Emlékezz rám

– Hanna, nem állítanád le egy pillanatra? – kérdezte mérges hangon, mire értetlenül hátrafordultam. – Online játék másokkal, nem lehet leállítani – magyaráztam a szememet forgatva. – Istenem, ha egyszer nem valami baromsággal foglalkoznál – förmedt rám dühösen, mire letoltam a fejhallgatót a nyakamra, és csodálkozva néztem rá a vállam felett. A szobaajtómban állt, a sálját próbálta a nyaka köré tekerni indulatosan, de túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy elsőre sikerüljön. – Miért vagy ideges? – néztem rá furcsán. – Nem vagyok – mondta olyan hangsúllyal, mint aki igenis nagyon ideges. – Oké – vonogattam a vállamat, mert bár tudtam, hogy van valami baja, nem igazán volt időm rá, hogy faggassam, mert miközben anyut néztem a sáljával vacakolni, addig a játékban a többiek mind engem támadtak. – Ha éhes vagy, a hűtőben van tegnapi vacsora – mondta. – Bár kizárt, hogy felállsz addig, amíg megérkezem – dünnyögte. – Kaja a hűtőben, értem – ismételtem motyogva. – Ne, ne, ne!!! – ordítottam fel a játékra mérgesen. – Szuper, meghaltam – fújtattam csalódottan. – Egyébként… – fordultam hátra, de anyu már nem volt ott. – Hová mész? – kiáltottam ki, gondolva, hogy még az előszobában van. – Orvoshoz – felelte. Ez meglepett, ezért teljesen hátrafordultam az asztalomtól. De nem álltam fel. Nem… Csak megfordultam. – Miért? – kiabáltam teli torokból.

– Mert… – üvöltött vissza. – Mert megérkezett a szűrés eredménye, és azért személyesen kell bemenni. – Amin pár hete voltál? – ordítottam. – Igen, az, de… – kiabált vissza. – Mi lenne, ha nem üvöltöznénk, hanem mondjuk idejönnél? – Pillanat, csak most kezdődött a… – nyomkodtam a gépem. – Mindjárt, egy másodperc. – Hanna, mennem kell! – kiáltott a bejárati ajtónktól. – Jó, jó – üvöltöttem, miközben az ujjaim sebesen verték a billentyűzetet. De aztán, valahonnan, az agyam egy rejtett zugából, ahol a megmaradt kevés emberségemet őriztem, halványan derengeni kezdett valami. – Anyu!!! – Igen? – Elmenjek veled? A leletért? – ordítottam. – Igen, az jó lenne, köszönöm – hangzott a válasz, és talán csak az emlékek hatására, de utólag mintha megkönnyebbültnek hallottam volna attól, hogy nem egyedül megy. Azzal, ami ezután következett, soha nem tudtam igazán megbirkózni, és talán soha nem is fogok. A bükki faház ágyán fekve az arcom két oldalán egyre csak folytak a könnyeim, végiggördülve a fülemig, a hajamra, le a párnára, ami már kellően szétázott. Tisztán emlékeztem, és ha bármit megváltoztathatnék a múltban, ha bármit máshogy csinálhatnék, ha még egyszer lenne esélyem arra, hogy máshogy legyen, akkor aznap délután, amikor anyu az ajtóban állva várt rám kabátban, indulásra készen, én pedig a szobámban, az íróasztalomnál ültem háttal neki és háttal az egész világnak, valami szar játékot ütve, biztosan nem azt mondtam volna, amit végül mondtam. De akkor, ott nem mondtam mást. És nem tudom megváltoztatni, soha nem fogom tudni megváltoztatni, hogy mást mondjak.

Pedig mást kellett volna, istenem, mennyire mást kellett volna. – Tudsz várni egy kicsit? Mindjárt vége – kiabáltam, a következő pedig amit hallottam, a bejárati ajtó becsapódása volt. Nem várt meg. Én pedig nem mentem vele. Még akkor sem, amikor becsukta az ajtót. Hallottam. Tudtam, hogy elment, de úgy voltam vele, hogy jó, majd hazajön. Sőt. Még talán bosszús is voltam. Miért nem tudott várni még tíz percet? Akkor mentem volna. Igen, ezt gondoltam, tisztán emlékszem, hogy ezt gondoltam, amikor a vállamat vonogatva visszafordultam a gépemhez, és játszottam tovább. Aznap derült ki, hogy beteg. Hogy nagyon beteg. Én pedig nem voltam ott vele, amikor az orvos elmondta. Vele lehettem volna, minden lehetőségem megvolt rá, hogy ott legyek, de nem voltam. Otthon tespedtem a gépem előtt, játszottam valamit, aminek semmi értelme, és amíg én ezt csináltam a szobámban, addig valahol, egy másik szobában anyuval közölték, hogy súlyos betegséget diagnosztizáltak nála. Soha nem tudom meg, mit érzett, soha nem tudom meg, hogy az orvostól kilépve mit gondolt a folyosón, ahol nem voltam ott vele, ahol nem vártam rá idegesen, felpattanva akkor, amikor kilép az ajtón, és nem kérdeztem meg, hogy „Na, mit mondtak?”. Nem voltam ott. Egyedül volt, egyedül tudta meg, és egyedül sétált végig a kórházi folyosón, mert nem voltam ott mellette. Nem tudom, mire gondolt, nem tudom, mi futott át az agyán, mit érezhetett. Félt? Megijedt? Elszomorodott? Összeroppant? Vagy csak felfogta? Nem tudom, és már nem is tudom meg soha, mert nem voltam jelen. Ott kellett volna lennem, de nem voltam, mert túlságosan önző voltam ahhoz, hogy megértsem, nem körülöttem forog a világ, és amikor valakinek azt mondom, hogy jövök, akkor az most van, nem mindjárt, és nem tíz perc múlva, hanem most. Mert van, hogy nem várnak meg. Annyira szerettem volna, annyira nagyon szerettem volna utólag, hogy kikapcsoljam azt az átkozott gépet, otthagyva minden online játékot és virtuális szarságot, vesszen el a pontom, vesszen el mindenem, kit érdekel, csak csukd be, Hanna, állj fel, és menj vele, mert várt rád, várta, hogy elkísérd, de te nem mentél azonnal. Ott maradtam, játszottam, aztán

YouTube-oztam, megnéztem valami értelmetlen szart, aztán megint játszottam, mennyi idő telt el, két óra, három, négy? Ki tudja, elszaladt, mindig elszaladt ennyi délutánonként, és amikor újra nyílt a bejárati ajtó, akkor anyu visszajött, de soha többé nem volt már olyan, mint akkor, amikor elindult. Velem nem történt semmi az idő alatt, én ugyanúgy voltam. Ő viszont nem. – Ki jött? – kérdeztem kiabálva, fel sem állva a gépemtől. – Én vagyok – felelte anyu olyan halkan, hogy alig hallottam, félre kellett tolnom a fejemen a fülesemet. – Oké – kiabáltam, aztán egy idő után, nem tudom, mennyi lehetett, talán pár perc, de feltűnt, hogy anyu nem jött be a szobámba, ezért végre, hála a jó égnek, végre ledobtam a fejhallgatómat, és felálltam az asztalomtól. – Ó, te jó ég, mennyire elzsibbadtam – motyogtam, megmozgatva a bizsergő lábamat, ami totálisan elgémberedett a többórányi üléstől, és olyan volt, mintha hangyák szaladgálnának rajta. Kibotorkáltam a szobámból. – Anyu? – kérdezgettem, mert nem tudtam pontosan, hol van, aztán megtaláltam a hálószobájukban. A gardróbszekrény előtt állt, és tanácstalanul nézett maga elé, majd benyúlt, kivett két összehajtogatott hálóinget, és visszafordulva az ágyra dobta, ahol már összekészítve várt néhány holmi. – Ööö – csodálkoztam. – Lemaradtam valamiről? Megyünk valahová? – érdeklődtem vidáman, mert ez volt az első gondolat, ami eszembe jutott az ágyra kirakott holmikról. Utazás. Nyilván. Majd amikor anyu a szemembe nézett, láttam, hogy mennyire fehér az arca és zavarodott a tekintete. – Vagy… Mi ez az egész? – kérdeztem furcsán. – Kórházba kell mennem, Hanna – felelte kapkodva. – Mit akartam? Ó, igen, fürdőszoba. Elviszem a világosrózsaszín neszesszert. Vagy kell az neked? – kérdezte, csapongva a témák között, én pedig ledöbbenve álltam előtte. – Mi? Milyen kórház? Miért kell kórházba menned? – kerekedett el a szemem, és szinte földbe gyökerezett a lábam.

– Nem tudom, valami eredmény nem stimmel, és… – hebegte, aztán arról kezdett beszélni, hogy ki kell vasalni a köntösét, mert biztosan gyűrött, és engem kikerülve kiviharzott a szobából, mire értetlenül néztem utána, majd visszafordítottam a fejem, és az ágyán heverő, félig kiborult táskájára néztem. Valószínűleg hazaérve csak úgy ledobta. A táskából papírok lógtak ki, én pedig odaléptem, és kivettem őket. A lelet volt az. Idegesen olvastam át, de semmit sem értettem belőle. Eredmények, orvos kérésére megismételve, nem tudom, mi ez, értékek, fogalmam sincs, megvan, ott a végén a diagnózis. Pislogás nélkül meredtem a leírtakra, majd a fejemet megrázva előhúztam a zsebemből a telefonomat, beütöttem a latin szavakat, amiket magamtól nem értettem, mert még soha nem találkoztam velük, és ahogyan a Google kidobta a találatokat, a kék betűk örökre beleégtek az agyamba. Minden keresési eredmény ugyanazt mutatta. Én pedig szorosan lehunytam a szemem, ökölbe szorítottam a kezem, mélyen belevájva a körmeimet a tenyerembe, olyannyira, hogy a vér is kiserkent, de nem számított, mert csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem lehet, ez csak egy rossz álom, fel akarok ébredni, azonnal fel akarok ébredni, mert az előbb még minden jó volt és játszottam, most pedig az, ami ezen a papíron van, a legrosszabbat jelenti. Anyu visszajött a fürdőszobából, és tanácstalanul meredt a kezében tartott neszesszerre. – Anyu – suttogtam halkan. – Mit felejtettem el? – kérdezte. – Anyu! – szóltam rá újra. – A köntös. De hülye vagyok, azért indultam… – Anyu!!! – kiáltottam el magam, mire végre rám nézett, és ahogyan meglátott a kezemben tartott papírokkal, kitisztult egy kicsit a feje. – Mit jelent ez? – kérdeztem a könnyeimet nyelve, a rémülettől teljesen megmerevedve. Anyu ekkor visszavett egy kicsit a tempóból, és végre elengedte a köntös

témát, meg hogy fel kell hívnia valakit, hogy helyettesítsék a munkahelyén, és abbahagyta az összefüggéstelen csapongást, majd egyszerűen csak a szemembe nézett, és akkor láttam rajta az ijedtséget, a tanácstalanságot, és azt, hogy nem érti, mi történik vele. – Nem tudom, Hanna. Nem tudom – ismerte be, és előttem állva a tenyerébe temette az arcát. Ekkor óriási gombóccal a torkomban odaléptem hozzá, és megöleltem. Mivel egyáltalán nem tudtam, mit mondhatnék, egyszerűen csak éreztetni akartam vele, hogy ott vagyok neki. – Mit keresel? Segítek, idehozom – szóltam halkan, mire anyu az ölelésemtől megtört, és elsírta magát. A francba. Nem tudom, meddig tartott, lehet, hogy csak néhány másodpercig sírtunk egymást átölelve, de lehet, hogy volt az fél óra is, végül mindketten abbahagytuk, nem sírtunk tovább, hanem egy idő után a fürdőszoba kövén ülve, hátunkat a fürdőkádnak vetve kötöttünk ki, és egymás kezét fogva beszélgettünk. – Mit mond a doki? – kérdeztem a sírástól kiszáradt, ki-cserepesedett arcbőrömet dörzsölve. – Hogy elég agresszívnak tűnik – felelte. – Mármint a betegség. De egy kicsit az orvos is az – viccelődött, ami elég abszurd volt a kialakult szituációban, de hogy a kedvére tegyek, egy kicsit nevettem rajta. – Holnap befekszem, még vár néhány vizsgálat, és elvileg szerdán műtenek is – mondta, majd látva, hogy ijedt arcot vágok, hozzátette – Semmi baj. Az orvos szerint minél előbb túlesünk rajta, annál jobb. Azt mondta, időben megtaláltuk – mosolyodott el, belém pedig örökre beégett az a reményteli mosoly. – Mennyi idő a felépülés? A műtét után? – kérdeztem. – Néhány hét – legyintett hanyagul. Igen. Néhány hét lett volna. Ha sikeres az operáció. Ha felnyitva azt találják, amire számítottak, vagy amiben mindenki bízott. Akkor eltávolították volna a

daganatot, majd következhetett volna a felépülés, és minden rendben lenne. De nem úgy történt. A műtét sikertelenül zárult, mert azt találták meg, amitől mindenki a legjobban félt, végső stádiumú áttéteket, amikhez végül hozzá sem mertek nyúlni, csak visszavarrták úgy, ahogy volt. Ragtapasz a berepedt ablaküvegen. Semmi több. De ezt akkor még nem tudtuk, ott a fürdőszobában ülve azzal nyugtattam anyut, hogy nem lesz semmi gond, a munkahelyén helyettesítik, apuval pedig mindenben tartjuk majd a frontot, anyunak nem kell semmivel foglalkoznia, ő csak koncentráljon a gyógyulására és a műtétre, nincs más dolga, csak annyi, hogy jól legyen. – Túl leszünk ezen az egészen – motyogtam, és annyira elhittem. Semmi okom nem volt rá, hogy ne így gondoljam. Ott volt anyu mellettem, és jól volt. Úgy nézett ki, mint aki jól van. Még az is eszembe jutott, hogy talán téves az eredménye. Talán meg kellene ismételni. Tévedés is történhetett. Tévedés lesz, ugye? Nem, nem az volt. Nyílt a bejárati ajtó, a hangra pedig mindketten odakaptuk a fejünket. Azt hittem, apu érkezett meg, de nem, ő még nem tudott róla. Anyu nem szólt neki, személyesen akarta elmondani, tekintettel apu érzékenységére és ideges természetére. Helyette a nagyi jött, akinek anyu elsőként telefonált, amikor kijött az orvostól. – Hol vagytok? – kiabálta. – És miért nincs zárva az ajtó? Ezerszer mondtam már, hogy ne hagyjátok így… – A fürdőszobában – feleltük egyszerre, a nagyi pedig egy pillanat alatt megjelent az ajtóban, és végignézett rajtunk. Tudta a hírt, anyu elmondta neki, de nem tűnt sem megtörtnek, sem pedig riadtnak. Ilyen szituációban rangidősként neki kellett tartania magát, és ő szemmel láthatóan remekül helytállt. Határozott volt, kemény, és nem mellesleg egy bazi nagy bőröndöt húzott maga után.

