csapatból, nem gondolod? Nehéz erre nemet mondani, mivel én is alig ülök velük. – Jó, hogy ideültél – jelenti ki Felicity. – Mivel foglalkozik a családod, Bran? Bran arcán zavarodottság látszik. – Áh, nem biztos, hogy értem, mire gondolsz. – Arra kíváncsi, hol állsz a vagyonosok ranglétráján. Azaz elég fontos ember vagy-e ahhoz, hogy érdemes legyen veled szóba állni – magyarázom. Felicity csettint a nyelvével. – Ez egyáltalán nem így van, Easton. – De álszerénységét azonnal megcáfolja, amikor megismétli a kérdést. – Szóval mit csinálnak a szüleid? – Apám könyvelő, anyám meg a Bellfield Általános Iskolában tanít. – Ó, hát ez… – keresi a megfelelő jelzőt, mert elborzasztották a hallottak. – Arthur Fleming mellett van egy üres hely – intek a nyúlánk, sötétbarna hajú, kerek, hipszter szemüveges végzős felé. A Flemingeknek nagy, fagyasztott árukkal foglalkozó cégük van. – Úgy hallom, szingli. – Kösz, de nem az én esetem – feleli Bran szárazon. – Rám gondolt, édes – paskolja meg Felicity Bran kezét, majd felém fordul. – Miért érdekelne ez engem, ha egyszer itt vagy nekem te, Easton Royal? Hartley hangosan felnevet, majd ezt igyekszik gyorsan egy köhögéssel leplezni. – Milyenek voltak a mai óráid? – kérdezi Brantől.
Bran hálás mosollyal válaszol: – Nem rosszak, bár meglep, mennyi házit kapunk. A Bellfieldben a tanárok nem zaklattak minket ennyi szarsággal. – Ugye? – Hartley felnyög. – Három hét múlva be kell adnom egy fogalmazást, és meg kell terveznem a kémia különfeladatot is. Nem akarom az utolsó pillanatra hagyni. Bran együttérzően csettint a nyelvével. – Én tavaly megcsináltam a labormunkámat. Odaadhatom a jegyzeteimet, ha… – Ella! Val! – intem oda a két lányt. Bran dühös pillantásomat látva elhallgat. Látom, hová tart ez az egész, és még csírájában el kell fojtanom. Bran majd odaadja a jegyzeteit Hartley-nak, aztán már ott is lesz Hartley kis lakásán, a kanapén. Az arcuk szinte összeér. Aztán Bran megcsókolja, mire berúgom az ajtót, és eltöröm az új irányítónk karját. Csak azért, mert belenyugodtam abba, hogy Hartley-val nem fogunk szexelni, még nem jelenti azt, hogy szívesen látom Bran Mathist a közelében. Szerencsére Ella és Val odajönnek, és így témát váltunk. – Miért itt ülünk ma? – kérdezi Val. – Nem mindig az ablaknál ülünk? – Nem volt ott elég hely – válaszolom, és kirúgok neki egy széket, hogy leülhessen. – De hiszen még rengeteg… – Itt csendesebb – vág közbe Ella. – Szerintem ezért ezt választotta Easton. Nem igaz, East?
A szememet forgatom. Mégis mióta kell magyarázatot adnom a tetteimre? – De. – Milyen kedves tőletek, hogy csatlakoztok hozzánk – mondja Felicity, de feszes mosolya elárulja, hogy egyáltalán nem tetszik neki ez a fordulat. Eszembe jut a célozgatása, hogy könnyedén megdönthetné Ella hatalmát, és összevonom a szemöldökömet. Ha szívózik a családommal, akkor én is szívózni fogok vele. Bran és Ella már ismerik egymást spanyolóráról, és azonnal beszélgetni kezdenek. Val és Hartley Val sminkjéről cseveg. Így nekem jut Felicity, aki megrángatja a zakóm ujját. – Menjünk el valahova ma este! – Nem. – Miért nem? – Mert nem akarok. – De egy pár vagyunk – sziszegi. – Nem, nem vagyunk – sziszegem vissza. – De belementél. – Nem ragaszkodhatsz valamihez, amit részegen mondtam! Hartley felénk pillant. – Minden rendben a szerelmes gerlepár körül? Val halkan felkuncog, míg Ella csak sóhajt egyet. Már beavattam őket, hogy Felicity azt hiszi, járunk. – Igen – nyugtat meg Felicity mindenkit az asztalnál, mintha bárkit is érdekelne, mi van velünk. – Csak nem tudjuk eldönteni, hova menjünk a ma esti randinkon. Olyan erősen csikorgatom a fogamat, hogy belefájdul.
– Tudjátok, hova kéne mennetek? – csicsergi Val. Gyilkos pillantást vetek rá, amiért részt vesz ebben a hülyeségben. – Sehova – mordulok. – Nem megyünk sehova. Val ezt mintha meg sem hallotta volna. – A mólóra – mondja. – Mi van ott? – kérdezi Bran kíváncsian. – Egy kisebb vidámpark, játékok, pár étkezde – feleli Val. – Jó mókának tűnik. – Azt hallottam, van ott egy elég menő kísértetház – teszi hozzá Ella. Rá is sötét pillantással meredek. Ő meg miért tesz még a tűzre? Hiszen utálja Felicityt! – Mit csinálsz ma este, Hartley? – kérdezi Felicity, és ezzel sikerül meglepnie. Hartley ugyanolyan döbbentnek tűnik. – Valószínűleg tanulok. – Áh, a tanulás unalmas – mosolyog édesen Felicity. – Úgy látszik, Eastonnal kimegyünk a mólóra. Neked és Brannek is jönnötök kéne. – Ez egész jól hangzik – mondja Bran. A vállával oldalba böki Hartley-t. – Mit szólsz? Felülsz velem az óriáskerékre? Ó, a rohadt életbe, ne!
17. FEJEZET – Hát nem tök jó? – lelkendezik Val később, aznap este. – Már többször ettünk a mólón, de a vidámparkban már évek óta nem voltam. – Ha a „tök jó” alatt azt érted, hogy jobb, mint a pokol legmélyebb bugyra, akkor ja, persze, tök jó. Dühödten meredek Hartley és Bran hátára, akik a jegypénztárnál állnak. Bran ki akarja fizetni Hartley jegyét, de Hartley egyre csak a fejét rázza. Kis elégtételt érzek, hogy Hartley visszautasítja Bran pénzét. Ha érdekelné a srác, akkor hagyná, hogy fizessen, nem? Ez már csak így működik. A lányok szeretik, ha vesznek nekik ezt-azt. Ha nem fogadják el az ajándékot, akkor nem érdekli őket a srác. Hartley nyer, és kifizeti a saját jegyét. Odafurakszom a pulthoz, és leteszem a kártyámat. – Három jegyet kérek – mutatok még Ellára és Valra. – És velem mi lesz? – rikoltja az álbarátnőm. Hátrapillantok rá a vállam fölött. – Az apádnak egész autógyára van. Ki tudod fizetni a sajátodat. – Easton! – kiáltja Ella elhűlve.
– Mi az? Nem az én ötletem volt, hogy idejöjjünk. Fogom a kártyát és a jegyeket, és továbbmegyek, át a forgókapun. Talán Felicity arra jut, hogy túl nagy seggfej vagyok, és véget vet az álkapcsolatunknak. Bár lenne ekkora mázlim! Csak ezért mentem bele ebbe a „randiba”. Azt tervezem, hogy megpróbálok értelmesen elbeszélgetni Felicityvel, és meggyőzni, hogy hagyjon békén a francba. – Többet vártam tőled, Easton! – fortyog Felicity, amikor csatlakozik hozzánk odabent. Vörösesszőke haját hosszú lófarokba kötötte, bézs, egyenes szabású ruha és bőrszínű, nyolccentis magas sarkú van rajta, ami cseppet sem illik egy vidámparkba. – Ne tedd! Úgy nem ér csalódás. Vékony csíkká préseli a száját, mint mindig, ha mérges. – A mai este után elbeszélgetünk. – Kösz, de nem. Inkább hagynám, hogy a Salem Street-i pókerterem kidobója egy órán át püföljön. – Jó a felsőd – dicséri Ella Hartley-t, amikor odalépünk hozzá és Branhez. Ekkor veszem észre, hogy ugyanaz a fehér, rövid derekú pulcsi van rajtuk, aminek egy csík fut végig harangalakban bővülő ujján. Hartley egy szűk farmert vett fel az övéhez, ami kiemeli fantasztikus fenekét, míg Ella kék miniszoknyával viseli. Hartley elvigyorodik. – Akciósan vettem.
