Guillaume Musso - Ott leszel

Úgy érzi, hogy teste kezd semmivé válni.

A halál előtt két perccel…
Elérkezett hát a rettegett pillanat. Kezdődik
a nagy utazás.
Gyakran mondják, hogy az élet becsét nem
az adja, hogy milyen hosszan, hanem hogy,
milyen módon éltük.
Könnyen mondja, aki kicsattan az
egészségtől!
Ő a maga részéről mindent megtett. De
vajon elégedett embernek mondhatja-e magát?
Aki él, majd meglátja.
Aki hal, majd meglátja.

Utolsó perc…
Egy zen mester derűjével szeretne
meghalni. Nem egyszerű feladat. Védtelen,
akár egy kis kölyök. Fél.
Nem figyelmeztette Angie-t. Senki sincs
mellette.

Mégsem akar egyedül távozni az életből.
Ilenára gondol. Nagyon erősen. És abban a
pillanatban, amikor az utolsó lehelet elhagyja
ajkát, sikerül elhitetni magával, hogy Ilena ott
van az oldalán.

23 Titkot
őrizni
2007. február mélyen
Három nappal később emberi,
csakúgy,
mint
előbb
vagy
utóbb
felfedni
azt.

Philip Roth

Vakító téli napfény ragyogta be a
greenwoodi temető zöldellő sétányait,
parkjelleget kölcsönözve a helynek.

Elliott koporsóját leeresztették a sírba, és
azok, akik végső búcsút akartak venni tőle,
sorban elvonultak a tátongó gödör előtt, és egy
marék földet vagy egy szál virágot dobtak
bele.

Angie ment elöl. Anyja kísérte, aki
Milánóból érkezett a temetésre. Aztán
következtek a kollégák, majd számtalan beteg,
akiket Elliott az elmúlt harminc évben
gyógyított. Ha látná, nyilván meglepné és
mélyen meghatná az emberáradat.
Egyvalakinek a jelenléte különösen
megrendítené. A nyugdíjas Malden nyomozóé,
aki már elmúlt kilencvenéves, ennek ellenére
hősiesen menetel a sír felé, hajdani kollégája,
Douglas kapitány karjára támaszkodva, aki ma
már a város rendőrfőnöke.

A szertartás félóráig tartott, alkonyat előtt
ért véget. A gyülekezet hamar szétszéledt. A
résztvevők sietve beszálltak a parkolóban

hagyott puha, meleg, biztonságos autóikba.
Hazatérve sokan mondogatták magukban:

„Egyszer az én napom is elérkezik.
Remélem, a lehető legkésőbb.”

*

A kis temető hirtelen kihalt lett. Csak a
kósza szél cikázott a fák közt.

Mikor már biztosra vette, hogy egyedül van,
a férfi, aki a szertartás alatt félrehúzódva állt,
végre odamerészkedett a sírhoz.

Matt volt az.
Felesége, Tiffany mindenáron le akarta
beszélni, hogy eljöjjön. Szerinte semmi
szükség egy olyan emberre emlékezni, aki
harminc éve nem beszélt velük.
Matt mégis eljött.
Elliott halálával a saját ifjúságának egy
darabkáját is temette, s gyászolta a reményt is:
lelke mélyén titkon mindig hitt benne, hogy
egyszer kibékülnek.
Matt képtelen volt szabadulni a gondolattól,
hogy harminc éve valami sorsdöntő dolog
elkerülte a figyelmét. Történt valami Elliottal,

amiről ő nem tudott, de ami gyökeresen
megváltoztatta a barátját. Más magyarázatot
nem talált Elliott képtelen viselkedésére.
Felfoghatatlan volt az is, hogy Ilenát elhagyta,
amikor pedig ők voltak a tökéletes
szerelmespár.

Megannyi kérdés gyötörte, de ezekre most
már soha nem kap választ.

– Magaddal vitted a titkodat, cimbora –
szólt lemondóan.

A frissen hantolt sír előtt megrohanták az
emlékek, s fájón szorongatták a szívét. Egykor
milyen közel álltak egymáshoz! Jóllehet
negyven éve ismerkedtek meg,

Matt emlékezetében mégis olyan elevenen
élt az a korszak, mintha a minap lett volna.

Leguggolt a sír mellé, és hosszú ideig
mozdulatlanul bámult maga elé. Csendben sírt,
könnyei a földre peregtek. Ahogy idősödött,
egyre gyakrabban érzékenyült el. Szeme egyik
pillanatról a másikra könnybe lábadt, s ő
semmit nem tehetett ellene.

Felemelkedett, majd búcsúzóul, félig
tréfálkozva, félig bosszúsan odavetette:

– Mivel te mentél el elsőként, érdeked,
hogy foglald nekem azt a francos helyet a
mennyországban…

Indulni készült, amikor érezte, hogy valaki
áll a háta mögött.

– Ön bizonyára Matt…
Az ismeretlen hang hallatán meglepetten
fordult hátra, és egy hosszú fekete kabátba
öltözött lányt látott maga előtt.
– Angie vagyok, Elliott lánya – szólt a lány
barátságosan, és kezet nyújtott.
– Matt Delucca – mutatkozott be ő is.
– Apám előre megjósolta, hogy ön marad a
legtovább a sírnál.
– Barátok voltunk – magyarázta Matt szinte
zavarban. – Nagyon közeli, jó barátok…
Kis szünetet tartott, majd hozzáfűzte:
– .. .de ez már régen volt, jóval a születésed
előtt.
Matt alaposan szemügyre vette a lányt.
Felkavaró volt a hasonlóság. Angie örökölte
apja arányos vonásait, de szorongó
természetét szerencsére nem. Sugárzóan szép

volt. Látszott rajta, hogy fájdalma ellenére is
tudja, hol a helye a világban.

