Eltátja a száját. – Szerencsém? – Aha. Mert ha azt akarnám, hogy lefeküdjünk, már rég meztelenek lennénk. Csak igyekszem úgy játszani, ahogy neked tetszik. – Hű! Nagyon kedves tőled, Easton. – Nagyot ránt a láncon, és a finom kapocs enged. – Kösz a játékot és a kaját. Baszki! – Várj! Ne menj el! Csak vicceltem. Ledobja a nyakláncot a pultra, és közben kerüli a tekintetemet. – Aha. Hát nekem most mennem kell. Elfojtom a feltörni készülő pánikot. Még alig kezdődött el az este, és nem akarok egyedül itthon maradni. – Ugyan már, Hartley! A te kedvedért maradtam itthon, és máris mész? És mégis miért? Mert elejtettem egy tréfás, flörtölős dumát? – Nem, hanem mert fáradt vagyok, és haza akarok menni. Nem lett volna muszáj itthon maradnod. Te döntöttél így. Kimasírozik a hallba. Felkapom a nyakláncot a pultról, és utánairamodom, az aranylánc himbálózik az ujjaim között. – Azért döntöttem így, mert a barátok ezt teszik, rémlik? Áldozatokat hoznak. – Nem kell, hogy szívességet tegyél nekem – feleli hűvösen. Erre még jobban fellángol a dühöm. – Nem fogok. Sőt, mehetsz egyedül haza. Felrántja a nehéz tölgyajtót.
– Úgy lesz. Aztán már megy is. Egyszerűen kisétál az ajtón, le a lépcsőn, és tovább. A hall ablakából figyelem, karcsú alakja egyre kisebb lesz, ahogy távolodik a felhajtón. Egyszer sem néz vissza. Örülök, hogy elment, győzködöm magam. Majd’ meghaltam egy piáért, és most, hogy nem kell amiatt aggódnom, hogy kellemetlen helyzetbe hozom, végre ihatok egyet. Lebámulok a nyakláncra a kezemben, legszívesebben hozzávágnám a falhoz. Végül a zsebembe csúsztatom, mert Laurennek igaza volt. Ez az átkozott ékszer tényleg tizenötezer dollárba került. Akár félre is tehetem a következő csajnak. Ezúttal valaki olyat fogok választani, aki mindig hálás lesz, és értékeli a gesztusaimat. Betrappolok apu dolgozószobájába, és lerohanom a piásszekrényt. Csak az undorító portóija maradt. De azért magamba döntöm az édes italt. A pia az pia. Ez is megadja nekem azt a bizsergést, amire szükségem van. Nem hiszem el, hogy Hartley így viselkedett. Hiszen kedves voltam vele. Kiálltam érte. Megvédtem. Inkább örülnie kéne. Térden állva kéne megköszönnie, hogy odadobtam neki a Royal palástot. A Royal palástot? Majdnem elhányom magam. Hát ilyen emberré váltam? Nem csoda, hogy nem akart tovább maradni. Botorkálva újabb üveg után kutatok. Valahol a tudatom mélyén meghallom a tesóim figyelmeztetését, hogy ne húzzam le az életemet a klotyón.
– Nincs tabletta. Nincs drog – közlöm a képzeletbeli tesóimmal. – Csak egy kis pia. Nincs ezzel semmi baj. Ahogy a számhoz emelem az üveget, észreveszem a tükörképem a falon lévő tükörben. Korábban anyu képe lógott a helyén. Most ez a tükröződő szörnyűség van itt. Hogy bírja az öregem nézni magát benne? Várjunk csak! Hiszen sosincs itt, úgy meg könnyű. Csak én vagyok itt, és ezt a szart iszom, amit nem bírok, mert egy percet sem akarok egyedül tölteni. Az elmém egy borzalmas hely. Szorosabban fogom az üveget. Csak a lúzerek isznak egyedül. Én, Easton Royal nem vagyok lúzer. Ledöntöm az üvegben maradt italt, felkapok egy másikat, és botorkálva elindulok a part felé.
21. FEJEZET A Felicity házáig tartó séta összemosódik, de végül ott kötök ki. Legalábbis azt hiszem, a homokon egymásnak préselődő emberek számából ítélve. – Easton Royal! Hallom, ahogy többen is a nevemet kiáltják. Felicity biztos végzett diákokat is meghívott, mert kiszúrok pár embert, akik már egyetemre járnak. – Hé, Felicity már mindenütt keres – mondja valaki. – Eléggé kiakadt. Talán jobb, ha meghúzod magad. – Stu hozott egyetemista csajokat. Annyira dögösek – harap egy másik srác az öklébe. – Alig várom, hogy végezzek. – Hol a pia? – motyogom. – A medenceparti házban. De… Haver, eléggé be vagy állva. Biztos jó ötlet, ha iszol még? – Ha majd kíváncsi leszek a véleményedre, kikérem. Elnyomakodom mellette, fel sem fogom, hogy kicsoda. A kis lejtő tetején észreveszem a medencét, a medenceparti házat és oldalt egy kis táncparkettet. Ella ott táncol Vallal. Imádják rázni a seggüket. Kikapom az italt az egyik srác kezéből, és a lányok felé
indulok. Mögöttem kis tülekedés és ellenkezés hallatszik, de beintek a srácnak, aztán nem veszek róla tudomást. Könnyen szerezhet magának másik piát. Ahogy a lányok felé furakszom a tömegben, a piám felét kilötykölöm. – Istenem, ki az a részeg… – Lindsey politikatörténetről félbehagyja a mondatot. – Ó, te vagy az. – Valami bajod van velem? – kérdezem elnyújtott szavakkal. – Nem – válaszolja, de a tekintetéből más látszik. Hűvösen rámosolygok, és arrébb lépek. – Helyes. – Seggfej – dünnyögi alig hallhatóan. – Ribanc. Egy húsos kéz megragadja a vállam. – Hallottam ám, Royal. Ne genyózz itt mindenkivel! Homályos tekintettel pislogok az új arcra. Zeke az, Lindsey vastag nyakú barátja. – Tudom, hogy otthon nem kapsz elég figyelmet, Zeke, de rossz emberrel kezdtél ki – tájékoztatom. – Vedd le a kezed az eredeti Tom Ford pólómról, különben kifizettetem veled. Zeke képe elvörösödik, és hátrahúzza a karját, hogy behúzzon. Ha célt érne az ütése, rohadtul fájna, de lassabban mozdul, mint egy csiga. Lebukom a csapás elől, elkapom a csuklóját, és a háta mögé rántom. Zeke térdre rogy. Lindsey felsikolt. Aztán egy másik hang a nevemet kiáltja. – Easton! Easton! Két kis kéz eredménytelenül rángat. Ella az. Aggodalmasnak tűnik. – Mi a helyzet, hugi?
– Mit művelsz? Szabad kezemmel körbeintek a táncparketten, mire a poharamban lévő ital maradéka is kifröccsen. – Bulizni jöttem. – Részeg vagy. A körmeivel próbál lazítani a szorításomon Zeke karján. – Ezért két piros pont is jár! Megtapsolnálak, de tele a kezem. Magasra emelem a poharat. Ha a megfelelő szögben lesújtok vele, kiüthetném Zeke-et. Az vicces lenne. Lindsey sikoltozását apró kis zokogó hangok váltották fel. Dudorászni kezdek, hogy ne halljam. – Hol van Hartley? – szegezi nekem a kérdést Ella. – Kit érdekel? A torkom megfeszül a hazugságtól. Kurvára érdekel. Túlságosan is. – Easton, kérlek! – Ugyanígy szoktál könyörögni akkor is, amikor Reeddel vagy? – kacsintok rá. Vagy legalábbis próbálok. – Biztos ezért hordod a táskádban a golyóit. Aggódó arca jéghideggé válik. – Részeg vagy – ismétli. – Menj haza! Újabb kéz csatlakozik Elláéhoz. Ez nagy és erős, majdnem sikerül kiszabadítania Zeke-et. Bran arca úszik be a látóterembe. – Csá, haver! Páran frizbizünk, és jól jönne még egy tag. – Túl sötét van – mormogom. – Nem, Bran ragasztott rá pár LED lámpát – mondja mellettem Pash. – Gyere!
Kelletlenül elengedem Zeke-et. Lindsey Zeke hátára veti magát, ami nem tűnik túl kényelmesnek. Már épp mondanék valamit, de Bran és Pash elrángatnak. Azonban még elkapom Ella mérges arcát. Azt hiszem, megint megbántottam az érzéseit. Reggel majd bocsánatot kell tőle kérnem. Olyan érzékeny. Valaki feldob egy kivilágított korongot a levegőbe. – Van egy füves cigid? – kérdezem. – Csak játsszunk! – feleli Bran sóhajtva. – Nem kell ide fű. Rátámadok Branre. – Most már felügyeled a szabadidős tevékenységeimet? – Csak azon vagyok, hogy a védekezésünk vezetője egészséges maradjon, és ne függesszék fel. A frizbi felénk repül. Bran felugrik, és elkapja, még mielőtt homlokon találna. – Talán a frizbi mégsem olyan jó ötlet – jegyzi meg fanyarul. Pash bólint. – Lóghatunk nálam is. Megnézhetünk egy filmet. – Egy filmet? Semmi kedvem filmezni. – A tenyerembe csapok az öklömmel. – Mi lenne, ha bunyóznánk? – Nem lesz bunyó a bulimon! – érkezik Felicity sivító hangja. Megpördülök, és pár lépésnyire észre is veszem. A tekintete csak úgy lángol. Eltűnődöm, miért ilyen dühös. Aztán eszembe jut. Itt akart velem szakítani, ahol mindenki láthatja. Nos, örömmel teszek eleget a kérésének. – Felicity. Hát itt vagy! – Odalépek hozzá, és átkarolom a vállát. – Az álbarátnőm. Hé, mindenki! – kiáltom. – Szeretnénk valamit megosztani veletek. Felicitynek bejelentenivalója van.
