– Senki sem mondta, hogy fantasztikus vagy segítőkész lennél – vágja közbe. Nem veszek róla tudomást. – Lefénymásoltam neked a matekjegyzeteimet. Ma kezdesz nálunk, ugye? Hartley lassan bólint. Kissé gyanakodva fogadja el a jegyzeteket. – Ez nagyon… kedves tőled. Van egy olyan érzésem, hogy inkább behúzna magának egyet, mint hogy valami kedveset mondjon nekem, mire szélesen elmosolyodom. – Szívesen. – Nem mondtam, hogy „köszönöm”. – De azt mondtad, hogy fantasztikus vagyok… – Azt sem mondtam. – …ami gyakorlatilag ugyanaz. – Közelebb lépek hozzá, és megpaskolom a fejét. Elüti a kezem. – Szóval szívesen. Amúgy tegnap este átmentem hozzátok, és… – Hogy mi? – rikolt fel. – Átmentem hozzátok – meredek rá. – Talán tilos? – Ki nyitott ajtót? – kérdezi. – A húgom? Hogy nézett ki? Hogy nézett ki? Úgy viselkedik, mint aki nem is ott él. – Nem tudom. Anyukád nyitott ajtót, és amikor rákérdeztem, hogy otthon vagy-e, azt mondta, nem, és rám csapta az ajtót. Mi ez az egész? – Anyukám nem épp a legudvariasabb ember – csak ennyit mond beletörődően. – Nem mondod?
Körülöttünk a folyosón egyre többen tolonganak. Kiszúrom Felicityt és néhány barátnőjét tőlünk pár lépésre. Úgy tűnik, nagyon érdekli őket a beszélgetésem Hartley-val. Úgy helyezkedem, hogy takarjam előlük a kilátást. – Szóval, merre jártál? – érdeklődöm. – Talán egy szenvedélyes randin? – Nem. Nem randizom. De mintha nem igazán figyelne oda, és a hüvelykujját harapdálja. – Mármint soha? – Mármint mostanában. Nincs rá időm. Erre a homlokomat ráncolom. – Hogyhogy? Hartley rám néz. – Nagyon édes vagy… Erre felkapom a fejem, de még nem végzett. – …és egy másik életben rögtön ugranék, hogy veled randizzak, de most nincs rá időm és energiám, hogy egy olyan fiúval legyek, mint te. – Ez meg mégis mi a fenét jelent? – Azt, hogy megyek órára. Azzal bevágja a szekrény ajtaját. – Akkor ebédnél találkozunk. Erre már nem válaszol. De hiszen még mindig én vagyok Easton Royal. Nem igazán van szükségem válaszra. Tudom, hogy úgyis meggondolja magát. Mind meggondolják magukat.
5. FEJEZET Az ebédszünetben tíz percet vesztegetek arra, hogy Hartley-ra várok. Amikor a hasam megkordul, bevánszorgok az ebédlőbe. Különben is, mi baja van? Elismerte, hogy „nagyon édes” vagyok, és hogy velem akar lenni. Ennyi. Semmi értelme annak, hogy így menekül. Még hogy nincs rám ideje! Mintha valami időigényes pasi lennék, aki állandó figyelemre vágyik. Há! – Easton! Erre! – kiált oda nekem egy magas hang. Összerezzenek. Claire nem hajlandó lemondani rólam, pedig már egy év is eltelt azóta, hogy jártunk. Hartley-val ellentétben, én tudom, hogy bunkó dolog figyelmen kívül hagyni másokat, de azt is tudom, hogy ha egy kicsit is foglalkozom vele, Claire azt rosszul értelmezi. A folyosón odavetett köszönés az ő fejében már egyenlő egy meghívással a végzős bálra. Ha vele ebédelek, még képes meghívókat kiküldeni a közelgő eljegyzési bulinkra. A fogamat csikorgatva felkapok egy tálcát, megpakolom kajával, és elindulok át az ebédlőn. Tölgyfa burkolatú falaival, kerek asztalaival és a padlótól a plafonig érő ablakaival a nagy helyiség inkább emlékeztet egy zárt körű klub éttermére, mint egy menzára. De hát ez az Astor Park Prep. Fényűzés és túlzás
mindenben. Talán azért érdekel annyira Hartley, mert unatkozom. Az elmúlt három évben ugyanazok az arcok vettek körbe. Néhányukat, mint például Felicity Worthingtont már pelenkás korom óta ismerem. Ötévesen éppolyan idegesítő volt, mint most. A suli uncsi. Már mindent tudok, amit Ms. Mann tanít. A jegyeim nem olyan jók, de csak azért, mert a tananyag nem jelent kihívást. Nincs szükségem jó jegyekre ahhoz, hogy gépeket teszteljek, amíg tudom, mit csinálok. És tudom. Csak még képtelen vagyok venni a fáradságot arra, hogy ezt megmutassam. Hartley kellemesen eltereli a figyelmemet. Mint egy kirakós, aminek a darabkái nem igazán illenek össze. És meg kell hagyni, jó velem lenni. Szerencsésnek mondhatja magát, ha megkaphat. Így hát nem hagyhatom annyiban. Már csak az ő érdekében sem, meg minden. Ella és a legjobb barátnője, Val már ott ülnek a szokásos asztalunknál, amikor odaérek. Ugyanígy az ikrek és a csajuk, Lauren is. Ja, Sawyer és Seb egy barátnőn osztoznak, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Hiszen tegnap összeszűrtem a levet a matektanárommal. – Mi a baj? – kérdezi Sawyer, amikor ledobom a seggem a székbe, Ella mellé. – Semmi – hazudom. Az asztal túloldalán Val sötét szeme rosszindulatúan felcsillan.
– Hazudsz. – Nem – hazudok megint. – Dehogynem. Mindig tudom, ha hazudsz. – Egyik sötét fürtjét a füle mögé söpri, és felém hajol. – Olyankor mindig itt van ez a kis ránc… – Val végighúzza a mutatóujját a homlokomon. – Mintha csak azt üzennéd, „fájdalmas hazudnom, de egy férfinak meg kell tennie, amit meg kell tennie”. Érted, mire gondolok? Elkapom Val kezét, még mielőtt visszahúzhatná. – Mindig keresed a kifogásokat, hogy hozzám érhess, mi, Carrington? Ezen felröhög. – Csak szeretnéd, Royal. – Valóban – felelem komoly hangon. – Annyira nagyon szeretném. Minden éjjel, amikor egyedül fekszem az ágyban. – Szegénykém. – Val addig csipkedi a tenyeremet, míg végül elengedem. – Álmodozz csak, Easton! Ez a finomság – mutat lendületes mozdulattal magára – tiltott terület. Erre a szememet forgatom. – Mégis miért? A nem létező pasidnak tartogatod magad? – Aú! – De közben vigyorog. – És nem, nem tartogatom magam senkinek. Csak te nem érdekelsz. – Aú! – mondom én is, de mindketten tudjuk, hogy ez engem sem visel meg. – Komolyan nem hiszem el, hogy ti ketten sosem kavartatok – nevet fel Ella. Egy tányér csirkés penne van a tálcáján, de csak kotorászik benne a villájával, egy falatot sem eszik belőle. – Tisztára egyformák vagytok.
– Épp ezért nem kavartunk soha – feleli Val. – Ez nem igaz – tiltakozom. – Egyszer smároltunk. Ellának leesik az álla. – Komolyan? Val úgy fest, mint aki mindjárt letagadja, de aztán nevetésben tör ki. – Ó, te jó ég, tényleg! Mara Paulson tizenhatodik születésnapi buliján! Már el is felejtettem. Felnyögök. – Oké, ez most fájt. Elfelejtetted, hogy smároltunk? Ella vigyorogva figyel minket. – De nem jártatok? Val megrázza a fejét. – Úgy döntöttünk, jobban járunk, ha csak barátok vagyunk. – Kár – jegyzi meg Ella csalódottan. – Gondoljatok csak bele, hány duplarandira mehettünk volna! Figyelem, ahogy a mostohahúgom tovább piszkálja az ételt. Reed megkért, hogy vigyázzak rá, amíg ő nincs itt, úgyhogy mindig rajta tartom a szemem. Mint ahogy most is, figyelem, ahogy megint nem eszik. Azt is észreveszem, ahogy a szoknyája felcsúszik, amikor előrehajol, és az asztalra könyököl. Hartley-val ellentétben, Ella rövidebbre szegte a szoknyáját. Reednek mindig is tetszett. Nem mondhatnám, hogy nem értek vele egyet. – East… – hangzik a halk figyelmeztetés Sawyertől. A tesóm észrevette, merre vándorolt a tekintetem. Ella is észreveszi, és rácsap a karomra. – Easton! Ne bámuld a szoknyámat!