– Ezt apa küldi önnek – közölte, és
átnyújtott Mattnek egy csomagot.

– Ó – szólt Matt csodálkozva, és átvette a
küldeményt.

Angie habozott, majd megjegyezte:
– Néhány héttel a halála előtt apa azt
mondta, hogy ha valami nagy…
– Igen? – buzdította Matt.
– Ha bajba kerülök, felkereshetem önt.
A bizalom eme jelétől meghatottan és
némiképp megvigasztalódva Matt kis szünetet
tartott, majd így felelt:
– Bármikor fordulj hozzám bizalommal.
Mindenben segítek.
– Viszontlátásra. Talán hamarosan
találkozunk – búcsúzott Angie.
Alakja lassan eltávolodott, mint egy árnyék.
Matt várt, míg a lány teljesen eltűnik a
látómezejéből, majd Elliott sírja felé fordult:
– Számíthatsz rám! Vigyázok rá – ígérte
hajdani barátjának, és ő is elindult.

Kisétált a temetőből. Könnyebb volt a
szíve, mint amikor érkezett.

*

Matt izgatott hangulatban hagyta maga
mögött a kilométereket a 29-es országúton a
Napa Valleyben található kisváros, Calistoga
felé tartva, ahol borgazdasága virágzott.
Tiffany Európába utazott, hogy népszerűsítse a
boraikat, s neki semmi kedve nem volt
egyedül hazamenni San Franciscóba, a hideg,
üres lakásba.

A versenyautója kormányánál ülve áthajtott
Oakville és St Heléna településeken, s
hamarosan megérkezett a birtok elé, amely
élete büszkesége volt. Mattből gazdag ember
lett. Harminc éve fáradságot nem kímélve
dolgozott, és szőlője a vidék egyik
leghíresebb borgazdaságává fejlődött.

Egy gombnyomás a távirányítón, és kitárult
előtte a winery kapuja. Áthajtott az apró
tavakkal teleszórt kerten, és leparkolt a
kavicsos sétány végén. Az öreg faházat már
régen lebontották, s helyére egy hagyományos,

de a kor igényeit minden téren kielégítő
lakhely épült.

Beköszönt az őrnek, és egyenesen a
borkóstoló pincébe sietett, egy tágas terembe,
melyet olyan nagy hírű művészek képei és
szobrai díszítettek, mint Fernand Légér,
Dubuffet vagy César, s ahol még egy
méregdrága Basquiat-remekmű is helyet
kapott, mellyel Matt Tiffanyt lepte meg a
legutóbbi születésnapján.

A helyiséget kellemes, meleg fény járta át,
amely bearanyozta a csodás árnyalatú barna
parkettát. Matt egy tölgyfa padra telepedett, és
izgatottan bontogatni kezdte a csomagot.
Kíváncsi volt, vajon mit hagyott rá a barátja.
A papírt lehámozva egy fadobozt talált, amely
két üveg bort rejtett. Matt alaposan szemügyre
vette a címkéket: Chateau Latour 1959,
Chateau Mouton Rothschild 1982. Két kiváló
évjárat a két leghíresebb Médoc-fajtából.
Érzéketlen világunkban maga a palackozott
tökély…

Mattet meghatotta Elliott kivételes
figyelmessége. Kiemelte az egyik

borosüveget, és döbbenten vette észre, hogy a
doboz alján egy bársonykötésű füzet lapul.

Meglepetése egyszeriben izgalommá
fokozódott. Reszkető kézzel nyúlt a füzetért.
Belelapozott. Közel száz oldalt tartalmazott,
és a lapokon barátja sűrű, fekete gyöngybetűs
írására ismert.

Elolvasta az első oldalt, és libabőrös lett.

Jó öreg Matt!
Ha ezeket a sorokat olvasod, az azt jelenti,
hogy ez a szemét „ollós állat” végzett velem.
A végsőkig küzdöttem, de vannak ellenjelek,
akiket lehetetlen legyőzni… A tegnapi
újságból bizonyára értesültél a
halálhíremről, és ahogy jó szívedet ismerem,
nyilván úgy intézted, hogy beugorj a
temetésemre. Fogadok, hogy egy fa mögé
bújtál, s megvártad, míg mindenki eltűnik,
hogy nyugodtan társaloghass a
sírkövemmel…
Tudom, hogy még mindig haragszol rám.
Tudom, hogy soha nem értetted meg furcsa

viselkedésem okát, s hogy ettől ugyanúgy
szenvedtél, mint én. Szerettem volna
korábban magyarázatot adni, de nem
tehettem. Hamarosan megérted, miért…

Ebből a füzetből mindent megtudsz. Íme az
elképesztő kaland, amely megesett velem, s
amely egyaránt sújtott mindhármunkat,
téged, Ilenát és engem. Mindig
megpróbáltam jó döntéseket hozni, de ahogy
majd látni fogod, nem volt könnyű.
Meglehetősen szűk volt a mozgásterem. Ha a
füzet végére érsz, ne tégy magadnak
szemrehányást! Mindig mellettem voltál, és
őrülten szerencsésnek tartom magam, hogy a
barátomnak tudhattalak. Ne szomorkodj!
Mielőtt belekezdesz az olvasásba, bontsd fel
az egyik üveg bort – láthatod, nem toltam ki
veled! –, és hajts fel egy pohárral az
emlékemre.

