25. FEJEZET – Itt vannak a jegyzeteid – mondja Hartley, amikor másnap délután odaérek az asztalához. – Elfelejtettem, hogy nálam vannak. – Nem kell visszaadnod. – Tudom. – Tudod? – Persze. Valószínűleg már kívülről fújod az egész könyvet. Nem nehéz átlátni ezen az egész „rosszfiú vagyok, aki ki nem állhatja a sulit” színlelésen. Előrefordul, a tábla felé, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne vegyem észre az enyhe pírt az arcán. Talán az jutott eszébe, amikor tegnap megcsókolt? Mert én épp erre gondolok. Csak erre tudok gondolni, mióta ma reggel kinyitottam a szemem. És csak erre tudtam gondolni, amikor tegnap hazaértem a mólóról. Elég nehéz álló farokkal elaludni, így ismét szar éjszakám volt, és ismét zombi voltam az edzésen. Elteszem a jegyzetlapokat a füzetembe. – Ez nem színlelés. A dolgozatok nem mennek jól. – Vagy csak képtelen vagy koncentrálni – tippel. – Az is.
Ma úgy döntök, hogy mögé ülök. Lehuppanok a székbe, és a lábamat kinyújtom az asztala két oldalán. Szeretem hátulról nézni. Látom, ahogy megfeszül és ellazul a válla. A nyaka íve néha előtűnik, amikor előrehajol. Gerincének kidudorodó csigolyái lettek valahogy a legédesebb dolog a világon. Legszívesebben jól beleharapnék. Mocorogni kezdek, ahogy az egyenruhám gatyája kezd szoros lenni. – Hol van Ella? – pördül hátra Hartley, hogy rám nézzen, és Ella üres asztala felé int. – Ma nem jött suliba. Apuval az ügyvédeinkkel találkoznak a városban. Hartley tekintete megtelik együttérzéssel. – Tényleg tanúskodnia kell az apja tárgyalásán? Bólintok. Hálásan fogadom az új témát, ami eltereli a gondolataimat Hartley túl szexi nyakáról. És most komolyan? Nyakak? Ez gerjeszt be újabban? – Aha. Ott volt, amikor Steve mindent bevallott. – Ez szívás. Nem kifejezetten szeretném újra kitárgyalni Steve tetteit, így inkább témát váltok. – Még jobb kérdés az, hogy hol van Ms. Mann. Két sorral arrébb Tonya Harrison belekotyog a beszélgetésünkbe: – Lent volt Beringer irodájánál. A héten már másodszor. – Valaki bajban van – teszi hozzá a csapattársam, Owen éneklő hangon. Többen is felém fordulnak. Gyilkos pillantást vetek Owenre,
de vagy tényleg nem kapcsol, vagy sokkal jobb színész, mint gondoltam. A kezemet végighúzom a nyakam előtt, hogy jelezzem, jobb, ha befogja. De erre csak a homlokát ráncolja. Hirtelen kitárul az ajtó. – Ó, te jó ég! Valakit ma kicsinálnak! – kiáltja Glory Burke, a lány gyeplabdacsapat kapitánya. Az osztálytársaim felől azonnal kérdések záporoznak. – Hogy érted? – kérdezi Tonya. – Beringer és Neff biztos úr most vizsgálják át valakinek a szekrényét – válaszolja Glory. – Ezt megtehetik? – És mi van a jogainkkal? – A becsületkódex szerint, ha megalapozott a gyanú, hogy valaki elkövetett valamit, átnézhetik a szekrényeket – magyarázza Rebecca Lockhart. Ő már csak tudja. Ő az osztályelnökünk. Aggodalmas sutyorgás terjed, ahogy mindenki azt tárgyalja, vajon ki lehet bajban. Nem sok angyal akad itt. Néhányan drogoznak. Mások fűvel-fával kavarnak. Megint mások isznak. Néhányan mindezt egyszerre. De csak egyvalaki kezdett ki a tanárával. Ezúttal a zakóm érződik szűknek és szúrósnak, ahogy a bűntudat végigárad az ereimben. A francba! Miért engedtem Ms. Mann kísértésének? Hülyeség volt. Nagy hülyeség. És mégis miért? Hogy öt percre jól érezzem magam? Akkora barom vagyok. Karba fonom a kezem, és lejjebb csúszom a széken. Hartley együttérző pillantást vet felém a válla felett, amit igyekszem
kerülni, és inkább az asztalomat bámulom. Tudom, mit gondol. Easton Royal a legostobább seggfej, akit ismerek. Miért vagyok egyáltalán vele? De valójában nincs velem, nem igaz? Pedig megcsókolt az óriáskerék tetején. Mégis mit jelent ez? Valószínűleg semmit. Az önsajnáló rohamom közepén hirtelen kihúzom magam. Mert a francba ezzel! Mit érdekel, mit gondol rólam Hartley, egy kitaszított, akivel a családja nem is áll szóba? Mit érdekel, mit gondol itt az Astorban bárki? Meg se húztam Ms. Mannt. Ahhoz, hogy keresztre feszítsenek azért, mert lefeküdtem egy tanárral, előbb ténylegesen le kéne feküdnöm vele. Vadul megrázom magam, és vontatottan megszólalok: – Hogy mi? Van itt más is, aki rossz volt? Álljon fel, és mutassa magát! Itt az Astorban csak egy seggfejnek van hely, és ezt a címet már lefoglaltam. Ideges nevetés terjed a teremben a pletykás sutyorgások között. – Ami azt illeti, szerintem az ő szekrényét kutatják át – mutat Glory félszegen Hartley-ra. – Az enyémet? – bukik ki Hartley-ból. – Tied a négyszázhatvanötös, ugye? Hartley gyanakodva bólint. – Akkor biztos, hogy a tied volt. A duruzsolások tompa morajjá erősödnek, ahogy mindenki azt találgatja, mit csinálhatott Hartley. A legtöbb itteni diáknak Hartley igazi rejtély, mivel három év távollét után a semmiből tűnt elő. Nincs benne semmilyen sulis elfoglaltságban. Az Astor Park által előírt szabadon választható tantárgya a zene, és az
önálló tanóráit az egyszemélyes zeneteremben gyakorolva tölti, távol a többiektől. Eltekintve attól a pár focimeccstől, amin megjelent, és amin Ellával és Vallal ült, Hartley nagyrészt távol maradt a suli életétől. Elkapom pár beszélgetés foszlányát. – …Ellával lógott. Lefogadom, hogy az egyik sztriptízes barátnője. – …nem az ő apja bukta el a polgármesterséget valami botrány miatt? – …azt beszélik, szexelt Royallal a zeneteremben. Ha én hallom őket, akkor Hartley is. Előrehajolok, és megszorítom a vállát. Amikor hozzáérek, megdermed, majd apró rándulást érzek, egyfajta vállvonogatást, egy néma elhessegetést. Csalódottan ejtem vissza a kezem az asztalra. Az ajtó ismét kinyílik. Mindenki arra kapja a fejét. Amikor Ms. Mann belép, felvértezem magam egy újabb szánakozó pillantás ellen. De az állát felszegi, és úgy néz végig rajtunk, mint egy királynő, akinek mi csak a hitvány talpnyalói vagyunk. Aztán arrébb lép, és megjelenik Beringer igazgató. Az egész terem elcsendesedik. – Ms. Wright – vakkantja az igazgató –, kérem, szedje össze a holmiját, és kövessen! – int Hartley-nak. Hartley nem mozdul azonnal. Beringer megköszörüli a torkát. Hartley egy halk, aggodalmas hanggal feláll, felkapja a cuccát, és az ajtó felé indul. Közben a könyveit a mellkasához szorítja, a
háta merev és egyenes, mint egy acélpózna. Beringer kitárja neki az ajtót, amíg Hartley elmegy mellette. Mindketten távoznak, Ms. Mann pedig ott marad. – Nyissák ki a könyvüket a negyedik fejezetnél, és olvassák el a láncszabályról szóló részt! – közli. – Aztán oldják meg az első huszonkét feladatot! – Huszonkettőt? – ellenkezik Owen. – Kábé tíz perc megcsinálni egy ilyen egyenletet. – Akkor jobb, ha nekikezd, különben holnapra ötven feladatot kell megoldania – csattan fel Ms. Mann. – Igenis, tanárnő. Mindannyian nekilátunk, mert egyértelmű, hogy Ms. Mann ma nem viccel. Alig sikerül befejeznem a feladatokat a csengő előtt. A tekintetem folyton az ajtóra vándorolt, miközben azon tűnődtem, vajon mikor jön vissza Hartley. De nem jött. Amint kilépek a folyosóra, Pash lecsap rám. Odakint várt a terem előtt. – Haver, Owen az imént írt, és azt mondta, Hartley Wrightot letartóztatták. Felsóhajtok. – Nem tartóztatták le. Csak átkutatták a szekrényét. – Komolyan? Miért? – Fogalmam sincs. Odabaktatok a szekrényemhez, és bedobálom a könyveimet. – Valami törvénytelen dolgot tett? – Én nem tudok róla. Amikor kihullik pár papírlap a szekrényemből, lehajolok,
