Guillaume Musso - Ott leszel

hogy két hónapra kitiltották a kórházból
Elliottot és Samanthát. A fiatal orvos épp
átvette az engedélymegvonásról szóló
határozatot, és indult volna a kórházból,
amikor egy ápolónő utána kiáltott:

– Doktor úr, önt keresik – azzal átnyújtotta
Elliottnak a fali telefon kagylóját.

– Halló?
– Itt várlak szemben – közölte idősebb
önmaga.
– Szemben?
– Harrynél. Rendeljek neked valamit?
Elliott nem vesztegette az időt azzal, hogy
válaszoljon. Letette a telefont, kirohant az
épületből, és átvágott az utcán.
Az orráig sem látott. Sűrű ködtakaró
nyújtózkodott a szélben, beterítve a kültéri
lámpákat és a kocsikat.
A Harry's Diner egy vasúti kocsiból
átalakított, hosszú étterem volt, a sürgősségi
osztály bejáratával szemben. Az ötvenes
évekre jellemző kinézetével retrohangulatot
árasztott. Elliott benyitott, és legelőször a

kollégáiba botlott, akik munka előtt beugrottak
egy gyors reggelire.

A füstös terem végén észrevette öreg énjét.
Egy kávésbögre előtt ült az asztalnál.

– Mi hír a jövőből? – kérdezte Elliott, és
leült a bársonnyal kárpitozott padra.

– Megmenekült.
– Ilena életben van?
Az idős orvos bólintott.
Elliott kételkedni látszott, aztán
megkérdezte:
– Maradandó károsodás?
Az öreg kitért a kérdés elől.
– Életben van. Megmentettük…
Elliott nem faggatózott tovább. A két férfi
percekig egyfajta különös áhítatban, szótlanul
ült egymással szemben.
Megviselt arcuk, karikás szemük
kimerültségről árulkodott. Mindkettőjükön
látszott a kialvatlanság és az utóbbi napokban
felgyülemlett feszültség. Minden erejüket
összeszedték a sorssal folytatott furcsa
harcban, amelyből szemlátomást győztesen
kerültek ki.

Az ifjú Elliott omlott össze elsőként.
Potyogtak a könnyei, s maga sem tudta, hogy a
sírástól megkönnyebbül-e, vagy még nagyobb
zűrzavar lesz úrrá a lelkén.

Megtörölte a szemét, és kinézett az ablakon.
A köd tejfehér hullámokban terjedt tova az
utcán, elöntötte a járdákat, és bekebelezte a
tűzcsapokat.

– Ne aggódj! Minden rendben lesz…
– Hogy mondhat ilyet? Mindenkit
elveszítettem, akit szerettem. Mattet, Ilenát!
Maga tehet róla!
– Így alakult. Be kell tartanod az
egyezséget, ahogy én is betartottam…
– Maga könnyen beszél!
– Ezen már túl vagyunk. Nem tudom, milyen
csoda folytán sikerült megmenteni Ilenát, de
most ne ronts el mindent. Éld az életed, ahogy
ígérted, mert egy dologban biztos vagyok: a
csodák nem ismétlődnek.
– Elviselhetetlen lesz…
– A következő néhány év valóban nehéz
lesz – ismerte el Elliott. – Aztán jobbra fordul
a sorod. Elég erős vagy, képes leszel elviselni

a helyzetet, de egyedül kell megbirkóznod
vele.

Elliott a szemöldökét ráncolta. Az
öregember így folytatta:

– Most találkozunk utoljára.
Elliott megvonta a vállát.
– Ezt már máskor is mondta.
– Ezúttal tényleg így lesz. Nem jöhetek
vissza, még ha nagyon szeretnék, akkor sem.
Néhány szóval elmesélte a pirulák
történetét. Elmondta, milyen körülmények
között jutott hozzá, beszélt furcsa, váratlan
hatásukról, mely lehetővé tette az időutazást…
Elliott ezernyi kérdéssel ostromolta volna,
de az öreg már felállt, és távozni készült. A
fiatal sebész megértette, hogy nem tudhat meg
többet, és hogy valóban ez volt az utolsó
találkozásuk. Hirtelen furcsa érzés kerítette
hatalmába. Ilena operációja közben
elkápráztatta az öreg szaktudása és az a
képessége, hogy jókor jó döntést hozzon.
Sajnálta, hogy ezután nem lesz már alkalma
alaposabban megismerni.