– Én is. És ezzel máris legjobb barátnők. Ha tudtam volna, hogy csak ennyi kell hozzá, már rég felvettem volna egy fehér, rövid felsőt. Nem félek megmutatni a hasizmomat. – Kértek valamit inni? – kérdezem a többieket. – Én egy light kólát kérek – közli Felicity. – És egy fagyasztott banánt csoki és mogyoró nélkül. – Szóval egy banánt – mondom. – De fagyasztottat. Inkább nem vitatkozom vele. – Bran? – Mindegy. Legyen egy kóla. Valószínűleg ő is, mint én, legszívesebben sörözne, de kiskorúak vagyunk, és a mólón nagyon szigorúak ebben. – És te, Har-Har? Felicity dühösen néz a becenév hallatán. – Nem kérek semmit, köszi – rázza meg a fejét Hartley. – Biztos? Nem fogom mindennap felajánlani, hogy fizetek – cukkolom. Csak azért ajánlottam fel, hogy legyen indokom venni neki valamit. – Én fagyis, narancsos üdítőt kérek – szól közbe Ella. – Val? – Fagyis gyökérsört. És tölcsérfánkot eperrel. – Egy tölcsérfánk nekem is jólesne – teszi hozzá Bran. – Segítesz, Bran? Ez a rendelés nagyobb lett, mint gondoltam. És nem akarom egyedül hagyni Hartley-val. – Persze.
Odamegyünk a büféhez, ahol rendelek három tölcsérfánkot, egy fagyasztott banánt – nincs olyanjuk, amin nincs csoki – és hat óriási bundás virslit. – Egy egész hadseregnek vásárolsz? – viccelődik Bran. Lehet, hogy tetszik neki Hartley, de nem valami jó a megfigyelőképessége. Hartley megnyalta a száját, amikor Val kaját rendelt. Amint megláttam a nyelvét, elgyengült a térdem. Sajnos tudom, hogy ez az éhes pillantás az ételnek, és nem nekem szólt. – A vidámparki kajából sosem elég. – Ez igaz. Miközben várakozunk, Bran zsebre teszi a kezét, és félszegen rám pillant. – Légy őszinte, Royal! Neked okés így, hogy Hartley-val vagyok itt? Megfeszülök. Ezt úgy kérdezi, mintha azt hinné, hogy ez egy randi, vagy valami ilyesmi. Az lenne? Külön érkeztek, ezt biztosan tudom. Hartley busszal jött, Bran pedig a Dodge-át vezette. De ez nem jelent semmit. Ettől még ugyanúgy megbeszélhették, hogy ez egy randi valamikor a suli után, még mielőtt ideértünk. Megvan neki Hartley száma? Féltékenység égeti a gyomromat. Rohadtul ajánlom neki, hogy ne legyen. – Miért ne lenne? Valahogy sikerül ezt a lehető leglazábban kérdeznem. Bran vállat von. – Nem t’om. Csak úgy tűnik, nagyon védelmezed.
– Barátok vagyunk. Minden barátomat védelmezem. – Én is – mosolyog, arra bátorítva, hogy én is mosolyogjak, de jelenleg nem igazán vagyok olyan hangulatban. – Tényleg tetszik Hartley? Bran rendes srácnak tűnik, és ő az egyetlen játékos a csapatban, aki képes rendesen eldobni a labdát, de ettől még nem kell a csajom körül legyeskednie. – Lehet. Klassz csajnak tűnik. – De jobb, ha nem jársz senkivel az utolsó évedben, mert az a kapcsolat úgysem tart sokáig – mondom. Bran felvonja a szemöldökét. – Talán titokban tanácsadórovatot vezetsz, Royal? Nehéz megakadályozni az elpirulást, de azért sikerül. Segít, hogy már évek óta nem érdekel, mit gondolnak mások. – Igen, a neve Tisztelt Uram, Aki Jobban Tudja Nálam. Azért vagyok, hogy megakadályozzam, hogy bolondot csinálj magadból. – És szerinted azzal, hogy Hartley-nak udvarolok, bolondot csinálok magamból? Úgy látszik, jól szórakozik ezen. – Én csak azt mondom, hogy szerintem nem érdekled. – Azért teszek egy próbát. – Felkap egy tölcsérfánkot. – De kösz a tanácsot. Erre nem tudok mit válaszolni, úgyhogy inkább kussolok, amíg visszamegyünk a lányokhoz. Mire odaérünk, már több mint egy tucat embert találunk ott, a legtöbben Felicity barátai. – Úgy néz ki, a végzős osztály fele itt van – állapítja meg Val, miközben kiosztom a kaját.
Felicity végigsimít a haján. – Gondolom, híre ment, hogy itt vagyok. Rámeredek, azon tűnődöm, vajon ironikusan értette-e, de nem úgy tűnik. Komolyan gondolja. Körülnézek, hogy vajon mást is mulattat-e a téveszméje, de Ella és Hartley rávetette magát a kajára. Felicity bandája pedig úgy bólogat, mintha egy orákulum szólt volna hozzájuk. Amikor végzünk az evéssel, Bran felveti, hogy üljünk fel valamire. – Én imádom az óriáskereket – mondja Hartley. – Szerintem tizenkét éves koromban ültem rajta utoljára. – Az ilyesmik a gyerekeknek valók – vágja közbe Felicity. – Miért nem nyersz nekem valamit? – Mert a játékok nem a gyerekeknek valók? – vetem ellen. – Mit szólnátok egy kosaras versenyhez? – javasolja Tiffany, Felicity egyik barátnője. – A fiúk mind nyerhetnének nekünk valamit. Felicity tapsikolni kezd. – Igen! Gyerünk, Easton! Nyerhetsz nekem valamit, hogy jóvátedd, hogy nem fizetted a belépőjegyemet. Átkarolja a könyökömet, és a játékok felé rángat. – Te mit gondolsz? – kérdezi Bran Hartley-tól. – Nyerjek neked valamit? – Ó, nem. Nincs szükségem semmire – tiltakozik Hartley. Az már egyszer biztos. Ha valaki nyerhet valamit Hartley-nak, akkor az én vagyok. Ő az én barátom. – Mi lenne, ha saját magunknak nyernénk? – veti fel Ella szárazon.
Míg Felicity és a többi csaj elégedetlenül felmordul, Hartley felé mutatja a mutatóujját. Ő, Ella és Val leválik a csoportról, és egy standhoz sodródik, ahol valami seggfej próbálja eltalálni mindenkinek a súlyát. Elég bunkó dolog szerintem. Próbálok utánuk menni, de Felicity ismét elkapja a karomat. – Kezdek nagyon belefáradni ebbe – nézek le nyomatékosan a kezére. – Mibe? Finoman, de határozottan kiszabadítom magam a szorításából. – Meddig akarod még ezt folytatni? Felicity csípőre teszi a kezét. – Nem tudom, mire gondolsz. Elfojtok egy bosszús ordítást. – Felicity, ide figyelj! Részeg voltam, amikor belementem a javaslatodba. Másnap, amikor felébredtem, arra sem emlékeztem, hogy találkoztunk. – Hát pedig találkoztunk, és azt mondtad, a pasim leszel, úgyhogy ez van, Easton Royal. Ehhez tartjuk magunkat. – Nézd, aranyos lány vagy – fulladok bele majdnem a hazugságba. – Jobban jársz, ha nem vagyok a pasid, sem az ál, sem másmilyen, oké? Rettenetes ember vagyok, ráadásul rohadt lusta is. Jobb, ha keresel valaki mást, akit kihasználhatsz. Felicity elemeli a kezét a csípőjéről, és szorosan összefonja a melle előtt. Háh! Eddig még rá se néztem a mellére. Valószínűleg azért, mert sosem érdekelt annyira, hogy lecsekkoljam. – Nem – közli.
– Nem? – Nem. Már mindenkinek elmondtam, hogy együtt vagyunk, úgyhogy együtt vagyunk. Nem érdekel, hogy goromba vagy és sértegetsz. Felháborító viselkedésed csak együttérzést kelt majd bennem. Szentséges Szűz Mária! Valami egyértelműen nincs rendben nála. – Nem fogok részt venni ebben. Pont. Komolyan, nem tudom, mi mást mondjak, vagy hogy máshogy fogalmazzam meg. Én ezt nem csinálom. – De igen. Hátrálok pár lépést. Végeztem ezzel a témával. – Mert ha nem – teszi hozzá –, megkeserítem Hartley életét. A nyelvemet a szám belső oldalának nyomom, és türelemért imádkozom. Végül is én mentem bele ebbe a hülye színjátékba, még ha nem is emlékszem rá olyan tisztán. Visszalépek hozzá, és próbálok a racionális énjére hatni. – Gondolkodj egy kicsit! Miért nem ejtesz? Azt mondhatnád, hogy megcsaltalak, hogy egyszerűen csak túl hülye vagyok ahhoz, hogy időt vesztegess rám, vagy hogy rossz vagyok az ágyban. Mondj olyan hazugságot, amit csak akarsz, és én majd alátámasztom. – Nem. Árrrrrrhhhh! Csak másodpercek választanak el attól, hogy behúzzak a legközelebbi falnak. Ez a csaj teljesen zakkant. És ha ilyen szemét ebben az egészben, akkor én még szemetebb leszek. – Próbálj csak meg ártani Hartley-nak, és egy nap múlva már
kegyelemért fogsz könyörögni – mondom fenyegetően. De ahelyett, hogy megijedne, Felicity csak gúnyosan mosolyog. – Miután végeztem Hartley-val, Ella következik. Felhorkantok. Már megint ezzel jön? Kizárt, hogy Felicity lenyomhatná Ellát. Ella már megküzdött és megfékezte a leggonoszabb csajt az Astor Park Prep történetében: Jordan Carringtont. – Nem érdekelnek a kis játékaid, bébi. Ella elég erős ahhoz, hogy megvédje magát. – Majd meglátjuk, nem igaz? Arcán továbbra is azzal a beteg vigyorral elsétál a barátaihoz. Visszanyelek egy nyögést, zsebre vágom a kezem, és figyelem a játékoknál álló osztálytársaimat. Bran a kosárra dobós játéknál szerzi a pontokat. Több csaj is köré gyűlt, és szurkolnak neki. Hmmm. A látványtól, ahogy egyértelmű csodálattal veszik körbe az Astor Park új sportolóját, támad egy ötletem. Ha Felicity a társadalmi ranglétra tetején akar állni, akkor logikus, hogy összejöjjön Brannel. Bár a srácnak nincs pénze, jóképű és, ami a legfontosabb, ő az irányítónk. Az irányítókat mindenki szereti. A fenébe is, hiszen még Hartley is el van ájulva tőle. Csak meg kell győznöm Felicityt, hogy Bran jobb fogás, mint én. És oké, ha az, hogy Bran összejön Felicityvel, még távol is tartja a srácot Hartley-tól, akkor csak még jobb. De egyáltalán nincs vele hátsó szándékom, vagy ilyesmi.