– Ugye nem éppen ideköltözöl? – hajtotta hátra a fejét anyu nevetve. Ez jellemző volt, a nagyi mindig meg tudta nevettetni. – Mégis mit gondoltál? – kérdezett vissza a nagyi felvont szemöldökkel. – Addig nem mozdulok innen, amíg szét nem rúgjuk a seggét a rákodnak – mondta határozottan, anyu pedig mosolyogva bólogatott, én azonban elkaptam a nagyi tekintetét, aki egy pillanatra elárulta magát. A kemény arckifejezése és fekete humora mögött a szeme egy pillanatra megmutatta, hogy mennyire fél. De ezt csak én láttam, a mi összenézésünk volt az egyetlen olyan momentum, amikor valójában azt láttam, amit belül érzett, utána egyszer sem mutatta meg többet. Csak ott, abban a pillanatban, egyetlenegyszer. – Na, mindketten kászálódjatok fel onnan, mert felfáztok – szólt ránk szigorúan, mire engedelmeskedtünk. – Hol vannak a papírjaid? Mit adtak oda? Kérek mindent, vérképek, korábbi szűrési eredmények, vizsgálatok, minden kell – szólt anyura. – Már összekészítettem, az ágyon van – mondta anyu, és kiment a nagyival a fürdőszobából, én pedig ott maradtam egyedül, és a mosdó előtt megállva, két karommal a csap szélére támaszkodva meredtem a tükörképemre. Hiába vártam, nem ébredtem fel a rémálmomból, ott maradtam benne örökre, és attól a naptól kezdve minden megváltozott. A nagyi ott maradt nálunk, amíg anyu kórházban volt, kitartott apuval és velem végig, egy percig sem adta fel, minden egyes napon várta velünk, hogy anyu jobban legyen és hazajöjjön, miközben láttuk, a saját szemünkkel láttuk, hogy az esélyek minden nappal egyre csak csökkennek. Aznap volt anyu utoljára otthon, akkor voltunk utoljára együtt nálunk. Miután apu hazaért, teljes lett a létszám, aznap utoljára, mert másnaptól, amikor anyu bement a kórházba, már soha többé nem voltunk így. Nem jött ki onnan, nem tudott meggyógyulni, a műtét sikertelen volt, a kezelések nem használtak, a szervezete feladta a harcot, mi pedig tehetetlenül néztük végig, hogy fél év alatt legyőzi a betegsége.

Attól a naptól kezdve minden megváltozott, és míg délután még az a lány voltam, aki otthon gépezik és magasról tesz mindenre, addig estére az a lány lettem, aki többé nem megy fel a közösségi oldalakra, mert nem érdekli más élete. A sajátunkat próbáltam menteni. Anyuét próbáltam menteni. A keresési előzményeimben a játékok, appok, fotóalkalmazások és youtuberek listáját felváltotta a betegség, gyógyszerek, mellékhatások, kölcsönhatások, gyógyulási esélyek, gyógymódok végeláthatatlan sora, gyógyulások, pozitív történetek, százalékok, mindenféle kapaszkodó, főleg az utolsó napokban, aztán már nem volt több ilyen keresés, helyette megérkezett a böngészőmbe a temetés, néhány gyászról olvasott cikk, végül pedig semmi. Egy idő után már nem volt mit keresnem. Soha nem felejtem el a napot, amikor anyu beteg lett, örökké cipelni fogom annak a terhét, hogy nem voltam vele, és soha nem bocsátom meg magamnak, akkor sem, ha anyu a halála előttig újra és újra azt mondta, nem haragszik rám ezért, és én se haragudjak magamra, mert nem tudhattam, hogy nem egy sima negatív eredményért megy. Ő sem tudta. Ő is azt hitte, hogy azt kapja meg, amit évente szokott. De nem azt kapta, én pedig gyötörtem magam, amiért nem voltam ott vele. – Hanna – simította meg a kezemet a kórházi ágyán fekve, erőtlenül oldalra nyúlva hozzám. – Miért nem mész haza egy kicsit? – kérdezte, és a hangja gyenge volt, mintha a beszéd is nehezére esne. Az orrába dugott oxigéncsövet megigazítva fájdalmasan felhorkant, majd látva, hogy ettől mennyire megijedek, óvatosan elmosolyodott. Ez már az utolsó hetében történt. Fél év alatt minden ereje elhagyta. – Menj haza – kérte. – Vagy… – erőltettem magamra egy mosolyt. – Maradok, ahogy szoktam, mert mindkettőnknek ez a legjobb? – Nem jó ez így. Kimaradsz a suliból, évet fogsz ismételni – szuszogta sűrűn emelkedő és süllyedő mellkassal. – Semmi gond a sulival – erősködtem. – Kocsis igazol mindent – legyintettem. – Nem hiszek neked – mosolygott, és újra lehunyta a szemét. – Menj egy kicsit játszani a gépeden. Vagy videózz – nyitotta ki a szemét újra, pedig már

azt hittem, hogy elaludt. – Anyu, nem érdekelnek ezek a dolgok – meredtem rá. – Így is bánom, hogy mennyi időm ment el rá feleslegesen – feleltem a könnyeimet nyelve. – Nem volt felesleges – suttogta. – Én szerettem nézni – sütötte le a szemét újra. – Azok a drónos videók. Azok a kedvenceim – mondta halkan, lehunyt szemmel, én pedig felfelé pislogva, nehogy eleredjenek a könnyeim, az infúziós tasakot néztem. – A végigjátszásaidat nem mindig értettem – folytatta. – Ezt be kell vallanom – mosolyodott el. – De mindig megnéztem őket – tette hozzá, és újra félrefordult, a fájdalomtól pedig eltorzult az arca. – Hívjak egy nővért? – kérdeztem riadtan. – Nem szükséges – súgta gyengén. – Én azért mégis szólok valakinek – álltam fel elengedve a kezét, és óvatosan visszaraktam az ágyra. Olyan vékony volt, istenem, a karkötője simán lecsúszott róla. Felálltam az ágy melletti székről, kimentem a folyosóra, majd szóltam egy nővérnek, hogy anyunak ismét komoly fájdalmai vannak, és amíg ő bement hozzá, én a falnak dőlve a tenyerembe temettem az arcomat, és néma zokogásban törtem ki, lecsúszva a földig, miközben felhúztam a térdemet a mellkasomig. Csak a cipőjüket láttam azoknak, akik elsétáltak előttem a folyosón. Jöttek-mentek. És tudtam, hogy mind ugyanarra gondoltak mellettem elhaladva. „Szegény.” És még valamire. „De jó, hogy nem velünk történik ez.” Amikor összeszedtem magam a folyosón és visszatértem a szobába, anyu már elaludt. Erős fájdalomcsillapítót kapott, ami a gyenge szervezetét azonnal kiütötte, így csendben leültem mellé a székre, és kisimítottam a haját az arcából – a vonásai most végre kisimultak kissé, nem torzította el őket a fájdalom. Csak ültem, néztem őt, és vártam, amíg a nagyi és apu is megérkezett. Utána együtt vártunk tovább. De nem volt mire. Másnap anyu meghalt. A faházunkban fekve kinyitottam a szemem és letöröltem a könnyeimet,

amelyek az elmúlt percekben teljesen eláztatták az arcomat. A csuklómhoz nyúlva megdörzsöltem a karkötő helyét, és megráztam a fejem. Már rég nem az ékszerről volt szó. Vagy soha nem is arról volt szó. Csak egy illúzió, amibe hiába kapaszkodtam, egy idő után az sem mutatott mást, mint a valóságot. Amit el kell fogadnom. Nincs más választásom. És ha nem is megy egyszerre, akkor meg kell próbálnom apránként. Anyut már nem hozza vissza semmi, megváltoztathatatlan, ami vele történt, és ha minden alkalommal belehalok abba, hogy újra és újra végigélem gondolatban az elvesztését, akkor sem lesz másképp. És istenem, mennyire haragudna, ha így látna. Hogy mondaná, hogy hagyjam a hülye karkötőt, szedjem össze magam, és álljak a sarkamra. Mennyire nem tetszene neki az, hogy megint sírok. Milyen dühös lenne. Előszedtem a telefonomat a zsebemből, magam fölé emeltem a készüléket, és könnyes szemmel néztem a beállított háttérképre, amin anyu valóban kicsit mintha dühösebbnek tűnt volna. – Mit akarsz mondani? – suttogtam. – Hogy szedjem össze magam? Hidd el, próbálom – bólintottam, saját magamat is győzködve. – Csak olyan nagyon hiányzol – tettem hozzá, és ismét elsírtam magam, majd idegesen megtöröltem a szemem, és a fotót bámulva bólintottam. – Jó, értem, abbahagyom – ígértem, majd amikor rájöttem, hogy egy fényképhez beszélek és egy beállított háttérképnek fogadkozom, sóhajtva megráztam a fejem. – Nézz meg, anyu. Totál csőd vagyok. Pedig nagyon igyekszem. Még mindig nem láttam a fotón, hogy megenyhült volna, ezért a szememet forgatva folytattam. – Értem, igyekezzek jobban – húztam el a számat. – Jó. Megteszem – szóltam, bár senki sem volt ott, hogy hallja. – Összeszedem magam, és büszke leszel rám – határoztam el. – Büszke leszel – suttogtam szomorúan, végül a képet megsimítva lezártam a telefonomat, és egy összegyűrt zsepit kibontva kifújtam az orrom, miközben egyre erősebbnek éreztem magam. Az emlékeim hatására, és attól, hogy szembe tudtam nézni a régi, vétkes önmagammal, sokkal több erőhöz jutottam, mint gondoltam volna, és felülve az ágyamon összeszedtem magam. Visszagondolva még mindig életem

legnagyobb hibájának tartottam, hogy nem kísértem el anyut aznap az orvoshoz. Ezt a terhet cipelem tovább magammal életem végéig, húzza majd a vállamat, de nem bánom, mert vannak hibák, amelyeket el kell követnünk ahhoz, hogy tanulva belőlük jobb emberré válhassunk. Igen, aznap nem kísértem el anyut. De onnantól kezdve élete utolsó pillanatáig együtt töltöttünk minden percet, és ha meggyógyult volna, akkor biztos, hogy ugyanígy maradunk, ennyire szoros kapcsolatban, mert összekötött volna minket ez az időszak örökre, hogy együtt harcoltunk, együtt próbáltunk meg mindent, és együtt akartuk leküzdeni a betegségét. Bárcsak mi győztünk volna! De nem mi győztünk. Viszont ha visszakényszerítem magam az emlékeim közé, amiket mélyen eltemettem magamban, mert féltem tőlük, most már látom, tisztán látom, hogy anyu igenis ismerte a jobbik énemet, végül látta, milyen vagyok valójában, és nem úgy emlékezett rám, mint aki nem kísérte el, hanem úgy, mint aki utána nem mozdult mellőle. És ez a felismerés megnyugtatott egy kicsit, mert a folyamatos önmarcangolás, ami végigkísérte az elmúlt másfél évemet, mindig csak odáig vezetett, hogy mennyire rossz ember voltam, mennyit hibáztam, és mennyire gyűlölöm magam emiatt. De anyu még látott utána, látott maga mellett, és biztos, hogy tudta, sokkal jobb vagyok annál, mint amilyen előtte voltam. Tudta, ez pedig egyszerre töltött el boldogsággal és mérhetetlen fájdalommal is. Nem is emlékeztem, teljesen elfelejtettem, hogy végül még a hülye videóimról is beszélt a kórházi ágyán fekve, hogy mennyire szerette, és tényleg mindig nézte őket, és a feliratkozóim között még mindig ott a neve, mert a halála után nem szűnt meg a fiókja, nem szüntette meg senki. Miért beszélt nekem erről? Mert igazából nem is haragudott, amikor sok időt csesztem el ezzel? Vagy mert nem akarta, hogy bűntudatom legyen? Vagy egyszerűen azért, mert tényleg szórakoztatta? Miért mondta nekem ezeket? Hogy találjam meg újra önmagam? Azért mondta, mert tudta, hogy meg fog halni, és ezzel kérte azt, hogy csináljak mindent ugyanúgy, mint előtte, mert szerette azt, amilyen vagyok? Úgy, ahogy vagyok? Talán azt akarta jelezni, amitől előre félt, mert tudta, hogy bekövetkezik, ha ő már nem lesz? Pontosabban az, hogy ilyenné válok, mint amilyen most vagyok? Melyik Hannát szeretnéd, anyu? Melyik a büszkeséged, és melyik a kudarcod? Milyen legyek, hogy ne okozzak csalódást?

