#placeholder003 Kedves Vásárlónk! Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat. Köszönjük, hogy megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti nyelvű szerkesztők és egyéb munkatársak, a hazai kiadó, a kiadó vezetői, a fordító, az irodalmi szerkesztő, a lektor, a kiadói szerkesztő, a korrektorok, a tördelők, a kommunikációs munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők, a kiadó sok egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa nevében. Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal. Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás fejlődését, és azt, hogy az egész világon minél több, minél jobb minőségű magyar e-könyv minél könnyebben elérhető legyen. Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük. Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet szerzünk neked, mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is ajánlod a Könyvmolyképző könyveit.
Erin Watt A ROYAL CSALÁD 4. B U K O T T Ö R Ö K Ö S Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Erin Watt A mű eredeti címe: Fallen Heir (The Royals Book 4) A művet eredetileg kiadta: Timeout LLC, 2017 Copyright © 2017 by Erin Watt. All rights reserved. Cover Design © Meljean Brook Fordította: Benedek Dorottya A szöveget gondozta: Balogh Eszter ISSN 2064-7174 EPUB ISBN 978-963-561-320-5 MOBI ISBN 978-963-561-321-2 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid Korrektorok: Korom Pál, Gera Zsuzsa Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Mindenkinek, aki még több Easton Royalt követelt. Ezt a könyvet Nektek ajánljuk.
1. FEJEZET – Ne feledjék, mindegy, melyik függvényt választják, a különbségek összegét az első és az utolsó tag határozza meg – összegzi Ms. Mann, épp amikor megszólal az óra végét jelző csengő. A nap utolsó órájának csengője. Mindenki pakolni kezd. Mindenki, engem kivéve. Hátradőlök a székemen, és a ceruzámmal a tankönyvem szélén dobolok. Igyekszem elfojtani a vigyoromat, miközben figyelem, ahogy az új tanárnő kétségbeesetten próbálja megtartani a sietve menekülő diákjai figyelmét. Aranyos, amikor ilyen zavarodott és ideges. – Az egyes a és b feladatokat kérem holnapra! – kiáltja, de már senki sem figyel rá. Mindenki megrohamozta az ajtót. – Jössz, Easton? Ella Harper megtorpan az asztalomnál, és kék szemével lenéz rám. Mostanában elég soványnak tűnik. Gondolom, az étvágya is elhagyta, amikor a tesóm is. Vagyis Reed nem hagyta el. A bátyám még mindig teljesen odáig van Elláért, aki lényegében a mostohahúgunk, vagy valami olyasmi. Ha nem szeretné, valamilyen előkelő egyetemet választott volna, jó
messze Bayview-tól. Ehelyett azonban a helyi suliba jelentkezett, ami elég közel esik ahhoz, hogy hétvégente meglátogassák egymást. – Még nem – felelem. – Akarok kérdezni valamit a tanárnőtől. Ms. Mann karcsú válla rándul egyet, amikor meghallja a szavaimat. Még Ella is észreveszi. – East… – Elhallgat, csinos kis száját helytelenítően elhúzza. Látom rajta, hogy kioktató beszédre készül arról, hogy szedjem össze magam, és viselkedjek. De még csak egy hete tart a suli, és máris halálra unom magam. Mi más marad, mint a hetyegés? Nincs szükségem a tanulásra. A foci nem izgat annyira. Apu eltiltott a repüléstől. Ezzel a tempóval sosem szerzem meg a pilótaengedélyemet. És ha Ella nem száll le rólam, még azt is elfelejtem, hogy a tesóm csaja, és csak úgy a poén kedvéért kikezdek vele. – Otthon találkozunk – közlöm határozottan Ellával. Ms. Mann már a suli első napja óta kitartóan flörtöl velem, és az egy hete tartó forró pillantások után most rámozdulok. Persze helytelen, de épp ez teszi izgalmassá – mindkettőnknek. Az Astor Park Prep ritkán vesz fel fiatal, dögös tanárnőket. A vezetőség pontosan tudja, hogy túl sok itt az unatkozó, gazdag kölyök, aki némi kihívásra vágyik. Beringer igazgatónak már több tanár-diák viszonyt kellett elsimítania, és ezt nem a pletykák alapján mondom, mivel az egyik ilyen „megengedhetetlen” kapcsolat az enyém volt. Már ha a táplálkozási tanácsadónkkal való smárolás a tornaterem mögött kapcsolatnak számít. Szerintem nem.
– Azt sem bánom, ha itt maradsz – nyújtom el a szavakat Ellának, akinek a makacs lába mintha gyökeret eresztett volna a padlóba –, de talán kellemesebb lenne számodra, ha odakint várnál. Lesújtó pillantást vet rám. Nem sok minden kerüli el a figyelmét. Kétes helyeken nőtt fel, és tisztában van a szarságokkal. Vagy csak tudja, milyen elfajzott vagyok. – Nem tudom, mi után koslatsz, de kétlem, hogy Ms. Mann szoknyája alatt rátalálsz – mormolja. – Addig nem lehetek biztos benne, amíg meg nem nézem – jegyzem meg viccelődve. Ella sóhajtva feladja. – Légy óvatos! – figyelmeztet, elég hangosan ahhoz, hogy Ms. Mann is meghallja, aki erre elpirul, és a padlóra szegezi a tekintetét, amíg Ella kimegy. Elfojtom a feltörni készülő mérgemet. Mire fel ez az ítélkezés? Csak próbálom jól érezni magam, és amíg senki sem sérül, hol itt a baj? Már betöltöttem a tizennyolcat. Ms. Mann felnőtt nő. Mit számít, hogy most épp „tanár” a foglalkozása? Csend ereszkedik a teremre, miután az ajtó becsukódik Ella mögött. Ms. Mann világoskék szoknyáját igazgatja. A fenébe! Lehet, hogy meggondolta magát. Enyhe csalódást érzek, de így is jó. Nem vagyok olyan srác, akinek minden csajt meg kell döngetnie, aki csak az útjába kerül. Főleg mivel van belőlük bőven. Ha valaki nem nyitott a dologra, megkeresem a következő jelentkezőt. Lehajolok a táskámért, és ekkor egy pár csinos magas sarkú jelenik meg előttem.
– Akart valamit kérdezni, Mr. Royal? – kérdezi halkan Ms. Mann. Lassan felemelem a fejem, végigmérem hosszú lábát, csípője ívét és dereka vonalát, ahol a sima fehér blúzt az éppolyan visszafogott szoknyába tűrte. Mellkasa emelkedik és süllyed fürkésző tekintetemtől, és nyakánál az ér hevesen lüktet. – Aha. Javasolna valamilyen megoldást a tantárggyal kapcsolatos problémámra? – Kezemet a csípőjére csúsztatom. Ahogy levegő után kap, egyik ujjamat végighúzom szoknyája derékrészén. – Elég nehezemre esik koncentrálni. Mély levegőt vesz. – Valóban? – Mmm-hmmm. Valószínűleg azért, mert valahányszor magára nézek, olyan érzésem támad, hogy magának is nehezére esik koncentrálni. – Halványan elmosolyodom. – Talán azért, mert arról fantáziál, hogy valaki az egész osztály előtt elölről az asztalra dönti. Ms. Mann nyel egyet. – Mr. Royal. Halvány fogalmam sincs arról, miről beszél. Kérem, vegye le a kezét a derekamról! – Rendben. – Lejjebb csúsztatom a tenyeremet, az ujjaim már a szoknyája szegélyével játszanak. – Itt jobb helyen van? Mert akár abba is hagyhatom. Összefonódik a tekintetünk. Utsó esély, Ms. Mann. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogyan teszem épp tönkre a szoknyáját és a hírnevét, de a lábát mintha a padlóhoz ragasztották volna. A hangja rekedtes, amikor végül megszólal.