Az öreg orvos komótosan begombolta a
kabátját. Érezte, hogy közeledik az indulás
pillanata, de tapasztalatból tudta, hogy van
még két perce.

– Jobb, ha nem itt az étteremben válok
köddé…

– Egyetértek. Nehezen tudnám
megmagyarázni.

A hatvanéves Elliott búcsúzóul a
harmincéves vállára tette a kezét, és elindult a
kijárat felé.

Az ajtó elé érve hátrafordult, és még
egyszer utoljára fiatal önmaga felé biccentett.
Tekintetük találkozott, és ifjúkori énje
szemében felismerte azt a mély szomorúságot,
amelyet oly gyakran látott egyes betegeinél.
Azoknak az embereknek a szomorúságát, akik
gyerekkori sérüléseikből soha nem gyógyultak
ki.

Ahelyett, hogy kiment volna az étteremből,
visszafordult. Mondania kell még valamit
fiatal önmagának. Egy egyszerű mondatot,
melyre ő maga sokáig várt, de soha senki nem

súgta a fülébe, és egy egész élet kellett ahhoz,
hogy valódi jelentését megértse.

– Nem a te hibád.
A fiatal sebész eleinte értetlenül nézett rá,
ezért újra elismételte.
– Nem a te hibád.
– Mi?
– Anya öngyilkossága, apa pofonjai…
A hatvanéves Elliott nem fejezte be a
mondatot. Hangja el-elcsuklott. Nagy levegőt
vett, hogy még egyszer elismételje, mint egy
litániát:
– ...Nem a te hibád.
– Tudom – lódította Elliott, akit felkavart a
váratlan fordulat.
– Nem, most még nem tudod – suttogta a
férfi, akivé harminc év múlva válik majd. –
Még nem tudod…
Hirtelen különös egyetértés, varázslatos
harmónia támadt a két férfi között, de csak egy
szempillantásig tartott, mert az öregre rátört az
indulás pillanatát jelző remegés.
– Búcsúzom. Most rajtad a sor! – kiáltotta,
és gyors léptekkel elindult kifelé.

Elliott visszaroskadt a padra, és az ablakon
keresztül nézte, ahogy öregedő önmaga eltűnik
a ködben. Soha többé nem látta viszont.

21

Nélküled az élet…

Szomorú,
tágas vár
lesz az
élet,
melynek
termeiben
szél jár.

Louis Aragon

1977
Elliott 31 éves
Nyáréjszaka San Franciscóban

Elliott a kórház tetején cigarettázik.
Tekintete a távolba vész. Lába alatt terül el a
város, de ő ügyet sem vet rá. Ilenát
átszállították Miamiba. Azóta nem látta a
lányt, és belehal a hiányába.

Egy heves széllökés port kavar. A fiatal
sebész az órájára pillant, majd elnyomja a
csikket. Öt perc múlva újabb műtét várja.
Aznap a hatodik.

Kísértetként él. Ájulásig dolgozik. Minden
ügyeletet elvállal…

Hogy életben tartsa magát…

*

Ilena kinyitja a szemét. Miamiban akkor kel
a nap. Hat hónapja fekszik egy kórházi ágyon,
roncstesttel, toldozott-foldozott lábbal. Már
négy műtéten van túl, de még nincs vége.

A lelkében még nagyobb a zűrzavar.
Dühödt, vad ragadozók üvöltenek, ajtók
csapódnak.

Keveset beszél. Látogatókat nem fogad.
Sem Mattet, sem a kollégáit…

Sebezhető. Tehetetlen.

Hogyan szabadulhatna a fájdalomtól és a
szégyentől?

*

Matt lehajtott tetejű kocsiban száguld a
Seattle felé vezető országúton. A váratlan,
durva szakítás Elliottal feldúlta az életét. Ő is
elveszített mindent, amiben hitt. Magányos,
nyomorult. Eszébe jut Tiffany, a meglepő,
csodaszép lány. Ostoba volt! Miért hagyta,
hogy elmenjen? Bármire kész, csak hogy
megtalálja. Hónapok óta azzal tölti a
hétvégéit, hogy keresztül-kasul járja az
országot. Iránytűje egy lánynév és egy
telefonszám, amely már régóta nem él.