Ártatlanságot tettetek. – Semmi ilyesmit nem tettem. – Lószart nem – vádol Ella. – Lószart nem – ismétli Sawyer, az áruló. Seb némán bólint mellette. Ez a két kis szarházi folyton összefog ellenem. Hagyom a kamudumát, és Ellára villantom a legszebb kisfiús mosolyomat. – Bocs, hugi. A megszokás. Val felnevet. – Megszokás? – Ja, megszokás. – Megvonom a vállam. – Ha meglátok egy csajt rövid szoknyában, tudni akarom, mi van a szoknyája alatt. Nem nagy ügy. Különben is… – A szemöldökömet rángatva meghúzom Ella egyik szőke fürtjét, és az ujjamra tekerem. – Reed csak tegyen úgy, mintha nem történt volna meg, de az első Royal-ajak, amit megízleltél, az enyém volt. Ezt mind tudjuk. – Easton! Ella céklavörössé válik. – Ez az igazság – cukkolom. – Ettől még nem kell róla beszélnünk. Soha – mered rám dühösen. – Egyébként pedig nagyon jól tudod, hogy csak arra használtalak, hogy elfelejtsem Reedet. A szívemhez kapom a kezem. – Váó! És én még azt hittem, Val a kegyetlen kettőtök közül. – Hé! – tiltakozik Val, de még mindig nevet. – Á, mindegy – legyint Ella. – Úgyis azt mondtad, hogy már téged is más érdekel.
Összevonom a szemöldököm. – Tényleg? – Igen. Bekapok pár sült krumplit, és lassan rágni kezdek. – Részeg voltam, amikor ezt mondtam? Ella végiggondolja, majd bólint. – Csontrészeg. – Gondoltam. Részegen egy csomó hülyeséget mondok. És abban is egészen biztos vagyok, hogy amikor a számat Elláéra tapasztottam, nem tettem úgy, mintha valaki más lenne. Ella dögös. Rá akartam mászni, nagyon is, mielőtt összejött a bátyámmal. Ma inkább vérfertőző dolognak tűnne, de továbbra is szórakoztató ezzel húzni. – Valami csaj téged bámul. Az észrevétel Sawyertől származik, aki vigyorogva néz el a vállam fölött. Megfordulok, és azonnal felderülök. Hartley az ablak közelében ül. Tartózkodó szürke tekintete egy pillanatra találkozik az enyémmel, mielőtt elkapja. – Ki az? – kérdezi Lauren kíváncsian, és belekortyol az Evianos üvegébe. – Az új legjobb barátom – kacsintok a meglepett arcokra körülöttem, majd felpattanok, és Hartley felé indulok. Nem várom meg, hogy hellyel kínáljon, egyszerűen lehuppanok a vele szemközti székre, és elcsórok egy zsömlét a tányérjáról. Hartley felsóhajt. Hangosan.
– Nem fáradtál még bele, hogy mindenhova követsz? – Nem fáradtál még bele, hogy játszod a nehezen kaphatót? – Értem, mennyire zavarna, ha tényleg játszanám a nehezen kaphatót, de a valóságban, amit láthatóan nem nagyon tudsz értelmezni, egyszerűen csak nem érdekelsz. Az ujjaimmal az asztalon dobolok. Ez elképzelhető. Voltak más lányok is, akiket nem érdekeltem. Talán. Gondolom, elméletileg ez is lehetséges. – Mintha ez megzavart volna. – Őszintén szólva, még sosem utasítottak vissza. Ezt nem azért mondom, hogy felvágjak, hanem ez az igazság. Elég jól ráérzek ezekre a dolgokra. Különben is, már elismerted, hogy dögösnek találsz. – Az édes szót használtam, és azt is hozzátettem, hogy még ha randiznék is, akkor sem téged választanálak. Tegnap még a tanárunk szoknyája alatt kalandozott a kezed. A Ms. Mannra utaló megjegyzést elengedem a fülem mellett, és inkább a pozitív szavakra koncentrálok. – Édes. Dögös. Ugyanaz. Akár össze is jöhetnénk. Ma estére nincs programom. Hartley megint kifújja a levegőt. Hangosabban. – Easton – kezdi. Összefűzöm az ujjaimat az asztalon, és közelebb hajolok. – Igen, bébi? Szürke szeméből ingerültség árad. – Tudod, mit? Felejtsd el! – Belenyúl a mellette lévő üres széken álló válltáskájába. – Olvasnom kell irodalomra. Csak ülök ott tátott szájjal, miközben előhúz egy könyvet, egy
kézzel tovább eszik, és olvasni kezd. Tudomást sem vesz rólam. Rám sem hederít. Elképesztő. Vonzódik hozzám, de nem tesz semmit az ügyben? – Nem járok senkivel. Nem válaszol. – Neked van valakid? Csend. Tovább dobolok az asztalon. Egy másik srác bonyodalmat jelentene, és általában nem keveredem bonyodalmakba. De ha lenne barátja, azt már a beszélgetésünk első öt percében megemlítette volna. Legalábbis ha komoly lenne a dolog. Mintha felvillanna egy villanykörte a fejemben. – Csúnya szakítás, mi? Ó! Még jó, hogy van itt egy kellemes váll, amin kisírhatod magad – lapogatom meg a vállam. Ezzel újabb hosszú, mély sóhajtást érdemlek ki. – Nem szenvedek semmilyen csúnya szakítástól. Nincs barátom, nem mintha ez rád tartozna, és még így is azt szeretném, ha békén hagynál. Mindezt puskaropogtatáshoz hasonló hangon darálja el. Még csak arra sem veszi a fáradságot, hogy felnézzen a könyvéből. De szerintem nem olvas. A tekintetét egyetlen pontra szegezi. Rámutatok erre az ellentmondásra. – Hihetőbb lennél, ha tényleg olvasnál. Kissé elpirul, és lapoz egyet. El arról az oldalról, amit az elmúlt tíz percben bámult. Megeszem a zsemle maradékát, majd egy répadarabot veszek el a tányérjáról. Összepréseli a száját, de nem szól semmit. Az ebédje többi részét is
elpusztítom. Nem akarom, hogy kárba vesszen, ha nem eszi meg. Amikor már csak a vize maradt, fontolgatom, hogy felálljak. – Miért bámul minket mindenki? Hartley bosszús kérdése megakaszt. Körbepillantok a teremben. Észre sem vettem, hogy a figyelem középpontjába kerültünk. A hiénák friss húst érezve nyáladzanak. Felicity Worthington pár másik végzős lánnyal ül egy asztalnál, és összedugott fejjel sugdolóznak erről a legújabb fejleményről. Easton Royal egy lánnyal ül az ebédlőben? Ez aztán komoly. Claire szintén minket figyel, és nem tűnik boldognak. Tekintete villámokat szór Hartley-ra, de az arca ellágyul, amikor észrevesz. Azzal a sebesült őzike szemmel néz, amit Reed egyik megszállott exe is használt, miután Reed dobta. Valahogy most már tényleg le kell zárnom ezt a Claire dolgot. Hartley sápadtan nyúl a vizesüvegéért, és idegesen belekortyol. – Most komolyan, ez nagyon béna. Miért bámulnak? Vállat vonok. – Royal vagyok. – Micsoda mázli. – Csak nem szarkazmust érzek a hangodban? – De igen – feleli vidáman. A szememet forgatva kikapom a vizet a kezéből, és meghúzom. Claire irányából jól hallható elhűlő hang érkezik. Oké, az exemnek le kell higgadnia. Mármint tényleg. – Úgy hangzik, mintha te lennél túl egy csúnya szakításon – mormolja Hartley, miközben továbbra is úgy tesz, mintha
olvasna. – Akkoriban még nem volt az. Egyetértettünk abban, hogy már nem érdekeljük egymást. – Akkor miért veszi sértésnek, hogy az üvegemből iszol? – Gondolom, elfelejtette, hogy már belefáradt a szarságaimba. Hartley fojtottan felnevet. – Mit tettél? Megcsaltad? – Nem. Azt hiszem, nem fordítottam rá elég figyelmet. Említett valami olyasmit, hogy rossz barát vagyok. – Semmi, ami a szádon kijön, nem győzhet meg az ellenkezőjéről. – Aú! – Visszaadom neki az üveget. – Valószínűleg csak több gyakorlásra van szükségem. – Kösz, kihagyom. – Volt már pasid? – kérdezem őszinte kíváncsisággal. Hartley zárkózottabb a múltjával kapcsolatban, mint egy partra sodródott kagyló. – Igen, volt. Leteszi a könyvet, és kortyol egyet a vízből. – Mi történt? Rosszul bánt veled? Ráuntál? Túl elfoglalt lettél? Mi volt? Résnyire húzott szemmel előredől. – Mit számít az? – Csak kíváncsi vagyok. Valaki megköszörüli a torkát mögöttem. Nem veszek róla tudomást. – Érdekes vagy, és szeretnék többet megtudni rólad. A torokköszörülés hangosabb lesz. Hartley szeme
elkerekedik, és a szája széle felfelé görbül. – Azt hiszem, valaki azt szeretné, ha rá figyelnél. – Épp veled beszélgetek. – Easton. – Valaki mellém lép, aztán Claire ujjai a vállamra fonódnak. – Nem hallottál? Elfojtok egy nyögést. Jó modor, emlékeztetem magam. – De, de épp beszélgetek… – Már végeztünk. Leülhetsz a helyemre. Hartley feláll, és a széke felé int. Claire elégedetten mosolyog. – Köszönöm. – Várj egy kicsit! – Hartley karja után nyúlok, de ellép előlem. Idegesen fordulok Claire felé. – Hartley-val kérnénk még pár percet. – Dehogy – vágja rá Hartley. Azzal már megy is. – Még nem végeztünk. Felpattanok, és Hartley után sietek. Mögöttem Claire ismét a nevemet kiáltja, de nem állok meg. Nem foglalkozom Ella és a többiek pillantásaival sem, akik láthatóan jót szórakoznak az eseten. Csak Hartley-ra figyelek, akit az ebédlő kijáratánál érek utol. – Elég kegyetlen dolog, hogy csak úgy magamra hagysz Clairerel – viccelődöm. – Hát nincs szíved? Hartley megdörzsöli a homlokát, és észreveszek egy vékony fehér vonalat a bal csuklóján. Mintha műtéti heg lenne. Elég durva törés lehetett, ha műteni kellett. – A helyzet a következő, Easton. Nem szeretek a figyelem