Mosolyogva megráztam a fejem, mert bár választ már nem kaptam, mégis tudtam, hogy mit felelne arra, melyik Hannát szereti a legjobban. Az igazit. Ezt mondaná. Csakis ezt. És hogy az milyen? Elég vegyes. Kicsit jó, kicsit rossz, olyan… átlagos. Mint bárki más. Egy szaggatott sóhaj kíséretében felkászálódtam az ágyról, és könnyes szemmel a plafon felé pillantottam, majd szomorú mosolyra húzva a számat bementem a faházunk apró fürdőszobájába, és addig engedtem a vizet, amíg jéghideggé nem vált, majd egymás után többször megmostam az arcomat, és copfba kötöttem a hajamat. Amíg rendbe szedtem magam, egyenletessé vált a légzésem, és már kevésbé voltam feldúlt, a karkötőm helyét sem néztem a tükörben, csak szipogva még egyszer kifújtam az orromat. Végül félrekaptam a fejem, mert kopogtak. – Gyere! – kiáltottam ki a fürdőszobából, aztán kiléptem onnan, és az ágyak között megállva néztem a bejárati ajtóra, ami továbbra is csukva volt. Talán halkan szóltam, és nem hallotta. – Nyitva van! – mondtam, de senki sem lépett be, csak a kilincset kezdte rángatni, befelé tolva az ajtót. Óriási. A többiek valószínűleg rám küldték Titanilla tanárnőt, mert látták, mennyire kivagyok, ő pedig jött beszélgetni velem. Fájdalmas grimaszt vágtam, és mivel odakintről továbbra is lökdöste az ajtót, elkiáltottam magam. – Tanárnő, nem befelé, kifelé kell húzni! – üvöltöttem, de semmi hatása sem volt, még mindig fordítva csinálta. – Mondom… – indultam el az ajtó irányába. – Kifelé nyílik! – fújtattam idegesen, a következő pillanatban pedig kitárult az ajtó, nekem pedig földbe gyökerezett a lábam, mert Titanilla tanárnő helyett Kornél állt velem szemben farmerben és sötétkék pólóban, mosolyogva nézett rám, majd kifújta a szemébe lógó hajtincseit, és kitárta a karját. – Tényleg, Újvári Hanna? Kifelé nyílik? – kérdezte, mire válasz nélkül hagyva felsikoltottam örömömben, felé rohantam, és egyszerűen ráugrottam, Kornél elkapott, és miközben megcsókolt, én összekulcsoltam a lábam a dereka körül,

és hevesen dobogó szívvel viszonoztam a csókját, miközben beletúrtam a tarkója fölött a hajába. Fogalmam sem volt, mit keres ott, abban a pillanatban pedig nem is érdekelt, semmi nem érdekelt, csak hogy újra látom, és hogy ott van velem. 17. – Oké, mi történik? – kérdeztem fülig érő szájjal, szorosan rákulcsolva az ujjaim Kornél kezére, miközben kilestem az ajtón. A faházunk sorában mindenfelé a kiesett versenyzők sétálgattak, röhögtek, beszélgettek, üdvözölték egymást. A tábor újra benépesült, egy pillanat alatt visszatért az élet, elűzve a nyomasztó légkört, ami az elmúlt napokban telepedett ránk. – Visszajöttünk – felelte Kornél. – A többiek az étkezőben vannak, mind együtt – magyarázta. – De… Hogyhogy? Vagy… Itt van mindenki? – ámultam, újra kinézve az ajtón. – Mindenki. Az összes kiesett versenyző – mosolyodott el. – Jöttünk drukkolni a döntőn – mondta, nekem pedig elkerekedett a szemem. – Maradtok holnapig? – ámultam. – Maradunk – biccentett mosolyogva. – Milyen döntő lenne az, ahol nincsenek szurkolók? – hajolt oda hozzám, és belepuszilt a nyakamba. – Oké, várj egy kicsit – ráztam meg a fejem, amikor sikerült átgondolnom a dolgokat. – Mióta tudsz arról, hogy visszajössz? És miért nem mondtad el? – Na jó – tette fel a kezét védekezőn. – Ülj le, ez hosszú lesz – kérte, mire gyanakodva huppantam le az ágyamra, miközben Kornél mellettem foglalt helyet, és elmondta, pontosan mi történt a kiesésüket követően. Tulajdonképpen nem volt könnyű dolga, ezt így utólag én is beláttam, mert végig tudta, hogy vissza fognak jönni, viszont az IOV-szabályzat szerint nem mondhatta el. Ha elszólja magát és kiderül, akkor kiejt minket. Ez a teher pedig egyre súlyosabb lett, főleg miután túljutottunk a négyajtós

megmérettetésen, és a kiesett versenyzőknek a kis videót kellett készíteniük a szimpátiafeladathoz, hiszen ott például Kornél biztosan tudta, hogy nem esünk ki, tehát ő sokkal előbb tisztában volt a döntőbe jutásunkkal, mint mi. Éppen ezért, nehogy veszélybe sodorja a versenyünket és elszólja magát, elkezdett lerázni. Mozi, edzés stb., egyik sem volt igaz. – Nem is mentél moziba? – akadtam ki teljesen. – Dehogy mentem – rázta a fejét. – Gondolod, hogy az öcsémet választom ahelyett, hogy veled beszéljek? – kérdezte röhögve. – Ez egyszerre nagyon kedves és nagyon bunkó – vigyorogtam boldogan. – Szóval hazudtál. – Kénytelen voltam. Bocs, ez nekem is nagyon kemény volt, tudtam, hogy haragszol, sütött az üzeneteidből, de nem tudtam mit tenni – fintorgott. – Szóval nem mentél moziba – akadtam meg ezen a ponton. – Nem, tényleg nem, kamu volt. – De van öcséd… – fürkésztem gyanakodva, elfojtva a nevetést. – Nem, igazából ő csak statiszta. Meg a kutyám is – közölte. – Nee! Schrödinger kutyája csak egy statiszta? – tettettem csalódottságot. – Igen. Többfordulós válogatót tartottam, és ő bizonyult a legjobbnak – hülyült tovább. – E-mailben lehetett jelentkezni. Tárgy: Kornél kutyája. Sosem tudom meg, hogy küldte el a jelentkezését, de ügyesen megoldotta – magyarázta, én pedig megállás nélkül nevettem. – Viccen kívül – komolyodott el. – Az öcsém és a kutyám is igazi, minden másban viszont muszáj volt vetítenem, mert féltem, hogy elszólom magam azzal kapcsolatban, hogy hamarosan újra találkozunk itt – ismerte be. – Semmi gond – mosolyogtam rá őszintén. – De amúgy… Tényleg haragudtam egy kicsit.

– Tudom – szorította össze a fogát. – Akkor kértem segítséget a nagyidtól. – Mi? – meredtem rá elkerekedett szemmel. – Hát… ööö – húzta be a nyakát. – Emlékszel, amikor leráztalak, hogy sok dolgom van, és utána ő felhívott a fodrásztól? – Igen, de te honnan tudsz erről? – Onnan, hogy én kértem meg, puhítson meg téged egy kicsit. És sikerült. – Na jó, nekem ez sok. Mégis mikor lettél ennyire jóban a nagyimmal? – Amikor mentetek a négyajtós feladatra, és ő felhívott FaceTime-on – mesélte. – Akkor beavattam, hogy jövünk vissza a döntőre, és kénytelen leszek téged ilyen-olyan indokokkal lerázni, amiért biztos neheztelni fogsz, tehát kértem a segítségét, hogy amikor majd ez történik, akkor győzzön meg téged, hogy tévedsz – vigyorgott. – Gondolom, ezt örömmel elvállalta – forgattam a szemem nevetve. – Egy pillanatig sem gondolkodott – röhögött Kornél. – Onnantól kezdve segített, hogy ne haragudj rám. – Szép, mondhatom – jegyeztem meg szórakozottan. – Van még valami, amiről tudnom kell? – kérdeztem. – Lássuk csak – töprengett, és hozzám hajolt. – Hogy hiányoztál – suttogta, majd megcsókolt. – Te is nekem – feleltem halkan, és viszonoztam Kornél csókját. – Khm, khm – köhintett egy hang az ajtó irányából, mire mindketten odakaptuk a fejünket. Csenge állt ott farmersortban és topban, és csípőre tett kézzel nézett ránk. – Oké, ha kiromantikáztátok magatokat, akkor közölném, hogy más is szeretne köszönni Hannának…

– Úristen, Csenge! – pattantam fel, odarohantam a valamikori fekete csapat lánytagjához, és szorosan átöleltem. – De jó, hogy itt vagy! – Én is örülök – felelte jókedvűen. – Gyertek, mindenki titeket vár. Csoportszelfizünk egy nagyot. IOV reunion – közölte feldobódva. – Jövünk – biccentettem, és a kezemet nyújtva megvártam Kornélt, majd együtt sétáltunk ki a faházból. A főkapuig érve végig azt ismételgettem, hogy „Szia, sziasztok, de jó újra látni téged”, miközben a régi versenyzők haladtak el mellettünk, újra benépesítve a tábort. Zsanettel, az egykori barna csapat tagjával egymáshoz rohanva ölelkeztünk össze, miközben a főkapu előtti padoknál összegyűltek a többiek. Mindenkit üdvözöltem, mindenkivel váltottam néhány szót, és Kornél kezét fogva folyamatosan mosolyogtam, hallgattam a kiesettek sztorijait, ők pedig hallgatták a mieinket, és egyszerűen csak boldogságot éreztem, ahogyan végül minden a helyére került a döntő előtti délutánon. – Mindenki visszajött? – néztem körül hirtelen, mert erős hiányérzetem támadt. – Aha. Az összes kiesett csapat – suttogta a fülembe Kornél mögöttem állva, hátulról átölelve a derekamat. – Miért? – kérdezte, és éppen ekkor rázta meg a társaságot egy óriási röhögés, amikor szegény Csenge szembesült azzal, hogy a jelen lévő fiúk közül a szürkéktől Imi elárulta, hogy vele beszélt az elmúlt napokban, miközben Peti üzenetét meg sem nyitotta. – Ne haragudj, nem láttam, esküszöm, hogy nem direkt volt – szabadkozott Csenge. – Ugyan, már, valld be, nem akartál vele beszélni – vihogta Karesz. – Nem, ez nem igaz – tagadta azonnal Csenge. – Mindjárt jövök – súgtam Kornélnak. – Egy perc az egész – engedtem el a kezét, majd a piros melegítőmben kihátráltam a társaságból, és a fejemet kapkodva futottam visszafelé. A visszatért versenyzők már saját, hétköznapi

ruháikat hordták, így nem volt könnyű dolgom, de igazából nem is nagyon kellett figyelnem, mert sejtettem, hol találom, akiket keresek. Szinte berontottam a mosókonyhába, mire a két kiesett arany csapattag riadtan kapta felém a fejét. Mindketten hétköznapi ruhát viseltek, már nem volt rajtuk a megszokott egyenmelegítő. – Ó, de jó, itt vagytok – fújtam ki magam, a szúró oldalamat fogva. – Hol lennénk? – kérdezett vissza unottan Dóri. – Nem, csak… – kapkodtam a levegőt, mire a két lány értetlenül nézett össze. – Mi kiestünk, a „tíz méter futástól meghalok” meg bent maradt – jegyezték meg gúnyosan. – Ez igazából száz méter volt – javítottam ki őket. – Hűha – forgatták a szemüket. – Mit akarsz? – Csak… Először is. Hogy értetek vissza ilyen hamar? – gondolkodtam, tekintve, hogy délben estek ki. – El sem mentünk – felelték. – Pedig azt mondták – szóltam. – Hazudtak. Nagy ügy. A kiesésünket követően, amíg ti az étkezőben maradtatok, minket a faházunkba küldtek, és nem mozdulhattunk onnan, amíg a többi versenyző busza vissza nem ér. Úgy kellett tennünk, mintha nem lennénk itt – közölte Veronika. – És a ruháitok? Hogy cseréltétek át? – csodálkoztam. – Volt nálunk másik – vonogatta a vállát Dóri. – A saját melegítőnkben akartunk maradni, de nem lehetett – fájlalta tovább a kiesésüket. – Nézzétek – sóhajtottam a fejemet ingatva. – Azért jöttem, hogy elmondjam, akár elhiszitek, akár nem, de sajnálom – mondtam. – Ott lett volna a helyetek

a legjobb négyben. A két lány összehúzott szemmel méregetett, kicsit várva a válasszal, hátha esetleg csak viccelek vagy gúnyolódom, aztán amikor rájöttek, hogy komolyan beszélek, megenyhült az arcuk. – Köszönjük. Mi is így gondoljuk – biccentett Dóri. – Nem jöttök ki? A többiek a főkapu előtt vannak… – invitáltam őket. – És? Ők ejtettek ki minket. Miért lennénk velük? – Nem ejtettek ki benneteket – ráztam meg a fejem. – Csak nem nektek drukkoltak – mondtam. – És most, amikor már mindegy, nyugodtan odajöhetnétek. Tudjátok… Már nem ellenkezik az elveitekkel és a versenyzési stílusotokkal, hogy másokkal lógjatok – szóltam, a két lány pedig átgondolta a hallottakat, és összenézve hezitálni kezdtek. – Vagy maradhattok itt a mosókonyhában is, ti tudjátok – indultam kifelé, megragadva a kilincset. – Nem megyünk oda, utálnak minket – sziszegte zavartan Veronika. – Nem utálnak titeket – ráztam meg a fejem. – Csak nem ismernek. Gyertek már, na – hagytam nyitva az ajtót, és lassan sétálva indultam vissza. Alig néhány másodperc múlva mindkét lány beért, és két oldalról közrefogtak. Így mentünk vissza a főkapu irányába. – Jó, de ha bunkók, akkor… – morogta Dóri. – Nem lesznek azok – ígértem. A főkapu előtti padokhoz visszaérve a többiek érdeklődve pillantottak rám és a velem érkező két lányra, akik teljesen lefagytak, és zavartan megálltak, mintha faggatásra vagy valami nagyon durva megjegyzésre számíthattak volna. Ehhez képest mindenki köszönt nekik, aztán folytatták azt, amit az

