Erin Watt-Bukott örökös

az eredeti érzésnek. Nem helyettesítheti a repülést. – Baszki! Újra fel kell jutnom. Felkapok egy darab dinnyét, és a számba ejtem. – Beszéltél már róla Callummal? Teli szájjal válaszolok: – Nem. Úgyis tudom, mit mondana. – Mit? –  Hogy javítsak a jegyeimen. Álljak le az ivással. Legyek felelősségteljesebb. Ella oldalra billenti a fejét. –  Hát, gondolom, akkor annyira nem is akarsz repülni, ha ezek a dolgok kihívást jelentenek. Bosszúsan nézek rá. – Ez egy kicsit durva volt. Erre a szeme se rebben, csak felvonja a szemöldökét. –  Nem akarok vitatkozni Ella Bella. Ugyan! Menjünk, játsszunk valamit! – csalogatom. – Nem. Feladom. Korábbi tapasztalatból tudom, hogy nem lehet meggyőzni. Ella makacsabb, mint egy csapat öszvér. Akkor maradnak az ikrek. – Sawyer és Seb itthon vannak? – A tévészobában vannak Laurennel. Kelletlenül elhúzom a számat. Lauren újabban sokat van itt, és már kezd fárasztó lenni. Kezd úgy viselkedni, mint aki irányíthatja az ikreket, megmondja nekik, mikor hova menjenek. Ők meg mindenféle holmit összevásárolnak neki. Drága szarokat, amit ki tudnak pengetni, de nekem cseppet sem

tetszik. –  Legyen szép napod! Biztosan találsz majd valamit, amivel elfoglalhatod magad. Ella megpaskolja a hátam, majd kiszambázik a teraszra. Laurent egyedül találom a tévészobában, épp körmöt fest. – Hol vannak az ikrek? A  filigrán alkatú, vörös hajú lány felemeli a fejét az érkezésemre. – Seb fagyit hoz nekem a boltból, Sawyer pedig a szobájában felejtett valamit. – Nekünk is van fagyink. Lauren fehér csíkot húz a körmére. – De nem olyan, amit szeretek. Felemeli a kezét, és ráfúj. Jesszus! Lauren teljesen az ujja köré csavarta a fiúkat. De inkább nem teszek megjegyzést, hanem megyek, és megkeresem a tesómat. Sawyerre egy guccis szatyorral a kezében találok rá. Megszorítom a tarkómat. Ne szólj egy szót se!, tanácsolom magamnak. Ez nem tartozik rád. – Van kedved elmenni valahova? – Hova? – Nem t’om. Csak mozduljunk ki a házból! – Megkérdezem, mit csinálna Lauren. Kinyitja az ajtót, de már tudom, mi lesz a válasz. Lauren nem szereti, ha a házon kívül együtt látják mindkét fiúval. A suliban általában úgy tesz, mintha csak az egyikükkel járna. Az ikrek szerint ez vicces. Egy idő után azonban az egyiküknek, vagy

mindkettejüknek elegük lesz majd belőle. Egy percbe sem telik, és Sawyer ismét megjelenik az ajtóban. – Lauren passzol. – És Sawyer? Vagyis, te mit akarsz csinálni, nem pedig Lauren. A tesóm vág egy grimaszt. – Én is passzolok. –  Ugyan már! – próbálok rá hatni. – Egy délutánra csak kimozdulhatsz. Vagy tudod mit? Oké, lógjunk itt egy ideig, és találjunk ki valami bulisat estére! –  Lauren este sem akar kimozdulni. Amikor legutóbb elmentünk itthonról, beszóltak nekünk, és az Laurennek nem tetszett. –  Talán kerítenetek kéne egy kevésbé érzékeny barátnőt – javaslom. Sawyer karba teszi a kezét, és dühösen rám mered. – Miért nem keresel valaki olyat, akit érdekel a véleményed? –  Miért nem keresel valaki olyat, akivel kimozdulhatsz itthonról? – Cseszd meg! Hátralép, és rám vágja az ajtót. Szép munka, Easton. Sikerült mindenkit magadra haragítanod a házban. Ella inkább a házit választja. Az ikrek az elkényeztetett csajukat. Hartley megígértette velem, hogy a hétvégére békén hagyom. Úgyhogy, bár alig múlt dél, csak egy dolgot tehetek. Ellátogatok a piás szekrényhez.

13. FEJEZET Részeg, részeg, részeg vagyok. És valahogy senki sem veszi észre az idióta családomból. Ella és apám elment a találkozóra az ügyésszel, anélkül, hogy akár egyetlen piát vetettek volna rám. Vagyis pillantást. Csak odaintegettek, és elhúztak. Arról fogalmam sincs, hogy az ikrek hol lehetnek. Talán odafent Laurennel. Lefogadom, hogy az egyikük épp legyezi, miközben a másik szőlővel eteti. Sosem fogom hagyni, hogy egy csaj így birtokolja a golyóimat. Főleg nem Hartley Wright. Csessze meg! Azért haragszik, mert szeretek verekedni? És akkor mi van? A fiúk szoktak verekedni. Mindenféle hülyeségeket csinálunk. Nincs joga így ítélkezni felettem. El sem hiszem, hogy nem akar együtt lógni velem a hétvégén. Azt hittem, barátok vagyunk. Szörnyű egy csaj. Felkelek a kanapéról, és kimegyek a tévészobából. Bebattyogok apu dolgozószobájába, ahol leveszem a vodkát a piás polcról. A  whiskyt már megittam. De kétlem, hogy észrevenné. Meghúzom az üveget, és beülök apu kopott bőrszékébe.

Az asztalon néhány dokumentum hever. Felszínesen átlapozom őket. Egy rendőrségi jelentésnek tűnik Steve mozgásáról az elmúlt pár hónapban. Steve, ahogy elmegy a tisztítóba. Steve egy hotel bárjában. Steve, Steve, Steve. Jó sok kép a jó öreg Steve bácsiról, a gyilkosról. Tudom, hogy sajnálnom kellene, hogy Steve megölte Brookeot, de nem szomorkodom miatta. Igazi ribanc volt, aki mindenkinek csak ártani akart. Az viszont nem tetszik, hogy Steve közben Ellát is bántotta. És nem állt elő, amikor a tesómat letartóztatták. De nem Steve volt az, aki a Brooke-ügyet Reedre akarta kenni. Az Dinah volt. Bosszút akart állni a Royalokon, úgyhogy mindenfélét összehordott az ügyésznek, és még egy pincérnőt is lefizetett, hogy azt hazudja, Reed megfenyegette Brooke-ot a halála előtt. Dinah minden tőle telhetőt megtett, hogy tönkretegye ezt a családot. Steve pedig hagyta neki. Csak állt ott, és nézte, ahogy Reedet börtönbe csukják, és nem vallotta be, hogy ő az igazi gyilkos. Ez megbocsáthatatlan. És kiborít, mert kedvelem Steve-et. Kedveltem, javítom ki magam. Múlt időben. Már képtelen vagyok kedvelni. Képtelen vagyok felnézni rá. Már nem kívánhatom azt, hogy bárcsak rá hasonlítanék, ha felnövök. Ami könnyű, mert úgyis azt tervezem, hogy sosem növök fel. A  felnőtt lét szívás. A  felnőtteknek úgy kell tenniük, mintha magukon kívül másokkal is törődnének. És ez azt is jelenti, hogy mindenféle szarságot meg kell tenniük, amihez semmi kedvük, hogy boldoggá tegyenek másokat.

Mi van, ha én nem vagyok boldog? Ezzel ki fog törődni? Senki. Senki, csak én. Ledöntök még egy kis vodkát, és felhívom Reedet. Mostanra már vége a meccsének. Eltűnődöm, vajon nyertek-e. Valószínűleg. Jó csapata van. – Csá! Hogy ityeg? – veszi fel a telefont. – Inkább áll – viccelődöm. – Jesszus, East! – Bocs! Csak tudod, Ella jelenléte felizgat. Reed belefújtat a telefonba. Vigyorogva iszom még az üvegből. – Mikor nősz már fel? – Miért akarnék? – Azért, mert a viselkedésed előbb-utóbb mindenkit kikészít, akit szeretsz – mondja ki kereken. – Állj le az ellás szarsággal! Tiszteletlen vele szemben. – És semmi olyat nem akarunk tenni, ami felbosszanthatná a drága kis hercegnőt, ugye? – Mi van veled? Miért vagy otthon szombat este? – Senki sem akar velem játszani. Vagyis, ez nem teljesen igaz. Ma este két bulit is tartanak, és az elmúlt órában három csaj küldött magáról meztelen képeket, de még ahhoz is túl részeg és lusta vagyok, hogy megmozduljak. – És halálra unod magad – tippel. – Ó, odanézzenek, milyen okos lettél ott az egyetemen! – Elég seggfej vagy ma. – Szünet. – Mennyit ittál? Feltartom az üveget a fény felé. Félig üres. – Nem eleget. Mi a terv jövő hétvégére? Hol lesz a meccsed?