– Itt már jó lesz, Mr. Royal. Azt hiszem, máris a kezében van a megoldás a koncentrációs problémájára. Tenyeremet a szoknyája alá csúsztatom, és pimaszul rávigyorgok. – Igyekszem kiküszöbölni a problémás tényezőket. Ms. Mann megadóan lehunyja a szemét. – Nem lenne szabad ezt csinálnunk – mondja nehézkesen. – Tudom. Épp ettől annyira jó. Összeszorítja a combját a kezem alatt. A jelenet szemtelensége, a tudat, hogy bármelyik pillanatban rajtakaphatnak minket, és hogy egyáltalán nem lenne szabad hozzáérnem, milliószor izgatóbbá teszi az egészet. Keze a vállamra simul, ujjai a kétezer dolláros, Tom Ford tervezte iskolai zakóba mélyednek, ahogy próbálja megőrizni az egyensúlyát. Közben az én rátermett ujjaim elvégzik a dolgukat. Apró, elfúló hangok töltik be az üres osztálytermet, amíg már csak Ms. Mann zihálása hallatszik. Kielégült sóhajjal elhúzódik, lesimítja összegyűrődött szoknyáját, majd térdre ereszkedik. – Most maga következik – suttogja. Kinyújtom a lábam, és hátradőlök. Az emelt matek eddig a valaha volt legjobb órám az Astor Parkban. Amikor végzett a jutalmam kiosztásával, tétova mosoly jelenik meg az arcán. Haja a combom felső részét csiklandozza, ahogy közelebb hajol, és azt súgja: – Ma este átjöhetnél. A lányom tízkor már ágyban van. Ledermedek. Ez az egész többféleképpen is végződhetett volna, és épp ezt a kimenetelt akartam elkerülni. Tucatnyi
kifogás kergetőzik a fejemben, de még mielőtt kibökhetném az egyiket, kinyílik a terem ajtaja. – Ó, te jó ég! Ms. Mann-nal az ajtó felé kapjuk a fejünket. Elsuhanó tintafekete hajat és tengerészkék Astor Park-os blézert pillantok meg. Ms. Mann felpattan és megbotlik. Előreugrok, hogy elkapjam. A térde elgyengült, segítek neki megkapaszkodni az asztalban. – Jaj, istenem! – rebegi kábán. – Ki volt az? Szerinted látta, hogy…? Hogy Ms. Mann előttem térdel, hogy a gatyám ki van gombolva, és hogy Ms. Mann ruhája gyűrött? Öm, ja. Látta. – Látta – mondom ki hangosan. Ez a megerősítés csak még jobban kiborítja. Elgyötört nyögéssel a tenyerébe hajtja a fejét. – Jaj, istenem! Ki fognak rúgni. Sietve összeszedem magam, a táskámért nyúlok, és beleborítom a cuccaimat. – Dehogy. Minden rendben lesz. De ezt nem sok meggyőződéssel mondom, és ezt ő is tudja. – Nem, nem lesz rendben! Aggodalmas pillantást vetek az ajtóra. – Csss! Még valaki meghallja. – Valaki meglátott minket – sziszegi vissza, tekintete megtelik pánikkal, hangja megremeg. – Meg kell keresned azt a lányt. Keresd meg, tedd, amit Easton Royal tenni szokott, és győződj meg róla, hogy nem beszél! Amit Easton Royal tenni szokott?
De Ms. Mann már folytatja is, még mielőtt megkérdezhetném, hogy mégis mi a fenét vár tőlem. – Nem rúghatnak ki. Az nem történhet meg. Van egy lányom, akiről gondoskodnom kell! – Megint remegni kezd a hangja. – Hozd helyre! Kérlek, menj és hozd helyre! – Oké – nyugtatom meg. – Helyrehozom. Hogy hogyan, arról halványlila gőzöm sincs, de Ms. Mann kábé két másodpercre van a teljes idegösszeomlástól. Halkan felnyög. – És ez többé nem fordulhat elő, megértetted? Soha többé. Ez nekem teljesen oké. A pánikrohama amúgy is megölte a hangulatot, a megismétlés bármiféle vágyával együtt. Jobb szeretem, ha a viszonyaim épp olyan kellemesen érnek véget, ahogyan elkezdődtek. Nincs abban semmi szexi, ha a csaj megbánja az egészet, így már az elején meg kell győződni róla, hogy biztosan benne van-e. Ha bármi kételye támad, jobb bele sem kezdeni. – Igen – bólintok. Ms. Mann könyörögve néz rám. – Mit ácsorogsz még itt? Menj! Oké. A vállamra kapom a táskámat, és kilépek a teremből. Gyorsan körbepillantok a folyosón. Zsúfoltabb, mint kellene. Miért mászkál még itt mindenki? Hiszen vége a tanításnak, az ég szerelmére! Irány haza, emberek! A tekintetem átsiklik Felicity Worthingtonon, aki átveti platinaszőke haját a válla felett. Aztán Claire Donahue-n, az exemen, aki kék szemével reménykedő pillantásokat vet felém –
a suli kezdete óta azon igyekszik, hogy újra összejöjjünk. Kerülöm a tekintetét, és Kate-et és Alyssát, a Ballinger nővéreket veszem szemügyre. Egyiküknek sem fekete a haja. Végigpásztázom a folyosó maradékát, de nem találom meg a lányt. Már épp elfordulnék, amikor Felicity Claire-hez hajol, és odasúg neki valamit. Ott, ahol eddig Felicity feje látszott, észreveszem őt. A lány a fejét a szekrényébe dugja, de a haja eltéveszthetetlen, olyan fekete, hogy már szinte kéknek látszik a fölöttünk fluoreszkáló fényben. Elindulok felé. – Easton – hallom meg Claire hangját. – Ne járasd le magad! – tanácsolja Felicity. Egyikükről sem veszek tudomást, hanem továbbmegyek. – Helló! – köszönök. A lány felpillant a szekrényből. Riadt szürke szempár találkozik az enyémmel. A rózsaszín ajkak szétnyílnak. Várom, hogy elmosolyodjon – hiszen a nők kilencvenkilenc százalékától ezt a válaszreakciót kapom, kortól függetlenül. De az ő mosolyára hiába várok. Helyette haj csapódik az arcomba, ahogy megpördül, és elsiet a folyosón. Annyira meglepődöm, hogy hirtelen nem is tudom, hogyan reagáljak. Meg persze jelenetet sem akarok rendezni. Hanyag mozdulattal becsukom a szekrényét, majd követem menekülő alakját. Amint bekanyarodom, én is futásnak eredek. Mivel hosszabb a lábam, sikerül utolérnem az öltözők előtt. – Hé! – vetődöm elé. – Hová ez a nagy sietség? Hirtelen megtorpan, majdnem elesik. Megragadom a vállát,
hogy ne fejelje le a kövezetet. – Nem láttam semmit – tör ki belőle, és lerázza magáról támasztékot nyújtó kezemet. Átpillantok a válla felett, hogy ellenőrizzem, van-e hallgatóságunk, de a folyosó üres. Helyes. – Hát persze hogy nem. Ezért rohantál el úgy, mint egy gyerek, akit tetten értek, ahogy belenyúl a mézes bödönbe. – Gyakorlatilag a te kezed nyúlt bele a mézes bödönbe – vág vissza. Aztán összepréseli a száját, amikor rájön, mit ismert el ezzel. – Nem mintha láttam volna bármit is. – Aha. Most mihez kezdjek ezzel a csinos csajjal? Kár, hogy rá kell ijesztenem, hogy tartsa a száját. Közelebb lépek hozzá. Ő erre oldalra mozdul. Addig nyomulok felé, amíg sarokba nem szorítom a falnál. Lehajolok, amíg a homlokom csupán centikre van az övétől. Olyan közel, hogy érzem a rágója mentaillatát. Hozd helyre, ezt mondta Ms. Mann. És igaza van. Ami abban a teremben történt, csak szórakozás volt. Csak ezt akarom – szórakozni, nem pedig tönkretenni mások életét. Jó volt valami mocskosat és helytelent csinálni. Jó volt eljátszani a gondolattal, hogy rajtakaphatnak. De az, hogy Ms. Mann elveszítse az állását, és a gyereke az utcára kerüljön? Az már nem vicces. – Szóval… – kezdem halkan. – Öm, Royal, ugye? – szól közbe a lány. – Aha. – Nem lep meg, hogy ismer. Nem mintha olyan büszke lennék rá, de a Royal testvérek már évek óta irányítják ezt a
sulit. Szerencsére én megúsztam a vezető szerepét. Most Ella a főnök közülünk. Én csupán az erőembere vagyok. – És te? – Hartley. Nézd, esküszöm, hogy semmit sem láttam – emeli fel a kezét úgy, mintha hűségesküt tenne. – Ha így lenne, nem szaladtál volna el, Hartley. Próbálom felidézni, hallottam-e már a nevét. Elég szokatlan, mégsem tudom hova tenni. Ahogy az arcát sem, ha már itt tartunk. Az Astorban nincs sok új diák. Amióta csak az eszemet tudom, ugyanazokkal a seggfejekkel vagyok körülvéve. – Komolyan. Én vagyok a három bölcs majom egy személyben – folytatja Hartley gyenge védekezését. Egyik kezével eltakarja a szemét, a másikkal a száját. – Nem látok rosszat, nem beszélek rosszat. Nem mintha amit tettél, rossz lenne. Vagy amit tehettél volna. Mert ugye semmit sem láttam. Se rosszat, se jót. Lenyűgözve megkocogtatom a szájára tapasztott kezét. – Összevissza hadoválsz. – Csak ideges vagyok az új suli miatt. – Megigazítja az iskola által előírt blézert, és felszegi az állát. – Lehet, hogy láttam valamit, de az nem tartozik rám, oké? Nem beszélek róla senkinek. Összefűzöm a karom a mellkasom előtt, a zakóm megfeszül a vállamon. A csaj úgy fest, mint aki kész megharcolni az igazáért. Nagyon bejön, de ha kikezdek vele, azzal nem a kívánt eredményt érem el. Igyekszem fenyegetőnek hangzani, hátha a félelem lakatot tesz a szájára. – Az a helyzet, hogy nem ismerlek. Tehát hogyan bízhatnék meg benned? A megfélemlítés használ, mert Hartley láthatóan nagyot nyel.
