – kérdezte Bernadett. – Ezt én is feltöltöm – közölte Zsombi. – Passzold ide is, légyszi – kérte el Lóri is, én pedig gyorsan átküldtem

mindenkinek (még Titanilla tanárnőnek is), és ahogy a buszunk az autópályán haladt, a többiek mind posztolták a képet az Instájukra. A jelölésektől a telefonom megállás nélkül rezgett, majd a Kornéltól kapott fotót még egyszer megnézve a csuklómon lévő karkötőre pillantottam, és szorító mellkassal lehunytam a szemem. Megnyertük a versenyt. Sikerült, megcsináltuk. És nálam senki nem látja. Mert nem mutatom meg. Miért nem mutatom meg? Ez nem egy kaja, nem egy beállított, erőltetett kép, nem egy közhelyes idézet vagy felesleges magamutogatás. Ez egy eredmény, amiért megküzdöttünk, amiért két hétig harcoltunk, valami, ami produktum, ami olyan nagyon ritka a felszínes Insta-világban. És nálam nem látja apu, nem látja a nagyi, másnál kell megnézniük, mert én elvből nem posztolok. De miért nem? Baromság. Az, amit régen csináltam, hogy mindig, mindenről mindent, az nagyon az egyik véglet volt. Az pedig, amit anyu halála óta csináltam, az meg a másik véglet. Kell, hogy legyen közte valami. Kell, hogy közte legyek én. Újra a karkötőmre pillantva szorosan lehunytam a szemem, hogy erőt gyűjtsek, majd hirtelen felindulásból megnyitottam az Instámat, és gondolkodás nélkül kiraktam a képet. Összesen két hashtaget írtam hozzá, semmi mást. Szirtes és IOV. Ennyi. Bejelöltem rajta a képen szereplő többieket, akik, amikor meglátták, hogy mi történt, elkerekedett szemmel néztek rám. Másfél év után posztoltam. Van, akinek ez semmiség, és nem nagy dolog. Valójában tényleg nem is az. Csak egy kép, ami felkerült. A jelentése azonban sokkal mélyebb volt, és sokkal többről szólt, mint egy fotó az oldalamon. És azok, akiknek ez szólt, pontosan tudták. Mert az első lájkoló és kommentelő apu volt. A második pedig a nagyi. Várták ezt, másfél éve várták. Nem egy hülye képet a hülye oldalamon. Hanem hogy visszatérjek. Hozzájuk, magamhoz, és úgy általában, az életemhez. Anélkül, hogy tovább nézegettem volna a lájkokat és a kommenteket, félretettem a telefonomat, majd mosolyogva a többiekhez fordultam, akik

beszélgetés közben csak egy elismerő pillantással jelezték felém, hogy értik. Értik, mi történt. Én pedig a karkötőmet a csuklóm körül megtekerve figyeltem tovább őket, ahogyan beszélgetnek a versenyről, a feladatokról, és a már most emlékké vált pillanatokról, amiket az elmúlt két hétben átéltünk. Közben egy aranyszínű kupával Budapest felé siettünk az autópályán, vissza a Szirtes elé, ahol rengetegen vártak ránk. Sokkal többen, mint amire számítottunk. A busz másfél órával a bükki indulás után megérkezett az iskolánkhoz, mi pedig az ablakhoz nyomva a homlokunkat meglepetten néztük, hogy mi történik. A ragyogó napsütésben (merthogy otthon egyáltalán nem esett), az iskola előtt olyan csődületet tapasztaltunk, hogy a kisbusz csak dudálva tudott bekanyarodni, amire nagy nehezen szétnyílt a pirosba öltözött tömeg, és átengedte a járművet. – Te jó ég – kapott Bernadett a szája elé. – Ez őrület – motyogta Zsombi, a telefonjával kamerázva a történéseket. A ránk váró szurkolók pedig minket kameráztak. Így lett ez egy jól dokumentált érkezés. A buszt meglátva azok, akik az elmúlt hetekben a neten kommentelgettek és követték Kocsis élőit, kihívásait, szavazásait, most mind ott álltak piros felsőbe öltözve és szünet nélkül tapsolva. Köztük az első sorban ott állt Kocsis tetőtől talpig pirosban, arcán piros festékcsíkkal. A könnyeivel küzdve nézte, ahogyan leparkol a jármű. A sofőrünk a fejét fogva röhögött a látottakon, majd hátrafordult hozzánk. – Gratulálok, srácok. Jó bulizást! – intett, majd Titanilla tanárnő előtt áthajolva kinyitotta az ajtót. A tanárnő jóformán az egész hazautat átaludta, amin nem csodálkoztam, elképesztően megterhelő lehetett neki a felfújt gumi dobókockát hajigálni, így az érkezésünket követően meglepetten riadt fel, és a szélvédőn, valamint ablakokon át megrettenve bámulta a minden irányból minket körülvevő,