– Louisianában. Ella odarepül rá. Péntek este érkezik. – Hát persze. Meg sem próbálom leplezni a keserűségemet. Ella engem csókolt meg előbb, kiáltanám neki legszívesebben. De a kedvedért félreálltam az útból. –  Nem akarunk kirekeszteni. Miért nem repülsz oda te is a meccsed után szombat reggel? Utálom a hangjában érződő kedvességet. Olyan rohadt nyilvánvaló, hogy szánalmasnak tart. – Bocs, bratyó. Nem fog összejönni. Egy csomó tervem van. Azzal leteszem a telefont, és az asztalra dobom. Két másodperccel később csengeni kezd. A  kijelzőn Reed neve jelenik meg. Nem veszek róla tudomást. Az üveg engem szólongat. Megint nagyot kortyolok belőle, és várom, hogy beüssön a hatása. Újabban egyre több ital kell ahhoz, hogy elérjem a kellemes zsibbadtságot. Apu dolgozószobájának a falai mintha szűkülnének. Nehéz a levegő. Úgyhogy fogom az üveget, és kilépek a teraszra. Odakint már sötét van, de a medencénk fényeitől a víz kísértetiesen kék. Egy ideig csak bámulom, mielőtt elindulok a partra vezető ösvényen. Lebaktatok a partra, és visszadobok pár követ az óceánba. A végtelensége beszippant. Túl csendes és hatalmas a tér idekint, a házban viszont túl fullasztó. Ismét elindulok, útközben meghúzom az üveget. Hülye Hartley. Akar engem, tudom, hogy így van. Ha nem így lenne, nem dugta volna a nyelvét a számba, amikor megcsókoltam. Egyszerűen csak felpofozott volna, és közölte volna, hogy soha többé ne merjem megcsókolni.

Úgy tesz, mintha nem kedvelne, és ez zavar. És most úgy kell tennem, mintha csak barátok lennénk, ami kibaszott hülyeség. Ellának igaza van. Tuti, hogy feladnám a barátságunkat Hartley-val, ha összejöhetnék vele. Nem mintha össze akarnék jönni vele. Csak jó lenne vele elszórakozni egy kicsit, ez minden. De belefáradtam abba, hogy olyasvalakit üldözzek, aki állandóan lekoptat. Nem valami szórakoztató. – Szia, Easton! Összerezzenek, és amikor felnézek, Felicity Worthingtont látom magam előtt, aki úgy bukkant elő, mint valami hívatlan dzsinn. Eltűnődöm, hogyan gyömöszölhetném vissza a gyémántokkal kirakott lámpásába. Az ujjaival integet nekem. Elfojtom a késztetést, hogy megborzongjak, és inkább csak nem veszek róla tudomást. A számhoz emelem az üveget, de már csak egypár csepp jön ki belőle. – Szombat este van, és teljesen egyedül vagy? –  Piros pont – gúnyolódom. – Nagyon jó a megfigyelőképességed. A szarkazmusom nem akasztja meg. Közelebb lép, és kiveszi az üres üveget a kezemből. Aztán megfogja a csuklómat, és az ösvényen felvezet a medenceparti házukhoz. Követem, mert kíváncsi vagyok, mit akar. Felicity már többször flörtölt velem, de soha nem utalt arra, hogy egyebet is akarna velem. A fenekét egyszerű, khakiszoknya takarja, hozzá csinos, fehér blúzt és rózsaszín mellényt vett fel. A  szerelése nem sokban különbözik az iskolai egyenruhájától. Mindig is

frigidnek és unalmasnak tartottam. –  Most jöttél egy modell ENSZ-ülésről, vagy ilyesmi? – kérdezem. Összevonja a szemöldökét. –  Nem. A  családommal késői vacsorán vettünk részt a klubban. Miért? Ezek az emberek aztán értenek a flancoláshoz. – Csak úgy. –  Ülj le! – mutat egy kék, túlpárnázott székre. – Várj! Ne mozdulj! Piszkosnak tűnsz. Odasiet az egyik szekrényhez, és elővesz egy törülközőt. Miután ráteríti a székre, int, hogy üljek le. Lenézek a pólómra és a farmeremre. A  felsőm már talán tizenöt éves korom óta megvan. Kissé szűk egy-két helyen, máshol kopott, de kényelmes és tiszta. Hiszen van bejárónőnk, az ég szerelmére! Nem koszosak a ruháim. – Mi a baj a ruháimmal? – mordulok. – Ez a farmer olyan, mintha a kukából rángattad volna elő. – A kukából? Komolyan? Ezer dolláromba került. Ja, költhetek ennyit egy gatyára. Miért is ne? Kurvára megengedhetem magamnak. – Attól még nem lesz kevésbé csúnya. – A szakadt farmer divatos. Mindenki ilyet hord. –  Ez nem szakadt. Hanem koszos és ócska. Komolyan, úgy festesz, mint valami csavargó. Nincs annyi pia a világon, ami segítene ezt elviselni, úgyhogy felállok, és az ajtó felé indulok. – Kösz a divatkritikát, amit nem kértem.

– Várj! – szól ingerülten. – Még nem mehetsz el. Van számodra egy ajánlatom. Mivel Felicity még nem vette le a ruháit, nem hiszem, hogy ez olyan ajánlat lenne, ami érdekelne. – Túl sok ruha van rajtad ahhoz, hogy ez érdekeljen. – Mit szólsz ehhez? Kinyit egy másik szekrényt, és előhúz egy üveg vodkát. – Na, ez a beszéd. – Utánakapok, de elhúzza előlem. – Ez nem volt szép – vádolom. – Ülj le, és odaadom az üveget! Vagy hazamegyek, és halálra unom magam, vagy megiszom Felicity piáját, és talán még kamatyolunk is. Visszaülök. Felicity győzedelmes mosollyal nyújtja át az üveget, amiről gyorsan leszedem a kupakot, és a számhoz emelem. Felicity arcán undorodó kifejezés suhan át. – El sem hiszem, hogy te is Royal vagy. – Hidd csak el, bébi. – Meghallgatod az ajánlatomat? –  Nem vagyok jó hallgatóság. – Rávillantok egy vigyort. – Miért nem mutatod meg egyszerűen, hogy mid van, és majd megmondom, hogy érdekel-e. –  Nem tartok bemutatót – feleli hűvösen. – Mondom, mi a helyzet, Easton. Egész héten figyeltelek… – Sok embert figyelgetsz így? – Még te mondod? – forgatja a szemét. – Hartley Wright után kujtorogsz, miközben egyértelmű, hogy csak az idődet vesztegeted vele.

– Igen? Hartley-ról sok mindent el lehet mondani. Idegesítő. Ingerlékeny. Irtó dögös. De nem mondanám rá, hogy csak az időmet vesztegetem vele. – Hát persze. Csinos, és egész jó családból származik, de nem Royal. Ha el kéne helyezni egy egytől tízig terjedő fontossági skálán, akkor valahova kettő és három közé esne. –  Az én skálám azon alapul, hogy mennyire akarok megdönteni valakit. Felicity erre nem reagál. – Tudod, hogy te hol állsz ezen a skálán? – Nem, de te biztos mindjárt megmondod. – Te egy tízes vagy. – Na ne! – kiáltok fel döbbenetet tettetve. Ezt is elengedi a füle mellett. – Persze elég botrányos a múltad, de jóképű vagy, és gazdag, apukád családja pedig már a gyarmati időktől fogva itt van, így a tetteid megbocsáthatóak. – Kösz az elismerő szavakat. – Szívesen. Ezt nem szarkasztikusan mondta. Azaz nem ismerte fel az én szarkazmusomat. Ez a csaj fura. Nyugtalanul körülnézek, és immár a sokadik alkalommal azon tűnődöm, mi a fenét csinálhat most Hartley, amit nekem nem lehet. Asszem, ideje indulnom. Még apu dolgozószobájának a magánya is vonzóbb, mint azt hallgatni, ahogy Felicity a társadalmi skálákról hadovál. Talán átnézek Hartley-hoz, hátha otthon van, és jól jön neki a segítség.

–  Értékelem a véleményedet rólam, Felicity, de most hazamegyek. – Még nem végeztem. – Már így is túl sokáig elemezted a társadalmi státuszomat. – Gúnyosan rámosolygok. – Mikor van időd házit írni? Felicity élesen beszívja a levegőt. –  Nekem nem kell házit írnom. Az előrejutásnak az életben semmi köze a jegyekhez. Neked ezt főleg tudnod kéne. – A  hangja rohadt leereszkedő. – Az előrejutás a kapcsolatokon múlik. Aki a legjobb kapcsolatokkal rendelkezik, előbbre jut, mint az, akinek a legjobb jegyei vannak. Sajnos igaza van. Megint kortyolok egyet a vodkából. Gondolom, ha az egész üveget megiszom, nem számít, miről süketel Felicity. Úgysem fogom hallani. Ráadásul úgy tűnik, többet tud Hartley-ról, mint bárki más, és ez odatapasztja a seggem a székhez. – Mit tudsz még Hartley-ról? Felicity szeme felcsillan. Ha nem lennék ennyire részeg, talán tudnék olvasni az arcáról, de a vonásai kezdenek elmosódni. A hangja is elmosódik. Elmosódhat a hang? Bizonyára, mert az övé totál elmosódott. – Három éve itt hagyta a sulit, és most nyáron jött vissza. Nem igazán a mi köreinkben mozog. – Úgy érted, nem olyan felhatalmazott seggfej, mint mi? Frappáns megjegyzésemet megint félresöpri. Felicity leszarja, mit gondolok. Csak legyint egyet manikűrözött kezével, és azt mondja: – Még visszatérünk Hartley-ra, oké? Előbb hadd mondjam el,

mit akarok. Kezdem azt gondolni, hogy nem engem akar meztelenül. Francba! Totál elpazarolt este. – Mindegy. Csak siess! –  Az Astor csúcsán akarok állni – böki ki. – Erre két mód is van. Az első: megdöntöm Ella hatalmát. Erre kihúzom magam, a vállam megfeszül. – Az nem fog megtörténni. –  Abszolút meg tudnám tenni, szivi. Szerencsére létezik egyszerűbb út is – mosolyodik el, és ezúttal még részeg állapotomban is felismerem ezt a figyelmeztető jelet. – Miért érzem úgy, hogy mindjárt élve felfalnak? – motyogom. –  A  második lehetőség: ha nem tudom megbuktatni Royalékat, akkor csatlakoznom kell hozzájuk. A legegyszerűbb mód a számomra, hogy a suli élén legyek, az, ha együtt vagyok veled. – Nem én vagyok az egyetlen Royal a közelben – felelem, és felállok. A gondolattól, hogy Felicityvel legyek, émelyegni kezdek. – Kösz, nem. Nem érdekelnek azok a beteg kis játékok, amiket az öcséid játszanak. –  Hé, fogd be! – csattanok fel élesen. Senki nem beszélhet ilyen szarságokat a családomról. – Nem betegek, és nem játszadoznak. Felicity bölcsen visszavonul. – Sajnálom. Igazad van. A Royal család tagjaként nem lenne szabad a barátom testvéreit sértegetnem. Felhorkantok.