Mikor ezeket a sorokat írom, már tudom,
hogy utolsó napjaimat élem. Szobám nyitott
ablakából a kéken ragyogó eget látom, azt az
élénkkék eget, mely csak Kaliforniában
létezik. Néhány áttetsző bárányfelhő úszik

felettem, s a szél a vadul megtörő hullámok
zaját sodorja felém. Apróságok, melyeket
gyakran elfelejtünk megcsodálni… Lehet,
hogy ostobán hangzik, de nagyon nehéz
megválni tőlük.

Vigyázz magadra, jó öreg Mattem, és
használj ki minden pillanatot.

Ha tudnád, mennyire hiányoztál! Barátod
életre, halálra, Elliott.

Elmúlt hajnali 2 óra, mire Matt
kivörösödött szemmel a meghökkentő
elbeszélés végére ért, amely az öreg Elliottal
való találkozásokról, az időutazásról és arról
a különös egyezségről szólt, amelyet Ilena
megmentése érdekében kötöttek. A történet,
amelyet harminc éve nem akart elhinni, most
új megvilágításba került.

Matt becsukta a füzetet, és nagy nehezen
felállt. Szédelgett. A latouros üveg tartalma
alaposan megcsappant, de ahhoz nem volt
elég, hogy lelkiismeret-furdalását és
bűntudatát enyhítse.

Mitévő legyen? Igya ki az egész üveget, és
fojtsa alkoholba bánatát? Kézenfekvő
megoldásnak tűnt, de hamar lemondott róla. A
borkóstoló pult mögé lépett, és lefröcskölte az
arcát hideg vízzel. Felkapta a kabátját, és
kilépett a hideg éjszakába. A fagyos szél
néhány lökése kijózanította. Elliott halott.
Ezen már nem változtathat. Egyvalamit
azonban még megtehet.

De jogában áll-e?
A garázsba sietett, de nem a roadsterbe,
hanem a terepjáróba szállt be. A birtokról
kihajtva bekapcsolta a GPS-ét, bepötyögött
egy észak-kaliforniai címet, és a hegyek felé
vette az irányt.

*

Egész éjjel vezetett, egyre nyugatabbra,
egyre havasabb tájakon át vitt az útja. Tél
volt, a síkos utakra néhol vastag ködtakaró
borult.

Willow Creek után nem sokkal kifogyott a
kocsiból a benzin, s csak egy fűszeresnek
köszönhette, hogy továbbmehetett, akitől

aranyáron vett egy kanna üzemanyagot. Mire
Weaverville-be ért, a köd feloszlott, és a
Trinity Alps hófedte ormai közül előbukkant a
nap.

Rákanyarodott az erdei ösvényre, és
hamarosan a faházhoz ért, ahol Tiffanyval már
járt.

A terepjáró motorzúgását hallva Ilena kijött
a verandára.

– Matty! – kiáltotta. – Mi szél hozott erre?
Matt az útról integetett neki, majd leszaladt
a házhoz, és a karjába zárta.
Valahányszor meglátta Ilenát, különös érzés
kerítette hatalmába, melybe szívből jövő
együttérzés és mély tisztelet vegyült. Ilena
jóformán végigküzdötte az egész életét.
Először le kellett győznie a balesetből maradt
fogyatékosságát, majd szívéhez közel álló,
világméretű ügyekért harcolt.
– Jól nézel ki – állapította meg Matt.
– Te viszont ijesztően! Mit történt?
– Mindjárt elmesélem, de előbb kínálj meg
egy kávéval.

Ilena visszament a házba. Matt követte. A
rendkívüli ízléssel berendezett erdei ház falait
hagyományos és formatervezett, modern
elemeket vegyítő faburkolat fedte. Üveges
veranda, kandalló, új keletű számítástechnikai
berendezések… A kényelmes, puha meleg
otthonból semmi sem hiányzott.

– Hallgatlak – kezdte Ilena, bekapcsolva a
kávégépet. – Kitette a szűrödet az asszony?

– Még nem – felelte Matt mosolyogva.
Gyengéd pillantással kísérte Ilena
mozdulatait. A számtalan megpróbáltatás
ellenére Ilenából még mindig igéző báj
sugárzott. Továbbra is tanított a stanfordi
egyetemen, ahol a campus egyik
sztártanárjaként tartották számon. A jövőbeli
csúcsértelmiségiek és Nobel-díjasok
„keltetőjében” sokan próbálkoztak kifinomult
csábítási trükkökkel, de minden alkalommal
felsültek. Matt tudta, hogy a baleset óta Ilena
lemondott az érzelmi életről, és senkit nem
engedett magához közel. A kórházban minden
erejét annak szentelte, hogy túlélje a
műtéteket. A Greenpeace-ben szenvedélyes

harcot vívott különböző lobbik és kormányok
ellen. De a szerelem soha nem talált rá újra…

– Itt a kávé – szólt Ilena, és letette Matt elé
a két gőzölgő csészével és teasüteményekkel
megrakott tálcát.

Egy selymes hosszú szőrű macska bukkant
fel a nappaliban, és aznapi első ételadagját
követelte.