érkezésünkkor félbehagytak. Vagyis nevettek, beszélgettek, és egymást túlüvöltve próbálták beégetni a másikat… Csak a szokásos. Ez volt a mi társaságunk. A piros és sötétzöld csapat még versenyben, a többiek pedig a már kiesettek közül a feketék, a barnák, a türkiz és az arany csapat két lánytagja. Mindenki más Mátéékkal lógott a medencénél. Nem tudva, hogy kígyót melengettek a keblükön. Mi azonban a főkapu előtt összegyűlve a padoknál mind tudtuk. Kornél mellett állva, a kezét fogva mosolyogva figyeltem a történéseket, és örömmel láttam, hogy a csapatom másik három tagja is kivirult a visszakapott társaságtól. Bernadett a fekete csapat fiútagjaival, Zolival és Bencével röhögött valamin, Zsombi és a sötétzöldek Csengének mesélték, hogy legóépítő streamjük lesz, mire a lány a lehető leglelkesebben bólogatott, Lóri pedig a barna csapat tagjaival beszélgetett, ha jól vettem ki, akkor a gyúrásról. Minden rendben volt, én pedig épphogy csak ismerkedtem ezzel az érzéssel, amikor Kornél érdeklődve fordult felém. – Hol a karkötőd? – kérdezte csodálkozva. – Máténál – feleltem, és a vállára hajtottam a fejem. – Akarjam tudni a részleteket? – pillantott rám keményen. – Ne – ráztam meg a fejem, és megszorítottam a kezét. – Jól vagyok – suttogtam. Azt hiszem, jól vagyok, ismételtem meg magamban, és lehunytam a szemem. Készítettünk néhány csoportképet és szelfit, megörökítve az utolsó alkalmat az IOV-on, amikor felhőtlenül jól éreztük magunkat. A kiesett csapatok visszaérkezésével teljesen megváltozott a hangulat, és döntősként szinte teljesen megfeledkeztünk arról, hogy még vár ránk egy utolsó megmérettetés. A tizenharmadik nap délutánján nem foglalkoztunk vele, sőt talán eszünkbe sem jutott, mert az ismételten teljessé vált létszám elfeledtetett velünk mindent, többek között azt is, hogy miért is viselünk mi színes egyenmelegítőt, a többiek pedig normális, hétköznapi ruhát. Nem tűnt fel, egyszerűen csak jól éreztük magunkat, tudva, hogy az egész varázs, az egész,

amit itt kaptunk és ami itt történt velünk, holnap reggel véget ér, elmúlik örökre, és csak emlék marad. Tudva, hogy az utolsó pillanataink ezek, igyekeztünk mindent dokumentálni és megörökíteni, így egymás kezébe adva a telefonokat álltunk be a fotókra, videókra és szelfikre, néha már azt sem tudtuk, hogy kinek a készülékével csináltuk meg a képet, de nem baj, jó lesz az, majd küldd át, oké, köszi, nevettünk, és élveztük az együttlétet, mert két hét alatt vadidegenekből versenytársak lettünk, majd versenytársakból ismerősök, végül pedig ismerősökből barátok. Ez pedig olyan ajándék volt az IOV-tól, amiért nem lehettünk elég hálásak. Én legalábbis így éreztem. Csak közben addig, amíg mi a versenyen teljesítendő küldetésünkről megfeledkezve, a főkapu előtt lévő asztaloknál egymást túlkiabálva hülyültünk és beszélgettünk, én pedig már csupán attól, hogy Kornél újra velem volt, maximálisan megnyugodtam, addig otthon is zajlott az élet, egészen máshogy. – Hanna – lépett oda hozzám Zsombi. Kornél mellett állva, vidáman néztem rá. – Amíg a faházban voltál… Tudod, mielőtt a többiek jöttek. – Igen? – Addig Kocsissal lebeszéltük, hogy vacsora előtt élőzünk egyet az Instáján osztott videóban. – Ó, oké, persze – bólintottam. – Mikor lesz? – Most – pillantott a telefonjára. – Mennünk kell – szólt, így nehezen, de elengedtem Kornél kezét. – Nem tudom, meddig tart, de utána… – suttogtam a szemébe nézve, mire Kornél megrázta a fejét. – Hanna, csináljátok a dolgotokat, versenyben vagytok, velem ne foglalkozz most – fogta a két tenyere közé az arcomat, és rám mosolygott. – Itt vagyok neked, jöttem, hogy támogassalak.

– Köszönöm – suttogtam hálásan, aztán kissé fintorogva elhúztam a számat. – De… Igazából kötelező volt visszajönnöd, nem? Mint mindenkinek… – gondolkodtam hangosan, mire Kornél felröhögött. – Jó, igen, de amit én mondtam, az sokkal jobban hangzott, nem? – De – nevettem el magam. – Sokkal – biccentettem, adtam egy gyors puszit, majd a többiek után siettem, akik mindhárman az étkező felé indultak, és együtt léptünk be az üres terembe. Magunk voltunk, csak a konyhások csörömpölése hallatszott, ahogyan a vacsora előkészítésén fáradoznak. Az asztalunkon Zsombi kitámasztotta a telefonját, mi pedig mind a négyen egy oldalra ültünk, szorosan egymás mellé tolva a székeket, hogy benne legyünk a képben. Kocsis már élőzött, amikor becsatlakoztunk az adásába. – Hopp, hopp! – kiáltotta izgatottan a kamerába. – Megjöttek! Itt vannak a bajnokaink, máris kapcsolódnak az adáshoz! – Jól látom, hogy Kocsis a suliban van? – húzta össze a szemét Bernadett az élőt nézve. – Aha – felelte Zsombi. – Úristen, de pörögnek a kommentek. Hányan nézik az adást? – kapkodta a tekintetét. – Sokan – motyogtam elképedve, szintén a videót bámulva, aztán megjelentünk osztott képen az igazgató élőjében, akkor pedig elszabadult a pokol; olyan mennyiségű hozzászólás és szív zúdult a kijelzőre, hogy képtelenség volt követni. Úgy nézett ki, mintha az egész világ nekünk akarna köszönni. Messze többen nézték a streamet, mint ahányan összesen a sulinkba járnak. Sőt… Kocsis, amikor észrevette, hogy sikerült, ott vagyunk vele adásban, könnybe lábadt szemmel, meghatottan nézett ránk. – Szirtes-csapat – szipogta. – Köszöntelek benneteket az élőmben.

– Üdv, igazgató úr – intett Bernadett kissé zavartan a nagyfokú figyelemtől, amit az oldalon tapasztaltunk. – Bátya, ki ez a sok néző? – kerekedett el Lóri szeme. – Rendesen zavarban vagyok. Hajam rendben? Stílusos? – kérdezte ránk pillantva, a kérdését pedig rettenetesen sok nevető emoji kísérte a nézőktől. – Nos, igen – köhintette Kocsis, megkezdve a magyarázkodást. – Az IOVközvetítéseim elég nagy figyelmet kaptak az elmúlt két hétben. – Mi? – kérdezte Zsombi, felnézve a saját telefonjából. – Honnan van az igazgató úrnak ennyi követője??? – Hát… ööö – vakargatta meg az állát Kocsis, majd rutinosan elterelte a témát arról, hogy időközben, amíg mi a Bükkben kúsztunk-másztunk, ő netceleb lett a közösségiken. – Na szóval – váltott témát. – Először is szeretnék gratulálni mind a négyőtöknek a döntőbe jutáshoz. Az első pillanattól kezdve, amikor kiválasztottalak titeket az IOV-ra, tudtam, hogy képesek vagytok rá, hittem bennetek, és bíztam abban, hogy ott lesztek a végén. És ott vagytok, megcsináltátok. Egyetlen lépés választ el titeket a kupától, én pedig szeretném, ha tudnátok, a szememben már nyertetek – szólt hozzánk kedvesen. – Köszönjük – bólintottam mosolyogva. – De ha már úgyis ott vagytok a végén – tette hozzá vágyakozó tekintettel –, hozzátok már el azt a kupát! – kérte, mire mind a négyen felnevettünk. – Azon vagyunk – felelte Zsombi. – Igazgató úr, mi történik a háttérben? – érdeklődtem, látva, hogy Kocsis a sulink tornaterméből élőzik, mögötte pedig elég sokan tevékenykednek. – Ó, hogy ez? – kérdezte, mintha csak akkor kapcsolt volna. – Hát persze, nem vagytok itt az adás eleje óta – esett le neki, ezért beavatott minket a történésbe. – A döntőbe kerülésetekkor kiírtam egy posztot, hogy ma délután mindenkit

sok szeretettel várok a Szirtesben kollektív plakát- és táblakészítésre – magyarázta. – Én magam sem számítottam rá, hogy ilyen sokan eljönnek a nyári szünetben, sőt érkeztek más iskolákból is Szirtes-drukkerek segíteni, ami egyfelől nagyon kedves, másfelől kissé bizarr, mert lényegében nem tudom, hogy ők kik – pillantott hátra furán a válla mögött. – De nem is ez a lényeg – legyintett. – Hanem hogy a diákok jelenleg éppen a holnapi fogadtatásotokra készítik a molinókat és a táblákat Gajdos tanárnő vezényletével – sétált el Kocsis a telefonjával, és megállt a rajztanár mellett. – Tanárnő, elmondaná, hogy mi készül itt? – fordította felé a telefont. – Persze – biccentett Gajdos tanárnő, és felemelt egy táblát, amin félkész állapotban szerepelt a „Szirtes” szó kiszínezve, csillámokkal díszítve. – Ez egy tábla lesz – zárta rövidre a bemutatót. – Értem, nagyon szép – dicsérte meg Kocsis. – És elmondaná a nézőknek, valamint a döntős csapatunknak, hogy mi adta az ihletet ehhez a táblához? – interjúvolta tovább Kocsis a tanárnőt, aki unottan meredt a kamerába. – Ihlet? Az nem volt. Kaptam egy telefont, hogy jöjjek be táblát festegetni. A nyári szünetben… – mondta őszintén, mire Kocsis zavartan felnevetett. – Öhm. Nos. Való igaz, hogy én kértem fel a tanárnőt, hogy irányítsa a délutáni foglalkozást – ismerte be. – Ami nagyon jól halad – tette hozzá. – Ugye? – faggatta tanárnőt. – Nagyon – felelte a szemét forgatva. – Akkor én nem is zavarok, megyek a diákokhoz egy kicsit, megnézem, hogy min dolgoznak – sétált hátra a telefonjával, és profi módon közvetítette a történéseket, bemutatva nekünk és a nem kevés nézőnek, hogy mi történik. –

Aha, nézzük csak – állt meg Kocsis egy csapat tizedikes mellett, és a kamera felé fordította a táblájukat. A „HAJRÁ, SZIRES” felirat szerepelt rajta. Kimaradt a t betű. Visszatartott nevetéssel, elképedve néztük az osztott képen lévő Kocsist, aki éppen a hibás felirattal kapcsolatban magyarázott a diákoknak. – Hát ez nagyon szép, csak kicsit hibás. Látod? – fordult az egyik táblára rajzoló fiú felé. – Nem – felelte a srác kurtán. – Fiam, akkor menjél el kivizsgáltatni magad, mert gondjaid vannak. Hol a t betű? – mutatott értetlenül a „SZIRES” feliratra. – Jaaa, basszus! – csapott a srác a homlokára. – Na ugye – fújtatott Kocsis fáradtan, és továbbsétált, miközben a kamerába beszélt. – Látjátok, mekkora készülődés folyik? – kérdezte tőlünk. – Igen – bólogattunk nevetve. – Hé, hé! – kiáltotta Lóri. – Nagyon pörög a komment, nem tudom követni, de egy csaj az előbb azt írta, jól nézek ki! – kiabálta. – Ha még nézi az élőt, írjon privátba! – Lórikám, kérlek, ne az élőmben intézd a magánügyeidet – kérte Kocsis higgadtan, és már oda is ért egy másik táblát gyártó társasághoz. – Na, megmutatjátok, mit csináltok? – kérdezte. – Persze – felelte egy lány, akit nem ismertem, de mivel Zsombi felénk suttogta, hogy az osztálytársa, kiderült, hogy kilencedikes. A tábla elképesztően profi volt, még nyele is volt, aminél fogva fel lehetett tartani. A felirat a következő volt rajta: „NYERTES SZIRTES.” – Hát ez egészen lenyűgöző – dicsérte meg Kocsis, a lány pedig zavartan bólintott.