középpontjában lenni, te viszont láthatóan igen – int a felénk fordult arcok tömegére. – Idén igyekszem meghúzni magam. Nem akarom, és nem is engedhetem meg magamnak, hogy ennyi figyelem irányuljon rám. Rejtélyes mondatától a homlokomat ráncolom. – Miért nem? – Mert – csak ennyit mond. De nem mozdul. Közelebb araszolok. Továbbra sem lép el. Mintha a lábát odatapasztották volna a padlóhoz. Lehajtom a fejem, amíg az orrom csak centikre van elragadó füle tetejétől. Olyan közel állok hozzá, hogy érzem bőre melegét szoknyája keményített anyagán keresztül. Az ujjaim megtalálják a csuklóját. A pulzusa hevesen lüktet. Vagy az talán az enyém. Fantasztikus az illata: gyümölcsös és friss. Legszívesebben a nyakához dugnám az orromat, és belélegezném az egészet. És aztán talán végignyalnám a nyakát az állkapcsáig, amíg elérem elbiggyesztett ajkait. Aztán azokat is megnyalnám, mielőtt a nyelvemet becsúsztatnám a szájába. És most már áll a farkam a menza kellős közepén. Hartley lenéz a kezemre a csuklója körül. – Royal – figyelmeztet. – Mmm? Túlságosan eltereli a figyelmemet sötét haja, ami csinosan tekeredik a füle mögé. A kép, ahogy Hartley haja függönyként lóg körülöttem, teljesen betölti a tudatomat, és majdnem
hangosan felnyögök. – Nem lehet, hogy ezt nem érzed – mondom, a hangom halkan és rekedtesen cseng. A szeme kissé elkerekedik. – Mit? A forróságot. Ezt az „annyira kívánlak” rezgést, ami végigvibrál rajtam. – Ezt – dünnyögöm, és még mielőtt végiggondolhatnám, még közelebb lépek. A szám az övéhez közelít. Ezúttal több döbbent hangot is hallok. Izgatott sutyorgást. De nem törődöm velük. Csak Hartley-ra figyelek. Még pár centi, és az ajkaink összeérnek. Még pár centi, és a nyelvem becsusszan a szájába. Már csak egy centi, és… Valami hideg és nedves lepi be az arcomat. Meglepetten hátraugrom, az egyik kezemmel az arcomhoz nyúlok. Víz? A jó életbe, rám öntötte az összes maradék vizét. – Mi a franc? – kiáltom felháborodottan. Hartley éppolyan dühös, mint amilyennek én érzem magam. – Akkora seggfej vagy – sziszegi. Leesik az állam. – Hogy én? Te öntöttél le vízzel! – Az előbb mondtam, hogy nem vágyom figyelemre, erre megpróbálsz megcsókolni az egész suli előtt! De téged nem érdekel, hogy más mit akar, igaz, Easton? Csak az számít, hogy te mit akarsz, mert te egy Royal vagy. Elüti a kezem, és csalódottan figyelem, ahogy elviharzik.
– Easton? – szól egy tétova hang. Az ajtófélfának támasztom a fejemet. Kurva jó. Képtelen vagyok megszabadulni az exemtől, és folyton elcseszem a dolgokat a lánnyal, aki érdekel. A végzős évem eddig nem úgy alakul, ahogy elképzeltem. Egyáltalán nem.
6. FEJEZET – Szerinted seggfej vagyok? – kérdezem később, aznap este. Csüggedten piszkálom az egyik almát a pulton, miközben figyelem, ahogy Ella felvág nekem egy másikat. – Miféle kérdés ez? A szeleteket egy tálba ejti, és felém csúsztatja a pulton. – Ez egy igen? – Persze hogy nem. Lábujjhegyre ágaskodik, és megpaskolja a fejemet, mintha valami kiskutya lennék. Ez nem tetszik. Mintha Ella ötévesnek nézne. – Miért kezelsz gyerekként, amikor három hónappal idősebb vagyok nálad? – Azért, mert úgy viselkedsz. – Nem is. – De igen. Állandóan. Ezen felhúzom magam. – Ezért nem néztél rám úgy soha, mint Reedre? Mert még gyerek vagyok? Lehet, hogy én voltam az első Royal Ella életében, de mindig is Reed volt az első a szívében. És ez bosszant.
Mindig én voltam a kedvenc. Anyué, a csajoké a suliban. A fenébe is, még az idős hölgyeknek is mintha felragyogna a szeme, valahányszor a közelükbe kerülök. Reednek folyton savanyú az ábrázata, Gideon pedig rá sem hederít az emberekre, kivéve Savannah Montgomeryre. Mindig én voltam a legnépszerűbb, de újabban folyton elszúrom. Észreveszem a tükörképemet a szekrény üvegajtajában. Most is olyan jóképű vagyok, mint mindig. Elbűvölő vagyok, és vicces. A testem akár egy magazin címlapján is szerepelhetne, ami részben a géneknek köszönhető, de edzem is rendesen súlyemeléssel és focival. Claire képtelen leszállni rólam, pedig már jó ideje nem vagyunk együtt. Nem, nem velem van a baj. Ella valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag már korán Reed rabjává vált, Hartley Wrightnak meg csak karót dugtak a seggébe. Simán antiszociális. – Nem vagyok gyerek – motyogom. Ella felsóhajt. – Oké, mi folyik itt valójában? Minden rendben? Kerülöm aggodalmas tekintetét. – Miért ne lenne? – Biztos? Mert azóta magad alatt vagy, hogy az a lány rád öntötte a vizét ebédkor. Hogy is hívják? Sikerül magamra erőltetni egy nem túl lelkes vigyort. – Hartley, és nem vagyok magam alatt miatta. Easton Royal vagyok, bármit megkaphatok. Úgyis meggondolja majd magát. – Belecsípek az arcába. – Mennem kell, hugi. Ne várj meg ma éjszaka!
Ella megfeszül. – Ne menj bunyózni! – Nem megyek bunyózni – mondom a szememet forgatva. – Easton… – Komolyan. – Ártatlanul felemelem a kezemet. – Különben is kedd van. Kedden nincs bunyó. Ella nem úgy fest, mint akit sikerült meggyőznöm. – Akkor hová mész? – Olyan helyre, amiről jobb, ha a jó kislányok nem tudnak. Felkapom a maradék almát, és kisétálok. – Easton! – kiáltja utánam. Visszaintegetek neki, de nem fordulok meg. Nem akarom, hogy Ella kövessen ma este. Csak elítélően nézne, ami rontana a fellépésemen. Fent, a szobámban felveszem a kedvenc farmeremet. A térdén látszó szakadások egyre nagyobbak, és már kevésbé fest divatosan, inkább olyan, mintha egy csavargótól csórtam volna, de nem szeretem kidobni a régi holmikat. Egyébként meg ott, ahova megyek, nem kifizetődő a gazdag külső. A padlón találok egy kapucnis pulcsit, amit ráhúzok a kedvenc fekete atlétámra. Felkapom még a kulcsomat és pár száz dollárt, majd a hátsó lépcső felé indulok, hogy elkerüljem Ellát, aput és az összes többi kíváncsi tekintetet. A garázsban lehúzom a ponyvát a felvágós szerzeményemről, amit remélem, apu még nem vett észre. A motor használt, de nem vehettem drágábbat anélkül, hogy felhívjam magamra a könyvelőiroda figyelmét. A tíz rugó feletti vásárlásokra már
felfigyelnek. Ennek igazából örülök, mert néhány törzshelyemen csak kitűnnék a drága cuccokkal, és kirabolnának. Kigördítem a fekete és ezüst Yamahát a felhajtó feléig, ahol felszállok rá, és az út hátralevő részén tövig nyomom a gázt. Félóra alatt elérem az úti célomat. A kopott ház előtt fél tucat ember füstöl. Persze csak cigit, mert a fű itt tilos, és valószínűleg az is marad, amíg nem lesz legális az országban. Odabent már más szabályok vannak érvényben. Nemcsak füvet, hanem egy teljes gyógyszertárnyi választékot kínálnak. Én azonban nem emiatt jöttem. Próbálom magam távol tartani a drogoktól, bár ez nem mindig könnyű. Már csak egy dzsoint látványától is összeszalad a nyál a számban, és bizseregni kezd a nyelvem. Nagy nehezen elfordítom a tekintetem egy csoporttól, akik különböző fehér porokat kevernek össze az asztalnál, és lebaktatok a lépcsőn. Nehéz, de megígértem a tesóimnak, és azok után, hogy láttam, mit tett az anyámmal, igyekszem kiiktatni ezt a függőséget az életemből. Nem akarok meghalni. Csak szeretném jól érezni magam. A pirulák segítettek, hogy megnyugodjak, lecsillapodjak annyira, hogy élvezzem az életet, de tudom, hogy a túl sok a jóból katasztrófához vezethet. A lépcső aljánál egy fickó, akkora hassal, hogy azt a Csendesóceánról is látni lehetne, ujját a homlokához érintve üdvözöl. – Royal. Tony mérete megtévesztő. Puhánynak tűnik, de ő az a fickó itt, akivel jobb nem ujjat húzni. Egyetlen csapásával képes kiütni.