Ilena ölbe vette, és megsimogatta. Majd
elindult a konyha felé, de akkor Matt hirtelen
kibökte:

– Meghalt Elliott.
Súlyos csend telepedett a házra. Ilena
leejtette a perzsamacskát, aki panaszos
nyávogással ért földet.
– A cigaretta végzett vele? – kérdezte Ilena.
– Igen. Tüdőrák.
Ilena töprengve csóválta a fejét. Úgy tett,
mintha nem rázta volna meg a hír, de Matt
látta, hogy a szeme könnybe lábad.
Ilena a konyhába sietett. A macska
hízelegve a nyomába eredt.
Matt egyedül maradt. Tekintete a hegyek
oldalán kilúgozott lávaként lezúduló

gleccserekbe veszett.
Hirtelen hangos csörömpölés verte fel a

házat. Összetört valami. Matt a konyhába
sietett. Ilena arcát a kezébe temetve, magába
roskadva ült egy széken, és szabad utat
engedett bánatának. Matt letérdelt mellé, és
nagy-nagy szeretettel, szorosan átölelte.

– Annyira szerettem… – fakadt ki Ilena
Matt vállába kapaszkodva.

– Én is…
Ilena Mattre emelte könnyes tekintetét:
– Mindazok ellenére, amit velünk tett, én
továbbra is szerettem.
– Valamit tudnod kell… – suttogta Matt,
azzal a kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzta a
füzetet. – Elliott hagyta rám. A halála előtt –
magyarázta, átnyújtva Ilenának.
Ilena remegő kézzel vette át.
– Mi ez?
– Az igazság – felelte Matt, majd sarkon
fordult és a kocsijához ment.
Ilena hirtelen megrökönyödéséből magához
térve utána szaladt, hogy marasztalja, de Matt
már elhajtott.

A napsütés ellenére hűvös volt a reggel.
Ilena a vállára terített egy kendőt, és beült a
hintaszékbe.

Kinyitotta a bársonyborítású füzetet, és
mikor meglátta Elliott írását, úgy érezte,
mintha egy jégcsap fúródott volna a szívébe.

Elolvasta az első sorokat, és rögtön
megértette, hogy hamarosan végre választ kap
a kérdésre, amely harminc éve kínozza.

Miért hagytál el?

*

Matt robotként vezetett a visszaúton San
Franciscóba. Szomorú volt és levert.

Elliott posztumusz vallomása eleinte
vigaszt nyújtott, de a kezdeti öröm mélabúnak,
majd csüggedésnek adta át a helyét.

A halál utáni kibékülés nem hozott számára
valódi megnyugvást. Valami hiányzott. Matt
imádta az érzéki örömöket. A nagybetűs
Életben hitt, s a „szép halál” gondolata
teljességgel hidegen hagyta. Nem azon
igyekezett, hogy nyugodt lélekkel távozzon
majd.

Ő arra vágyott, hogy Elliottal együtt
élvezhessék az életet, hogy kirúgjanak a
hámból. Hogy együtt hajókázzanak az öbölben,
italt szürcsöljenek a régi kikötő kávéházaiban,
pisztrángot kóstoljanak Francisnál, nagyokat
sétáljanak a Sierra Nevada erdeiben… Hogy
habzsolják az életet.

Ez már csak hasztalan ábránd. Elliott
meghalt, és lehet, hogy nemsokára ő is követi.

Gyermetegen sokáig arról álmodozott, hogy
egy szép nap végül minden visszatér a rendes
kerékvágásba. De másképpen alakult, s
közben elszálltak fölöttük az évek…

*

Délután 3 óra volt. Ahogy közeledett San
Franciscóhoz, a forgalom egyre több
szakaszon akadozott. Megállt egy
benzinkútnál, hogy tankoljon és egyen egy
falatot.

A mosdóban többször leöblítette az arcát
hideg vízzel, mintha azt várta volna, hogy az
lemossa róla a kimerültség és az öregség
nyomait. A tükörből egy feldúlt férfiarc

tekintett vissza rá. Korgott a gyomra. A
fáradtság és a levertség zaklatottá tette.

Miért érzi folyton, hogy hajdan elsiklott
valami lényeges dolog felett? Előző éjszaka
óta gyötörte valami. Valahogy nem volt kerek
a történet. Hiányzott egy láncszem.

Rendelt egy szendvicset, majd letelepedett
egy asztalhoz az ablak mellett, ahonnan a 101-
es autópályára látott, és révedező tekintettel
követte az út két oldalán száguldó kocsikat.

Bűnös élvezettel nagyot harapott a
baconszalonnás szendvicsből. A legutóbbi
kivizsgálás során vészesen magas
koleszterinszintet állapítottak meg nála, ezért
Tiffany eltiltotta a zsíros ételektől.

De aznap nem volt mellette a felesége, és
nem őrködött az egészsége felett.

A biztonság kedvéért két falat között mégis
előkapta a koleszterincsökkentő gyógyszert,
amelyet mindig a zakója zsebében tartott. A
gyógyszeres levél már majdnem üres volt.
Kinyomta a tenyerébe az utolsó zselatinos
kapszulát, és lenyelte egy korty kávéval.

A gépies mozdulattól hirtelen felpattant egy
zár az agyában.

Az asztalon hagyta a szendvicset, a kávét,
és a terepjárójához sietett.