– Öhm, elnézést – szóltam bele, és a nagy hype hatására, valamint látva, hogy mi történik otthon, kezdett kicsit szorítani a torkom, és eluralkodott rajtam a pánikhangulat. – Mondjad, Hanna – pillantott az igazgató a kamerába. – Csodálatos a tábla és az egész készülődés, de… De mi van, ha esetleg nem nyerünk? – kérdeztem riadtan, és éreztem, hogy a mellettem ülő három csapattársam is kínosan fészkelődik a látottak hatására. – Mi? – kérdezte Kocsis, egy másodperccel később pedig kapcsolt, hogy mi a problémánk. – Ó, értem már. De nem, nem kell! Ne izgassátok magatokat, van B tervünk is – nyugtatott meg minket, és újra a lányhoz tartotta a kameráját. – Fordítsd meg! – kérte, mire a lány egy laza csuklómozdulattal megforgatta a táblát, aminek a másik oldalán a „SZÉP VOLT, SZIRTES” felirat szerepelt. Ezt látva valamennyien megkönnyebbülten elmosolyodtunk, Kocsis pedig büszkén nézve ránk a kamerán keresztül, biccentett egyet. – Akárhogy is alakul a döntő, mi itt várunk benneteket holnap a Szirtes előtt, hogy megünnepeljük a teljesítményeteket. Az, hogy együtt szurkolhattunk nektek az elmúlt két hétben, már önmagában ajándék. Egyre többen csatlakoztak hozzánk nap mint nap, a kezdeti néhány érdeklődőből egy egészen elképesztő létszámú stabil tábor lett, akik azzal keltek és feküdtek, hogy mi van veletek, versenyben vagytok-e még. Izgultunk értetek, szorítottunk nektek, és bármi is történjen a döntőn, mi várunk haza benneteket. Köszönjük nektek az élményeket, ahogyan azt is, hogy egészen a végéig bent maradtatok, nem adtátok fel, és nem estetek ki. Mi, a szirtesesek, és mint kiderült, sokan mások is, hálásak vagyunk nektek ezért, és bármi is lesz holnap, biztosan sokkal üresebbek lesznek a napjaink a verseny nélkül – szónokolt Kocsis, a kommentelők pedig rettenetesen sokan küldtek egyetértő szavakat vagy éppen zokogó emojikat. Úgy tűnt, az IOV nem csak nekünk, résztvevőknek adott sokat. Másoknak is, akik otthonról, az unalmas nyári szünet alatt

követték figyelemmel a sorsunkat. – Hű – suttogta Bernadett. – Öcsém, rendesen meghatódtam – pislogott Lóri. – Köszönjük, igazgató úr – mondtam halkan. – Így van. Köszönjük. És azt is, hogy minket választott – tette hozzá Zsombi. – Ugyan – szipogta Kocsis. – Nem is volt kérdés. Ti vagytok a legjobb csapat – nézett ránk elérzékenyülve, és valóban, ez egy olyan pillanat volt ott, Kocsis Instáján élőben, ami nagyon meghatározó volt számunkra is. Vagyis az lehetett volna, ha a következő pillanatban a kimaradt t betűs feliratot rajzoló fiú el nem rontja, amikor újra megállt Kocsis mellett. – Igazgató úr, így már jó? – kérdezte, és újra felmutatta a táblát. Ezúttal már a „HAJRÁ, SZIRTES!” felirat szerepelt rajta. Beszúrta a hiányzó t betűt. Kocsis megnézte az írást, majd a fiú lelkes arcára pillantva így szólt: – Igen, gratulálok, le tudsz írni egy szót helyesen – biccentett, majd amikor a srác elsietett, Kocsis összehúzott szemöldökkel fordult a kamerába. – Na. A holnapi napon tehát a hazaérkezéseteket az iskola előtt molinókkal és táblákkal várjuk majd. És… Mindenki pirosban lesz – jelentette be ünnepélyesen. – Mégis… – akadt meg Zsombi, majd nyelt egy nagyot. – Mégis hányan várnak minket majd a sulinál? – kérdezte szürkévé vált arccal. – Ami azt illeti – köhintett Kocsis –, az iskola Facebook-oldalán kiírt eseményére elég sokan jeleztek vissza – mondta, majd látva, hogy eléggé befeszültünk ettől, nevetve legyintett egyet. – De ezzel nem kell foglalkoznotok. – Igazgató úr – lépett oda hozzá Enikő, aki Lórinak és nekem is

osztálytársam volt. Meglepődtünk, hogy követi a versenyt, és hogy egyáltalán ott van. Távolinak tűnt ez az egész, és kicsit hihetetlennek is, hogy amíg mi a Bükkben versenyeztünk, addig konkrét szurkolótábor alakult ki otthon ismerősökből és ismeretlenekből is. – Tessék? – kérdezte Kocsis. – Megmutathatom a táblámat? A kamerába? – Ó, persze – tartotta felé Kocsis a telefont, mire Enikő vigyorogva köszöntött mindenkit, főleg minket, a versenyben lévő csapatot, és felmutatta a táblát. – Aztakur – reagált Lóri, de mielőtt befejezhette volna, felé nyúlva befogtam a száját. Túl sokan voltunk az élőben. A reakciója miatt viszont egyáltalán nem hibáztattam, ugyanis Enikő tábláján a „PÁRNAPLÁBNAP” felirat alatt a Lóri Instájáról leszedett edzős képek voltak kinyomtatva és ízlésesen felragasztgatva. – Mit szólsz, Lóri? – kérdezte Enikő kissé elvörösödve. – Hát ez elég zsír lett – biccentett Lóri elismerően. – A legjobb képeim – nézegette a kamerán keresztül. – Igen, én válogattam össze – ismerte be a lány, mire mi Bernadett-tel visszatartott nevetéssel néztünk össze. – Kösz. Tényleg tetszik – közölte Lóri. Az étkezőbe ekkor kezdtek megérkezni a vacsorára készülő versenyzők, így riadtan kaptuk oda a fejünket, majd visszafordultunk Kocsishoz. – Igazgató úr, lassan mennünk kell, mert… – hadarta Zsombi. – Persze, persze – bólogatott azonnal Kocsis, mint aki abszolút megérti. –

Dolgotok van, menjetek csak. Köszönöm, hogy szakítottatok időt az élőmre. – Mi köszönjük ezt az egészet, amit láttunk… – mondtam, és elköszönve a nézőktől és Kocsistól kiszálltunk az élőből. Azt még láttuk, hogy Kocsis elmondja a közönségének, hogy néhány percig tart ez az adás, azután hétkor kezdődik egy másik, ahol Kocsis mindenkit vár vissza, senki ne hagyja ki, mert a suli gondnokával fog versenyezni palackdobálásban. Kommentben várja, hogy kinek mi a tippje, melyikük éri el a több pontot. Írják meg a nézők. Kocsis vagy Laci bácsi. Az Instát bezárva mind a négyen megszeppenve ültünk egymás mellett, és hirtelen szóhoz sem jutottunk. – Oké, ti elhiszitek, amit láttunk? – kérdezte Bernadett, elsőként felocsúdva a döbbenetből. – Nem tudom, de én szorongok – közölte Zsombi riadtan. – Nyugi – simítottam meg a karját kedvesen. – Semmi gond, az otthoniak kicsit belelkesültek a döntőnktől. De nem kell vele foglalkozni, mi mindent úgy csinálunk, mint eddig, és figyelmen kívül hagyjuk a felhajtást – nyugtattam. – Figyelj csak – néztem Zsombi szemébe. – Itt vagyunk, még mindig, a Bükkben, és várjuk az utolsó feladatot. Semmi nem változott, jó? – mondtam mosolyogva. – Felejtsd el, amit láttál, és azt, hogy mennyien drukkolnak nekünk. Ez ne nyomasszon, engedd el. Tesszük a dolgunkat, és ennyi. – Oké – bólogatott. – Így van, igaza van Hannának – helyeselt Bernadett. – Öcsém… – töprengett Lóri. – Szerintetek megkapom azt a táblát magamról? Eskü, kirakom az ágyam fölé – tervezte, mi pedig Bernadett-tel

megkönnyebbülten néztünk össze, mert szerencsére Lóri nem érzékelte a ránk nehezedő nyomást, ő azzal foglalkozott, amivel általában szokott. Magával. – Szerintem megkapod – nevettem. – Fasza – rendezte le ennyivel. – Mi lesz a vacsi? – váltott témát, a nyakát nyújtogatva a konyha felé. Kocsissal és a neten kialakult őrülettel szerencsére egyikünk sem tudott sokáig foglalkozni, mert az étkezőbe sorban egymás után megérkeztek a csapatok vacsorázni, és az elmúlt napok egyre csendesebbé vált étkezéseit felváltotta a verseny kezdetekor megtapasztalt hangzavar. Egy pillanat alatt tele lett az étkező, a konyhapultnál sorban álltak a csapattagok tálcával a kezükben, és mivel mindenki minimum egyvalakivel, de néha több emberrel is beszélgetett, olyan zsivaj lett, hogy a saját gondolatainkat sem hallottuk. Evőeszközök estek le fülsértő csörömpöléssel, a leülésekkor és felállásokkor a székek hangosan nyikorogtak a padlón, és mindenki valami egészen távoli ponton tartózkodó személynek akart hirtelen mondani valamit, ami miatt át kellett ordítania az egész termen. A lárma és zűrzavar feledtette velünk a Kocsis Instáján látottakat, és azt, ahogyan az egész sulink, és sok más iskola diákja is drukkol értünk a neten, a győzelmünket várva. Ez elég nyomasztóan hatott volna ránk, ha nem terelődik el a figyelmünk. De szerencsére elterelődött. – Van hideg gyümölcsleves – ült le Lóri a tálcájával a kezében, és elégedetten kanalazott bele a tányérjába, majd enni kezdett, miközben mi is visszaértünk a tálalópulttól. – Az mi, Hanna? Jól néz ki – pillantott át az én tálcámra. – Ez? – ragadtam meg a villámat, és ráböktem az ételre. – Rántott sajt, rizibizi és tartármártás – feleltem. – Jó választás – biccentett, aztán a többieket is megkérdezte, hogy mit esznek, és amíg ők erről beszélgettek, én mosolyogva átnéztem a fekete csapat asztalához, akik újra elfoglalták a régi helyüket. Ismét ott ültek, ahol a verseny kezdetekor, azzal a különbséggel, hogy nem viseltek már fekete ruhát. Kornél kedvesen pillantott felém, én pedig repeső

szívvel néztem a szemébe, borzasztóan örülve annak, hogy újra ott van és láthatom. Az sem érdekelt, hogy éreztem közben, ahogyan a sárga csapat asztalánál Máté idegesen vizslat. Tudtam, hogy megállás nélkül agyal azon, mekkorát hibázott a büntetés kiosztásakor. Azt akarta, hogy nagyon szenvedjek, ezért a legszemetebb és legaljasabb tervvel állt elő. Elvette a karkötőmet, tudva, mekkora fájdalmat okoz. És nem is tévedett. De azzal, hogy ennyire szemét volt, az égiek nekem kedveztek, mert ha Máté kevésbé rohadék, és nem a karkötőmet veszi el, hanem mondjuk elzár minket, ami a szabályok szerint azt jelentette volna, hogy senkivel nem beszélhetünk és nem hagyhatjuk el a faházunkat, akkor minden máshogy alakul, mert a visszatért játékosokkal sem kommunikálhattam volna. És valljuk be, az végül nagyobb büntetés lett volna, mint a karkötő. Ez pedig kikészítette Mátét, mert ő tényleg igazán rosszat akart nekem, de nem úgy sült el. Lehetett volna ez aljasabb is. De szerencsére nem tudta előre, hogy a rosszabbal tett végül jót nekem, így viszont ő húzta a rövidebbet. Ettől pedig nem érezte jól magát, sőt szembe kellett néznie azzal, hogy Kornél érkezése és a barátaink visszatérése mekkora erőt adott nekem. Száz százalékig feltöltődtem, ahogyan az egész Szirtes-csapat is, és készen álltunk az utolsó feladatra. Akármi is legyen az. Mert egyfelől ott voltunk egymásnak mi, és még ott voltak velünk újra azok, akiket igazán szeretünk. Ez pedig pont kettővel több dolog volt, mint amennyivel Máté összesen rendelkezett. A lármás étkező a kiesett és döntős csapatok együttes jelenlétével az első IOV-napokat idézte. Boldogan beszélgettünk vacsora közben, amikor kinyílt az ajtó, és ez a beidegződés miatt mindenkire ugyanúgy hatott, akár versenyben volt még, akár már kiesett. A terem egy pillanat alatt elhalkult, és mindenki megmerevedett rágás közben, nyelés közben, vagy éppen a poharat a szájához tartva. Mert pontosan tudtuk, hogy ez csak egyet jelenthet. Jönnek a szervezők, és ismertetik a feladatot. Ezúttal az utolsót. – Basszus – dünnyögte Zsombi, és félretolta maga elől a tányérját, a mozdulattól pedig a félig elfogyasztott grízes tésztáján megremegett a lekvár. Róbert érkezett, aki vidámnak és elégedettnek tűnt, őt pedig a négy bent maradt csapat kísérő tanára követte.