Megszorítom a kidobó kezét, majd egy féloldalas, férfias ölelésre húzom. Csontropogtató erővel a hátamra csap, majd oldalra lép. A homályosan megvilágított betonlyukban négy asztal áll. Idebent tilos a dohányzás, mivel a hely már így is tűzveszélyes. Csak egy kijárat van, és az is a lépcső felé. Rengeteg a pia. Három asztal már tele van, de a negyediknél még találok három üres helyet. Bár nem ismerem az osztót, így is bedobom középre az öt dolláromat. – Rég nem láttalak, Royal – mondja a fickó mellettem. – Csá, D! Belecsapunk egymás tenyerébe. Az övé érdes a rakparti munkától. Az egyik bunyó után találkoztam vele, és elhívott ide játszani. Szerintem azért, mert tudta, hogy pénzes kölyök vagyok, és meg akart szabadítani a vagyonom egy részétől. Bármi volt is az oka, ez a hely is jó arra, hogy kiengedjem a gőzt. Nem érdekel, ha veszítek, és nagyrészt nullára jövök ki. Annak ellenére, hogy majdnem tíz centit verek rá, így is kicsinek érzem magam D közelében. Nemcsak a kora, hanem a tartása miatt is. Mint aki pontosan tudja magáról, hogy kicsoda. Ezt tisztelem. A harmadik játékos felszegett állal néz rám, adja a kemény fickót. Kihúzza magát a túlméretezett kapucnis pulcsi alatt, amit mintha úgy terveztek volna, hogy izmosabbnak tűnjön, mint amilyen valójában. – Valami bajod van velem? – kérdezi a srác. – Nem. Miért lenne? – Bámultad – magyarázza Nate D. – Ja, nézd a saját lapjaidat!
A srác kezd az idegeimre menni. – Da ha egyszer annyira édes vagy, hogy nem bírom türtőztetni magam – felelem. Nate D eltakarja a száját a karjával, hogy elfojtson egy nevetést, és még a kifejezéstelen tekintetű osztó is elmosolyodik. A srác azonban nem talál szórakoztatónak. Kár, hogy nincs humorérzéke. Valaki odalök nekem egy sört, ahogy az osztó kicsapja az első leosztást. Egy szuszra felhajtom az üveg felét. Lehet, hogy az egyik függőségemről lemondtam, de nem tudok az összestől megszabadulni. Egyszer azt mondtam Ellának, hogy ez a génjeimben van. Mindenféle szarságnak a megszállottja leszek. Egyszerűen így vagyok összerakva, és nem fogok miatta sajnálkozni. Nem ártok senkinek, vagy legalábbis próbálom elkerülni. Felveszem a lapjaimat, és játszani kezdek. A srácnak nem csak humorérzéke nincs, kártyában sem jó. Nem figyel a korábban kijátszott lapokra, és meggondolatlan téteket tesz. Öt gyors leosztás után már az összes pénzét elveszítette, míg az én halmom növekszik. – Szerencsés vagy ma este, fiam – sóhajt fel Nate D, és három hatosát bosszúsan az asztalra dobja. – Ez a második sorod öt leosztás alatt – néz rám ingerülten a srác. – Csalsz, ugye? Épp bezsebelem a lóvét, de erre megtorpanok mozdulat közben. – Még csak az osztó nevét sem tudom, mégis hogyan csalhatnék?
– Nyertem, amíg ide nem jöttél. Elég gyanús – jegyzi meg. Erre a szememet forgatom. – Csak játssz! – vakkantja oda neki Nate. A kölyök a fogát csikorgatja, de visszavonulót fúj. Lenézek a lapjaimra, és kihúzok kettőt. – Kettőt, legyen szíves – mondom az osztónak. – „Legyen szíves”? Mintha valami elit klubban lennénk – gúnyolódik Kemény Csávó, és egy kupacba fogja a lapjait. – Én nem kérek lapot. Nyerő leosztásom van. Végül veszít Nate ellen. Végigmegyünk egy újabb paklin, és Kemény Csávó még kétezret veszít. Az utolsó százasát egy hatalmas blöffel nyerem el, miközben semmim sincs. Nate passzol, és Kemény Csávó követi a példáját. – Lássuk a lapjaidat! – mordul fel. – Nem. Talán ha Nate-ről és még pár fickóról lenne szó, nem bánnám, de ez a srác egész este seggfej volt. Nem vagyok barátságos kedvemben, valójában már ebéd óta nem vagyok. Ellának igaza volt, az, hogy Hartley rendreutasított, tényleg felidegesített. – Látni akarom a lapjaidat! Átnyúl az asztalon, hogy megkaparintsa őket, de én az osztó felé pöckölöm a kártyáimat, aki egy finom mozdulattal az eldobott lapok közé csúsztatja őket. – Ülj vissza! – parancsolok rá. – Ez csalás! – Kemény Csávó ököllel az asztalra csap. – Vedd le a pulcsidat! Azzal előrelendül, mintha le akarná tépni rólam a felsőt. Botladozva elhúzódom előle, míg Nate egy pankrátorfogással
visszanyomja Kemény Csávót a székére. – Higgadj le! – figyelmeztet Nate, és felém int az ujjával. Kemény Csávó dacosan karba teszi a kezét. – Egyetlen centtel sem játszom többet, amíg nem veszi le a pulcsiját. Nem vagyok rossz kártyás. Erre felhorkantok. – Nem vagyok – ismétli. Nate megrángatja a pulcsimat. – Csak tedd meg, hogy játszhassunk! Azaz fogjam be, hogy teljesen megkopaszthassuk ezt a balféket. Lerázom magamról a rakparti munkás kezét. – Nem. Nem csalok, és nem veszem le a felsőmet csak azért, mert valami szarházi, aki még blöffölni sem tud, azt mondja. Nate feláll. – Az ő pénze is ér ennyit. Csak vedd le, Royal! Na, íme egy újabb hülyeség. Annyira kell Nate-nek a pénz, hogy odavet neki? Na, azt felejtse el! – Vedd le, te csaló! – kötekedik Kemény Csávó álmagabiztossággal most, hogy Nate mellé állt. Barátságtalanul mosolygok. – Nem. Nate hátrarántja a karomat, én viszont előrevetődöm a szorításából. Nem tudom, hol fajul el a dolog, de ezután minden összemosódik. Az asztal felborul. A pénz a földre hull. Egy ököl tűnik elő a semmiből, és találkozik az állkapcsommal, mire megpördülök. Előrecsapó ököllel felugrok. Fogalmam sincs, kivel
verekszem, vagy hogy miért, de jó érzés. Valaki a hasamba rúg, és két ütést kapok a felsőtestembe, de én még többet viszek be. Még akkor is tovább bunyózom, amikor a verejték és a vér elhomályosítja a látásomat, és a számba folyik. Addig folytatom, amíg hideg víz csapódik az arcomba. Háh! Még több víz. Ma már másodszor. – Elég legyen! A hátamon fekszem, onnan pislogok fel Tony dühös arcába. A kezében egy slag végét szorongatja. Cseng a fülem az ordításától, vagy talán egy fejemre mért ütéstől. Megrázom a fejem, de a csengés nem szűnik. – Ideje lelépned, Royal. Feltápászkodom a földről, és homályos tekintettel végignézek a felborult asztalokon, a padlón szétszóródott pénzen, és a körülöttem fekvő embereken. – Nem én kezdtem – védekezem elmosódott hangon. – Nem izgat. Az estének neked köszönhetően lőttek. Kifelé! Magamra öltök egy mosolyt, még ha baromira fáj is. – Nem a rossz fickót vetted elő? Különben is, ki volt az a srác? Én már régóta játszom itt… – Süket vagy, fiam? Azt mondtam, hogy vonszold ki a szépfiús segged a pincémből. És vissza se gyere! Azzal durván a lépcső felé taszít. A csengés nem múlik a fülemben. A kijárat felé tántorgok, és felvonszolom magam a fokokon. Basszus, szörnyen fáj a fejem. Az épület már nagyrészt kiürült. Odakint még álldogálnak páran a verandán. Odaintek nekik, és lebotorkálok a lépcsőn. A járda kibillen alattam. Előrenyúlok, hogy megkapaszkodjak
