– Hogy mi? Easton, ne! – Ne aggódj, bébi, majd én megvédelek. Elintézem. – Easton… Leteszem, mert ettől a sok kiabálástól lüktet a halántékom. De nem baj, hogy dühös rám. Azután már nem lesz az, hogy meggyőzöm az apját, hadd maradjon Bayview-ban. Már mindent elterveztem. Mr. Wright megvesztegethető. Úgyhogy én is megvesztegetem. Én vagyok Easton Royal. Még a seggemből is pénz folyik. Csak adnom kell egy kis pénzt Hartley apjának, és akkor békén hagy minket. A pénz a múltban is minden problémát megoldott. A pénz és az ököl. Boldogan alkalmazom a másodikat is, ha kell. Még nem tudom, hogyan veszem rá, hogy szálljon le Hartley húgáról, de majd rögtönzök. A sofőr megáll a járda mellett. Elkezdek kiszállni, de aztán rájövök, hogy a felhajtó elég hosszúnak tűnik. Túl hosszúnak ahhoz, hogy végigsétáljak rajta, főleg, ha kocsival vagyok. Megkocogtatom a sofőr vállát. – Menjen oda az ajtóhoz! – Nem mehetünk be magánterületre – feleli a csaj. Előhúzok pár bankjegyet, és meglengetem előtte. – Már várnak. Habozik, de aztán ismét elindul. Na ugye! Probléma és pénz egyenlő a probléma megszűnésével. Heh. Odatántorgok a bejárati ajtóhoz, és ráfekszem a csengőre. Hallom, hogy odabent újra és újra felcsendül a csilingelés. Elég idegesítő. Valakinek nemsokára ajtót kell nyitnia. Amikor mozgást veszek észre, újra és újra rányomok a
csengőre, hogy magamra vonjam az illető figyelmét. Működik. Az ajtó kinyílik, és egy férfi bámul ki rám. Apám korabeli lehet, csak több ősz szállal a hajában. – Hogy s mint? – üdvözlöm egy biccentéssel. – Van egy perce? – Te meg ki a franc vagy? – kérdezi Mr. Wright. Kihúzom magam teljes magasságomban, és lenézek rá. Alacsonyabb, mint gondoltam. Jóval magasabbnak tűnt korábban, amikor Hartley ajtajában láttam. – Easton Royal. – Tisztelegjek? Nem. Intézzük el ezt az üzletet! A hátsó zsebembe nyúlok, és előveszem apu csekk-könyvét. – Mi az ára, John? Elmosolyodom a laza húzásomon, hogy a keresztnevén szólítottam. – Ki a franc vagy te? – ismétli. – Ember, már mondtam. – Milyen lassú ez a fickó. Komolyan ügyvéd? – Easton Royal vagyok. Azért jöttem, hogy alkut kössünk. – Húzz a verandámról, és tűnj innen! Az ajtó csukódni kezd, de gyorsan mozdulok, és berontok az előtérbe, még mielőtt elállhatná az utamat. – Na, nem így kell alkut kötni, John. – Meglengetem a csekkkönyvet. – Sok pénzem van. Mondjon egy árat! – Azt mondtad, Easton Royal? – Wright karba teszi a kezét, és résnyire húzott szemmel vizslat. – Lássuk csak! Az idősebbik bátyád gyermek pornográf képek terjesztéséért került bajba. A fiatalabbik bátyád főgyanúsított volt apátok barátnőjének a gyilkosságában, mert ő is szexuális kapcsolatba került vele. Az apád majdnem csődbe juttatott egy évszázados családi üzletet,
az anyád pedig drogfüggő volt, aki végzett magával. És most azért jöttél, hogy alkut köss velem? Eltátom a számat. – Mit mondott az előbb? El sem hiszem, mekkora seggfej. A legjobb szándékkal jövök ide, és van képe sértegetni az egész családomat? – Hallottad. – Kitárja az ajtót. – Vidd innen azt a hamis Royal segged, és húzz el! – Hamis Royal? Hamis vagyok? Maga a csaló. Nincs magában egy cseppnyi tisztesség sem. Helyrehoz eseteket. Elveszi a pénzt, eltünteti a bizonyítékot. Mocskosabb, mint bármelyik bűnöző, akit valaha rács mögé juttatott. Kihívóan közelebb lépek hozzá. A számból nyálcsepp röppen felé. Wright felnevet. – Még csak nem is tudod, igaz? – Mit nem tudok, maga seggfej? – lököm meg a vállát. Hátratántorodik, és a mosolya eltűnik. – Vagyis még egy seggfejnél is rosszabb. A seggfejek sértésnek vennék, ha magához hasonlítanák őket. Maga gyerekekkel erőszakoskodik. A legrosszabbak legrosszabbika. Még a rabok is leköpnék. Vörös fejjel felém csörtet. – Nem lennél ilyen bátor, ha nem lennél Royal, nem igaz? – Az vagyok, úgyhogy ezt sosem fogjuk megtudni. – Ahogy azt sem fogjuk sosem megtudni, hogy Steve O’Halloran fattya, vagy Callum Royal gyereke vagy-e. Hogy mi? Megingok, alig sikerül megakadályoznom, hogy arccal
