Erin Watt-Bukott örökös

9. FEJEZET Aznap már nem találkozom Hartley-val. Nincs ott fotóórán, amin így egyedül maradok – és még csak nem is vagyok feljelentkezve a hülye órára. Nincs ott zeneelméleten sem, így kénytelen vagyok Larry mellett ülni, aki egyre csak azzal húz, mennyire szereeeeelmes lehetek. És ha nem erről hadovál, akkor arról a hülye Jordan cipőről beszél. Hülye Larry. Egyébként is, ki a franc akar zeneelméletet tanulni? Miféle óra ez? A hang fizikája? Miután a tanár felvázol valamit a hullámhossz, a frekvencia és a sebesség kapcsolatáról a táblára, kikapcsol az agyam. Hartley-t nem látom matekon sem, ahova pedig annyira be akart jutni, hogy személyesen könyörgött a tanárnak. Nem fogok hazudni, aggódom. Miután az Astor Park trénerével végeztünk az erősítő edzéssel, úgy döntök, írok neki, és reménykedem benne, nem kérdezi meg, honnan van meg a száma. A lógás az én specialitásom. Hol vagy? E Nem jön válasz. Otthon gyorsan bekapok valamit, és megcsinálom a házimat,

mielőtt elindulok. Szerencsére nem futok össze senkivel, így nem kell hülye kérdésekre válaszolnom. Főleg azért, mert nincsenek rájuk jó válaszaim. Nem tudom, miért vezetek át Hartley-hoz egy burritóval az anyósülésen. Nem tudom, miért zavar, hogy nem írt vissza. Nem tudom, miért vagyok rá ilyen rohadt kíváncsi. Egy utcával arrébb parkolok le, hogy ne vegye észre a furgonomat, majd könnyedén felkocogok a kinti oldalsó lépcsőn az ajtajáig. A fafokok olyan rozogák, hogy attól félek, bármelyik pillanatban lemállhatnak a kétemeletes ház oldaláról. – Küldemény – kiáltok be egy hangos kopogás után. Semmi. Felhívom, és a fülemet az ajtóra tapasztom. Nem hallatszik odabent semmi. Még párszor rácsapok az ajtóra. Léptekre leszek figyelmes odalentről, de amikor lenézek, csak egy zömök, kopasz fickót látok, aki a spatuláját lengeti. – Nincs itthon, te ostoba. Letrappolok a lépcsőn. – Akkor hol van? –  Valószínűleg dolgozik. – A  férfi résnyire húzott szemmel vizslat. – Te ki vagy? – Az egyik barátja a suliból. Bent hagyta a háziját. – Hmmph – mordul. – Hát, nincs itthon, úgyhogy jobb, ha te is elhúzol. –  Nem akarom, hogy rossz jegyet kapjon. Nem bánja, ha megvárom? Megint mordul egyet. – Amíg csendben vagy, nem érdekel, mit csinálsz.

– Igenis, uram. Alig hallhatóan mormol valamit az ostoba kölykökről és az ostoba házi feladataikról, mielőtt eltűnik az oldalsó ajtó túloldalán, ahol biztos egy földszinti lakás lehet. Ez a kis ház a faburkolatával és málló festékével nem úgy fest, mintha túlélné a következő hurrikánszezont. Ismét ledöbbent az ellentmondás, hogy egy Astor Park-os diák ilyen környéken, ilyen házban lakik. Elhelyezkedem az alsó lépcsőfokon, leteszem magam mellé a kajás zacskót, és várok. És várok. És várok. Órák telnek el. A  telefonom akksija veszélyes tempóban merül a sok Candy Crushtól. Lemegy a nap, és a tücskök ciripelni kezdenek. Elszundítok, és a hűvösre forduló őszi levegőre ébredek. A telefonom szerint elmúlt éjfél. Összehúzom magam, és megint írok neki. Kihűlt a kajád. – Milyen kajám? Majdnem eldobom a telefont ijedtemben. – Honnan a francból bukkantál elő? – kérdezem Hartley-tól. – Ezt én is kérdezhetném tőled. Azzal lendületesen felém lép, és… Csak nem olajszagot érzek rajta? Egyfajta egyenruhát visel: fekete nadrág, fehér, rövid ujjú, kopott, gyűrött ing és masszívnak tűnő fekete cipő. – Munka? – tippelek. – Tessék? Szerinted ez nem egy káprázatos bulizós szerelés? – mutat végig magán. – A legkáprázatosabb. – Felkapom a vacsoráját, és intek, hogy menjen fel a lépcsőn. – De hullafáradtnak tűnsz. Bármilyen

fantasztikus dolgot műveltél is ma délután és este, az biztos megviselt. – Aha. Sóhajtva fellép az első lépcsőfokra, és úgy néz fel a lépcsőn, mintha a megmászása lehetetlen feladat lenne. Még jó, hogy itt vagyok. A karomba kapom. – Tudok járni – jegyzi meg, de ellenkezése erőtlen, és máris átkarolta a nyakamat, hogy megkapaszkodjon. – Ja, persze. Alig van súlya. De azért lassan lépkedek felfelé. Először engedi, hogy hozzáérjek, és ez tetszik. Túlságosan is. A  lakása épp olyan szűkös és lehangoló, mint amire emlékeztem. Rendezett és tiszta illatú, és Hartley egy csokor margarétát is kirakott a keskeny ablakpárkányra egy átlátszó vázába, de a virágok nem igazán segítenek az összhatáson. Hartley tekintete követi az enyémet. –  Azt hittem, egy kis szín segít feldobni a helyet – mondja színtelen hangon. – Nem hiszem, hogy ez bármennyire is lehetséges. Odamegyek a kis pulthoz, és kinyitom a mikró ajtaját. Hű! Nem tudtam, hogy még léteznek ilyen régi modellek. Beletelik pár pillanatba, mire rájövök, hogyan kell kezelni azt az átkozott készüléket. Megmelegítem a burritót, míg Hartley kimegy a fürdőszobába. Amíg várok rá, rágcsálnivalót keresve kinyitom a szekrényeket. Csak egy doboz sós kekszet találok. Azonkívül csak konzervek sorakoznak a polcokon.

– Végeztél a kutakodással? – mordul Hartley az ajtóból. – Nem. Benézek a mini hűtőbe is – ebbe a konyhának nevezett vacak helyiségbe még egy normális méretű hűtő sem fér be –, és végigmérem az alapélelmiszerek kis felhozatalát. Vaj, tej, egy kis doboz narancslé, pár zöldség és előre megfőzött kajával megpakolt dobozok. –  Vasárnap előre megfőzök a hétre – magyarázza Hartley félszegen. – Így nem kell amiatt aggódnom, hogy mit egyek. Felveszem az egyik átlátszó dobozt, megnézem közelről, majd visszateszem. – Ezek csak vacsorára valók – mutatok rá. Hartley vállat von. –  Ja. Reggelire általában egy müzliszeletet vagy pár gyümölcsöt eszem, ebédelni meg a suliban szoktam. Hétvégenként dolgozom, és általában nincs időm ebédelni. Ekkor megértem, miért pakolja meg folyton a tálcáját kábé négyadagnyi kajával az Astorban. Ez a csaj egyértelműen szűkösen áll a pénzzel. Épphogy elboldogul. Belém mar a bűntudat, amikor eszembe jut, hogyan faltam fel az egész ebédjét valamelyik nap. Ránézek a mikró kijelzőjére. Még húsz másodperc. Bőven elég idő arra, hogy összeszedjem a bátorságomat, és végre megkérdezzem: – Miért nem laksz a családoddal? Hartley egész testében megfeszül. – Nem… Nem értünk egyet bizonyos dolgokban – válaszolja, és meglepődöm, hogy egyáltalán ennyit elárult.

Várom, hogy kifejtse, de persze makacsul hallgat. Nem vagyok akkora hülye, hogy erőltessem. A mikró csipogni kezd. Amikor kinyitom a kis ajtaját, a burritóból gőz száll fel, és egy papírtörlővel fogom meg a tányér szélét, hogy ne égessem meg a kezem. – Várj egy kicsit, hogy ne legyen olyan forró! – javaslom. Kissé ingerültnek tűnik, mintha ez a késedelem elfogadhatatlan lenne a számára, mert így több időt kell velem töltenie. Sosem találkoztam még olyan csajjal, aki ennyire ne akart volna velem lógni. Hartley odalép a kanapéhoz, és leül, hogy kikösse a cipőjét. Úgy rúgja el magától, mintha valami rémes tettet követett volna el ellene. Egy ideig hallgat. Amikor ismét megszólal, a hangja legyőzötten cseng. – Miért hoztál nekem kaját, Easton? –  Aggódtam miattad. – Előveszek egy kést és egy villát az evőeszközös fiókból. Nem mintha egy egész fiók kéne hozzájuk. Csak két villája, két kése és két kanala van. Ennyi. – Miért hagytad ott a sulit a nap közepén? – Írt a főnököm – magyarázza. – Felszabadult egy műszak, és nem mondhattam nemet. –  Milyen hosszúak ezek a műszakok? – kérdezem, mert dél körül ment el az Astorból, és csak éjfélkor ért haza. Tizenkét órát volt távol. Ez elég hosszú műszaknak tűnik egy részmunkaidős pincérnőnek. – Ma dupla műszakom volt – feleli. – A dupla műszak szívás, de nehezen szedem össze a munkaórákat. Van két kisgyerekes pincérnő, akiknek nagyobb szükségük van a pénzre, mint