Odasietek a játékokhoz. Bedobom az aprót a Bran melletti gépbe, és elkezdek rádobálni a kosárra. Elég egyszerű. Hamarosan körém is odagyűlnek a csodálók. Amikor Bran megáll, hogy engem figyeljen, felteszem a kérdést. – Akarsz fogadni, Mathis? – dobom oda a csalit. Azonnal ráharap, ahogy arra számítottam is. Hiszen sportoló, azaz jó nagy adag versenyszellem szorult belé. – Naná. Mi a tét? – Ha nyerek, te állod a jegyeket mindenkinek a játékokra. Ha veszítek, akkor én. – Már huszonhárman vagyunk – jegyzi meg Ella halkan. – Az majdnem ezer dollár. Észre sem vettem, hogy odajött hozzánk. Val és Hartley is visszatért, és amikor rájuk nézek, nem kerüli el a figyelmemet a szemükben tükröződő aggodalom. – Tudom – felelem. – Aprópénz, nem igaz? Az astorosok bólintanak, de Bran a tanár és könyvelő szülőkkel nem átlagos astoros. Nincs vagyona, sem több ezer dolláros zsebpénze. Amikor napbarnított bőre elsápad, tudom, hogy igazam van. – Öm, persze, azt hiszem. A büszkesége nem engedi, hogy visszalépjen. Megszorítom a vállát, mert nincs veszélyben a pénze. Veszíteni fogok. – Szuper. Felicity lelkesen összecsapja a tenyerét. – A nagy pandát kérem. Az egyik óriási plüssre mutat, amit valószínűleg öt dollárért
beszerezhetnénk egy olyan helyen, ahova Felicity az élete árán sem lépne be. Nem kell neki a panda. Az kell neki, amit ez a panda jelképez az őrült elméjében. Kár, hogy csalódott lesz. Dobálni kezdünk. Az első körben annyi pontot szerzek, amennyit tudok. Azt akarom, hogy a vereségem hihetőnek tűnjön. Bran azonban nem segít a helyzeten. A gondolat, hogy mindenkinek jegyet kell vennie, kizökkenti, ami furcsa, mert a focipályán semmi sem terelheti el a figyelmét. Elkezdi elvéteni a lövéseit, és az előny, amit szereztem, nem csökken. Még azután sem, hogy úgy teszek, mintha elhagyna a szerencsém. A harmadik körben rákapcsol, de nem eléggé, és azt is későn. Amikor jelez a csengő, én vagyok a nyertes. Baszki! – Dupla vagy semmi – bököm ki. – Nem, jó így – feleli Bran, de az arca zöldes árnyalatú. – Tudtam, hogy te fogsz nyerni, Easton! – ömleng Felicity. – A jó neveltetés mindig győzedelmeskedik. Tudom, hogy Ella csalódott, de a Hartley arcán látszó undor vág oda igazán. Ella elhiszi majd a magyarázatomat, hogy próbáltam manipulálni a játékot, hogy Bran nyerjen, és én vegyem meg a jegyeket. De Hartley nem. Már így is seggfejnek tart. Nagyot nyelek, és előhúzom a pénztárcámat. – Hülye fogadás volt. Állom a jegyeket. – Nem, haver. A fogadás, az a fogadás. Állnom kell a szavam. Bran láthatóan feszengve elbotorkál megvenni a jegyeket. Néhány csapattársunk hátba veregeti, amikor elmegy
mellettük. – Ez a mi irányítónk! – A francba! – motyogom. Ella elkapja a karomat, és félrehúz. – Menj, állítsd meg! – könyörög. – Nem lehet. Ha megpróbálom én fizetni a jegyeket, elveszíti a csapattársai megbecsülését. – Hogy ti, fiúk mekkora idióták vagytok! Úgy fest, mint aki legszívesebben pofon vágna. Őszintén szólva még jól is esne. Bran visszajön a jegyekkel, és kiosztja őket. Félrehúzódom, és megvárom, amíg a többiek megkapják. Amikor Bran odaér hozzám, ismét felajánlom, hogy kifizetem a jegyeket. – Már annyiszor játszottam ilyet a tesóimmal, hogy csukott szemmel is menne. Hagyd, hogy fizessek, oké? Bran felhorkan. – Szóval rászedtél? – Nem teljesen. De nem hangzom túl meggyőzően, mert valójában rászedtem, csak nem úgy, ahogy végül alakult. – Azt hittem, egy csapatban játszunk – jegyzi meg halkan –, de kösz, hogy még idejében megmutattad az igazi oldaladat. Most már tudom a szabályokat. Az egyik jegyet a tenyerembe csapja, és elmegy. – Mekkora pöcs vagy. Felnézek, és látom, hogy Hartley közeledik felém. Szürke szeme mintha csak két viharfelhő lenne. A kétségbeesés megreked a torkomban. Nagyot nyelek, és
intek neki, hogy kövessen egy helyre, ahol a többiek nem hallhatnak minket. Csodával határos módon utánam jön. – Ez nem az, aminek látszik – magyarázom halkan. – Veszíteni akartam, hogy én állhassam a jegyeket. Felháborodottan megrázza a fejét. – Ja. Persze, Easton. – Így igaz. – Aha. Akkor meg minek kellett egyáltalán ezt a hülye játékot játszani? Miért nem fizettél csak úgy a jegyekért? – Azt akartam, hogy Bran jó színben tűnjön fel Felicity előtt. – Tessék? – ráncolja Hartley a homlokát. – Azt hittem, ha rágerjed valaki másra, elfelejti ezt a hülye ötletét, hogy járunk. – Basszus! Ez az egész tök nevetségesen hangzik most, hogy valaki másnak próbálom megmagyarázni. – Nézd, hibáztam. Nem akartam Brant kiforgatni a pénzéből. Hartley mintha egy örökkévalóságig vizslatná az arcomat. – Tényleg nem akartál vele szemét lenni, ugye? Szomorúan megrázom a fejem. Ekkor rájövök, hogy ugyanolyan vagyok, mint Felicity, csak pasiban. Nem akarok leszállni Hartley-ról, bármennyire is kéri. Önző vagyok. Folyton elkeserítek másokat a hülye, meggondolatlan döntéseimmel. Vagyis, ez nem is annyira felicitys. Ő egy ravasz cselszövő. Én csak jól akarom érezni magam. De nem mások kárán. – Ó, Easton! – Ez a két szó tele van csalódottsággal. – Tudom. – Kihúzom magam. – Helyrehozom. – Hogyan? – Azt még nem tudom. De te vagy a legjobb barátom. Tudnál
segíteni? – pillantok rá könyörögve. Meglep, amikor közelebb lép, és megszorítja a karomat. – Majd kitalálunk valamit – bátorít. Aztán ismét ledöbbent, amikor gyors puszit nyom az arcomra. Talán mégsem én vagyok a fiú Felicity. Hartley kedvel, és ő a legrendesebb, akit ismerek. Az egész testem lebeg ettől az egy másodperces fizikai kontaktustól. Csak nyugalom, szólok magamra. Hartley-val barátok vagyunk, és ez azt jelenti, hogy nem jöhetek izgalomba illetlen helyeken. – Ne izgasd fel magad miatta! Gyere! – szól Hartley, már pár lépéssel arrébb. Erre egy perverz válasz jut eszembe, de ezúttal az agyam leállítja a számat. De azért közel volt.