előreessek a fapadlóra. Mr. Wright felröhög. – De tudjuk, nem igaz? – M-mit tudunk? – krákogom. – Hogy az a szajha anyád széttette a lábát a hamis apád üzlettársának. Lökést érzek az oldalamnál, elveszítem az egyensúlyomat, és térdre esek. Megrázom a fejem, és felnézek. Mi a francot akar ezzel mondani? Nem vagyok Steve fattya. Callum Royal fia vagyok. Egy Royal. – Öt másodpercet kapsz, hogy kivonszold azt a szánalmas segged a házamból, mielőtt hívom a rendőrséget – fortyogja. Valahogy egyszer csak a bevágott ajtó másik oldalán találom magam. Rámeredek. Mi történt az előbb? Komolyan azt mondta… Zihálva felemelem az öklömet, és dörömbölni kezdek az ajtón. Valamiért olyan hangja van, mint egy kocsiajtó csapódásának. – Mi a franc ez, Easton?! Meglepetten pördülök meg. Hartley siet felém a gondosan nyírt füvön. A felhajtón egy ütött-kopott barna Volvo áll. Gondolom, ennek az ajtaját hallottam. – Kinek a kocsija ez? – kérdezem zavarodottan. Semmi sem akar összeállni. A fejem egy merő kuszaság. Túl sok pia van a szervezetemben. Mr. Wright vádaskodásától pedig a csontomig ledermedtem, és még mindig remegek. Nem vagyok Steve fattya.
Nem vagyok. – Jose-é – vágja vissza, és felém nyúl. Elkapja a karomat, és a rohadt életbe, nagyon erős a szorítása. – Menjünk! Megmasszírozom a tarkómat, és igyekszem koncentrálni. – Ki az a Jose? – A főbérlőm. Most pedig húzz el a kurva ajtótól, és menjünk! Leesik az állam. – Azt mondtad, hogy kurva. Sosem szoktál így káromkodni. Miért káromkodtál? – Mert annyira kurvára haragszom most rád! Válaszának az ereje majdnem ledönt a lábamról. Ekkor veszem észre, hogy céklavörös az arca. Apró kezét ökölbe szorítja, és az egyikkel a vállamba húz. Hartley totál kiakadt. – Dühös vagy – dünnyögöm. – Dühös? Még jó hogy dühös vagyok! Most legszívesebben kinyírnálak! Hogy merészelsz megjelenni a szüleim házánál, és… És… – Tekintete a csukott ajtó felé rebben. – Kérlek, mondd, hogy még nem beszéltél velük! Hazudhatnék. Simán. Nem kell elmondanom neki, hogy megfenyegettem az apját, aki visszafenyegetett, hogy megpróbáltam megütni, hogy azt mondta, nem vagyok Royal, aztán a képembe vágta az ajtót. Úgysincs itt, hogy megcáfoljon. Hazudhatnék. De nem hazudok, mert túlságosan összezavarodtam, túlságosan zaklatott vagyok ahhoz, hogy kitaláljak egy történetet. Nem vagyok Steve fattya.
Nem vagyok. – Megpróbáltam megvesztegetni. Hartley szólásra nyitja a száját. Aztán becsukja. Kinyitja. Becsukja. Úgy fújtat, mintha most futotta volna le a maratont. – Megpróbáltad megvesztegetni. – Hitetlenkedve elhallgat. – Te. Megpróbáltál megvesztegetni. Egy kerületi ügyészt. – Hé, mindketten tudjuk, hogy lazán elfogadja a pénzt – védekezem. Hartley csak bámul rám. Hosszú, hosszú ideig. Ó, baszki! Mindjárt robban. Látom a viharfelhőket a szemében. Bármelyik pillanatban becsaphat a villám. Mielőtt azonban megszólalhatna, nyílik a bejárati ajtó, és Mr. Wright jelenik meg, Dylannel az oldalán. A lány rémültnek tűnik, de aztán az arcára döbbenet ül ki, amikor észreveszi a nővérét. Szürke szeme kikerekedik. – Hartley? – Jól nézd meg a nővéredet! – mordul fel Mr. Wright, és Hartley-ra mutat. – Miatta kell itt hagynod a családodat. Hartley elhűlve kap levegő után. A seggfej felé indulok, de Dylan zavarodott hangja megállít. – Hartley? – ismétli. – Mi folyik itt? – Dylan, gyere ide! – Hartley int a húgának, hogy lépjen el az apja mellől. – Nem fog elküldeni. Gyere velem, és én majd… – Te semmi mást nem teszel, Hartley, mint hogy elmész. Már nem tartozol ehhez a családhoz. Dylan, menj be, és pakolj össze! – mondja Mr. Wright hűvösen és szigorúan. – Ne! Kérlek, apu! – könyörög Hartley. – Kérlek, ne tedd ezt!