– Nem… Nem beszélek róla senkinek – ismétli. Hirtelen bűntudatom támad. Mégis mi ütött belém, hogy így a frászt hozom erre a csajra? De aztán eszembe jut Ms. Mann rémült arca. Van egy lánya, Hartley pedig csak egy újabb gazdag kölyök. Megbirkózik egy kis figyelmeztető hangnemmel. – Igen? És mi van, ha valaki… Ha mondjuk Beringer igazgató kérdez róla? – Kihívóan oldalra billentem a fejem, a hangom egyre fenyegetőbb. – Akkor mi lesz, Hartley? Akkor mit mondanál?
2. FEJEZET Amíg Hartley végiggondolja a válaszát, csendben végigmérem. Aprócska lány – talán harminc centivel alacsonyabb az én száznyolcvanöt centis alkatomnál. Mellben nem sok mindennel büszkélkedhet, a lábán pedig egy pár elég ocsmány papucscipőt visel. A cipő az egyetlen, amibe az iskolai ruházkodási szabályok nem szólnak bele – az egyetlen megengedett önkifejezési mód. A srácok sportcipőben vagy bakancsban mászkálnak. A legtöbb csaj meg valami elegáns darabot választ, például egy Gucci lapos talpút vagy egy piros talpú magas sarkút. Gondolom, ezzel a cipővel Hartley azt akarja üzenni, hogy ő mindezt leszarja. Ezt nagyra értékelem. Minden más elég átlagos rajta. Az egyenruhája szabványos. A haja egyenes és hosszú. Az arca nem elég feltűnő ahhoz, hogy magára vonzza a tekinteteket. Ella például egyenesen gyönyörű. Az exemet, Claire-t nemrég nevezték ki az év első bálozójának. Ennek a Hartley-nak nagy mangaszeme és széles szája van. Az orra vége kicsit hegyes, de egyik vonásáról sem fognak ömlengeni a Southern Living Quarterly-ben. Az említett orron ráncok jelennek meg, amikor végre válaszol.
– Nos, gondoljuk csak végig, mit láttam pontosan, oké? Mármint… Gyakorlatilag azt láttam, ahogy egy tanár felvesz valamit a földről. Egy diák pedig, öm, felfogta a haját, hogy jobban lásson. Nagyon aranyos gesztus volt. És kedves. Ha Beringer igazgató rákérdezne, azt mondanám, derék ember vagy, és jelölnélek a Hét Diákjának. – Komolyan? Ezzel állnál elő? Erős a késztetés, hogy felnevessek, de az rontana a fenyegető összhatáson, amit elő kell adnom. – Istenre esküszöm. Kis kezét a mellkasához emeli. A körmei rövidek, és hiányzik róluk az a tökéletes manikűr, ami a legtöbb Astoros lányt jellemzi. – Ateista vagyok – közlöm. Rosszalló tekintet csúfítja el az arcát. – Nehéz eset vagy. – Hé, nem én játszottam a kukkolót! – Ez egy iskola! – emeli fel most először a hangját. – Abba a terembe kukkolok be, amelyikbe csak akarok! – Tehát elismered, hogy leskelődtél utánam. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne vigyorodjak el. – Oké. Most már értem, miért a tanárokkal kezdesz ki. Egy normális lány se lenne képes elviselni. Felbőszült kirohanását hallva leteszek a megfélemlítésről, mert képtelen vagyok tovább leplezni a mosolyomat. – Addig nem tudhatod biztosra, amíg nem teszel egy próbát. Rám mered. – Most komolyan kikezdesz velem? Kösz, de nem izgat.
– Pedig izgathatnálak – nyalom meg az alsó ajkam. Igen, flörtölök vele, mert bármennyire átlagosnak látszik is, felkeltette az érdeklődésemet. És engem, Easton Royalt az univerzum törvényei arra késztetnek, hogy utánamenjek minden érdekesnek. A szeme elragadtatottan felcsillan. Épphogy csak egy pillanatra, de mindig is meg tudtam mondani, ha egy lány vonzónak talál, ha elképzeli, milyen lehet velem összejönni. Hartley-nak most egyértelműen ez jár a fejében. Gyerünk, bébi, mozdulj rám! Vedd el, ami kell! Szívesen látnám, ahogy egy csaj elkap a képletes és igazi golyóimnál fogva, és közli, hogy akar engem. Csak így. Játszadozás nélkül. De az egész női egyenjogúság dolog ellenére úgy látom, a legtöbb bige azt akarja, hogy a srácok loholjanak utánuk. Szívás. – Pfuj! – Próbál elhúzódni. – Most komolyan, Royal. Szállj le rólam! Két kezemet a hűvös fára tapasztom a feje két oldalán, és ezzel csapdába szorítom. – Különben? Azok a szürke szemek felvillannak, és ismét felcsigáznak. – Lehet, hogy alacsony vagyok, de a tüdőkapacitásom egy bálnáéval vetekszik, szóval, ha nem mész arrébb, kieresztem tüzes hangomat, amíg az egész suli ide nem zúdul, és megment tőled. Felröhögök. – A tüzes hangodat? Elég mocskosan hangzik. – Gondolom, neked minden mocskosan hangzik – jegyzi meg
szárazon, de szája sarkában mosoly játszik. – De most komolyan. Csak azért nyitottam be azon az ajtón, mert szeretnék átkerülni Ms. Mann matekórájára. De megőrzöm a kis titkodat, rendben? – Széttárja a kezét. – Szóval mi legyen? A tüzes hangom, vagy arrébb állsz? A fenyegetőzés nem valószínű, hogy beválna Hartley-nál, főleg azért, mert nem hiszem, hogy menne. Nem stílusom a lányok megfélemlítése – sokkal inkább a kielégítése. Tehát kénytelen leszek hinni neki. Legalábbis egyelőre. Hartley nem tűnik annak a besúgó típusnak. És még ha köp is, pénzzel bármit el lehet intézni. Apunak talán újabb ösztöndíjat kell adományoznia, hogy kihúzzon a Ms. mannos csávából, de Reedért és Elláért már megtette egyszer. Szerintem az én nevemben is kijár valamilyen hagyaték. Vigyorogva arrébb lépek. – Ha szeretnél emelt matekra járni… – intek a terem felé a folyosó végén –, akkor szerintem most beszélj vele. Tudod… – kacsintok. – Amíg még befolyásolható. Hartley eltátja a száját. – Azt akarod mondani, hogy zsaroljam meg? Mondjam azt neki, hogy csak akkor tartom a számat, ha járhatok az órájára? Vállat vonok. – Miért ne? Az embernek gondoskodnia kell magáról. Egy hosszú másodpercig fürkészi az arcomat. Mit meg nem adnék, ha tudhatnám, mi zajlik a fejében! Az arcáról semmit sem lehet leolvasni. – Ja, lehet – dünnyögi. – Később találkozunk, Royal! Azzal Hartley elsuhan mellettem. Lazán utánaballagok,
figyelem, ahogy bekopog az ajtón, és belép Ms. Mann termébe. Tényleg a zsarolást választja? Valahogy kétlem, de ha mégis, seperc alatt bejut az órára. Ms. Mann bármit megtenne, hogy Hartley ne köpjön be minket. Bár sikeresen teljesítettem a „hozd helyre” parancsot (vagy legalábbis azt hiszem), még ott maradok a folyosón. Meg akarok győződni róla, hogy minden rendben megy Hartley és Ms. Mann között. Így hát letáborozom a terem előtt, és itt talál rám a barátom és csapattársam, Pash Bhara. – Cső! – üdvözöl, és az égre emeli a tekintetét. – Úgy volt, hogy hazaviszel. Már legalább negyedórája várlak odalent. – Á, baszki! Elfelejtettem. – Vállat vonok. – De még nem mehetünk… Várok valakit. Nem baj, ha még maradunk pár percet? – Nem, dehogy – lép oda mellém. – Hé, hallottál az új irányítóról, akit be akarnak hozni a csapatba? – Szóval igaz? A szezon első meccsét elvesztettük pénteken, és azok alapján, ahogy a támadócsapatunk játszott, jobb, ha hozzászokunk a gondolathoz. Kordell Young, a kezdő irányítónk a második támadás során szétroncsolta a térdkalácsát, így ott ragadtunk két alsóbb évessel, akik mintha csak a Dumb és Dumber címre pályáznának. – Edző bá szerint a sérülésekkel meg mindennel szükségünk van valakire. – Igaza van, de ki jönne ide a szezon kezdete után? – Az a hír járja, hogy valaki a North vagy a Bellfield Prepből. – Miért pont ezekből a sulikból?