Miért épp őt keresi? A kérdés meg sem
fordul a fejében. Egy dologban azonban
biztos. Meg kell találnia, mert érzi, hogy a
lány lehetne életének állandó pontja. A kikötő.

1978
Ilena 32 éves

Január. Florida. Rehabilitációs Központ.
Chopin Nocturne-jei szólnak. Az évszázadban
először hull hó Miamiban. A kerekes székben
ülő nő az ablakból csodálja az égen puhán
keringő, fehér pelyheket.

Bárcsak meghaltam volna… – sóhajtja
Ilena.

*

Augusztus vége. Egy isten háta mögötti
kisváros valahol Texasban.

A felszolgálónő belepillant a tükörbe.
Három napja ünnepelte harmincötödik
születésnapját. Szép kis ünnep, mondhatom!
Inkább temetés… – gondolja Tiffany, és
megigazítja az egyenruháját.
Visszatért a szülői házba, és azzal tölti a
napjait, hogy egy útszéli kocsmában sört
szolgál fel faragatlan, goromba fickóknak,
akik nyálcsorgatva bámulják a mellét. Vissza
a startvonalra. Vissza abba az életbe, melyet
tizenhét évesen maga mögött hagyott, hogy

szerencsét próbáljon Kaliforniában.
Akkoriban mindenki elbűvölően szépnek
találta. Tudott énekelni, táncolni,
színészkedni, de tehetségére sem San
Franciscóban, sem Hollywoodban nem
figyeltek fel.

– Még egy sört, szépségem! – követelőzik
az egyik vendég, és korsóját a magasba emeli.

Tiffany felsóhajt. Nagyszabású álmainak
egyszer s mindenkorra befellegzett.

Fullasztó a hőség. A kitárt ablakon hirtelen
kerékcsikorgás zaja szűrődik be a kocsmába,
majd az ajtóban megjelenik egy új vendég.

Tiffany először nem hisz a szemének, aztán
kénytelen tudomásul venni, hogy valóban őt
látja. Nem felejtette el, és már bánta, hogy
elhagyta, mielőtt a történetük elkezdődött
volna. A férfi tekintete körbejár, és felcsillan.

Tiffany megérti, hogy a férfi érte jött, és
hogy az élet olykor, amikor már egyáltalán
nem számítunk rá, különleges ajándékokkal
lep meg bennünket. Matt félénken közeledik
felé:

– Mindenhol kerestelek.

– Vigyél magaddal! – Tiffany csak ennyit
mond.

1979
Elliott 33 éves

Ősz van. Elliott Szicílián nyaral, amikor
földrengéssorozat rázza meg Dél-
Olaszországot. Természetes számára, hogy
önkéntes orvosként a mentőosztagok
segítségére siet. A Vöröskereszt egyik
csapatához küldik Santa Sienába, egy
domboldalra épült kisvárosba. Az esemény
egy hosszú együttműködés első állomása lesz
a híres NGO*-val, de Elliott akkor ezt még
nem tudja. Az öreg városban a földcsuszamlás
mindent magával sodort, ami az útjába akadt.
Házakat, kocsikat, embereket…

A mentők a szakadó esőben nagy üggyel-
bajjal kutatják át a romokat. Körülbelül húsz
halottat találnak, de több túlélőt is, akiket a
törmelékek maguk alá temettek.

Kezd esteledni, amikor egy kút aljáról
gyerekhangot hallanak. Egy hatéves kisfiú
panaszos nyöszörgését. Hosszú kötél végére
zseblámpát kötnek, és leengedik. A gödör
mély, és a félig megsüllyedt kút bármelyik
pillanatban beomolhat. A kisfiú mellkasig érő
sárban tocsog, és a vízszint folyamatosan
emelkedik. Megpróbálják felhúzni, de a kicsi
nem elég erős, visszacsúszik.

Elliott nem törődik azzal, hogy őrültnek
nézik. Dereka köré csavar egy kötelet, és
leereszkedik a kút aljára.