18. FEJEZET Másnap igyekszem orvosolni a bajt. Az első teendőm? Helyrehozni a dolgot az irányítómmal, akinek az egyetlen bűne, hogy tegnap felvállalta a gyalog szerepét a küldetésemben, hogy megszabaduljak Felicitytől. Megvárom, amíg kiürül az öltöző, aztán odalépek Branhez. – Ráérsz egy percre? A közeledésemre összevonja a szemöldökét. – Mit akarsz, Royal? Bűnbánóan rámosolygok. – Békülni jöttem. – Valóban? Nem néz rám, és a szükségesnél erősebben csukja be a szekrényét. Már átöltözött az edzésre, és türelmetlenül várja, hogy kimehessen. Körülnézek, hogy meggyőződjek róla, egyedül vagyunk, aztán felé nyújtom a tíz ropogós százdollárost. Zöld szeme dühösen villan. – Mi a franc ez? – Sajnálom a tegnap estét, haver. Igazad volt, oké? Tényleg rá akartalak szedni, csak nem úgy, ahogy gondolod. – Próbálom
beletuszkolni a bankjegyeket az öklébe. – Vedd el! Ellöki a kezem. – Tartsd meg a pénzed, Royal! Nem kell az alamizsnád. – Ez nem alamizsna. Hanem jóvátétel. Bran felhorkan. – Komolyan. Nem akartalak kínos helyzetbe hozni, vagy leszólni amiatt, hogy nem vagy olyan gazdag, mint mi. – Tényleg nem? – kérdezi ingerülten. – Akkor mi volt a terved? Kifújom a levegőt. – Azt reméltem, hogy elvered a seggem, amitől Felicity úgy izgalomba jön, hogy ejt miattad. Bran szemöldöke szinte a hajáig ugrik. – Hogy mi?! – Hatalmas hibát követtem el azzal, hogy belementem, hogy ezzel a csajjal járjak – vallom be. – Nem akart leszállni rólam a vidámparkban, és arra gondoltam, hogy lerázhatom magamról, egyenesen a farkadra. És így mindenki nyer. Kelletlen mosoly kúszik az arcára. – Mindenki nyer? Mármint te nyersz, és Felicity nyer? Mert nem látom, én hogyan nyernék ebben a helyzetben. – Hé, nem rossz csaj. Persze hazudok. Borzaszó csaj. De már így is elcsesztem, és Bran miattam költötte el valószínűleg az összes spórolt pénzét. Totál seggfejnek tűnnék, ha beismerném, hogy megpróbáltam rásózni egy ördögfattyat. – Dögös – teszem hozzá, és ezúttal nem hazudok. Felicity tényleg dögös. – És népszerű. A családja régóta vagyonos. –
Vállat vonok. – Nem ő lenne a legrosszabb választás, ha barátnőt keresel az Astorban. Bran lehajol, hogy bekösse a cipőjét. – Aha. Ha ilyen jó választás, akkor neked miért nem kell? – Mert nekem nem kell barátnő – válaszolom őszintén. – Nagyon gáz vagyok ebben a szarságban. Részeg voltam, amikor belementem, hogy járok vele, végig sem gondoltam, mit mondok. – Oké. – Bran felegyenesedik, és végighúzza a kezét rövidre nyírt haján. – Vegyük át még egyszer! Fogadtál velem egy kosaras játékban, hogy veszíthess, én pedig jó színben tűnjek fel Felicity előtt? Maflán bólintok. – Mert azt akarod, hogy járjak vele. – Elhallgat. – Hogy neked ne kelljen. Ismét bólintok, és az ajkamba harapok, nehogy elnevessem magam. De aztán Bran felröhög, és én sem tudom tovább visszafogni magam. – Milyen elcseszett logika. – Royal vagyok. Az elcseszett a második nevem. – Bosszúsan megrázom a fejem. – Csak nem számoltam azzal, hogy lámpalázas leszel, és elveszíted a meccset. – Hé! – védekezik. – Hiszen ezer dollár volt a tét. Felsültem. Rácsapok a karjára, de nem a dobó karjára. – Nehogy edző bá ezt meghallja. A felsülés nem megengedett. – A mi meccseinknek nincs pénztétje – feleli. – Azaz nincs az a pénznyomás. Csak a nyomás edző bától, hogy nyerjünk. – Pénznyomás?
– Aha, ez a szarság kikészít. Valószínűleg azért, mert mindig is szűkösen voltunk, már gyerekkorom óta. Erre a bűntudat megint a torkomat fojtogatja, és a hangom rekedtesen hangzik. – Komolyan, haver. Elég nagy hülyeséget csináltam tegnap. És nem arról van szó, hogy azt hinném, nem tudod megfizetni a tartozásaidat. Hanem hogy nem is lett volna szabad elindítanom ezt a fogadást. – Határozottan megfogom a kezét, és a tenyerébe csapom a bankjegyeket. – Vedd el! Ez nem alamizsna. Hanem ígéret, hogy többet nem löklek oda a busz elé, csakhogy mentsem a saját bőrömet. Majd máshogy birkózom meg Felicityvel. Ha nem fogadod el, mindenhová követlek, és a legkellemetlenebb helyzetekben nyomom a zsebedbe. Lehet, hogy veszek neked egy kocsit, és leparkolom odakint, rajta egy kurva nagy masnival. Nagyon idegesítő tudok ám lenni. – Sosem gondoltam volna – nyújtja el a szavakat. – Akkor elfogadod? Egy hosszú másodperc után bólint. – Oké. – A hangjába hála és halvány tisztelet vegyül. – Kösz, hogy elmondtad az igazat. Tényleg nem akartalak meggyűlölni. Felnevetek. – Az amúgy sem ment volna. Engem képtelenség gyűlölni. Brannel összeütjük az ökleinket, majd kikocogunk a pályára. • • • Ezután Hartley következik. Ahogy az első órámra tartok,
kitapintom a láncot a zsebemben. Járt hozzá egy csinos bársonydoboz is, de úgy gondoltam, az már túlzás lenne. – Helló, öribari! – érem utol Hartley-t, még mielőtt bemenne a terembe. Ellép az ajtótól, hogy beengedje a többieket. – Mizu? – Kibékültem Brannel. – Tényleg? Az egyik hajtincset kisöpri az arcából. Az ujjaim bizseregnek, hogy ezt én is megtehessem neki. – Képtelen ellenállni a csáberőmnek – viccelődöm. – Ahogy mindenki – feleli vigyorogva. – Úgy látszik, még én sem tudok ellenállni neki. Erre az én arcomon is széles mosoly jelenik meg. A zsebembe nyúlok, és előhúzom a nyakláncot. – Szóval, mivel mindenkitől bocsánatot kérek, szeretném ezt odaadni. A szeme kikerekedik, ahogy meglóbálom előtte a nyakláncot. Egy pillanatig csak bámul rá, majd tétován megérinti a finom láncot. – Ezt nem fogadhatom el. – Egy automatából szereztem – mondom. – Úgyhogy vagy elfogadod, vagy kidobom. – Egy automatából? – kérdezi. Az ujjhegyeit még a láncon tartja, végighúzza rajta, és megfogja a szív alakú medált. Szeretné a nyakláncot, de most az egyszer az életben nem erőltetem. Szereti meghozni a saját döntéseit, a saját tempójában.
– Aha. – Megfogom a kezét, és a tenyerébe ejtem a láncot. – Tessék. A tied, azt csinálsz vele, amit szeretnél. Ha nem kell, dobd ki! Aztán minden további szó nélkül besétálok a terembe. • • • A nap hátralévő része gyorsan elrepül. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Felicity nem zaklat, még ebédnél sem. A hajpántos barátnőivel ül, és úgy festenek, mint egy ötvenes évekbeli lánybanda, míg én a barátaimmal ökörködöm. Matekon Ella és Hartley között ülök, de nem tudunk beszélgetni, mert Ms. Mann hirtelen röpdogát írat velünk. Az óra nagy részében szomorú tekintettel vizslat, ami elég kellemetlen. Nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnik. Hartley oldalba bök, és azt suttogja: – Most mit tettél? – Semmit – suttogom vissza. Semmi kapcsolatom nem volt vele, mióta… Nos, mióta volt vele kapcsolatom. – Mr. Royal, Ms. Wright! – szól ránk élesen. – Kevesebb beszéd, és több feladatmegoldás, legyenek szívesek! Épp az imént adott fel öt feladatot a könyvből. Hartley azonnal leszegi a fejét, hogy folytassa a számolást. Én már az összes feladatot megoldottam, így inkább valami mást firkálok a füzetembe. Letépem az oldal sarkát, megvárom, amíg Ms. Mann másfelé néz, és Hartley asztalára csúsztatom a cetlit:
Jössz a mai meccsre? Hartley egy pillanatra megfeszül, a terem elejébe néz, majd kihajtogatja az üzenetet. Miután elolvassa, felveszi a ceruzáját, leír valamit, és visszaadja a papírt. Lehet – ez a válasza. Megint írok neki, és visszaadom a papírdarabot. Lehet?? Hiszen legjobb barátok vagyunk! Szükségem van a támogatásra. A legjobb barátok támogatják egymást. Megint visszacsúsztatja. Lehet, hogy dolgoznom kell. Már megígértem az egyik kollégámnak, hogy átveszem a műszakját, ha kell. A cetli még egy ideig ide-oda vándorol közöttünk. Oké. De még nem biztos, hogy dolgozol? Még nem. Majd ma kiderül. Oké. Majd szólj! Ha nem dolgozol, akkor jössz a meccsre! KÜLÖNBEN…
Hartley halkan felkuncog, de nem elég halkan. Ms. Mann szigorú tekintete ismét ránk irányul. – A saját feladatára koncentráljon, Ms. Wright! Hartley elpirul a feltételezéstől, hogy másról les. Óvatosan a füzete alá rejti a cetlinket, és visszafordul a feladathoz. Amint megszólal a csengő, a táskámba gyömöszölöm a könyveimet, és felállok. – Mr. Royal, egy pillanatra, legyen szíves! A francba! – Később találkozunk – szólok oda a lányoknak. Ella bólint, és megpaskolja a karomat, míg Hartley gyanakodva néz hol rám, hol Ms. Mannra. Remek. Hartley aznap odakint állt, ami totál szívás, mert már csak az hiányzik, hogy emlékeztessem rá. Már így is mocsoknak tart. – Mr. Royal – utasít Ms. Mann. A fogamat csikorgatva odalépek az asztalához. – Ms. Mann – felelem gúnyosan. Az ajtó felé pillant, hogy meggyőződjön róla, senki sem ácsorog ott, de nem kel fel, hogy becsukja. Gondolom, kerülni akarja a kísértést. Amikor ismét rám néz, a tekintete borús a feszültségtől, és a hangja alig hangosabb a suttogásnál. – Bármit terjesztesz is az embereknek, le kell állnod. Erre a homlokomat ráncolom. – Miről beszél? – A francba, Easton! – Elhűlten kap levegő után a saját felemelt hangjától. Idegesen nyel egyet, majd ismét az ajtó felé
néz. Megint suttogóra fogja. – Elmondtad valakinek, hogy mi történt köztünk. Ezt nem értem. Senkinek sem beszéltem… Nem, várjunk! Ella tud róla. Ahogy Hartley és Reed is. És Pash bizonyára sejti. – Az egyik kollégám célozgatott rá a tanáriban ma reggel. – Pánik költözik a szemébe. – Ha ez eljut Beringer igazgatóig, akkor kirúg! Képtelen vagyok visszafogni a szarkasztikus visszavágást. – Nem gondolja, hogy erre még azelőtt kellett volna gondolnia, hogy kikezdett velem ebben a teremben? – mutatok körbe az üres osztályban. Csinos arcára keserves kifejezés ül. Mintha pofon vágtam volna, és bár bűntudat mar a gyomromba, igyekszem elnyomni. Miért nem képesek az emberek felelősséget vállalni a tetteikért? Én tudtam, hogy rossz, amit teszünk, amikor megtettük. Ezt elismerem. Neki is el kell ismernie. Ez a nő már az első perctől fogva, hogy beléptem a terembe, egyértelművé tette, hogy szívesen elvinne egy menetre. Még nem is csináltunk annyi mindent. Próbálom megnyugtatni. – Nyugodjon meg! Senki sem látott minket, és nincs rá semmilyen bizonyíték, hogy bármi is történt. Ha Beringer kérdőre von minket, egyszerűen letagadjuk. Ms. Mann az ajkába harap. – Letagadjuk… – Igen – felelem határozottan. – Sosem történt meg, oké? Halványan elmosolyodik. – Mi nem történt meg?