Bármit megteszek, amit kérsz. Bármit. Előrebotorkál, de az apja felemeli a kezét, és megállítja. – Menj be, Dylan! – utasítja a lányát. Dylan riadt tekintete a nővéréről az apjára siklik. Teszek még egy utolsó kísérletet arra, hogy megállítsam ezt az őrületet. – Hé, komolyan mondom, bármennyit hajlandó vagyok fizetni – sürgetem Mr. Wrightot. – Fogd be! – kiáltja Hartley. – Kérlek, fogd be! – Az apja felé fordul. – Kérlek! – Ha bármi történik Dylannel, az a te lelkeden szárad. Erre gondolj, mielőtt kinyitod azt az ostoba szádat! Ezzel a végső fenyegetéssel Wright ránk csukja az ajtót. Amikor a fa nekicsapódik a keretnek, mintha egy golyó tépne Hartley mellkasába. A gyepre rogy, és sírva fakad. Odaszaladok hozzá. – Bébi, sajnálom. A bizsergés a fejemben kezd fakulni, és a helyzet súlya lassan rám telepszik. Az egésznek a súlya. Hartley. Az apja. A húga. Én. Steve. – Miért? Miért jöttél ide? Könnyek gyűlnek a szemébe, de nem gördülnek le az arcán. Zihálva veszi a levegőt. – Próbáltam segíteni. – Lehajolok hozzá. – Mondd, mit tegyek! Mélyen, reszketve beszívja a levegőt. – Részeg vagy – vádol. – Érzem rajtad. Idejöttél részegen, és apámhoz vágtál mindent, amit megosztottam veled? A torkom elszorul a bűntudattól és a szorongástól.
– Nem. Mármint ittam egy keveset, de nem vagyok részeg. A szememet fürkészi, átlát a hazugságomon, és lassan feláll. Az alsó ajka és a hangja megremeg, de arcán komoly kifejezés ül, amitől a félelem végigsöpör a gerincemen. – Igenis részeg vagy. És megszegted az ígéretedet. A helyzet még rosszabb lett. Lehet, hogy jó szándék vezérelt, de azért cselekedtél, hogy te jobban érezd magad. Elsősorban magadra gondoltál, és ez lett belőle. Most már folynak a könnyei, végigcsorognak az arcán. A szomorúság szökőárja. A szégyen a bűntudattal viaskodik bennem. Nem tetszik, amit mond, és az, hogy ezek a szavak milyen érzést keltenek bennem. Próbáltam helyesen cselekedni. Komolyan az én hibám, hogy az apja egy első osztályú pöcs? Az én hibám, hogy nem fogadta el a pénzt? Az én hibám, hogy szörnyű hazugságokat hordott össze az anyámról, az apámról és egy rohadt seggfejről, aki nem az apám… Én is dühösen válaszolok. – Én legalább próbáltam helyrehozni neked a dolgokat. Te el akartál rohanni, hogy elkerüld a problémát. Én legalább szembeszálltam vele. Meg kéne köszönnöd. – Megköszönni? – visítja. – Megköszönni? Most hülyéskedsz? Itt te nem a fényes páncélú lovag vagy. Hanem a gonosz! – Hogy mi? Én? Ezzel most felhúzott. – Igen, te. – Botorkálva elindul, fekete haja mögötte verdes. – Tartsd távol magad tőlem! Soha többé nem akarok veled szóba állni.