– Mit keres itt Titanilla? – húzta össze a szemét Bernadett. – Talán utolsó este fontos a teljes létszám, és hogy mindenki itt legyen – tippelt Zsombi. – Talán – bólintottam. – Vagy a tanárnő is része az utolsó feladatnak – tettem hozzá. – Az jó, mert akkor nekünk végünk van – szörnyülködött Bernadett. A tanárnő, ahogyan a másik három kísérő tanár is, megkereste a saját csapatát, és odalépett hozzánk. – Mi történik? – suttogtam, felnézve Titanillára. – Nem tudom, éppen a Trónok harcá t néztem a szobámban, amikor kopogtattak és szóltak, hogy jönnöm kell – tárta szét a karját. – Melyik évadot? – kezdett csevegni Lóri. – Psszt! Ezt ne most – szólt rá Bernadett idegesen, és visszafordult Róbert irányába. A főszervező felszegett állal nézett körbe az étkezőben, kiélvezve, hogy minden szempár rá szegeződik, és senki egy mukkanást sem hallat, csakis rá vár. – Khm – köszörülte meg a torkát. – Köszöntök mindenkit az idei utolsó IOVvacsorán – nézett körbe. – Örömmel látom, hogy újra teljes a létszám – tette hozzá, mire mindenki mosolyogva nézett össze azokkal, akiket kedvel. – Mint gondolom, észrevettétek, az utolsó délutánra és az azt követő másnapi döntőre visszahívtuk az idei verseny valamennyi játékosát. Hiszen nincs döntő szurkolók nélkül – magyarázta. – Ez egyébként az eddigi IOV-versenyeken is így volt, így külön köszönöm a tavalyi nyerteseknek, hogy ezt sem árulták el az idei résztvevőknek – fordult az arany csapat felé, akik unottan biccentettek, jelezve, hogy semmiség. Róbert pedig folytatta: – Elérkeztünk a végéhez, a négy versenyben maradt

csapat és a kísérő tanáraik pillanatokon belül megtudják, hogy mi vár rájuk a holnap délelőtti döntőn. Előtte azonban szeretném megmutatni, miért is vagyunk itt – mondta hangosan és tökéletesen időzítve. Pontosan azután, hogy befejezte, kinyílt az ajtó, és egy másik narancssárga ruhát viselő szervező lépett be, kezében a kupával. Azzal a bizonyos kupával. Amiért jöttünk. Amiért mindenkijött. Az egész termen végigfutott a morajlás, ahogyan minden kiesett és bent maradt játékos meglátta az aranyszínű trófeát, amit Róberthez vittek. A főszervező átvette, és elgondolkodva kezdte nézegetni. – Igen. Az IOV-kupa…. Na persze a versenyen fontos volt a barátság, és hogy megismerkedjetek egymással. Fontos volt, hogy tisztességesen küzdjetek, és hogy a lehető legtovább bent maradjatok. Fontos volt, hogy emberek maradjatok, miközben megmérettetitek magatokat. Hogy csapatként tudjatok működni, és maximális tudásotok szerint küzdjetek a továbbjutásért – magyarázta hangosan, szavai pedig visszhangzottak az étkező épületében. – Ez mind nagyon fontos volt, és négy csapatnak sikerült, négyen ott vannak a döntőben – nézett fel a kupáról, és tekintete sorban megállapodott a sárga, a szürke, a sötétzöld és végül a piros csapat tagjain. – De… Végül csak egy nyerhet, egy csapat viheti haza az iskolájának azt, amiért két hete elindult ide a bükki helyszínre. Ez pedig nem más, mint az IOV-kupa – emelte a magasba, és mindenki megbabonázva figyelte. Azok is, akik már kiestek, de főleg azok, akik még küzdhettek érte. Mert tudtuk, végig pontosan tudtuk, hogy miért vagyunk itt, de amikor kézzelfoghatóvá vált és a szemünk elé került a fődíj, az egész még inkább tudatosult bennünk. Ekkor már egyik csapat sem a „részvétel a fontos” elvet képviselte. Mindenki, egytől egyig mindenki úgy volt vele, hogy most már, ha eddig eljutottunk, jó lenne hazavinni. Mindenki elképzelte, ahogyan diadalmasan megemeli, látta magát fotón a serleggel, látta, ahogyan repkednek rá a lájkok és a kommentek, látta, hogy az igazgatója átveszi tőle… Mindenki ugyanarra gondolt, ahogyan Róbert körbemutatta az aranyszínű trófeát. Óvatosan szétnéztem a teremben, elkapva a pillanatot,

amikor még mindenki a Róbert kezében tartott kupát bámulta, és láttam, ahogy vágynak rá. Mindenki. És tudtam, ekkor döbbentem rá, hogy a vége egyáltalán nem lesz sétagalopp, az utolsó feladatnál már senki sem fogja a másikat nézni, csak és kizárólag a saját csapatát, mert látta a kupát, és a kupát látva jött rá, hogy kell neki. Láttam a szemekben akkor, amikor Róbert feltartotta és körbemutatta, láttam, hogy mindenki akarja. A sárgák, a sötétzöldek, a szürkék, és mi is. – Ez az? Ezért vagyunk itt? – suttogta Titanilla lehajolva hozzánk. – Igen – felelte Bernadett, félre sem nézve, csak folyamatosan a trófeát szuggerálva. – Ó. Értem. Jó tudni – biccentett a tanárnő, és unottan ácsorgott tovább mellettünk, hagyva nekünk időt, hogy a serleget bámuljuk. Talán neki csak egy aranyszínű marhaság volt. Talán minden kívülállónak az volt. Egy jelentéktelen vacak. Igen, kívülről annak tűnt. De nekünk, akik két hete kúsztunk-másztunk érte, oldottunk meg feladatokat, agyaltunk, tepertünk, vitatkoztunk és kibékültünk, szövetkeztünk és ellenségeket szereztünk, sírtunk és nevettünk, nekünk egészen mást jelentett. Mert az elmúlt két hétben mindenki szembenézett ezért az átkozott kupáért mindenki mással, és sokan, mint ahogy én is, szembenéztek önmagukkal is. És most ott volt, az IOV megnyeréséért járó jutalom, amire négy csapat is vágyott. De csak egy nyerhette meg. – Nos – szólt Róbert némi hatásszünet után. – Ezt most lerakom ide – fordult meg, és hanyagul az egyik asztalra helyezte a kupát, miközben a jelenlévők közül mindenki követte a fejével a mozgást, majd a nyakát nyújtogatva azt figyelte, hogy hová kerül a nyeremény. – Holnap a nyertes csapat megkapja. És hogy ki lesz az? – intett a falnál álló szervezők irányába, akik közül négyen a jelzésre megindultak az asztalok között. – Nem tudom. Ezt előre senki nem tudja. Sőt megtippelni sem merném – tette hozzá Róbert, végignézve a versenyben lévő társaságokon. – De én is kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen eseménydús és izgalmas két hét után végül ki nevet a végén. Holnap reggel nyolckor kiderül. Addig pedig jó felkészülést a döntőre – mondta, abban a pillanatban pedig megállt mellettünk az egyik szervező, és kis bársonytasakokat nyújtott át, olyanokat, amilyenekbe az ékszereket

szokták tenni. Ötöt kaptunk belőle, Titanilla tanárnő kezébe is került egy, aki értetlenül bámult rá, végül a vállát vonogatva megnézte. Kissé remegő kézzel tapogattam meg a saját tasakomat, megpróbálva kitalálni, hogy mit rejt, de nem jöttem rá, ezért óvatosan kioldottam a masnira kötött szalagot, és a szűk nyíláson át bedugtam a kezem, azon igyekezve, hogy ki tudjam ügyeskedni a tartalmát. Az ujjaim hozzáértek valamihez, amit elkaptam, és óvatosan kihúztam a kezem, majd az összezárt tenyeremet kinyitva szemügyre vettem. Egy kis piros bábu volt az, olyan, mint amilyennel a társasjátékokban szokás játszani. Felnézve a többiekre pillantottam, akik szintén egy-egy piros bábut mutattak felém. Négy volt belőle. – Mi a…? – kérdezte Lóri a fejét rázva, mire Titanilla is kibontotta a csomagját, és csalódottan fújtatott. – Na jó, azt hittem, kapunk valami ékszert a részvételünkért… Vagy legalább valami ajándékot. De ez csak egy dobókocka – forgatta a szemét, és a vállát vonogatva dobta le elénk az asztalra a kockát, mire Zsombival tátva maradt a szánk. – Négy bábu és egy dobókocka. Négyen vagyunk, plusz a tanárnő… – mondtam elkerekedett szemmel, és körbefordultam, hogy megnézzem, mi történik a többi csapattal. Mátéék is bábukat kaptak, csak ők sárgákat. A sötézöldek is, értelemszerűen sötétzöld színűeket. És a szürkék is ugyanazt kapták, a csapatuknak megfelelő kis figurákat, szürke színben. – Minden csapat saját színű bábukat kapott! – szólt Zsombi. – Így van – biccentettem, és összenézve a kilencedikessel azonnal tudtuk, hogy mi van. – Elmondanátok, mi történik? – kérdezte Bernadett, aki Lórival együtt kapkodta a fejét köztünk. – És Róbert azt mondta… kíváncsi rá, hogy végül ki nevet a végén… –

lelkesedett Zsombi. – Igen – biccentettem, majd Bernadettre és Lórira néztem. – Társasjáték az utolsó feladat. Ki nevet a végén. Azt fogjuk játszani – tartottam feléjük az öklömet, majd kinyitottam a tenyerem, amiben ott volt a kis piros bábum. – Ó – dőlt hátra Bernadett a szája szélét rágva, megállás nélkül gondolkodva. – Haver – bökdöste meg Lóri Zsombit. – Haver, mi a szar az a ki nevel a végén? – Nevet – javította ki Zsombi. – Ki nevet a végén. – Oké, akkor nevet. Mi a csíra az? – tárta szét a karját Lóri tanácstalanul. – Társasjáték. Táblás társas. Tudod. Ki nevet a végén. Amiben kiüthetsz másokat – magyarázta, mire Lóri szeme felcsillant. – Bunyó lesz? – kérdezte azonnal. – Nem, nem úgy üthetsz ki másokat – ráztam a fejem. – Hanem a bábuját – próbálkoztam, de Lóri pont úgy nézett rám, mint aki nem tudja, miről beszélek. – Ne csináld már, Lóri, nem tudod, mi az a ki nevet a végén? – szörnyülködött Zsombi. – Nem vágom – ingatta a fejét. – Milyen gyerek voltál te? Mit csináltál gyerekkorodban? – kérdezte Zsombi döbbenten. – Videojátékokat játszottam az unokatesóimmal, csúszdáztam az akvaparkban, fociztam, lógtam a haverokkal. Ilyesmi – felelte Lóri teljes természetességgel, mire Zsombi meredten nézett rá. – Ja, hogy másnak jó élete volt, amíg én gyerekként táblás társasokkal játszottam barátok nélkül, lényegében teljesen egyedül? – kérdezte a plafonra

pillantva. – Sajnálom, haver – ütötte vállba Lóri szomorúan. – Nem gond – legyintett Zsombi. – Bernadett, te tudod, milyen játék ez? – érdeklődött. – Hát, én inkább UNÓ-s voltam, sokkal többet kártyáztunk, mint társasoztunk. Néha játszottuk ezt is, de vagy ezer éve volt már, fel kell frissítenem az emlékeimet. Arra emlékszem, hogy nagyon szemét cucc – gondolkodott. – Az – értettem egyet azonnal. – Lóri viszont nem ismeri, szóval… Megvan az esti programunk. Meg kell tanítani – dőltem hátra a székemen. – Gyerekek, én kellek hozzá? – kérdezte Titanilla tanárnő, akinek a létezéséről is elfeledkeztünk, nemhogy arról, hogy ott áll mellettünk. – Ömmm – tekertem az ujjaim köré egy hajtincset. – Nem, a tanárnő a dobókockát kapta, szerintem ebből az következik, hogy a tanárnő dob majd, mi pedig lépünk – találgattam. – Jó, legyen, bármit is jelentsen ez – hagyta rám. – Akkor mehetek vissza sorozatot nézni a szobámba? – tért a lényegre. – Nyugodtan mehet, tanárnő – engedtem el, mert úgy ítéltem, nem fontos, hogy velünk maradjon. – Ó, végre – indult azonnal a kijárat felé. – Titanilla tanárnő – szólt utána Zsombi, mire visszafordult. – Igen? – Tanárnő, vigye a dobókockát, és gyakoroljon.