pirosba öltözött tömeget. – Mi az isten ez, a Walking Dead? – motyogta álmosan. – Nem. Csak hazaértünk – nevette el magát Bernadett, miközben a mellette lévő ablakon hirtelen egy csattanás hallatszott, ahogyan Dani szinte felkenődött az üvegre. – Bernadett! Bernadeeett!!! – üvöltötte. – Dani! Danii! – kiabálta vissza Bernadett is. Úgy tűnt, ők ezt végre személyesen is megbeszélhetik. A fejemet kapkodva, az üvegen át kilesve kerestem aput, de nem láttam a nagy tömegben, ezért izgatottan a többieket sürgettem, hogy szálljanak ki. Elsőként a tanárnő kászálódott ki a járműből, a hatalmas tapsviharra megvonta a vállát, körbeintett, majd a rá váró Kocsishoz lépett, és beszéltek pár szót, amiből senki nem hallott semmit, akkora volt az ováció és a füttyögés. Másodikként Zsombi szállt ki a kocsiból falfehér arccal, totálisan megrettenve a látottaktól. Kocsis mosolyogva átölelte a kilencedikest, aztán odaverekedték magukat Zsombi szülei, és szinte kikapták az igazgató kezei közül a fiukat, majd összevissza puszilgatták. Szegény Zsombi próbált szabadulni, de nem sikerült neki, az anyukája, miután összecsókolgatta, a vállát két kézzel megragadva szemügyre vette őt afféle „mutasd magad, hadd nézzelek, mit tettek veled” stílusban. Következőnek Lóri szállt ki a buszból, és a tapsvihar közepette kihúzta magát, majd karjait befeszítve, hogy jól látszódjon a bicepsze, körbefordult. Kocsis büszkén kezet fogott vele, Lóri pedig ezt kissé félreértette, és az igazgató kézfogását átfordította egy szkandermozdulatra, és röhögve mutatta az őket fotózóknak és kamerázóknak az erőt. Kocsis ezt nem nagyon tudta hová tenni, ezért csak a szabad kezével megveregette Lóri vállát, és megpróbálta kiszabadítani magát a szorításból. Utána Bernadett következett,

ő ahogy kiszállt az ajtón, Danival találta szemben magát, aki felkapta, mire Bernadett átkulcsolta a lábait a fiú csípője körül, és… Hát ők így, mindent és mindenkit figyelmen kívül hagyva köszöntötték egymást. Kocsis zavartan, a fejét vakargatva bólintott feléjük, aztán kis idő múlva már rájuk szólt, hogy ezt fejezzék be, és örüljenek egymásnak majd később. Lehetőleg kettesben. Végül csak én maradtam a buszban, a többiek jól otthagytak a nagy megérkezés közepette. A kupával együtt. Amit aztán megragadtam a mellettem lévő ülésről, és az ajtóhoz mászva egy hatalmas, reszketeg sóhaj kíséretében kiszálltam a buszból. Olyan ovációt kaptam, amitől megmerevedett minden izmom, majd hamar rájöttem, hogy nem nekem örülnek sokkal jobban a jelenlévők, mint a csapattársaimnak, csak éppen nálam volt a kupa. Minden irányból pirosba öltözött ismerősök és ismeretlenek tapsoltak, miközben elfehéredett ujjakkal szorítottam a díjunkat, és megálltam Kocsis előtt. – Igazgató úr – szóltam felé nyújtva a trófeát, de az őrületesen nagy lárma elnyelte a hangomat. Kocsis azonban értette, és könnyes szemmel, meghatottan bólintott, majd átvette tőlem az IOV-kupát, és diadalmasan a magasba emelte. Ekkor az eddigieknél is nagyobb tapsvihar és üdvrivalgás hangzott fel, a feltartott kezek mindegyikében egy felvételt készítő telefon volt, lőtték a képeket, legalább ötven élőzést számoltam az Instán és a Facebookon, készültek a Boomerangok és a későbbi mémek is, Kocsis pedig mindezzel nem foglalkozott, csak szipogva nézte a kezében tartott kupát. Az övé volt, megnyertük neki, és amikor rádöbbent erre, hálásan a mellkasához szorította, majd átölelte a trófeát. A későbbiekben ez a sokszorosan megörökített pillanat lett a profilképe. Miután új tulajdonosához került a kupa, gyorsan körbefordultam, és a sok pirosba öltözött diák, kísérő és szurkoló közt megpróbáltam megkeresni aput, de sehol nem láttam, ezért lábujjhegyre állva, a nyakamat nyújtogatva néztem mindenfelé, hátha meglátom, és már éppen elkeseredetten segítséget akartam kérni, amikor a háttérben, az óriási tömeg szélén felemelkedett egy kéz, és felém integetett. Azonnal megismertem, és sűrűn elnézést kérve kezdtem utat törni az emberek közt, otthagyva Kocsist és mindenkit, csak próbáltam