Próbálom felidézni a két suli irányítóját, de sikertelenül. – Gondolom, hasonló támadó taktikát játszanak. A bellfieldi srác rendben van. Összefutottam már vele pár buliban. Talán kicsit túl erkölcsös, de rendes. – Nem látom, hol itt a probléma. Több pia marad nekünk – viccelődöm, de kezdek ideges lenni. Hartley már régóta bent van. Ms. Mann-nak csupán öt másodpercébe telik ráfirkantani a nevét a jelentkezési lapra. Bekukucskálok az ajtó kis ablakán, de csak Hartley fejét látom hátulról. Ms. Mann sehol sincs. Mi tart ennyi ideig? Az nem lehet, hogy Ms. Mann ne egyezzen bele rögtön Hartley kérésébe. – Ja. – Pash aranytokú telefonja megrezeg a kezében. Elolvassa az üzenetet, majd meglengeti előttem a mobilt. – Van terved estére? – Talán. De nem igazán figyelek rá. Elfordulok, hogy ismét benézzek Ms. Mann ablakán. Pash ezúttal észreveszi az érdeklődésemet. – Haver, komolyan? Ms. Mann? – vonja fel a szemöldökét. – Máris ráuntál az astoros csajokra? Elrepülhetnénk New Yorkba apád gépével. Kezdődik a divathét, és a város tele lesz modellekkel. Vagy megvárhatjuk, amíg ideér az új irányító, aki összehozhat minket pár csajjal a sulijából. – Kacsintva az oldalamba bök. – De nincs annál jobb, mint a tilosban járni, nem igaz? Bosszúsan, hogy fején találta a szöget, tömören válaszolok. – Nem. Túl öreg. – Akkor ki az?
Pash megpróbál benézni a vállam felett, de nagyra nőtt alkatommal eltakarom a kilátást. – Senki. Van odabent egy csaj, és azt várom, hogy elhúzzon, hogy ellenőrizzem, jól írtam-e fel a házit. – Azt a neten is megnézheted – jegyzi meg, amivel nem könnyíti meg a helyzetemet. – Á, tényleg. De nem mozdulok. Ettől Pash természetesen csak még kíváncsibb lesz. – Ki van odabent? – kérdezi, és próbál arrább lökni, hogy belásson. Inkább arrébb lépek, hogy megnézhesse, különben sosem hagy békén. Pash az ablaknak nyomja az orrát, bebámul, és levonja a következtetést: – Ó! Szóval mégiscsak Ms. Mannra vársz. – Mondtam, hogy igen. De ezzel most összezavart. Miért vetette el olyan gyorsan Hartley-t, mint az érdeklődésem tárgyát? Ismét a telefonjára néz. – Oké, ez így elég unalmas. Odalent találkozunk a parkolóban. Ahogy indulni készül, felülkerekedik bennem a kíváncsiság. – Miért nem a másik lány? – szólok utána. Megfordul, és hátrafelé lépkedve válaszol: – Mert ő nem a te típusod. – Milyen az én típusom? – A dögös. Dögös, nagy csöcsű. A dögös – ismétli, majd eltűnik a kanyarban.
– Azta! – jegyzi meg egy száraz hang. – Teljesen letört, hogy a barátod szürkének és laposnak tart. Majdnem felugrom a levegőbe. – Jézusom! Nem csapnál egy kis zajt, amikor közeledsz? Hartley erre csak rám vigyorog, és a hátizsákja pántját megigazítva elindul. – Ezt érdemled, amiért idekint leselkedtél. Különben is, mit keresel még itt? – Sikerült elintézned? – kérdezem, és mellé szegődöm. – Igen – vág Hartley egy grimaszt. – Gondolom, rájött, hogy én láttalak meg titeket, mert zavarba ejtően készségesen eleget tett mindennek, amit kértem. Most bűntudatom van. – Ne legyen! A tanárnő hibázott, és most megfizeti az árát. Csupán szórakoztató megjegyzésnek szántam, de inkább érzéketlennek hangzott, és erre rögtön rájövök, amikor Hartley dühösen rám néz. – Nem magával kezdett ki, Royal. – Nem, de az szexi lett volna – próbálok ismét viccelődni, de már késő. – Hát, ha te annak látod… – Hartley kinyitja a lépcsőház ajtaját, és belép rajta. – Mindegy, a mi ügyünk itt véget ért. Jó volt dumálni. Utánasietek, gyakorlatilag végigkergetem a lépcsőn. – Ó, ugyan már, ne legyél ilyen! Még csak most kezdtük megismerni egymást. Már épp kezdett köztünk kialakulni valami. Horkantása visszaverődik a falakról. – Nem kezdett kialakulni köztünk semmi, és soha nem is fog.
Meggyorsítja a lépteit, és kettesével szedi a fokokat, hogy gyorsabban lerázhasson. – Soha? Mi ez a véglegesség? Előbb még meg kéne ismerned. Elbűvölő személyiség vagyok. Hartley a korlátot fogva megtorpan, készen arra, hogy tovább meneküljön. – Tényleg az vagy, Royal. És épp ez a baj. Azzal lesiet a maradék lépcsőfokokon. – Ha ezzel azt akartad elérni, hogy kevésbé érdekelj, akkor nem jó módszert választottál – kiáltom távolodó hátának. A feneke egész formás az Astor Park-os rakott szoknya alatt. Csak amikor átvág az előtéren, akkor vet rám egy vidám pillantást. – Később még találkozunk, Royal! Röviden odainteget, és kilibben a hatalmas tölgyfa ajtón. Tekintetemet továbbra is kecses testére szegezem, míg rá nem jövök, hogy indokolatlanul mosolygok. Ja… Asszem, meg fogom dönteni ezt a csajt.
3. FEJEZET – Ella szerint ma kavartál az egyik tanárral – mondja a bátyám pár órával később a telefonban. A vállamhoz szorítom a mobilt, miközben kibújok a fürdőgatyámból, és hagyom, hogy a padlóra hulljon. Az elmúlt egy órában Gideont játszottam a medencében. Gid, a másik bátyám az igazi úszó a családban, de mivel képtelen voltam kiverni Hartley-t a fejemből, miután hazaértem, azt reméltem, néhány táv, vagy harminc, segít kitisztítani a fejemet. Egyáltalán nem segített. Továbbra is mocskos gondolataim vannak arról a csajról, de most már vizes és nyűgös is vagyok. – Easton – mordul Reed. – Ott vagy? – Igen. – Megfektetted a tanárodat, vagy sem? – Mmm-hmmm, megfektettem. És akkor mi van? – felelem könnyelműen. – Korábban is kavartam tanárokkal. – Ja, de most már végzős vagy. – És? – És nőj fel! Ella szétaggódja magát miattad. – Inkább azzal kéne foglalkoznia, hogy ne kalandozzon el róla a figyelmed.
Pár másodpercig néma csönd van a vonalban, amíg Reed igyekszik összeszedni magát, hogy ne ugassa le a fejemet. Biztos égeti a torkát. Vigyorogva folytatom: – Mindegy, kösz, hogy hívtál, nagyapó. Jó tudni, hogy számíthatok Ellára, hogy beköp, ha valami rosszat csinálok. – East. – A hangja előbb élesen cseng, majd ellágyul. – Csak törődik veled, ennyi az egész. Ahogy mindannyian. – Ó, tisztára elönt a szeretet. – A szememet forgatva kikapok egy farmert a fiókból, és felhúzom. – Végeztünk, Reed? Kész a vacsi. – Nem, nem végeztünk – mondja, és bár simán letehetném, ösztönösen várok, hogy folytassa, mert ő a bátyám, és mindig is hallgattam rá. – Milyen az új irányító? – Semmilyen. Az a térdsérülés rosszabb, mint gondoltuk. Ebben a szezonban már nem játszhat. És a cseréi két másodéves, akik még akkor sem lennének képesek normálisan passzolni, ha az életük múlna rajta. – A rohadt életbe! – Ja. Fogalmam sem volt róla, hogy az Astorban vannak ilyen béna sportolók. Miért nem buktatták meg inkább Wade-et? – Akkor is eljött volna. Val nagyon kivan? – Nem, azt mondta, ő csak ahhoz kellett, hogy felejtsen. Különben is, úgy gondolja, a pasik képtelenek hűségesek maradni távkapcsolatban. Ezért nem lehet hibáztatni. Az első barátja szinte azonnal megcsalta, amint bekerült az egyetemre. Reed sóhajtása a fülemben visszhangzik.