Véget vet az álkapcsolatunknak. Mindenki elcsendesedik, csak pár lány kuncogása hallatszik. Hátrálok pár lépést, és széttárom a karom. – Itt vagyok. Hadd szóljon! Bármit akarsz is mondani, hogy szakíthassunk, mondd! Legyen hatásos! – Easton, menjünk haza! Ella a tömeg elejére furakszik. – Nem lehet, hugi. Megígértem az álcsajomnak, hogy megalázhat a barátaink előtt. – Ismét Felicity felé intek. – Tiéd a pálya. Felicity rosszallóan csücsörít, mintha valaki összeöltötte volna a száját, aztán meghúzta volna a cérnát. – Gonosz, kegyetlen seggfej vagy, Easton Royal – sziszegi. – Csak ennyid van? Ennyi telik az Astor Park Prep egyik legszemetebb csajától? Gyerünk! Ne okozz csalódást! Intek a kezemmel, hogy ne kíméljen, de végül nem ő húz be. – Bocs, de szerintem reggel majd megköszönöd. Bran hátrahúzza a karját, és felém lendíti az öklét. Ezután már nem látok semmit. • • • Vakító fényre és a fejemben menetelő fúvószenekarra ébredek. Elkínzott nyögés szakad fel belőlem, amitől a zenekar csak még hangosabban játszik. A dob dübörgése a halántékomban és a gyomromban lüktet, amíg a hányingertől, amit okoz, kipattanok az ágyból, és a fürdőszobámba rohanok. Addig hányok, amíg már semmi sem marad bennem, és pár
percig még öklendezve térdelek ott. Végül összeszedem az erőmet, hogy felálljak. Megmosom a fogamat, és felhajtok két pohár vizet. Lezuhanyozom. Megborotválkozom. Mire visszamegyek a szobámba, és felhúzok egy melegítőnadrágot, már félig normálisan érzem magam. A másnaposság gáz. De az enyéim általában nem ilyen durvák. Nem emlékszem, mikor ébredtem utoljára ilyen szarul egy esti piálás után. Mondjuk az már igaz, hogy tegnap este elég sokat ittam. Eleget ahhoz, hogy igazi seggfejként viselkedjek, magamra haragítsam Felicityt, és Bran Mathis behúzzon nekem. – Mennyit ittál tegnap? – jelenik meg apu a homlokát ráncolva a szobám nyitott ajtajában. – Sosem ülhetsz vissza a pilótafülkébe, ha nem szeded össze magad. – Ki mondta, hogy ittam? – kérdezem kihívóan. – Reggel nyolc óra van, és az előbb tíz percig olyan hangosan öklendeztél, hogy az egész környék hallotta. Úgyhogy ismét megkérdezem: mennyit ittál? Azon a parancsoló hangon beszél hozzám, amit a tárgyalások alatt használ, és amitől a munkatársai betojnak. De én nem vagyok a kollégája. A gyereke vagyok, azaz első kézből tudom, hogy Callum Royal az irodán kívül töketlen. Évekig hagyta, hogy a tesóimmal azt csináljunk, amit akarunk, már anyu halála előtt is. – Az is lehet, hogy elkaptam valamit. Erre még nem gondoltál, apu? – nézek rá dacosan. – Szeretem, hogy rögtön a legrosszabbat feltételezed rólam. Magamban zúgolódva odabaktatok a beépített szekrényemhez, és felrántom a kétszárnyú ajtót.
Apu arcán bűntudatos kifejezés jelenik meg a szoba túloldalán. – Sajnálom, fiam. Beteg vagy? – Nem – vigyorgok hátra. – Másnapos. – Easton. – Fáradtan a hajába túr. Ugyanolyan sötétbarna, mint az enyém és a bátyáimé. Az ikrek haja pár árnyalattal világosabb. – Az összes gyerekem közül tőled fogok megőszülni, ezt tudod, ugye? – Naná. Gid túl prűd. Ahogy Reed is. – Elgondolkodva oldalra billentem a fejem. – Ami azt illeti, az ikrek lehet, hogy rosszabbak nálam. Tudod, ugyanazzal a lánnyal járnak… – Nem hallak! – morogja, ahogy befogja a fülét, és gyorsan kihátrál a szobámból. Magamban felhorkantok, mert, a fenébe is, apu egész klassz lett azóta, hogy Ella beköltözött hozzánk. Azelőtt sosem szánt időt arra, hogy ránk nézzen, vagy kioktasson minket az őrült viselkedésünk miatt. És ha már Ella… Kevesebb mint egy perc múlva bemasírozik a szobámba. Szőke haját magas lófarokba fogta, cicanadrág és az egyetem focimeze van rajta, Reed számával az elején. Ó, a francba! Elfelejtettem, hogy ma elrepülünk Reed idegenben játszott meccsére. A csapata a Louisianai Állami Egyetem ellen játszik. – Neked meg mi a franc bajod van? Ella lófarka sebesen jár ide-oda, ahogy közeledik. – Ez egy elég homályos kérdés, hugi. Ezernyi baj van velem. – Tegnap este igazi seggfej voltál – vádol. – Azaz átlagosan viselkedtem?
Kék szeméből csalódottság sugárzik. – Nem, nem így szoktál viselkedni, legalábbis nem velem. Próbálom felidézni, mit tettem vagy mondtam tegnap Ellának. Amikor odaértem Felicityhez, Ella és Val épp táncoltak. Összeszólalkoztam azzal a barom Zeke-kel, Ella pedig közbeavatkozott. És akkor… Ó, igen. Tettem egy éretlen megjegyzést arra, hogy Reed golyóit szorongatja, és kigúnyoltam, hogy vajon könyörög-e neki, amikor lefekszenek. Elfojtok egy nyögést. A fenébe! Tényleg seggfej vagyok. – Miért csinálod ezt? – kérdezi. Ajjaj, megremeg az alsó ajka. Istenemre esküszöm, ha most sírni kezd… De Ella hamar összeszedi magát. A szája ellazul, az állát felszegi. Mintha acél csörgedezne az ereiben. Semmi sem törheti le. Soha. Nem csoda, hogy a tesóm azonnal beleesett, amikor besétált az ajtónkon. – Függőségi problémád van, Easton. – Ne, komolyan? A szeme szikrákat szór. – Ez nem vicces. Nem, nem az. A legutóbbi ember, aki a családunkban függő volt, öngyilkos lett. De én nem vagyok olyan, mint az anyám. Túlságosan szeretem az életet ahhoz, hogy kicsináljam magam. – Szeretek inni – vonom meg a vállam. – Nem nagy ügy. Nem olyan, mintha még mindig gyógyszert szednék. – Átkutatom a szekrényemet a saját egyetemi mezem után. – Mikor indul a repülő? – kérdezem a vállam felett. – Egy óra múlva. – A szemem sarkából látom, hogy karba teszi
a kezét. – De te nem leszel rajta. Megpördülök. – A francba ezzel! Reednek meccse van. – Nem akarom, hogy ott legyél – vágja vissza dühösen. Képtelen vagyok visszafogni a nevetést. – Jesszus, hugi! Hát, ha te nem akarod, hogy ott legyek, akkor kénytelen leszek itthon maradni. – Lehúzom a mezt a fogasáról. – Azt már nem. – Komolyan mondom – folytatja gőgösen, amitől felforr az agyvizem. – Jó nagy pöcs voltál tegnap, nem csak velem, hanem Vallal, Brannel és, el sem hiszem, hogy ezt mondom, Felicityvel. Nem érdemled meg, hogy New Orleansba gyere velünk, megnézd Reed meccsét, aztán finom beignet-t egyél és a Bourbon Streeten vacsorázz. Ez olyan lenne, mintha behívnánk magunkhoz a mosómedvét, ami az előbb a szemetünkben kotorászott, hogy a konyhánkat is túrja fel. – Szerencsére nincs beleszólásod abba, hogy megyek-e, vagy sem – mondom bántóan. Most komolyan egy rohadt mosómedvéhez hasonlított? – Biztos vagy ebben? Önelégülten előhúzza a telefonját, és bepötyög valamit. Pár másodperc múlva jelez a mobilom az éjjeliszekrényemen. Továbbra is gyanakvóan méregetem Ellát, úgy hátrálok el az ágyig és veszem fel a telefonomat. Elolvasom a bejövő üzenetet. Reed küldte. Ma maradj otthon! Nem akarom, hogy elgyere A felháborodás végigcikázik a gerincemen. Most szórakoznak
velem? – Akkor mostantól így játszunk? – motyogom dühösen. És nem bánom, hogy mérges rám, amiért azt mondtam, hogy szorongatja a tesóm golyóit. Épp most bizonyította be, hogy igazam van! – Addig, amíg össze nem szeded magad, igen – feleli Ella. Azzal sarkon fordul, és kilibben a szobámból, mint egy önelégült, arany tornádó. • • • Ella és Reed nem viccelt. Konkrétan megtiltották, hogy Louisianába repüljek apuval és az áruló mostohahúgommal. Kénytelen vagyok végignézni, ahogy kisétálnak az ajtón, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetnének hátra. Rohadt gyerekes szerintem. De tök mindegy. Így henyélhetek itthon, és lustulhatok a medencénél. Jól tudom magam érezni egyedül is egy délután erejéig. A lustálkodás jó dolog, hazudom magamnak. Elnyúlok az egyik napozóágyon, mellettem az asztalon egy üveg víz és egy üveg sör áll. Hol az egyikből, hol a másikból kortyolok, így nem száradok ki, és a kellemes bizsergést is elérem. És szerencsére nincs itt senki, hogy kioktasson a napközbeni piálásról. Párszor elbóbiskolok, közben pedig Hartley-ra terelődnek a gondolataim. Megpróbálom felhívni, de nem veszi fel. Tudom, hogy ma nem dolgozik, azaz egyszerűen csak kerül. Mi baja van? Nem értem, miért nem beszél velem semmiről.