valamiben, de csak a levegőt markolom, és a lendülettől megbotlom a saját lábamban. Térdre esek. Mögöttem nevetés harsan. Seggfejek. Feltápászkodom, és felegyenesedem. A motorom csupán egy saroknyira van innen. Ha eljutok odáig, már minden rendben. Szédelegve és támolyogva dülöngélek végig a járdán, de sikerül eljutnom a motoromig. Átvetem rajta a lábam, és megpróbálom beindítani. A motor felbőg, de pár pillanat múlva köpködve befúl. Rácsapok a tankra, és újraindítom. Ezúttal beindul. Jó fiú. – Easton? Az ismerős hang felé kapom a fejem. Mi a franc? Hartley Wright arca jelenik meg előttem, csakhogy kábé három van belőle. Három Hartley, hogy üvöltözzön és goromba legyen velem, és leöntsön vízzel azért, mert vettem a bátorságot, hogy megpróbáljam megcsókolni. Remek. – Követsz engem? – motyogom. – Csak szeretnéd. A három Hartley megfordul, hogy távozzon. Lazítok a kuplungon, és a motor előregurul. – Várj! – A két hasonmásával együtt visszatér. – Gyere! Hazaviszlek. – Errefelé laksz? Még a homályos látásommal is meg tudom állapítani, hogy ez nem olyan környék, ahol Astor Park-os diákok lakni szoktak. Még egy ösztöndíjas sem élne egy ilyen pöcegödör helyen, nem? – Gyere! – rángatja meg a pulcsim ujját. – Ha ilyen állapotban indulsz el, még a végén elgázolsz egy kölyköt, és tönkreteszed
egy egész család életét. – Kösz, hogy így aggódsz értem – jegyzem meg szarkasztikusan, de ekkor hirtelen súlyos fáradtság söpör végig rajtam. Igaza van. Zúg a fejem, mindenből kettőt vagy hármat látok, és minden porcikám sajog. Lassan visszagurítom a motort a járdaszegélyhez, és kitámasztom az oldaltámasszal. Vagy legalábbis próbálom. Négy próbálkozás után Hartley lehajol, és arrébb löki a lábam. – Miért segítesz? – dünnyögöm. – Fogalmam sincs. – Ebédkor szemét voltál velem. – Megérdemelted. Talán mondott még valami mást is, de ekkor minden elsötétül.
7. FEJEZET Kendrick Lamar Humble című számának a basszusa feldübörög a fejemben, és tapogatózni kezdek, hogy megnyomjam a szundi gombot. Utálom a kora reggeli edzéseket. Csukott szemmel nyúlok az éjjeliszekrényem felé, csakhogy a kemény fa helyett csak a levegőt érzem. Még messzebbre nyújtózom, mire legurulok a földre. A becsapódástól teljesen felébredek. Ahogy feltápászkodom a szőnyegről, rájövök, hogy nem is otthon vagyok. A talpam alatt kopott szőnyeg, mögöttem elnyűtt kanapé. Tőlem jobbra két összecsukható szék áll egy kis faasztalnál. Mögöttük apró tér egy hűtővel, egy tűzhellyel és egy mosogatóval. Hirtelen rájövök, hogy szörnyen kell hugyoznom. Két lépéssel elérem, majd kinyitom a hely egyetlen ajtaját. A fürdőszoba, a lakás többi részéhez hasonlóan aprócska. Egy kis mosdókagyló, egy zuhanyfülke és egy vécé tölti ki a helyet. Használom a budit, megmosom a kezem, és megtörlöm a meglepően szép kis törülközőben. Félbehajtom, és visszaakasztom a karikára, ahol találtam. Visszamegyek a szobába, és már kezd derengeni a múlt
éjszaka. A Yamahámon kirobogtam a város szegényebb környékére, játszottam pár leosztást a kártyán, aztán bunyóba keveredtem. Biztos egy fejemre mért ütéstől veszítettem el az eszméletemet. Nem, várjunk csak! Valami még történt előtte. Hartley. Hartley idehozott, még mielőtt elájultam. Halványan rémlik, ahogy rám ripakodik, hogy vonszoljam a seggem, aztán megmásztunk egy istentelen mennyiségű fokból álló lépcsőt. De ha én a kanapén aludtam, ő hol aludt? Ebben a lakásban nincs külön hálószoba, és a kanapé nem elég nagy két embernek. Szó szerint rajtam kellett volna aludnia, és mivel ki nem állhat, úgy tippelem, inkább a földet választotta. A rohadt életbe! A hajamba túrok. Nem, nem lesz bűntudatom emiatt. Sosem kértem a segítségét, azt meg pláne nem, hogy a kanapéján alhassak, még ha kellett is egy hely, ahol magamhoz térhetek. A cipőmet és a pulcsimat az asztalon találom. A pulcsi zsebében még ott lapul a háromezer dollár, azaz Hartley látta, hogy van nálam pénz, de nem nyúlt hozzá. Elvehetett volna belőle némi jutalmat. Leszámolok pár bankjegyet, és az asztalon hagyom őket. A cipőm alatt egy üzenet hever, amihez egy kulcsot celluxoztak. Zárd be az ajtót, aztán tedd a kulcsot ebbe a borítékba, és dobd be a földszinti postaládába! Az üzenet papírját az államnak ütögetem. Ez a csaj kész
rejtély. A szülei egy drága villában élnek. Az apja nagymenő ügyész. Hartley viszont Bayview legrosszabb környékén lakik, ahol a falak olyan vékonyak, hogy hallani az alsó szomszéd sztereóját, és mégis az állam legjobb iskolájába jár. Mi a fene folyik itt? Azt hittem, az utolsó évem halál unalmas lesz. Ella állandóan Reeddel telefonálgat, chatel, vagy hétvégenként meglátogatja az egyetemen. Az ikreket lefoglalja a saját életük. Gideon egyetemen van, és ha mégis hazajön, csak Savannah-val akar lógni. Én azonban kilógok a sorból, ahogy mindig. Mielőtt Gid elment itthonról, volt a két bátyám meg a két öcsém, míg én ott lézengtem középen. Anyu szerint ez a függetlenségemet erősítette, hogy képes vagyok gondoskodni magamról. Mindig el tudtam magam foglalni valamivel. Nem volt szükségem a tesóimra. És barátokat is könnyebben szereztem, mint bármelyikük. Több tucat barátom volt. Tele volt velük a címtáram. Mégis… Tegnap éjjel egyiküket sem hívtam fel. Hanem fel akartam szállni a motoromra, hogy hazavezessek, mint valami idióta barom, akinek az agya még a golyójánál is kisebb. Kilépek Hartley lakásából, és bezárom az ajtót, de ahelyett, hogy a kulcsot a borítékba csúsztatnám, zsebre teszem. Az edzés fél óra múlva kezdődik, azaz késésben vagyok. Ennyit arról, hogy a tegnapi korai érkezésemből szokást teremtsek. A mobilom egy rakat üzenetet jelez Ellától. Hol vagy?
Callum téged keres A francba! Ha ez így megy tovább, soha többé nem szállhatok fel. A jövőben komolyan dolgoznom kell a döntéshozó készségeimen. Fedeztelek. Azt mondtam, már elindultál A lépcső felé indulok. A Hartley háza melletti sikátor macskaürüléktől és kutyapisitől bűzlik. Lényegében mindenféle elképzelhető állatszag előfordul itt. Elég durva. Visszaírok Ellának. Kösz, h fedeztél. Már úton vok • • • Mikor megérkezem, még mindenki az öltözőben van. A ma reggeli edzés a mozdulatsorok ismétléséből, szerelésekből és futásból, támadásokból és lábtechnika-fejlesztésből áll. A végére olyan a lábam, mint a kocsonya. Most, hogy Bran Mathis vezeti a támadást, az edző bekeményített. Szerintem korábban feladta, amikor nem volt rendes irányítónk, nem akarta kockáztatni, hogy valamelyik megmaradt játékosa lesérüljön egy eleve bukásnak elkönyvelt szezonra. Most ez már nem ilyen egyértelmű. Pash odadob nekem egy vizespalackot, majd felhajtja a saját adagját. – Baszki, nem vagyok formában – lihegi. – Túl sokat ittam és
dohányoztam a nyáron. – Dettó. Bevedelem a vizet, arrébb hajítom a palackot, és visszahuppanok a fűre. Pash lerogy mellém. Ott heverünk, és felbámulunk a tiszta égre. Bran, aki a fárasztó edzés ellenére majd’ kicsattan a frissességtől, elbaktat mellettünk, és felröhög. – Gyakrabban kéne edzenetek. Én fantasztikusan érzem magam. Erőtlenül sikerül felemelnem az egyik kezemet, hogy beintsek neki. – Csak azért, mert szerzetesi életet élsz. Ezen még jobban nevet. – Ez sértés akart lenni? Mert nekem úgy tűnik, hogy a szerzetesi életnek köszönhetően nem én vagyok az, aki mindjárt kiköpi a tüdejét a gyepen. Ezúttal Pashsel együtt mutatunk be neki. Végül sikerül felemelnünk a seggünket a fűről, és bevonszolnunk az öltözőbe, ahol gyorsan lezuhanyozom. Hartley kulcsát átteszem a farmeremből a sulis gatyámba, majd elindulok a titkárság felé. Mrs. Goldsteint találom ott. Drótszerű, kékes árnyalatú haja glóriaként vonja körbe kis, kerek arcát. Orra végén rózsaszín szemüveg ül. Egyik könyökömet a pultra támasztom. – Mrs. G, milyen szép ma. Mrs. Goldstein felsóhajt.