– A barátod? – Igen. Járni akarok veled. –  Minek? Mi bajod neked? – nevetek fel részegen a saját viccemen. De aztán elkomorodom, mert asszem, épp saját magamon gúnyolódtam. Felicity szája megfeszül. – Ez az utolsó évünk, és élvezni akarom az előnyeit annak, ha valaki egy Royallal jár. Mint például Washingtonba repülni vacsorázni, vagy elmenni hajókázni. Akarom ezeket a dolgokat. Azt akarom, hogy a lányok irigykedve nézzenek rám. Rajta akarok lenni a Southern Woman magazin címlapján veled és a családi birtokoddal. – Milyen mohó vagy. Nagyon sok mindent akarsz. – Leteszem a vodkásüveget az asztalra. – Bocs, nem akarok neked segíteni. –  Várj! – Elém rohan, és elkapja a karomat, még mielőtt elérhetném az ajtót. – Nem is vagy rá kíváncsi, mit adnék érte cserébe? Lerázom magamról. – Nekem tőled nem kell semmi, bébi. – Nem, de Hartley Wrighttól akarsz valamit, nem igaz? Erre már odafigyelek. Mármint kábé. Kicsit nehezemre esik Felicityre fókuszálni. Vagy bármi másra. – Mi köze ennek Hartley-hoz? – Az attól függ. Szexelni akarsz vele, vagy járni? Felrötyögök. – Én nem járok senkivel. Vagyis nem, várjunk! Már jártam valakivel. Hiszen ott volt Claire, nem igaz?

De egy idő után már elegem volt belőle. Viszont Hartley nem Claire. Talán mégiscsak akarok egy barátnőt? A  francba, kavarognak a gondolataim. Egyikbe sem tudok belekapaszkodni. Úgy lebegnek át a fejemen, mint a füstcsíkok. Felicity kicsit megkönnyebbülten bólint. – Én is így gondoltam. Oké, tehát meg akarod dönteni. De nem kellesz neki. – Hé! – tiltakozom. – Elég szemét dolog ilyet mondani. Szemét vagy. Felicity a szemét forgatja. – Bocsi, de ez az igazság. Mondtam, hogy figyeltelek. Az a csaj semmit sem akar tőled. De… Felkapom a fejem. De. Szeretem a „de”-ket. –  Ha velem jársz, azonnal elérhetetlenné válsz, és a lányok mindig arra vágynak, amit nem kaphatnak meg. Hartley olyan féltékeny lesz, hogy valaki mással lát, hogy rögtön rád veti magát. Bízz bennem! Nem nagyon tudom a bizalom szót Felicityhez kapcsolni, de annyira nem mond hülyeséget. Mindannyian az elérhetetlen dolgokat akarjuk. A  tiltott dolgokat. Nem pont ezért szűrtem össze a levet Ms. Mannal? – És – folytatja Felicity – lennének más előnyei is. Ha velem jársz, elmehetsz a végzős és az öregdiák bálra, és egyéb eseményekre a klubba, de bármilyen elvárás nélkül. Ha valaki mást hívsz el, azt fogja hinni, hogy tetszik neked. De én nem akarok lefeküdni veled, és felőlem azzal szexelsz, akivel akarsz, csak ne járjon az Astorba. – Mogorva arckifejezésemet látva

gyorsan hozzáteszi: – Mármint Hartley-n kívül. Kefélhetsz vele egyszer, vagy ahányszor akarsz. Mármint te mondtad, hogy csak erről szólna. Szóval csináld nyugodtan, csak lehetőleg titokban. De ha bárki megtudja, nyilvánosan elismerem, hogy megcsaltál vele, de megbocsátottam, és a kapcsolatunk erősebb, mint valaha. –  Azt mondod, álkapcsolatot akarsz, amivel féltékennyé tehetem Hartley-t, és közben lefekhetek vele, de csak titokban. Asszem, túl részeg vagyok ehhez a beszélgetéshez. De tetszik a gondolat, hogy féltékennyé tegyem Hartley-t. Hogy ő jöjjön utánam. – Érdekkapcsolat lenne. Teszek valamit érted, és cserébe te is teszel valamit értem. Senki sem sérül. Senki sem sérül. Ez tetszik. Mintha csak a mottóm lenne. Hozd ki az életből a legtöbbet anélkül, hogy ártanál valakinek. Résnyire húzott szemmel fókuszálok rá, mert megint elhomályosul az arca. – Oké. – Oké? – kérdezi kissé meglepetten. –  Ja, oké – ismétlem összemosódó szavakkal. – Tegyük féltékennyé Hartley-t! Tetszik az ötlet. Felicity kissé bosszúsnak tűnik. – Nem ez az egyetlen célja a… –  Jó éjt! – mondom, és kinyitom az ajtót. Vagy legalábbis megpróbálom kinyitni. Három próbálkozásomba kerül, mire kitárul. – Kösz a vodkát! – kiáltom hátra a vállam felett, majd kibotorkálok a medenceparti házból.

14. FEJEZET A jókora másnaposság ellenére, ami egész vasárnapra padlóra küld, nem késem el a hétfő reggeli edzésről. Hajrá nekem! Az idő nagy részében Bran sebességén dolgozunk, hogy le tudja futni a távot a spread offense támadótaktikánknál. Gyorsan tanul, és jók az ösztönei. Csak egyszer sikerül utolérnem az edzés végi gyakorlaton. Mivel nem húzhatom le a földre anélkül, hogy a pálya szélén álló összes edző seggbe ne rúgjon, figyelmeztetően átölelem, majd félrelököm. – Nem rossz, Mathis – mondom neki. –  Örülök, hogy idén nem kell kiállnom ellened – feleli, megpaskolva piros felsőjét, ami védetté teszi. A  védők nem érhetnek az irányítóhoz, ha ezt a piros mezt viseli. – Ott van még Carson Dunn a Northból és TJ Price a Gibsonból – figyelmeztetem. – Ja, tudom. De te vagy a legjobb szélső védő az évadban. Igazi rémálom vagy az irányítók számára. – A  vállamra csap. – Amikor tavaly lesérültem, a csapattársaim rögtön megjegyezték, hogy biztos direkt csináltam, hogy ne kelljen szaladnom a Royal testvérek elől. A hangjából egyértelműen kiérződik a sóvárgás a régi sulija

iránt. – Hiányoznak a srácok, mi? – kérdezem együttérzően. –  Aha. – Hátrabillenti a fejét, mint a fiúk általában, ha igyekeznek leplezni az érzéseiket. – Volt ott pár jó srác. De a jövőért áldozatokat kell hozni, nem igaz? – Nekem nem – bököm ki őszintén. Kicsit eltátja a száját, majd szomorkás mosoly jelenik meg az arcán. –  Ja, ezt hallottam rólad. És gondolom, ha majd bejutok az egyetemre, abbahagyhatom végre az aggódást amiatt, hogy mit gondolnak a szüleim. Megint a hátamra csap, majd elkocog az öltöző felé. Utánamegyek, de sokkal lassabb tempóban. Ma nem sietek órára. Főleg azért, mert nem tudom eldönteni, kinek az órarendjét kövessem: a sajátomat vagy Hartley-ét. Talán ma a saját óráimra ülök be. Az első órám önálló tanulás a tanulószobában, míg Hartley-é feminista gondolkodás. A tanulószobában legalább alhatok. És nem, nem kerüli el a figyelmemet, hogy tegnap is aludtam egész nap. Ha Ella nem utazott volna el az egyetemre Reedhez, biztos jó hosszú kioktatást tartott volna arról, hogy az ivászatom kezd kicsúszni a kezemből. És igaza lenne. Semmire sem emlékszem a szombat estéből, csak arra, hogy egy fél italboltot ledöntöttem a torkomon, aztán részegen mászkáltam a parton. De mintha szexeltem volna valakivel. Talán? De valószínűleg nem lehetett olyan jó, ha nem emlékszem rá. Zuhanyzás után a tanulószoba felé veszem az irányt. Bran