Fanyarul elvigyorodom. – Pontosan. • • • Az utolsó csengő után Felicity sarokba szorít a szekrényemnél, még mielőtt megszökhetnék. Gyors, határozott léptekkel odamasírozik hozzám, és hangos, nyálas puszit nyom az arcomra. – Óóóó! – sóhajtja valaki mögöttünk, de nem tudnám megmondani, hogy elismerően vagy féltékenyen hangzik-e. Kissé arra fordulok, és észreveszem a szekrények végénél álló lányok sóvárgó tekintetét. Egyetlen pillantást vetnek rám és Felicityre, majd sugdolózni kezdenek. Egy rántást érzek a kezemnél. Még épp időben pillantok le, hogy lássam, ahogy Felicity összefűzi az ujjainkat. Próbálom elhúzni a kezemet, de erősen tartja. Apám, elég durva a szorítása ahhoz képest, hogy milyen kicsi. – Mit művelsz? – mordulok rá. – Megfogom a barátom kezét – csicsergi. Mély levegőt veszek. Aztán lassan és megfontoltan odahajolok a füléhez, és belesziszegem: – Istenre mondom, te nőszemély, kezdem elveszíteni a türelmemet. Már ezerszer megmondtam, hogy részeg voltam. Kurvára nem csinálom ezt. Felicity felbámul rám. – De igen. – Vége, Felicity. Hallod?
Nem veszem a fáradságot, hogy lehalkítsam a hangom, és Felicity körbepördül, hogy meggyőződjön róla, senki sem hallott meg. Amikor megnyugszik, hogy nem leplezték le, olyan hangon szól hozzám, ahogy egy rosszalkodó kisgyerekhez szokás. – Easton. Megegyeztünk, és nincs vége, hacsak én azt nem akarom. – Ez nem így működik. – De, pontosan így működik. Érzem, ahogy elönt a harag. Utálom a Felicityhez hasonlókat. Bármikor választanám inkább az Ellához, Valhoz és Hartley-hoz hasonló csajokat, mint a Felicity, Lauren és Jordan féléket. Azt hiszik, mindent megtehetnek, és ettől elfog az ideg. Ami kissé ironikus, mert én is ugyanezt hiszem. Mindent megkapok, amit csak akarok, és amikor akarom. Ezt jelenti Royalnak lenni. De valamiért nagyon nem tetszik, amikor ezt a tulajdonságot másokon látom. Vajon Hartley ugyanilyen megvetéssel és undorral néz rám, mint amit én érzek Felicity iránt? Remélem, nem. – Nem búcsúzhatnánk el csak simán egymástól, mint a normális, nem őrült emberek? – kérdezem udvariasan. – A barátnő, még egy ál is, ront az imidzsemen. Bosszúsan felhördül. – Megmondtam: amíg diszkrét vagy, bárkivel kavarhatsz, akivel akarsz. – Diszkrét? Bébi, én nem ismerem ezt a szót. Megdugtam a tesóm volt barátnőjét a tesóm ágyában. Kavartam Niall O’Malley anyjával egy afterpartin a saját házukban. Egy éve két pasztell lánnyal csináltam Carringtonék medencéjében. Ha
folytatjuk ezt, azzal csak kínos helyzetbe hozlak, és rossz színben tüntetlek fel. Erre kitágul az orrlyuka. – Persze nem direkt – teszem hozzá gyorsan. – Hanem mert egyszerűen ilyen vagyok. Semmit sem gondolok végig, csak cselekszem. Komolyan az a csaj akarsz lenni, akivel SMS-ben szakított a pasija? Claire szereti ezt állítani, pedig személyesen adtam át az üzenetet. Most az egyszer a hazugságom a javamat szolgálja. Felicity elhallgat. Amikor gőgös arckifejezése végül elbizonytalanodik, tudom, hogy megértette. A hozzá hasonló lányokat csak a látszat érdekli. És igen, elég sokat dob a látszaton, ha egy Royal van az oldalán, de mindketten tudjuk, hogy jobban járna, ha ez a Royal Gideon lenne, a becsületes bátyám. Vagy Reed, aki talán egy búskomor barom, de nem cseszi el a dolgokat nyilvánosan. Én azonban a család fekete báránya vagyok, és ezt mindenki tudja. Felicity visszaejti a kezét maga mellé. Szinte látom, ahogy kattognak a kerekek az agyában. – Tegnap a mólón… – kezdi. – Azt mondtad, elterjeszthetem, hogy szakítottam veled. Buzgón belekapaszkodom a mentőmellénybe, amit odavetett nekem. – Igen – felelem gyorsan. – Mondhatnád azt, hogy valami szörnyű dolgot követtem el, és ezért kitetted a szűrömet. – Nem. Nem elég nekik elmondani. A jó kurva életbe. – Akkor mit akarsz?
– Nyilvános szakítást – dönti el. – Mindenki szeme láttára akarlak lehordani, és egyértelművé tenni, hogy mennyivel alattam vagy, és többé nem akarok tőled semmit. Erőt kell vennem magamon, hogy ne forgassam a szememet. – Persze. Ahogy akarod. – Ma este van a bulim – emlékeztet. – A meccs után. Azt mondtad, eljössz. Tényleg ezt mondtam? Nem emlékszem rá, de valószínűleg úgyis ott kötöttem volna ki. – Aha. – Egy ideig együtt lógunk, mielőtt szakítok veled. Te meg csak állsz ott, és tűröd, amit rád zúdítok. Ha a végén megszabadulok ettől a zakkant csajtól, akkor akár anyaszült meztelenül is kiállok a többiek elé a bulin, és hagyom, hogy Felicity megdobáljon paradicsommal. Bólintok. – Rendben. Felicity elégedetten lábujjhegyre áll, és újabb puszit ad, valószínűleg egy elhaladó csinos másodéves trió kedvéért. Viszket tőle a bőröm, de mosolyt tettetek. Szintén a másodévesek kedvéért. – Akkor ma este találkozunk a bulimon? – kérdezi vidáman. Sajnos. – Persze.