hogy felvegyem őket. A matekjegyzeteim azok. Egy tengerészkék körömcipő orra rálép a papírokra. – Mik ezek, Mr. Royal? Felnézek Ms. Mannra. – Jegyzetek. – Mintha az én órám jegyzetei lennének. Sőt, mintha megoldókulcsok lennének az utolsó két röpdolgozatomhoz. Tenyérrel felfelé kinyújtja a kezét. Összeszedem a papírokat, felemelkedek, és visszateszem őket a szekrényembe. – Először is, nem megoldókulcsok, másodszor pedig, még ha azok lennének is, mit számítana? Azok a röpdogák már lementek. – Miért hinnék magának? – Azért, mert ez az igazság. Becsukom a szekrényemet. – Megosztotta ezeket a jegyzeteket Ms. Wrighttal? Nagy, piros fény gyullad fel a fejemben. Nem hazudhatok, így nem, hogy Hartley bajba kerülhet, de igazat sem mondhatok, mert nem tudom, az milyen hatással lenne rá. – Először is, folyton hármasokat kapok, így elég hülyeség lenne, ha valaki tőlem akarna puskát szerezni. Másodszor, nem tudtam róla, hogy szabályellenes megosztani egymással a jegyzeteinket. De jó tudni. – Intek Pashnek. – Segítesz súlyzózásnál? Ma bicepszre dolgoznék. Pash Ms. Mannra pillant, majd vissza rám. – Én ma lábra gyúrok – vágja rá. – Nincs túl hideg a rövidnadrághoz, Mr. Bhara? – vonja
kérdőre Ms. Mann. Tulajdonképpen csak akkor húzhatunk rövidnadrágot, ha odakint meleg van. Azonban a „meleg” elég relatív fogalom Pash szerint. Egész évben rövidnadrágban és bakancsban jár. Mindegy neki, hogy odakint csak négy fok van. Akkor is rövidnadrágot visel. – Nincs, tanárnő. Ha egyszer süt a nap, hadd érje a lábamat is. Azzal, mint egy modell, a tanárnő felé nyújtja a lábát. – Kár, hogy a vezetőség nem lép fel erélyesebben a szabályszegő tanulókkal szemben – szól egy émelyítően édes hang. Megpördülök, és látom, hogy Felicity baktat felénk. Remek. Felicity dühösen Pashre néz, és hozzáteszi: – A hírnevünket, miszerint mi vagyunk a legjobb suli az országban, folyton aláássák, és ez mintha senkit sem érdekelne. Gyalázatos. Ms. Mann királynői bólintással felel. – Egyetértek, Miss Worthington. Tényleg gyalázatos. Ahelyett, hogy durván visszaszólnék Felicitynek, ahogy azt megérdemelné, arrébb lökdösöm Pasht a folyosón. – Mi folyik itt? – kérdezi kissé zavarodottan. – Kösz, hogy fedeztél. – Bármikor. A szám belsejét harapdálom. – Szerintem Hartley bajban lehet. – Hogyhogy? – Nem t’om. Mint mondtam, átkutatták a szekrényét, és
Beringer bejött érte óra közben. – A szemem sarkából rásandítok. – Senkinek sem szóltál rólam és Ms. Mannról, ugye? A homlokán ráncok jelennek meg. – Persze hogy nem. Miért tettem volna? – Oké. – Nem messze az igazgatói irodától megállok. – De valahogy kitudódott. – Hát, nem kezelted valami diszkréten – mutat rá. – Tudom. Megdörzsölöm a homlokomat. A halántékomnál tompa fájdalom kezd kialakulni, de még mielőtt párszor belevághatnám a fejem a falba, kinyílik az iroda ajtaja, és Hartley megjelenik. – Mi történt? – Én… – Arcán kába kifejezés ül. – Még csak nem is… Azonnal megfogom a karját, és a hátsó bejárat felé irányítom. Pash utánunk siet, de Hartley mintha észre sem venné. Egyre csak elképedve rázza a fejét. – A hét hátralévő részére felfüggesztettek, és az ügy bekerül az aktámba. Mögöttünk Pash füttyent egyet. – Milyen ügy? – kérdezem. Hartley nyel egyet. – Puskázás. A legutóbbi dolgozatom nagyon jó lett, mert a te jegyzeteidből tanultam. Nem tudtam, hogy ez is csalásnak számít. – Azért, mert nem is. Ezzel vádoltak meg? – dühöngök. – Ez hülyeség. Apám majd elintézi. Előkapom a mobilomat, és az egyik kezemmel már írom is az
üzenetet. – Ne! – tiltakozik Hartley. – Légyszi, ne tedd! Kelletlenül visszacsúsztatom a telefont a zsebembe. Az állkapcsom feszes marad, amikor megkérdezem: – Egészen pontosan mit mondott Beringer? – Hogy jóval több pontot szereztem, mint korábban, és biztos valamilyen külső segítséget használtam. Megkérdezte, hogy jártam-e különórára. Mondtam, hogy nem. Megkérdezte, hogy segített-e valaki. Azt mondtam, hogy nem. El is feledkeztem a jegyzeteidről, mert azt hittem, úgy érti, hogy leült-e velem valaki tanulni, mint egy magántanár. Pashsel bólintunk. – Mindenki így értette volna – nyugtatja Pash kedvesen. – De aztán a pályaválasztási tanácsadóm, aki szintén ott volt, előhúzott egy megoldókulcsot. – A dolgozathoz? – kérdezem. Hartley elkeseredetten bólint. – A szekrényemben találták összehajtva, az All About the Girl példányomba celluxozva – magyarázza, arra a könyvre utalva, amit a feminista gondolkodás órán olvasunk. Csak úgy kavarognak a gondolataim. Kezd összeállni a dolog. Ms. Mann önelégült, nem pedig rémült tekintete. Felicity, ahogy az Astor hanyatló hírnevéről hadovál. Na ezt már nem! – Gyertek! – mordulok fel, és megfogom Hartley csuklóját. – Hova? – vinnyogja. – Ja, hova? – visszhangozza Pash. – Tisztázzuk Hartley nevét.
Hamar megtaláljuk Felicityt. Nem mozdult a szekrényétől, mintha várt volna engem. A két oldalán ott állnak a kígyó barátnői. Az egyikük éppenséggel Claire. Felvonom felé a szemöldökömet, mire Claire felszegi az állát. Most törődnöm kellene a dacosságával? Ellenállok a kísértésnek, hogy a szememet forgassam, elfordulok tőle, és Felicityre nézek. – Felicity. Egy erőltetett mosollyal kivillantom a fogaimat. – Easton. Az ő mosolya hasonlóan jeges. – Nem tudom, mi a francot képzelsz, mit művelsz, de jobb, ha leállsz vele. – Miért tenném? – kérdezi. Egy pillanatra annyira ledöbbenek, hogy megszólalni sem tudok. Biztosra vettem, hogy mindent le fog tagadni. – Várjunk egy kicsit! – Hartley félrelök az útból, mintha csak most esett volna le neki, hogy miért vágtattam egyenesen Felicityhez. – Te tetted azokat a jegyzeteket a szekrényembe? – Felém kapja a fejét. – Ő tette őket oda? Komoran bólintok. Felicity megint elmosolyodik. Hartley szürke szemében döbbenet és düh szikrázik, amitől a tekintete fémes ezüstössé válik. – Miért? – mordul rá Felicityre. – Mi a fenéért tennél ilyesmit? Ki is rúghattak volna! – És? Hartley előrevetődik, és Pashsel ketten kellünk hozzá, hogy elrángassuk Felicitytől. A cicaharc rohadt szexi tud lenni, de
nem akkor, amikor Felicity Worthington az egyik résztvevő. És nem akkor, amikor Hartley láthatóan közel áll a síráshoz. – Elég legyen! – Felicity felé bökök az ujjammal. – Ezért még megfizetsz, hallod? Nem teheted csak úgy tönkre az emberek hírnevét… Felicity hangos, őszintén derűs nevetése félbeszakít. – Ó, te jó ég! Hogy te milyen képmutató vagy! – Újból felhangzó kacagásától felforr a vérem. – Reeddel már azelőtt tönkretettétek Ella hírnevét, hogy betette volna a lábát az Astorba! És az enyémet is megpróbáltad tönkretenni azzal a kis műsorral a bulimon! Baszki, az a részeg hiba örökké kísérteni fog. Soha többé nem szabad innom. Soha. – Szóval nem, cseppet sem érdekel, ha kirúgnak a suliból – vigyorog Felicity gúnyosan Hartley-ra. – Ami azt illeti, sajnálom, hogy Beringer ilyen nagylelkű volt veled. – Ellép a szekrényektől, és elviharzik mellettünk. A válla felett még hátraszól: – Egyébként meg, még csak most jöttem bele. A barátnői követik, köztük Claire is, aki önelégülten mered Hartley-ra. – A feneked hatalmas azon a képen – veti oda. – Talán érdemes lenne bejelentkezned egy edzőterembe. Claire ellibben, még mielőtt Hartley válaszolhatna. Csatlakozik Felicityhez és a többiekhez, nevetésük visszaverődik a folyosó falairól. Még akkor is hallom, amikor befordulnak a sarkon.