Tettéért nem illeti különösebb elismerés,
hisz biztos benne, hogy nem aznap fog
meghalni. Eleget hallott a jövőjéről ahhoz,
hogy tudja, legalább hatvanéves koráig élni
fog.

Még huszonhét évig „halhatatlan”…

1980
Ilena 34 éves

Tél van. Kihalt a strand. Homokszemeket
sodor a szél. Ilena botjára támaszkodva
megtesz pár métert, és a nedves homokra
huppan.

* Non-governmental Organization – Nem kormányzati
szervezet

Az orvosai biztatják. Fiatal még, vasakarata
van, egy nap újra önállóan fog járni. Hasztalan
falja az érzéstelenítőket. A fájdalom
mindenhol jelen van. A testében, a fejében, a
lelkében.

*

December 8. Lenox Kórház. Orvosi
pihenőszoba. Elliott a kanapéra roskad.
Behunyja a szemét, és két műtét között pihenni
próbál. A fülében kollégái beszélgetései
zsongnak: Igen vagy nem Reaganre? Ki lőtt rá
J. R.–re a Dallasban? Ki hallotta Stevie

Wonder legújabb számát? Valaki bekapcsolja
a tévét.

„Ma éjjel New Yorkban, a Dakota Building
tövében egy Mark Chapman nevezetű
zavarodott elméjű férfi megölte John
Lennont. A rendkívül gyors beavatkozás
ellenére a Roosevelt Kórház orvosai már
semmit nem tehettek a volt Beatles-tag
életéért.”

1981

Napfényes az idő Napa Valleyben. Matt és
Tiffany kéz a kézben sétálgatnak a szőlősorok
között. Három éve meghitt cinkosságban,
tökéletes harmóniában, álomszerű
boldogságban élnek…

Sok ember van a földön, akivel boldogan
élhet az ember? Tarthat a szerelem egy életen
át?

1982

Hajnali két óra. A Lower Haight egyik kis
lakása. Elliott óvatosan kicsusszan az ágyból,
hogy fel ne keltse a mellette alvó nőt, akivel
néhány órája találkozott egy belvárosi bárban.
Összeszedi az alsónadrágját, a farmerét, az
ingét, és csendben felöltözik. Már épp távozni
készül, amikor egy hang szólítja:

– Elmész?
– Igen, aludj csak nyugodtan. Kitalálok
egyedül. Becsapom az ajtót magam mögött.
– Lisának hívnak! – veti oda duzzogva a
lány, és eltűnik a lepedő alatt.
– Tudom.
– Akkor miért hívtál Ilenának?

1983

Matt és Tiffany szerelmeskedés után
egymásba fonódva fekszenek az ágyon.

Egy könnycsepp gördül le a fiatalasszony
arcán. Öt éve szeretnének gyereket,
sikertelenül.

Tiffany nemrég lett negyvenéves.

1984

Telnek a napok, a hetek, az évek… Ilena
szemében újra értelmet kapott az élet. Újra jár.
Bicebócán, sántikálva, a lábát húzva, de jár. A
régi mesterségét nem folytathatja, de talált
helyette újat. Ereje teljében tengerbiológiát
tanít a stanfordi egyetemen, és a Greenpeace
egyik igazgatójaként aktív részt vállal a
radioaktív hulladékok tengerbe juttatása elleni
kampányban, és a Párizsba, valamint
Londonba tervezett, első európai
kirendeltségek létrehozásán fáradozik.

*

San Franciscóban nyár van.

A napsugarak megvilágítják a kórház
előcsarnokát. Elliott vesz egy dobozos Colát,
leül az egyik fotelbe, és körülnéz.

A tévében kábelen keresztül sugárzott új
csatorna jelenik meg, az MTV. A képernyőről
a Like a Virgin szól. Egy fiatal énekesnő
vonaglik a földön ellenállhatatlanul érzéki
mozdulatokkal, amelyek látni engedik
fehérneműjét. Ez a Madonna-korszak kezdete.

A kórházban meglepő nyugalom honol.
Valaki az egyik asztalon felejtett egy Rubik-
kockát. Elliott felkapja, és néhány mozdulattal
kirakja mind a hat oldalt.