A szavai olyan véglegesen csengenek. Pánikolva utánakiáltok. – Várj! Hartley, ugyan már! Várj! De nem vesz rólam tudomást. Teszek egy lépést előre, és bár háttal áll nekem, olyan, mintha megérezné, hogy megmozdultam. Megfordul, és felém bök az ujjával. – Ne! – szól rám. – Ne kövess! Ne gyere a közelembe! Ne tegyél semmit! Ismét megpördül, és gyakorlatilag ráveti magát a ronda Volvo rozsdás ajtajára. A visszapillantó tükör nincs is rendesen a szélvédőre illesztve. Látom, hogy fura szögben fityeg. A leharcolt kocsi látványától összeszorul a gyomrom. Elképzelem, ahogy Hartley bekopog az alsó szomszédja ajtaján, könyörög neki, hogy hadd kérje kölcsön a roncs autóját, hogy eljöhessen, és megállíthassa a hülye seggemet, nehogy még az eddiginél is jobban tönkretegyem az életét. De nem ért ide időben. Mint mindig, Easton Royal most is elcseszett mindent. Tehetetlenül nézem, ahogy kitolat a felhajtóról. Legszívesebben utánakiáltanék, hogy jöjjön vissza, de tudom, hogy onnan úgysem hallana meg. Ráadásul a Volvo motorja rohadt hangos. Ahogy a másik kocsi kerekének a csikorgása is az úton, és… Milyen másik kocsi? Pislogok párat. Talán mégiscsak részeg vagyok, azért nem áll össze rögtön a kép. Az agyam külön értelmezi az eseményeket. A villanó fényszórókat. A fémnek ütköző fém csattanását.
Az út mellett fekvő testet. A lábam mozgásba lendül. Rohanok, és térdre rogyok egy lány mellett, akiben lassan felismerem Laurent. Mit keres itt? Nem itt lakik. Vagyis de. Ebben az utcában lakik. De most az út fölé görnyed, ahogy próbálja felrázni az öcsémet. A tesóm félig az oldalán, félig a hasán fekszik, mintha nagy magasságból zuhant volna a földre. Fehér pólója elszakadt, és vér csíkozza. Az aszfalt is véres. Minden csupa vér. Émelygek, de valahogy sikerül visszanyelnem a hányingeremet. Valami fájdalmasan a térdembe fúródik. Üvegszilánk. A szélvédő, jövök rá. A Rover szélvédője eltűnt. – Sawyer – könyörög neki Lauren. – Sawyer. – Ez Sebastian – nyögöm. Akár álmomból felkeltve is meg tudnám őket különböztetni. Még részegen is. Lauren erre még hangosabban zokog. Vadul lüktető pulzussal ismét a Roverre nézek, a másik öcsémet keresve. Sawyer a kormány fölé görnyed, a biztonsági öv a nyakába vág, a légzsák az arcába nyomódik. Jobb halántékából vércsík szivárog az álla felé. A Volvo felé fordulok. Nagyrészt sértetlen, csak a hátsó ajtó és a lökhárító horpadt be teljesen. A szívem a torkomba ugrik, amikor a sofőrülés ajtaja kivágódik. Hartley kitámolyog az autóból. Az arca fehér, mint Seb pólója egykor. Szeme tágra nyílik, de mintha valami üresség lenne
benne. Mintha alig érzékelne valamit. Tekintete Sebastianra vándorol. Ijesztően mozdulatlan alakjára mered. Véres, tehetetlen testére. Csak bámul és bámul, mintha képtelen lenne felfogni, amit lát. Végül kinyitja a száját, és fojtott sikítás szakad fel belőle. Sikolyai közé egyetlen gyomorszorító szó vegyül, amitől megfagy a vér az ereimben, és az egész testem elgyengül. – Megöltem.
A PAPÍR HERCEGNŐ MÉLTATÁSA „Függőséget okozóan olvasmányos ifjúsági regény.” – Kirkus „Új generációs Kegyetlen játékok.” – Jennifer L. Armentrout, New York Times bestsellerszerző „Heves, fülbemászó és forró. Folyton csak a Papír hercegnő jár a fejemben. A cselszövő és szexi szereplők magukkal ragadnak, és nem engednek el. Tényleg kötelező olvasmány!” – Emma Chase, New York Times bestsellerszerző „A pajkosan szellemes írásmód, a mennyeien provokatív szereplők és a hátborzongató utolsó oldalak teszik letehetetlenné a Papír hercegnőt. Kétségtelenül az év legjobb könyve!” – Rockstars of Romance
A MEGTÖRT HERCEG MÉLTATÁSA „Ha filmszerű élményre vágysz, ami rengeteget ad, mégis még többért könyörögsz, akkor olvasd el ezt!” – Suzanne, Tied Up In Romance „Ebben a könyvben minden megvan. Kitűnő írásmód, fantasztikus szereplők, gimis dráma, szikrázó erotika és indulatok egy függőséget okozó csomagban.” – Schmexy Girl Book Blog „Ez a könyv őrülten jó, és abszolút függőséget okoz.” Kimberlyfaye Reads #☺placeholder002