nekem. Eszembe jutnak az üres szekrényei, és az állítása eléggé vitathatónak tűnik. Neki is szüksége van arra a pénzre. Nagyon is. Vagy talán mégsem. Mármint nekem van pénzem. Nem tudom, mennyibe kerülhet ez a patkánylyuk, de valószínűleg még a havi költőpénzem tizedét sem éri el. Nem forgolódnék álmatlanul, ha meg kéne válnom a pénz egy részétől. Leteszem a burritót a dohányzóasztalra egy szalvétával és egy pohár vízzel együtt. Közben próbálom kitalálni, hogyan ajánljam fel neki a pénzt anélkül, hogy kiakasztanám. Amikor Hartley nem nyúl a villa után, leülök a kanapé másik végébe, és karba teszem a kezem. – Egyél! – parancsolok rá. De Hartley habozik. –  Az ég szerelmére, nem mérgeztem meg, te bolond. Éhes vagy. Egyél! Ezután már nem kell tovább nógatni. Hartley olyan lelkesedéssel vág bele a burritóba, mint egy gyerek karácsony reggel. Kábé a felét befalja, mielőtt lassít egy kicsit, ezzel bizonyítva, hogy már farkaséhes volt. Ezt a tízdolláros burritót is nehezen fogadta el tőlem. Hogyan fogom meggyőzni, hogy adhassak neki pár rugót? – Hogyhogy nem mondtad el senkinek, hogy dolgozol? –  Azért, mert nem tartozik senkire. Igen, pincérnőként dolgozom. És akkor mi van? Miért kéne ezt terjeszteni a suliban? Nem nagy dolog. Feszülten előredőlök. Az alkaromat a térdemre támasztom, és

meredten figyelem. – Ki vagy te, Hartley? A villája megáll a levegőben. – Hogy érted? – Úgy, hogy rád kerestem… Erre a válla azonnal egyenes, ingerült vonallá merevedik. –  Ó,  ne húzd fel magad! – mondom. – Nem találtam semmilyen eltemetett, sötét titkot. Csak annyit tudok, hogy apád indult a polgármester-választáson, de veszített. Az apja említésétől árnyék suhan át az arcán, mire zúzódásokat keresve a karjára nézek. Talán az apja verte, ezért megszökött? Próbálok még több információt kihúzni belőle, amikor így folytatom: – És találtam egy cikket, miszerint van két nővéred. Ahelyett, hogy ezt megerősítené vagy megcáfolná, egyszerűen csak kimerülten rám néz. – Easton. – Szünetet tart. – Miért kutakodtál utánam? – Újabb szünet. – Miért vettél nekem vacsorát? – Megint csend. – Miért vagy itt? Miért hagytad ott a szép, nagy otthonodat, hogy aztán egész este rám várj? Már az is csoda, hogy nem raboltak ki. Ezen felnevetek. –  Tudok magamra vigyázni, bébi. És hogy válaszoljak a kérdésedre, azért vagyok itt, mert kedvellek. – Nem is ismersz – feleli bosszúsan. –  Próbállak megismerni! – csapok a tenyeremmel a combomra, mert már nekem is fogy a türelmem. Hartley összerezzen a hangos csattanástól. Félelem suhan át

az arcán, akár egy felzavart nyúl. Sietve, megadóan felemelem a kezem. – Bocsi! Nem akartalak megijeszteni. A  rohadt életbe, talán tényleg bántották otthon. Vagy lehet, hogy most bántja valaki? Talán hívjam fel apámat? – Valaki… bánt téged? – kérdezem óvatosan. – Nem – válaszolja. – Senki sem bánt. Egyedül élek, és nincs szükségem segítségre. Egyedül is jól boldogulok. – Ez nekem nem tűnik valami jónak – intek körbe. –  Tényleg? És még csodálkozol, miért nem mondom el a többieknek az Astorban, hol dolgozom? Vagy hol élek? Szeretek itt lenni. – Ingerülten megrázza a fejét. – Nem egy kacsalábon forgó palota, de az enyém. Magamat tartom el, és erre rohadt büszke vagyok. – Igazad van. Az egyetértésem váratlanul éri. – Tessék? –  Hé, még én is bevallhatom, hogy hibáztam. Valójában kurvára csodállak. Ha nem így lenne, tutira nem követnélek mindenhova, és nem hoznék neked kaját. Erre egy kicsit ellazul, de a tekintete továbbra is tartózkodó marad. –  Nem olyan típusú ember vagy, akivel most lógni akarok, Easton. Valami mintha mellkason lökne és a szívembe szúrna. –  Tudom, hogy ez durván hangzik. – Egyáltalán nem veszi észre, milyen hatással vannak rám a szavai. – De próbálom megértetni veled… Túl problémás vagy. Nekem erre most nincs

időm. Az ereimben égő felháborodás ellenére tudom, hogy igaza van. Tényleg problémás vagyok. Én vagyok az elcseszett Royal, aki állandóan bunyókba keveredik, túl sokat iszik, és mindenkit kiakaszt. Bár fáj megtudni, hogy ennyire felelőtlennek tart, értékelem az őszinteségét. Nem olyan, mint Claire, vagy a többi lány, akikkel együtt voltam, akik állandóan hízelegnek, és megbocsátanak, bármit teszek is, mivel Easton Royal az ő szemükben semmi rosszat nem tehet. Hartley nem fél elmondani mindent, amit nem szeret bennem. És még csak nem is haragudhatok rá, mert ez a sok szörnyűség, amit bennem lát, pont az, amit utálok magamban. – Most csak az érdekel, hogy legyen hol aludnom éjjel, azaz hogy pénzt keressek – folytatja őszintén. – Ha pénz kell, én adok neked. Baszki! Ezt nem kellett volna. A villája a tányérjának ütődik. – Most komolyan pénzt ajánlottál nekem? Miért? Azt hiszed, ha pénzt adsz, nem kell majd annyit dolgoznom, és így több időt tölthetek veled? – kérdezi hitetlenkedve. – Ne haragudj! Hülyeség volt. Szégyen kaparja a torkomat, mert mi Royalok így oldjuk meg a problémákat: pénzzel. Ugyanakkor a viharszürke szeméből sugárzó ítélkezés idegesít. Ő  nem olyan, mint Ella, aki szegényen nőtt fel. Vagy Valerie, aki Carringtonék kevésbé tehetősebb ágáról származik, és kénytelen elfogadni az alamizsnát a nagynénjétől és a

nagybátyjától, hogy iskolába járhasson. Hartley családja gazdag. Lehet, hogy most nem velük él, de korábban már rohadtul élt velük. – Voltam a házatoknál, rémlik? – csattanok fel. – Lehet, hogy most nem kapsz tőlük pénzt, de a családod jómódú. Szóval ne nézz rám úgy, mintha valami elkényeztetett kölyök lennék, te pedig a nehéz sorsú kupongyűjtögető, aki egész életében küszködött! A kurva életbe! Hiszen néhány hónappal ezelőttig valamilyen flancos bentlakásos iskolába jártál. A  szürke szempárban ahelyett, hogy harag lobbanna, ahogy arra számítottam, ismét csak kimerültség látszik. –  Igen, korábban volt pénzem. De már nincs. Május óta itt lakom. Ez csak négy hónap, de épp elég idő volt arra, hogy rájöjjek, korábban mennyi mindent magától értetődőnek vettem. Az élet nem a bentlakásos iskolákról, a divatos ruhákról és a szép házakról szól. Ez nehéz lecke volt számomra, amikor visszajöttem Bayview-ba. – Végignéz rajtam. – Szerintem te ezt még nem tanultad meg. – Mit? – horkantok fel. – Hogy milyen szegénynek lenni? Ez kell ahhoz, hogy kedvesebb legyél hozzám? Hogy a motoromat buszjegyre cseréljem, és egy ideig megnézzem, hogyan élnek mások? – Nem kérek tőled ilyesmit. Nem érdekel, mit csinálsz, Easton. Nem azért vagyok itt, hogy segítsek, vagy hogy fogjam a kezed, amíg fontos leckéket tanulsz meg az életről. Én csak próbálok gondoskodni magamról. – Kortyol egyet a vizéből. – Az idő kilencvenkilenc százalékában nem is jutsz eszembe. Aú!