– Mit akar, Mr. Royal? Nem veszek tudomást látható türelmetlenségéről, hanem megkocogtatom a monitorja tetejét. – Azért ugrottam be, mert van egy kis problémám az órarendemmel. Bementem első órára, és úgy tűnik, már nem szerepelek a névsorban. Valami Wright nevű kölyök átkérte magát, és ezzel elvette a helyemet. A már eddig is összehúzott két szemöldöke most gyakorlatilag összeér. – Ez felettébb szokatlan. Azaz szarságokat hordok össze. Valóban. De azért folytatom a hazugságot. – Ugye? Csak annyit tudok, hogy Mr. Walsh egyszer csak így szólt: „Maga már nem tagja ennek a kurzusnak, Royal.” Mire én: „Tessék? Ez hülyeség. Hogy vehette el ez a Wright srác a helyemet?” Mire ő: „Nos, miért nem megy el a titkárságra, és kérdezi meg?” Mire… – Rendben van! – vág közbe láthatóan ingerülten. – Csak hallgasson el! Mindjárt megnézem. Visszafojtok egy vigyort. – Kösz, Mrs. G. Szerintem ez a Wright csóka rossz órára repült be. Rákacsintok a szörnyű poénom után. De Mrs. G-nek tetszik. Vékony ajkát összeszorítja, nehogy elnevesse magát. – Lássuk, mit tehetünk! Bepötyög valamit a billentyűzetén. A monitor felé fordulok, hogy lássam, mit csinál. Épp megnyitott egy Wright, H. nevű dokumentumot. Feltolja a
szemüveget az orrán, és olvasni kezdi az órarendet. Amilyen kecses és ravasz vagyok, gyorsan áthajolok a pulton, és megnyomom a print screen gombot. – Na, de Mr. Royal! – kiáltja, és felugrik a székéből. De nem elég gyors. Egyik kezemmel átlendülök a pulton, és épp a nyomtató elé érkezem. – Kösz, hogy kinyomtatta ezt nekem – vigyorgok Mrs. Goldsteinre. Felkapom a papírt, és kocogva megkerülöm az asztalt. Mrs. Goldstein utánam kap. – Én azt nem nyomtattam ki. Easton Royal, azonnal jöjjön visz-sza! – Fantasztikus a parfümje, Mrs. G – kiáltom hátra a vállam felett. Amint kiérek a titkárságról, áttanulmányozom a kinyomtatott dokumentumot. Nincs átfedés az órarendünkben, kivéve az utolsó órát. Sőt, Wright, H. legtöbb órája az épület másik felében van az enyéimhez képest. Ez a mai nappal azonban megváltozik. Kettesével szedem a lépcsőfokokat. A tanár már beszél, amikor betoppanok Hartley első órájára. Hartley körül minden szék foglalt. Csupa cserepes növény ül körülötte – olyan kölykök, akik minden oxigént elszívnak a levegőből a beképzeltségükkel. Odalépek az egyikükhöz, akit ismerek, és nem igazán kedvelek. Lehajolok az asztalához. – Kigyulladt a kocsid. – Uramisten! – kiált fel Cynthia Patterson, és kisprintel a
teremből, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetne hátra. Önelégült mosollyal kijjebb húzom az otthagyott széket, és lezuttyanok rá. – Mr. Royal, mit keres ezen az órán? – kérdezi a tanárnő. Fogalmam sincs, ki ő. A homlokán látszódó ráncokból tippelve, amiket botoxszal igyekszik eltüntetni, a negyvenes éveiben járhat. Túl idős hozzám. – Azért jöttem, hogy tanuljak. Nem ezért van itt mindenki? – Ez a feminista gondolkodás óra. Oldalra billentem a fejem. – Akkor nem értem, miért akar diszkriminálni. Ha nagyobb egyenlőséget szeretnénk a nemek között, akkor nem kéne ezt az órát a fiúknak is kötelezővé tenni? A tanárnő tesz még egy utolsó kísérletet arra, hogy kitegye a szűrömet az óráról. – Nincsenek is magánál az órához szükséges könyvek. – Nem probléma. Most az egyszer nézem Hartley könyveit. Régi jó barátok vagyunk. Azzal felemelem az asztalomat, és közelebb húzom Hartleyéhoz. – Mit művelsz? – kérdezi Hartley suttogva. – Elképesztően tudsz dühösen suttogni, tudsz róla? – húzom át az egyik könyvét az asztalomra. – Elképesztően fel tudsz bosszantani. – Azóta tökéletesítem ezt a képességemet, mióta megszülettem. – Kirúgok a lábammal. – Anyám szerint rúgkapálva törtem magamnak utat. Köszi, hogy tegnap este kisegítettél.
Benyúlok a zsebembe, gyorsan körülkémlelek a teremben, majd az asztal alá csúsztatom a kezem, és Hartley hüvelykujjába bökök a kulccsal. Összerezzen, lepillant, majd megfeszül. – Megmondtam, hogy hagyd ott a postaládában – motyogja. – Gondoltam, így egyszerűbb. Egy ideig az arcomat pásztázza. – Biztos alkut kötöttél az ördöggel. Csak így nézhetsz ki ilyen jól, miután egész éjjel vedeltél és összeveretted magad. – Nem verettem össze magam. – Ó, tényleg? Akkor nem ezért ájultál el? Nem vágtak olyan erősen fejbe, hogy mindenből kettőt láttál? – De nem ám. Erre csak egy fejcsóválás érkezik válaszul. Az állkapcsa feszes marad. A terem elejében a tanár tovább szövegel a feminizmus harmadik hullámáról. Nem igazán törődik a ténnyel, hogy alig figyel rá valaki. – Mit keresel itt? – kérdezi végül Hartley. – Ó, még nem említettem? Most már minden óránk közös. Hartley felém kapja a fejét. – Ó, te jó ég! – Mármint kivéve a zeneórát. Olyan süket vagyok, mint az ágyú. – Ó, te jó ég! – ismétli. – Tudtam, hogy tetszeni fog. Olyan hangosan nyög fel, hogy mindenki felénk fordul. – Ez meg mi volt, Ms. Wright? – kérdezi a tanárnő vidáman. Hartley jól láthatóan a fogát csikorgatja.
– Csak képtelen vagyok elhinni, hogy még ebben a haladó, modern társadalomban is a klinikai vizsgálatok nagy részét férfiakon végzik, ezzel mindennap veszélyeztetve a nők életét. Gyalázatos. – Bizony! – ért egyet a tanár. – És mégis igaz! Amint a tanár folytatja a kiselőadását, Hartley dühös pillantást vet rám. – Cseréld vissza az órarendedet arra, ami korábban volt, Royal! – Nem. Két kézzel az asztal szélébe kapaszkodik, mintha próbálná elfojtani a késztetést, hogy behúzzon egyet. – Jól van – dünnyögi. – Akkor ne szólj hozzám! Próbálok tanulni. – Mit kell ezen tanulni? A nőket ugyanazok a jogok illetik meg, mint a férfiakat. Ennyi. – Komolyan hiszel benne? Felvonom a szemöldökömet. – Nem hisz benne mindenki? – Úgy néz ki, nem. Rákacsintok. – Ezek szerint most már kedvelsz, mert ilyen szuper felvilágosult vagyok? De csáberőm észrevétlen marad, mert a szeme gyanakvóan résnyire szűkül. – Fogalmam sincs, miért követsz mindenhova, de le kell állnod. Nem érdekelsz, és a jövőben sem fogsz. És azok alapján, amit hallottam, sorban állnak hozzád a lányok, akik bármit
megtennének a kedvedért, úgyhogy csak… – Hessegető mozdulatot tesz a kezével. – Csak hagyj békén! Nem reagálok a mondandójára, kivéve a nyilvánvalót. – Szóval kérdezősködtél utánam, mi? Lehunyja a szemét, és visszafordul a tábla felé. – Mit hallottál még? Mindig kíváncsian hallgatom a rólam szóló pletykákat – böködöm meg a karját. Elhúzza tőlem, és némaságba burkolózik. – A kedvencem, hogy varázsnyelvem van. Azért, mert igaz. Bármikor szívesen demonstrálom neked. Hartley karba teszi a kezét, és továbbra sem szól hozzám. Lepillantok az órarendjére. – Már alig várom a közös brit irodalom óránkat – suttogom jókedvűen. Hartley állkapcsa ismét megfeszül. Ez szórakoztató. Nagyon is szórakoztató.