Mint mindenkinek, Elliottnak is vannak jó
és rossz napjai. A mai jónak mondható.
Anélkül, hogy tudná a pontos okát, derűs
kedvében van. Máskor nehezebb. A magány
olykor undorral párosul, s ő a bánat és a
levertség szakadékába zuhan. Aztán mentő
érkezik, új sebesültet hoz. Jöjjön gyorsan!
Szükség van magára! Műteni kell! Néhány
pillanatra visszatér az élet értelme.

A hivatás áldása.

1985

Verona. Kora tavasz.
Elliott két napja érkezett Olaszországba,
egy sebészkongresszusra. Ha emlékezete nem
csal, ma találkozik a lánya anyjával.
Verona főterén, a Piazza Brán, egy trattoria
teraszán ülve a naplementét csodálja.
Narancsszínben pompázó napsugarak
simogatják a teret uraló csodálatos római
amfiteátrum, az Aréna falait.
– Ez az öné, uram… – hajol hozzá a pincér,
és letesz elé egy pohár száraz Martinit,
melynek tetején két olívabogyó úszkál.
Elliott az italát szürcsölgeti, de képtelen
nyugalmat erőltetni magára. Mitévő legyen?
Tudja, hogy a sorssal van találkozója, és attól
tart, hogy lemarad a fontos eseményről.
Fejében szünet nélkül öreg önmaga szavai
ismétlődnek. Már lassan tíz év telt el azóta, de
soha nem felejtette el: „1985. április 6-án,

egy veronai sebészkongresszuson találkozol
egy nővel, aki élénken érdeklődik majd
irántad. Nem utasítod el a közeledését, és
együtt töltesz vele egy hétvégét, hogy
megfoganjon a lányunk.”

Egyszerűnek tűnik, csakhogy április 6. ma
van, hamarosan este hét óra lesz, és ő még
mindig arra vár, hogy felbukkanjon egy
kívánatos olasz hölgy, s elkezdje neki csapni a
szelet.

– Szabad ez a hely?
Meglepetten felemeli a fejét, mert a mondat
angolul, New York-i kiejtéssel hangzik el. Egy
fiatal nő áll előtte fakó rózsaszín kosztümben.
Lehet, hogy kiszúrta magának a sebész előtt
fekvő International Herald Tribune-t…
Mindenesetre rettentő boldognak látszik, hogy
honfitársára akadt.
Elliott bólint, és felkínálja neki a széket. A
nőt Pamelának hívják, egy híres
szállodaláncnak dolgozik, és üzleti ügyben jár
Veronában.
Ő lenne az? – teszi fel magának a kérdést,
és hirtelen izgalomba jön. Bizonyára. Minden

összevág. Öreg énje egy szóval sem említette,
hogy a nő olasz… Elliott alaposan szemügyre
veszi, miközben a nő rendel magának egy
valpolicellát. Valódi nyolcvanas évekbeli
szépség, magas termet, tökéletes szoborszerű
idomok, dús szőke haj, kiegészítve az
executive woman nélkülözhetetlen
jellemvonásaival.

Mire a pincér kihozza nekik az előételt, ők
már túl vannak a bemutatkozáson, és a
beszélgetés az újdonsült Amerika hőseire
terelődik. Reaganról, Michael Jackson-ról,
Spielbergről, Carl Lewisról csevegnek.
Elliott automatavezérlésre kapcsolja magát.
Derekasan helytáll az eszmecserében, de agya
máshol jár.

Furcsa! Egyáltalán nem ilyennek
képzeltem…

Képtelen elhinni, hogy ez a nő lesz a lánya
anyja! Nehéz lenne megmagyarázni az okát.
Látszólag minden rendben van vele, azt
leszámítva, hogy ostobaságokat beszél,
megjegyzései kiszámíthatóak. Republikánus,
inkább birtokolja a világot, mint létezik

benne, és tekintetéből hiányzik az a kis
apróság, az a szikra, melyet bájnak nevezünk.

Megvan! Neki elvileg nincs tudomása arról,
hogy éppen ez az a flört, amelyből gyerek
születik. Csak azért tudhatja, mert találkozott
időskori önmagával!