Ez kibaszottul fájt. De a szúró érzés enyhül, amikor feltűnik valami: hangjának hamis csengése. És az, ahogy kitartóan kerüli a tekintetemet. – Nem hiszek neked – jelentem ki. – Igenis eszedbe szoktam jutni. Leteszi a poharát, és kissé ingatagon feláll. – Ideje, hogy menj, Easton. – Miért? Mert bejövök neked? Kihívó pillantással én is felállok. – Nem, hanem mert az idegeimre mész. – Nem. Bejövök neked – ismétlem. Közelebb lépek hozzá, és bár erre megfeszül, nem mozdul. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a légzése felgyorsul, és meg mernék rá esküdni, hogy a pulzusa hevesen lüktet a nyakánál. És a szemében tükröződő vágy… Akar engem, vagy legalábbis azt, amit nyújtani tudok neki, de túl büszke, makacs vagy feszült ahhoz, hogy bevallja. Mert azt hiszi, nincs szüksége gyengédségre, közelségre, kapcsolatokra. Kezdem megfejteni. Nem a múltját. Nem a családi problémáit, hanem azt, hogy mi mozgatja. Amikor fél és sérül, azonnal robban. Egy kevésbé makacs ember már otthagyta volna. De épp ezért van egyedül, mert nincs senki az életében, aki kitartana mellette. Tudom, milyen érzés egyedül lenni. Tudom, milyen érzés akarni valamit, és nem megkapni. Nem akarom, hogy Hartley így érezzen. Többé már nem. Addig nem, amíg én itt vagyok. – Megteszem – mondom halkan. Erre felkapja a fejét, és tekintete találkozik az enyémmel.

– Mit? – Megcsókollak. Elakad a lélegzete. A levegő ritkábbá válik körülöttünk, mint amikor az ember fent van a felhők között, körülötte csupán pár centis fémfallal közte és a nagy kék ég között. Izgatottság árad az ereimben, ahogy a szemébe nézek. Hartley arcán ugyanezt a várakozást látom. – Easton… – mondja, de nem tudom, hogy figyelmeztetésnek vagy kérésnek szánja-e. És már amúgy is késő. A szám máris az övén van. Meglepetten felsóhajt, de az ajka ellágyul az enyém alatt. A rohadt életbe, visszacsókol! Megszédülök, a gyomrom a torkomba ugrik, és mindez e miatt a lány miatt. Az ajka hihetetlenül puha. Ahogy a bőr is a tarkójánál, amit most a hüvelykujjammal simogatok. Közelebb húzom magamhoz, mert az egész testét érezni akarom. A nyelvem beszökik szétnyílt ajkai közt, és megérinti az övét, de ekkor Hartley ellök magától. Olyan gyorsan ér véget, hogy még pislogni sincs időm. A  csalódottság végigsöpör rajtam, és halk káromkodás szakad fel belőlem. – Miért hagytad abba? – mondom, gyakorlatilag nyögve. –  Azért, mert nem akarom ezt – feleli rekedten, és elhátrál tőlem. – Már mondtam, nincs időm randizni. Nem érdekelsz. – De hiszen visszacsókoltál – emlékeztetem. A  szívem még mindig eszeveszetten ver a merevedést okozó csóktól. – Pillanatnyi gyengeség. – Mintha kicsit zihálna. – Nem tudom,

hogyan mondjam másként, Easton. Nem akarok veled járni. Lenyelem a bosszúságomat. Nem értem ezt a csajt. Akkor miért csókolt vissza? Pillanatnyi gyengeség? Egy fenét! Bejövök neki. Vonzódik hozzám. Akkor meg miért nem csináljuk? Mégis mit?, kötekedik egy hang a fejemben. Ez megakaszt, mert… Mégis, mit akarok tőle? Lefeküdni vele, vagy ténylegesen randizni vele? A végzős évemben csak kefélni akartam, nem akartam, hogy egy barátnő magához láncoljon. Rengeteg lány van, akikkel lefekhetnék, de valami úgy vonz Hartley-hoz, mint korábban még senkihez. Van benne valami, amitől boldog vagyok, ha a közelében lehetek. Őrült ötletem támad. – Mi lenne, ha barátok lennénk? – kérdezem lassan. Ezen megdöbben. – Tessék? – Barátok. Hétbetűs szó, ami azt jelenti, hogy két ember között kölcsönös kötődés alakul ki. –  Tudom, mit jelent. Csak nem értem, mit akarsz ezzel mondani. –  Azt, hogy legyünk barátok. Mivel nem érdekellek, meg minden. – Rákacsintok. – Vagy ez, vagy tovább nyomulok, és újra megpróbállak megcsókolni. Hartley ingerülten felsóhajt. – Miért kell vagy az egyiknek, vagy a másiknak lennie? Nincs harmadik lehetőség? –  Nincs. – Féloldalas mosolyt villantok rá. – Ugyan már, Hartley Davidson… – Hartley Davidson?

–  Beceneveken gondolkozom. A  legjobb barátok becenevet adnak egymásnak. – A  kezemet a farmerem hátsó zsebébe csúsztatom. – Komolyan, tetszik az ötlet. Ha már nem jövünk össze, akár csinálhatjuk ezt a barátság dolgot is. Még sosem volt közeli lánybarátom, úgyhogy ez jó kis tapasztalat lesz. Hartley visszarogy a kanapéra. – Én úgy látom, hogy egész sok barátod van. – Nem is – tör ki belőlem. Szinte rögtön elfog a bűntudat, mert akkor Ella és Val kik? A  tesóim nem számítanak, nekik muszáj az életem részének lenniük. Haverokként tekintek rájuk, de a vér úgy köt össze valakivel, hogy elveszi a választás lehetőségét. Ellát és Valt én választottam barátoknak. Így pontosítok: – Van néhány barátom. De szeretnék még egyet. Szeretnék egy Hartley Wrightot. Hartley a szemét forgatja. – Most jön az, hogy azt mondom, én meg egy Easton Royalt szeretnék? – Aha. – Belelkesülök. – Majd edzés után lógunk együtt. Együtt írjuk meg a matekházit. Nem akarok kérkedni, de ha akarok, nagyon jó vagyok a sulis cuccokban. – A sulis cuccokban – ismétli szárazon. – Bezony. Ami azt illeti… – Habozok, majd bevallom: – Egész okos vagyok. – Tudom. Kinyújtja a lábát, és átmozgatja a lábujjait. – Tényleg?

–  Aha. Egész jó jegyzeteket írtál. Csak olyan valaki tudja így elmagyarázni az anyagot, aki tényleg érti. – Háh! –  De szereted adni a hülyét, úgyhogy ezt nem rontom el neked. – Nem adom a hülyét, csak nem érdekel. A suli csak nyűg. – Ha belemegyek ebbe… Azonnal elvigyorodom. – Ha belemegyek – mondja ezúttal szigorúbban –, akkor lesz pár szabály. – Kizárt. Nem foglalkozom a szabályokkal. Aranyosan elmosolyodik. – Akkor én nem foglalkozom ezzel a barátsággal. Halkan felmordulok. – Jól van. Tök mindegy. Halljuk a szabályokat! – Nem kezdhetsz ki velem. – Oké – bólintok, mert ebbe már úgyis beleegyeztem. – Nem flörtölhetsz velem. –  Passz. Ez nálam csak úgy jön, nem tudom leállítani. – Kompromisszumkészen felemelem a kezem. – De ha előfordul, nyugodtan leállíthatsz. – Oké. – Mi van még? Végiggondolja. – Nincs pajzán célozgatás. –  Lehetetlen. Szintén csak úgy elsütöm őket… Ahogy más egyebet is. – Felsóhajtok. – Látod? Túl sokat kérsz tőlem. Csak azt javasolhatom, hogy ne figyelj oda a pajzán célozgatásaimra.

Apu szerint ha nem foglalkozol valamivel, akkor az gyakorlatilag meg sem történt. Látom rajta, hogy próbál elfojtani egy nevetést. – Apád szerint. Komolyan? – nyújtja el a szót szkeptikusan. –  Aha. Vagy talán Gandhi szerint. Mindegy, egy okos ember mondta. Kell, hogy legyen egy kézfogásunk – mondom. Felvonja a szemöldökét. – Egy kézfogásunk? –  Aha. LeBron Jamesnek külön kézfogása van mindegyik csapattársával. Innen lehet tudni, hogy közel állnak egymáshoz. Találjunk ki egyet! –  Nem fogok emlékezni egy bonyolult kézfogásra. Legyen inkább egy dal. Énekelhetsz nekem egy dalt, valahányszor találkozunk. Lassan lecsukódik a szemhéja. Szegény lány nagyon fáradt. Felemelem a takarót, amit a kanapé háttámlájára terítve találok. –  Már mondtam, hogy süket vagyok, mint az ágyú – emlékeztetem, ahogy ráterítem a takarót a lábára. – De melyik dalt javaslod? Felhúzza a takarót az állához. – Csak vicceltem. – Bármilyen kihívást vállalok. – Kezdek rájönni. –  Ha nincs közös dal, se kézfogás, akkor marad a titkos kopogás. Nem válaszol. Figyelem, ahogy lassan és egyenletesen emelkedik és süllyed a mellkasa. Lecsusszanok a kanapéról, és

felhúzom a lábát a korábbi helyemre. Akkor sem ébred fel, amikor a feje alá dugom a párnát, és betakarom azzal a csinos paplannal, amit gondosan összehajtva találok a padlón, a kanapé mellett. Bármennyire is szeretnék maradni, tudom, hogy Hartley ennek nem örülne. Így kilépek a lakásból. Nem tudom, miért haraptam rá a barátság gondolatára, de valahogy rendben van ez így. Azt akarom, hogy Hartley jelen legyen az életemben, és ha ezt a barátsággal tudom elérni, akkor barátok leszünk. Ez most más, de talán nem is olyan rossz dolog.