haladni a suli bejárata felé, aminek lépcsőjéről apu integetett. – Bocsánat, elnézést, szabad lesz? – ismételtem megállás nélkül, az előttem lévő sorfalak pedig szétnyíltak, miközben mindenki a hátamat és a vállamat veregette, és záporoztak felém a „szép volt”, „ügyes voltál”, „visszajelölsz, Hanna?” beszólások, én azonban semmivel sem foglalkoztam, csak törtem előre, míg végül odaértem a lépcsőhöz, ahol megtorpantam, és a könnyeimmel küzdve néztem magam elé. Ott volt apu, mellette pedig a nagyi. Ketten voltak, ketten vártak rám, mindketten pirosban, a nagyin látszott is, hogy ennek mennyire nem örül, de megtette apu kérésére, és megtette értem. Ott vártak rám a suli előtt, hogy visszaérjek, hogy hazaérjek, én pedig kettejüket meglátva tudtam, mennyire hiányzik mellőlük valaki, mennyire ott kellene lennie, de nem volt ott, én pedig az arcomon legördülő hatalmas könnycseppek kíséretében felszaladtam a lépcsőn, odarohantam hozzájuk, és két karommal átöleltem őket, tudva, hogy anyu, ha ezt látja, márpedig biztosan látja, mert látnia kell, akkor nagyon boldog. És azt hiszem, hogy büszke is. A torkomban óriási gombóccal megállás nélkül zokogtam, ahogyan apu is, és igazából a nagyi is sűrűn pislogott felfelé, megpróbálva elrejteni előlünk a valós érzelmeit, mintha szégyellné, hogy az ő szavaival élve „megríkatja egy ostoba viadal”. Nem tudom, mióta álltunk ott egymást sírva átölelve, amikor eltoltam magam tőlük, mert Kocsis a nevemet kiáltozta. – Egy perc, és jövök – suttogtam feléjük. – Menj csak. Ez a te pillanatod. Élvezd ki. Megérdemled – nézett a szemembe apu büszkén, én pedig megfogadva a tanácsát visszasiettem az emberek tömegén át, akik így, hogy tudták, Kocsis rám vár, sokkal könnyebben hagytak utat nekem. Pillanatok alatt visszaértem az igazgató elé, ahol Titanilla tanárnő, Bernadett, Lóri és Zsombi már az igazgató mellett álltak. – Gyere, Hanna, gyere gyorsan – szólt rám Kocsis, mire elfoglaltam a Lóri és Bernadett közötti helyet. Megálltunk a tömeggel szemközt, és megfogtuk