– Tudom. Elég rossz tapasztalata volt. Remélem, a hozzáállása nem ragad át Ellára. Tartsd rajta a szemed a kedvemért, oké? – Kizárt. Semmi kedvem Val Carringtont figyelni. Egyébként is, neked kell gondoskodnod Ella boldogságáról. Nem nekem. Aztán leteszem, még mielőtt bármi mást mondhatna. Kettőnk közül mindig is Reed volt a vezérhím, de már nincs itt. Elhúzott egyetemre, hogy szélső védőt játsszon az ország egyik legjobb egyetemi csapatában. Van egy barátnője, aki imádja, és egy új kezdete. Én azonban itt ragadtam Bayview-ban. Sőt, a földön. Apu közölte a reptérrel, hogy tilos repülnöm. Szerinte még be kell bizonyítanom, hogy józan és felelősségteljes vagyok. De hiszen végzős vagyok – mi értelme józannak és felelősségteljesnek lenni? Különben sem repülnék részegen. Annál azért több eszem van, de az apám nem hisz nekem. És bár elég pénzem lenne egy formás kis Cessna gépre, a légiirányítókat már nem tudnám lefizetni. Rohadt egy helyzet, amitől mindig rossz kedvem lesz. Itt ragadtam a mindennapi kurva rutinban – azaz többek között le kell mennem vacsorázni a családommal. Ez a hagyomány anyu halálával eltűnt, de aztán újraéledt, amikor apu hazahozta Ellát. Miután Ella biológiai apját, Steve O’Hallorant letartóztatták gyilkosságért, ezek a családi vacsorák megkérdőjelezhetetlenekké váltak. Szó sem lehet róla, hogy kihagyjuk őket, még akkor sem, ha láthatóan senki sincs családozós hangulatban. Ahogy ma sem. Mindenki csak testben van itt. Az ikrek, Sebastian és Sawyer kimerültnek tűnnek, valószínűleg a
kemény lacrosse-edzés miatt. Ella a gondolataiba mélyed. Apu fáradtnak látszik. – Egy pólót sem találtál abban a nagy szekrényedben? – kérdezi apu udvariasan. Mióta Ella a család tagja lett, Callum Royal tökélyre fejlesztette a Megrovó Apa pillantást. Korábban nem érdekelte, mit csinálunk, vagy mi van rajtunk, de most szinte levakarhatatlan. Lebámulok csupasz mellkasomra, majd vállat vonok. – Akarod, hogy felmenjek, és keressek egyet? Apu megrázza a fejét. – Nem, már így is eleget vártunk rád. Ülj le, Easton! Leülök. Kint eszünk a teraszon, ami a hatalmas, vese alakú medencére néz. Meleg az este, és kellemes szellő fújdogál. Az asztal azonban elég üresnek érződik, hogy csak öten üljük körbe. Furcsa így, hogy Gid és Reed is elment. – Kissé sápadtnak tűnsz – heccel Sawyer. Hiába ő a fiatalabb kettejük közül, ő a vezér. Seb egyszer azt mondta, azért, hogy Sawyer ne érezze magát olyan rosszul, amiért utolsónak született. Seb csendes, de elég szemét humorérzéke van. Seb rosszindulatúan mosolyog. – A mellizma tehet róla. Kihagyott pár edzést, ezért olyan sápadt és sorvadt. – Ti kis mocskok! Majd én megmutatom nektek, ki a sorvadt és gyenge. – Vigyorogva félig felemelkedem a székemből, és megrázom az öklömet a két kis takony felé. – Szartam már
nagyobb tuskókat, mint amekkorák ti vagytok. – Ja, hát, kettő van belőlünk, és… – Oké, ennyi elég lesz! – vág közbe apu gyorsan, még mielőtt Sawyer kielemezhetné kettejük bélműködését. – Kihűl az étel. A kaja említése elég ahhoz, hogy elterelje a figyelmünket. A házvezetőnőnk, Sandra tepsis krumplit főzött fokhagymás répával és egy rohadt nagy adag barbecue-szósszal leöntött bordával. Az ikrekkel úgy vetjük rá magunkat, mint az állatok, míg apu és Ella ráérősebben esznek, és közben beszélgetnek. – …esély, hogy tanúskodnod kell Steve tárgyalásán. Nem igazán figyelek oda, így teljesen váratlanul ér, amikor a beszélgetés Steve O’Halloranre terelődik. Apu újabban mindent megtesz, nehogy megemlítse Steve-et Ella előtt. Ella háta erre feszesebb lesz, mint a zászlórúd az Astor Park Prep előtt. – Azt hittem, az ügyvédek szerint Dinah tanúvallomása is elég. Dinah Steve hárpia felesége, azaz Ella hárpia mostohaanyja. – Valószínűleg nem fognak tanúnak szólítani – nyugtatja meg apu. – De amikor ma reggel beszéltem a kerületi ügyésszel, azt mondta, továbbra is megtörténhet. Csak azért említem meg, hogy ne érjen váratlanul, ha így lenne. Ella testtartása továbbra is merev marad. Nem hibáztatom azért, mert kiborult. Az ikreken ugyanaz az undorodó arckifejezés látszik. Steve-et hónapokkal ezelőtt vádolták meg gyilkossággal, de egy percet sem töltött rács mögött. Kifizette az ötmillió dolláros óvadékát, leadta az útlevelét és a pilótaengedélyét, és sajnos
ragaszkodott a jogaihoz, hogy a tárgyalásig szabadlábon legyen. Ha valakinek elegendő pénze és kellően jó ügyvédei vannak, akkor egy napig sem kell börtönbe vonulnia, amíg el nem ítélik, és talán még azután sem. Apu ügyvédei szerint, amíg a bíró úgy látja, hogy Steve nem szökne meg, addig szabad, mint egy rohadt madár. Ez az egész „egészen addig ártatlan, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője” dolog szerintem úgy szarság, ahogy van. Mind tudjuk, hogy Steve bűnös, és az őrületbe kerget minket, hogy nincs rács mögött a tettéért. Nemcsak hogy megölt egy nőt, de akkor sem állt elő, amikor a zsaruk Reedet gyanúsították. Igaz, hogy az áldozat Brooke Davidson volt, az a gonosz vipera, aki megpróbálta tönkretenni a családomat, de akkor is. Brooke igazi ribanc volt, de nem érdemelte meg, hogy meghaljon. – Hé, apu! – szólal meg Sawyer óvatosan. Apám a legfiatalabb fiára emeli a tekintetét. – Igen? – Amikor Steve tárgyalása elkezdődik… – Sawyer egy pillanatra elhallgat. – Előássák azt a sok mindent Steve-ről, és, öhm… Aztán becsukja a száját, és inkább nem fejezi be a mondatot. Senki más nem fejezi be helyette, de mindenkinek megfeszül az arca, beleértve az enyémet is. Seb megszorítja az öccse vállát. Apu megfogja Ella kezét, aki lehunyja a szemét, és mélyeket lélegzik, hogy megnyugodjon. Nézem, ahogy a családom igyekszik uralkodni az érzésein.
Mostanában utálok anyura gondolni. Miután Steve megölte Brooke-ot, kiderült, hogy anyu megcsalta aput Ella apjával. Elég durva vérfertőző katyvasz. Az a helyzet, hogy még csak nem is haragudhatok emiatt anyura. Apu alig volt itthon. Túlságosan lekötötte az Atlantic Aviation, a családi üzlet, és amíg ő hosszú időket töltött távol, Steve beadta anyánknak, hogy az apánk megcsalja őt. Inkább azért haragszom rá, mert meghalt, mert bevette azokat a tablettákat. Reed szerint kizárt, hogy ugyanazok a tabletták lettek volna, amiket a szobámban rejtegettem, de nem lehet benne biztos. Akkoriban Adderall- és oxikodonfüggő voltam. A recepteket eleinte teljesen legálisan szereztem, de amikor többre volt szükségem, a suliban könnyen be lehetett szerezni. Az Adderall-dílerem javasolta az Oxycontint, mint kiutat. Igaza volt. Sokat segített, de a kellemes érzés nem tartott sokáig. Amikor anyu megtalálta az adagomat, és azzal fenyegetőzött, hogy elküld rehabra, ha nem szokom le, megígértem neki, hogy összeszedem magam. És nem vontam kérdőre, hogy mit csinál a tablettákkal. Átadtam neki az üvegeket, mert csak egy tizenöt éves kölyök voltam, aki a fél karját is levágta volna, ha kéri. Ennyire imádtam. Viszont így esélyes, hogy én öltem meg az anyámat. Reed állítja, hogy nem, de naná, hogy kötelessége ezt mondani. Sosem mondaná a szemembe, hogy az én hibám volt. Vagyis a függőségemé. Csoda, hogy egy önpusztító balfasz lett belőlem? Már leálltam a tablettákkal. Anyu túladagolása a frászt hozta rám, és megígértem a bátyáimnak, hogy soha többé nem nyúlok