19. FEJEZET Bran első támadása este egy negyvenöt méteres passz egyenesen az elkapónk kezébe, aki touchdownt szerez vele. Ez a kemény megmozdulás meghatározza a meccs hangulatát. Majdnem minden második támadásunkat pontra váltjuk, ha nem touchdownként, akkor mezőnygólként, és a félidőnél már huszonhét ponttal vezetünk. Hartley-nak végül nem kellett bemennie dolgozni, így most ő is ott ül a lelátón Ellával és Vallal. Ahogy Seb és Sawyer is. Laurent, meglepő módon, sehol sem látom. Nem hagyhatom ki edző bá félidős beszédét, így nem állhatok le beszélgetni, de mosolyogva odaintegetek a többieknek, mielőtt belépek az alagútba. Izgatott vagyok, hogy Hartley eljött. Remélem, ez azt jelenti, hogy velünk lóg a meccs után is. A második félidő éppolyan jól alakul, mint az első. A Saint Lawrence Academy két touchdownnal felkerül a táblára, de az Astor Park eléggé elhúzott, és az SLA képtelen behozni azt a hatalmas szart, amit az első félidőben a nyakukba kaptak. Nyerünk. Természetesen. És Brané lesz a meccslabda. Lewis edző az új irányítója kezébe dobja, Mathis vállára csap, és így szól:
– Fene jól fociztál ma este, fiam. A csapat többi tagja, engem is beleértve, egyetértően éljenez. Odakocogok Branhez, és a seggére csapok. – Haver, ez elképesztő volt. Az edzéseken titkoltad a tehetséged. Nem vicc, ma este legalább háromszázötven méternyi passzot adott. Szerényen vállat von. – Nem fedhetem fel az összes titkomat már az elején. Elvigyorodom. – Milyen rejtélyes. Tetszik. Bran ismét felröhög. Dom odakóvályog hozzánk. – Húzunk Worthingtonékhoz, ugye? Felicity mindenkinek azt mondja, hogy ott lesz az afterparti. Bólintok. – Ja, ez a terv. De előbb még haza kell ugranom. Azt tervezem, hogy lecsapok apu piájára, mert nem bízom benne, hogy Felicitynél lesz rendes alkohol. Legutóbb, amikor ott buliztam, nagyrészt csak bor és mindenféle koktélok voltak. A srácokkal besietünk az öltözőbe, és az elsők között végzek a zuhanyzással. – Találkozunk a parton – kiáltom oda Pashnek és Domnak. Aztán Bran felé fordulok. – Jössz te is? – Amikor habozik, szigorú pillantást vetek rá. – Ugyan már, haver! Ma te vagy a sztár. Meg kell jelenned, és elfogadnod a jutalmadat: az ingyen piát és a dögös csajokat, akik majd’ meghalnak, hogy felülhessenek a farkadra.
Bran lassan elmosolyodik. Tényleg rendes srác. Örülök, hogy nemcsak a pénzt fogadta el ma reggel, hanem meg is bocsátotta, hogy akkora seggfej voltam a mólón. – Oké, megjelenek – megy bele. – Jól is teszed, szupersztár! – vihogom, ahogy kimegyek az öltözőből. Nem én vagyok az egyetlen, aki hazaugrik a meccs után. Az ikrek megelőznek, csakhogy ők nem a piás szekrényt ostromolják meg, mint én. Sőt, az általában otthon viselt melegítőnadrágra és atlétára váltják a szakadt farmerüket és a pólójukat. – Ti meg mit csináltok? – kérdezem Sawyer szobájának az ajtajából. – Nem jöttök át Worthingtonékhoz? – Nem – vallja be Sebastian kelletlenül. – Ó! Akkor mit csináltok ma? – Lauren itt akar lógni – motyogja. – Már úton van ide. Egek! Naná hogy itt lógna, és naná hogy már úton van. Komolyan, tavaly egész klassznak találtam Laurent, de az még azelőtt volt, hogy az alkalmi látogatásai sűrűsödtek. Minél jobban ismerem, annál inkább nem kedvelem. Úgy bánik a tesóimmal, mintha felcserélhetőek volnának. Mintha csak két kis játékszer lennének, amiket azért terveztek, hogy őt szórakoztassák. De Sebet és Sawyert mintha ez nem zavarná, úgyhogy engem sem kéne, hogy zavarjon. Követem az öcséimet lefelé. Épp akkor érünk le a hallba, amikor nyílik a bejárati ajtó, és Ella, Val és Hartley megjelenik. – Helló, szexi hölgyek! – füttyentek a lányokra.
Ella és Val a szemét forgatja, de Hartley-t leköti, hogy körülnézzen a nagy előtérben. Látható nyugtalansággal pásztázza a két oldalról felfutó lépcsőt, a végtelen mennyezetet és a sima márványt a lába alatt. Elterelődött figyelmét arra használom, hogy én őt mérjem végig. Csinosan fest ma este. A térdénél szakadt farmer, sötétlila ujjatlan felső és egy kicipzárazott fekete, kapucnis pulcsi van rajta. A haját kiengedte, és még egy kis sminket is kent fel: szemfestéket és csillogó szájfényt, amitől nedves és szexi az ajka. A legjobb dolog rajta azonban a nyakláncom. Felvette. Tényleg felvette. És nagyszerűen áll rajta. Legszívesebben megcsókolnám a kulcscsontját. – Itthon hagytam a mobilomat – magyarázza Ella, majd felszalad a szobájába. – Nekem meg ki kell mennem a mosdóba, mielőtt ellátogatunk a Keleti Part Gonosz boszorkányához – közli Val, majd eltűnik a folyosón. Felröhögök, de vicces kedvem elillan, amikor Hartley-val kettesben maradunk. Majd’ belehalok, hogy megjegyzést tegyek a nyakláncra, de félek, hogy akkor leveszi, így úgy teszek, mintha nem venném észre. Tovább szemléli a díszes környezetet, de nem érzem úgy, mintha ítélkezne. Inkább szomorúnak tűnik. – Minden rendben? – kérdezem. Bólint, de közben az alsó ajkát harapdálja, amiről már tudom, hogy az idegességét jelzi. Aztán röviden, felszínesen kifújja a levegőt.
– Csak… – A hangja vágyakozó lesz. – Nagyon szép a házatok, Easton. Ez a sok üveg… A hatalmas ablakokra utal, ami a tengerparti villa legtöbb falát fedi. – Anyu imádta a napfényt – mondom. – Szerette volna, ha az egész házat betölti a természetes fény. Kivéve a végén. Addigra már semmi fény nem maradt az életében. Csak sötétség és depresszió, ami végül magával rántotta. Csend telepszik a hatalmas hallra. Hallom Ella halk mormolását odafentről, és a folyó víz hangját a lenti fürdőszobából. – Tudod, mit? – szólal meg hirtelen Hartley. – Azt hiszem, hazamegyek. Csalódottság lesz úrrá rajtam. – És mi lesz a bulival? Vállat von. – Nincs hozzá kedvem. – Ó, ugyan már! Most nem mehetsz el. De láthatóan már döntött, mert előhúzza a telefont a zsebéből. – Hívok egy Ubert. – Ez szívás – panaszkodom. Szürke tekintete lassan találkozik az enyémmel. – Most tényleg nincs kedvem bulizni, Easton. Van valami a hangjában, valami furcsa szomorúság, aminek a hatására ejtem a témát. – Oké, rendben. Akkor itt maradunk.
Kiveszem a telefont a kezéből, és bezárom az Uber appot. – Mit csinálsz? – ellenkezik. – Ide figyelj, Hartley Davidson! Elképesztő meccsünk volt ma, és rohadt nagyot nyertünk. Ünnepelni akarok. – Felvonom az egyik szemöldökömet. – A legjobb barátommal. Hartley felnevet. – Te tényleg kihasználod ezt a legjobb barát hülyeséget, nem igaz? – Nem hülyeség. Szeretek veled lógni. És ha nem akarsz elmenni a bulira, akkor majd itt lazulunk. – Felicity magánkívül lesz, ha nem leszek ott a nagy műsorszámunknál, de bármikor szakíthat velem. Nem kell, hogy ma tegye meg. – Az ikrek és Lauren is itthon maradnak. Bemegyünk a játékszobába és biliárdozunk, vagy megnézünk egy filmet a tévészobában. Vagy úszhatunk is egyet, a medencénk fűtött. Hartley feszengve áll egyik lábáról a másikra. – Nem is tudom… – Péntek van, és még tíz óra sincs. Élj egy kicsit! – Amikor nem válaszol, dacosan megkérdezem: – Reggel dolgozol? – Nem – vallja be. – Akkor jó. Akkor ma este itthon lógunk. Felejtsük el a bulit! – Ez a valaha volt legjobb ötlet – érkezik Ella hangja. Lejön a lépcsőn, de Val, aki ugyanekkor jelenik meg az ajtóban mögöttünk, azonnal megvétózza a dolgot. – Nem – közli Ellával. – Már mondtam, ma este erődemonstrációt tartunk. – Szerintem túl sokat gondolsz Felicityről – vitatkozik Ella. – Ártalmatlan.
– Nem, nem az – mondom komolyan. – Ebben Vallal kell egyetértenem, hugi. Ella fenyegető pillantást vet rám. – Komolyan? – Komolyan. Már többször mondta, hogy ő akarja irányítani a sulit, és hogy simán kicsinálhatna. Ella tekintete dühödten fellobban. – Tényleg ezt mondta? – Aha. Val szigorú pillantást vet Ellára. – Látod? Meg kell mutatnunk annak a ribancnak, hogy Ella Harper O’Halloran Royal nem fél tőle. – A Royal elég lesz. És oké, megyek. De továbbra is úgy gondolom, hogy felfújjátok a dolgot. – Ella rám és Hartley-ra néz. – Szóval ti itt maradtok? Izgatott remegés fut végig a gerincemen, amikor Hartley gyors bólintással válaszol. Az a nagy, szürke szempár röviden összefonódik az enyémmel, amikor azt mondja: – Azt hiszem, igen.