gyors léptekkel siet valahova előttem, ezzel több lány kiéhezett figyelmét is felkeltve. Az astoros csajok nem sokkal jobbak, mint az astoros srácok. Szinte felfalják az új fiút a tekintetükkel. Lehet, hogy Brannek hiányzik a régi sulija, de bőven talál itt vigasztalást az Astor Park Prepben. Mivel így rohan, végül feldönt valakit a folyosón. A  lány hátraesik, fekete haja felfelé libben. Ó, a francba! Hartley az. Odasietek, de Bran kapja el, mielőtt még padlót érne. Felsegíti, és Hartley, aki általában mintha csak mogorván tudna nézni, konkrétan rámosolyog. Aztán beszélgetni kezdenek. Miért olyan kedves vele mindig? –  Hé, East! Hová mész? – kiált felém Pash a tanterem ajtajából. – Órára. – Itt van az órád – mutat rá. – A tanulószobában. – Nem. Változott a terv. Mire odaérek Hartley órájára, már tele van a terem. Odamegyek a Hartley mellett ülő sráchoz, és rámordulok: – Húzz innen! Sietve feltápászkodik. Hartley úgy tesz, mintha fel sem tűnne neki. A tekintetét előreszegezi. – Miről beszélgettetek Brannel? – érdeklődöm. – Miért tartozna ez rád? – feleli anélkül, hogy rám nézne. Összeszorítom a fogam. – Hogyhogy? Most már buksz az izomagyúakra? –  Komolyan ezzel jössz? – kérdezi megrökönyödve. – Neked

valami bajod van, Easton. Ja, van. Sok bajom van. És közülük az egyik az, hogy nem akarok Hartley barátja lenni. – Még haragszol rám? – tör ki belőlem. Mintha lazulna a testtartása. Felém pillant, meglátja az arckifejezésemet, és halkan felsóhajt. – Áh! Olyan vagy, mint egy kisgyerek. Ezt tudod, ugye? Már épp okoskodva megjegyezném, hogy mennyire férfi vagyok, de mielőtt még megtehetném, már folytatja. –  Ilyen bűntudatos kisfiús lesz a tekinteted, ha tudod, hogy felidegesítettél valakit. – Szóval még mindig dühös vagy – mondom lehangoltan. Nem válaszol. – De azt mondtad, hétfőn beszélünk – emlékeztetem. Hartley felvonja egyik sötét szemöldökét. – Miért, talán nem beszélgetünk? – De. De… – Szokatlanul ideges vagyok. – Én csak… Mielőtt még egy szót szólhatnék, Felicity Worthington jelenik meg az asztalom előtt. Majd, teljes elképedésemre lehajol, és szájon csókol. – Jó reggelt, édes! Szájtátva bámulok rá. – Hogy mi? – kérdezem ostobán. Miért csókolgat? –  Jó reggelt! – ismétli Felicity, majd Hartley-ra néz. – Jó reggelt! Hartley, ugye? Hartley éppolyan zavarodottnak tűnik, mint amilyennek én érzem magam.

– Jó reggelt! – feleli szórakozottan. – Miss Worthington – szól a tanár a terem elejéből. – Mit keres a termemben? A listám szerint nem iratkozott fel erre az órára. És ha már itt tartunk, maga sem, Mr. Royal. –  Dehogynem – felelem, és erre befogja, mert mindketten tudjuk, hogy úgysem megyek sehova. Felicity azonban vidáman az idősebb nőre mosolyog. –  Tudom, Mrs. Ratcliff. Csak beugrottam, hogy köszönjek a barátomnak. A  teremben ülő lányok felől egybehangzó elhűlt hangok hallatszanak. – Már megyek is! Felicity ad még egy gyors csókot, majd távozik. Oké. Mi a franc folyik itt? – Együtt vagytok Felicityvel?! Nora Hernandez gyakorlatilag nyáladzik, amikor hátrafordul a székében előttem. Már épp kimondanám, hogy kurvára nem, amikor észreveszem Hartley enyhe fintorra húzott száját. Ez ledermeszt. Csak nem féltékeny, hogy Felicityvel járok? Várjunk csak! Jesszus! Én nem járok Felicityvel. Már a gondolattól is legszívesebben elhánynám magam. –  Dehogyis – válaszolom Norának, és elfojtok egy mosolyt, amikor látom, hogy Hartley válla ellazul. Tényleg zavarta a gondolat, hogy Felicityvel vagyok. Há! Az óra alatt csak a tanárra figyel, utána szó nélkül kisétál. Utánasietek, de hirtelen megtorpanok, amikor egy kéz megragadja a zakómat.

Felicity az. – Ma este menjünk el a Basil’sbe! – Parancsoló hangja idegesít. Rámeredek. – Minek? – Mert jó hely, és menni akarok. Tovább bámulok rá. – Felicity. – Igen, édes? – Szerinted mi folyik itt? Arcán zavarodottság látszik. – Hogy érted? – Úgy, hogy mi a francért akarnék elmenni veled valahova ma este, és miért hívsz a barátodnak… – Hirtelen elhallgatok. A szombat esti emlékek hullámokként söpörnek végig rajtam. Ahogy a homokban kóválygok, a részegnél is részegebben. Ahogy Felicity megjelenik előttem, és bevonszol a medenceparti házukba. Egy ideig ott voltam, és bár nem emlékszem a beszélgetésünk minden egyes részletére, a lényegre igen. Mint például arra, hogy belementem egy álkapcsolatba, hogy féltékennyé tegyem Hartley-t. A francba! A francba, a francba, a francba! – Egyezséget kötöttünk – sziszegi Felicity, ügyet sem vetve az egyre kétségbeesettebb pánikomra. – És direkt úgy csókoltalak meg, hogy Hartley is lássa. Uramatyám! Le kell állnom az ivással. Muszáj. – Öm. – Nyelek egyet. – Nézd, Felicity.

Kék szemét résnyire húzza. –  Az az egyezség… – A  rohadt életbe, ez kurva kellemetlen. Észreveszem, hogy többen minket figyelnek, amikor egy sor szekrényhez vezetem Felicityt, távol a folyosó forgalmától. – Részeg voltam, amikor belementem. – Na ne! – A hangja csak úgy csöpög a szarkazmustól. –  Mármint nagyon-nagyon részeg. Annyira, hogy minden kiesett – teszem hozzá, mert így igaz. Vasárnap arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán találkoztam Felicityvel, hát még hogy azt mondtam neki, hogy a barátja leszek. – Szóval, öh, ja… Bármit mondtam is, hogy megteszem… most vissza kell lépnem. Összepréseli a száját, és bűnbánó arcomat fürkészi. – Nem – feleli végül. Erre kihúzom magam. – Hogy érted azt, hogy nem? – Úgy, hogy nem. Nem léphetsz vissza. – Ujjait az alkaromra fonja, és lángoló tekintettel néz rám. – Egyezséget kötöttünk, és már meghagytam a csajoknak, hogy terjesszék a hírt, hogy együtt vagyunk. Túl késő. Elfog az ideg. –  Akkor terjeszd el az ellenkezőjét! – utasítom. – Mert nem vagyunk együtt. –  De igen – vitatkozik, mint egy ötéves. Körmei az ingem ujjába vájnak. – Ne húzz fel, Easton! Nem akarod látni, milyen, amikor dühös vagyok. Miért nem? Talán Hulkká változik, és átüti a falakat? Nem jut időm rá, hogy rákérdezzek, mert Felicity elmasírozik, én pedig aggodalmasan bámulok utána.

• • • A hír gyorsan terjed. Felicity és a „csajok” nem vesztegetik az időt, és mindenkinek elújságolják az Astor Parkban, hogy járunk. Valahányszor megpróbálom kijavítani az egyik félretájékoztatott idiótát, csak elvigyorodik, a hátamra csap, és azt mondja: – Persze, Royal. Nem tudom, mit terjeszt pontosan Felicity, de senki sem hisz nekem, amikor elmagyarázom, hogy nem járunk. Szerencsére csak Ella, az ikrek, Val és Hartley véleménye számít igazán. Közülük a négy első nevetéssel próbálja elütni a dolgot, amikor ebédnél csatlakozom hozzájuk. És Hartley? Ő  ismét eltűnik. Egyik délutáni óránkon sem látom. És azért mondom, hogy a miénk, mert már felhagytam vele, hogy a saját órarendemet kövessem. Sőt, az utolsó csengő után beugrom a titkárságra, és hivatalosan is kérem, hogy megváltoztathassam az órarendemet. –  Továbbítom a kérését az igazgatónak – közli Mr. Miller, a pályaválasztási tanácsadóm. – Kösz! Mr. Miller fanyarul elmosolyodik. – És ha Beringer igazgató visszautasítja a kérését? Vállat vonok. –  Akkor is tovább járok ezekre az órákra. Egyik tanárt sem érdekli, hogy ott vagyok.