– Mégis mit? – kérdezte Titanilla. – Hatost dobni! – feleltük egyszerre Zsombival. A tanárnő visszalépett hozzánk, és unottan felvette az asztalról a dobókockát, majd a tenyerébe zárva kiment a teremből. – Miért kell hatost dobni? – kérdezte Lóri a fejét kapkodva köztünk. – Mert azzal kerül játékba a bábud – mondtam azonnal. Az étkezőben teljes felfordulás uralkodott; mind a négy csapat tudta már, hogy mi az utolsó feladat, ezért ment a guglizás és a játék ismertetése, a kiesettek pedig vagy elhagyták a termet, vagy az asztalra rakott kupát nézegették csalódottan, tudva, hogy nem lehet az övék. Mások, ahogyan Kornélék is, a bent maradottaknak próbáltak segíteni. – Hogy álltok? – kérdezte mögém lépve, és kezét a vállamra téve hajolt le hozzám. – Nem túl jól, Lóri nem ismeri a játékot – ismertem be. – De nem gond – tette hozzá Zsombi azonnal, és úgy tett, mintha minket nyugtatna, de igazából saját magát próbálta. – Hogy érted, hogy kiüthetek valakit? – kérdezgette Lóri megállás nélkül. – Hát, ez hosszú lesz – nézett maga elé Bernadett fáradtan. – Itt van, megtaláltam, tessék, Lóri, olvasd el a játékszabályokat – adta át Zsombi a telefonját Lórinak, aki tátogva kezdte el olvasni. – Tényleg nem ismered a játékot? – ámult el Csenge Lórira nézve. Addigra már az egész egykori fekete csapat ott ült velünk az asztalunknál. – Nem, nem vágom – ismerte be Lóri, tovább olvasva a Wikipediát. – Szóval… – vakargatta meg az állát. – Ha dobok négyet, és ott már áll valakinek a bábuja, akkor…

– Akkor kiütöd – felelte egyszerre mindenki. – Muszáj? – kérdezte. – Nem muszáj, de célszerű. Ez a játék lényege. Üss ki mindenkit, és érj a célba – magyarázta Kornél. – Dönthetsz úgy is, hogy nem ütöd ki, hanem a másik bábuddal lépsz a négyből, de akkor… – magyaráztam. – Akkor esélyes, hogy az ellenfél beér a célba. – Á, vágom – biccentett Lóri. – De én nem szeretnék kiütni másokat, az szemétség, tudjátok, milyen vagyok, spanolok mindenkivel – hezitált a játékszabályt bújva. Ez jogos észrevétel volt, és tartottunk is tőle, mert Lóri jó ember, semmi rosszindulat nincs benne, egész egyszerűen neki mindenki „haver”, „span” meg „bátya”, és tényleg csak akkor keveredik összetűzésbe, amikor már az igazságérzetét nagyon bántja valami. Máskülönben mindenkit szeret, és Lórit is mindenki szereti. – Azért… Biztos akad olyan, akit kiütnél a francba – szórt szikrákat Csenge szeme, és a kupa irányába pillantott. A trófeát bámuló társaságok közül éppen Máté fogta a kezébe a kupát, és felemelve megcsókolta, mintha csak foci-vb-t nyert volna, a csapattársai pedig fotózták a pózolását. – Jó, igaz, van, akit kiütök a halálba, ha úgy van – szívta fel magát Lóri, és bosszúsan nézte, ahogyan Máté már magáénak érzi a nyereményt. – Lóri. Figyelj csak – szóltam, visszaterelve a figyelmét felénk, hogy hagyja a fenébe a sárgákat, ne foglalkozzon velük. Máté szokás szerint tette az agyát, ráadásul a visszatért játékosok között újra akadt közönsége. – Hatos dobással kerülsz a startmezőre. Addig nem – mondtam. – Hol a startmező? – kérdezett vissza. – Mutatom – guglizott rá egy társasjáték-táblára Zsombi, és az egyik képet kinagyítva Lóri felé tartotta, miközben szórakozottan hozzátette: – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer hasznomra válik majd, hogy nem voltam

menő gyerek, hanem nyaranta a nagyszüleimnél társasoztam egyedül. – Hogy lehet egyedül társasozni? – tartotta vissza a nevetését Csenge. – Hiszen már a neve is az, hogy társasjáték – gondolkodott el. – Hidd el, ez volt a legkisebb problémám akkoriban – dünnyögte. – Sajnálom – nevetett Csenge, és együttérzőn megsimította Zsombi hátát. – Jó lenne kipróbálni a játékot a döntő előtt, így netről elég para bevágni a szabályokat – tűnődött Lóri. – Tessék – lépett hozzánk hirtelen Dóri az arany csapatból, kezében egy valódi, kézzel fogható ki nevet a végénnel. A társast lerakta az asztalra, és kiélvezte, hogy elképedve nézünk rá. Mögötte Veronika elégedetten nyugtázta, hogy a jelek szerint még mindig jobbak nálunk. Mert nekik előbb eszükbe jutott, hogy az IOV-ot egy játékbolt is támogatja, és egy halom játékot (táblást és kártyát egyaránt) adtak a versenyre, amiket az étkező melletti kis szertárban tároltak. – Ezen tudtok gyakorolni – tette hozzá Dóri magyarázatképpen, miközben Lóri és Zsombi már le is vette a doboz tetejét, és kiterítették az étkezőasztalra a táblát. – Kösz. Tényleg – pillantott az arany lányok felé Bernadett hálásan, akik csak vállat vontak, megfordultak, és már mentek volna ki, amikor utánuk szóltunk: – Nem maradtok? – Minek? – kérdezték egyszerre. – Segíteni – mondtam egyszerűen. – Minél több stílusú játékossal találkozik Lóri gyakorlás közben, annál több esélyünk lesz holnap. Szükségünk lenne valakikre, akik nem jószívűek, és szó nélkül kiütik Lórit, hogy könnyebben ráérezzen a játékra. A két lány összenézett, és némán, szavak nélkül megbeszélték, hogy mit gondolnak erről, végül megadóan sóhajtottak, és visszasétálva hozzánk

odahúztak két széket az asztalunkhoz, majd leültek a társaságunkba, és játszani kezdtek. A kupával fotózkodó Máté csak úgy megszokásból felénk pillantott, aztán amikor meglátta, mi történik a társaságunkban, megmerevedett. Pechjére így is készült róla néhány fotó, mire a csapattársai felfogták, hogy valami nem stimmel, ezért ők is minket kezdtek nézni. Megértem, hogy aggódtak. Hiszen a másnapi feladatra készülve gyakoroltunk egy társasjátékkal, körülöttünk pedig támogatóként ott volt a fekete csapat, akiket ők ejtettek ki szabálytalanul, és ott volt nekünk segítségként a tavalyi nyertes arany csapat is. Ezáltal pedig kicsit megváltoztak az erőviszonyok. 18. – Ne! Ne már, csajszi! Ne csináld. Ne üss már ki! – könyörgött Lóri, mire Csenge elgondolkodva visszahúzta a kezét, és úgy döntött, inkább nem lép azzal a bábuval. – Nem, nem! Ne bénázzatok már, ez nem így működik – förmedt rájuk Veronika. – Csenge, ne legyél puhány, üsd ki, vagy én teszem meg – szólt mérgesen, majd átnyúlva az asztalon megragadta Csenge bábuját, és kiütötte vele Lóriét, aki ezáltal visszakerült a startmezőre. És kezdhette az elejéről. – Ne már – dőlt hátra csalódottan. – Mondtam neked, hogy ez ilyen – közölte Veronika. – És azt is mondtam, hogy üsd ki, amikor lehetőséged volt rá, de te nem tetted meg. Így jártál. Most jól kiütöttek – magyarázta a szabályokat dühödten. – Nem ütöttem ki, mert kedvelem – tárta szét a karját Lóri értetlenül, mire Csenge meglepett mosollyal nézett felé. – Köszi – mondta halkan, mire Lóri egy „semmiség” vállrándítással intézte el a dolgokat. – Márpedig itt nincs helye semmifajta kedvelésnek! – ordított rá Dóri. Úgy tűnt, a kiesett arany csapat lánytagjai komolyan vették Lóri tréningezését. –

Tessék, kettest dobtál, ott a másik bábud, üsd ki Kornélt – szólt, Kornél pedig szórakozottan dőlt hátra a székén. – Á, nem – legyintett Lóri. – Spanok vagyunk. – Üsd már ki, különben beér a célba a következő dobásnál!!! – kezdett kiabálni mindenki Lórival, Kornél pedig röhögve figyelte, hogy mi fog történni. – Na jó – hajolt előre Lóri elgondolkodva, és a kis bábuját megemelve Kornél mellé lépett, majd szorosan behunyt szemmel arra készült, hogy kiüsse, végül a fejét rázva félbeszakította a mozdulatot. – Inkább lépek mással – tűnődött, mire megint mindenki kiabálni kezdett vele. – Üsd ki, üsd ki, üsd ki! – kántáltuk egyszerre, buzdítva Lórit, hogy tegye meg, aki végül Kornéltól sűrűn elnézést kérve kiütötte a bábut. Abban a pillanatban tapsvihar és elégedett füttyögés hangzott fel a zajossá vált társaságunkból, Kornél pedig abszolút megértően, nevetve állt fel a székről, hogy átadja a helyét másnak, aki tovább gyakorol Lórival. Igazából felkészülésnek szántuk a társasozást, de végül messze nem az lett belőle, hanem egy kollektív, vacsora utáni program sok nevetéssel, hülyüléssel, buzdítással és vicces vitával, melynek során egymást túlkiabálva buzdította mindenki a játékosokat, hogy kit üssenek ki. Az asztalnál ülő négy ember közül egyedül Lóri volt fix, mert neki kellett igazán belejönnie a játékba, hiszen nem ismerte, a többiek viszont forgásban voltak, aki éppen nem ült az asztalnál, az körülötte állt, és onnan nézte a történéseket. Mosolyogva figyeltem egy darabig, aztán a kezemben tartott telefonomra pillantottam, amin még mindig nem érkezett hívás sem a nagyitól, sem pedig aputól, ezért elnézést kérve a hangos társaságtól, akik talán észre sem vették, hogy mit mondok, a telefonomat magam elé feltartva sétáltam odébb, és elindítottam a videóhívást. A nagyi azonnal fogadta a FaceTime-hívásomat, és a kamerába nézve vigyorgott.

– Na mi az, visszaért már a kajakos fiú a viadalra? – kérdezte köszönés nélkül. – Vissza – bólintottam mosolyogva. – És tudom, hogy szervezkedtetek a hátam mögött – közöltem szórakozottan, majd halkan hozzátettem: – Köszönöm. Erre csak egy legyintést kaptam reakcióként, majd a nagyi mögé nézve a kijelzőn értetlenül hőköltem hátra. – Nagyi, te nálunk vagy? – csodálkoztam. – Mi? Ja, hogy ezt látod, persze – fordult hátra ő is, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy hol tartózkodik. – Igen, átjöttem apádhoz – mondta ki végül. – Ööö. Oké. De… Miért? Valami baj van? Hol van apu? – kérdeztem riadtan, és éreztem, ahogyan azonnal felgyorsul a pulzusom. – Ne izgulj már, jól van apád, éppen valamit keres a másik szobában – felelte. – Biztosan mindjárt jön. – Rendben – biccentettem furán. – És… Hogyhogy ott vagy? – érdeklődtem. – Hjaj – fújtatott egy nagyot a nagyi, mintha csak teher lenne számára a kérdezősködés. – Hanna, annyira régen ideje lett volna már, hogy apáddal rendbe rakjunk néhány dolgot, és lezárjunk pár félbehagyott konfliktust, hogy úgy éreztem, a mai a megfelelő alkalom erre, amíg nem vagy itthon, így nem kell részt venned benne. Azt terveztem, hogy mivel úgyis ma kaptad vissza a kajakosodat, elég elfoglalt leszel ahhoz, hogy mi apáddal tisztába tegyük a dolgainkat. De nem, te akkor is hívsz, ha az a kidolgozott felsőtestű fiú rohan hozzád a Bükkbe. Hát ha ez nem elég ahhoz, hogy néhány óráig ne aggódj és ne hívogass minket, akkor nem tudom, mi az – forgatta a szemét értetlenül. – Nagyi, én csak… – kezdtem, de félbeszakított. – Tudom. Rossz beidegződés, rossz emlékek, nem akarod többé átélni, ezért telefonálsz, ezért jelentkezel állandóan, mert félsz és aggódsz, tudom, tisztában vagyok vele, és megértem – mondta. – De attól még ez nem helyes.