Mindegy. Akkor sem értem, mit keresek
egy ilyen érdektelen, locsifecsi nő
társaságában…

Pár óra unalmas blablát persze követhet
forró éjszaka, de Pamela vitathatatlan
vonzereje ellenére Elliott nem biztos abban,
hogy valódi gyönyörre lelne a karjaiban.

A vacsora helyi ételkülönlegességekkel
folytatódik: pasta e fagioli, azaz tagliatellás
bableves, vörösboros rizottó, taleggio sajttal
töltött marhaszelet, mindez néhány pohár
Bardolinóval kísérve.

A téren álló utcai lámpák megvilágítják a
városházának otthont adó Palazzo Barbierit és
a széles, macskaköves sétálóutcát, ahol a
kései óra ellenére vidáman hömpölyög a
veronaiak tömege.

Elliott fizetne, de a pincér késlekedik, ezért
feláll, és a bárpulthoz megy. Miközben a
főnök kiállítja a számlát, Elliott kivesz a
zsebéből egy szál Marlborót, és az ajkához
emeli. Már épp felkattintaná az öngyújtóját,
amikor láng perzseli a cigarettája végét.

– Nem volt rossz a ma reggeli előadása,
doktor úr!

Elliott felnéz. A bárszéken egy harminc év
körüli nő ül fehérbort szürcsölgetve.

– Ön is részt vett a konferencián?
– Giulia Batistini – mutatkozik be a nő,
kezét Elliott felé nyújtva. – Milánóból jöttem.
Sebész vagyok.
Zöld szemű, bohókás vörös hajjal. Nem sok
olaszos vonást fedez fel rajta.
Giulia tekintete összetalálkozik az övével, s
a nő szemében felfedezi a bájt, azt a kis
szikrát, melyet Pamela pillantásában hiába
keresett.
Elliott megkönnyebbülve veszi tudomásul,
hogy nem a New York-i bombázó, hanem a
bájos Giulia lesz a lánya anyja!

– Szívesen beszélgetnék még önnel –
folytatja a nő –, de…

– De?
Giulia a terasz felé vág a szemével.
– Azt hiszem, a barátnője várja…
– Azt hiszem, ő nem a barátnőm.
Könnyed mosoly bujkál a szája szegletében,
annak a nőnek a szerény győzelmét hirdetve,
aki hajlandó lett volna tovább harcolni a
kiszemelt férfi kegyeiért, ebben az esetben…

1986
Elliott 40 éves

San Francisco. Hajnali öt óra. Telefonhívás
Európából. Egy olasz akcentussal beszélő női
hang fittyet hányva az időeltolódás
szabályaira, közli vele a hírt, amelyet ő már
régen tud.

Elliott repülőre ül, és Milánóba utazik.
Taxiba ugrik, a kórházba viteti magát, felrohan
a negyedik emeletre, és bekopogtat a 466-os

szobába. Hello, Giulia, hello, Giulia új
élettársa, hello, doktor, hello, nővér…

Végre a bölcsőhöz ér. A kórházban nap mint
nap találkozik csecsemőkkel, de ez most
egészen más. Ez a kisbaba az övé. Eleinte
attól tart, hogy semmit nem érez majd, de
amint megpillantja, az aprócska lény magához
láncolja egy életre.

Kint február van, hó, hideg, csúcsforgalom,
dudaszó, „va fenculo” és szmog. De a
szobában minden csupa meleg emberi
gyengédség.

– Üdvözöllek, Angie…

1987

Újra visszatér az élet.
Az alagútnak vége. Új lap kezdődik.
Visszatér a fény, amikor már végleg lemondott
róla.
Ha csecsemő érkezik a házba, minden a feje
tetejére áll. Cumisüvegek, pelenkacsomagok,

tápszeres dobozok szanaszét…
Öt hónap, és kibújik az első fog. Újabb öt

hónap, és segítség nélkül lépked.
Mindaz, ami nem róla szól, jelentéktelenül

nevetségesnek tűnik. Október 19-én beüt a
tőzsdekrach. A nap Fekete hétfőként vonul be
a történelembe. A Dow Jones 20 százalékot
esik. Na és?

1988

Angie éhes! Angie kekszet kér! Angie
szomjas! Angie Colacocát kér!

Elérkezett karácsony. A ház pompás díszbe
öltözött, a kandallóban pattog a tűz.