10. FEJEZET Én: Hol vagy, legjobb bari? Ő: Nem vagyunk legjobb barik Én: De hisz belementél! Ő: A barátba. Nem a legjobb barátba A telefonomra vigyorgok, ahogy végigmegyek a művészeti tárgyak kijjebb eső épületének folyosóján, a suli keleti oldalán. Még sosem volt itt órám. Nem vagyok valami kreatív. Mindegy – írom vissza. – Hol vagy? Nem tartozik rád – válaszolja Hartley, egy mosolygós fejjel zárva az üzenetet. – Még jó, hogy ismerem az órarended – mondom hangosan. – Jó reggelt, napsugaram! Hartley ijedten összerezzen, amikor hátulról meglepem. Épp készült bemenni az egyik zeneterembe, de most megpördül. –  Mi a franc? – A  lehető legaranyosabban felmordul. – Azt már nem, Easton. Egy héten csak három órát gyakorolhatok egyedül, és nem hagyom, hogy elrontsd! Menj innen!

Duzzogást tettetek. –  De már annyira vártam, hogy halljam, ahogy… – Oldalra billentem a fejem. – Min is játszol? – Hegedűn – feleli mogorván. – Király. – Elnyúlok mellette, és kinyitom az ajtót. – Menjünk! – Komolyan végig akarod hallgatni, ahogy gyakorolok? –  Miért is ne? – lököm kicsit az ajtó felé. – Úgysincs jobb dolgom. Egy ideig habozik, de aztán belép a terembe. Amíg előveszi a hangszerét a kis fekete tokból, körülnézek a zeneszobában. Nem sokkal szélesebb, mint az a zongora, amit odatoltak a falhoz. Eltekintve a zongoraszéktől, amit Hartley most kijjebb húz, és egy fekete, fém kottaállványtól, a hely üres. – Kinyírsz, ha a zongorára ülök? – Igen – feleli anélkül, hogy felnézne a hegedűjéről. – Sejtettem. – Lehuppanok a földre. – Amúgy is jobb szeretem a koszos padlónak dörgölni a seggem. Erősíti az immunrendszert, meg ilyenek. – Az jó. – Nem sok együttérzést érzek abból a sarokból. –  Egy legjobb barátnak nem az a dolga, hogy vigyázzon az egészségedre? – jegyzi meg, miközben elhelyez pár lapot az állványon. – Áhá! Szóval elismered, hogy legjobb barik vagyunk. Lehunyom a szemem, hátradőlök a falnak, és karba fonom a kezem a mellkasom előtt. Egyfajta visszavágásra számítok, de helyette a zene szomorú sirámát hallom. A  hangok eleinte gyengék, csak néhány lassú rezgés a

levegőben, amiket pár újabb követ, de Hartley fokozatosan építi a dallamot, míg a hangok már szinte összemosódnak, és a dal annyira telített, hogy szinte hihetetlen, hogy csak egy hangszer játszik. Kinyitom a szemem, és látom, hogy Hartley becsukta az övét. Még csak a kottát sem nézi. És nem csak az ujjaival játszik a hegedűn. Az egész teste vele mozog. Ezért hangzik úgy, mintha egy egész zenekar lenne a teremben. A zene teljesen kitölt, minden más zajt elcsendesít bennem, a szívem egyre nagyobbra duzzad, míg végül már semmi sem marad belőlem, csak a fülem és a lelkem. És ez a frászt hozza rám. Felpattanok. – Inkább odakint várok – motyogom. Hartley alig vesz rólam tudomást, ahogy kimegyek. Odakint, a folyosón megdörzsölöm a karomat. Konkrétan libabőrös lettem. Most, hogy a tüdőmet már nem a zene tölti ki, ismét szabadon lélegezhetek. Lecsusszanok a falnál, amíg a seggem földet ér. A  hegedű hangjai kiszivárognak az ajtó résein. Nem tudom rávenni magam, hogy rendesen becsukjam. Mintha a vonó minden egyes húzásával a húrokon Hartley fel akarná nyitni a lelkemet, hogy mindent felfedjen. Nincsenek mély érzéseim. Rám nem hat a zene. Easton Royal vagyok, felszínes, akinek csak a szórakozáson jár az esze. Nem akarok mélyen magamba nézni, hogy meglássam a semmi végtelen, fekete, unalmas tavát. Áldott tagadásban akarok élni.

Most azonnal mennem kéne. Fel kéne állnom, és keresnem valakit, akivel bunyózhatok, vagy… Ami azt illeti, ehhez az utóbbihoz itt van nekem Hartley. Nem kell elmennem. Csak meg kell győznöm, hogy ez a barátság dolog sokkal jobb lenne, ha közben végig meztelenek lennénk. És már tudom is, hogy hogyan. Visszasomfordálok a kis terembe, és megacélozom magam Hartley-val és a varázshegedűjével szemben. Szerencsére sikerül újabb összeomlás nélkül végigülnöm a gyakorlást. Nem hat rám, ahogy az ujjai a húrok fölött suhannak. Nem veszem észre a vékony, fénylő verejtékréteget a homlokán. Nem érdekel, hogy az összes vonása, amit korábban jellegtelennek könyveltem el, egyfajta istennővé varázsolják ebben a zenetranszban. Egyik sem érint meg. Egyáltalán nem. – Máris végeztél? – kérdezem, amikor lefekteti a hegedűt az ölébe. A vonóval egy lámpára int az ajtó fölött. –  Letelt az idő. – A  lámpa pirosan villog rá. – Csak egy órát lehetünk itt. Máris eltelt egy óra? Alig tűnt tíz percnek. –  Nem hiszem el, hogy ez egy óra volt – jegyzem meg homlokráncolva. – Nem volt muszáj bejönnöd, vagy maradnod. Erre tovább mélyülnek a ráncok a homlokomon, miközben figyelem, ahogy elpakolja a hangszerét. Arcán nyugodt kifejezés ül. Tényleg nem érdekli, hogy bent voltam-e, vagy sem.

A lapockáim közti viszkető érzést csupán az okozza, hogy így nehezebb lesz bejutni a bugyijába, nem pedig a csalódottság, amiért nem kíváncsi az elismerésemre vagy a dicséretemre. Elveszem tőle a tokot, és a táskáját az egyik vállamra vetem. –  És miért épp a hegedű? – kérdezem, amikor kilépünk a teremből. Odabiccentek pár osztálytársamnak, akik meglepetten, elkerekedett szemmel néznek rám, ahogy Hartley mellett végigbaktatok a folyosón. Hartley persze ezzel nem foglalkozik. –  A  családomban elvárás volt a zenetanulás. A  nővérem a zongorát választotta, a húgom a furulyát, én pedig a hegedűt. Ötéves koromban még menő ötletnek tűnt. – Egy kicsit habozik, épp csak egy pillanatig, és talán valaki, aki nem figyel oda annyira, mint én, észre sem venné. – Apa is ezen játszott. Csodálatosnak találtam. Ajkán furcsán szomorú mosoly játszik. Eltűnődöm, vajon mit jelenthet. – Értem. Én is azután akartam repülni, miután a… – Most én hallgatok el. – Egy ismerősünk kölyökkoromban felvitt magával. Hartley-nak is feltűnik a bizonytalanságom. – Egy ismerősötök? Megvakarom a tarkómat. – Mennyit tudsz a családomról? A  Royal dráma minden újságban ott virított tavasszal, de ő akkor még nem ide járt. Azóta kicsit csendesedtek a pletykák. – A tárgyalásra gondolsz? Röviden bólintok.

–  Olvastam róla valamit a neten, de gondolom, nagy része nem igaz. – Ha azt olvastad, hogy az apám üzlettársa megölte az apám barátnőjét, és megpróbálta rákenni a bátyámra, akkor az elég közel áll az igazsághoz. – És az ismerősötök ez az üzlettárs? – Aha. –  És akkor most próbálsz kiszeretni a repülésből és a repülőkből, mert félsz, hogy olyan leszel, mint ő? Összegzése nagyon is pontos. – Egyáltalán nem vagyok olyan, mint az a seggfej – jelentem ki feszülten. Kivéve, hogy… mégis. Sokkal inkább hasonlítok Steve-re, mint az apámra. A többiek Callum Royalra ütöttek, de én vakmerő és meggondolatlan vagyok, és ezek tipikus Steve-es vonások. –  Lehet olyasmi a szenvedélyed, mint másnak, akit nem szeretsz – mondja Hartley halkan. – Mármint attól, hogy hegedűn játszom, nem fogom magam halálra inni, mint más híres zenészek. A  repüléstől még nem fogod ellopni a legjobb barátod csaját. –  Nem ellopta a barátja csaját. Hanem megölte – felelem összeszorított fogaimon keresztül. A  szavaim hangosabban szakadnak fel belőlem, mint terveztem, és pár elhaladó diák figyelmét is felkeltik. Hartley egy vállrántással elintézi Steve tetteit. –  Szerintem te sok mindenre képes vagy, Easton, de a gyilkosság nincs köztük. Még akkor sem, ha repülsz.