egymás kezét. Kocsis megköszörülte a torkát, és miközben előttünk elképesztően sok telefon emelkedett a magasba, hogy felvegyék vagy közvetítsék a történéseket, az igazgató megszólalt: – Hölgyeim és uraim! Diákok és kísérők! Ismerősök és ismeretlenek! – szónokolt. – Íme az Iskolák Országos Versenyének idei győztesei. A Nyertes Szirtes! Megcsináltuk! – emelte magasba a kupát, mi pedig egymás kezét fogva felnyújtóztunk az ég felé, miközben a tömegen végigsöpört a tapsvihar, és minden irányból hangos gratulációk záporoztak felénk. – Megcsináltuk – ismételte meg Kocsis inkább már magának bizonygatva, mint aki el sem hiszi, majd még egyszer magasba lendítette a kupát, kiélvezve a pillanatot, ami ahogyan a mi életünkben, az övében is örökké emlékezetes maradt. A suli előtti ünneplés nagyjából még tíz percig tartott, aztán Kocsis feloszlatta a tömeget, mondván, a versenyzők fáradtak, és várnak rájuk a szeretteik, de igazából szerintünk csak arról volt szó, hogy szeretett volna kicsit kettesben lenni az áhított kupájával, fel akarta rakni a polcra a helyére, és le akarta fotózni minden szögből. A Szirtes környéke hamar kiürült, és miután magunk maradtunk, elköszöntünk egymástól a többiekkel. Ez a búcsú nem arról szólt, hogy sokára találkozunk legközelebb, hiszen annyi programra hívtuk egymást, és annyi mindent beszéltünk meg. Nem. Ez a búcsú az IOV búcsúja volt, és ahogyan átöleltük egymást mi négyen, a Szirtes-csapat, tudtuk, hogy az elmúlt két héttől búcsúzunk, az erdei feladatoktól, a faházaktól, a bükki helyszíntől, a közös étkezésektől, a medencézéstől, az éjszakai beszélgetésektől, a konfliktusoktól és a kibékülésektől, valamint mindattól, amit az IOV jelentett nekünk. Ott voltunk, megcsináltuk, és vége volt. Nekünk pedig el kellett engednünk. Lassan mindenki elköszönt a másiktól, és elköszönt a versenytől is, a kisbuszunk, ami a tábor alatt a rendelkezésünkre állt, már elhajtott az iskola elől, és az ünneplő tömegből sem maradt más, csak néhány kiszórt konfetti, és érthetetlen módon egy fél pár cipő. Valaki biztos elhagyta. Ezt nehezen értettük, de nem is volt időnk tovább foglalkozni vele, mert az útjaink elváltak, mindenki

másfelé ment, én pedig Bernadették, Zsombiék és Lóri után nézve mosolyogva letöröltem egy könnycseppet az arcomról, majd visszafordultam apuhoz és a nagyihoz. – És most? – kérdeztem, előre félve attól, hogy hazamenjünk, és az üres lakásba beérve hiába keresem anyut, nem lesz ott. A nagyi, mintha csak tudta volna, mire gondolok, széttárta a karját. – Most? Most megyünk ünnepelni – felelte egyszerűen. – Apád talált a neten valami éttermet, ami „jó” értékelést kapott – forgatta a szemét. – Nem „jót”… „Kiválót” – javította ki apu, és miközben ők erről kezdtek vitázni, én a könnyeimet nyelve figyeltem őket. – Akkor… Nem megyünk haza? Nem kell? – kérdeztem erőtlenül. – Nem – pillantott rám a nagyi. – Majd ha ettünk, és elmeséltél mindent. Minek rohannánk? Együtt vagyunk, mind itt vagyunk, menjünk, és ünnepeljük meg a győzelmedet – sóhajtotta, és tudtam, ezeket legalább olyan nehéz neki kimondani, mint nekem hallani, majd a karkötőmet megtekerve erőt vettem magamon, és bólintottam. – Rendben. Milyen étterem? – kérdeztem. – Remélem, olyan, ahová téged is beengednek ezzel a csöves külsővel – közölte a nagyi szórakozottan. – Komolyan, kislányom, foszlik rajtad a melegítő. – Mert erdőben voltam, és kúsztam-másztam a kupáért – magyaráztam tettetett felháborodással, miközben nevetve elindultunk a suli elől. – Tudtam én, hogy veszélyes ez a viadal – heccelt tovább a nagyi, aztán egymás mellett sétálva bekanyarodtunk a suli melletti utcába, és elhagytuk a Szirtes környékét. Késő délután értünk haza, én pedig tele élményekkel és a mesélés miatt újra és újra átélt pillanatokkal léptem be a lakásba, ahol néma csend volt. Érezve