Elliott előveszi a gitárját, és előadja a
korabeli legnagyobb sláger, a With or without
you Angie-nek szóló, személyes változatát.

Rasztafej a szőnyegen fekve őrködik a
háznép felett.

Angie a kandalló előtt táncol.

1989

Angie hároméves. Pálcikabetűkkel és
vastag filctollal le tudja írni a nevét.

Március 24-én Alaszka partjainál zátonyra
fut az Exxon Valdez tankhajó, és 300 ezer
tonna nyersolaj ömlik az óceánba. Hatalmas
kiterjedésű olajfolt szennyezi a vizet. A CNN
tévécsatornán a Greenpeace heves
tiltakozásának ad hangot a szervezet új
szóvivője: Ilena Cruz.

Októberben Rosztropovics a berlini fal
leomlásakor csellókoncertet ad a helyszínen.
A tévé arról tudósít, hogy véget ért a
hidegháború, és mostantól az emberek
boldogan élnek majd egy piacgazdaságon és
demokrácián alapuló világban…

1990

A mozi előtt kígyózó sorok állnak.
Az első sort főképp családok alkotják.
Gyerekzsivaj hallatszik. Elliott és Angie a
legújabb Walt Disney-filmre, A kis
hableányra várnak, míg a sorban állók másik
csoportja Meg Ryant akarja látni a Harry és
Sally című filmben.
Angie kicsit fáradt. Megráncigálja apja
ingujját.
– Apa, vegyél fel!
– Figyelem! Felszállás! – kiáltja Elliott, és
karjába kapja a kislányt.
Miközben megemeli a kislányt, Elliott
félrefordítja a fejét, és a szomszédos sorban
megpillantja… Mattet.
Tekintetük fél másodpercre összetalálkozik,
majd lassított felvételben elfordulnak
egymástól. Elliott szíve megdermed. Már
majdnem tizenöt éve nem beszéltek
egymással. Tiffany szomorkás mosollyal
csodálja Angie-t, majd elkapja a fejét. A két
„pár” végül két különböző terembe ül be.

Még nem érkezett el a kibeszélés ideje…
Egy nap talán…

1991

Elliott és Angie a konyhában
szorgoskodnak. A sütemény receptje kissé
bonyolult. A kislány arcán ragyogó mosoly ül.
Szája juharfasziruptól maszatos. Kora este
van. Enyhe idő. Narancsszínű fénysugár
szűrődik be a konyhaablakon.

A mikrohullámú sütő mellett álló tévé
képernyőjén hangtalanul peregnek a képek.
Néhány homályos felvétel Kuvaitról: A
Sivatagi Vihar hadművelet, az első
szövetséges katonai bevetés Irak ellen…

A rádióból a Mysterious Ways szól a U2-
tól. Angie fakanállal veri a ritmust, meglepő
zenei érzékkel kísérve Bonót.

Elliott egy videokamerával örökíti meg a
pillanatot. Mindent megtesz, hogy a lehető
legtöbb időt tölthesse a lányával. Akár a

karrierje rovására is. Továbbra is rajong a
hivatásáért, de semmiféle megalkuvásra nem
hajlandó azért, hogy gyorsabban emelkedjen a
ranglétrán. Mások megelőzték, de ő semmit
nem tett azért, hogy utolérje őket. Kielégíti,
hogy jó sebész maradt, s hogy a betegei bíznak
benne.

A lánya mindennél fontosabb. Most már
megérti öreg énjét, és erőfeszítését, hogy Ilena
életét oly módon mentsék meg, hogy Angie ne
essen áldozatul. Valahányszor a lányára néz,
felderül a lelke, bár ez a derű olykor némi
aggodalommal párosul. Az élet megtanította
arra, hogy a boldog pillanatokért néha nagy
árat fizet az ember. Elliott tanult a leckéből.
Hat éve újra édes az élet, de tisztában van
vele, hogy az idillnek bármelyik pillanatban
vége szakadhat.

A boldogsággal csak az a bökkenő, hogy
hamar hozzászokik az ember…

1992

Hatévesen kihullnak az első tejfogak…
Angie bájos foghíjas mosollyal írja a házi
feladatát a nappali üveglapú
dohányzóasztalánál.