Egyszeriben rájött, mi az, ami nem hagyja
nyugodni órák óta!

Elliott elbeszéléséből egyértelműen
kiderült, hogy az öreg kambodzsai tíz pirulát
adott neki, ő azonban csak kilencszer utazott
vissza a múltba.

Tíz pirula. Kilenc utazás.
Vajon hol lehet a tizedik pirula?

24

Utolsó pirula…

Ha
többféle
út
kínálkozik
számodra,
és nem
tudod,
melyiket
válaszd,
semmiképp
se bízd a
döntést a
véletlenre,
hanem
ülj le, és
várj. Várj
még és

még. Ne
mozdulj,
ne szólj,
csak
hallgasd
a szíved.
S mikor
beszélni
kezd
hozzád,
állj fel,
és menj,
amerre
visz.

susanna tamaro

2007
Matt 61 éves

Mattnek egy fél órába sem telt, hogy
beérjen a városba.

Egész úton egyetlen gondolat járt a fejében.
Egy kissé őrült gondolat, amely azonban
gyógyír volt a szívére.
A Marinára sietett, és mint a régi szép
időkben, leparkolt Elliott háza előtt. Abban
reménykedett, hogy ott találja Angie-t, de a
ház üres volt. Csöngetett, ujjával dobolt az
ajtón, de nem jött válasz. Megkerülte a házat,
átugrott a kerítésen, és a kertben találta magát,
ahol szinte semmi nem változott. Az
állomáshelyéhez hű, öreg alaszkai cédrus
káprázatos koronáját szétterítve incselkedett
az ablaküveggel. Matt szinte biztosra vette,
hogy a szomszédos házakkal ellentétben
Elliottnál nincs riasztó. Levette a kabátját,
karja köré tekerte, és könyökével beverte a
konyha ajtaját. Vastag üvegből készült, de
Matt még mindig jó erőben volt. Az üveg
engedett. A szilánkosra tört részeket óvatosan
kikerülve, ügyesen benyúlt, és belülről
kinyitotta az ajtót.
Besurrant a házba, és három órán keresztül
kutatott. Tüzetesen átfésülte mindkét emeletet.
Minden helyiséget végigjárt. Minden fiókot

feltúrt, minden polcot átnézett, sőt még az
elmozdult parkettalécek alá is bekukkantott
abban a reményben, hogy rátalál az utolsó
pirulára.

De sehol nem lelte.
Besötétedett. Matt felhagyott a reménnyel,
és már épp hazaindult, amikor hirtelen
megtorpant egy kép előtt. Középen Elliott
fotója, körülötte Angie-ről készült felvételek.
És akkor dührohamot kapott.
– Átvertél bennünket, ugye? – kiabált Elliott
portréjával. – Ez az egész csak kamu! Te
találtad ki, hogy megpróbálj magyarázatot
adni a képtelen viselkedésedre…
Közelebb lépett a képhez, és tekintetét
hajdani barátja szemébe fúrta:
– Soha nem létezett semmiféle kambodzsai
öreg! Nem voltak pirulák! Sem időutazás!
Harminc éve megkattantál, és attól kezdve a
halálod órájáig képzelődtél!
Felkapta a keretet, és mérgesen a falhoz
vágta.
– Szemét!

Kimerülten roskadt a fotelbe, és hosszú
időbe telt, mire visszanyerte a nyugalmát. A
helyiség sötétbe borult.

Matt felállt, hogy felkapcsolja a festett
komódon álló kislámpát. A törött
üvegszilánkok alól kihalászta Elliott
fényképét, és a könyveknek támasztotta a
könyvespolcon.

– Nincs harag.
A könyvespolc…
Közelebb lépett, és akkor hirtelen eszébe
jutott az a nap, amikor Elliott kérésére eljött,
hogy egy régi atlasz két lapja közé csúsztasson
egy táviratot. Átfutotta a címeket, és
hamarosan rábukkant a keresett műre.
Kiemelte az atlaszt, lefújta a tetejéről a
vékony porréteget, és vadul rázni kezdte a
kötetet.
Semmi. Aztán egy hirtelen jött sugallat, egy
utolsó kísérlet, hogy ne kelljen feladnia
álmát…
Felkapta az íróasztalon heverő papírvágó
kést, és bedugta a bőrkötés és a könyvgerinc
közti keskeny résbe. Kisebb ellenállásba

ütközött, de ahogy a szerszámot lejjebb tolta,
apró műanyag tasak hullt a földre.

Matt dobogó szívvel felkapta, kibontotta, és
tartalmát a tenyerébe csúsztatta.

A markában egy icipici aranyszínű pirula
bújt meg…

Megpróbált uralkodni az érzésein, de
érezte, ahogy agyát elönti az adrenalin.

Egy utolsó pirula.
Egy utolsó utazás…

*

Mitévő legyen?
Vajon mi volt Elliott szándéka ezzel az
utolsó pirulával, amely lehetővé tesz még egy
utat a múltba? És miért épp ezt a helyet
választotta rejtekül, ezt, melyet egyedül ő
ismer?
Matt fel-alá járkált a nappaliban, és még
mindig ezeken a kérdéseken tépelődött,
amikor hirtelen megszólalt a telefonja.
A mobilja képernyőjén Ilena neve jelent
meg.
– Ilena?

– Igen, én vagyok. Most fejeztem be a
füzetet… Ilena színtelen hangon beszélt, mint
aki próbál úrrá lenni a félelmén és a mélyből
feltörő érzésein.