Hiszen én meséltem neki anyuról, nem igaz? Annyira sem bízik bennem, hogy cserébe megosszon velem egy részletet? És az a nyaklánc ajándék volt. Ki ad vissza egy ajándékot? Miért olyan bonyolult körülötte minden? Jobban tette volna, ha ott marad a bentlakásos iskolában. Akkor nem lenne itt, és nem menne kurvára az idegeimre. És mégis miért jött vissza? Ki ne akarna bentlakásos iskolába járni? Mekkora szabadsággal járna. Mármint… Hiányozna a családom, de nem bánnám, ha elküldenének itthonról. Ugye? Hartley-t zavarta. Annyira, hogy a szülei akarata ellenére visszajött Bayview-ba. Hogy érezném magam, ha egyáltalán nem láthatnám a tesóimat? Szívás lenne. Még azt is nehezen bírom alkohol nélkül, hogy egy napra száműztek. Leállítom magam. Miért vagyok ilyen rohadt szánalmas? El tudok lenni egy napig egyedül. Vagy egy hétig. Vagy egy évig, ha kell. Hartley egy kisbaba, ha nem bírja a bentlakásos iskolát. Inkább hazarohan, ahol nem is várják? Miért tesz ilyesmit? Kezdjen új életet! Nagyot húzok a sörből. Nem is értem, miért törődöm ezzel. Nincs szükségem Hartley-ra, még barátként sem. Bármelyik csajt felhívhatnám, és már rohanna is, hogy velem lógjon. Bárkit megkaphatnék. A csajok képtelenek nekem ellenállni – köztük az a sötét hajú lány is, aki hirtelen megjelenik a teraszon, a tesóm kezét fogva. Amint Savannah Montgomeryvel találkozik a tekintetünk, azonnal érezhető a feszültség kettőnk között. Zavartan fészkelődöm, és megint kortyolok a sörből.
– Helló! – motyogom az érkezőknek. Mindketten fürdőruhában vannak, és Gideon izmos karjáról két törülköző lóg. Mióta Savannah-val ismét összejöttek, majdnem minden hétvégén hazajön. Sav is ott van vele az egyetemen, mert egy évvel korábban végzett, de gondolom, itt, Bayview-ban nyugodtabban együtt lehetnek. A suliban mindkettejüknek vannak szobatársai. – Csá! Nem bánod, ha úszunk egyet? – kérdezi Gid. – Nem. Tomboljátok ki magatokat! – intek a medence felé, majd megint elnyúlok a napozóágyon. – Én alszom egyet. Szia, Sav! Milyen az élet az egyetemen? – Szia! – feleli feszesen. – Jó. Enyhe bosszúságot érzek, ugyanazt a csalódott szomorúságot, mint akkor, amikor Ms. Mann úgy viselkedett, mintha az én hibám lenne, hogy egymásba gabalyodtunk. Tavaly lefeküdtünk Savannah-val, még jóval azelőtt, hogy Gideonnal ismét összejöttek volna. Akkor még mindig fájdalmat akart okozni a volt barátjának, és én is fájdalmat akartam okozni… magamnak, asszem. Reed épp előtte kergette el Ellát a városból, és ki voltam akadva. Bármilyen vonzalmat éreztem is Ella iránt, az addigra elmúlt, de a barátságunk nem. Bár úgy tűnhet, sok barátom van, valójában mégsem. Mind csak felszínes szarság. Ellával nem csak felszínes barátságról volt szó. Megbíztam benne. Még most is, még ha ma reggel igazi ribancként viselkedett is. Teljesen kikészültem, amikor Reed ostoba viselkedése elüldözte. Egyre mélyebbre zuhantam, mint egy Atlantic
Aviation kísérleti gép, ami nem üti meg a mércét, és becsapódik a sivatagba, ezzel visszaküldve apu mérnökeit a tervezőasztalhoz, hogy rájöjjenek, milyen hiba vezetett a becsapódáshoz. Én vagyok a Royal család tervezési hibája, aki kilóg a többiek közül, aki sokszor lezuhan és kigyullad. Mondjuk senki sem kényszerítette Savannah-t, hogy velem legyen. És igen, bűntudatom volt utána, de nem annyira, hogy magamra vállaljak minden felelősséget. Ketten voltunk abban az ágyban. Ezt Gideon is tudja, és nem ítél el minket miatta. Szerintem annyira boldog, hogy ismét együtt lehet a csajával, hogy örömmel megbocsátja minden bűnét. Ha azt vesszük, hogy ő mennyit vétkezett, elég álszent lenne, ha nem tenné. – Úgy döntöttél, nem mész el Reed meccsére? – kérdezi Gideon, ahogy ledobja a törülközőket a mellettem lévő napozóágyra. Gondolom, senki sem közölte vele, hogy kitiltottak Louisianából. – Nem volt kedvem menni – hazudom. – Másnapos vagyok. – Hallottam – feleli szárazon. Savannah a medence sekély végébe megy, és bedugja a lábujját a vízbe. – Kellemes a víz – kiáltja Gideonnak. – Ússzunk, Gid! – Máris megyek. – Gideon visszafordul felém. – Sawyer azt mondta, az új irányítótok vonszolta haza és tette ágyba a részeg segged tegnap este. Emlékeztetem magam, hogy később rúgjam seggbe Sawyert. Vagy Sebastiant. Bármelyikük megteszi, mivel azok a mocskok tulajdonképpen egy személynek számítanak. Csak meg kell kérdezni a barátnőjüket.
– Vissza kéne venned az ivásból – tanácsolja Gideon. – Kezdesz kiöregedni ebből a szarságból, East. Azt hittem, akarsz még repülni. Ezen felhúzom magam. Gid olyan ítélkező seggfej tud lenni néha. – Fogok még repülni. Csak megvárom, amíg elhúzhatok innen, távol az atyai felügyelettől. Egyébként is, csak azért, mert te igazi nagyapó lettél az egyetemen, még nem jelenti azt, hogy követem a példádat, haver. Ki akarom élvezni a kamaszlétet, ameddig csak lehet. Az arcára kiülő csalódottság még inkább felhúz. – Persze, East. Akkor csak rajta, élvezd ki! Odasétál Savannah-hoz, én pedig hátradőlök a napozóágyon, míg ők beugranak a medencébe, és mind úgy teszünk, mintha nem láttam volna a bátyám barátnőjét meztelenül.
22. FEJEZET A hétvége hátralevő része hamar eltelik. Többet gondolok Hartley-ra, mint kéne, de nem számít, mennyire szeretném elérni, sikerül magamban egy kis önuralmat találnom. Úgy döntök, várok, és majd a suliban beszélek vele. Bocsánatot kérek, amiért seggfej voltam, és remélem, nem túl makacs ahhoz, hogy megbocsásson. Vasárnap este Ella ismét szóba áll velem. Bejön hozzám a tévészobába, és fintorogva néz a képernyőre. Épp egy Tarantino filmet nézek, ami rohadt véres. – Valaki vérengzős hangulatban van – jegyzi meg grimaszolva. Vállat vonva meredek tovább a tévére. – Ó, most már beszélünk egymáshoz? – Igen. – Bűntudat csendül ki a hangjából. Elfojtok egy mosolyt. Az a helyzet Ellával, hogy nem olyan kemény, mint amilyennek mutatja magát. Neki van a leggyengédebb szíve azok közül, akiket ismerek, és szenvedélyesen törődik az emberekkel. Ha úgy hiszi, hogy megéred az időt és a fáradságot, minden követ megmozgat, hogy úgy érezd, szeretnek és értékelnek.