az otthoni illatokat azonnal lehunytam a szemem, mélyen magamba szívtam mindet, majd hagytam, hogy egy kicsit átszellemüljek a bükki élmények után, és visszakerüljek a saját valóságomba. De már nem féltem tőle. A táskámat és a cuccaimat ledobva a nappaliba léptem, az ujjaimat végighúztam a bekeretezett fényképeken, és anyu fotóit látva összeszorult mellkassal elmosolyodtam, életemben először nem azt látva, hogy akkor még volt, most meg már nincs, hanem azt látva, hogy mennyire gyönyörű azokon a képeken, és mennyire jó lenne, ha majd rá hasonlítanék. – Minden rendben? – állt meg mellettem apu, és ő is ránézett a fotókra. – Igen. Azt hiszem, igen – feleltem őszintén, és még egyszer megsimítottam a fotót. – Hanna… – Igen? – A telefonod. Megállás nélkül rezeg. – Tudom, de ráér – legyintettem. – Nem ér rá – szólt. – Válaszolj azoknak, akik keresnek, és akiknek hiányzol. – Nem szeretnék, megvár minden – erősködtem. – Én viszont szeretném. Úgyis dolgom van… – mondta, én azonban összehúzott szemmel, gyanúsan néztem rá, mint aki nem hiszi. – Tényleg! – erősködött, átlátva rajtam. – Van egy kis dolgom… – Biztos? – Biztos – biccentett. – Menj! – küldött el, én pedig hezitálva a szobámba mentem, majd az ajtómban megállva visszalestem a nappaliba, hogy megnézzem, mit csinál. Apu azonban nem állított valótlant, tényleg leült a gépe elé, és megnyitotta a Facebookot. A képernyőjén rengeteg üzenet és chatablak ugrott fel. Az IOV-rajongók várták, hogy a csoportokban és különböző

oldalakon megbeszéljék a történteket. Elfojtott nevetéssel csuktam be a szobaajtómat, és a levegőt hosszasan kifújva, tanácstalanul körbenéztem, majd megakadt a tekintetem a drónomon. Odaléptem hozzá, tűnődve felemeltem, a kezemben tartva szemléltem pár másodpercig, végül határozottan bólintva leültem az ágyamra, felhúztam törökülésbe a lábamat, és ahelyett, hogy bármilyen üzenetet vagy értesítést megnéztem volna, magam elé emeltem a telefonomat, és elindítottam a felvételt. – Üdvözlök mindenkit a YouTube-csatornámon. Ha még nézi esetleg valaki… – kezdtem, megköszörülve a torkomat. – Másfél éve nem volt videóm feltöltve, most azonban úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy újra kitegyek egyet. Nem mintha annyira érdekes lenne, csak mégis… Hogy tovább tudjak lépni. Nem szeretnék kitérni arra, hogy miért nem volt videó, inkább arról beszélnék egy kicsit, hogy mi lesz. A csatornával… – tűrtem egy hajtincset a fülem mögé, és sóhajtva folytattam. – Úgy döntöttem, hogy nem törlöm ki, megtartom, és tartalmak is lesznek rajta. Nem sűrűn, és azt sem tudom megmondani, hogy milyen rendszerességgel, nem tudom és nem is akarom megígérni, hogy hetente vagy havonta. Majd ahogy alakul. Megköszönöm, ha továbbra is nézitek, mert szerettem, és azt hiszem, szeretem is csinálni. Csak… – akadtam meg. – Csak szeretném, hogy hobbi maradjon, hogy az időmet ne ehhez a felülethez igazítsam, hanem tudjak mellette mással is foglalkozni. Fontos, vagy akár fontosabb dolgokkal is. Régebben ezt eléggé elrontottam, nyomást éreztem, hogy kell, hogy muszáj, az pedig soha nem vezet jóra, nálam sem vezetett, így szeretném jelezni, hogy akik feliratkoztak és maradnak is velem, arra számíthatnak, hogy hamarosan jön néhány drónvideó, és mivel óriási lemaradásom van a játékokban, lesz egy-két végigjátszás is. De nem tudom, mikor, csak majd… Egyszer – magyaráztam. – Hát, most ennyi lett volna, egy rövid bejelentkezés, aminek talán semmi értelme, tényleg nem tudom, hogy érdekel-e bárkit, de azt tudom, hogy egyvalakit nagyon is érdekelne, és ő most boldog lenne, hogy újra itt vagyok és videózom – köhintettem, megpróbálva nem elsírni magam, és erősnek tűnni. – Szóval… Csak ennyi. Tudom, nagyon eltűntem… De most itt vagyok. Megvagyok. Jól vagyok –