– Én is ezt gondoltam Steve-ről – dünnyögöm. Hartley nem szól semmit, amíg elérjük a szekrényét. – Köszi, hogy elkísértél a gyakorlásra, még akkor is, ha nem tetszett. Lerángatja a táskát a vállamról. Nekidőlök az övé melletti szekrénynek, és figyelem, ahogy elrakja a hangszerét, és előhúzza a könyveit a következő órára. – Ki mondta, hogy nem tetszett? – Az első rész után kimentél. – Észrevetted? A  szeme se rebbent, amikor kisurrantam a teremből, vagy amikor visszamentem. – Persze. – Hát, pedig tetszett. – Túlságosan is. – Annyira, hogy talán én is veszek pár leckét. – Felnyúlok a feje mellett, kiveszem a tokot a szekrényből, és úgy, ahogy van, a vállam alá szorítom. – Mit gondolsz? Jól áll? Hatásos pózba vágom magam. Amikor nem válaszol, visszateszem a tokot a szekrénybe. –  Na mindegy – mondom nemtörődöm hangon. – A  hegedű amúgy is uncsi. Azt hiszem, inkább a gitárt választom. Azzal könnyebb becsajozni. – Ez elég seggfej megjegyzés. Ismét szúrni kezd a bőröm a lapockámnál. Az érzés, hogy szükségem van az elismerésére, és hogy mennyire rosszulesik, hogy nem kapom meg. Ettől azonnal robbanok. – Ezek szerint már nem vagyunk barátok? – gúnyolódom. Oldalra billenti a fejét.

–  Már szinte jobban szeretem, amikor ilyen vagy. Legalább tudom, hogy van valamilyen őszinte érzelem a lenézésed mögött. Jobb, mint a tettetett jókedved. A szúró érzés már éget. – Tettetett jókedv? Mi a fenéről beszélsz? – Arról, hogy általában túltolod, és érdekesebb vagy dühösen, mint például most. Vagy amikor őszinte vagy, mint amikor arról beszéltél, hogy félsz a repüléstől, mert amiatt aggódsz, hogy olyanná válsz, mint az a fickó, akit régen szerettél, de végül szörnyeteg lett belőle. Pontosan tudom, hogy ez milyen érzés. Szólásra nyitom a számat, hogy a sértések egész özönét szabadítsam rá, kezdve azzal, hogy nem tudhatja, hogyan érzek, mert egy senki, én viszont Easton Royal vagyok, de Pash megment a saját hülyeségemtől, amikor az órájára sietve rácsap a vállamra. – Milyen nap van ma? – kiáltja. – Meccsnap! – kiáltja vissza Dominic. Hartley elfordul, hogy a két elrohanó játékos után nézzen. – Ma meccsed van? Megragadom a mezemet a mellkasomon. – Szerinted ezt szórakozásból viselem? –  Honnan tudhatnám? Az elmúlt három évben egy lányiskolába jártam. – Hmmm. – Hmmm mi? – kérdezi gyanakvóan. – Uh. Csak nem valami mocskosra gondolsz? – Nem. Arra gondoltam, hogy ez eddig a legtöbb információ, amit önszántadból megosztottál magadról.

– Hagytam, hogy bent maradj, amíg gyakoroltam – mutat rá. Ideje mozgásba lendíteni a tervemet. Szeretném, ha eljönne az egyik meccsemre, hogy lássa, én is jó vagyok valamiben, akárcsak ő. Hogy több van bennem, mint az okoskodó megjegyzéseim és a külsőm. És bár megígértem, hogy nem mozdulok rá, szerintem ha meglát a focicfelszerelésemben, ugyanolyan izgatott lesz, mint minden más nő a világon, aki szereti az egyenruhás férfiakat. Elég kockázatos játékot űzök. Fiúk és lányok között nem létezik plátói barátság. Előbb vagy utóbb lekerülnek a ruhák. Így igazából csak türelmesnek kell lennem. – Nos, mivel meghallgattam a gyakorlásodat, el kell jönnöd a mai meccsre – mondom. – Jössz nekem eggyel. Felkészülök a kifogásaira, de sikerül meglepnie. – Ha már ilyen quid pro quo-t játszunk, akkor egy edzésedre kéne elmennem, nem egy meccsre. – Nézzenek oda, milyen művelt valaki latinból! Persze, gyere, és nézd meg, ahogy súlyzózom! Értem én, póló nélkül akarsz látni. Tudod mit? Elég elképesztő látvány. Jobb, ha az egyik szemedet becsukod, hogy ne legyen olyan durva a hatása. Vigyorogva felrántom a mezemet, hogy felfedjem a hasizmomat. –  Royal! Húzza vissza a pólóját! – vakkant rám Beringer igazgató, aki épp ekkor sétál el mellettünk. Megszeppenve leengedem a mezemet. Hartley arca rózsaszín, de igyekszik lazán kiejteni a szavakat, amiket hallani akarok. – Oké. Egyetlen meccs.

• • • Úgy intézem, hogy Hartley Vallal és Ellával üljön, így könnyen kiszúrom, amikor kiszaladok az alagútból. Nem akarok felvágni, de elképesztően játszom. Ahogy a csapat többi tagja is. Főleg Bran tündököl. Igazi kincs, és ezt meg is mondom neki az öltözőben, a meccs után. – Fantasztikusan játszottál, haver – csapok a vállára, ahogy a zuhanyzó felé indulunk. –  Kösz. A  védelem eléggé megkönnyítette a dolgom – vigyorog. – Szerintem nem kellett ötvenöt méternél többet futnom a touchdownokért. Mindenki más is jó hangulatban van. Törülközők csattannak, fenékre csapások hangzanak, miközben zuhanyozunk és a meccs utáni bulira készülünk. – Afterparti Domnál – kiáltja Pash. Hangos éljenzés tölti be az öltözőt. –  Jössz? – kérdezi Connor Babbage, amikor kicsoszogunk a párás zuhanyzórészből. – Lehet. Még meg kell beszélnem a többiekkel. A fenekemre csavart törülközővel lehuppanok egy padra, és előveszem a mobilomat. Itt vagy még? – írom Hartley-nak. Aha Akkor jó. Találkozunk a parkolóban?

OK A parkoló tele van diákokkal. A sok fényszóróval szinte olyan, mintha nappal lenne. Bran csatlakozik hozzám, ahogy a lányokhoz közeledem. – Jössz Domhoz? – Talán. Őszintén szólva, semmi kedvem egy újabb gimis bulihoz, ahol ugyanazokat az embereket látom, és ugyanazt csinálom, mint már évek óta. Nincs ott más, csak zene, koktélok és kavarás olyan csajokkal, akiket annyira azért nem bírok. – Micsoda lelkesedés – forgatja Bran a szemét. – Én megyek. Jó lehetőségnek tűnik, hogy megismerjem az osztálytársaimat. – Minek? Mind seggfejek – felelem fanyarul. Bran oldalra billenti a fejét. – Köztük te is? – Én vagyok a legrosszabb. – Nem tudom, miért vagyok ilyen fura hangulatban. Hiszen nyertünk, az ég szerelmére! Kifújom a levegőt. – Bocs! Asszem nem támadtam le elég játékost a meccsen. Túl sokáig voltál pályán. –  Szokj hozzá! – feleli vidáman, nem zökkenti ki a rossz hangulatom. – Később is sok időt tervezek ott tölteni. –  Szép meccs volt! – ujjong Ella, ahogy közeledünk, így nem kell válaszolnom Brannek. Hartley-ra nézek, aki a hüvelykujját felemelve csatlakozik a dicsérethez. Belehalna, ha egy kicsivel több csodálatot mutatna? Talán két hüvelykujjat? Jesszus! – Szia! – köszön Ella Brannek. – Ella vagyok.

–  Bran – nyújt kezet a csapattársam. – Azt hiszem, együtt járunk spanyolra. Ella lelkesen bólint. – Aha. Az első sorban ülsz. –  Az első sorban? Stréber – cukkolja Val, a szemöldökét vonogatva Bran felé. – Ő Val – mutatom be Ella legjobb barátnőjét. – És Hartley – biccentek a lány felé, aki szerint egy felemelt hüvelykujj összegzi, hogy milyen fantasztikusan játszottam ma. –  Tartozom egy vallomással. – Bran az ujjával közelebb inti magához a lányokat, mire mind felé hajolnak. Még Hartley is. – Ami azt illeti, annyira azért nem utálom a sulit. Hartley úgy tesz, mint akit ez ledöbbent. – Hát, ha már így kitárulkozunk, meg minden… Én sem. Ők ketten összemosolyognak, amitől legszívesebben öklendezni kezdenék. –  A  suli csak arra jó, hogy a hatalmon lévők kiképezzék a fiatal, kedvükre formálható elméket, ezzel erősítve a status quot – bököm ki. Erre mindenki arcára a meglepődés más-más formája ül ki. Bran a homlokát ráncolja. Val és Ella összevonja a szemöldökét. Hartley pedig teljesen döbbentnek tűnik. – Öm, oké – mondja. Ella megpaskolja a hátam. –  Ne is törődjetek vele! Csak dühös, mert csak egyszer szerelhette le az irányítót. Bran bólint. – Ő is ezt mondta. Bocs, haver. Legközelebb igyekszem előbb