– Tudom, hogy szemét voltam veled a hétvégén – ismeri el. – Direkt csináltam. Felhorkantok. – Ne, komolyan? Odajön, és lehuppan mellém. – Próbáltam rámutatni valamire. – Mire? Hogy nagyon jó vagy a „nem szólok hozzád” büntetésben? – Nem. Hanem hogy a viselkedéseddel elüldözöd magad mellől az embereket. – Csalódottan megrázza a fejét. – Olyan sokan törődnek veled, East. Az apád, a testvéreid, én, Val, a csapattársaid. Szeretünk téged. A gerincem bizseregni kezd, mintha száz tarajossül-tüske bökdösné. Ösztönösen előrehajolok, hogy felemeljem a poharamat, aztán rájövök, hogy szénsavas víz van benne. A francba, ide valami erősebb kell. Megmozdulok, hogy felálljak, de Ella megfogja a karomat. – Ne! – mondja halkan, a gondolataimban olvasva. – Nincs szükséged italra. – De igen. – Valahányszor előkerülnek az érzések, vagy egy beszélgetés komolyra fordul, próbálsz távolságot tartani. Elbódítod magad… – Nincs szükségem egy újabb hegyi beszédre. – Ez nem hegyi beszéd. – A szemét düh árnyékolja be. – Csak nem jó annyira részegnek látni, hogy úgy beszélsz a barátaiddal, mint egy darab szeméttel… A házi telefonrendszeren keresztül megszólal Sawyer hangja, és félbeszakítja Ellát.
– Hé, East, itt van Hartley. Meglepettség és öröm önt el. Itt van? Komolyan? Azonnal felpattanok, és az ajtóhoz sietek. Ella hangja megállít, még mielőtt kiléphetnék a szobából. – Szeretlek, Easton, de aggódom. A hangjában érződő őszinte aggodalomtól megtorpanok. Nem szeretem elszomorítani Ellát. Közel áll hozzám. Lassan megfordulok, és ránézek. – Sajnálom, hogy azt a hülyeséget mondtam a bulin – mormolom. – Nem akartalak megbántani. – Tudom. – Elhallgat. – Csak szeretném, ha még egy ideig itt lennél közöttünk, úgyhogy… vigyázz magadra! Hanyagul, egy ujjal tisztelgek neki. – Rajta vagyok. Amikor kiérek a hallba, Hartley ott áll, és bekukucskál a nappaliba, ahol anyu portréja lóg a kandalló fölött. – Az ott anyu – mondom. – Gyönyörű. – Szeretnél bemenni? – Persze. Szélesebbre tárom az ajtót. A nappali volt anyu egyik kedvenc helye. Hatalmas szoba, egyik végében a padlótól a plafonig érő két ablakkal, a másikban egy kandallóval. Legutóbb akkor voltam itt, amikor apu bejelentette az eljegyzését Brooke-kal. – Hasonlítasz rá – jegyzi meg Hartley, ezüstös tekintetét továbbra is a képre szegezve. Felbámulok anyu ovális arcára. – Mindannyian az ő haját és szemét örököltük.
Hartley megrázza a fejét. – Nem, az arcformájára gondoltam. És a szemöldökére. Mindkettőtöknek tökéletes szemöldöke van. – Lehet. – Eddig ezt még nem igazán figyeltem meg. – Te kire hasonlítasz inkább: anyukádra, vagy apukádra? – Legszívesebben azonnal visszaszívnám. Tudom, hogy nem szeret a szüleiről beszélni. – Felejtsd el, hogy megkérdeztem! – Nem, nem baj. – Hartley vállat von. – Én inkább apura hasonlítok. Parker, a nővérem, anyura. Kecses. Bájos. Felhorkantok. – Az étteremben nem tűnt valami kecsesnek és bájosnak. Legszívesebben megint a nyelvemre harapnék. Miért mondok folyton ilyen hülyeségeket? De ekkor Hartley meglep. Egyik karját a kandallópárkánynak támasztja, ujjhegyével a mahagónikeret alját simogatja. – A kecsesség és a bájosság a fegyvere is. Nem akarod magadra haragítani, hiszen egy igazi angyal. Inkább az elismerésére vágysz. A szeretetére és a gyengédségére. Hű! Mintha csak az anyámról beszélne. – De sosem fogod megkapni, mert túlságosan is magával van elfoglalva. Ezúttal én okozok meglepetést Hartley-nak. Kissé felvonja a szemöldökét. – Ismersz ilyen embert? A festményre mutatok. Hartley elbiggyeszti csinos ajkát. – Az szívás. – Felém fordul. A kezét összekulcsolva tartja. Mintha lenne benne valami, de nem tudom megmondani, mi. –
Sajnálom a múltkorit. Kicsit eltúloztam a dolgot, és minden ok nélkül dühös lettem rád. Úgy fújom ki a levegőt, mintha egy hatalmas lufi pukkadt volna ki bennem. – Dehogy. Én sajnálom. Túl erőszakos voltam. Felemeli a kezét, hogy elhallgattasson. – Mi lenne, ha előbb én kérnék bocsánatot, aztán jöhetsz te? – Oké. Olyan mozdulatot teszek, mintha cipzárt húznék a számra. Megrándul a szája. – Sajnálom, hogy olyan kiállhatatlan voltam a múltkor. Sajnálom, hogy rád kiabáltam. Sajnálom, hogy letéptem a nyakláncot. Az elég szörnyű volt. A kezemért nyúl, és beletesz valamit a tenyerembe. Kíváncsian és izgatottan lenézek az ajándékra. Egy vékony bőr karkötő az, ezüst kapoccsal. – Tudom, hogy nem sok… – Ez szuper – szakítom félbe, és felé tartom. – Tedd fel nekem! Amikor megteszi, remegnek az ujjai. Legszívesebben magamhoz húznám, és átölelném, de várok, amíg bekapcsolja a csatot. A dióbarna bőr jól mutat a napbarnított bőrömön, és tetszik az ezüst csat. – Imádom – jelentem ki. – Tudom, hogy az órádon kívül nem hordasz semmi ilyesmit, de… – Tökéletes. Ne is mondj semmit, mert tetszik, és nem tűröm, hogy bárki sértegesse, még te se. – Feltartom a csuklómat. –
Nagyon klassz. Hartley szélesen mosolyog. – Azt nem tudom, mennyire klassz, de örülök, hogy tetszik. Ó! És van még egy ajándékom. – Igen? – kérdezem óvatosan. Nem akarom elijeszteni a lelkesedésemmel. – A másik ajándékom ez: csináltam valamit, ami kiakasztotta a szüleimet, mire száműztek. – Az ujjait szórakozottan végighúzza a festmény keretén. – Van egy húgom is. Róla meséltem? Megrázom a fejem. – Nem, de láttam a fényképét az újságcikkben, amit a neten találtam. – Dylannek hívják. Tizenhárom éves. Az elmúlt három évben csak nyolcszor beszélhettem vele. Hartley elhallgat. Látom rajta, hogy közel áll a síráshoz. Teszek felé egy lépést, de felemeli a kezét. – Ne! Most nem tudnám elviselni az együttérzést. Akkor összeroppannék, és azt most nem akarom. – Én legalább hetente egyszer beszélek Reeddel – mondom. – Valószínűleg igazi roncs lennék, ha egy évben csak párszor találkozhatnék vagy beszélhetnék a tesóimmal. – Ja… Nem volt könnyű. Elfordul, és lehajtja a fejét. Úgy sejtem, elmorzsol pár könnycseppet, de úgy teszek, mintha nem venném észre. – Elrabolhatnánk – vetem fel. – A húgomat? – Aha. Elmegyünk a sulijához, napközben kicsempésszük, és
elvisszük a mólóra. Mit szólsz? – Jó lenne. – Komolyan mondom. Az ilyen cselszövésekben jó vagyok. Hiba nélkül véghez tudnám vinni. Vennénk tölcsérfánkot, amit korábbi tapasztalatból tudom, hogy szeretsz. Fejpántot állatfülekkel. Nektek nyuszisat. Nekem tigriseset. Hartley egyre csak mosolyog. – Miért nem nekem tigriseset, és neked nyuszisat? Aranyosan néznél ki rózsaszínben. – Olyan aranyos lennék, hogy az összes játék leállna, és Dylan nem tudna felülni semmire – kacsintok. Hartley most már vigyorog, és az elmúlt huszonnégy óra szorongó, nyugtalan, morcos hangulata elillan. – Látni akarom! – kiáltja valaki a hallban. Az ismerős férfihangtól megdermedek. – Ella nincs itthon – érkezik apu jeges válasza. – Egy fenét nincs. Tudom, hogy itt van – vágja vissza Steve. – Tűnj az utamból, Callum! Ő a lányom, és beszélnem kell vele. Hartley megkocogtatja a vállam. – Talán mennem kéne – motyogja. Éppúgy feszélyezi a helyzet, mint engem, csak más miatt. Azt hiszi, zavarban vagyok, pedig csak Ella miatt aggódom. – Ne! Maradj! – suttogom. – Jobban teszed, ha távol tartod magad tőle – csattan fel apu. – Csak azért nem nyújtottunk be távoltartási végzést ellened, mert nem gondoltuk volna, hogy vagy olyan ostoba, hogy ide gyere. – Te nyitottad ki a kaput – jegyzi meg Steve rosszindulatúan.