Ahogy az ajtó felé indulok, Mr. Miller megcsóválja a fejét. – Ez az iskola… – dünnyögi. Ja. Ez az iskola… Elég elcseszett hely, ahol valójában a diákok irányítanak, a tanárok pedig csak hátradőlve figyelik, teljesen tehetetlenül. A gazdag kölykök seggfejek. Kifele menet írok Hartley-nak. Kihagytad a du-i órákat. Behívtak dolgozni? Meglepetésemre azonnal válaszol. Aha. +tennél 1 szívességet? A képernyőre vigyorgok. Naná h lefekszem veled. Kis szünet. Felejtsd el! A francba! Bocsi! Mondtam, h csak úgy jön. Mire van szükséged, Har-Har? Brit irodalom jegyzetekre, ha van Aha, 1 csomót jegyzeteltem. – A szemem sem rebben, amikor leírom ezt a hazugságot, de még emlékszem az órai anyagra, és mire végez, kész lesz a jegyzet is. – Mikor végzel? Munka után átugorhatok hozzád,

és odaadhatom Elhoznád inkább ide? Akkor tudnék a szüneteimben tanulni Felugrik egy kis térkép – elküldte a címet. ÉHES KANÁL ÉTKEZDE, a Keleti Tizennegyedik utcában. Oké, simán – gépelem vissza, és nagyon büszke vagyok magamra, amiért ilyen jó, segítőkész barát vagyok. – 1 órán belül ott vok. Előbb még haza kell vinnem Pasht Köszi, E Király. „E”-nek hívott. Ez már haladás! Zsebre vágom a telefont, és átvágok a parkolón a pickupomhoz, ahol Pash már vár. Azért sofőrködöm neki, mert a kocsija már két hete a szerelőnél van. Totálkáros lett, miután a kanyargós és kurva ijesztő part menti úton versenyzett vele. Még szerencse, hogy nem hajtott le a szikláról, de nincs jogom ítélkezni. Pashnek egyetlen bűne van: az illegális autóversenyzés. Nekem kismillió van. – Csá! – kiáltja. – Csá! Feloldom a zárat a furgonon, és beülünk. A  pohártartóba dobom a mobilomat, és beindítom a motort. A negyedórás út alatt legalább tízszer jelez a telefonom, ami végül arra buzdítja Pasht, hogy a kezébe vegye. –  Haver. Felicity Worthington már legalább ezer üzenetet

hagyott. – Felröhög valamin, amit a kijelzőn lát. – Azt akarja, hogy köss nyakkendőt a ma esti vacsorára. Elviszed vacsorázni? Ezt úgy mondja, mintha csak azt kérdezné, hogy tényleg egy pitonnal akarok-e barátkozni. – A fenébe is, dehogy. – A fogamat csikorgatva igyekszem az útra koncentrálni. – Visszaírnál helyettem? – Persze. Mit mondjak neki? – Azt, hogy NEM járunk. A nem csupa nagybetűvel. Pash hangosan felrötyög. – Ez durva, haver. – A kedvesség nem állítja le ezt a csajt. Indexelek, és balra kanyarodom, Pash fák szegélyezte utcája felé. –  Miért gondolja, hogy jártok? – kérdezi, közben szórakozottan gépel a telefonomon. –  Azért, mert megkért rá, én meg belementem, mert részeg voltam. Megint nevet. – Mekkora barom vagy. – Kösz a támogatást. –  Csak az igazat mondom. Tessék! Elküldtem. – Még mielőtt letehetné, a telefon csilingel a kezében. – Azt írja, az üzlet az üzlet. Dühösen felmordulok. – Ne válaszolj rá! – És? Hogy húzod ki magad ebből? Amikor odapillantok, látom, hogy újabb nevetést próbál visszafojtani.

– Fogalmam sincs – ismerem el. Felicityvel nehéz ellenkezni. És kezdem azt gondolni, hogy egy kicsit pszichopata is. – De majd kitalálok valamit. Elérjük a hosszú felhajtójuk végét, és leparkolom a kocsit a Bhara villa előtt. – Találkozunk holnap edzésen. Nem ajánlom fel, hogy érte jövök, mivel úgyis mindig kések. De az apja úgyis beviszi munka előtt, úgyhogy nem is baj. Összeütjük az öklünket, aztán Pash kiszáll az autóból. – Csá, East! – Csá! Gyorsan megfordulok, és visszahajtok arra, amerről jöttem, csakhogy a hazavezető út helyett a másik irányba kanyarodom, a város felé. Beállok egy üres parkolóba, előveszek egy tollat, a telefonomat és egy jegyzetfüzetet, és munkához látok. Tavaly elkezdtem felvenni az órákat a telefonommal. Segít, ha dogát írunk, már ha sikerül meggyőznöm magam, hogy az óra megéri a tanulást. Kétségkívül épp csak a minimumot hozom. A hármassal már át lehet menni, ahogy azt már több ezerszer elmondtam apámnak. De erre a jegyzetre most több gondot fordítok, mert Hartleynak a hármas valószínűleg egyenlő a bukással. Amint végzek, mindent elpakolok, és a csaj keresésére indulok. Az Éhes Kanál Étkezde egy üzletsoron áll, egy Goodwill és egy élelmiszerbolt között. A neonfelirat szerint nyitva vannak. A jegyzetfüzettel a kezemben belépek. Odabent pár sornyi, ötvenes éveket idéző asztalt találok: króm székek és fényes, színes asztallapok. A helyiség közepén

U-alakú pult húzódik. Nem sokan ülnek bent, de ez nem meglepő egy szokványos hétköznapon, mivel még öt óra sincs. A  helyet pásztázva Hartley-t keresem, de csak egy másik pincérnőt látok ugyanabban a fekete és fehér egyenruhában, amit Hartley viselt aznap, amikor vacsorát vittem neki. A  homlokomat ráncolva bekukkantok a nagyrészt üres bokszokba, és ekkor kiszúrom. Legalábbis a tarkóját. A leghátsó bokszban ül, nekem háttal. És nincs egyedül. –  Bárhol helyet foglalhatsz – csicsergi a másik pincérnő, miután üdvözöl. – Ó! Oké. Kösz. – Máris hozom az étlapot. Bólintok, és a hátsó bokszok felé indulok. Nem a Hartleyékkal szomszédos bokszba ülök, hanem a kettővel arrébb esőbe. Elég messze ahhoz, hogy a társa ne láthasson, de elég közel ahhoz, hogy halljam, amit Hartley mond. És amit mond, attól minden levegő kiszorul belőlem. Hartley a kétségbeeséstől remegő hangon könyörög: – Haza akarok menni.

15. FEJEZET – Tudod, hogy ez nem rajtam múlik. Összeszorítom az ajkamat, nehogy közbevágjak. A  nő szerintem Hartley nővére. Felismerem a cikkből, de a nevére már nem emlékszem. Annyira hasonlít Hartley-ra, de fekete haját rövidre vágatta frufruval, míg Hartley-é selyemfüggönyként omlik le a hátán. – Igen, de te vagy a legidősebb – feleli Hartley erőtlenül. – Te vagy a kedvence, Parker. Apu hallgat rád. – Már nem – mondja Parker. A hangja feszültnek hallatszik. – Most úgy járkál fel-alá, mint Lear király, aki arra vár, hogy minden lánya elárulja. Istenem, nem is szabadna itt lennem, Hart. Ezzel sokat kockáztatok. –  Valóban? – Nem látom Hartley arcát, de hűvös hangjából úgy képzelem, a tekintete is jéghideg lehet. – Egészen pontosan mit kockáztatsz, Parker? Már nem is laksz ott. Van egy férjed, két gyereked és… – …és a szüleim vagyona, amiből a gyerekek magániskoláját és a házunkat fizetjük. Ha apu rájön, hogy találkoztunk… Hartley ingerülten felmordul. – Senki nem fog rájönni.

– Ezt nem tudhatod. Mindenhol vannak kémei. Összevonom a szemöldökömet. Hartley apja csak a helyettes kerületi ügyész, de Hartley nővére úgy állítja be, mintha valami maffiavezér, vagy hasonló lenne. A  rohadt életbe! Vajon mi történhetett Hartley és az apja között? Egyre inkább úgy hangzik, mintha kitették volna otthonról. De miért? – Hozhatok valamit inni? Kávét? Vizet? A pincérnő félbeszakítja a hallgatózásomat. –  Öm, ja – motyogom minél halkabban. – A  víz jó lesz. Köszönöm. – Választottál az étlapról? – kérdezi. – Annyira hiányoztok – mondja Hartley szomorúan. Egyre feszültebb leszek, ahogy egyszerre igyekszem figyelni mindkét beszélgetésre. – Még nem. Még kell egy kis idő. – Oké zsoké. Majd hozom a vizedet, és felveszem a rendelést. Azzal ellibben, és sikerül elcsípnem Parker mondatának a végét. –  …változtatni a körülményeken, bármikor. Csak kérj tőle bocsánatot, mondd el, hogy túlreagáltad, és könyörögj a bocsánatáért. – Nem reagáltam túl – csattan fel Hartley. – Nem helyes, amit tesz, és egy nap úgyis kitudódik. Az ilyesmik mindig kitudódnak. Ez a sok elkendőzés előbb-utóbb csak rosszul sül el mindannyiunknak. – Azt hiszed, csak a mi családunknak van rejtegetnivalója? – sziszegi Parker. – Mindenkinek piszkos a pénze. Jobb lett volna, ha befogod a szádat.