– Matty, ez az egész kész őrület… hihetetlen
egy történet. .. Mondj még valamit! Mindent
tudnom kell!

Matt nem tudta, mit feleljen. Behunyta a
szemét, és megdörzsölte a szemhéját.

Természetes, hogy Ilena egy szót sem hisz
Elliott elbeszéléséből. Nem is várt mást.
Hogy kívánhatná tőle, hogy elhiggye ezt a
valószerűtlen történetet, amikor semmit nem
tudhatott abból a háttérben zajló furcsa
drámából, amely gyökerestől felforgatta a
szerelme életét.

– Nincs mit mondanom, Ilena – felelte Matt.
– De! Magyarázatot akarok! Mit képzelsz?
Se szó, se beszéd betoppansz hozzám,
felbolygatod az emlékeimet, s aztán lelépsz,
mint egy tolvaj!? Harminc évbe telt, mire
sikerült végre eltemetnem őket.
– Ilena, visszahozom neked.
– Miről beszélsz?

– Visszahozom neked Elliottot.
– Hát már te is megőrültél? Elliott meghalt,
Matt. MEGHALT!
– Visszahozom neked – ismételte szelíden
Matt. – A szavamat adom rá.
– Ne kínozz! – üvöltötte Ilena, és lecsapta a
telefont. Matt zsebre vágta a mobilját. Megállt
az ajtó előtt, és nézte, ahogy az eső hosszú
csíkokat rajzol az üvegre. Nyugodt volt és
elszánt. Egyszeriben minden világossá vált.
Az utolsó pirulát ő veszi be.

*

Kivett a hűtőből egy palack Perrier
ásványvizet, és nagyokat kortyolt, hogy – a szó
szoros értelmében – „bevegye a keserű
pirulát”.

Megtette.
Nincs visszaút.
Visszament a nappaliba, kényelembe
helyezte magát a fotelben, lábát feltette az
íróasztalra. Most már csak várnia kell. De
mire is? Gyomorrontásra? Gyomorgörcsre?

Vagy hogy egyszer csak a harminc évvel
korábbi múltban találja magát? Várt, csak
várt. Mindhiába.

Türelmetlenül felrohant a fürdőszobába, és
altatót keresett. Bekapott két tablettát,
visszament a nappaliba, és végignyúlt a
kanapén.

Behunyta a szemét, bárányokat számolt,
kinyitotta a szemét, forgolódott, eloltotta a
lámpát, felkapcsolta…

– A fenébe! – káromkodott, és felugrott.
Az izgalomtól nem jött álom a szemére.
Kabátba bújt, és kilépett a házból. Kint jégeső
kopogott. Elfutott a menedéket jelentő kocsiig,
és gyorsan beszállt. Beindította a motort, és
förgetegként végigszáguldott a Fillmore
Streeten, majd rákanyarodott a Lombard
Streetre. Tél volt, elmúlt éjfél, kihalt utcák
jobbra-balra.
A Russian Hill csúcsára ért – arra a pontra,
ahonnan sorozatos hajtűkanyarokban kígyózik
az utca a North Beach felé –, amikor hirtelen
rátört az álom. Fájdalom hasított a tarkójába,
tudata elhomályosult, a halántékában vadul

lüktetett a vér, s ő eszméletlenül zuhant a
kormányra. Arra sem volt ideje, hogy leállítsa
az autót.

A terepjáró felugrott a járdára, letarolt két
terebélyes hortenziabokrot, és áttört egy
fémkorlátot…

*

1977

Matt kinyitotta a szemét. A Lombard Street
egyik kanyarjának kellős közepén feküdt
arccal a földön. Koromsötét éjszaka volt. Eső
és köd homályosította a látást.

Matt csatakosan feltápászkodott. Mennyi
ideje fekhet itt? Az órájára pillantott, de az
megállt. Szemével a kocsit kereste, de a
terepjáró eltűnt.

Valamivel feljebb, a Hyde Streeten egy
fűszerbolt világító cégtáblája sercegett a
sötétben. Matt beszaladt a boltba, ahol csak
egy ázsiai alkalmazottat talált, aki
szódáskartonokat pakolt egy polcra. Matt az

újságos pulthoz lépett, és izgatottan felkapott
egy Newsweeket. A címlapon Jimmy Carter
mosolygott feszengve. A folyóirat felső
sarkában a dátum: 1977. február 6.

Visszadobta a lapot, és kirohant a boltból.
Ezek szerint hatott a pirula.
Sikerült! Visszarepült harminc évet a
múltba!
Tudta, hogy rövid idő áll a rendelkezésére,
hogy csak néhány perce van arra, hogy
megtalálja Elliottot. Első gondolata az volt,
hogy a Marinára siet, de a füzetben olvasottak
alapján tudta, hogy abban az időben Elliott
gyakran vállalt éjszakai ügyeletet.
Pár másodperc alatt döntött.
Légvonalban a Lenox Kórház több mint egy
kilométerre volt. Kocsival semmiség, de
gyalog nem egy ugrás. Kiállt az út közepére,
és megpróbált stoppolni, de sajnos csak
néhány mérges dudaszót és kiadós sárfröccsöt
kapott. Próbálkozása kudarcba fulladt,
ellenben bőrig ázott.
Összeszedte minden bátorságát, és éjszakai
kocogásba fogott. Felfutott egy emelkedőn,

aztán leviharzott egy lejtőn, így
hullámvasutazott fel-alá az oly különleges
domborzatú város utcáin. Levegő után
kapkodva kis pihenőt tartott a California
Street magasságában. Kezével megtámasztotta
a térdét, és nagyokat fújtatott, keserűen bánva,
hogy nem hallgatott Tiffanyra, aki hiába
nógatta, hogy fusson naponta, és szabaduljon
meg a körülbelül tízkilós súlyfeleslegétől.
Kabátja kezdett egy óriási felmosórongyra
hasonlítani, ezért levette, és az út szélén
hagyta. Megkönnyebbülten folytatta a futást a
zuhogó esőben. Most már közel a cél! Inkább
szívinfarktusban hal meg, mint hogy feladja!