Résnyire nyitom az ajtót, mire apu és Steve hangja azonnal hangosabb lesz. Nem értem, apu miért engedte be Steve-et. Remélhetőleg Ella jó messze van, és nem tudja, hogy itt van az apja. Előveszem a telefonomat a zsebemből, és írok Reednek. Itt van Steve Tudom. Ella írt A francba! Hol vagy? – kérdezi Reed. A nappaliban. Ella? A lépcső tetején – A fenébe! – mormogom. Hartley odalép mellém. – Mi a baj? – Ella apja odakint balhézik. A hall felé intek, ahol tovább folytatódik a veszekedés. – Mi mást tehettem volna? – kérdezi apu. – Az egész környéket felébresztetted, annyit dudáltál, mint valami őrült. Szerencséd, hogy nem hívtam ki a rendőrséget. – Hát miért nem hívtad? – gúnyolódik Steve. – Azért, mert Ella már épp elég dolgon ment keresztül. Már csak az hiányozna neki, hogy az apját megint bilincsben vezessék el. De komolyan mondom, Steve. Nem mehetsz a
közelébe. Már nem te vagy a gyámja, hanem én. A bíróság… – Csessze meg a bíróság! Hartley összerezzen. Nyugtatóan átölelem a vállát. – Ő az én lányom, Callum. És nem tudom, miféle szarsággal etetnek az ügyvédeid, de Ella a védelem tanúja lesz, nem a vádé. Az én lányom nem fog ellenem tanúskodni. Hartley elhűlve kap levegő után, majd a szájára szorítja a kezét. A füléhez hajolok. – És még azt hiszed, nálatok vannak csontvázak a szekrényben, mi? Hidd el, nem lehet mocskosabb titkod, mint nekünk, Royaléknak. – Nektek, Royaléknak mindig mindenben a legjobbaknak kell lennetek – viccelődik gyengén, sápadt arccal és tágra nyílt szemmel. – Üdv az életemben! Megfogom a kezét, és erősen tartom az enyémben. Ő is megszorítja a kezem. Odakint a hallban a két apa tovább üvöltözik. Közben idebent egymást vigasztaljuk. – Már nem tartozol ehhez a családhoz – mondja apám hűvösen. – Nem vagy Ella apja. Nem vagy a fiúk keresztapja. Nem vagy a barátom, sem az üzlettársam. Legközelebb a bíróságon találkozunk, amikor is a lányod ellened fog tanúskodni. – Azt majd meglátjuk – vágja vissza Steve. A bejárati ajtó becsapódik. Megvárom, amíg apu léptei már nem visszhangoznak a
márványpadlón, majd kikémlelek a hallba. Üres. – Gyere! – mondom Hartley-nak, és magam után húzom. – Hova megyünk? – Megkeressük Ellát. Hartley megrázza a fejét. – Menj csak! Nekem fura lenne erről beszélni vele. – Nem bánná… – Nem tartozik rám – mondja Hartley határozottan. – Egyébként is mennem kéne. Be kell fejeznem a házit holnapra. Munka után egyenesen idejöttem. Elkapom a kezét, mielőtt kilép az ajtón. – Várj! – ráncolom a homlokomat. – Szeretnék többet tudni a húgodról és a családodról. Mesélsz még róla holnap? Talán ebédkor? – Amikor nem felel, lenyelem a csalódottságomat. – Vagy, gondolom, tovább titkolózhatsz előttem. Hartley arca rózsaszínes árnyalatot ölt. – Sajnálom. Igazad van. Tényleg titkolózom. De nem direkt. Sosem szerettem igazán magamról beszélni. Már a bentlakásos iskola előtt is magamnak való voltam. Mármint, voltak pasijaim… – Neveket és címeket kérek – követelem. – Tudnom kell, kit verek össze. Ezen felröhög. – Ó, nyugi! Már régi történetek. De ja, rajtuk kívül nem sok mindenkit avattam be. Azt hiszem, nem vagyok valami jó benne. – Az nyilvánvaló. Hartley enyhén elmosolyodik.
– Még fiatal vagyok. Még tanulok, fejlődök, meg minden ilyen hülyeség, ugye? – Ránt egyet a vállán. – Igyekszem jobb barát lenni. Tulajdonképpen azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam. Kézfogásra nyújtja a kezét, és az első reakcióm az, hogy legszívesebben ezt kihagynám, és inkább megölelném. Aztán rájövök, hogy baráti gesztusát egy hasonlóval kéne viszonoznom. Megfogom a kezét. Valószínűleg tovább szorongatom, mint a barátok általában, de még én is fiatal vagyok. Még tanulok, fejlődök, meg minden ilyen hülyeség. De helyesnek tűnik mindezt megtenni valakivel, aki a kezemet fogja. Főleg, hogy az ajándéka ott van a csuklómon.
23. FEJEZET Másnap reggel csak vonszolom a lábam az edzésen. Nem azért, mert másnapos vagyok, hanem mert tegnap sokáig fenn maradtam, és Ellával filmeztem. Felkavarta, hogy Steve felbukkant nálunk, úgyhogy próbáltam elterelni a figyelmét. De most kábé négy óra alvásból gazdálkodom. Edző bá közli velem, hogy ha nem ébredek fel, kurvára megfuttat addig, amíg kurvára ki nem dobom a taccsot a kurva gyepre. Lewis edző kissé szeret káromkodni. Legurítok pár Gatorade sportitalt, hátha felpörget. Nem pörget, de edző bá már nem igazán figyel rám. Túlságosan lefoglalja, hogy Brannel átbeszélje az új támadásokat, amiket pénteken bevetünk. A tanórák elrepülnek, és még mielőtt észhez térnék, már az utolsó órára csengetnek be. Az első, ami feltűnik, amikor belépek a terembe, hogy Ms. Mann nincs az asztalánál. Egy helyettesítő tanár ül ott helyette. Normális esetben örülnék ennek. A helyettes tanár azt jelenti, hogy beszélgethetek Ellával és Hartley-val, és minden komoly következmény nélkül hanyagolhatom a tanulást. De túlságosan fáradt vagyok ehhez. Levetem magam a székembe, és hangosan felsóhajtok.
– Milyen életteli vagy ma – jegyzi meg Ella fanyar mosollyal. – Nagyon álmos vagyok – morgom. – Kettőkor feküdtem le, és fél hatkor keltem. – Én is – csiripeli Ella. Hajnalok hajnalán kel, hogy a French Twist nevű pékségben dolgozzon. – És én jól vagyok. – Jó neked – dünnyögöm. Ella önelégülten vigyorog. – Egyébként szép karkötő. Felemelem a csuklómat, hogy eldicsekedjek a bőrszíjjal. – Ez? Az öribarimtól kaptam. Oldalba bököm Hartley-t, aki kissé zavartan felnevet. – Hol voltál ebédkor? – kérdezi. – Csapatmegbeszélésen. Sok új támadást kell megtanulnunk és átismételnünk péntek előtt. Edző bá jól meghajt minket. Szólásra nyitja a száját, hogy válaszoljon, de a helyettes tanár közbevág. – Easton Royal? – szól, és a termet pásztázza a fekete keretes hipszter szemüvege mögül. Az az iPad van a kezében, amit minden tanárnál látni, a tablet a fő kommunikációs eszközük. Felemelem a kezem, és a mellkasomra mutatok. – Az én vagyok, tanár úr. Mi a pálya? – Hívatják az igazgatói irodába. Kérem, szedje össze a holmiját, és haladéktalanul jelentkezzen az igazgatónál. – O-ó! – motyogja Hartley mellettem. Ella közben beletörődő kifejezéssel néz rám. – Most meg mit csináltál, East? A düh a torkomat égeti. Körülöttem mindenkinek gyatra
véleménye van rólam. Mindig azt hiszik, hogy valami rosszat tettem, még akkor is, amikor nem. Sajnos Ellának most minden joga megvan a kérdéshez, mert úgy látszik, tényleg csináltam valamit. Vagy inkább valakit. Amikor öt perc múlva belépek az igazgatói irodába, először Ms. Mannt veszem észre. Beringer az asztala mögött ül, a másik látogatói székben pedig apu foglal helyet Ms. Mann-nal szemben. A francba! – Foglalj helyet, Easton! – utasít Beringer ellentmondást nem tűrő hangon. Gombszemében gyilkos fény csillan, amit korábban még nem láttam. Általában legyőzött tekintet látszik az arcán, mint egy halálsoron lévő fegyenc, aki végre elfogadta, hogy a székbe kerül. Beringer tudja, hogy nem ő irányítja az iskolát, hanem azok a multimilliomos szülők, akik a fizetését biztosítják. De most, az arckifejezéséből ítélve olyan, mintha ténylegesen lenne ráhatása valamire. Rám? A tekintetem Ms. Mannra siklik. Nem, neki fölötte van hatalma. Apu majd kihúz ebből a csávából, bármi legyen is az – és azt hiszem, sejtem, miért vagyunk itt –, de Beringer most távol áll a tehetetlenségtől. Baltával a kezében ott várakozik a guillotine-nál, és Ms. Mann feje fekszik előtte. – Mi ez az egész? – követelek választ. Beringerre ingerült pillantást vetek, apura pedig sértettet. Jól hazudok, ha kell.