– És mi van ezzel? Fogalmam sincs, mi az az „ez”, mert nem látom Hartley-t, de Parker szürke szeme megtelik szomorúsággal. – Már nem tudom, mit higgyek. –  Most hülyéskedsz? Láttad, hogy mit… – Hartley elhallgat. Lehorgasztja a fejét, és mély levegőt vesz. – Tudod mit? Nem érdekel, hogy kitett otthonról, vagy hogy nincs pénzem. Mindez egyáltalán nem érdekel. Engem csak anyu és a húgom érdekel. Azt akarom, hogy ismét együtt legyünk. –  Akkor kénytelen leszel megbocsátani, és továbblépni – könyörög neki Parker. – Ha így folytatod, és felhívod rá a figyelmet, azzal csak ártasz a családnak. Tedd azt, ami helyes! –  Próbálom! – kiált fel Hartley, aztán gyorsan lehalkítja a hangját. – Mit gondolsz, miért jöttem vissza? Próbálom helyrehozni, de te nem találkozhatsz velem. Anyu nem hajlandó velem szóba állni. És még… – A  hangja megbicsaklik, és nem folytatja. Összerándul a gyomrom. Nagyon feldúlt. Parker feláll. – Sajnálom, Hart. Mennem kell. Hartley sietve kinyúl, és elkapja a nővére csuklóját. – Legalább beszélnél anyuval a kedvemért? – Már megtettem, többször is. Nem hallgat rám – feleli Parker ingerülten. – Akkor kérlek, beszélned kell apuval. – Nem lehet. – Miért nem? – Hartley most már dühösnek hangzik. – Miles jól keres. Ennyire kell a pénz?

Parker kiszabadítja a csuklóját. – Azt hittem, szereted az unokahúgodat és az unokaöcsédet. Tudod, mennyibe kerülnek? Macy pónijának a tartása kétezer dollár egy hónapban, Dawson hegedűóráiért pedig ötezret fizetünk. Nem áldozhatom fel a jövőjüket a kedvedért, Hartley. Ne is kérd tőlem! Ne légy ilyen önző! Ha az unokahúgod és -öcséd nem érdekel, akkor legalább a kishúgunkra gondolj! Nem élné túl egy bentlakásos iskolában. Ahhoz túl törékeny. Hartley elgyötört hangot hallat, ami a szívembe nyilall, de Parkerre nem hat. Kisétál az étteremből, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetne hátra. Legszívesebben odamennék Hartley-hoz, és átölelném, de, gondolom, az annyira esne jól neki, mintha forró lávát öntenék a fejére. Ráadásul jól tökön rúgna, amiért hallgatóztam. Úgyhogy lejjebb csúszom a bokszban, és lehajtom a fejem. Hallom, ahogy feláll mögöttem. – Jess, nem bánod, ha kérek még öt percet? Szükségem van egy kis levegőre. – Persze, édes. Amúgy is kihalt a hely. Csak nyugodtan. Léptek hangzanak, de nem az ajtó felé, hanem az étkezde hátulja felé tartanak. Gondolom, van ott egy másik kijárat. – Tessék! – A pincérnő visszatér a vízzel. – Mit hozhatok? – Ami azt illeti, mennem kell. Felmutatom a telefonomat és a jegyzetfüzetemet, mintha ez a két tárgy jelentené a rejtélyes okot, ami miatt mennem kell. Erre csak vállat von, valószínűleg azért, mert úgyis kifizetik, akár kiszolgál, akár nem. Nem mintha plusz pénzt kapna az eladott almás piték után.

– Ahogy akarod, édes. Otthagyok egy húszdollárost az asztalon, és kicsusszanok a bokszból. – Tartsa meg a visszajárót! – szólok hátra a vállam fölött. Miután kiértem, várok még kábé húsz másodpercet, majd megkerülöm az épületet arra, ahol a hátsó sikátort sejtem. Itt találom meg Hartley-t, aki egy tejesrekeszen ül, fejét lehajtja, a válla reszket. Sír. Baszki! Most mit tegyek? A visszavonulás, mielőtt meglát, nem tűnik helyesnek, de nem vagyok jó az ilyen vigasztalós dolgokban. Különben is, Hartley nem is hagyná, hogy megvigasztaljam. Ahhoz túlságosan idegesítem. Tulajdonképpen… épp ez a válasz. Talán nem tudom átölelni, a haját simogatni, és megígérni neki, hogy minden rendben lesz – honnan is tudhatnám, hogyan lesz? –, de van egy holtbiztos módszerem, amivel eltüntethetem azokat a könnyeket. Vigyorral az arcomon előbaktatok, figyelve, hogy a lépteim jó hangosak legyenek, és meghallja, hogy jövök. – Semmi pánik, itt van Easton! Hartley felém kapja a fejét. Csak egy pillanatra látom fénylő szemét, mielőtt a kezével sietve letörli a könnyeket. Aztán felszegi az állát, és már érkezik is a csípős válasza. –  Semmi pánik? Ez a legijesztőbb dolog, amit valaha hallottam. Odaérek hozzá, és felemelem a füzetemet.

– Hé! Ne harapj abba a kézbe, ami a brit irodalom jegyzeteket hozza neked! – figyelmeztetem, és közben végig úgy teszek, mintha nem láttam volna a könnyeit. De már egészen összeszedte magát. A  szeme kicsit piros, de már száraz. – Köszi! – A hangjában őszinte hála csendül, amikor átveszi a füzetet. Odahúzok egy másik rekeszt, és lehuppanok rá. –  És, maradt még a szünetedből? Mert elég őrült dolgot akarok mesélni. Egyik tincsét a füle mögé söpri. – Aha, van időnk. Nincs senki az étteremben. – Azért vagy ilyen rosszkedvű? – kérdezem lazán. – Mert így lemaradsz a jó kis borravalókról? – Nem vagyok rosszkedvű. Mindketten tudjuk, hogy hazudik, de befogom a számat. Nem akarom erőltetni, hogy elmesélje a jelenetet a nővérével. Azt akarom, hogy azért avasson be, mert be szeretne. Úgy teszek, mintha ezen eltöprengenék. –  Ó,  a francba! Már tudom, mitől van. Épp arra gondoltál, mennyire tetszem neked, és mennyire beleszakad a szíved, hogy eljátszottad az esélyedet. Ezen gúnyosan felkacag. – Még hogy én eljátszottam az esélyemet veled! Öhm, inkább fordítva. – Bébi, én nem játszottam el semmit – kacsintok rá. – Teljesen odáig vagy értem. Csak csettintenem kell, és ma este már ott smárolunk a kanapédon.

–  Há! Inkább smárolnék azzal a lámpával – mutat az utcalámpára a sikátor végében. –  Pfuj! Tudod, hány mocskos kéz fogdosta már azt az oszlopot? – Valószínűleg annyi, amennyi téged is – vigyorog elégedetten a visszavágástól. – Szép. Röhögve felemelem a tenyeremet, hogy belecsapjon. Egy hosszú másodperc után előrehajol, és belecsap. A szeme már nem csillog, és a vállát már szinte teljesen lazán tartja. A  szemem sarkából rásandítok. Arccsontjának puha kiszögellésére, alsó ajkának durcás vonalára, a fülére. Nagyon aranyos kis fül. –  Tehát mi ez az őrült történet, amit mesélni akarsz? – kérdezi. Eltúlzott nyögést hallatok. – Ó, egek, talán nem is akarod tudni. Elég durva. Ezen jót szórakozik. – O-ó! Mit tettél? – Ki mondta, hogy tettem valamit? – tiltakozom. –  Hm, én mondom. – Kihívóan felvonja a szemöldökét. – Szóval, mit tettél? Borzongva kifújom a levegőt. –  Totál lerészegedtem, és megígértem Felicitynek, hogy az álpasija leszek. Szinte tapintható csend áll be. Aztán Hartley-ból kirobban a nevetés. – Hogy mi? Miért?

– Miért mentem bele, vagy miért kell neki álpasi? – Bármelyik! – Nos, akar maga mellé egy Royalt, hogy a társasági ranglétra tetejére jusson, és bulikon mutogasson. –  Hát persze – bólint Hartley, mintha ennek csak így lenne értelme. – És azért mentél bele, mert… –  Nem hallottad a „totál részeg” részt? Elég sok ostobaságot csinálok részegen, Har-Har. Összegörnyed, úgy nevet még mindig. – Ó, istenem, Easton! Mekkora balek vagy! – Ezt eddig is tudtuk. –  És most mihez kezdesz? – kérdezi két kuncogás között, és elégedetten látom, hogy a szomorúság minden jele eltűnt a csinos arcáról. – Ugye nem fogod komolyan a pasiját játszani? –  A fenét, dehogy. Már megmondtam neki, hogy ez nem fog megtörténni. – Az ajkamba harapok. – De nem hagyja, hogy visszalépjek. Azt mondja, az üzlet, az üzlet. Hartley felhorkan. Legyintek egyet. –  Mindegy. Majd rájövök, hogyan szabaduljak meg tőle. Mármint senkit sem lehet kényszeríteni, hogy járjon valakivel, ugye? – Általában nem – feleli vidáman. – De Felicity Worthington elég… Hogy is mondjam… Kitartónak tűnik. – Azt hiszem, a szó, amit keresel, az az őrült. – Nem. Nem őrült. Csak egy gazdag ribanc, aki tudja, mit akar. És ő engem akar. Jesszus! – Félek, Har-Har. Ölelj át!