20. FEJEZET – Film? Játék? Kaja? – sorolom, miután Val és Ella elment. Az ikrek felé fordulok. – Ti mit terveztetek? Az ikrek vállat vonnak, és Laurenre néznek. – A játék jó lesz. – Lauren közben Hartley-t fürkészi. – Hacsak nincs szükségetek egy kis egyedüllétre. – Nincs, de nem vagyok jó a játékokban – válaszolja Hartley. – Hacsak nem Pokémont játszunk. Az megy. Istenem, de aranyos. – Társasjátékra gondoltam – kuncogom. – Társasjátékra? – Ja, van egy rakat. A… – Elhallgatok, amikor eszembe jut, hogy anyu Kígyók és létrákat játszott velem és az ikrekkel kiskoromban. Beültünk a konyha sarkába. Sötét haja szinte életre kelt a napfényben. Emlékszem, elterelte a figyelmemet, mert próbáltam megszámolni benne az összes színt. – A micsoda? Elhessegetem az emléket. Ma nem leszek érzelgős. – Anyu imádta őket. Emlékeztek, amikor Kígyók és létrákat játszottunk vele? – kérdezem az ikreket. – Ötéves korunkban – mondja Sawyer.
Gyorsan témát váltok. – Mit szóltok a Monopolyhoz? Az ikrek Laurenre bízzák a döntést. Megint. Lauren elmosolyodik. – Nekem jó. – Nekünk jó – visszhangozzák az ikrek. Elfojtok egy ingerült sóhajt. – Remek. A játékok a tévészobában vannak. Sawyert és Sebastiant elküldöm üdítőért és pattogatott kukoricáért. Lauren azonnal lehuppan a földre, és várja, hogy kiszolgálják, míg Hartley követ a társasok szekrényéhez. – Eredeti és hagyományos – jegyzi meg, amikor leveszem a fehér dobozt a polcról. – Naná. A hagyományos dolgokban hiszek. – És mindig kifoszt minket – figyelmezteti Sawyer, amikor kajával megpakolva belép a szobába. Mögötte Sebastian egy lavórnyi üveggel jelenik meg. – Nem tudtuk, mit innál, bébi – mondja Laurennek, és odaviszi hozzá az üdítőket. Lauren gőgösen végignézi a kínálatot, majd szó nélkül rámutat egy cukormentes limonádéra. Sebastian kihúzza neki, letekeri a tetejét, majd az átkozott italt egy pohárba tölti, és átadja a barátnőjének. – Te mit kérsz? – kérdezem Hartley-tól kissé élesen. – Majd kiszolgálom magam – feleli, és közben látszik rajta, hogy kissé szórakoztatja a helyzet. – Miért nem rakod ki addig a táblát? Odaviszem a dobozt a többiekhez.
– Én leszek a kutyával – közli Lauren. Átnézem a megmaradt bábukat. – Te mivel szeretnél lenni, Har-Har? – A vasalóval. Kiveszi a halomból, és a táblára teszi. Sawyer a hajót választja, Sebastian pedig a cipőt. Én a kocsival leszek. Az első négy kör után Sawyer és Hartley uralja a játékot. – Hé, idősebb vagyok nálad. Tiszteld az időseket! – cukkolja Hartley Sawyert, amikor a tesóm egy mezővel elkerüli a telkét. – Bocsi, nem irányíthatom a dobókockát, és muszáj megvennem a St. Jamest. Odaadja a pénzt, én pedig átnyújtom neki a tulajdonlapot. – Nos, a szerencsekártya istenei azt mondják, hogy menjek át a startmezőn, és vegyek fel még kétszáz dollárt. – Hartley meglengeti a kártyát Sawyer előtt. – És az újonnan szerzett vagyonomból veszek egy házat, hogy legyen hol aludnod, ha legközelebb erre jársz. – Nem fog nálad aludni – zúgolódik Lauren. A szememet forgatom felé. – Nyugi! Ez csak egy játék. – Unatkozom – jelenti be Lauren, majd feláll. – Menjünk, nézzünk meg egy filmet a szobátokban! Mielőtt még ellenkezhetnék, az ikrek már követik is a barátnőjüket ki az ajtón. – Valami rosszat mondtam? – kérdezi Hartley. – Nem. Lauren csak… – Elhallgatok, mert nem akarok leszólni egy lányt, akit alig ismerek. – Ő Lauren – fejezem be. – Akarsz
még játszani? – Naná! Szétrúgom a segged. – Felém löki a dobókockát. – Te jössz. Dobok, és szerencsekártya mezőre lépek. A kártya, amit húzok, egyenesen a dutyiba küld. Hartley önelégülten vigyorog a balszerencsémen. Végigszökdécsel a pályán, vesz még egy telket, majd a sarkára ülve figyeli, ahogy küszködöm. Ötöst dobok, és azon a telken kötök ki, amit Hartley az előbb vett. – A francba! Máris megkopasztasz. Úgy dörzsöli össze a tenyerét, mint egy gonosz cselszövő. Kifizetem neki a pénzt, majd figyelem, ahogy a vasalóval a meglepetéskártya mezőre lép. A következő dobással a Tennessee Avenue-n kötök ki. – Na végre! – Úgy teszek, mintha letörölném az izzadságot a homlokomról. – Már azt hittem, telek nélkül maradok. – Még sok szabad van. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen könyörtelen vagy. – Figyelj és tanulj, csini fiú! Megint dob, hogy megcáfoljon. A következő kör után a tábla körül már öt telke van, míg nekem csak egy. Ez a játék igazi vérengzés lesz. – Meddig akarsz még kínozni? – Maradt még pénzed? Lenézek a szegényes kupacomra. – Valamennyi. – Feladod? – Nem.
– Mmm-hmmm. – Átad pár bankjegyet. – Veszek egy házat az Indiana Avenue-ra. Nagy sóhajjal nyújtom át neki a házat. – Még nem láttam ezt a materialista oldaladat – jegyzem meg. – Hogy érted? – löki felém a kockát. – Nem t’om. Eddig olyan kedvesnek és lazának tűntél. Hegedülsz. Ez olyan… – Elhallgatok, mert nem igazán tudom, mire akarok ezzel rámutatni. – Puhány? – segít ki. Haragos tekintettel néz rám. – Hangszeren játszani van olyan nehéz, mint focizni. Azt hiszed, olyan könnyű és kényelmes órákon át egy a vállad és a nyakad közé szorított fadarabbal ülni? – Miért, nem az? – kérdezem bizonytalanul. – Nem. Tudod, hányszor vérzett az ujjam a gyakorlás után? – nyomja a csinos kezét a képembe. – Sokszor? – tippelek. – Így van. Sokszor. És ha fáj az ujjad, semmit sem tudsz csinálni. Még a blúzodat sem tudod begombolni. – Én majd begombolom neked a blúzodat – ajánlom fel meggondolatlanul. Hartley nekem dobja a házikót. – Easton! Elkapom a kis műanyagot, és leteszem a telkére. – Bocsi! Rossz szokás. – Miért? – Mit miért? – Miért vált szokásoddá? – Nem t’om. Csak úgy – motyogom.
Dobok a kockával, és lépek a táblán. Újabb vasútvonalra érkezem, de nem tudom megvenni, így visszaadom neki a kockát. – Gyerünk! Mondd el! – Miért? – Mert a barátok elmondják egymásnak az ilyesmit. Felvont szemöldökkel meredek rá. – Mert te annyi mindenbe beavattál. Vállat von. – Tudsz az otthoni helyzetről. – De nem azért, mert elmesélted – emlékeztetem. Érzem, hogy elönt a méreg. – Hanem, mert meghallottam. – Akkor is tudod – makacskodik. – Azért, mert ez a dolgom – tör ki belőlem ingerülten. Azonnal megbánom a kitörésemet, és úgy teszek, mintha a bábumat nézegetném, mintha Steve drága Bugattijának kidolgozott miniatúrája lenne. Imádom azt az átkozott kocsit. – Nem teszek úgy, mintha érteném, hogy ez mit jelent, de azt tudom, milyen érzés középső gyereknek lenni. Nem érhetsz fel a tökéletes idősebb testvéreidhez, de már nem te vagy a család édes kisbabája. – Nem erről van szó – tiltakozom, de a szavaiban rejlő igazság a gyomromba mar. Reed és Gideon rendkívüli módon képesek összpontosítani. Olyan önfegyelmük van, ami belőlem hiányzik, és épp ezért játszanak egyetemi csapatokban, míg én nem fogok. Az ikrek között olyan mély a kapcsolat, hogy azt még szerintem Lauren sem értékeli igazán. Én mindig is közöttük álltam. Körülvettek a
tesóim, mégis egyedül voltam. Az egyetlen különlegességem az volt, hogy anyu szinte bolondult értem, és így visszatekintve még ettől is kellemetlenül érzem magam. – Szeretem, hogy én vagyok Easton Royal. Nincs semmi a világon, amit ne kaphatnék meg – jelentem ki, hogy megmutassam neki, hogy nem vagyok olyan szerencsétlen, mint amilyennek próbál lefesteni. – Azért mondtam, hogy szokás, mert annyian odáig vannak értem, és igyekszem ezt bókokkal meghálálni, hogy jobban érezzék magukat. – Oké – mondja. Szelíd hangja jobban idegesít, mint ha vitatkozna, de összeszorítom a számat. Inkább a játékra koncentrálok, dobok, és lépek a kocsimmal, de továbbra is a múlton gondolkodom. Hogy anyu mindig azt mondta, én vagyok a kedvence, az ő különleges kisfia, akire mindig számíthat, aki mindig vele van, amikor szüksége van rá. Ami lényegében csak azt jelenti, hogy én voltam az egyetlen, aki képtelen volt neki nemet mondani. – Néha, ha valakinek a figyelme csak rád irányul, az rossz lehet – mondom nyersen. – Neked és a másiknak is. A bókokkal pedig eltolódik ez a figyelem, tudod? Úgy érzem, túl sokat mondtam, és behúzom a nyakam. Várom az elkerülhetetlen kérdést, hogy ezt hogy értettem, és kire gondolok. Meglepő módon csak azt hallom, ahogy a kocka a táblának koppan. Hartley az utolsó vasútvonalra lép, ami lényegében azt jelenti, hogy nekem annyi. – Éhes vagyok – közlöm. – Menjünk, együnk valamit, aztán nézzünk meg egy filmet, vagy ilyesmi! – De még nem végeztünk a játékkal.