pontot szerezni, hogy több alkalmad legyen a védekezésre. – Bran! – kiáltja valaki. – Jössz? Az ünnepelt irányítónk felemeli a kezét. – Jövök. Találkozunk a bulin, srácok. A lányok Bran után integetnek, ahogy egy feltuningolt Nissan GT-R felé kocog. Az Dom verdája. Úgy tűnik, Brannek nem okoz problémát a beilleszkedés. Ennek örülnöm kellene, de a gondolattól, hogy részt kell vennem a bulin, ahol nézhetem, ahogy ő és Hartley – aki alig vesz rólam tudomást – flörtölnek, legszívesebben behúznék valakinek. – Mi a baj? – kérdezi Hartley óvatosan. Zsebre vágom a kezem, hogy elrejtsem az öklömet. A szemem sarkából látom, hogy Ella szintén engem néz, de nem annyira gyanakvóan, mint inkább rezignáltan. Elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, mi megy végbe bennem. – Easton? – faggatózik tovább Hartley. Párszor vállat vonok, mert jólesik átmozgatni a vállamat. –  Nem t’om, néha ilyen vagyok. Mintha túl sok energia tombolna bennem. – Még kábé ötször vállat vonok. – Nem gáz. Majd lenyugszom. – Hogyan? – Csak ki kell adnom magamból valamennyi energiát. Ella dühösen rám néz. – Mi van? – kérdezem védekezve. – Ő kérdezte. Hartley a furgonom anyósülésének ajtajának dől. – Oké. És azt hogy csinálod? Túlzó, kéjes pillantást vetek rá, sok szemöldökvonogatással. – Az ki van zárva, Royal. Ne feledd a szabályokat!

Val felhorkan. – Miféle szabályokat? – Har-Har… – Har-Har? – mordul fel Hartley. –  Új becenév – intem le a témát, majd Val felé fordulok. – Szóval Har-Har egy adag barátságszabállyal látott el. Csak így hajlandó megtisztelni a jelenlétével. –  És az egyik ilyen szabály, hogy nem mozdulhat rám – magyarázza Hartley. – Hogy lehet erre jelentkezni? – kérdezi Val lelkesen. –  Hé, én nem mozdultam rá senkire – vitatkozom. – Megkérdezted, hogyan szeretem kiengedni a gőzt, és ez a válasz. Vagyis van rá másik válasz is, de azt nem fogom hangosan kimondani, addig nem, amíg Ella sasszemmel figyel. Pontosan tudja, mit akarok csinálni ma este, és nem tetszik neki. – Miért nem megyünk át mind Domhoz a te kocsiddal? – veti fel Ella túlzottan vidáman. – Az enyémet itt hagyom, és majd később érte jövök. Ja, átment bébiszitterbe. –  Bocs, hugi, de ez elég hülye ötlet – felelem hasonlóan jókedvűen. – Nem hagyhatsz itt egy kabriót az Astor parkolójában, ahol azok a gatwicki faszfejek megkaparinthatják. Ma lezúztuk őket, és elég kicsinyesek. –  Van benne valami – mondja Val, engem támogatva. – Amikor tavaly megvertük őket, a déli gyepet neonsárgára festették. Vigyük biztonságba a kocsidat!

Ella tudja, hogy veszített. –  Rendben. Akkor Vallal megyek, és majd ott találkozunk. – Rám mered. – Ugye? – Naná – biztosítom. Persze nem gondolom komolyan. Amint különválunk, és Hartley-val kettesben maradunk a pick-upomban, az utasom felé fordulok, és megkérdezem: – Nem bánod, ha teszünk egy kis kitérőt?

11. FEJEZET Látom Hartley-n, hogy zavarodott és egy kicsit ideges, de egész lazán kezeli az egészet. Egyetlen zokszó nélkül ugrik át a kerítésen a hajógyár szélén, és akkor sem szól egy szót sem, amikor átvágunk a konténerek sötét labirintusán. Csak amikor elérjük a célunkat, akkor fordul felém aggódó tekintettel. – Mi ez a hely? – A bunyós este helyszíne – felelem derűsen. Máris buzog bennem az adrenalin, pedig még nem is húztam be senkinek. Csakhogy akkor körülnézek, és egy kicsit lelohad a lelkesedésem. Nem sokan vannak ma este, ami furcsa, mert péntek van, és a hétvégi bunyókon általában tolonganak az emberek. Gondolom, a legtöbben még félnek mutatkozni a múltkori rendőrségi rajtaütés után. De kit érdekel? Akkor majd a kisebb felhozatallal dolgozom. Nincs szükségem harminc fickóra, hogy mindegyikből kiverjem a szart. Egy is megteszi. – Bunyózni akarsz? – kérdezi Hartley nyugtalanul. Megfogom a karját, és egy adag ládához vezetem, távol az akciótól. A  kör közepén két nagydarab fickó már nekikezdett,

öklök lendülnek és sértések röpködnek. Nem akarom, hogy valamelyik felhevült néző véletlenül fellökje Hartley-t. – Maradj itt! – javaslom neki. – El kell intéznem valamit. Hartley kelletlenül leül. Leveszem a pólómat, és a mellette lévő ládára vetem. Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy a szeme kissé kikerekedik. Csak nem a mellkasomat csekkolja? Gondolom, korábban nem kapott eleget a hasizmomból. Felnyújtózom, hogy mutogassam még magam. Hartley elfordítja a fejét, hogy ne kelljen rám néznie. Elvigyorodom. Odáig van értem. – Csá, Royal! Beszállsz? A hátsó zsebembe nyúlok. – Tessék! – mondom Wilsonnak, a borotvált fejű fickónak, aki beszedi és kiosztja a pénzt. Belecsapok egy köteg bankjegyet húsos kezébe. Nem olcsók ezek a bunyók, de Royal vagyok. Belefér. Ráadásul sokat lehet rajtuk nyerni, de most, hogy Reed nincs itt, nincs kire fogadnom. Magamra nem fogadhatok – abban nincs semmi szórakoztató, főleg, hogy tudom, mi lesz a vége. – Az a szöszi ott rögtön kihívott, amint megérkeztél – mondja Wilson szélesen vigyorogva, kivillantva a fogait. Elnézek hatalmas válla mellett, a magas, szőke izompacsirta felé, aki három vagy négy másik fickóval álldogál. Áh, igen. Felismerem őket arról a múlt heti buliról, amin voltam. Köcsög egyetemisták. Asszem, megdöntöttem az egyikük barátnőjét. –  Royal! – csattan fel az egyikük. Az arca vörös, a szemét résnyire húzza. – Ha még egyszer a csajom közelébe mész, kinyírlak!

Akkor, gondolom, az ő barátnője volt. Odaintegetek Paradicsom Fejnek. –  Mi lenne, ha most próbálnál meg kiütni? – intek a kör közepe felé, amit a bunyókra jelöltek ki. – Azt majd Mike megteszi helyettem – vigyorog gúnyosan, és hátba veregeti a haverját. Töketlen alak. Az izomagyú barátjára bízza, hogy büntessen meg, amiért összeszűrtem a levet az ő barátnőjével? Mi lett azzal, hogy mindenki a saját csaja becsületéért küzd? Hartley növekvő aggodalommal figyeli a szóváltásunkat. – Rámozdultál a srác barátnőjére? Rákacsintok. – Ki? Én? – Easton. – Most már suttog. – Nekem ez nem tetszik. –  Melyik része? Hogy flörtöltem a csajával, vagy hogy megverekszem vele? – A verekedés. Nehéz megmondani az árnyékban, de mintha sápadtabb lenne. Talán félt engem? Nem gond. Nemsokára rájön, hogy nincs miért félnie. Meg tudom védeni magam. – Légy óvatos! – kéri. Még hogy óvatos! Abban nincs semmi szórakoztató. Az uncsi. – Az leszek – hazudom, és ettől mintha megnyugodna. De amint belépek a ringbe, vakmerően Muszkli Manus Mikenak támadok, mert alig várom, hogy behúzzon nekem. Kell a fájdalom, ami végigsugárzik az állkapcsomon, és még a fogaim is belerázkódnak. Kell a vér, amit kiköpök az aszfaltra. Ami még közös bennünk a tesómmal – a csajok iránti ízlésünkön kívül –,

az a szomjunk az erőszakra. Hagyom, hogy Mike addig üssön, amíg elunom. Aztán két gyors csapással kiütöm, mire a seggére huppan. Lustán odasétálok Hartley-hoz, aki rémülten bámul rám. – Csupa vér vagy! Igaza van. Csöpög az államról és a mellkasomról, és érzem a fémes ízét a számban. De nem érdekel. Olyan kurva jól érzem magam. Pezseg a vérem. Úgy érzem, igazán élek. –  Wilson – kiáltom, rá sem hederítve Hartley-ra. – Akarok még pár kört. – Easton – szól Hartley kétségbeesve. – Mehetnénk? Kérlek! –  Nekimenne még valaki Royalnak? – kérdezi Wilson a többiektől széles vigyorral. Kábé tizennégyen lézengenek a ring körül. Majdnem mindenki jelentkezik, hogy megbirkózna velem. Úgy látszik, többekkel vagyok fasírtban, mint gondoltam. –  Maradj itt! – mondom Hartley-nak. – Hadd üssek még ki párat! – Nem! – csattan fel hirtelen és élesen. Leugrik a ládáról, és kötekedőn megáll előttem. Most, hogy közelebb van a fényhez, már látom, hogy tényleg sápadt. –  Most meg mi bajod? – kérdezem. – Ez csak ártalmatlan szórakozás. –  Hogy lenne már ez szórakozás? Hogy egy csapat srác próbálja kinyírni egymást? Ez nem szórakozás! Vehemens kitörésére a szememet forgatom. –  Oké, nyugi! Senki nem akar kinyírni. Csak kiengedjük a gőzt, ennyi.