26. FEJEZET Hartley arca céklavörös. Pash eközben szájtátva mered arra, amerre Felicity és a bandája eltűnt. – Ennek meg mi baja? – csodálkozik. Szakadozottan kifújom a levegőt. – Fogalmam sincs. – Talán csak az kéne neki, hogy valaki jól… Inkább megérzem, mint látom, hogy Hartley mindjárt kikel magából, így gyorsan Pash szájára tapasztom a kezem, mielőtt még mindkettőnkre ráordítana. – Ki ne mondd! – figyelmeztetem. – Mit? – dünnyögi, és arrébb löki a kezem. – Csak azt akartam mondani, hogy valakinek jól seggbe kéne rúgnia. Olyan tekintettel nézek rá, ami azt üzeni: hát persze, majd megigazítom a zakómat. Pash előkapja a telefont a zsebéből, és nyomogatni kezdi. – Megaláztad – szólal meg végül Hartley. – Vagyis megaláztuk. Azt mondta, jártok, de te folyton letagadtad. Aztán közölted vele, hogy szakíthat veled, de ehelyett elmentél hozzájuk, a bulijára, és kínos helyzetbe hoztad a barátai előtt. – És, gondolom, ez már csak hab volt a tortán – jegyzi meg
Pash. Értetlenül ránézünk. Pash felmutatja a mobilját. A francba! Az a kép bámul rám vissza, amit az a lány csinált tegnap este a mólón. Az Astor hashtagjével jelölte be, és bár még csak ma reggel posztolta, máris egy csomóan lájkolták. Több mint ezren látták már, ahogy Hartley-val szomorkásan nézünk egymás szemébe, a háttérben az óriáskerékkel. Hartley felnyög. – Ó, istenem, ez az első poszt az oldalon. Ha Felicity ettől nem kapott vérszemet, akkor semmitől sem. Ettől én is bosszút akarnék állni. – Jó kép – jegyzi meg Pash. – Jó kép? – kérdezem hitetlenkedve. – Aha. Jó kép. Bárki csinálta is, jól elkapta a pillanatot és a fényeket. Profinak tűnik. – A homlokát ráncolva rám néz. – Tehát azért ez az első poszt, mert jó a kép, nem pedig azért, mert ti ketten vagytok rajta. Bocs, hogy megsértem az óriási egódat. Dühösen meredek rá. – Felicity miattam pécézte ki Hartley-t. Ezt nem az óriási egóm mondatja velem. Ez az igazság. – Abbahagynátok a veszekedést? – szól közbe Hartley. – Komolyan számít, hogy miért olyan népszerű a kép? – Igaza van – mondja Pash. – A kérdés az, hogyan vesszük rá Felicityt, hogy nyugodjon le a picsába. Kérdőn nézek rá. – Hogy mi hogyan vesszük rá? – Naná. Nem akarom, hogy Hart – löki meg Hartley-t
barátságosan a vállán – olyan dolog miatt bűnhődjön, amit el sem követett. Úgyhogy békítsük meg Felicityt! Hartley elmosolyodik. – Köszi. – Miért békítenénk meg? – kérdezem. – Mert nem verheted meg. – Van más mód is. – Mint például? – kérdezi Hartley gyanakodva. Szólásra nyitom a számat, de semmi sem jön ki rajta, mert fogalmam sincs, mit tegyünk. Amikor legutóbb egy gonosz csaj kikezdett a családommal, tényleg az erőszak volt a megoldás. – Emlékeztek, amikor Jordan Carrington felragasztotta azt a csajt a sulira? – mondom végül. – Ella megverte. Pash és Hartley úgy néz rám, mintha teljesen elment volna az eszem. – Szerintem túl sok ütés érte a fejedet – jegyzi meg Hartley. Oldalba böki Pasht. – Nem kell, hogy te is belekeveredj. Elég elcseszett helyzet. Én sem akarok belekeveredni. Pash vállat von. – Ez az utolsó évünk. Nincs jobb dolgom. Különben is, ki mondta, hogy nem én leszek a következő? Én vagyok a második a sorban, aki a legközelebb áll Eastonhoz az Astorban. Ez ragyogó mosolyt csal Hartley arcára. – Igen? És ki az első? – Természetesen te. Aztán jön Ella. De a második hely megosztott. De örülnék, ha ez magunk között maradna, mert elég durva a jobbosa. A hatás kedvéért megdörzsöli a karját.
– Mint olyasvalaki, akinek Ella többször is behúzott, bizton állíthatom, hogy igaza van – csatlakozom, és értékelem, hogy Pash tréfálkozva próbálja oldani a hangulatot. Ahogy Hartley arcán elsimulnak az idegesség ráncai, rájövök, hogy Pash jó irányba indult. Több ökörködésre van szükségünk. Több nevetésre. Az életünk elég nyomasztó volt mostanában. Hova lett a szórakozás? – Rendezzünk bulit! – vetem fel. Hartley eltátja a száját. – Hogy mit? – Bulit. Egy olyan „nem kell suliba mennem” bulit. – Én benne vagyok – tartja fel Pash a kezét, én pedig belecsapok. Hartley azonban egyszerűen lelép. – Várj! – kiáltok utána, és otthagyom Pasht, hogy Hartley után siessek. De aztán Pash is jön. – Nem tetszik az ötlet? – Dolgoznom kell – feleli közömbösen, kifejezéstelen arccal. – Bulizhatunk utána is. Erre már megtorpan. – Buli? Most komolyan, Easton. Épp most függesztettek fel. Ezen nincs mit ünnepelni. Erre már Pash is lehiggad. – Ki fognak nyírni a szüleid? Mert az enyéim biztos kinyírnának – ismeri el. Hartley falfehérré válik. A francba! – Asszem a buli most rossz ötlet – motyogom, miközben irtó hülyének érzem magam.
Nem vettem számításba a felfüggesztésének minden következményét, és valószínűleg ő maga sem, amíg Pash fel nem hozta a családot. Az igazgató első lépésként értesíteni fogja a szülőket. És mivel Hartley most valamilyen rejtélyes okból kifolyólag senkivel sem találkozhat a családjából, ez nem fog számára jól elsülni. – Akarod, hogy beszéljek a szüleiddel? – ajánlom fel. – Megmagyarázhatnám… – Nem. – Ha ez lehetséges, még sápadtabb lesz. – Ne szólj nekik egy szót sem! Egy szót sem. – Megragadja a zakómat, és ujjait a karomba vájja. – Kérlek! – Oké. Nem szólok – nyugtatom meg. Elengedi a karomat. – Mennem kell. Még mielőtt egyet pisloghatnék, már el is sietett. Amikor utánaindulnék, Pash visszatart. – Adj neki egy kis időt a családjával, haver! – De nem… – Elhallgatok, még mielőtt elszólnám magam arról, amiről nem szabadna beszélnem. De az sem tetszik, hogy csak nézem, ahogy Hartley elfut. – Nem állhatok csak úgy itt tétlenül, haver. Tennem kell valamit. – Oké. Akkor menj haza! – tanácsolja. – Beszélj Ellával! Ki tudja? Talán neki lesz valami ötlete, hogy hogyan lehetne ezt megoldani. • • • Bármennyire szeretnék is Hartley után rohanni, megfogadom
Pash tanácsát. Amikor hazaérek, megkeresem a mostohahúgomat, aki épp a szobájában tanul. – Van egy perced? – kérdezem, amikor bekopogok a nyitott ajtaján. Ella felpillant a könyvéből. – Aha, gyere be! Mizu? Nem kertelek. – Felicity azzal vádolja Hartley-t, hogy puskázott matekon. Hartley-t felfüggesztették. – Ó, te jó ég! – mondja elhűlve Ella. – Miért tenne Felicity ilyesmit Hartley-val? – Hogy bosszút álljon rajtam. Valójában rám van kibukva. – Még szép. Igazi seggfej voltál vele a bulin. De miért Hartleyval tol ki, és nem az egyik közelebbi barátoddal? Mondjuk velem, Vallal vagy Pashsel? – Gondolom, nem nézted mostanában az Instádat vagy a Snapedet. – Nem. Egész nap Callummal és az ügyvédekkel voltam. Ella leteszi a könyvét, és felkapja a telefonját a vastag paplanról. Lehuppanok az ágyra, és a párnázott fejtámlának dőlök. Látom, mikor találja meg a képet, mert ismét elhűlve kap levegő után. – Csak nem csókolóztok a képen? – kiáltja. – Majdnem. Az óriáskeréken csókolóztunk. Ella döbbentnek tűnik. – És mi lett a szabályokkal? Hartley azt mondta, nem mozdulhatsz rá.
– Nem is mozdultam – védekezem. – Csak hogy tudd, ő csókolt meg engem. Ez majdnem fél percre elhallgattatja. A tekintete már szinte lyukat fúr az arcomba. Olyan, mintha próbálná leásni magát a lelkemig, és… És mi? Nem igazán tudom, miért bámul, de kezd nyugtalanítani. – Mindegy… – kezdem. – Á-á, nem. Ne mindegyezz itt nekem! Még nem zártuk le ezt a csók dolgot. – Ella aranyszőke hajába túr. – Akkor ti most együtt vagytok? – Lehet. Nem tudom. Leesik az álla. – Te szeretnéd? Hiszen te nem akarsz barátnőt, rémlik? – De nőt igen – nyújtom el a szavakat, és végighúzom a nyelvem az alsó ajkamon. Talán ha szexuális felhangot adok ennek az egésznek, Ella annyira megundorodik, hogy ejti a témát. Valóban beválik. – Pfuj! – akad ki. – De oké, így már érthető. Ha Felicity azt hiszi, hogy együtt vagytok, akkor mindenképp Hartley-val állna bosszút rajtad. – Egy pillanatra elhallgat. – Ha őszinte akarok lenni, meg is érdemled a bosszúját. – Kösz! – Összevonom a szemöldökömet. – Miért akarsz még jobban letörni? – Ó, csak nem fáj az igazság? Sajnálom. Talán nem kellett volna részegre innod magad, átmenned Felicityhez, és megaláznod az összes barátunk és osztálytársunk előtt. Ez történik akkor, ha nem gondolsz a következményekre.