Nem így kellene lennie, menj, élvezd ki az utolsó estét, örülj annak, hogy újra ott van Kornél, és… Ne velünk foglalkozz! – Megértettem – biccentettem, igazat adva a nagyinak. – De… – köszörültem meg a torkomat. – Nem veszekedtek, ugye? Mint régen. Akkor. Anyu halála után. – Nem – felelte a nagyi megenyhült arccal. – Eltelt elég idő ahhoz, hogy mindketten tiszta fejjel tudjunk gondolkodni, és elsimítani az akkori konfliktusokat. Apád is és én is lenyugodtunk azóta. Megbeszéltük a dolgot. Átjöttem egy üveg borral, leültünk, és indulatok nélkül megtárgyaltuk, amit meg kellett – mondta. – El sem tudom mondani, hogy ennek mennyire örülök – sütöttem le a szemem hálásan, majd átgondolva a hallottakat összehúzott szemöldökkel meredtem a kamerába. – Apu soha nem iszik bort – ráztam meg a fejem. – Ki mondta, hogy neki hoztam? – kérdezett vissza a nagyi. – Magamnak szántam – közölte, mire hangosan felnevettem. – Akkor… Jól vagytok? – kérdeztem. – Jól. Most már jól – válaszolta a nagyi őszintén. – Úgy érzem, ez mindig is a levegőben lógott, és mindketten tudtuk, hogy egyszer meg kell beszélnünk azt, ami akkor, anyád halála után elhangzott mindkettőnk részéről. Nem volt szép, túl sok volt az indulat, és félbehagytuk, így lezáratlan maradt egy évig. Most viszont túl vagyunk rajta, és azt hiszem, mindkettőnknek jobb így. És neked is, mert ezúttal kimaradtál belőle. Nem a te dolgod, soha nem is volt az – magyarázta. – Értem – biccentettem. – Na végre, megtaláltam – lépett be apu hirtelen a nappaliba, és láttam, hogy egy albumot fog a kezében. – Ó, szia, Hanna. Nem is tudtam, hogy beszéltek –

mondta, megpróbálva észrevétlenül a háta mögé rejteni az albumot, én pedig, mivel azonnal tudtam, mi az, úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. – Igen, hívtam a nagyit, de csak azért, hogy köszönjek, és elmondjam, Kornél visszajött, itt van velem – néztem körbe. – Valahol – tettem hozzá gyorsan, majd elmosolyodtam. – Szóval most megyek is, utolsó este, nagy buli, készülődés a döntőre satöbbi. Csak ezt akartam mondani – vetítettem, a nagyi pedig alig láthatóan bólintott, jelezve, hogy jól csinálom, és láttam a tekintetében, hogy büszke rám, amiért nem okvetlenkedem tovább. – Rendben. Értem én, dolgod van – vigyorgott apu. – Nagyon szorítunk holnap, és a suli előtt várlak a többi IOV-drukkerrel. Vettem is ma egy piros pólót! Megmutassam? – csillant fel a szeme. – Majd… Majd inkább legyen meglepetés – ráztam meg a fejem azonnal, és hogy nehogy tovább akarjon beszélgetni, azonnal elköszöntem és megszakítottam a hívást. Sóhajtva néztem a kezemben tartott telefonomon anyu háttérképére, és könny szökött a szemembe. – Remélem, nem csesztem el a dolgokat a hívásommal – suttogtam, és mivel anyu a fényképen nemcsak mosolygósnak, hanem végre kifejezetten megkönnyebbültnek tűnt, hálásan lehunytam a szemem, mert tudtam, hogy minden rendben van. Mert megtörtént az, amire nem hittem volna, hogy valaha sor kerül. A nagyi átment apuhoz, kifejezetten azért, hogy megbeszéljék az egy évvel ezelőtti vitájukat, amit miattam fojtottak el, mert a veszekedésük és sárdobálásuk közepette annyira sírni kezdtem, hogy a rám való tekintettel abbahagyták, és soha nem fejezték be. Pedig lett volna mit. Anyu halála után rettentően haragudtak egymásra, és mindketten a másikat hibáztatták, repkedtek a „tudhattad volna”, a „te hibád” és hasonló, nagyon kemény vádak, amiket a feldolgozatlan gyász és a tehetetlen düh hozott ki belőlük. De miattam soha nem fejezték be, nem beszélték meg, nem kértek bocsánatot egymástól, és nem látták be, hogy teljesen feleslegesen okolták a másikat, egyikük sem tehetett volna semmit, egyikük sem tudta megmenteni anyut. Most azonban,

hogy én eljöttem otthonról, volt lehetőségük arra, hogy engem kihagyva az egészből újra leüljenek, és tiszta fejjel, túl egy rettenetesen kemény, fájdalommal, gyásszal és a feldolgozás megpróbáltatásaival teli év után befejezzék azt, amit akkor elkezdtek. Ezt felfogva pedig elöntötte a szívemet a melegség, mert tudom, pontosan tudom, hogy anyu is ezt akarná, ez lett volna minden vágya, hogy ők ketten ne egymásnak essenek, hanem tartsanak össze, és maradjunk egy család akkor is, ha anyu már nem lehet a részese. És akkor, amikor apu nem tudva, hogy a nagyi velem beszél, belépett a nappalinkba a kezében fogva az albumot, amit aztán eldugott előlem, hogy ne lássam, én pedig úgy tettem, mint aki nem veszi észre, abban a pillanatban tudtam, hogy túl vannak a beszélgetésen, már nem vitáznak, nem veszekednek, és nem okolják egymást. Az album, és hogy apu előszedte, bizonyíték volt arra, hogy már nem fognak egymásnak feszülni, hanem együtt megnézegetik majd, és esetleg sírnak, és végre belőlük is kijön az, ami belőlem már olyan sokszor. Hogy elveszítették anyut, ők is elveszítették, nem csak én, és így, hogy nem vagyok ott, két felnőtt, akik közül az egyik a lányát, a másik pedig a feleségét gyászolja, megnézegetik a régi fényképeket abban az albumban, szembenéznek a saját félelmeikkel és átlapozzák, ezt tervezik ma este, és lehet, hogy majd nevetnek valamin, lehet, hogy sírnak, de az is lehet, hogy mindkettő. Ez az ő estéjük, azt az albumot meglátva tudtam, hogy ma van itt az ideje annak, hogy emlékezzenek, és beszéljenek róla, ehhez pedig az kellett, hogy én ne legyek ott, mert mindkettejük számára felülírt mindent az, amikor én jelen voltam. Akkor az egész rólam szólt, akkor velem foglalkoztak, ami nem igazságos, ezt nagyon jól tudtam, és azt akartam, hogy végre szólhasson róluk is. Észre sem vettem, hogy a nagy gondolkodás közepette a kupa előtt ácsorgok, így amikor kitisztult a fejem, és újra ott voltam a bükki élménytábor étkezőjében, akkor tűnt fel, hogy az asztalra rakott aranyszínű trófeát bámulom, amire a holnapi dátum volt gravírozva, továbbá nagy betűkkel az, hogy Iskolák Országos Versenye. Eltűnődve álldogálltam a kupa előtt, majd anélkül, hogy felemeltem vagy akár hozzáértem volna, megfordultam, és visszasétáltam a társaságunkhoz. Nem nyúltam az IOV-kupához, holott mindenki fotózkodott már vele, a

magasba nyújtották, megtapogatták, és a legtöbb instás oldalra már fel volt töltve, csak úgy érdekességképpen, a lájkokért meg a kommentekért, miközben még senki nem nyerte meg. Én azonban nem nyúltam hozzá, még csak meg sem érintettem. Majd akkor, ha esetleg megnyerjük. Akkor lesz miért. Addig nem. A többiek éppen befejezték a ki nevet a végénre való felkészülést, Lóri már ismerte a szabályokat, és megtanulta kiütni azokat is, akiket nagyon kedvel, ennél többet azonban nem lehetett gyakorolni egy olyan játékra, aminek kimenetele lényegében a dobókockától és a taktikai lépésektől függ. Az pedig majd adja magát, amikor élesben megy a verseny. Nem véletlen, hogy a szervezők végül ezt találták ki a döntőre. Tökéletes választás, se nem erőnléti, se nem logikai, mindenki egyenlő esélyekkel indul, teljesen mindegy, hogy a négy döntős csapat miben erős vagy miben gyenge. Végül nem számít majd. És talán ez a legjobb az egészben. A többiek, bár befejezték a társasozást, mégis maradtak az étkezőben, mert elképesztően jó volt a hangulat, és amikor Bernadett visszaért, kezében egy pakli sokat emlegetett UNO kártyával, mindenki dobolni kezdett az asztalon, nagy „húúú”-zások közepette. – Na, itt kezdődik a szemét játék – vigyorodott el, és ledobta a társaság közé a paklit. – Lesznek itt instás kikövetések egy órán belül – röhögött fel. Amikor engem invitáltak az asztalhoz, csak mosolyogva megráztam a fejem, jelezve, hogy én ezt kihagyom, majd a mellettem álló, a derekamat átkaroló Kornél is lepasszolta a játék lehetőségét, és az asztal mögött állva, nevetve figyeltük egy darabig. Lóri, aki ezzel a játékkal is éppen csak most ismerkedett, a kezdők szerencséjével kiosztott Veronikára egy plusz négyes kártyát, amit további három követett, mire az arany csapat lánytagja egyszerűen felállt, és felborította az asztalt, amit először néma csend és döbbenet követett, majd őrületesen nagy röhögéssorozat, akkora, hogy az egész terem beleremegett. Az étkezőben tartott gigantikus UNO-parti híre hamar elért a medencénél és a

faházakban tartózkodókhoz is, így egyszer csak azt vettük észre, hogy egyre többen vagyunk, megérkezett a szürke és a sötétzöld döntős csapat is, majd szép sorban visszaszédelegtek mások is, a sárgák kivételével, akik egy idő után maguk maradtak a medencénél. Otthagyták őket, és jött mindenki az étkezőbe, ahol a kártyázás közben felhangzó nevetéseket vagy éppen anyázásokat rengeteg telefon rögzítette, repkedtek a storyk és a képek, egymást jelölgetve posztoltak a csapattagok, és ahogyan ott álltam Kornél mellett, végig mosolyogva, úgy éreztem, ennél klasszabb búcsúja nem is lehetne egy kéthetes versenysorozatnak. Aztán ahogyan ez végigfutott az agyamon, mármint az a része, hogy kész, ezzel itt a vége, a torkomat mardosni kezdte a szomorúság, és szorosabban fogva Kornél kezét felé pillantottam, aki hasonlóakat gondolhatott, mert hirtelen magával húzott, és miközben a többiek üvöltöztek Zsombival, hogy „megölik, ha lerakja a plusz négyet”, mi Kornéllal kiosontunk az étkező épületéből, és a focipálya irányába futottunk, attól a felismeréstől vezérelve, hogy már csupán néhány órát vagyunk itt, és utána olyan, mint most, soha többé nem lesz. A füvön egymás mellett hanyatt fekve és egymás kezét fogva bámultunk a csillagos égre, miközben mindketten néma csendben voltunk, a saját gondolatainkba merülve. A fejünk közt Kornél telefonja, amin egy Spotify lejátszási lista szólt halkan. A szám dallama keveredett a környező erdő éjszakai hangjaival, én pedig elsőként megtörve a hallgatást Kornél felé fordítottam a fejem, és szomorú mosollyal néztem rá a sötétben, miközben az arcomat gyéren megvilágította a telefon kijelzőjének fénye. – Százhetvenegy kilométer – mondtam. – Mi? – kérdezte csodálkozva. – Hozzávetőlegesen. Annyira lakunk egymástól – suttogtam. – Ja, hogy az – biccentett. – Igen, tudom – húzta el a száját. – Az nagyjából két óra – tűnődtem el.

– Igen – fordította felém a fejét. – Most azon gondolkodsz, hogyan fog ez működni ilyen távolságból? – kérdezte halk, lemondó hangon. – Nem – feleltem azonnal. – Azon gondolkodom, hogy ha ennyi időt töltök majd buszon vagy vonaton, akkor útközben deriváljak, vagy inkább integráljak-e – feleltem egyszerűen, mire Kornél hangosan felnevetett, és felém hajolva megcsókolt. – Szerintem integrálj – gondolta át, és szórakozottan nézett a szemembe, majd kissé elkomolyodott. – Akkor… Most ezt dumáltuk meg? – Mármint? – kérdeztem. – Hogy megpróbáljuk együtt? Az IOV után is? – Persze – biccentettem határozottan. – Ez nekem soha nem is volt kérdés. – Jó, mert igazából nekem sem – vallotta be. – Csak az ingázás lesz húzós. Oda-vissza – gondolkodtam. – Vagy… Nem ingázol, hanem jössz, aztán majd… Valamikor mész – köhintette. – Mármint, aludjak ott? – fojtottam el a nevetésemet. – Hát… – köszörülte meg a torkát. – Én csak arra akartam utalni, hogy mivel messze laksz, és nyilván fárasztó oda-vissza utazni, akár maradhatnál is… Egy kicsit tovább. Egy-két nap, tudod – köhintette, óvatosan nézve rám, kissé tartva a reakciómtól. – Ömm – törtem a fejem. – Oké, ez logikusan hangzik. De… hol találok helyet, ahol alhatnék? – kérdeztem vigyorogva, megpróbálva visszatartani a nevetésemet. – Oké, hadd gondolkodjak – túrt bele a hajába zavartan. – Végül is van egy

hely, ahol szerintem szívesen látnak. – Hol van az? – Schrödingeréknél – vágta rá kapásból, mire hangosan felnevettem. – Akkor megyek hozzájuk – néztem Kornélra a telefonkijelző fényében, és hálásan elmosolyodtam. – Örülni fognak – mosolygott vissza. – De előbb te jössz hozzánk – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon. – Ööö. Oké, persze, ahogy akarod. – Apu miatt – magyaráztam. – Meg akar ismerni. – Ez érthető – biccentett. – A nagyidat már ismerem… – Tudom. És hihetetlen, hogy ezek után még mindig tervezel velem. Valami nagyon nem stimmel veled – szaladt ki a számon, mire Kornél felnevetett. – Nagyon is tervezek veled, Hanna – mondta őszintén. – Ezt jó tudni – suttogtam boldogan, és magamban hozzátettem, mennyire borzasztó, hogy apu és a nagyi mellett anyunak nem tudom bemutatni Kornélt. De azért valahogy csak látja. Látod, ugye? Anyu? Látod? A focipálya füvén hanyatt fekve beszélgettünk Kornéllal közeli és távoli tervekről, tudva, hogy már nem korai, hiszen mindketten láttuk a végét, szinte tapintható volt a másnap reggeli döntő, amikor véget ér a kéthetes verseny, és ezúttal már nem csak a kiesettek, hanem mindenki visszatér a saját életébe. Akár akarja, akár nem. Órákig feküdtünk ott, a csillagos ég alatt a párás füvön, mindenről beszélgetve, miközben a fejünk közt szólt a Spotify lejátszási lista ismétlődőre beállítva, így egy idő után újra felhangzott az a szám, ami már volt egyszer, de nekünk fel sem tűnt, mert csak háttérzajként funkcionált, ellensúlyozva az éjszakai erdő neszeit. Annyi minden elhangzott,