– Igen – mondja apu –, mi ez az egész, François? Imádom, hogy apu kijátszotta a hatalmi játszma keresztnév kártyáját. Beringer idegesen összedörgöli a kezét a fényes mahagóni asztallapon. – Egy igen komoly vádra hívták fel a figyelmemet. Olyan vádra, amit, attól tartok, nem hagyhatok figyelmen kívül… Baljósan elhallgat, mint valami béna nyomozó egy rendőrsorozatban. Már csak a vészjósló zene hiányzik alóla. Dam-dam-dam. – Egyszerűen csak bökje ki! – csattan fel apu, akit szintén idegesít ez a színpadiasság. – Egy igazgatósági ülésről rángattak ki emiatt. – Vet egy pillantást Ms. Mannra. – Maga a fiam matematikatanára? Ms. Mann elgyengülve bólint egyet. Ha ennél is sápadtabb lenne, egy füzetlapra hasonlítana. – És, miféle bonyodalmat okozott a fiam az óráján? – kérdezi tőle az apám. – Puskázott? Megszerezte a dolgozat válaszait, és eladta az osztálytársainak? Olyan szabályszegéseket sorol, amiket korábban már elkövettem. – Nem, Callum. Az ügy ennél sokkal intimebb – mondja Beringer komoran. Ekkor áll össze apunak. Aggodalom ül ki az arcára, ahogy ismét végigméri Ms. Mannt, mintha most látná először. Gyönyörű vonásait, fiatalságát. A csalódottság egyértelműen látszik a szemében, amikor rám néz.
– Egy névtelen forrásnak köszönhetően az iskola tudomására jutott, hogy lehet, hogy a fia és Ms. Mann helytelen… – Tapintatosan elhallgat. – …kapcsolatba bonyolódtak. Ms. Mannból fájdalmas hang szakad fel. A tekintete egy rövid pillanatra találkozik az enyémmel, és tudom, hogy mindketten arra a megállapodásra gondolunk, amit nemrég kötöttünk a termében. Tagadni, tagadni, tagadni. Én tartom magam elsőként a tervhez. – Ez hülyeség! – Döbbenten bámulok Beringerre, mintha a feltételezés, hogy egy kamasz fiú a dögös tanárával kavarjon, lenne a legelmebetegebb ötlet, amit valaha hallottam. – Sosem nyúltam hozzá. Beringer meglepettnek tűnik a tagadásom hallatán. Mégis mit gondolt? Hogy beismerem? Idióta. – Értem – feleli. Egy pillanatig hallgat, majd Ms. Mann felé fordul. – És magának mi a mondanivalója erről, Caroline? Caroline-nak hívják? Fogalmam sem volt. – Hogy mi a mondanivalóm? – ismétli, és basszus, lenyűgöz a nyugodt, kiegyensúlyozott hanghordozása. – Az a mondanivalóm, François, hogy meghökkent, visszataszít, és, őszintén szólva, sért, hogy behívat ebbe az irodába, és megvádol azzal, hogy intim viszonyba kerültem egy diákkal. – Tehát tagadja? – kérdezi az igazgató. – Hát persze hogy tagadom! Elfojtok egy mosolyt. Akár el is felejtheti a matekot, inkább színjátszást kéne tanítania. – Én is százszázalékosan tagadom – vágom közbe ugyanolyan felháborodottan. – Sosem kezdenék ki egy idős nővel… – Sietve
Ms. Mannra pillantok, és hozzáteszem: – Már ne vegye sértésnek… – Nem vettem – feleli kimérten. – Higgye el, bőven elegendő akcióban van részem a korombéli lányokkal. Rövid csönd áll be. Apu ismét Ms. Mannt tanulmányozza. – Hány éves, Caroline? – érdeklődik. – Huszonnégy, uram. Apu Beringer felé fordul. – Easton tizennyolc. Még ha történt is valami kellemetlen eset, bűncselekményről nem beszélhetünk. – Igaza van, ez nem büntetőjogi ügy. Hanem sajnos etikai. Ha ez igaz… – Nem az – vágjuk rá Ms. Mann-nal. Dühösen és egyszerre. Életünk alakítását nyújtjuk. Legszívesebben a tenyerébe csapnék. – Ami azt illeti – mondom mintegy utógondolatként –, nagyon is érdekelne, ki állt elő ilyen váddal, mert inkább ő az, akivel beszélnie kell – vonom fel a szemöldökömet Beringer felé. – Tudja, mivel hazugságokat terjeszt, és próbálja rossz hírét kelteni az Astor Park egyik tanárának. Drámaian Ms. Mann felé mutatok. Kezdek nagyon belejönni. – Ms. Mann fantasztikus tanár – jelentem ki. – Ténylegesen élvezhetővé teszi a matekot, bármilyen hihetetlenül hangzik is. Tudja, milyen nehéz felkelteni az érdeklődésemet… Apu halkan felhorkan. – De neki sikerül bevonnia a tanulásba, annyira, hogy
mindennap várom, hogy matekra mehessek. – Amikor Beringer résnyire húzza a szemét, gyorsan felemelem a kezem. – Hogy tanuljak, uram. Semmi több. – Nos – szólal meg apu felélénkülve. – Úgy hiszem, a fiam és ez a fiatal hölgy elmondták a véleményüket a dologról. Ettől a névtelen informátorától eltekintve, milyen más bizonyítékkal bír, ami azt feltételezi, hogy helytelen kapcsolat alakult ki közöttük? Az igazgató habozik. Aztán megereszkedik a válla, épphogy csak egy kicsit. Nincs más bizonyítéka, és ezt mindannyian tudjuk. – Szemtanúk? – veti fel apu. – Bárki, aki megesküdne rá, hogy látta őket együtt? Beringer megrázza a fejét. – Nem, csak a diákunk szava van… Diák? Erre felkapom a fejem. Melyik seggfej köpött be Beringernek? Nem lehetett Ella, sem Val. Sem Hartley, vagy valamelyik csapattársam. De az egyik srác fecseghetett valakinek. És az a valaki elmondhatta Beringernek. Szóval. Ki elég kegyetlen ahhoz, hogy kirúgassa Ms. Mannt, és elég körmönfont ahhoz, hogy engem bajba keverjen… Aha. Egész jó kis elképzelésem van arról, ki lehetett. Szerencsére ez a hülye kis találkozó nem sokkal azután véget ér, hogy Beringer beismeri, nincs elegendő bizonyítéka. Mielőtt azonban elengedne minket, még tudatja velünk, hogy rajta tartja a szemét a helyzeten. Ms. Mann pufogva megfelelően dühös és sértett hangokat hallat, és követeli, hogy négyszemközt
is beszélhessen vele. Apuval szótlanul lépünk ki az irodából. Egyik kezét a vállamra teszi, és mosolyogva odabiccentünk Beringer titkárnőjének. Csak amikor kiérünk a hallba, és már senki nem hallhat minket, akkor káromkodja el magát halkan. – Te jó ég, Easton! Egy tanárral? Ártatlanul pislogok. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Bármit gondolsz is, fiam, nem hazudsz olyan jól. – Ingerülten megrázza a fejét. – Legalább mondd, hogy vége! – Minek van vége? – Easton. – Beszívja a levegőt, hogy lenyugodjon. – Rendben. Tudod, mit? Ne is mondj semmit! Csak bólints, ha ez a felelőtlen őrület már nem tart. Ezúttal nem játszom meg a hülyét. Röviden bólintok egyet. Apu mintha megnyugodna. – Akkor jó. Maradjon is így! Miután gyorsan búcsút intünk egymásnak, kimasírozik a bejárati ajtón. A hall ablakain keresztül figyelem, ahogy lemegy a lépcsőn, és beül az ott várakozó városi autóba. A sofőrje, Durand, becsukja a hátsó ajtót, majd behuppan a volán mögé. A városi autó elgurul, valószínűleg azért, hogy az Atlantic Aviation központjába suhanjon Callum Royallal. Amikor léptek kopogását hallom a fényes padlón, megfordulok. A homlokomat ráncolom, amikor észreveszem, hogy ki az. – Minden rendben? – kérdezi Felicity, és nem kerüli el a
figyelmemet a hangjából kiérződő jókedv. – Hallottam, hogy behívattak Beringerhez. És valaki azt mondta, hogy az egyik tanárodat is behívták. Micsoda véletlen! – Hagyd ezt a színjátékot! – mordulok rá halkan. – Tudom, hogy te állsz mögötte. – Mi mögött? Nem veszek tudomást rebegő szempilláiról. – Az a nő el is veszíthette volna az állását, Felicity. Ez teljesen hidegen hagyja. Közömbösen forgatja felém a szemét. – Hé, ezt ő főzte magának. Kikezdett egy diákkal, és most felelősséget kell vállalnia a tetteiért. Nem olyan régen még én is ugyanígy gondolkodtam. Most azonban nem tudom kiverni a fejemből Ms. Mann rémült tekintetét, amikor szembesült a lehetőséggel, hogy kirúghatják. Az én hülye, kanos tetteim majdnem tönkretették annak a nőnek a karrierjét, és ettől émelyegnem kell. Felicity diadalittas arcára nézek. Úgy tűnik, nagyon jól szórakozik. – Gratulálok. Visszavágtál, amiért elrontottam a pénteki bulidat – mondom összeszorított fogaimon keresztül. – Most már köthetünk fegyverszünetet? – Ó, édes! Fegyverszünetet? – Hangosan felnevet, hangja ott visszhangzik a hatalmas, üres előtérben. – Bocsi, de a háború még csak most kezdődött.