Erre megint felhorkan. Egy pillanatra mindketten elhallgatunk. Különös módon ez most kellemes – általában utálom a csöndet. Nyugtalan és türelmetlen leszek tőle, és ilyenkor mindig pofázhatnékom támad. De most csak ülök ott Hartley mellett, és ismét az arcát csodálom. Majd’ belehalok, hogy a nővéréről kérdezhessem, de nem tehetem. Csak azért, mert rohadtul kíváncsi vagyok arra a beszélgetésre az étteremben, még nem kell beleütnöm az orromat valamibe, amibe nem kéne. Ennél azért nagyobb akaraterőm… – Láttalak a nővéreddel – szakad fel belőlem. Ennyit az akaraterőről. Hartley erre ismét rögtön megfeszül, és elutasítóvá válik. – Tessék? – Akkor érkeztem, amikor a bokszban ültetek – vallom be. – A közelben ültem és figyeltem. – Figyeltél? – Nagyon lassan felháborodottság vegyül ebbe az egy szóba. Aztán robban. – Mi a franc ütött beléd, Easton?! –  Sajnálom. Nem direkt csináltam – mondom védekezően. – Csak nem akartalak félbeszakítani titeket. Hartley állkapcsa megfeszül. – Jelezned kellett volna valahogy, hogy ott vagy. – Sajnálom – ismétlem. Ezúttal a beálló csönd már nem is lehetne kínosabb. – Tehát a családod kitett otthonról? Felém kapja a fejét, és olyan dühösen mered rám, hogy beleborzongok.

–  Legalábbis ez jött le abból, amit hallottam. Mi történt? Kokózáson kaptak, vagy ilyesmi? Rehabra akartak küldeni? A  rohadt életbe, miért jár még a szám? Egyértelműen nem akar velem erről beszélni. De azonnal kimondom, amit gondolok. Mint kábé mindig. – Egyik sem – motyogja. – Oké. Szóval… akkor mi történt? – Összevesztünk apuval – feleli rejtélyesen. Többet akarok tudni. Muszáj többet tudnom. De Hartley túl érzékeny. Nem kérdezhetek tőle többet anélkül, hogy teljesen kikészíteném. Kissé Ellára emlékeztet. Amikor Ella először felbukkant nálunk, szinte képtelenség volt részleteket kihúzni belőle. Végül megnyílt, amikor rájött, hogy nem akarunk tőle semmit. Vagyis én nem akarok tőle semmit. Ez is olyasmi, ami még Reed előtt kijutott nekem. Ella előbb mesélt nekem a sztriptízről, mint Reednek. Vajon miért? Talán… Azért, mert Ella sosem talált fenyegetőnek? A  térdemen dobolok az ujjaimmal, ahogy fejbe kólint a felismerés. Alig van időm kielemezni, amikor újabb dologra jövök rá. Hartley fenyegetést lát bennem. Ezért ilyen ellenséges velem. Hirtelen eszembe jut, hogyan beszélt Bran Mathisszel: csupa mosoly, semmi barátságtalanság. Miért? Talán azért… Azért, mert ő nem gúnyolódott azzal, hogy a bugyijába jut, mint én tettem? Nem. Mint ahogy még mindig teszem. Megígértem neki, hogy nem mozdulok rá, hogy jó, plátói barátja leszek, de – tipikus módon – nem tartottam be az ígéretemet.

Igazi seggfej vagyok. – Hé, ha szeretnéd, beülök az egyik bokszba, amíg dolgozol, és valahányszor ráérsz, kikérdezlek brit irodalomból – ajánlom. Hartley döbbentnek tűnik. – Tessék? – Azt kérdeztem, szeretnéd-e, hogy kikérdezzelek… – Nem, ezt hallottam – vág közbe. – Csak nem értem… Nem fogsz kérdezősködni az apámról? – Nem. A szeme kikerekedik, majd szinte rögtön résnyire húzódik. – Miért nem? –  Mert nem tartozik rám. Ha akarsz mesélni a nézeteltérésedről az apáddal, vagy bármi volt is, akkor majd mesélsz. – Vállat vonok. – A barátok nem kényszerítik egymást, hogy beszéljenek. Ebben a hét szóban semmilyen hamisság sincs, mert ez alatt a rövid beszélgetés alatt levontam pár következtetést. Hartley nem fog lefeküdni velem. Vonzódik hozzám – tudom, hogy így van –, de nem fog lépni az ügyben. Olyasmivel rendelkezik, amit sokak szerint nekem is el kéne sajátítanom: önuralommal. Nem fog velem ágyba bújni, vagy a kocsim hátuljába, vagy a lelátó alá, és szerintem ideje, hogy ezt elfogadjam. De kedvelem. Továbbra is szeretnék vele beszélgetni. És nem akarom, hogy fenyegetést lásson bennem. Szóval, ha azt akarom, hogy Hartley ne fenyegetést lásson bennem, akkor el kell kezdenem máshogy kezelni, mint egy numerát.

Barátként kell kezelnem. Igazi, „törődünk egymással, de nem kell, hogy közben pucérak legyünk” barátként. – Komolyan mondom – teszem hozzá komoran. – Itt leszek, ha és amikor készen állsz beszélni róla. Addig is beszélhetünk másról. Oké? Ezen egy ideig elgondolkodik. Végül azt motyogja: – Oké.

16. FEJEZET – Komolyan megváltoztattad a teljes órarendedet? – kérdezi Ella másnap reggel. Bezárom a szekrényem ajtaját, és vigyorogva felé fordulok. – Nem. A matek maradt. Szájtátva mered rám. – De minden mást lecseréltél? – Lényegében igen. – És Beringer jóváhagyta? – Aha. – Be volt szívva? – Lehet. Kikapja az új órarendemet a kezemből. Mrs. G nyomtatta ki nekem, amikor edzés után beugrottam hozzá. –  Ez nevetséges! – fújtat Ella. – Bizonyos órákat fel kell venned, hogy le tudj érettségizni, Easton. Itt csak egy nyelvóra van, de neked ebben a félévben kettő kell. És felvetted a politikatörténetet! Hiszen azt már tavaly megcsináltad! Miért hagyják, hogy ismét megcsináld? – Én a beszívott elméletedre tippelnék. Nekivágja a papírt a mellkasomnak.

– Ez Hartley Wright órarendje, igaz? – Igen, és? Nem nagy titok. Már múlt héten elmondtam mindenkinek, hogy ezért járok más órákra. – És, nem gondolod, hogy békén kéne hagynod? – Azt mondanám, hogy nem. – De… elég nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar veled járni. – Tudom, és nem bánom. Most legjobb barátok vagyunk, Ella. Ne aggódj miatta! Ella nem veszi be a dumámat. – Miben mesterkedsz? – Csakis nagyon jó dolgokban, hugi. Lezseren átkarolom a vállát. Ella felsóhajt. – Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. A szkepticizmusa már kezd idegesíteni. – Miért? Olyan nehéz elhinni, hogy jót tehetek Hartley-val? – Igen. Tudod, hogy imádlak, de ugyan már, Easton! Általában a saját érzéseid alapján hozol döntéseket, miközben mások érzéseivel nem törődsz. – Ugyan! Nem vagyok annyira rossz – viccelődöm. De Ella már belelendült. –  Talán tagadod? Tagadod, hogy kikezdtél a testvéreid barátnőjével? Hogy egyszer azt mondtad nekem, hogy… Sértetten visszahúzom a karomat, és lelassítok. –  Talán ma bal lábbal keltél? Miért vágod ezt a sok szart a képembe? –  Azért, mert törődöm veled. Amikor fájdalmat okozol másoknak, akkor végül te is sérülsz. – Ellágyul a tekintete. – Azt

akarom, hogy boldog légy. Szerintem ez nem fog boldoggá tenni. –  Mi lenne, ha a saját dolgoddal törődnél, és inkább amiatt aggódnál, hogy Reed vajon hűséges-e ott az egyetemen nélküled? – vágok vissza. Az arcára kiülő sértett kifejezést látva bűntudat veszi át a dühöm helyét. –  Baszki, ne haragudj! Elég mocsok dolog volt tőlem. Reed még a földet is imádja, ahova lépsz. – Összeborzolom a haját. – De komolyan beszélek, oké? Hartley-val megegyeztünk. Neki egy barátra van szüksége, és valamilyen rejtélyes okból én akarok lenni ez a barát. Nem fogom megbántani, és ő sem fog megbántani engem. Ella nem tűnik túl meggyőzöttnek. – Ha te mondod. – Én bizony. Akkor rendben vagyunk? Aprót bólint, majd átkarolja a derekamat. – Azt akarom, hogy boldog légy – suttogja a mellkasomnak. – Az vagyok – felelem, majd beiszkolok a termembe. Nem szeretek túl sokat gondolkodni. Reed és Gideon igazi merengők. Én inkább cselekszem, és nem igazán gondolok bele, hogy fog valami alakulni. Valószínűleg azért, mert legtöbbször minden rendben volt. Amikor pedig nem? Nos… Ha túl sokat agyalnék a szarságokon, amik félresikerültek, akkor végül biztos gyógyszereket kellene tömnöm magamba, mint tizenöt éves koromban, amikor anyut teljesen a hatalmába kerítette a depressziója, és nem eresztette.