– Feladom. – Felállok. – Eszünk? – Persze. Előveszi a telefonját. – Mit csinálsz? Vigyorogva lő egy képet a tábláról és a szánalmasan kevés bankjegyemről. – Megörökítem ezt a pillanatot. Talán legközelebb már nem tudlak megverni. A figyelmem megakad ezen az egy szón: legközelebb. Hartley később is szeretne velem lógni. Ez már elég ahhoz, hogy elmossa a rossz emlékeket. A konyha felé terelem, és intek, hogy üljön le. – Lehet, hogy maradt még egy kis raviolink. Jöhet? – Aha. Imádom a raviolit. Tudok segíteni? – Nem. Csak ülj le, és szórakoztass! Felcsusszan az egyik bárszékre. – És egészen pontosan hogyan szórakoztassalak? – Amikor szólásra nyitom a számat, felemeli a kezét, hogy leállítson. – Felejtsd el! Akarod, hogy felolvassam a híreket? – Egy jégcsákányt akarsz vágni a fejembe? – Akkor ez egy nem. Előveszem a tálat a hűtőből, és elolvasom az utasítást a felmelegítéséről, amit Sandra ráragasztott. Légkeveréses minisütő, 3 perc. Miután berakom, megfordulok, és a pultnak dőlök. – Meglep, hogy nem laknak itt többen – mondja Hartley, és körülnéz a hatalmas üres térben. – Az egyik New York-i szünidőben egy családnál laktam. A házuk kábé nyolcszor
elférne itt, és három teljes munkaidős személyzetük volt. – Régebben nálunk is nagy személyzet volt. De anyu halála után egy csomóan kihasználták a helyzetet, és interjút adtak a szennylapoknak a drámánkról. Apám pedig mindenkit kirúgott, kivéve Sandrát, a szakácsunkat – bökök a sütő felé. – És már ő is csak heti pár napot dolgozik, mert unokája született, és néha vigyáz rá. Én jobb szeretem így. Milyen volt északon? – Télen hideg. Nagyon hideg. Ez egyáltalán nem hiányzik. De tetszettek az évszakok. A tavasz és az ősz volt a kedvencem. – Meddig voltál távol? – Három évig. – Habozik, és tudom, hogy anyu haláláról akar kérdezni, és talán az idei botrányról. De ahelyett, hogy pletyka után lesne, nekem dob egy törülközőt. – Használd ezt, hogy ne égesd meg a kezed! – Jó ötlet. – Óvatosan kiveszem az üvegtálat. – Együk ebből, vagy vegyek elő tányérokat? – Ehetünk abból. Kérsz vizet, vagy valamit? Legszívesebben sört innék, de arra jutok, hogy Hartley azt nem díjazná. Nem lelkesedett, hogy részeg voltam azon az estén, amikor rám talált a pókerezés után. – A víz jó lesz. Miután eltüntetjük a tésztát, Hartley megkérdezi, merre van a mosdó. Megmutatom neki a konyha mellettit, aztán végigmegyek a folyosón, hogy én a másik földszintit használjam. Amikor visszaérek, meghallom Hartley és Lauren hangját. Gondolom, Lauren leugrott valamiért, bár meglep, hogy nem az egyik szolgáját küldte.
Nem akarok hallgatózni. Tényleg nem. De mielőtt belépnék a konyhába, Lauren olyasmit mond, ami a földhöz tapasztja a lábam. – Jó látni, hogy hasznát veszed a Royal névnek. – Hogy érted? – kérdezi Hartley zavarodottan. – Úgy, hogy komoly előnyökkel jár, ha egy Royallal jársz. Elképesztő, ugye? Lauren önelégült, könnyed hangjától megfeszül a vállam. Borzasztó ez a csaj. – Én nem járok egy Royallal. Eastonnal csak barátok vagyunk. Lauren felvihog. – Csajszi, ugyan már! A barátok nem vesznek egymásnak drága ékszereket. – Tessék? Ó, erre gondolsz? Easton egy automatából szerezte. – Hát persze. Egy cukorkás automatából. Mint mondjuk a Candy Machine. – Nem értem. – A Candy Machine egy személyre szabott ékszereket készítő bolt a Hatodik utcán. A medálok ötezer dollárnál kezdődnek. – Pillanatnyi csend áll be, miközben Lauren fejben összeadja a kövek értékét Hartley nyakláncának átlátszó üvegszívmedáljában. – Három köved van. Szerintem gyémánt, rubint és smaragd. Easton olyan tizenötezer dollárt fizethetett érte. Nem mintha nem engedhetné meg magának. Mint mondtam, jó kezdet. – De… nem akarom, hogy drága cuccokat vegyen nekem – ellenkezik Hartley, én pedig magamban elátkozom Laurent, hogy felhozta a dolgot. Már arra is nehéz volt rávenni Hartley-t,
hogy egyáltalán elfogadja az ajándékot. – Jaj, kérlek, ne játszd az ártatlant! Ha egy Royallal jársz, azzal az egész elcseszett családot a nyakadba kapod. Ezért akár kárpótolhatnak is, nem igaz? Hátrálok pár lépést, majd trappolva közelítek, hogy a lányok meghallják. És tényleg rögtön elhallgatnak. Lauren szélesen mosolyog, amikor belépek a konyhába. Hartley viharos tekintettel néz rám. Amint meglát, felemeli a nyakláncot. – Ezt nem tarthatom meg. Ellenállok a kísértésnek, hogy gyilkos pillantást vessek Laurenre. – Miért nem? – Túl drága. Nem járkálhatok egy ennyit érő nyakláncban. Lauren bosszús sóhajtást hallat a pultnál, mintha csalódott volna Hartley-ban. Felkapja a vizesüvegét, és kimegy a konyhából, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetne felénk. – Miért nem? – ismétlem meg a kérdést, és megint Hartley-t nézem. – Hiszen nem vagy szegény. Ott a családod pénze, amit félretettek neked. – Az a tanulmányaimra van. A nagymamámtól kaptam, és csak órákra, tandíjra, ilyesmikre költhetem. Így járhatok az Astorba is. Figyelem, ahogy a kapoccsal bajlódik, húzogatja és rángatja, mintha az aranylánc égetné a bőrét. – Segíts! – utasít. – Nem – lépek hátra. Ha levenném a nyakláncot, az egyfajta vereség lenne, és nem
akarok így érezni. – Komolyan mondom, Easton. Kellemetlennek érezném megtartani. Én sosem engedhetnék meg magamnak ilyesmit. Mit gondolsz, apu miért… – Hirtelen elhallgat. – Nem fogadhatom el. – Mit akartál mondani az apádról? – kíváncsiskodom. – Semmit. Ingerülten felnyögök. – Miért kell mindig ilyen ellenségesnek lenned? Miért akkora titok az életed? Egy pillanatra elengedi a nyakláncot. – Mit számít ez? – Barátok vagyunk. Jobban meg akarlak ismerni. És belefáradtam abba, hogy csak én osztok meg vele részleteket az életemről. Olyasmiket mondtam el neki, amiket senki másnak. Közben ő meg továbbra is titokzatoskodik, és úgy viselkedik, mint aki inkább borotválja le a fejét, mint hogy beavasson. Tekintetében enyhe megvetés csillan. – Ja, állandóan dobálózol ezzel a „barát” szóval. Egyre csak azt mondogatod, hogy részedről oké, ha csak barátok vagyunk. De egy részem úgy érzi, hogy ez átverés, és csak a bizalmamat akarod így elnyerni. Mintha csak azért csinálnád, mert le akarsz fektetni. Ökölbe szorítom a kezem magam mellett. – Ha így hiszed, akkor mit keresel egyáltalán itt? Erre nem felel semmit. – Szerencséd, hogy úgy döntöttem, nem kezdek ki veled.