24. FEJEZET Meglep, amikor Hartley-t ott találom a szekrényemnél, aggódó tekintettel. – Minden rendben? – kérdezi, és a mellkasához szorítja a matek tankönyvét. – Aha. – Bedobom a cuccom a szekrénybe, és megfogom a karját. – Szeretnél enni valamit? Arra számítok, hogy nemet mond, de ellenkezés nélkül követ. – Easton, mi történt? – szólít meg Ella, amikor kilépünk a főépületből. – Valaki látta Callumot a suliban. – Később elmondom. Hartley-val épp megyünk valahova. – Magam után húzom Hartley-t. – Gyere! Beszállunk a furgonomba. Hartley nem szól semmit. Félek neki elmesélni, mi történt az igazgatónál. Megutálna. De a szám, ami sosem tudta, mikor kell befogni, kinyílik, és dumálni kezd. – Valaki rájött a dologra Ms. Mann-nal, és elmondta Beringernek. Hartley összerezzen. – Jaj, ne! – Jaj, de. Pedig senkinek sem dicsekedtem el vele.
– Azt gondoltam. De hogy szivároghatott ki? Csak én nyitottam be. – Egy pillanatra elhallgat, mintha visszaemlékezne arra a napra. – Gondolom, mások is voltak kint a folyosón, akik láthattak valamit. De miért vártak vele mostanáig? – Szerintem senki nem látott semmit. – Akkor honnan tudnak róla? Egyenesen előre szegezem a tekintetemet. Nem akarom látni az arckifejezését, amikor ezt bevallom. – Lehet, hogy véletlenül elszóltam magam. Hülye voltam. Pash azzal nyaggatott, hogy biztos összeszűrtem a levet egy astoros lánnyal, és amikor letagadtam, lehet, hogy utaltam rá, hogy jobban örülnék egy kis kihívásnak. – Akkor Pash kotyogta ki? – Hát, az biztos, hogy nem Ella, vagy Val. – Easton Royal! Hány embernek járt el a szád? – Túl soknak – felelem leverten. – Miért? Mi a fenéért tennél ilyesmit? Büszke vagy arra, ami köztetek történt? Örülsz neki, hogy kirúgják? – Nem fogják kirúgni. Mindketten tagadtuk, hogy bármi is történt volna. És nem, nem vagyok rá büszke, és nem, nem örülnék, ha kirúgnák. Én csak… szórakozni akartam egy kicsit. Ez a válasz szörnyen hangzik, mert nincs más mentségem, mint hogy én vagyok Easton Royal, és az az életcélom, hogy azt tegyem, ami nekem jó. Amíg nem ártok másnak, addig ez rendben van. Viszont az a baj, hogy valaki mindig sérül. Várom, hogy Hartley rám támadjon, és jogosan, de sikerül meglepnie.
– Oké. Hát, már megtörtént, és nincs értelme ezen lovagolni, nem igaz? Igaz. Hálás pillantást vetek felé, és elindítom a motort. – Hová menjünk? – kérdezem, ahogy magunk mögött hagyjuk a sulit. – Mehetünk a házunk felé? Olyan bizonytalannak hangzik, hogy elmosolyodom. Miért aggódik ennyire? Hogy megjegyzéseket teszek a lakására? Már kétszer jártam ott. – Persze. Akkor szerezzünk valami kaját, és együk meg nálad? – Nem a lakásomra gondoltam. – Felsóhajt. – Hanem a házunkra… A régi házamra. – Ó! – Legszívesebben a homlokomra csapnék, hogy ilyen ostoba voltam. – Persze. Csendben tesszük meg a tízperces utat. Legszívesebben ezernyi kérdést tennék fel, de csodák csodájára sikerül befognom a szám. – Figyelj a kanyarra! – mormolja Hartley, ahogy közeledünk. – Ja, tudom. Majdnem belementem a tesóim kocsijába, amikor először itt jártam. – Lauren ebben az utcában lakik – mutat Hartley a távolba. – Sejtettem. Elrobogok a felhajtójuk előtt, majd megfordulok, és leparkolok a házukkal szemközt. – Még jó, hogy pick-upom van, és nem kisteherautóm. Még azt hinnék, hogy emberrablók vagyunk. De olyat nem teszünk, ugye? A szemem sarkából rásandítok. Félig vicceltem, félig
komolyan kérdeztem. De Hartley ügyet sem vet rám. Tekintetét a házra szegezi. A háztól balra két kocsi parkol, az oldalsó ajtó közelében. Az egyik egy Mercedes városi terepjáró, ami korábban az Éhes Kanál Étkezde előtt is állt. Gondolom, az Parker autója. Az elülső ablak fátyolszerű függönyeit összehúzták, így nem láthatjuk, mi történik odabent. Hartley egyszer csak megszólal: – Elmesélném, mi történt itt, de nem lehet. Összehúzom a szemöldököm. – Hogyhogy? – Mert próbálok visszakerülni a családba. Abban reménykedem, rávehetem anyut, hogy találkozzon velem. De ha fecsegek a múltról, akkor tovább büntetnek. Bár majd’ belehalok a kíváncsiságba, nem erőltetem a részleteket. – Szeretnéd, hogy odamenjek, és megnézzem, hogy apád itthon van-e? Talán kiugrott tejért. Hartley felhorkan. – Még ha a halálán lenne is, és tejet kéne innia, hogy meggyógyuljon, akkor is anyut küldené el érte. Egyébként meg nincs itthon. – Az autók felé int. – Nincs itt a Beemere. De Parker itt van… Elhallgat, amikor emberek lépnek ki a házból. Parkert felismerem, aki egy sötét hajú fiút visz a karjában. Őket Joanie Wright követi egy magas, fényes fekete hajú férfival. Mögöttük egy lakkcipős, csinos ruhás kislány egy szakadt, szűk farmert és testhezálló, hasvillantó felsőt viselő, dacos kamasz kezét fogja.
Hartley előredőlve felnyög. Meg mernék rá esküdni, hogy a gondolataiba révedő kamasz észrevette. A lány megtorpan, és felénk bámul. Mivel nem akarom, hogy Hartley-t rajtakapják, gyorsan lehúzom őt az ölembe. A mellkasom alatt érzem, ahogy a teste néma zokogástól reszket. A kezemmel végigsimítok az arcán, és halkan közvetítek. – Beülnek a kocsikba. Dylan és a fickó… – Parker férje. – …Parker férje és Dylan Parker kocsijába szállnak. Parker az anyósülésen ül. A kislány anyukáddal megy. – Macy anyu kedvence – motyogja Hartley. A kocsiajtók becsukódnak, és a piros hátsó lámpák felgyulladnak. – Ezek a lányok biztonságban vannak itt? Hartley nem válaszol rögtön. – Azt hiszem. – Aztán erélyesebben hozzáteszi: – Igen. Ami köztem és apu között történt, az egyszeri dolog volt. Nem tetszik, hogy habozott, de nem szólok semmit. Még lejjebb csúszom, amikor az autók kihajtanak az útra. A motorok hangja elrobog mellettünk, majd elhalkulnak, ahogy távolodnak. Most, hogy már nyugodtan felülhetünk, lemászom Hartley hátáról. – Akarod, hogy kövessem őket? – Nem. – Oké. Akkor mit csinálunk? Hartley a szemembe néz.
– Mit szólnál egy betöréshez? Úgy teszek, mintha nem venném észre könnytől csillogó szemét, és elvigyorodom. – Az egyik kedvenc elfoglaltságom. – Hát persze. Kiszállunk, és az oldalsó ajtóhoz sietünk, ahonnan Hartley családja az imént lépett ki. Hartley elhalad mellette. A ház mögött érem utol. Minden valamirevaló déli háznak van verandája, és ez alól ez sem kivétel. A széles, fedett veranda végigfut a ház mentén. Két üvegajtó nyílik róla, az egyik a konyhába, a másik a nappaliba vezet, körülöttük a padlótól a plafonig érő ablakok húzódnak. Hartley megpróbálja kinyitni az első ajtót. Zárva van, de a második nem. Amikor az ajtó kinyílik, pittyegést hallok, és az ajtókeret fölött piros fény villan. A biztonsági rendszer érzékeli, amikor nyílnak és csukódnak az ajtók. – Ne is figyelj rá! – mondja Hartley. – Csak a látszat miatt van. Apu még gyerekkoromban szereltette be, de összeveszett a céggel, amiért nem jöttek ki időben, amikor hívta őket, úgyhogy lemondta a szolgáltatást. Bólintok, és szemügyre veszem a környezetemet. A szokásos házakhoz képest egész kellemes. Mintha tisztább lenne. Makulátlan. Hartley átvág a nappalin, és a lépcső felé indul. Utánamegyek, a lépcső tetején megállok mögötte, amikor ő is fékez. – Melyik a te szobád? Balra, a folyosó végén álló ajtó felé mutat. – Nem bánod? – kérdezem, mert majd’ megöl a kíváncsiság.