–  Hát, én nem akarom végignézni! – Szorosan összefűzi a karját maga előtt. – Vigyél haza! Felvonom a szemöldökömet. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen ideges típus vagy. – Ha nem szeretném végignézni, ahogy az emberek bántják egymást, akkor máris ideges típus vagyok? – Magas hangja megremeg, de szürke szeme villámokat szór. – Miért hoztál ide? Miből gondoltad, hogy én ezt élvezni fogom? Összevonom a szemöldökömet. Még nem hoztam csajt ezekre a bunyókra. Ellát igen, de ő úgy követett minket Reeddel, hogy nem tudtunk róla. Ettől eltekintve ezek a késő esti kiruccanások a kikötőbe csak az enyémek. Egyedül az enyémek. Easton világa. Akkor miért hívtam meg Hartley-t a legbelsőbb világomba? –  Azt hittem, tetszene – felelem végül, de a szavak furcsán hangzanak. Nem ezért hoztam magammal. Én csak… Nem tudom, miért tettem. Hartley azonnal lecsap a hazugságra. –  Nem, dehogy. Semmit sem teszel mások kedvéért. Mindig csak a sajátodért – néz rám dühösen. – Talán felizgat, ha nézlek? – Nem. Ez hülyeség. – Ez a hülyeség? – A hangja újabb oktávot emelkedik. – Te és ezek az idióták… – Hé! – tiltakozik valaki, és ekkor jövök rá, hogy közönségünk van. – …idejöttök éjszaka, és több száz dollárt fizettek azért, hogy eljátsszátok a Harcosok klubjának valami őrült változatát. Ha ez nem hülyeség, akkor nem tudom, mi az.

–  Akkor húzz el, édes! – kiáltja oda az egyik srác Muszkli Manus Mike bandájából ingerülten. – Ja! Ne visongj itt, mint valami hisztérika! Tűnj el! – Royal, húzz szájkosarat a ribancodra! Megpördülök, azt a bunkót keresve, aki az utolsó megjegyzést tette. Amint meglátja az arckifejezésemet, idegesen hátrál pár lépést. – Te – szólok oda neki, és felé bökök az ujjammal. – Kurvára megfizetsz még ezért. Erre tesz még egy lépést hátra. – Miért, talán őt is megvered? – kérdezi Hartley undorodva. – Így oldod meg a problémáidat, Easton? Erőszakkal? –  Nem fogom hagyni, hogy valami idióta, nagypofájú alak beszóljon neked. –  Nem érdekel. Felőlem azt mond rólam, amit akar. Nem érdekel. – Hát engem igen. – Akkor bunyózz magadért, ne értem! El akarok menni – közli hűvösen. – Mégpedig most. Szóval megmondom, mi lesz: vagy visszaveszed a pólódat – maga mögé nyúl, majd csupasz mellkasomnak vágja a felsőmet –, és hazaviszel. Vagy – emeli fel a mobilját – kihívom a zsarukat, és véget vetek ennek a kis bulinak. – Besúgó! – Hé, ribanc, ugye tudod, hogy aki köp, kórházban végzi? – Gáz a csajod, Royal. Hartley-val nem veszünk tudomást a ránk záporozó szarságokról. Farkasszemet nézünk egymással. A  tekintete

lángol, sötét, viharos szürkében játszik, amitől végigfut a hideg a hátamon. Nagyon dühös rám. Asszem elcsesztem. De tényleg nem gondoltam volna, hogy így kikészül pár csupasz öklű összecsapástól. Ella is érzékenyen reagált, amikor utánunk jött, de szerintem tetszett neki, hogy Reed olyan állatias lesz a jelenlétében. – Easton! – szól Hartley halkan, fenyegetően. Nagyot nyelek. – Igen? – Vigyél haza! – Olyan hűvös pillantást vet rám, hogy megfagy tőle a verejték a csupasz mellkasomon. – Most.

12. FEJEZET Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom. 3 nagyon! Ebből láthatod, h komolyan gondolom Miután elküldöm az üzenetet, jó fél órán át csak fekszem az ágyon, és bámulom a telefonomat, így próbálom rábírni Hartley-t, hogy válaszoljon. De nem teszi. Ahogy a korábbi üzeneteimre sem válaszolt, amiket fél tíz és dél között küldtem. Összesen nyolc olvasatlan üzenet látszik a beszélgetésünk folyamában. Különös súly nehezedik a mellkasomra, és nem akar elmúlni. Gondolom, bűntudatom van. Hartley arca tegnap. Az a sértett tekintet. Képtelen vagyok kitörölni az emlékezetemből. És ami még rosszabb, nem tudom, mit tegyek, hogy helyrehozzam. Egy szót sem szólt a hazafelé úton, egészen addig, amíg oda nem értünk a lakásához. Amikor ki akartam szállni, hogy elkísérjem az ajtóig, dühösen rám nézett, és azt mondta: –  Mi előnye származik Easton Royalnak abból, ha felkísér? Semmi. Úgyhogy ne tedd! Azzal kiugrott a pick-upomból, és úgy bevágta az ajtót, hogy beleremegett a kerete. Nem hagy nyugodni, hogy önző pöcsnek gondol. Az ajkamba harapva felemelem a mobilomat, és újabb

üzenetet írok. Lécci, H, beszélj velem, különben átmegyek, és személyesen kérek bocsánatot Nem tudom, hogy ez a fenyegetés teszi-e, vagy hirtelen úgy érzi, hogy válaszolnia kell. Akárhogy is, megvan az eredménye. Három szürke pötty jelzi, hogy épp gépel. Hála a rohadt égnek! Ne merészelj átjönni, Easton! Megteszem, ha nem veszel rólam tudomást. Nem tetszik Igen? Hát nekem meg az nem tetszik, ha illegális verekedésre hurcolnak, aztán közlik velem, h ideges típus vagyok Belém mar a bűntudat. A  gyomrom émelyeg, de lehet, hogy csak attól az üveg tequilától, amit itthon ledöntöttem, miután Hartley-t kiraktam. Az ilyen veszekedések után szinte mindig a piás szekrénynél kötök ki. Hányszor kell még elmondanom, h sajnálom, h megbocsáss? Nem jön válasz. Bosszúsan felülök az ágyon, és párszor a párnázott fejtámlának ütöm a fejem. Aztán folytatom a magyarázkodást. Mert tényleg sajnálom, Hartley. Szar alak vok, h odavittelek, és aztán kényszeríteni akartalak, h maradj, amikor haza akartál menni. Minden okod +van rá, h haragudj rám

Újabb hallgatás. Mit akarsz tőlem? Őszinteséget – jön végül a válasz. Őszinteséget? Mégis mi a francot jelent ez? Ahogy az üzenetet bámulom, végighúzom a kezem az állkapcsomon. Tényleg sajnálom. Ennél őszintébb már nem lehetnék. Már az is új, hogy megbántam a dolgot. Miért nem képes ezt észrevenni? Az ujjaim a kijelző fölött haboznak. Mit mondjak? Mi lenne elég meggyőző? A lehető legőszintébb vok, bébi Még egyszer elolvasom, mielőtt elküldeném. Majd még egyszer. A  harmadik átolvasásnál rájövök, hogy ez a legrosszabb válasz az emberiség történetében. Nem vagyok jó ebben a chatelésben. Ha itt lenne, láthatná, mennyire sajnálom. Gyere át, és láthatod, milyen komolyan gondolom Ja, most bezzeg komolyan gondolod Mi a fenét jelent ez? Olyan, mint egy haladó repülési formula, amihez sajnos nincs puskám, hogy segítsen megfejteni. Nem lehetek mindig komoly. Az uncsi

Az uncsi néha jó. A csöndben hallod meg a szívverésedet Most meg már dalszövegeket idéz? Képtelenség kiigazodni ezen a csajon. Az ujjaimmal a mobilom oldalán dobolok, és próbálok előállni a legfrappánsabb válasszal. A  szokásos dumáim közül egyik sem működne, szóval… Légy őszinte! Ezt mondta. Azért nem jut eszembe semmi jó, mert ezek a sorok mind üresek. Légy őszinte! Pötyögni kezdek. Nem akarom elveszíteni a barátságodat. Kedvellek Amikor rányomok a küldésre, eszembe jut, hogy talán ez az első alkalom, hogy ezt mondtam egy lánynak. Kedvellek Olyat már mondtam, hogy „akarlak”. Hogy „szexi”, „dögös”, „elképesztő”, „fantasztikus csaj vagy”. Bókoltam a lányoknak. Bátorítottam őket. Elértem, hogy többször visítsanak a boldogságtól, de nem tudom, hogy kedveltem-e valamelyiküket is őszintén. De Hartley-t kedvelem. A kijelzőre meredek, és az akaraterőmmel próbálom rávenni, hogy visszaírjon. Amikor megjelenik üzenetének zöld buborékja, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Furcsán mutatod ki