8. FEJEZET Hartley rám se hederít brit irodalmon, aztán politikatörténeten, egy másik órán, amire igazából nem jelentkeztem, most mégis részt veszek rajta, mert szerepel Hartley órarendjében. A tanároknak a szeme sem rebben a jelenlétemtől. Feltételezik, hogy ha ott vagyok, a titkárság bizonyára jobban tudja, és nekik így is jó. Elég felelőtlen hozzáállás tőlük szerintem. Gondolom, gyakorlatilag, amit csinálok, azt akár zaklatásnak is lehetne nevezni, de nem ártok neki, és nem próbálok undorító módon a bugyijába jutni. Csak vicces őt bosszantani. Nem mintha ellene lennék annak, hogy a bugyijába jussak. Vagy akár a szoknyája alá, ami a fenekét borítja, amit éppen csodálok. Ebédidő van, és ott kullogok Hartley mögött a menza sorában. Formás hátsója felém domborodik, ahogy felnyúl egy almáért. Ja, szívesen megfognám. – Most hülyéskedsz? – pördül meg felháborodottan, mire rájövök, hogy ezt hangosan is kimondtam. De nem fogok bocsánatot kérni. Easton Royal vagyok. Folyton hülyeségeket beszélek. Ez is része a sármomnak. – Most miért? Örülnöd kéne – felelem. – Sokan áhítoznak itt
utánam. Hartley összeszorítja a száját. Szinte látom, ahogy vagy száz dühös visszavágás fordul meg a fejében, de okos lány. Már rájött, hogy teljesen értelmetlen velem vitatkoznia, mert én közben mindig jól szórakozom. Így egyszerűen elfordul, és tovább pakol a tálcájára. Utánabaktatva követem a példáját. Az Astor Park menzájának választéka elég komoly cucc, ráadásul abszolút felesleges. Minden évben fizetnek egy híres szakácsnak, hogy megalkossa a főtt halból és tárkonyos csirkéből álló menüt egy csapat kamasznak, akik inkább hamburgert és sült krumplit ennének. A menza épp annyira túlzás, mint itt minden más. – Ülünk egymás mellé fotóórán? – kérdezem Hartley-t. – Úgy hallottam, ma délután párokba állunk, és lefotózzuk a padtársunkat. – Közelebb hajolok, és a fülébe suttogom: – Megmutatom az enyémet, ha te is megmutatod a tiédet. Hartley a karomra teszi a kezét, és kissé ellök magától. – Semmit sem mutatunk meg egymásnak. És még csak nem is jársz arra az órára! Ne gyere be az óráimra! Szélesen rávigyorgok. – És fosszalak meg fantasztikus személyemtől? Soha. Erre csak pislog. Majd megint. Aztán mélyen a szemembe néz. – Easton. Talán van valamilyen… problémád? Mármint… itt? – kocogtatja meg a halántékát. Felröhögök. – Dehogyis. – Oké. Akkor egyszerűen csak annyira el vagy telve magadtól, hogy nem figyelsz arra, amit mások mondanak. Értem.
– Figyelek – ellenkezem. – Aha. Persze. – Tényleg! – Komoly arckifejezésem kábé egy másodpercig tart, mielőtt elvigyorodom. – Mint például amikor a lányok azt mondják: „Kérlek, Easton, még!”, vagy „Uramisten, Easton, te vagy a legjobb!”. Száz százalékig rájuk figyelek. – Hű! – Ugye? Hű! – Szerintem nem ugyanazért „hű”-zünk. Nagyot sóhajt, majd továbbcsoszog, és felvesz egy szedőkanalat. Miközben egész hegynyi sült krumplit tornyoz fel a tányérjára, a tálcájára pillantok, és észreveszem, hogy elképesztő mennyiségű kaját vett magához. Persze lehet, hogy általában nagy étvágyú, de olyan vékony, hogy képtelen vagyok elképzelni, hová teszi magában ezt a sok ételt. Vagy sportmániás, vagy… Vagy meghánytatja magát. Az rohadt nagy kár lenne. Ki nem állhatom, amikor a csajok félnek a saját idomaiktól. A kerek idomok adják az élet értelmét. A fenébe is, hiszen maga a világ is kerek. A kerek idomok menők. A kerek idomok… Pislogva visszatérek a valóságba. Néha elkalandoznak a gondolataim, nem csak beszélgetés közben, hanem magamban is. Ilyenkor legszívesebben rágyújtanék egy füves cigire, vagy felhajtanék egy piát, hogy lenyugtassam a fejemben kavargó gondolatokat. Azonban mindig is igazi energiabomba voltam, főleg gyerekkoromban. Állandóan fel voltam pörögve, még akkor is,
ha nem ettem cukrot, végig fel-alá rohangáltam, míg végül, a szüleim megkönnyebbülésére, beütöttem valamimet. – Van kedved ma este csinálni valamit? – kérdezem Hartley-t. Erre megtorpan. Majdnem nekimegyek, még épp időben fékezek. – Ez egy igen? Tárgyilagos hangon válaszol: – Nézd, Royal! Nem tudom, hogyan fejezhetném ki magam világosabban. Nem érdekelsz. – Nem hiszek neked. – Hát persze hogy nem. Fel sem tudod fogni, miért nem akar valaki veled lenni. Sértett pillantást tettetek. – Miért nem akarsz velem lenni? Szórakoztató vagyok. – Igen, Easton, az vagy – ért egyet. – Annyira, hogy képes vagy összeveretni magad egy csapat gazemberrel a Salem Streeten. Annyira, hogy még amikor az ájulás környékén állsz is, akkor is úgy gondolod, hogy jó ötlet motorra pattanni, és hazahajtani… A mellkasomba tüskeként fúródik a szégyen. – Annyira, hogy egy egész köteg pénzzel alszol valami random lány lakásán. Ha akarom, simán kirabolhattalak volna. – Vállat von. – Nincs időm ilyesmire. Túl nagy teher. Teher? – Nem én kértem, hogy hadd aludjak nálad – emlékeztetem kissé hűvösen. – És hagytam ott neked pénzt a fáradságodért. – Felvonom a szemöldökömet. – Amit még meg sem köszöntél. – Előtted jöttem el otthonról. Honnan kellett volna tudnom, hogy hagytál ott pénzt? És ha még tudtam is volna róla, miért
kéne megköszönnöm? A földön aludtam, míg Royal herceg megkapta az ágyamat. Megérdemlek egy kis kompenzációt. Tudod, arra ébredtem, hogy egy csótány mászik a karomon. Iszonyodva megborzongok. Utálom a bogarakat. Főleg a csótányokat. Azok a legrosszabbak. Ismét egyszerre mardos az ingerültség és a bűntudat. Mert bár nem kértem a segítségét, mégiscsak segített. És átadta nekem az ágyát – vagyis a kanapéját –, hogy az én szánalmas, összevert seggemnek legyen hol pihennie. – Köszönöm, hogy meghúzhattam magam nálad – mondom félszegen. Valaki int, hogy haladjunk, így ismét elindulunk, ezúttal a desszertes pult felé. Nem lep meg, amikor Hartley nem egy, hanem rögtön két sajttortaszeletet vesz el. Aggodalmasan figyelem. Tényleg remélem, hogy nincs semmilyen étkezési zavara. Épp elég, hogy Ellának elment az étvágya, mióta Reed elment. Nem akarom egész tanévben a körülöttem lévő nők étkezését felügyelni. – Szívesen – feleli Hartley. – De csak hogy tudd, csak egy szívességet kapsz tőlem. Ez volt az. Mielőtt még megjegyezhetném, hogy már alig várom, hogy viszonozzam a szívességét, Felicity Worthington odalép hozzánk. – Szia, Easton! Pár lépésnyire tőle ott áll két barátnője: a lány, akinek mintha a fejére nőtt volna a hajpántja, és a szőke társa a tízcentis tűsarkújában. A két lány a szája elé emelt kézzel sugdolózik, míg Felicity úgy vizslat, mint valami ragadozó.