– Jesszus! Most miért vagy ilyen ribanc? Azonnal megbánom a szavakat, még mielőtt az utolsó elhagyná a számat. Ella felhúzza magát, és a karomba öklöz. – A fenébe! – masszírozom meg a karomat, és sértett pillantást vetek rá, de nem működik. Karba tett kézzel, dühösen mered rám. – Bocsi a ribancos megjegyzésért, de lehetne, hogy ne emlegessük fel minden múltbéli hibámat? Akkor a jövő hétig itt ülhetnénk. – Rendben. De nem kérek bocsánatot az ütésért. Megérdemelted. – Rendben. – Ez a csaj aztán tud ütni. Nem csoda, hogy Jordan visszavonulót fújt. – Megvernéd Felicityt is, hogy abbahagyja ezt a hülyeséget? Ella felhorkan. – Nem. – Miért nem? Jordannél bevált. – Nem, nem vált be. Tavaly az vált be, hogy mind kiálltunk ellene, és közöltük, hogy elég a zsarnokoskodásából. – Akkor álljunk ki most is mindannyian, és közöljük Felicityvel, hogy elég volt! – Van rá bizonyítékod, hogy ő vádolta meg Hartley-t? – Aha. Beismerte Claire meg még pár csaj előtt. Ella az egyik, majd a másik oldalra billenti a fejét, ahogy ezt az új információmorzsát ízlelgeti. – Úgy néz ki, elég biztosra veszi, hogy nem szólnak semmit – vonja le végül a következtetést. – Jelenleg a te szavad áll az
övével szemben, és a te szavad nem sokat ér. Folyton bajba keveredsz. Felicity azonban tagja a Kiemelkedő Diákok Egyesületének, kiváló tanuló egy jó családból. – Kösz a biztató szavakat – morgom, de mindketten tudjuk, hogy igaza van. A bajba keveredés a szakterületem. – Talán fel kéne hívnom. – És mit mondanál neki? – Hogy sajnálom? Ella ingerült pillantást lövell felém. – Komolyan? Még nem kértél tőle bocsánatot? Ezt kellett volna tenned először! – Talán megtettem. – Próbálok visszaemlékezni, de aztán vágok egy grimaszt. – Nem emlékszem. – Akkor ja, szerintem hívd fel, és kérj tőle bocsánatot! – Ella párszor megrázza a fejét, mintha képtelen lenne elhinni, hogy egy ekkora barommal ül egy szobában. – Sőt, vegyél neki virágot, menj el hozzá, mondd el neki, hogy hülye, figyelmetlen és seggfej voltál, hogy bármi rosszat gondolt is rólad, az mind igaz, és kérd meg, hogy ne Hartley-n álljon bosszút! Erre elfintorodom. – Ezt mind mondjam el? – Igen – feleli Ella szigorúan. – Mind. – Oké. – Nem túl udvarias modorban elkáromkodom magam, és felpattanok az ágyról. Az ajtóban megfordulok. – De továbbra is jobban tetszik az én ötletem, miszerint összevered. Ella felém hajít egy párnát. – Nem fogom megverni! Lemegyek a lépcsőn, és kikocogok a furgonomhoz. A felhajtó
végén azonban balra, és nem jobbra fordulok. Nem tetszett az, ahogy Hartley elrobogott. Mi van, ha a szülei most épp nála vannak, és leordítják a fejét? Valószínűleg szüksége van egy kis lelki támogatásra. Úgy határozok, hogy először ránézek Hartley-ra, és visszafelé beugrom Felicityhez. Az egyik benzinkútnál lekanyarodom, és veszek egy doboz fagyit, pár üdítőt és pattogatott kukoricát. A kasszánál hozzádobok még két csokiszeletet is. Egy vödörben kitettek pár rózsaszálat, és azok közül is választok egyet. – Magadra haragítottál valakit, nem igaz? – kérdezi a fickó a kasszánál, miközben lehúzza az árukat. – Honnan tudja? – Ez a „sajnálom” kezdő csomag – viccelődik. Felvihogok. Valójában csak a virág része a bocsánatkérésemnek Felicityhez, de a kíváncsiság nem hagy nyugodni. – Mennyire szokott beválni a kezdő csomag? – Az attól függ, mit követtél el. Ha nagyot hibáztál, ahhoz nagy bocsánatkérés kell. Felkapom a többi virágot is. – Akkor maradjunk a nagynál! Lehúzza a kártyámat. – Sok szerencsét! – mondja. A hangjából ítélve biztosra veszi, hogy elbukom a dolgot. Tíz perc múlva megállok Hartley háza előtt, és leállítom a motort. Felmarkolom a rágcsálnivalókat és három szál virágot – Felicitynek úgysem kell az összes –, majd kettesével szedve a
fokokat felsietek a rozoga lépcsőn. Már épp emelem a kezem, hogy bekopogjak, amikor hangokat hallok. – Bármiben is reménykedtél korábban, az most már nem fog bekövetkezni. Apu magából kikelve dühöngött az elmúlt órában. Ledermedek. Ó, a fenébe! Parker az. Átnézek a korlát felett, a Mercedest keresve, amit korábban valószínűleg nem vettem észre, de sehol se látom. Vagy távolabb parkolt, vagy Uberrel jött. – Nem csináltam semmit – jelenti ki Hartley szenvtelenül. – Folyton tele vagy mentségekkel – gúnyolódik Parker. – Nem akartam kémkedni utánad, apu. Nem akartam tönkretenni a kampányodat. Nem akartam szégyent hozni az egész családra. Nem akartam tönkretenni a családunkat. Csend ereszkedik a szobára. Hartley nem válaszol. Gondolom, nem tud mit mondani, amivel elérhetné, hogy Parker higgyen neki. Már majdnem bekopogok. Már majdnem berontok. Már majdnem megpróbálok érvelni Parkerrel. De valami, egy felsőbb erő megállít. Nyelek egyet, és igyekszem magamba préselni a levegőt a torkomban nőtt kemény gombóc ellenére. Ez az egész az én hibám. Leittam magam, és kínos helyzetbe hoztam egy lányt, akiről tudhattam volna, hogy nem érdemes vele packázni, egy lányt, aki megtorlásul kiengedte a karmait. Ostoba barom voltam. És még ostobább lennék, ha most belekeverednék Hartley családi viszályába. Ki kell engesztelnem Felicityt. Ez most az egyetlen feladatom.
Amint ezt helyrehozom, a családja ismét a kegyeibe fogadja Hartley-t, és aztán már sima ügy lesz a kettőnk dolga is. Helyre tudom hozni. Sikerülni fog.
27. FEJEZET Másnap a suliban mindenki Hartley felfüggesztéséről beszél. Az ember azt hinné, hogy az Astor Park Prepben még soha senkit nem kaptak rajta semmi rosszon. De Hartley ezt nem érdemelte meg, semmi rosszat nem tett. Az, aki viszont igen, úgy vonulgat a folyosókon, mintha ő lenne a suli királynője. Az első óra előtt kapom el Felicityt. A szekrényénél áll a lánycsapatával. Szerencsére Claire nincs köztük. Helyes. Amúgy sem tetszett a gondolat, hogy az exem Felicity puszipajtása legyen. Ki tudja, miket tud Claire felmutatni ellenem. Sokszor voltam részeg, amikor jártunk. – Tűnés! – vakkantok rá Felicity barátnőire. Az arckifejezésemből bizonyára látják, hogy nem viccelek, mert úgy iszkolnak el, mint patkányok a süllyedő hajóról. Felicity ott marad, és láthatóan mulattatja a helyzet. – Micsoda kemény fickó, így elijeszteni az ártatlan lányokat – gúnyolódik. Dühösen rámeredek. – Egyikőtökben sincs semmi ártatlan. Felicity a szemét forgatva becsapja a szekrénye ajtaját. Elkapom a karját, még mielőtt elmasírozhatna.