Egy félmosollyal válaszol. – Csak rajta! Furamód ő jobbra kanyarodik, a második ajtóhoz. Én továbbmegyek a folyosó vége felé. Hartley szobája. A fenébe is, izgatott vagyok. Végre, bepillanthatok egy kicsit az életébe. Vagy nem. Amikor benyitok, a nagy üresség fogad. A szoba közepén néhány doboz áll. A falak csupasz fehérek. Nincs benne ágy, sem bútor. Olyan, mintha soha senki nem aludt volna itt. Csüggedten hátrálok ki, és visszaindulok a folyosón. Ezúttal észreveszem a családi képeket a falon, de olyan, mintha ebben a családban csak két lány lenne, nem három. Mintha teljesen kitörölték volna. Apám, ez nagyon durva. Eltűnődöm, vajon tudja-e. Bizonyára igen. Bekopogok a nyitott ajtón, és szélesebbre tárom. Hartley az ágy szélén ül, és egy lila párnát szorongat. A falak is lilák. Az ágyon plüssmackók és -kutyák hevernek. A falon a szivárvány színeire festett hajú fiúk poszterei lógnak. Ez a szoba nyilván a húgáé, azé, akit három éve nem látott. Próbálok lazítani az ingem gallérján. Nehezen kapni levegőt idebent. – Menjünk innen! – mondom nyersen. Hartley felnéz rám, és elgyengülve bólint. Nem várom meg, hogy meggondolja magát. Felhúzom az ágyról, és lesietek vele a lépcsőn. • • •
A mólón kötünk ki. A lámpákat felkapcsolták, az alkonyat lassan estébe fordul. Leparkolok, és kocogva megkerülöm a furgont. Hartley hagyja, hogy kisegítsem. Hagyja, hogy megfogjam a kezét. Hagyja, hogy odavezessem egy büféstandhoz, ahol forró csokit és tölcsérfánkot rendelek. Miután megitta a forró csokit, és megette a fánk felét, Hartley zombiszerű arckifejezése lágyulni kezd. – Köszi a vacsit. – Örömömre szolgált. Szeretnél menni egy kört az óriáskeréken? – vetem fel. – Tizenkét éves korod óta nem ültél ilyesmin. – Emlékszel rá? – Naná. Nem adok neki időt, hogy végiggondolja. Odatrappolok a pénztárhoz, megveszem a jegyünket, és odakísérem az óriási ócskavashoz. Hogy mit meg nem teszek ezért a csajért… – Tudod, miért szeretem az óriáskereket? – kérdezi, amikor belép az ingatag fémkosárba, és leül. – Mert meg akarsz halni? Bemászok utána, és várom, hogy leereszkedjen a biztonsági korlát. – Mert a tetejéről belátni az egész világot. – Akkor ki kéne próbálnod a repülést – vetem fel. – Az ezerszer jobb és biztonságosabb, mint ez. A fémdoboz meglendül. A homlokomon verejték gyöngyözik, és a gyomrom ugrik egyet. A fejemet a függőleges, keskeny
fémrúdnak döntöm, és elkezdek ezertől visszafelé számolni. Lehet, hogy ez hiba volt. Le kéne szállnom. A korlátnak feszülök, de nem enged. – Jól vagy? – kérdezi Hartley. A keze hozzáér az enyémhez. Oké. Meggondoltam magam. Menni fog. – Aha. – Izzadsz. – Meleg van. – Alig van tizenöt fok, és csak egy póló van rajtad. – Fagypont felett nekem már meleg van. – Libabőrös vagy. A kosár meginog, és amikor meghallom a fém nyikorgását, a szívem hevesebben ver. – Mert melletted ülök – préselem ki összeszorított fogaimon keresztül. Lágy test préselődik az enyémnek. – Szerintem amikor legutóbb itt jártunk, beleléptem egy adag kakiba az elvarázsolt kastélyban. – Azt a helyet be kéne zárni. Valnak meg valaki megrágott bagója ragadt a cipőjére. Uh. És ha még az elvarázsolt kastélyt is képtelenek rendesen fenntartani, mi a helyzet ezzel a rémséggel? A légzésemet a számolásomhoz igazítom. – Tériszonyod van? – Hartley hangja gyengéd. Ahogy a keze is, amivel finoman simogatja az ujjaimat. – Azt hittem, imádsz repülni. – Imádok is. De utálom, ha valaki inkompetens. A levegőben én irányítok. Tudom, ki rakta össze a gépet. Ismerem a
műszereket. Én vezérlem. Ezt az izét akár drótból és rágóból is összeszerelhették. – A kosár megint kileng. – És akkor szerintem még jóindulatú voltam. – Akkor miért szálltál fel rá velem? – Azért, mert te szerettél volna felülni. Mintha egy örökkévalóságig hallgatna. Lehunyom a szemem. Talán ha nem látok semmit, nem képzelem el, ahogy ez a rozoga szerkezet lezuhan az égből. – Felértünk már? – kérdezem. – Majdnem. – Odafent nem foglak megcsókolni – közlöm vele. – Lehet, hogy ez elvárt, de én nem vagyok ilyen könnyen kapható. Hartley felvihog. – Sosem gondoltam, hogy könnyen kapható lennél. – Hazudsz. Tudom, hogy egy szajhának tartasz. A teste megrázkódik, ahogy ismét nevet. – Szerintem a helyes kifejezés inkább a partnerbefogadó. Ezúttal én röhögök. – Oké. Visszaszívom. Megcsókollak odafent. – Á-á. A legjobb barátok nem csókolóznak. – Mégis mióta? – ellenkezem. – Csakis a legjobb barátaidat csókolhatod meg. Ez a legjobb barátok egyik kiváltsága. – Ezek szerint az összes legjobb barátodat megcsókoltad? A kosár remegve megáll. – Nem. Szerintem te vagy az egyetlen legjobb barátom. És talán az egyetlen igaz barátom is a családon kívül. De ezt nem mondom el neki. Már így is túl szánalmasnak érzem magam.
Pihekönnyű érintést érzek az arcomon. Visszafojtom a lélegzetemet. Az érintés határozottabb lesz, és az arcomról a számra vándorol. Hartley felé fordulok. A szeme nyitva van, és mosolyog. Érzem az ajka ívét az enyémen. – Ne aggódj! Te nem csókolsz meg – suttogja. – Én csókollak meg téged. Az ajkam szétnyílik, és a nyelve becsusszan a számba. Megáll az idő idefent. Mint egy kimerevített kép. Én, ő, a végtelen ég. A hatalmas térben a csókja azt üzeni, hogy nem vagyok egyedül. Az enyémhez érinti a nyelvét, mire egy nyögés hallatszik. Azt hiszem, belőlem szakadt fel. Szédülök, alig kapok levegőt, és tele vagyok furcsa érzésekkel, amiket nem tudok értelmezni, és nem is akarok. A lényegét értem. Boldog vagyok. Ez olyan bizsergés, amit a tablettákkal, a piákkal, vagy másokkal képtelen voltam elérni. Hartley halk, lihegő hangot hallat, amibe majd’ beleőrülök. Az ujjaim a csípőjére simulnak, és közelebb húzom magamhoz. A nyelvünk ismét találkozik, és a szívem szinte kirobban a bordáim közül, olyan hevesen ver. Ez a csók rohadt jó. Legszívesebben belekapaszkodnék Hartley-ba, szorosan tartanám, és a végtelenségig nyújtanám ezt a pillanatot. De aztán a halál rokkájának fogaskerekei ismét életre kelnek, és a kosár ereszkedni kezd. Hartley elenged, és arrébb csúszik. Nem túl messzire, de elég messze ahhoz, hogy tudassa, a kettőnk közti korlát, amit szeret közénk helyezni, ismét a helyén van.
– Kösz, hogy elterelted a figyelmemet odafent – mondom sietve, mielőtt még elsüthetne egy epés megjegyzést. – Nincs mit – feleli közömbösen. Talán kiakasztottam? Amikor a kerék megáll, és a biztonsági korlát felemelkedik, Hartley kipattan. Én viszont nem sietek. A fenébe is, a legszívesebben az egész szerkezetet megvenném, és hazavinném, hogy aranyba foglaljam. Mert ez egy olyan pillanat volt, amit az ember legszívesebben belegravíroztatna valamibe, hogy örökre megmaradjon, és újra és újra átélhesse. Mellé lépek. – Hartley – kezdem. – Igen? Egy gyenge szellő sötét hajába fúj és felborzolja. Visszasimítom neki, és megigazítom a fürtjeit. Hartley megfogja a csuklómat a bőrpánt fölött, de nem azért, hogy eltoljon magától. Hanem hogy ott tartson. Vagy közelebb húzzon. Nagyot nyelek. – Azt akarom… – Olyan aranyosak vagytok együtt! Mosolyogjatok! Hartley-val meglepetten pillantunk fel. Egy vaku elvakít, és mire a fehér foltok eltűnnek a látóteremből, a tettes már elszaladt. Vagyis a tettesek. Mindketten szőkék, sikítanak, és még csak meg sem próbálják lehalkítani a hangjukat, ahogy elillannak. – Felicity ki fog akadni, amikor ezt meglátja! – Tegyük fel Instagramra, és csináljunk hozzá történetet Snapchaten!
A kurva életbe! Dühösen meredek távolodó hátukra. Hát persze. Hartley végre közelebb enged magához, erre pár Astor Park-os pletykafészek megörökíti a pillanatot. – Most aggódnom kéne? Hartley száraz hangja kizökkent a gondolataimból. Ránézek, és sikerül kipréselnem magamból egy gondtalan mosolyt. – Nem hiszem. A tekintetén az látszik, hogy egy cseppet sincs meggyőzve. Ahogy én sem.