ilyen szeméthez. De a függőség nem múlik el ilyen könnyen. Azzal jár, hogy a szomjamat más, biztonságosabb módokon kell csillapítani – piával, szexszel és vérrel. Ma este, azt hiszem, a vért választom. – Easton! – Ella aggodalmasan fürkészi az arcomat. – Mi az? – kérdezem, és a poharamért nyúlok. A beszélgetés témája hál’ istennek elterelődött a tárgyalásról. Apu és az ikrek meglepő módon élénk vitát folytatnak a labdarúgásról. Sosem voltunk odáig a labdarúgásért. Néha eltűnődöm, hogy vajon az ikrek tényleg Royalok-e. Lacrosse-t játszanak, labdarúgást néznek normális foci helyett, nem szeretnek verekedni, és egyáltalán nem érdekli őket a repülés. Ugyanakkor anyu vonásait és a kék Royal szemet örökölték. – Mosolyogsz – vádol Ella. – És? Az rossz? – Ez a vérszomjas mosolyod. – Átsandít az asztal túloldalára, hogy meggyőződjön róla, apu nem hall minket, aztán azt sziszegi: – Ma este verekedni akarsz, ugye? Végighúzom a nyelvem az alsó ajkamon. – Naná. – Ó, East! Kérlek, ne tedd! Túl veszélyes. Aggodalmasan összepréseli a száját, és tudom, hogy eszébe jutott az az este, amikor Reedet az egyik bunyó során leszúrták. De az abszolút balszerencse volt, aminek semmi köze nem volt a tényleges verekedéshez. Daniel Delacorte, régi ellenségünk felbérelt valakit, hogy kiiktassa Reedet. – Az nem fordul elő többet – nyugtatom meg. – Ezt nem tudhatod. – Kék szemében eltökéltség csillan. –
Veled megyek. – Nem. – De. – Nem – emelem fel a hangomat, és apu vizslató tekintete felénk fordul. – Miről veszekedtek? – kérdezi gyanakodva. Ella önelégülten mosolyog, várva, hogy én válaszoljam meg a kérdést. A francba! Ha tovább vitatkozom vele, a végén még elmondja apámnak, hogy le akarok menni a kikötőbe, és mindketten tudjuk, hogy apu már nem annyira lelkesedik ezért az ötletért, mióta Reedre rátámadtak. – Ellával nem tudjuk eldönteni, melyik filmet nézzük meg lefekvés előtt – hazudom. – Ő valami romantikus vígjátékot akar, én meg persze bármi mást. Az ikrek a szemüket forgatják. Tudják, hogy ez hülyeség, de apánk beveszi. Mély kacaja a teraszon visszhangzik. – Add fel, fiam! Tudod, hogy a nők úgyis mindig elérik, amit akarnak. Ella vidáman rám vigyorog. – Igen, Easton. Mindig elérem, amit akarok. – Amikor felkelek, hogy újratöltsem a poharamat, utánam jön. – Rád tapadok, akár egy ragtapasz. És amikor elmész bunyózni, akkora jelenetet rendezek, amekkorát még nem látott a világ. Soha többé nem tolhatod oda a képedet. – Nem bosszantanád inkább az ikreket? – panaszkodom. – Nem. Kizárólagos és osztatlan figyelmemet élvezed. – Reed valószínűleg épp bulit tart, hogy nem őt felügyeled. – Hallom, ahogy elakad a lélegzete, és amikor felnézek, látom,
hogy az arca rózsaszínről fehérre vált. Ó, a rohadt életbe! – Nem úgy értettem. Tudod, hogy nem bírja elviselni, hogy ilyen messze kell lennie tőled. Erre horkant egyet. – Komolyan. Vacsora előtt azon sírt a telefonban, hogy mennyire hiányzol neki. – Csönd. – Sajnálom – teszem hozzá, és komolyan is gondolom. – A szám előbb jár, mint hogy végiggondolnám, amit mondok. Ezt te is tudod. Ella felvonja az egyik szemöldökét. – Maradhatnál, hogy kiengesztelj. Sakk-matt. – Igenis, asszonyom. Meghunyászkodva követem vissza az asztalhoz. – Csak úgy feladod, harc nélkül? – motyogja Sawyer, amikor leülünk a helyünkre. – Majdnem sírva fakadt. – A francba! A desszert után megbököm Ellát a lábammal, és az ikrek felé biccentek. Bólint, majd apu felé fordul. – Eastonnal még van matek házink, Callum. Nem bánod, ha megyünk? – Nem, persze hogy nem – hesseget el minket. Ellával bemenekülünk a házba, és otthagyjuk az ikreket, hogy ők szedjék le az asztalt. Régebben volt erre személyzetünk, de anyu halála után apu mindenkit elbocsátott. Kivéve a sofőrét, Durandot, és Sandrát, aki főz ránk. Van néhány takarítónőnk, akik hetente párszor benéznek, de ők nem laknak itt. Ahogy Ellával magukra hagyjuk őket, Sawyer és Seb
morognak valamit arról, hogy így lekésik a találkozójukat Laurennel, a lánnyal, akivel járnak. Képtelen vagyok együttérezni velük. Nekik legalább van tervük ma estére, és nem kell itthon lógniuk. Odafent, a szobámban elhelyezkedem a hatalmas ágyon, és benyomom a tévét. A fociszezon még nem kezdődött el, így nincs hétfő esti meccs. Az ESPN csatorna összefoglalót vetít az előszezon eseményeiről, de nem figyelek oda. Túlságosan lefoglal, hogy végignézzem a híváslistámat. Megtalálom a számot, amit kerestem, és rányomok a hívás gombra. – Csá, Royal! – hangzik Larry mély baritonja. – Csá, kocka! – felelem vidáman. Lawrence „Larry” Watson egy százhúsz kilós támadó sorjátékos, jó haver és a legnagyobb számítógépes kocka, akit ismerek. – Kéne egy szívesség. – Nyomasd! Larry a leglazább srác a világon. Mindig kész segíteni egy barátnak, főleg, ha hacker képességeit is bevetheti közben. – Még mindig be tudsz lépni az Astor Park nagyszámítógépébe? Van egy pár Tokyo 23-as csukám, ami még a dobozában pihen. – Az Air Jordan 5, amit csak Japánban forgalmaznak? – Úgy hangzik, mint aki mindjárt sírva fakad. Larry nagy sportcipőrajongó, és mindig is vágyott erre a párra, amit apu hozott haza az egyik üzleti útjáról Tokióból. – Pontosan. – Mit kérsz érte? A jegyek még nincsenek fent. – Csak egy tanuló adataira lenne szükségem. Teljes név, cím, telefonszám, ilyenek.
– Haver, ezek sima személyi adatok. Nem hallottál még a Google-ről? – Még a csaj vezetéknevét sem tudom, te seggfej. – Csaj, mi? – kuncog a fülembe. – Azta! Easton Royal zsákolni készül. – Most akkor tudsz segíteni, vagy sem? – Mi a keresztneve? Talán ismerem. – Hartley. Végzős. Kábé százötven centi. Hosszú, fekete haja van és szürke szeme. – Ó, aha – vágja rá Larry. – Ismerem. Együtt járunk emelt politikatörténet-órára. Erre felkapom a fejem. – Tényleg? És tudod a vezetéknevét? – Wright. Összevonom a szemöldökömet. – Bájt? Mint a számítógépes egység? – Wright. Kezdek türelmetlen lenni. – Most akkor mi? A vonal túlsó feléről hangos rötyögés hallatszik. – Wright – fújtatja Larry két nevetés között. – W-R-I-G-H-T. A neve Hartley Wright. Baszki, haver, de lassú vagy! Ó! Oké, tényleg az vagyok. – Bocs, haver. Értem. Hartley Wright. Tudsz még róla valamit? Megvan a száma? – Már miért lenne meg a száma, tesó? Én Alishával járok. – Larry ezt megint azzal a „te a hülyék bolygójáról jöttél?” hangsúllyal mondja. – Adj öt percet! Visszahívlak.
Azzal leteszi. Addig nézem a sportösszefoglalót. Inkább tíz perc telik el, mint öt, amikor a telefon jelez a kezemben. Ránézek a kijelzőre, elvigyorodom, és visszaírok Larrynek. Ász vagy, haver Tudom – feleli. Holnap viszem a csukát Nem vesztegetem az időt, átnézem az infót, amit Larry küldött. Ott van a telefonszáma, a címe, és egy link a Bayview Post egyik cikkéhez. Rákattintok az URL-re, és kiderül, hogy Hartley apja, John Wright néhány éve indult a polgármesterválasztáson, de veszített. A cikk szerint Mr. Wright Bayview megye helyettes kerületi ügyésze. Próbálom felidézni, amikor legutóbb tárgyalóteremben jártam. Akkor történt, amikor Reed ellen ejtették a vádakat, Steve-et pedig megvádolták. Az ügyész neve Wright volt? Nem. Hanem… Dixon, vagy valami ilyesmi. És biztosra veszem, hogy ő a főügyész volt, nem a helyettes. Lejjebb görgetek a cikkben, amíg szembe nem jön egy kép a Wright családról. John Wright egy hatalmas, ültetvényes időket idéző villa előtt pózol szürke öltönyben, és átkarol egy dögös anyukát, aki a képaláírás szerint a felesége, Joanie. A pár három lánya az anyjuk mellett áll, és mind az ő hollófekete haját és szürke szemét örökölték. Úgy tűnik, Hartley a középső gyerek. A képen úgy tizennégy éves lehet, és jót vigyorgok a homlokán meredező eltéveszthetetlen pattanáson.