– Megkaptad a virágokat? – morgom. Hartley-tól hazafelé megálltam Felicityéknél, de senki sem nyitott ajtót, úgyhogy otthagytam a rózsákat a verandán. – Igen. Megkaptam. – És az üzenetet? – Merthogy azt is hagytam. Egy cetlit, rajta két egyszerű szóval: Sajnálom – Easton. – Elolvastad? – Igen. – És? Most már rendben vagyunk? Erre felnevet. – Várjunk csak! Azt hitted, hogy attól a szánalmas bocsánatkéréstől majd minden rendbe jön? Ó, Easton! Az ingerültség a torkomat égeti. – A kurva életbe, Felicity! Amit Hartley-val tettél, az nem volt helyes. – Most komolyan ki akarsz oktatni a helyes és helytelen dolgokról? Te, Easton Royal? – Igen, szarházi alak vagyok – értek egyet készségesen. – Rossz, önző ember. Iszom, bunyózom, és olyan lányokat húzok meg, akiket nem kéne. Ezt elismerem. De Hartley nem ártott neked. Úgyhogy, kérlek, mondd meg Beringernek, hogy ez a puskázás dolog egy félreértés volt, és… Befogom, mert rájövök, hogy csak az energiámat pazarlom. Felicity sosem fogja beismerni, hogy ő tette azokat a jegyzeteket Hartley szekrényébe. Azzal elismerné, hogy csőbe húzta egy iskolatársát, és ezzel azt kockáztatná, hogy ő is bajba kerül. Így bármennyire is tiltakozom ellene, ezt el kell engednem. Hartley-t három napra felfüggesztették. Szívás, de túléli, és hétfőn már ismét itt lesz a suliban. A „tisztázzuk
Hartley nevét!” hajó már elment. Már csak annyit tehetek, hogy fehér zászlót lengetek Felicitynek, mielőtt még több kárt tesz. – Hogy hozhatnám ezt helyre? – kérdezem, összeszorított fogaim közt szűrve a szavakat. Kék szeme hitetlenkedve megcsillan. – Sehogy. – Ugyan már! – könyörgöm. – Csak van valami, amit tehetek. – Jelentőségteljes pillantást vet a karkötőmre. Ellenállok a késztetésnek, hogy eltakarjam. – Valami, amit vehetnék neked – pontosítok. – Mint mondjuk egy Candy Machine nyaklánc? – Rendben. – És mit szólnál a limitált kiadású Dior táskához? – Halvány rohadt fogalmam sincs, hogy az mi, de a tiéd. – Harmincötezerbe kerül – sikerül valahogy lenéznie rám. Nem tudom, hogy fogom ezt megmagyarázni a család könyvelőinek, de oké. – Szuper. Minden lánynak kell egy limitált kiadású táska. – Kezet nyújtok. – Akkor áll az alku. Ha Hartley visszajön, akkor leszállsz róla. – Nem. – Tessék? – Nincs semmilyen alku. Ez bosszú, és még nem végeztem. Jeges tekintetétől és az ajkán bujkáló apró, önelégült mosolytól legszívesebben ököllel behúznék a szekrénybe. El sem hiszem, hogy itt állt, ékszerről és táskáról tárgyalt, csak azért, hogy aztán semmibe vegyen. Csak az astoros lányok ilyen bosszúállóak, vagy minden csaj vérszomjas?
– Ha azt akarod, hogy könyörögjek, megteszem. Térden állva. Felicity mosolya szélesebbre húzódik. – Azt jó lenne látni. De… nem, köszi. Ennél jobb dolgokat terveztem. Azzal ellöki a kezem a karjától, és elcsörtet. Elfojtok egy nyögést, ahogy utánanézek. Mi a franc baja van ennek a csajnak? Értem, hogy beégettem, de lépjen túl rajta! Nőjön fel! Feltűnik az irónia abban, hogy én várom el valakitől, hogy felnőjön. Egy fáradt sóhajjal előhúzom a telefonomat, és küldök egy üzenetet Hartley-nak. Jól vagy? Azonnal válaszol. Nem. Belém mar a bűntudat. Nekidőlök Felicity szekrényének, és újabb üzenetet írok. Sajnálom, H. Az egész az én hibám Ezúttal sokáig nem reagál. A kijelzőre meredek, így igyekszem válaszra bírni. – East – szólal meg valaki. Felnézek, és látom, hogy Sawyer és Lauren közeledik. Seb nincs velük. – Helló! – felelem szórakozottan. Megint lenézek a
telefonomra. Még mindig semmi. – Jól vagyok. Ti? Az öcsém felröhög. – Nem kérdeztem, hogy vagy, de örülök, hogy jól. – Elkésel óráról – mondja Lauren, nem segítve a helyzeten. – Már megszólalt az első csengő. Csessze meg a csengő, és csessze meg az óra! Hartley még mindig nem válaszolt az üzenetemre. Miért nem válaszolt? Azért, mert egyetért abban, hogy a felfüggesztése az én hibám? Mert az, súgja egy kis hang. Baszki, tudom, hogy az. Ezért kértem tőle bocsánatot. De… Azért azt vártam, hogy majd elhessegeti. Hogy azt mondja, nem hibáztatlak, Easton. Felicity volt az, aki blablabla. Ehelyett semmit sem kapok. – Persze, majd később beszélünk – motyogom az öcsémnek. – Otthon találkozunk. Ahogy elhúzok, hallom zavarodott hangjukat a hátam mögött. – Részeg? – Talán nem. Az oldalsó ajtón kilépek az épületből, és a parkoló felé igyekszem. Látnom kell Hartley-t, hogy személyesen kérjek tőle bocsánatot. Meg kell bocsátania, amiért belerángattam ebbe az egész Felicity szarságba. Nem mintha direkt csináltam volna. Ezt tudnia kell. Hamar odaérek hozzá kocsival. De, csakúgy, mint tegnap, valaki most is megelőzött. A lépcső aljáról egy férfi drága szürke öltönybe bújtatott hátát
látom. A hajába ősz szálak vegyültek. – …kirúgjanak az ország első számú magániskolájából. Szégyent hoztál a Wright névre – mondja a férfi, a szavaiból csak úgy csöpög az utálat. Hartley apja. A francba! A lépcső oldalához osonok, remélhetőleg látótávolságon kívülre. – Nem rúgtak ki – hangzik a nyers válasz. – Felfüggesztettek. – Puskázásért! – vakkantja a férfi. – Csalásért, Hartley. Mi a franc ütött beléd? Miféle gyereket neveltem? – Nem puskáztam, apu. Az egyik lány, aki utál, ő tette a megoldókulcsot a szekrényembe. Én nem szoktam csalni. – Az igazgatód is tagja odalent a klubnak, tudtad ezt? Minden ismerősöm és kollégám tud a kis botrányodról. Ma reggelinél csak erről faggattak. – Kit érdekel, hogy mit gondol egy csapat öregember a klubban? – Hartley zaklatottnak hangzik. – Csakis az igazság számít. – Az isten szerelmére! Te és ez az átkozott szó! Az igazság. Elég legyen ebből, Hartley! Éles hangjától összerezzenek. – Elég legyen – ismétli Mr. Wright. – Visszamész New Yorkba. Még ma. Megértetted? – Nem! – tiltakozik Hartley. – De igen. – Zizegés hallatszik, mintha elővenne valamit. – Itt a jegyed. A géped ma este tizenegykor indul. – Nem – mondja Hartley, de ezúttal bizonytalanabbul.
– Rendben van. – A férfi szünetet tart. – Ha te nem mész, kiveszem Dylant az iskolából, és őt küldöm el helyetted. – Miért? Miért kell mindig vele fenyegetőznöd? Ő ehhez még kicsi, apu. – Nem, tizenhárom éves, és máris rossz hatással vagy rá. – Nyolcéves kora óta gyógyszert szed. Törékeny, és ezt te is tudod. Nem szakíthatod el a családjától. Az apja ezt válaszra sem méltatja. – Ha nem mész el Bayview-ból, akkor úgy védjük meg Dylant, hogy őt küldjük el az államból. Rajtad áll. A kezem ökölbe szorul az oldalamnál. – Ha elmegyek… Megengeded, hogy lássam? – kérdezi Hartley olyan halkan, hogy alig hallom. – Ha felszállsz a gépre, innen a reptérig vele lehetsz. Mekkora faszfej. A repülőtér fél órára van innen. – Még… még meggondolom. Ne!, kiáltanám legszívesebben. Ne gondold végig! Harcolj vele! – Tízre érted jövök. Dylannel kikísérünk a reptérre, ahol mosolygunk és integetünk, amíg átmész az ellenőrzésen. – És mi van, ha nem megyek veletek? – Mi akkor is kimegyünk a reptérre – feleli Mr. Wright mereven. – Ma este valaki felszáll arra a gépre. Vagy te, vagy a húgod. – Egy pillanatra elhallgat. – Bízom benne, hogy helyesen döntesz.
28. FEJEZET Azt tervezem, hogy várok tíz percet, mielőtt bekopognék Hartley-hoz. Időt akarok neki hagyni, hogy összeszedje magát az apja látogatása és kegyetlen ultimátuma után. De csak két perc telik el, már nyílik az ajtaja, és Hartley kibotladozik rajta. Ha nem parkoltam volna le a kétemeletes ház előtt, Hartley talán kisétál az út közepére. Így azonban majdnem nekimegy a furgonom oldalának. – Úgy festesz, mint aki vagy túl sokat ivott, vagy átment rajta egy kamion. Előrenyúlok, hogy megkapaszkodhasson bennem. Meglepő módon megfogja a kezem. – Kamion. Egyértelműen átment rajtam egy kamion. – Kocsikázzunk egyet! Nem hagyok neki időt a válaszra. Pár mozdulatom után már odabent ül a kocsiban becsatolva. – Bármi különleges kívánság? – kérdezem, amikor bezuttyanok a volán mögé. – Mindegy. Csak el innen. Leverten az ablaknak támasztja a fejét, és lehunyja a szemét. – Oké – adom a lazát, mintha a gyomrom nem lenne
összeszorulva. Utálom ezt. Utálom ezt az érzést. Utálom, hogy így kell látnom. Nem teszek fel neki kérdéseket, és ő sem ad válaszokat, úgyhogy teljes csöndben autózunk. Fura, milyen fülsiketítő lehet a csend. Mit is mondott Hartley korábban? A csendben hallani a szívverést? Azt is hallani, ahogy összetörik. A levegő egyre sűrűbb és nehezebb lesz a furgonban. Egy kis kikötőnél állunk meg, nem messze a mólótól. Bekanyarodom a kavicsos parkolóba, és megállok. Amikor oldalra sandítok, látom, hogy Hartley sír. Hangtalan könnyeket ejt. Végtelen könnycseppek gördülnek le az arcán. Esküszöm, amikor lehullnak, az olyan hangos, mint egy-egy mennydörgés. Ezért még nem állítom le a motort. Kell valami, ami elnyomja azokat a könnyeket. Hartley csak ül mellettem, és kibámul az ablakon. Eltűnődöm, vajon kilát-e egyáltalán a könnyek mögül. Próbálom feldobni a hangulatot. – Apu szerint a hetvenes években ez volt a legmenőbb hely a városban. Erre azt feleltem, hogy nem is tudtam, hogy már a középkorban is léteztek jachtok. Hartley arcán apró mosoly jelenik meg. – Gyere, sétáljunk egyet a parton! – vetem fel. Kisegítem a kocsiból. A régi kikötő elég lepusztult. A cédruspallót szürkére mosta a homok és az óceán sója. Csak pár dokk látszik ki a vízből, a többi elmerült, vagy besüppedt. A borús égbolt passzol a hangulatunkhoz. Hartley sebzett tekintettel lépked mellettem. Én émelygek az egész helyzettől. Olyanok vagyunk, mint két kába túlélő egy robbanás után. De hé, legalább együtt vagyunk, nem igaz?