– Mi újság, Felicity? – kérdezem lazán. – Jövő héten bulit tartok – válaszolja negédesen. – Személyesen akartalak meghívni. Elfojtok egy nevetést. Worthingtonék pár házzal arrébb laknak tőlünk a parton, így már rengeteg bulijukon megfordultam, amit mindig Felicity bátyja, Brent tartott. De a legutóbbi, amin jártam, a meztelenre vetkőztetett és a lakomára szánt disznóra hasonlító, összekötözött Daniel Delacorte-tal végződött, amit Ellának, Valnak és Savannah Montgomerynek köszönhetett. Azért büntették meg a seggfejet, mert egy másik bulin bedrogozta Ellát. Amikor Daniel kiszabadult, lefutott a tengerpartra, egyenesen Reed öklébe. Nem meglepő módon Royalékat azóta sem hívták meg. De Brent tavaly elballagott, úgyhogy gondolom, most már Felicity a főnök. – Ja, talán benézek – felelem diplomatikusan. – Attól függ, a csajomnak lesz-e kedve hozzá – kacsintok, majd Hartley felé fordulok, aki viszont már nincs ott. A francba! Épp átvág a fényes padlón a kétszárnyú üvegajtó felé, ami a kinti asztalokhoz vezet. Hartley egyenesen az egyik legtávolabbi asztal felé veszi az irányt a teraszon, és háttal nekünk leül. Hát persze. Egyedül eszik, amilyen antiszociális kis hercegnő. – Milyen csaj? – húzza Felicity résnyire a szemét. – Claire-re gondolsz? Mert a minap azt mondta Melissának, hogy újra együtt vagytok… – Nem vagyunk együtt – vágok közbe. Hülye Claire.
– Ó! Oké. Jól van. – Felicity nem csak kicsit tűnik megkönnyebbültnek. – Szóval a buliról, nem kell írnod, hogy jössz, vagy ilyesmi. Csak gyere! Mindig szívesen látlak. – Ja, talán benézek – ismétlem. Előrenyúl, és ujjait a felkaromra fűzi, és finoman megsimogatja a bicepszemet az ingemen keresztül. – Csak semmi talán. Légyszi gyere! Szívesen eltöltenék veled egy kis időt. Ahogy ellibben, és csatlakozik nevetgélő barátnőihez, eltűnődöm, vajon tényleg lesz-e buli. Lehet, hogy ez csak egy csel, hogy átcsábítson, és rám mozdulhasson. De Val és Ella is Felicity bulijáról beszél, amikor odaérek a szokásos asztalunkhoz. Több csapattársammal is összeöklözünk, majd leülök Ella mellé. – Már megmondtam, nem akarok menni – mondja éppen Valnak. – Felicity álmosolyától felfordul a gyomrom. Val összefűzi az ujjait. – Nekem is, de nincs választásod. Meg kell jelenned, főleg most, hogy tudjuk, miben mesterkednek. – Kik miben mesterkednek? – kérdezem összevont szemöldökkel. Val rám néz. – A nemesek fel akarnak lázadni a korona ellen. Erre még jobban ráncolom a homlokomat. – Ez meg mégis mit jelent? Ella észreveszi aggodalmas arckifejezésemet, és megszorítja a karomat. – Ne is figyelj rá! Csak túldramatizálja.
– Nem dramatizálom túl – erősködik Val. – Easton, segíts! – Szívesen megtenném, bébi, de még mindig nem tudom, miről is beszélünk. Beleszúrom a villámat a marhahúsos empanadámba, és nagyot harapok belőle. Connor Babbage, a Riders védője közbeszól a másik oldalamról: – Az a csaj, akivel az előbb dumáltál… Felicity, ugye? Ella fejére pályázik. – Csak nem? – vigyorgok a mostohahúgomra. – Suli után ellátod a baját, hugi? – Kétlem – feleli Ella szárazon. – De Val szerint Felicity épp ezt tervezi velem. Hanyagul vállat vonok. – Ne aggódj! Simán legyűröd. – Cicaharc suli után? – kérdezi Babbage reménykedve. – Tartsd a farkad a gatyádban, Con! – lengeti meg felé a kezét Val, mielőtt ismét felém és Ella felé fordul. – Ez nem vicc, Easton. Művészettörténeten Felicity és a ribanc boszorkánygyülekezete mögött ültem, és csak arról sutyorogtak, hogy Felicity majd az őt megillető helyre löki Ellát. – Mégis hogy akarja ezt elérni? – kérdezem. – Nem tesz velem semmit – tart ki a véleménye mellett Ella. Val megrázza a fejét. – Csajszi, ezek a lányok nem bírják elviselni, hogy most te vagy a rangidős Royal. Más lenne a helyzet, ha Eastonról lenne szó. Karba teszem a kezem a mellkasom előtt.
– Én túl lusta vagyok ehhez. Val úgy folytatja, mintha meg sem szólaltam volna. – De téged betolakodónak látnak. Annak, aki megkapta Reedet, aki helyretette Jordant, aki ismét összehozta Gideont és Savannah-t. – Gidhez és Savhez semmi közöm nem volt – ellenkezik Ella. – Az nem számít. Ők így látják. Nem tetszik nekik, hogy pont te a háttérbe szorítod őket – szúrja közbe Babbage, mielőtt lelép, hogy visszavigye az üres tálcáját a pulthoz. Erre a vállam előregörnyed. Rohadt Reed. Nem is. Ez az egész Gideon hibája. Ha nem kezdett volna el parancsolgatni az embereknek a végzős évében, Royaléknak semmilyen felelősségük nem lenne az Astorban. Ugyanolyan vaknak és értetlennek tettethetnénk magunkat, mint a diákok többsége. Ehelyett, Gideon hülye beavatkozása miatt az egész suli azt hiszi, hogy olyanok vagyunk, mint ő, azaz szeretünk vezetők lenni. Én csak repülni, inni, bunyózni, csajozni akarok. Lehetőleg ebben a sorrendben. – Miért vesztegetjük az időt arra, hogy ostoba emberekről beszélgetünk? Nem élvezhetnénk csak simán a végzős évünket? Val megrúg az asztal alatt. – Nem. Ellával tennetek kell valamit. Érjétek el, hogy a többiek féljenek tőletek! Jobb, ha félnek, mint ha szeretnek titeket. Bla-bla-bla. – Azt akarod, hogy kiragasszunk valakit a sulira? – kérdezem, arra utalva, amit Jordan Carrington, a Ribanc Királynő tett tavaly.
– Nem. Csak mutassátok meg nekik, kik vagytok! Ezért kéne szerintem Ellának elmennie Felicity bulijára. És neked is, Easton. El kell kezdenetek szövetségeseket gyűjteni. – Nem a NATO vagyunk, Val. Nincs szükségünk szövetségesekre és ellenségekre. Val felsóhajt. – Jézusom! Azon nem csodálkozom, hogy Ella ilyen naiv, de tőled többet vártam, Easton. Nekem aztán mindegy. Nem szándékozom részt venni ennek a hülye sulinak a társadalompolitikájában. Kiállok Elláért, ha szüksége van rám, de úgy hangzik, ő sem akar ezzel a szarsággal foglalkozni. Nem mondhatnám, hogy hibáztatom ezért. Amikor újabb falatot teszek a számba az empanadamból, a tekintetem a hatalmas teraszajtóra siklik. Hartley még mindig odakint ül. Nem látok rá a tálcájára, de kétlem, hogy sokat evett volna a kajájából. – Mit nézel? – Ella kíváncsi pillantása követi az enyémet. Aztán felnevet. – Belement már, hogy randizzon veled? – Naná! – hazudom, de mindkét lány átlát rajtam. Gúnyos mosolyukat látva nem színlelek tovább. – Oké, még nem. De tök mindegy. Előbb-utóbb úgyis megtörténik. Csak idő kérdése. – Hartley tarkójára szegezem a tekintetem, szurokfekete haja szinte kéknek tűnik a napfényben. – Különben is, most nem becserkészni akarom. Inkább próbálom megfejteni. Ella a homlokát ráncolja. – Mit kell rajta megfejteni? – Nem t’om. – Bosszúsan harapdálom az ajkam. – Hiszen az
Astorba jár, nem? Val megdöbbenést tettet. – Na ne! Komolyan? – Hallgass, asszony! – Elcsenem Ella vizespalackját, és nagyot húzok belőle. – Szóval az Astorba jár, és biztos forrásból tudom, hogy a családjának van pénze. Láttam a házukat. – Nem értem – mondja Ella. – Tehát ha van pénze, akkor miért egy cipősdoboz méretű lakásban lakik a Salem Streeten? Összevont szemöldökkel gondolok vissza Hartley fullasztó, szegényes lakására. Még saját ágya sincs, a rohadt életbe! Ella és Val ezen meglepődnek. – Jártál a lakásán? – kérdezik egyszerre. – Mikor? – kíváncsiskodik Ella. Egy legyintéssel elhessegetem a kérdést. – Nem az a lényeg. Csak azt mondom, hogy egy patkánylyukban lakik, míg a családjának saját villája van. Fura. És amikor az előbb sorba álltunk, kábé háromebédnyi kaját lapátolt magának. Mintha napok óta nem evett volna. Mellettem Ella is az alsó ajkába harap. – Szerinted bajban van? Visszaadom neki a vizet. – Lehet. De szerintetek is fura, ugye? Val lassan bólint. – Aha. Eléggé. Ella arckifejezése aggodalomról tanúskodik. – Határozottan fura. Mindhárman Hartley felé fordulunk, de valamikor a
beszélgetésünk alatt elment. Az asztala üres, a tálcája már nincs ott.