Még mielőtt végiggondolhatnám a dolgot, már a táskámban kotorászok, és előhúzom a matekfüzetemet. Hartley hiányzott az első hét óráiról, azaz le van maradva. Ha holnap beállít órára, teljesen el lesz veszve… Hacsak egy kedves valaki nem magyaráz el neki mindent, amit kihagyott. Mármint ez a legkevesebb, amit megtehetek ebben a helyzetben, nem? Felkapok egy bő pólót, és besurranok az emeleti dolgozószobába, amin a tesóimmal és Ellával osztozom. Közben teljesen tudatában vagyok, mekkora elkeseredett lúzerként viselkedem. Nem mintha kénytelen lennék fénymásolni. Ez már a huszonegyedik század. Egyszerűen csak le is fényképezhetném a jegyzeteket a szkenner applikációmmal, és egyenesen átküldhetném Hartley-nak. Hiszen megvan a száma. De nem. Az egészet lefénymásolom, összetűzöm, és berakom egy dossziéba, amit az íróasztal egyik fiókjában találok. – Hová mész? Ella akkor állít meg, amikor kilépek a dolgozószobából. Résnyire húzott kék szemmel néz rám, a hangjából gyanakvás árad. – Átviszem a leckét az egyik barátomnak. Felmutatom a dossziét, és még ki is nyitom, hogy a minden lében kanál mostohahúgom láthassa, tényleg sulis cucc van benne. – Este nyolckor? Megdöbbenést tettetek. – Már nyolc óra?! A rohadt életbe! Milyen késő van! Ideje lefeküdni! – Ne kiabálj! – szól rám Ella halkan, de mintha közben
próbálná visszafojtani a nevetést. Végül horkantó kuncogásként mégiscsak kitör belőle. – Oké, ez tényleg hülye kérdés volt. – Ja. Megszorítja a karomat. – Csak utána ne menj le a kikötőbe, oké? Ígérd meg! – Megígérem – mondom szófogadóan, aztán elsietek, még mielőtt tovább faggatna. Az út Hartley-ék házához egyáltalán nem hosszú, Bayview nem olyan nagy. Wrighték távolabb laknak a parttól, abban a villában, ami a cikkben is szerepelt. Szép ház. Nem olyan nagy, mint a miénk, végül is Wrighték nem Royalék. Körülbelül száz méterre vagyok a Wright-háztól, amikor egy ismerős fekete Rover éles kanyarral elszáguld mellettem. Felhúzódom az útpadkára, és rátenyerelek a dudára. Sawyer vidáman integet felém a vezetőülésből, míg Sebastian ördögszarvat formáz az ujjaival. Két ekkora barmot! A hátsó ülésen észreveszem Laurent, aki bizonyára errefelé lakik. Leparkolok Hartley-ék háza előtt a járdaszélen. A tenyerem furcsán nyirkos, amikor kiugrom a furgonomból, úgyhogy beletörlöm a szakadt farmerembe. Aztán eltűnődöm, hogy talán át kellett volna öltöznöm, mielőtt idejövök. A kopott póló és a lyukakkal teli nadrág nem biztos, hogy olyan jó benyomást tesz, főleg, hogy talán Hartley szüleivel is összefutok. Másrészről viszont mit érdekel, hogy milyen benyomást teszek Hartley-ra vagy a szüleire? Megfektetni akarom a csajt, nem feleségül venni. Hartley anyukája nyit ajtót, miután csengetek. Felismerem a
képről. – Szervusz! – üdvözöl kissé hűvösen. – Miben segíthetek? – Jó estét! Öhm… – A dossziét egyik izzadt kezemből a másikba teszem. – Azért jöttem, mert, öhm… A francba! Ez hülye ötlet volt. Jobb lett volna inkább egy képet küldenem a hasizmomról, vagy ilyesmi. Miféle idióta jelenik meg valakinek a küszöbén hívatlanul… Nem. A fenébe ezzel az önbizalomhiánnyal! Végül is Easton Royal vagyok, a rohadt életbe! Miért kéne bizonytalankodnom? Így hát megköszörülöm a torkomat, és ezúttal érthetően és magabiztosan folytatom. – Hartley-hoz jöttem. Joanie Wright szeme elkerekedik. – Ó! – nyikkan, majd idegesen hátrapillant a válla felett. Nem látom, kire néz. Talán Hartley-ra? Ott áll a háttérben, és azt tátogja az anyjának, hogy szabaduljon meg tőlem? Mrs. Wright visszafordul felém. – Sajnálom – mondja ismét jeges hangon. – Hartley nincs itt. Te ki vagy? – Easton Royal. – Felmutatom a dossziét. – Hoztam neki matekjegyzetet. Itt hagyjam? – Nem. – Nem? – ráncolom a homlokomat. – Akkor mit csináljak…? De már nem tudom befejezni a mondatot. Hartley anyja rám csapta az ajtót.
4. FEJEZET Mivel korán lefeküdtem, és semmim sem sajog, mert végül nem verekedtem, másnap reggel időben kelek. Életemben először van időm kávézni és beburkolni egy bagelt reggelire. A suliban megállok Larry szekrénye mellett, és belecsapok a zár mellett. Amikor felpattan, bedugom a tornacsuka dobozát. Aztán elindulok az öltöző felé. Rám nem jellemző módon nem késtem a hatórás edzésről. A csapattársaim ezt a ritka alkalmat tapssal jutalmazzák, amikor beszambázok. – A kurva élet! – kiált fel Larry. – Még tíz perc van hatig, és Royal itt van. Valaki felröhög. – Valahol most biztos piros hó esik. – Lehet, hogy elveszített egy fogadást – tippel valaki más. A szememet forgatva a szekrényem felé indulok. Kiszúrom Lewis edzőt, aki a szertár közelében áll, és egy magas, rövidre nyírt hajú fiúval beszélget. Bár tíz perccel korábban érkeztem, így is én vagyok az utolsó. Amikor az edző észrevesz, összecsapja a kezét. – Jól van. Mindenki itt van. Connor Babbage felé pillantok, aki a szekrényének
támaszkodik, és diszkréten edző bá új barátja felé intek. Connor megvonja a vállát, mintha azt mondaná, „fogalmam sincs, ki ez”. Edző bá előrelép. – Emberek, ő itt Brandon Mathis. Most jött át az Astorba a Bellfield Prepből. Ő az új irányítónk. A teremben mindenki – beleértve engem is – megkönnyebbülten felsóhajt. Senki sem veszteget vigasztaló pillantásokat a két másodéves tartalékra. Már bebizonyították, hogy teljesen haszontalanok, és mintha ők is hasonlóan fellélegeztek volna a hírtől. – Mathis – vakkantja edző bá. – Akarsz mondani valamit a csapatodnak? Az új srác mindenkire rámosolyog. Magas, rendesnek látszó és barátságos? Máris hallom, ahogy az astoros lányok bugyija a padlón landol. – Csak annyit, hogy már alig várom, hogy mindannyiótokat megismerjelek, és hazavigyem azt a kupát. Többen egyetértően bólogatnak. Én még Mathist méregetem. Edző bá rám néz. – És te, Royal? Elégedett vagy a változással? Most, hogy Reed végzett, én lettem a védelem hallgatólagos vezetője. Ha tárt karokkal fogadom Mathist, a többiek is így tesznek, és ezt az edző is tudja. – Á, edző bá, nahát, hogy az én kis érzéseimet is figyelembe veszi! – morzsolok el egy képzeletbeli könnycseppet. – Meg vagyok hatva. – Magasról leszarom az érzéseidet, kölyök. Csak tudom,
milyen problémásak tudtok lenni ti Royalok. – Felvonja sűrű szemöldökét. – De ma nem leszel problémás, ugye? Tárt karokkal fogadod az új irányítónkat, nem igaz? Úgy teszek, mintha megfontolnám a dolgot. – Royal! – figyelmeztet. Elvigyorodom. – Nem, nem leszek problémás. – Kitárom a karom, és vidáman Mathisre mosolygok. – Keblemre, nagyfiú! Néhányan felröhögnek. Mathis riadtan pislog. – Öm. Ja. Hát, nem vagyok az az ölelkező típus. Visszaejtem a karomat az oldalamhoz. – A fenébe, edző bá! Szó szerint tárt karokkal fogadtam, de visszautasított. Babbage-ből kitör a nevetés. Az edző felsóhajt. – Átvitt értelemben gondoltam, kölyök. Csak rázzatok kezet, a rohadt életbe! Nevetve előrelépek, és Mathis tenyerébe csapok. – Üdv a csapatban! – mondom neki. És komolyan is gondolom. Nagyon nagy szükségünk van egy irányítóra, aki képes eldobni azt a kurva labdát. – Örülök, hogy itt lehetek – feleli. Edző bá ismét összecsapja a tenyerét. – Rendben, fiúk, öltözzetek át, és irány a súlyzók! Kibújok az Astor Park-os egyenruhámból. Dominic Warren mellettem épp felhúzza a kosaras nadrágját. – Hé, Mathis! – kiált át Dom az öltözőn. – Mi a hancúr helyzet
a Bellfieldben? – A hancúr helyzet? – ismétli az új irányítónk. – Aha, hancúr. Tudod. A csajok. – Dom lehuppan a padra, és lehajol, hogy bekösse a cipőjét. – Azon gondolkodom, hogy felszedek egy bellfieldes csajt. Belefáradtam ezekbe az astoros bigékbe. Mathis elvigyorodik. – Azok alapján, amit eddig láttam, az Astor Park-os lányok elég dögösek. – Ja, kívülről szépek – ért egyet Dom. – De mintha mindnek karót dugtak volna a seggébe. Az apucijuk milliárdos, tudod? A legtöbbjük úgy viselkedik, mintha már azzal is szívességet tenne neked, hogy egyáltalán szóba áll veled. – Nem mind olyan, mintha karót dugtak volna a seggébe – vágok vissza, Ellára és Valra gondolva, a két legmenőbb csajra, akit ismerek. Hartley-t is hozzáadnám a listához, de még nem ismerem annyira. Az anyjának azonban mintha tényleg karót dugtak volna a seggébe tegnap. Mi a fene ütött abba a nőbe? Már sok fontoskodó, felvágós gazdag ribanccal találkoztam, de még a legbeképzeltebbekbe is szorult némi modor. Hiszen déliek vagyunk, az ég szerelmére! Itt behívnak a házba, hogy aztán egy pohár jegestea és egy szelet sütemény felett sértegessenek. Nem szokás csak úgy rácsapni az ajtót valakire. Dom a szemét forgatja. – Jobb, ha tudod, Royal az összes itteni csajjal kavart már – tájékoztatja Mathist. – Igazi csődör vagyok – erősítem meg, és felhúzom a cipőmet.