Megfogom a kezét. Amint megteszem, Hartley összefűzött ujjainkra mered. Gyanakodva. – Miért nem vagy suliban? – Azért, mert aggódtam miattad. Azért, mert azt akarom, hogy megbocsáss. Mint mindig, Hartley most is leleplezi a süketelésemet. – Mármint aggódtál, hogy haragszom rád. Nyelek egyet. Tovább vizslat fürkész tekintetével. – Ott álltál kint a ház előtt. Láttad aput? – Aha – vallom be. – Hallottad, amit mondott? Megfordul a fejemben, hogy hazudjak, de aztán elvetem. – Aha. – Megfogom a karját, és közelebb sétálunk a vízhez. Itt nincs korlát, csak egy két méter széles köves lejtő, ami a víz széléhez vezet. – De nem ülsz fel arra a gépre. Ugye? – Nem… tudom. Elfojtom a feltörni készülő pánikot. – A francba, Hartley! Mi a fene történt köztetek? Miért u… – Elhallgatok, mielőtt kimondanám az „utál” szót. Nem hiszem, hogy tetszene neki, ha közölném vele, hogy az apja utálja. – Miért haragszik rád ennyire? Hartley a kavicsos partra szegezi a tekintetét. – Hosszú történet. Széttárom a karom, és körbemutatok. – Tengernyi időnk van. Sokáig hallgat. Nehezemre esik mozdulatlannak maradni, legszívesebben rugdosnám a kavicsokat, kiüvöltenék a nyílt
vízre. Nem is, legszívesebben visszapattannék a kocsiba, odamennék Hartley-ék házához, szétrúgnám az apja seggét, és az arcába üvöltenék. De egyiket sem teszem, és a türelmem végül elnyeri a jutalmát. – Négy évvel ezelőtt, vagyis most már majdnem öt, egyik éjjel nem tudtam elaludni, így lementem a földszintre egy pohár vízért. Apu a nappaliban beszélgetett egy nővel. Halkan beszéltek, de a nő dühösnek tűnt és sírt a mondatok között. Azt hiszem, ezért nem szóltam közbe, vagy adtam jelét a jelenlétemnek. – Miről beszélgettek? – Apu azt mondta a nőnek, hogy el tudja intézni a problémáját, de annak ára lesz. A nő azt felelte, bármennyit hajlandó fizetni, ha segít a fián. Összevonom a szemöldökömet. – És erre mit mondott apukád? – Nem tudom. Visszaosontam a szobámba, mert nem akartam, hogy tudja, hogy hallgatóztam. Elég hirtelen természete van, így ha lehet, igyekszünk nem feldühíteni. – A homlokát ráncolja. – Aztán két nappal később hallottam, hogy telefonon veszekszik a főnökével, mert élt „ügyészi döntési jogával”, bármit jelentsen is ez, és ejtette a vádakat a Roquet kölyök ellen. – Ki az a Roquet kölyök? – Ismered Drew Roquetet? – Nem. – Idősebb nálunk. Akkoriban tizenkilenc éves volt, és heroinbirtokláson kapták. Ez már a harmadik szabálysértése
volt, és árusítással akarták megvádolni a mennyiség miatt, amit nála találtak. Az öttől huszonhárom évig terjedő börtönbüntetéssel jár. – Hartley hangja megtelik ellenszenvvel. – De micsoda véletlen, a nála talált heroin eltűnt a bizonyítékok közül, így apu ejtette a vádakat. – Nem tetszik, hogy merre tart ez az egész. – Nekem sem tetszett, de igyekeztem megfeledkezni róla. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy apu bármi rosszra képes lenne. Kerületi ügyész volt, és ki nem állhatta a droggal üzérkedőket. Lecsúszott embereknek nevezte őket, akik semmit sem tesznek a társadalomért, és azt mondta, a drog az oka minden rossznak ebben az országban. Gyilkosság, családon belüli erőszak, lopás. Szerinte mindez a drogokhoz vezethető vissza. – Oké. Szóval nem foglalkoztál vele. – Nem, és úgy tűnt, minden rendben van, de… Nem hagyott nyugodni a dolog. Úgyhogy kutakodni kezdtem ott, ahol nem kellett volna. Egyszer még a gépére is felmentem. Mindig ugyanazt a jelszót használja, csak az utolsó számot változtatja meg kábé havonta, így elég könnyű volt kitalálni. És amikor bejutottam, megtaláltam a névtelen fiókját, ahova az emberek írhattak neki a különleges kérésükkel, és közölték, ki ajánlotta nekik. Nem volt bennük több részlet, és válaszul is csak annyit kaptak, hogy „Találkozzunk!”. A szemöldököm felszalad a homlokomon. – Odamentek hozzátok? Ez baromi kockázatosnak tűnik. – Nem. Általában nyilvános helyen találkozott velük.
Szerintem az otthoni találkozó ritka volt, és ezért haragudott annyira arra a nőre. Nem tudom, hány ügyet „simított el”, de annyi e-mail volt ott, Easton. Rengeteg. Kétségbeesett tekintettel az ajkába harap. – Kérdőre vontad? – Nem. Helyette Parkerhez fordultam. Rám szólt, hogy ne találjak ki ilyen történeteket, fogjam be a számat, és ne szóljak róla senkinek. – Parker tudott róla, mit művel az apád? – Nem tudom. Szerintem tudja, csak nem akarja elhinni. Várom, hogy folytassa, de nem teszi. Lehajol, felemel pár követ, és az óceánba dobja őket. Csatlakozom hozzá, és egy percig én sem szólalok meg. De aztán muszáj feltennem azt a kérdést, ami már az első találkozásunk óta foglalkoztat. – Hogy törted el a csuklódat? A kérdéstől összerezzen. Elejti a kis követ, ami loccsanva a vízbe esik. – Hartley! – Nem hagyom annyiban a dolgot. – Hogy törted el a csuklódat? – Honnan tudod, hogy eltörtem? – A műtéti hegből a csuklód belső oldalán. – Ó, hogy abból. – A kezével megdörzsöli a sebhelyet. Egy pillanatnyi habozás után bizonytalanul kifújja a levegőt. – Pár hónappal azután, hogy beszéltem a nővéremmel, apu közölte, hogy indul a polgármester-választáson. Jól kioktatott minket arról, hogyan viselkedjünk a nyilvánosság előtt. Még egy nő is kijött hozzánk, és megmutatta, hogyan álljunk, mosolyogjunk és
integessünk. – Ja, ebből nekünk is kijutott – mondom. – A PR elég fontos itt délen. Hartley gúnyosan felnevet. – El sem hiszem, mennyire szorongtam, hogy tökéletes lánya legyek. Még azt is levideóztam, ahogy a tükörnél gyakorolok. Aztán kilencedik előtt elszakadt az egyik húr a hegedűmön, és rendeltem egy újat az interneten. Figyeltem az útvonalát, és láttam, hogy nemsokára hozzák, ezért elszaladtam az utca végéig, hogy megkérdezzem a postást, nála van-e. Ekkor láttam meg aput egy kocsiban egy nővel. Hartley hirtelen elhallgat. Látom rajta, hogy nehéz erről beszélnie. Nem hibáztatom érte. Máig kísért, hogy rájöttem, milyen ember valójában Steve. Felnéztem rá. Repülőket vezetett, ivott, mint a gödény, szuper verdái, dögös csajai voltak. A lehető legjobb életet élte, és olyan akartam lenni, mint ő. De kiderült, hogy a példaképem az egyik legszörnyűbb ember a világon. Így most kire nézzek fel? – Sokáig néztem őket – folytatja végül Hartley ott, ahol abbahagyta. – Beszélgettek. A nő átadott neki egy telefont és pár papírt, aztán apu kiszállt a kocsiból az aktatáskájával és egy hátizsákkal. A hátizsák furcsa volt. Sosem hordott ilyesmit. Annyira figyeltem, hogy észre sem vettem, hogy az autó, ami mögött rejtőzködtem, indulni készül. Visszaszaladtam a házhoz. Apu a bejárati ajtónál ért utol, megragadta a csuklómat, és erősen megrántotta. Annyira dühös volt. Ezért nem vette észre, milyen nagy erővel húzta hátra. Most komolyan próbálja kimagyarázni az apja durvaságát?