Nem épp az a válasz, amiben reménykedtem, de legalább még nem mondott le rólam. Szóval szeretek repülni. De apám megtiltotta. Így néha vlhogy ki kell engednem a gőzt. A bunyó az 1etlen, amivel nem ártok senkinek. Mármint az emberek önszántukból vannak ott Olyan érzés, mintha felnyitnám a mellkasomat, és hagynám, hogy belém lásson. Nem olyan szép odabent, de nem akarom elengedni Hartley-t. Adj még 1 esélyt, H! Áh! Oké. + is értem + nem is. + bocsátok, de most 7végén nem találkozhatunk Erre vágok egy fintort. Ez nem tetszik. Ezek szerint egész hétvégén a bunyón fog agyalni. Hogyhogy? Szívesen segítek Ha tényleg sajnálod, akkor hagyd + nekem ezt a 7végét Miért? Személyesen is + mutathatnám, h sajnálom Vagy azzal is +mutathatnád, h sajnálod, h tiszteletben tartod a kérésemet Ez most vlmi felnőttes dolog? Mert annyira azért nem tetszik Szívesen. – Majd: – Köszi, h őszinte voltál Erre küldök neki egy mosolygós fejet, de nem reagál rá.

Miután tíz percig meredek a magányos kis emojimra, veszem az adást. Mára végeztünk. Az idő nagyon lassan vánszorog, amikor az ember unatkozik. Minden egyes perc egy órának tűnik. Minden egyes óra egy napnak. Kora délutánra biztosra veszem, hogy már egy egész hónap eltelt. – Milyen nap van? – kérdezem. Mivel üres a szobám, senki sem válaszol. Ki kell jutnom ebből a kurva házból. Ez az én bajom. Inkább cselekedni szeretek, nem gondolkodni, és most muszáj csinálnom valamit. Így írok Pashnek. Aztán Domnak. Majd Babbage-nek. Senki sem ír vissza. Akkor marad a család. Megkeresem Ellát, akit a medencénél találok, körülötte mindenütt papírok. Kiveszek két üveg vizet a hűtőből, majd lehuppanok a vele szemközti napozóágyra, és az egyik üveget a lábának támasztom. – Szomjasnak tűnsz – jelentem ki. Felnéz a tanulásból. – Ó, igen? – Igen. – Elnyúlok az ágyon. – És azt is látom, hogy rád férne egy kis szünet. Ella felnevet. – Ami azt illeti, még csak most ültem le. –  Tökéletes. Akkor nem akasztottalak meg semmiben. Dumcsizzunk, csajszi! Ella nevetése kuncogássá alakul.

– Jézusom, Easton! Légyszi, soha többet ne mondj ilyet! –  Miért ne? Azt hittem, örülnél egy kis pletykálkodásnak. Hiszen Vallal is ezt teszitek. – Dehogyis! Kirúgok a lábammal, és felvigyorgok a tiszta, kék égre. Gyönyörű nap van, és egyre jobb a kedvem. Még mindig másnapos vagyok, de a halántékom már nem lüktet annyira, és a szívem határozottan könnyebbnek érződik. Hartley már nem olyan dühös rám. Csak haragszik egy kicsit. Azt el tudom fogadni. – De rendben. Ha dumcsizni szeretnél, csajszi, dumcsizzunk! Mi a szándékod Hartley Wrighttal? Mármint a nyilvánvalón kívül – teszi hozzá, amikor felvonom a szemöldökömet. – Nem t’om. Új csaj. Én pedig unatkozom. – Ő nem valami játékszer – ripakodik rám. –  Tudom. – Letekerem a kupakot az üvegről, és kortyolok párat a vízből. – A barátom, oké? – Neked nincsenek lány barátaid, East. – Dehogynem. Te és Val. – Ja, de csak azért, mert egyikünk sem feküdne le veled soha. Ha rajta lennénk, de tudnád, hogy ez tönkretenné a barátságunkat, akkor is a szexet választanád egy pillanat alatt. – Ha Vallal benne lennétek egy hármasban? Öm, naná hogy a szexet választanám. – Nem egy hármasra gondoltam – kel ki magából Ella. – Uh! Szörnyű vagy. – Előrehajol, és a vizesüvegével rácsap a karomra. – Mindegy, tudod, hogy értem. Csak azért barátkozol Hartley-val, mert nem akar az ágyába engedni. Ha akarna, nem

csak barátok lennétek. Vállat vonok. – Nem t’om. Talán. – Békén kéne hagynod. – Miért? –  Mert egyértelműen megmondta, hogy nem akar tőled semmit. És tegnap a meccsen azt mesélte nekem és Valnak, hogy keresni akar még egy munkahelyet, mert a mostani nem fizet jól. Azt mondta, most csak a munkára és a sulira akar koncentrálni. –  Ja, nekem is ezt mondta. – Felülök. – Egy kicsit sem vagy kíváncsi, hogy egy Astor Park-os diák miért egy lepusztult kis lakásban lakik a Salem Streeten? – Dehogynem, de nem kér az aggodalmunkból, és megértem, hogy miért. Én is utáltam, hogy az Astorban mindenki lenézett. Ha jár suliba, és rendesen eszik, akkor békén kell hagynunk. Én is ezt akarnám. Úgy döntök, nem mutatok rá, hogy ezzel csak áltatja magát. Azonnal belecsöppent az ügyeinkbe, amint belépett a házba. Ella igazi minden lében kanál. Kissé meglep, hogy ezt nem ismeri be. Inkább témát váltok. – Mit csinálsz? – pöccintem meg a papírokat. – Folytonos függvények. Nem értem őket. –  Lényegében azt jelenti, hogy leteheted a ceruzádat az ábrára, és negatív vagy pozitív irányba mozgathatod anélkül, hogy felemelnéd a papírról. – Lerajzolok egy szinuszgörbét. – Így van?

Ella bólint. – Ahhoz, hogy egy függvény folytonos legyen, ennek a három feltételnek kell eleget tennie. Lejegyzetelek pár dolgot, és visszaadom neki a papírt. Amíg átnézi, ránézek a telefonomra. Pash visszaírt. Végre. Bocs. Ma családi ebéd van. Atlantából vannak itt rokonok A francba! Magam mellé dobom a telefont. – Hány feladatod maradt? – Húsz. – Mennyi idő, amíg megcsinálod őket? – Eltarthat egy ideig. – Feláll. – Kell valami nasi. Követem a konyhába. – Szuper. Menjünk át a French Twistbe. Én állom. – Nem mehetek el veled enni, Easton. Ma be kell fejeznem a házimat, mert Vallal holnap átugrunk az egyetemre. Meglepem Reedet, hogy jóvátegyem, hogy ma nem tudok ott lenni a meccsén. Ó, baszki! Elfelejtettem, hogy én is azt terveztem, hogy megnézem a meccset. Ella általában kivonszolja a seggem az ágyból, és berángat a kocsiba. De Reedet nem fogja érdekelni, hogy ott vagyok-e a hazai pályás meccsén. Amúgy is sokkal inkább Ellát látná, mint engem, és még mindig kiutazhatok a Louisianai Állami Egyetem elleni meccsére jövő szombaton. –  Várjunk csak! – mondom, amikor valami eszembe jut. – Miért nem mész el a meccsre?

Nekem háttal állva benéz a hűtőbe. –  Azért, mert Callummal ma találkozónk van a kerületi ügyésszel. Csak ez az időpont volt jó mindkettejüknek. Ez gáz. – Mikor mentek? – Azt hiszem, négy körül. – Az még több óra. Bőven van időnk kiruccanni. Mit szólnál ehhez? Megcsinálom a matek házidat, és… – Nem – vág közbe. – Nekem kell megcsinálnom. Ha most nem tanulom meg ezeket a fogalmakat, később csak nehezebb lesz. Nem sikerül eltántorítania. – Akkor később is megcsinálom a házidat. Ugyan már! Ennek a sok szarságnak még a felét sem fogod használni az életben. –  Nem mindenki képes fejben összetett matematikai műveleteket elvégezni, Easton. Túl okos vagy. – Tényleg? Mert folyton azt szajkózod, milyen hülye vagyok – cukkolom. –  Úgy értem, hogy hülyeségeket csinálsz. Tudom, hogy nem vagy hülye. Nagyon is okos vagy. Ezt te is tudod, ugye? – Van, ami könnyen megy – ismerem el. – De a jegyeim szarok. –  Mert nem szeretsz dogát írni. Mert ha tíz percnél tovább kell valamire koncentrálnod, az már neked unalmas. – Repülni szeretek, és az több mint tíz perc – mutatok rá. Kitesz egy tányér gyümölcsöt a pultra. – De odafent érdekesebb, mint egy tanteremben. Ez igaz. Egy kis gépben folyton ébernek kell lenni, de közben fel is élénkít. Akkor érzek hasonlót, amikor százhatvannal repesztek az országúton a motorral, de az csak olcsó utánzata