– Csak maradj mellettem, haver, és seperc alatt megdönthetsz valakit. Mathis rötyögve közelebb lép. – Kösz, Royal. Így hívnak, ugye? – Easton Royal – mondom. – Melyiket használod? – Mindegy. És te? Mathis, vagy Brandon? – Bran, ami azt illeti. – Bran? Azaz korpa? Az a cucc a gabonapehelyben, ami megfosat? Mathis hátraveti a fejét, úgy röhög. – Ja, pontosan. – A vállamra csap. – Vicces srác vagy, Royal. Naná! Még mindig nevet, amikor beszivárgunk az edzőterembe. Általában Pash vagy Babbage a párom, de mivel szívesen megismerném az új irányítónkat, felajánlom, hogy segítek neki a súlyzózásnál. – Kösz – feleli Mathis hálásan. Lefekszik a padra. Én megállok a fejénél, a kezemet a súlyzó fölé tartom. Végigmérem a karját. Hosszú és izmos, de nem túlságosan. Remélem, erős lövő karja van. – Szóval… A Bellfield Prep, mi? Ezek szerint Hunter’s Pointban laktál, ugye? – kérdezem, a Bayview-tól körülbelül húszpercnyire nyugatra lévő városra utalva. – Igazából még mindig ott lakom. A szüleim nem akartak összedobozolni és átköltözni csak azért, hogy negyedórányival közelebb legyek az Astorhoz. Anyukám túlságosan szereti a kertjét ahhoz, hogy lemondjon róla.
– Miből él a családod? – Hogy érted? – Honnan jött a Mathis vagyon? – pontosítok szárazon. – Az olajból? A kereskedelemből? A szállításból? – Ó, áh, nincs ilyen vagyon. A középosztályhoz tartozunk, asszem. Anyám tanárnő, apám meg könyvelő. Ösztöndíjjal vagyok itt, különben nem tudnánk kicsengetni. A tandíj kábé tízszerese a bellfieldinek. A helyére teszi a súlyzót, és mély levegőket vesz. Az arca kivörösödött az erőfeszítéstől. – Áh. Értem. Kissé hülyén érzem magam a feltételezés miatt, de Mathis laza srác. A szeme sem rebbent a kérdésemtől, nem tűnt sértődöttnek, és nem szégyenkezett a társadalmi helyzete miatt. Nem mintha én annyit kérkednék azzal, hogy apám milliárdos, hiszen mi köze a pénzének hozzám? Tovább beszélgetünk akkor is, amikor helyet cserélünk, és én súlyzózok, míg ő segít. Elmeséli, hogy tavaly kezdett a Bellfield csapatában az alapszakaszban, de aztán eltörte a csuklóját, és a rájátszásokból kimaradt. A tartaléka elveszítette az első rájátszásukat, mert az ellenfél háromszor is elkapta a dobását, és az Astor Park ezért nem játszott a Bellfield Prep ellen abban a szakaszban. Nem jutottak el odáig, és úgy tűnik, most kiakadtak Branre, hogy otthagyta őket az Astor miatt. – De az Astor új lehetőségeket nyithat meg, tudod? – mondja. – Jobb tananyag, jobb kapcsolatok. Én ezt nem tudhatom. Sosem éltem az Astor társadalmi körén kívül. Ha ebbe a világba születsz, akkor a St. Mary’s Schoolban
kezded a tanulmányaidat, még akkor is, ha nem vagy vallásos. A St. Mary’s után átkerülsz a Lake Lee Academyre, aztán az Astorba. A kiváltságok táptalaján növekszünk az egyelőre a szüleink által kezelt vagyonunkkal, a luxus kocsijainkkal és a márkás ruháinkkal. És a magángépeinkkel, ha egy Royalról van szó. – Milyen a társaság a Bellfieldben? – kérdezem. Azokból a srácokból kiindulva, akikkel verekszem és szerencsejátékozom, az egyetlen különbség egy Astor Prep-es kölyök és egy rakparti srác között, az a piánk ára. Ugyanúgy vérzünk, ugyanúgy vannak fájdalmaink. – Nem vagyok nagy bulizó. Nem szoktam inni. – Mármint a szezon alatt? – Egyáltalán. A szüleim nagyon szigorúak – meséli, amikor az adagom után felpattanok a padról. – Apám igazi focifanatikus. Értsd: a foci az élete. Figyeli, hogy mit eszem és iszom. Van egy táplálkozási tanácsadóm, aki heti egyszer átjön egy új diétás tervvel. Hétéves korom óta edzek személyi edzővel. Igazi rémálomnak hangzik. El sem tudom képzelni, hogy az apám számontartsa az összes mérget, amit beviszek a szervezetembe. Követni sem tudná, olyan sok van belőlük. Csak a repülés témában hajthatatlan. De bármennyire zavar is, hogy eltiltott a pilótafülkétől, tudom, hogy ennek valószínűleg ahhoz a perhez van köze, amiben anno felelősségre vonták a cégét. Az Atlantic Aviation egyik tesztpilótája meghalt, és a baleset utáni vizsgálat alkoholt mutatott ki a szervezetében. Apu azóta szigorúan betartatja a „nincs ivás felszállás előtt” szabályt. – Ez durva – jegyzem meg együttérzően.
Bran vállat von. – A foci jelenti nekem a belépőt egy jobb életbe. Megéri az áldozatot. Ráadásul a tested egy szentély, nem igaz? Felkapok egy törülközőt, és megtörlöm vele izzadt nyakamat. – Nem, haver – felelem vigyorogva. – Az én testem játszótér. Nem is, várj! Inkább vidámpark. Eastonland. A csajok a világ minden tájáról ideözönlenek, hogy felüljenek egy vad menetre Eastonland játékain. Mathis felhuhog. – Mindig ilyen beképzelt seggfej vagy, Royal? – Mindig! – erősíti meg Pash a súlyzós terem túloldaláról. – Komolyan, rohadt idegesítő – teszi hozzá Preston, egy másik csapattársunk. – Csak irigykednek – magyarázom Mathisnek. – Főleg Preston. – Jól hallható suttogással folytatom: – Szerencsétlen flótás még szűz. Csss! Ne mondd el senkinek! Preston beint nekem. – Cseszd meg, Royal! Tudod, hogy ez nem igaz. – Nincs miért szégyenkezned – biztosítom, és jót szórakozom azon, ahogy az arca egyre vörösebbé válik. Prestont olyan könnyű felhúzni. – Valakinek tisztasággyűrűt kell cserélnie az első bálozókkal. A viccelődés és a hülyülés az edzés hátralévő részében folytatódik, és bár szórakoztató, sajnálom, hogy ma csak súlyzózunk. Jólesett volna kicsit kiengedni a gőzt a gyepen, de edző bá éppolyan komolyan veszi az erőnléti és kondigyakorlatokat, mint a pályás edzéseket. A gyors zuhany után visszabújok az egyenruhámba, és a
kijelölt célt szem előtt tartva átvágok a suli területén. Hartley Wright szekrénye felé igyekszem. Amikor odaérek, az első dolog, amit meglátok, az Hartley feneke. Vagyis kábé. Épp lábujjhegyen áll, ahogy igyekszik elérni valamit a szekrény legfelső polcán. A szoknyája felcsúszik, és felfedi csupasz combjának egy részét. Ekkor jövök rá, hogy nem szegte fel a szoknyáját. A suli összes többi csaja a lehető legrövidebbre, a Beringer által még megtűrt hosszra állította a szoknyája hosszát. Hartley nem alakított rajta, épp a térde fölé ér. – Hadd segítsek! – ajánlkozom. Hartley meglepetten összerezzen, és beveri a fejét a polc aljába. – Aú! – kiált fel. – A francba, Royal! Felvihogok, ahogy a fejét masszírozza. – Bocsi! Csak segíteni próbáltam. – Elhajolok mellette, és leveszem a könyvet, amit el akart érni. – És megjegyzés: talán ne pakolj a legfelső polcra, ha túl alacsony vagy hozzá, hogy elérd. Hartley dühös pillantást vet rám. – Nem vagyok alacsony. – Tényleg? – nézek le rá felvont szemöldökkel. – Tényleg – tart ki az állítása mellett. – Csak függőleges irányban hátrányos helyzetű. – Aha. Oké, persze, akkor hívjuk így! – Kinyújtott kezébe helyezem a könyvet, aztán kotorászni kezdek a hátizsákomban. – Ha már ott tartunk, hogy milyen fantasztikus és segítőkész vagyok…