Ettől eldurran az agyam. Ökölbe szorítom a kezem, és az oldalamhoz húzom, hogy ne vegye észre. Szinte fáj, hogy nem üvölthetek, vagy húzhatok be valaminek, de már értem, miért gyűlöli az erőszakot. Hogy miért borult ki annyira, amikor elrángattam a kikötői bunyóra. – Megkérdezte, mit láttam. Először mindent tagadtam, de annyira fájt a csuklóm, hogy üvölteni kezdtem, hogy mindent láttam, hogy ez nem helyes, hogy nem lenne szabad ezt csinálnia, és hogy mindent elmondok anyunak. – Megremeg az alsó ajka. – Felpofozott, és a szobámba küldött. – És a csuklód? Megint megremeg a szája, aztán az egész arca nyomorúságos kifejezést ölt. – Ezért nem gyógyult be rendesen. Nem mentem vele rögtön orvoshoz. – Mit értesz rögtön alatt? – Három hetet. – Tessék? – robbanok fel. Hartley nyel egyet. – Apu másnap reggel bejött a szobámba, és közölte, hogy azonnal elutazom. Azt hiszem, nem igazán fogtam fel, mi történik. Tizennégy voltam. Talán szembe kellett volna szállnom vele. – Még csak tizennégy voltál – emlékeztetem. – És féltél. Anyu elvette a tablettáimat, és azt mondta, lehúzza őket a vécén. Odaadtam őket neki, pedig tudtam, hogy gyógyszerfüggő. Mindig boldoggá akarjuk tenni a szüleinket, még akkor is, ha azt hisszük, utáljuk őket.
– Lehet. De… Ja, mielőtt még feleszmélhettem volna, már a gépen ültem, majd New Yorkban voltam. Amikor odaértem a kollégiumhoz, hazatelefonáltam, és könyörögtem anyunak, hogy hadd menjek vissza, de azt mondta, apu a ház feje, és engedelmeskedni kell neki. – A hangjában szarkazmus bujkál. – Azt mondta, hogy amint megtanultam, hogyan legyek jó gyerek, visszamehetek. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, de belementem. Azt hiszem, ezért nem szóltam azonnal a csuklómról. De egyre rosszabb lett. Az egyik tanár észrevette, és bevitt a sürgősségire. Műteni kellett. – Mit mondtál nekik? Elkapja a pillantását. – Hogy elestem. Felém fordítom az állát. – Ezen nincs mit szégyellni. – Az nem olyan egyszerű. – Ne érezd miatta rosszul magad! – Abban az első évben olyan jó voltam. Anyu emlékeztetett, hogy apu polgármesternek indul, és ha jól viselkedem, hazamehetek. – De apukád nem nyert. – Nem. Parker azt mondta, azzal, hogy apu elküldött bentlakásos iskolába, azt a benyomást keltette, mintha képtelen lenne gondoskodni a családjáról, hát még Bayview-ról. – Hartley szempillájára könnycsepp tapad. – És nem engedték, hogy hazamenjek. Apu nem volt hajlandó szóba állni velem. Anyu szerint nem bizonyítottam be, hogy jó lánya vagyok, és mivel rossz voltam, távol kell maradnom a húgomtól. Mert csak rossz
hatással lennék rá. – Nem értem. Hogy lennél rá rossz hatással? Hartley rohadtul törődik a családjával. Jobban, mint a nővére, amennyire én látom. – A húgom elég… bonyolult. Nagyon édes lány, de néha… Hartley elhallgat. Befejezem helyette: – Néha minden ok nélkül üvöltözne a világgal? Az egyik nap még boldog, másnap már ingerült? Minden figyelmeztetés nélkül erőszakossá és agresszívvá válik? Hartley szemében csodálkozás rebben. – Honnan… – Nem folytatja, amikor kezdi összerakni. – Te is? – Anyu is ilyen volt. Tőle örököltem. Gondolom, a húgod sem szereti a gyógyszereit. Hartley megrázza a fejét. – Bipoláris zavara van, legalábbis ezt a diagnózist adta a gyerekpszichológus. Hallottam, hogy a szüleim erről veszekednek, mert apu nem hisz a mentális betegségekben. Szerinte a húgomnak csak több fegyelemre van szüksége. Hol is hallottam már ezt korábban? – Szegény gyerek. – Téged is ezzel diagnosztizáltak? – kérdezi bizonytalanul. Kibámulok a vízre, még nem állok rá készen, hogy szembenézzek Hartley ítélkező tekintetével. – Nem. Azt mondták, figyelemhiányos hiperaktivitási zavarom van. Hétéves koromban kezdtem el szedni az Adderallt. Az volt a célja, hogy megnyugtasson, de egy idő után nem működött. Nem akartam elmondani anyunak, hogy nem
segít, és hogy egyre jobban zúg tőle a fejem, mert ő is eléggé odavolt. Könnyű beszerezni ezeket a gyógyszereket a suliban. Valaki mindig szívesen ad el a neki felírt adagból. És innen sima út vezetett az Oxycontinhoz és társaihoz – motyogom el az utolsó vallomást. – A szüleink elvileg azért vannak, hogy segítsenek, nem azért, hogy fájdalmat okozzanak. Szúr a szemem. Pislogok párat. – Így van. Mikor találkoztál utoljára a húgoddal? – Három évvel ezelőtt. Párszor beszéltem vele, de csak azért, mert ő vette fel a telefont, mielőtt anyu vagy apu odaért volna. Néha hiányzom neki. Máskor gyűlöl, mert otthagytam. Nem küldhetik bentlakásos iskolába, Easton. Az szörnyű hely. Olyan magányos voltam ott. Három évig egy szerettemmel sem ünnepeltem a karácsonyt, a hálaadást, vagy a szülinapomat. Tudod, hogy az milyen? – Nem – felelem rekedtes hangon. – Nem tudom. Hartley megborzong mellettem. – Még Felicitynek sem kívánnám, hát még annak, akit a legjobban szeretek a világon. Teljesen összeomlana ott. Senki sem értené meg, vagy viselné gondját úgy, ahogy arra szüksége van. – Hogy tudtál hazajönni? – Tavaly rájöttem, hogy a nagymamám tett félre pénzt a számomra, ahogy meséltem. A Bayview-i Takarék és Hitel felügyeli, nem apu. De az étel és a lakbér nem tartozik bele az oktatásomba, ezért dolgozom az étteremben. – Az arca elkomorul. – Azt hittem, hogy ha az állam legjobb iskolájába
járok, nem kerülök bajba, és senkinek sem szólok apu sötét üzelmeiről, akkor visszafogadnak. – De aztán felfüggesztettek puskázásért. Ismét belém mar a bűntudat, és utat éget a torkomba. – Igen. – Ez az egész az én hibám. Hartley felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen. – Igen. Ez az egy szó tőrként hatol a szívembe. Durva. Kibaszottul durva. – Én megmondtam, a baj ott jár a nyomodban, bárhova mész is, Easton. El kell róla szakítanom a tekintetemet, még mielőtt elevenen felfal a szégyen. A vizet bámulom, és fejben behúzok magamnak egyet minden szarságért, aminek kitettem ezt a lányt. Aminek mindenkit kitettem. Ellát, a tesóimat, aput. Elcseszett alak vagyok. Mind tudják, mégis szeretnek. Mi bajuk van? – De ez előbb-utóbb megtörtént volna, veled vagy nélküled is. Meglepetten nézek rá. – Gondolod? Hartley szomorúan bólint. – Amint betettem a lábam Bayview-ba, az egész családom riadókészültségbe állt. Parker valószínűleg apunak kémked utánam. Anyu mindent megtesz, hogy távol tartsa tőlem Dylant. A szüleim csak arra vártak, hogy elcsesszem, ez biztos. Vártak egy jó indokra, hogy ismét eltávolítsanak innen. Ettől jobban érzem magam. De csak egy kicsit. És ez még nem
gátol meg abban, hogy vállaljam a felelősséget a saját részemért ebben az egészben. – Felicity nem cseszekedett volna veled, ha én nem vagyok, Hartley. Azaz ezt nekem kell helyrehoznom. – Nem tudod helyrehozni. – Dehogynem. Kihívóan oldalra billenti a fejét. – Mégis hogyan? Egy ideig hallgatok. – Nem tudom. De majdcsak kitalálok valamit. Kedvetlenül felnevet. – Ja, hát, jobb, ha még tíz előtt kitalálod. Akkor jön apu, hogy kivigyen a reptérre. – Nem mész ki a reptérre – közlöm határozottan. – Nem mész sehova. Erre csak vállat von. A rohadt életbe, tényleg azt tervezi, hogy elmegy. Látom a szemében. Hartley bármit megtenne, hogy megvédje a húgát, még ha ezért vissza is kell mennie a bentlakásos iskolába, amit utál. – Vissza kell mennem – mondja, és ellép a kavicsos vízparttól. – Haza tudnál vinni? Bólintok. Visszamászunk a furgonba, és ismét csendben tesszük meg az utat. Minden stoptáblánál és piros lámpánál az arcát fürkészem. Amikor először megláttam, elég jellegtelennek találtam. Csinosnak, de jellegtelennek. Jó lábak, aranyos fenék, csókos ajkak.