Negyven éve vár erre a napra. Negyven éve
várja, hogy megmenthesse Elliott életét.

A távolban végre megpillantotta a
sürgősségi osztály villogó fényeit. Az utolsó
néhány száz métert sprintben tette meg, és
szélviharként rontott be a kórház kapuján.

– Elliottcooperdoktortkeresem! – hadarta el
egy szuszra.

– Elismételné, kérem? – felelt türelmesen a
recepciós.

– Elliott Cooper doktort keresem –
artikulált most már rendesen Matt.

A szolgálatkész fiatal nő – ne feledjük, a
hetvenes években járunk – egy törülközőt
nyújtott át Mattnek, aztán megnézte a beosztási
táblát. Már éppen válaszolni akart, amikor egy
ápoló megelőzte:

– Elliott az étkezőben van – közölte, és
beleharapott egy csokoládészeletbe. – De
ott…

Matt megköszönte, és továbbviharzott,
mielőtt az ápoló befejezte volna a mondatát:

– …csak a személyzet tartózkodhat.
Matt belökte az étkező kétszárnyú
csapóajtaját. A kihalt helyiségben félhomály
uralkodott. A falióra hajnali 2 órát mutatott, és
a pult mögül egy rádióból Nina Simon
koncertezett halkan.
Matt az asztalok közt lavírozva a terem
közepére ment. Elliott a helyiség végében ült.
Falnak támasztott háttal ült, előtte egy rakás
orvosi akta, s ő az egyik kezével jegyzetelt, a
másikkal cigarettázott.
– Öregem, te megállás nélkül dolgozol?

Elliott riadtan kapta fel a fejét, és a férfi
felé fordult. Először nem ismerte meg. Aztán
figyelmen kívül hagyta a ráncokat, a
súlyfelesleget és a megritkult hajat…

– Harminc év megváltoztatja ám az embert!
– állapította meg Matt.

– Te… te vagy az, Matt? – hebegte a fiatal
orvos, és lassan felemelkedett.

– Teljes valómban.
Rövid tétovázás után a két férfi megölelte
egymást.
– Te jó ég! Hogy kerülsz ide?
– Egyenesen az Úr 2007. évéből érkeztem.
– Hogy sikerült…?
– Maradt még egy pirula – magyarázta Matt.
– Tehát mindent tudsz?
– Igen.
– Sajnálom, ami történt – jegyezte meg
Elliott.
– Ne is törődj vele…
A két férfi megilletődve állt egymással
szemben.
– Hogy megy a sorod 2007-ben?

– Öregszem – felelte Matt szórakozott
mosollyal –, különben minden rendben.

– Kibékültünk?
Matt kis szünetet tartott, majd mélyen a
barátja szemébe nézett, és kibökte: – Te
meghaltál.
Csend telepedett közéjük. A vihar
felerősödött, és Nina Simon keserédes hangját
elnyelte az eső zaja.
Elliott megnémult. Zavartan pislogott, és a
fejét csóválta.
Matt mondani akart még valamit, de akkor
váratlanul vér fröccsent az ingére, és egész
testében remegni kezdett.
– Indulnom kell! – kiáltotta, és Elliott
vállába kapaszkodott.
Matt kétrét görnyedt a görcstől, s úgy
rázkódott, mintha áramütés érte volna.
– Azért jöttem, hogy megmentsem az
életedet – préselte ki magából nagy nehezen.
Annyira reszketett, hogy Elliott kénytelen
volt leültetni a földre.
– Hogy szándékozol megmenteni? –
kérdezte, és leguggolt mellé.

– így – szólt Matt, és egy határozott
mozdulattal kirántotta Elliott szájából a
cigarettát, majd elnyomta az étkező
kőpadlóján.

Elliott nyugtalanul nézte a barátját. Matt
tarkója megfeszült, és minden végtagját
izomgörcs rázta.

– Nemcsak te menthetsz életeket –
mormolta Matt, és mosolyogni próbált.

– Ha életben maradok, találkozzunk 2007-
ben – felelte Elliott.

– Ajánlom, hogy ott légy!
– Harminc év sok idő – fűzte hozzá Elliott,
és megfogta Matt kezét.
– Ne aggódj! Hamar elszáll.
Matt lélegzete feltűnően érdes lett, tekintete
üveges, és görcsbe rándult az arca, de annyi
ideje még volt, hogy megjegyezze:
– Túl hamar…
S egy fájdalmas kiáltás kíséretében eltűnt.
Elliott aggódott Matt miatt. Úgy tűnt,
számára nagyobb fájdalommal járt a jövőbe
való visszatérés, mint öreg énje esetében.