mondtam bele a kamerába. – Ó, és nem tudom, ha valakit esetleg érdekel, a leírásba teszek egy linket, a tátogós-mutogatós appról két lány csatornáját. Nemrég ismertem meg őket, elég ügyesek, és örülnének néhány új követőnek. Sziasztok! – köszöntem el, és a felvételt leállítva vissza sem néztem, csak feltöltöttem a csatornámra, és elmentem zuhanyozni. Majdnem fél órát töltöttem a fürdőszobában, mire lemostam magamról minden erdei mocskot és bekentem az összes csípést, horzsolást és sérülést, majd sok idő után először nem pirosba öltöztem, hanem sima fehér pólóba és sortba, majd miután megnéztem, hogy apuval minden rendben van-e (igen, továbbra is az IOV-csoportot moderálta), egy csomag csipsszel a kezemben visszamentem a szobámba, leültem az ágyamra a laptopom elé, és törökülésbe felhúzott lábakkal ránéztem a videóra, ami már nemcsak hogy feltöltődött, de egész sokan meg is nézték. A kommentszekció nagy aktivitást mutatott, ezért meglepetten kezdtem olvasgatni a hozzászólásokat. „Végre videó!” „De jó, hiányoztál.” „Kösz az említést. Jólesett. Puszi: Dóri és Veronika” „Jól van, Hanna, toljad csak tovább. Lóri” „Örülök, hogy itt vagy, Hanna. Megyünk a hétvégén drónozni? Bernadett” „Jaj, de jó, hogy töltöttél fel videót! Zsombi” „Grat az IOV-győzelemhez, láttuk az Instán” „Emberek, mi az az IOV?” „Iskolák Országos Versenye. Nem hallottál róla?” „Senki sem hallott róla…” „Hülye vagy, mindenki hallott róla. Két hete ez pörög.”

„Örülök, hogy van videód, Hanna. Sok puszi: Csenge” „Lájkoltam és feliratkoztam. Üdv az IOV-ról: Marci” „Helló, Hanna, üdv újra a YouTube-on. Mind dobtunk egy feliratkozást. Iratkozz fel te is a Twitchünkre. De megdumáljuk privátban. Üdv: a sötétzöldek az IOV-ról” „Feliratkoztunk: az egész pink csapat” „Mi is itt vagyunk: szürke csapat” És így tovább, és így tovább. Boldog mosollyal olvastam a hozzászólásokat a videóm alatt, úgy éreztem, szinte szétrobbanok a boldogságtól, és a karkötőmet megtekerve a csuklómon tovább olvastam a sok ismerős és ismeretlen támogató hozzászólását, mígnem megakadt a tekintetem egy kommenten, amin felnevettem, és azonnal kitűztem rögzítettbe, hogy ez legyen legfelül. A kommentet krnl1111 felhasználó írta, és összesen ennyi volt: „Tetszik a csatornád, Újvári Hanna.” 22. A Szirtes Gimnázium megosztott egy bejegyzést. Egy perccel ezelőtt. Hát ennyi volt. Megnyertük. Nagyszerű csapatunk diadalmaskodott az Iskolák Országos Versenyén. Kozák Bernadett, Szalai Zsombor, Újvári Hanna és Vári Lóránt Szirtes-történelmet írtak, iskolánk négy kiválósága megmutatta, hogy mi vagyunk a legjobbak, megnyerték az IOV-kupát, aminek képét feltöltöttem a poszthoz. Ott van mögöttem a polcon, láthatjátok. Ahogyan azt is, hogy van mellette még hely. Ugyanis a Szirtes győzelmével címvédőkké váltunk, jövőre automatikusan bent vagyunk a versenyben, ehhez pedig új csapatra van szükségünk. Figyelem! Hanna, Lóri és Bernadett a következő verseny időpontjában már érettségizett diákként nem lesznek az iskolánk tanulói, így ők nem szerepelhetnek a második megmérettetésen, Zsombika pedig jelezte nekem,