Most, hogy jobban ismerem, az arca varázsol el. Azok az elszánt vonások egyetlen gyönyörű képpé állnak össze. Nem jellegtelen. Különleges. Még soha nem láttam senki hozzá foghatót, és képtelen vagyok elhinni, hogy talán soha többé nem látom. A kétségbeesés, amit ez a szörnyű gondolat vezérel, arra sarkall, hogy megcsókoljam. Alig állok meg teljesen a kocsival a ház előtt, amikor magamhoz rántom, és a szájára tapasztom az enyémet. – Easton – ellenkezik, de már csókol is vissza. A csókunk heves. Az ajka meleg és kissé sós, valószínűleg a könnyektől. Puha hajába túrok az ujjaimmal, és még közelebb húzom. Gyengéd karok ölelik át a nyakam. Kemény mellbimbója a mellkasomnak nyomódik. Kettőnk közé préselem a kezem, hogy megfogjam a mellét, a hüvelykujjamat végighúzom az egyik kis dudoron. Hartley beleborzong. Az én testem is reszket válaszul. Még szenvedélyesebben csókolom. A kezem elszántan járja be a testét, ezzel próbálja hozzám láncolni. Hartley valahogy egyszer csak lovagló ülésben ül rajtam. Végigsimítok a combján és a feneke ívén, majd erősen magamhoz szorítom. Az nem kifejezés, hogy beindultam. Ráadásul srác vagyok. A srácok nem mindig a helyes dolgot teszik vagy mondják, amikor be vannak indulva, és a farkuk átvette az irányítást az agyuk felett. Mégis rögtön megbánom a szavakat, amint elhagyják a számat. – Menjünk be, ahol kényelmesebben folytathatjuk! Hartley elrántja a száját az enyémtől. Szemét résnyire húzza.
– Kényelmesebben? – Aha. Tudod… – Kissé zihálok az intenzív csókolózástól. – Kényelmesebben – ismétlem bénán. – Mármint meztelenül – mondja színtelen hangon. – Nem. Mármint persze, ha ezt szeretnéd. – Fogd be, Easton! Fogd be a szád! – Én csak… Itt ülünk kint a kocsiban, és azt mondtad, aggódsz az apád miatt, hogy kémkedett utánad… – Aha. És biztos ezért akartál bemenni – mormogja. A fejét rázva visszacsusszan az anyósülésre. – Hihetetlen vagy. A homlokomat ráncolom. – Most komolyan haragszol rám? Hiszen visszacsókoltál. – Tudom, mert feldúlt voltam, és szükségem volt… egy kis vigasztalásra, azt hiszem. De mint általában, ez neked most is csak a szexről szól. Végigsöpör rajtam a felháborodás. – Én csak felvetettem, hogy menjünk be. – Ja, hogy szexelhessünk. – Kivágja az anyósülés ajtaját, de még nem száll ki a furgonból. – Kösz az ajánlatot, de inkább passzolom. Pakolnom kell. – Nem mész el a városból! – morgom. – És most nem érdekel a szex. Smároltunk, és azt mondtam, menjünk be… Rohadtul nem nagy ügy. Ne fordítsd ki a szavaimat, és ne tegyél úgy, mintha valami rosszat tettem volna! – Miattad függesztettek fel! Lenyelem a mérgemet. – Tudom. És most próbálom helyrehozni, a kurva életbe! – Hogyan? Úgy, hogy bedugod a nyelved a számba? Hogy hoz ez helyre bármit is? – Szürke szemébe kimerültség vegyül.
Sóhajtva lassan kiszáll a kocsiból. – Menj haza, Easton! Vagy vissza a suliba. Csak… menj! – És mi lesz apád fenyegetésével? Mit fogsz tenni? – Nem tudom – motyogja. – De majd kitalálok valamit. Majd én helyrehozom. Nincs szükségem a segítségedre. A térdemre szorítom az öklömet. – De igen. – Nem. Nincs. Nem kell tőled semmi. – A tekintete megtelik indulattal. – Csak bajt okoztál, mióta megismertelek. Úgyhogy kérlek, az ég szerelmére, ne próbálj meg többet segíteni! Ne segíts, és pláne ne próbáld meg helyrehozni! Te arra képtelen vagy. – Szomorúan megcsóválja a fejét. – Te mindent csak tönkreteszel. Azzal otthagy. Egy tőrrel a szívemben. Egy váddal, amivel szemben, bármennyire is szeretnék, nem tudok védekezni. Csak annyit tehetek, hogy hazavezetek. Képtelen vagyok visszamenni a suliba, amikor úgy érzem magam, mint akit kibeleztek. Képtelen vagyok szembenézni Ellával, a csapattársaimmal, vagy azzal a ribanc Felicityvel. Így hazamegyek, és kiveszek egy piát a szekrényből, amit apu hál’ istennek újra feltöltött. Nem a lerészegedés a végjátékom. Csak fel kell oldódnom egy kicsit. Hogy kitisztuljon a fejem, és előállhassak egy megoldással erre a problémára. A problémára, amit én váltottam ki. Az elcseszett helyzetre, amit én okoztam. Tartozom ezzel Hartley-nak.
29. FEJEZET Kilenckor beugrik. A megoldás. Kipattanok az ágyból, de beletelik pár pillanatba, mire megtalálom az egyensúlyomat, és a vérnyomásom helyreáll. Hű! Oké, talán nem kellett volna ilyen hirtelen felkelnem. Már órák óta feküdtem a hátamon, és az apu dolgozószobájából elemelt bourbont dajkálgattam. Emlékeztető magamnak: lassan vegyük fel a függőleges pózokat! De nem vagyok részeg. Nem, nem vagyok. Csak spicces. Spicccccces. – Easton, jól vagy? – jelenik meg Ella feje a nyitott ajtóban, aggodalmas tekintettel. Amikor meglátom, elmosolyodom. – Szuperül vagyok, hugi! Kurvára szuperül. – Csattanást hallottam. Elestél? Összetörtél valamit? – Képzelődsz – mondom. – Mert nem estem el, és semmi nem tört el. – Akkor miért van egy törött üveg a földön? Követem vádló pillantását az éjjeliszekrényem lábához. Háh! Igaza van. Van egy whiskysüveg a szőnyegen, ráadásul két
darabban. Biztos nekiütődött a szekrény sarkának, amikor legurult, és kettétört. De egy whisky? Én bourbont ittam. A tekintetem az ágytakaróra vándorol, ahol a bourbont hagytam. Ó! Úgy néz ki, mindkettőt ittam. – Mész valahova? – Az nem tartozik rád. Elszakítom a tekintetem az üvegről, és a kulcsaimat keresem. A francba, nem emlékszem, hol vannak. Átkutatok egy adag ruhát. Felfigyelek egy csörgő hangra az egyik farmerem hátsó zsebében. – Áhá! – kurjantom, és előhúzom a kulcstartómat. – Hát itt vagy. – Így nem mehetsz sehova – nyúl Ella a kulcsok után. – Nem vagy olyan állapotban, hogy vezess. – Rendben. – Hagyom, hogy elvegye őket, és előveszem a telefonomat a farmer másik zsebéből. Pötyögök rajta egy kicsit, és elégedetten mosolygok a képernyőre. – Meg is van. Már jön is a kocsi. A kis térkép szerint a sofőr ötvenöt percnyire van innen. Vagy… Várjunk csak! Az is lehet, hogy az öt percre. Meg mernék rá esküdni, hogy két ötöst láttam. De remélem, hogy nem két ötös volt, mert el kell érnem Hartley apját, mielőtt elindul, hogy kivigye a lányát a reptérre. – Jól van – mondja Ella megkönnyebbülten. – De hogy biztosra menjünk, kérem a motorkulcsodat. – A hátsó előszobában van. De nem viszem magammal, ígérem. De azért követ, a saját szemével akar meggyőződni róla, hogy
a kulcsom otthon marad. Megkönnyítem a dolgát, amikor leérünk az előszobába, és odadobom neki a kulcsot. – Megőrzésre – cukkolom. – Add át Hartley-nak, hogy üdvözlöm – mondja fanyarul. Végigkocogok a felhajtón, és épp akkor érek a kapuhoz, amikor az Uber megáll mellette. Megadom a sofőrnek a címet, majd elhelyezkedem a hátsó ülésen, és felhívom Hartley-t. – Mit akarsz, Easton? Gondolom, nála ez a „szia!”. – Helló, bébi! Csak azt akartam mondani, hogy ne menj el apáddal, amikor ma érted megy. – Aztán eszembe jut valami. – Ha érted megy. Az is lehet, hogy nem. – Miért nem? – Nem mondom, hogy megy, és azt sem, hogy nem – zagyválom. – De ha megy, ne menj vele. Oké? – Nem értem, mit mondasz, de be kell ülnöm a kocsiba, különben Dylant küldi el a bentlakásos iskolába. Apu nem fenyegetőzik vaktában. Ha mond valamit, azt meg is teszi. – Ne aggódj emiatt! Mindent elintézek. Rövid csend. – Hogy érted? – Elintézem – ismétlem, magamban mosolyogva. – Ó, istenem! Easton. Mi a francot tervezel? Mit művelsz? Vagyis… Tudod mit? Ne válaszolj! Nem érdekel, mi történik, csak állj le vele! Azonnal állj le! – Nem lehet. Már úton vagyok. – Hova? – Apádhoz. Beszélnem kell vele.