Ha az, hogy Hartley-val lógok, egy érzelmi gödörbe taszítana, ami egészben lenyelne, akkor már most kiszállnék. De jó érzés vele lenni. Vicces, leállít, ha seggfej vagyok, és… És úgy érzem, szüksége van rám. Eddig még soha senkinek nem volt rám szüksége. Ellának Reed kellett. Anyunak a gyógyszerek és a pia. Az ikrek ott vannak egymásnak. Hartley viszont egyedül van. És van valami a magányában, amivel együtt tudok érezni. De nem akarok ezen mélázni, így – rám nem igazán jellemző módon – a következő négy órámon bedobom magam. Felelek a kérdésekre. Elméletekkel állok elő. Aktívan részt veszek az órákon, amivel az osztálytársaimat és a tanárokat is meglepem. – Részeg vagy? – suttogja Hartley politikatörténeten. A szememet forgatom. – Nem. És te? Erre csak a homlokát ráncolja, és továbbra is zavarodottan néz. És nem ő az egyetlen. –  Mi van veled? – kérdezi Pash, amikor kijövünk brit irodalomról, és az ebédlő felé indulunk. – Az apád rád szállt? – Nem, szerintem inkább valami nagy dolgot tervez, és ehhez kell a látszat, igaz? – tippel Owen, egy másik csapattársam. –  Egy srác már nem is válaszolhat egy kérdésre az órán anélkül, hogy lenne mögötte valami? Pash és Owen megrázza a fejét. – Bármit tervezel is, rám számíthatsz – jelenti ki Pash. A két haverom egyetértően belecsap egymás tenyerébe, majd

elszaladnak, valószínűleg azért, hogy elterjesszék: valami nagy attrakcióra készülök. Hagyom, hadd találgassanak, mert a fejemben lévő válasz – hogy igyekszem elfelejteni, hogyan érzek egy lány iránt – még szörnyebben hangzana, ha hangosan is kimondanám. Persze az első ember, akivel az ebédlőben összefutok, Hartley. Egy annyira megpakolt tálcával mászkál, hogy átfut a fejemen, talán magán kívül valaki másnak is visz kaját. Gyanakvóan végigpásztázom a helyiséget, de senki sem lézeng a közelben. Kivéve engem. Csak én követem Hartley Wrightot mindenhova. És ez így van rendjén. – Kell egy kis segítség? Hartley felkapja a fejét, és a tálca veszélyesen meginog a kezében. Elkapom, még mielőtt a tészta, a szendvics és a három banán a földre esne. – Nem, kösz, elbírom. Előrenyúl, hogy visszavegye a tálcát, de elkapom előle. Észreveszem Pasht a sorban, és odakiáltok neki: – Hozol nekem egy currytálat? Pash felmutatja a hüvelykujját. Ez el van intézve, úgyhogy ülőhelyet keresek. Általában Ellával, Vallal és a többiekkel ülök, de most igyekszem kerülni Ella kíváncsi tekintetét és tolakodó kérdéseit. Kiszúrok egy üres asztalt a sarokban, amit mindenki nagy ívben elkerül, mert a vezetőségnek az a remek ötlete támadt, hogy fákat telepít be azért, hogy feldobják a helyet. Azonban tavaly rovarok támadták meg a növényeket, és a sarok tele volt velük. Most mindenki fél odaülni. Hartley viszont nem volt itt

tavaly, úgyhogy nem tudhat erről. – Komolyan, én is tudom hozni – makacskodik. – Tudom. – De csak az asztalnál állok meg. Leteszem a tálcát, és kihúzok neki egy széket. – De most legjobb barátok vagyunk, és az öribarik együtt esznek. Ez a szabály. Nézz csak körül! – Körbemutatok a termen, ahol minden társunk kettes, hármas, vagy nagyobb csoportokban ül. – Csordaállatok vagyunk. Szeretünk együtt lenni. Hartley megvakarja a nyakát, és bizalmatlanul méreget. – Én inkább magányos farkas vagyok. – Szuper. Akkor együtt leszünk magányos farkasok. Lazítok a nyakkendőmön. Semmi bajom az iskolai nadrággal vagy zakóval, de a nyakkendő teljesen kikészít. –  Tessék, az ebéded – bukkan fel Pash Hartley mellett, és leteszi a tálcát az asztalra. – Miért nem ülünk le? Valami baj van? – Rémülten rám néz. – Várjunk csak! Ugye nem jöttek vissza a bogarak? – Milyen bogarak? – kérdezi Hartley. Végighúzom a kezem a nyakam előtt, jelezve Pashnek, hogy álljon le a bogár szarsággal, de nem figyel rám. – Ki nem állhattam azokat a szörnyetegeket. Ha a tervednek köze van a bogarakhoz, akkor én kiszálltam. És már le is lép, mielőtt helyesbíthetném téves következtetését, bármi legyen is az. Jobb is így. – Mi ez az egész a bogarakkal? – kérdezi megint Hartley. – Félsz tőlük? Kinyírom őket neked. – Kösz, de én is ki tudom nyírni a bogarakat. – Oké. Én úgyis utálom őket. Ezennel kinevezlek a csapatunk

hivatalos bogárölőjévé. De ne aggódj! Ez bogármentes zóna. Vagy legalábbis remélem. Alig tesszük le a seggünket a székre, amikor egy vidám hang a nevemet kiáltja az ebédlő túlsó feléből. – Hát itt vagy, Easton! A közelben minden fej Felicity felé fordul, aki mellém libben. – Köszi, hogy foglaltál nekem helyet – áradozik. Amikor lehajol, és megpuszil, mindenki elhűlve kap levegő után, és a helyiség elcsendesedik, majd azonnal ki is robban a sutyorgás, ahogy a pletykagépezet sebesen mozgásba lendül. A  francba! Már megint. Tegnap este még kábé egy tucat üzenetet küldött, de egyiket sem olvastam el. Reméltem, hogy ha nem veszek róla tudomást, egy idő után megunja a dolgot. Láthatóan túl sokat akartam. Velem szemben Hartley ajka megremeg, mintha a nevetést próbálná elfojtani. Még jó, hogy elmeséltem neki Felicity őrült álkapcsolat ötletét, különben Felicity megjelenése kiakasztotta volna. – Nem foglaltam neked helyet. Karba teszem a kezem, és igyekszem annyira baljóslatúan nézni, amennyire csak tudok. Felicity páncélja áthatolhatatlanabb, mint egy tatué. Idegesítően felkacag, és lehuppan mellém. – Dehogynem. – Hartley felé fordul. – Még nem mutatkoztunk be egymásnak. Felicity Worthington vagyok. Hartley biccent. – Hartley Wright. Kinyújtja a kezét Felicity felé, azonban Felicity, amekkora

ribanc, nem vesz róla tudomást. – Easton barátnője vagyok. A hétvégén jöttünk össze, igaz? – Felicity – mordulok rá. – Mi az? – pislog ártatlanul. – Nem tudtam, hogy titok. Az alsó ajkamba harapok, és könyörgő pillantást vetek Hartley-ra. Az isten szerelmére, segíts! Húzz ki ebből! Ehelyett a kis boszorkány épp az ellenkezőjét teszi. –  Ó,  hű, annyira örülök nektek! – jelenti ki Hartley. – Az új kapcsolat mindig olyan izgalmas, nem igaz? Azok az első hetek, amikor minden olyan ragyogó és tökéletes, és nem tudtok betelni egymással. Hát nem ez a legjobb? Még sosem láttam ilyen barátságosnak. Kár, hogy hamis az egész. Vidáman rám mosolyog. Válaszul azt üzenem a tekintetemmel, hogy ebéd után kinyírom. –  De igen – ért egyet Felicity, és hogy ezt megerősítse, közelebb húzódik hozzám, és a vállamra hajtja a fejét. Habozás nélkül elhúzódom tőle. Felicity megbillen, majdnem beveri a fejét az asztal szélébe, de aztán visszanyeri az egyensúlyát. –  Nagyon jól néztek ki együtt. Akár egy reklámban is szerepelhetnétek. Ó,  várjunk csak! Támadt egy ötletem. – Hartley hátrafordul, és úgy tesz, mintha keresne valakit. – Ki csinálja a képeket az évkönyvhöz? Meg kéne örökíteni az első közös ebédeteket. Senki sem válaszol neki. Vállat von, és előhúzza a telefonját. – Mi lenne, ha én csinálnék egy képet, és ha megtalálom az illetőt, elküldöm neki.

Ránk irányítja a kamerát. Ha elfogadott lenne lányokat fojtogatni az ebédlőben, a kezem már Hartley nyakára fonódott volna. Felicitynek azonban tetszik az ötlet, és az ölembe akar mászni, de arrébb lököm. – Nem kell fotó – morgom. Hartley úgy tesz, mintha végiggondolná. – Igazad van. Az első képetekhez profi fotós kell. Hiszen csak egy elsőtök lehet. – A halálodat akarod, nem igaz? – figyelmeztetem. Felicity leereszkedően Hartley-ra mosolyog. –  Elismerésre méltó, ahogy tettetett boldogsággal igyekszel palástolni a féltékenységedet, de hadd figyelmeztesselek. Eastonnal most már egy pár vagyunk. Majd megtanulod elfogadni. Addig is, ha sajnálni akarsz valakit, menj, és vigasztald meg Claire-t! Mindannyian Claire felé fordulunk, aki két asztallal arrébb ül, reményvesztett arckifejezéssel. Egy fintorral kellemetlenül fészkelődöm, és Hartley jókedve is eltűnik az arcáról. Felicity viszont nem bírja abbahagyni a vigyorgást. – Ó, ott az új irányítónk. – Azzal integetni kezd. – Bran! Bran. Itt vagyunk. Bran visszainteget, és odacaplat hozzánk. –  Helló! Kösz a meghívást – mondja, és leteszi a tálcáját az enyémmel szemben. – Nem tudtam, hova üljek. – Van egy asztal a focicsapatnak – mutatok a villámmal a két nagy csapat srác felé az ablaknál. – Őket minden reggel látom – feleli Bran. – Annyi bőven elég a