Vajon szerencsésen megérkezett? S ha igen,
vajon milyen állapotban van?

Idegességében ösztönösen a cigaretta után
nyúlt, és kapkodva rágyújtott. A zápor ellenére
kinyitotta az ablakot, és elbűvölve nézte az
égből érkező vízzuhatagot.

Elliott lassan, komótosan szívta el a
cigarettát.

Tökéletesen megértette Matt üzenetét.
Tekintete a semmibe veszett, és arra
gondolt, milyen hatalmas kockázatot vállalt
Matt, hogy megmentse az életét.
– Bevallom, öregem, elkápráztattál! –
jegyezte meg, remélve, hogy a lélek szárnyán
eljut Matthez az üzenet.
Elnyomta a csikket az ablakpárkányon, az
éppen megkezdett cigarettás dobozt a
szemétkosárba dobta, és elhagyta az étkezőt.
Az volt élete utolsó cigarettája.

*

2007
Elmúlt hajnali 2 óra, de Ilena kis háza még
mindig fényárban úszott.

Az íróasztalon, a hordozható számítógép és
egy bögre hideg tea mellett a bársonykötésű
füzet feküdt. Ilena az utolsó oldalon tartott.

A sok sírástól bedagadt, fájó szemmel, félig
az asztalra borulva már majdnem elaludt,
amikor a kanapén szundikáló perzsamacska
hirtelen felébredi, a szőrét borzolta, és
szokatlanul prüszkölt. A következő pillanatban
leugrott a földre, és bebújt egy kis komód alá.

A ház megremegett. Reszkettek a falak,
elpattant egy égő, és egy váza darabokra tört a
földön.

Ilena rémülten egyenesedett fel a székén.
Tompa morajlást hallott, melyet erős
szívóáramlat követett, és a bőrkötésű füzet a
szeme láttára eltűnt!
A rezgés lassacskán csillapodott, a macska
előjött a rejtekéből, és panaszosan nyávogott.
Ilena még mindig dermedten ült, de
lelkében őrült remény ébredt.

Ha a füzet nem létezik többé, az azt jelenti,
hogy Elliott nem írta meg. Ha nem írta meg, az

azt jelenti, hogy… él.

Utószó

2007. február

– Uram! Jól van? Uram, hall engem?
Matt kinyitotta a szemét. A terepjáró
kormányára borulva ébredt. A kocsi két
oldalán egy-egy aggódó rendőr tudakozódott a
hogyléte felől.
Matt felegyenesedett, és kioldotta a
központi zárat.
– Hívok egy mentőt – kiáltott fel az egyik
rendőr, amikor meglátta Matt vérfoltos ingét.
Matt siralmas állapotban volt. Zúgott a feje,
és úgy érezte, beszakad a dobhártyája.
Kiszállt a kocsiból, és kezével napellenzőt
formált a szeme elé. Végtagjai
megmerevedtek, mintha több hónapig tartó téli
álomból ébredt volna.
A rendőrök kérdésekkel bombázták.

Miután áttörte a fémkorlátot, a terepjáró a
város legmeredekebb utcáját szegélyező
lépcsőn állt meg. Matt bemutatta a papírjait,
elismerte, hogy teljes mértékben ő a felelős a
balesetért, és beleegyezett, hogy a helyszínen
elvégezzék a véralkohol-vizsgálatot is,
melynek eredménye negatív lett.

Miután a közrend őreivel szemben fennálló
kötelességeit teljesítette, Matt elhajtott a
Lombard Streetről. A mentőt nem várta meg.

Az előző napi vihar után a város szeles, de
szép, napfényes reggelre ébredt.

Matt letaglózva és szédelegve érkezett meg
a Marinára. Lelkében vihar dúlt. Teljesen
elbizonytalanodott. Álmodta az időutazást,
vagy valóban járt a múltban? Sikerült
megmentenie Elliott életét?

A házhoz érve dörömbölni kezdett az ajtón.
– Nyisd ki, Elliott! Nyisd ki ezt a rohadt
ajtót!
De a ház üres volt.
Az idő nem törölte el a barátságukat,
bizonyára a barátságuk sem volt képes
eltörölni az időt.

Matt kimerülten roskadt le a járda szélére,
és kábán meredt maga elé, mígnem a Fillmore
sarkáról egy taxi kanyarodott ki, és megállt
előtte.

A kocsiból Ilena szállt ki reménytől sugárzó
arccal, de Matt a fejét rázva azonnal tudatta
vele, hogy vállalkozása kudarcba fulladt.

Nem tartotta meg a szavát, nem tudta
visszahozni Elliottot.

*

Ilena átment az úttesten, és elindult a part
felé. Közel volt a Golden Gate, és a tragikus
esemény óta most először volt képes felnézni
az átkozott hídra, amelyről harminc éve a
mélybe vetette magát.

A híd még mindig lenyűgözően hatott,
mágnesként vonzotta az embert.

Ilena a reggeli nap fényétől elvakítva
mintegy hipnózisban közeledett az óceánhoz.

A parton egy férfi lépkedett a tajtékok
nyomán. Hátrafordult. Ilena meglátta az arcát.
Összeszorult a szíve.

Elliott volt az.

A 7. fejezetben idézett „Szülő-paradoxon”
gondolatát természetesen René Barjavel Az
óvatlan utazó című művéből kölcsönöztem
(„Nagyapa-paradoxon”).