Elliott bosszankodva lép a helyiségbe, és
szigorúan rámordul a lányára:

– Mondtam már, hogy tanulás közben
kapcsold ki a tévét!

– Miért?
– Ahhoz, hogy jó munkát végezz,
koncentrálni kell.
– Koncentrálok.
– Ne csibészkedj!
Elliott elkobozza a párna alá rejtett
távirányítót, és már majdnem kikapcsolja a
készüléket, amikor ujja mozdulatlanná dermed
a nyomógombon.
A képernyőn egy riporter Rio de
Janeiróból, a második Föld csúcstalálkozóról
tudósít. Néhány napon keresztül a világ
nagyhatalmai a bolygó környezeti állapotáról
folytatnak eszmecserét. Az újságíró az egyik

NGO képviselőjét faggatja, aki megkapó
tehetséggel és meggyőző erővel beszél a
klímaváltozásról és a biodiverzitás
csökkenéséről. A nő csillogó, átható tekintetét
szomorúság fátyolozza. Miközben beszél, a
képernyő jobb alsó sarkában megjelenik a
neve: Ilena Cruz.

– Mondd, apa, miért sírsz?

1993

Mindjárt hat óra harminc perc. Elliott
kicsusszan az ágyból, még mielőtt
megszólalna az ébresztőóra. Szétömlő, hosszú
barna haj lóg ki a takaró alól. Tulajdonosa egy
légi utaskísérő; akivel Elliott előző este
találkozott a repülőtéren, amikor kikísérte
Angie-t, aki néhány napra az anyjához utazott
Olaszországba.

Elliott csendben kioson a szobából,
lezuhanyozik, és sebtében felöltözik.

A konyhában a jegyzettömb után nyúl, hogy
pár szót firkantson rá, de akkor rádöbben,
hogy elfelejtette a lány nevét. Így hát a
minimumra szorítkozik:

Kérlek, mielőtt elmész, dobd a kulcsot a
levélszekrénybe. Köszönöm az éjszakát.
Talán hamarosan látjuk egymást.

Szánalmas. Tisztában van vele, de így
alakult. Kapcsolatai ritkán tartanak egy hétnél
tovább. Így döntött. Szerelem nélkül nem
hajlandó párkapcsolatban élni. Képmutatás
lenne és gyávaság. Ezt a módját találta, hogy
hű maradjon Ilenához.

Egy idő után megbékél magával az ember,
ahogy tud…

Felhörpint egy csésze kávét, bekap egy
száraz fánkot, és elindul dolgozni. Kifelé
menet felveszi az aznapi újságot, melyet
nemrég dobott be az újságkihordó fiú. A
címlapon hatalmas fotó tudósít Rabin és
Arafat kézfogásáról, amelynél Bili Clinton
bábáskodik.

1994

Nyárutó. Kora este. A mályvaszínű égbolt
vörös fénybe vonja a várost. Elliott leparkolja
hűséges bogárhátúját a Marina Greenen.
Elintézte, hogy korábban jöhessen haza, de
tudja, hogy Teresa, a bébiszitter, aki a lányára
vigyáz, már egy órája elment. – Angie! –
kiáltja az ajtóban. – Én vagyok!

Angie már nyolcéves, de valahányszor
egyedül hagyja, folyamatosan aggódik érte.

– Angie, drágám, jól vagy?
Hallja, ahogy a kislány apró léptekkel
elindul lefelé a lépcsőn, s amint ráemeli a
tekintetét, meglátja könnyáztatta arcát.
– Mi történt, kicsikém? – kérdezi rémülten,
és elindul felé.
A kislány világbánattól sújtva, zokogva
omlik a karjába.
– Rasztafej… – hüppögi Angie két
felcsukló sírás között.
– Mi van vele?
– Nem mozdul…

Elliott ölbe veszi a kislányt, és a
hálószobába mennek. Rasztafej valóban
mozdulatlanul fekszik a szőnyegen. Olyan,
mintha aludna.

– Meggyógyítod? – kérdezi Angie esdeklő
tekintettel. Miközben Elliott megvizsgálja a
kutyát, Angie a nyomaték kedvéért még
hangosabban zokog:

– Kérlek, apa, gyógyítsd meg! Gyógyítsd
meg!

– Kicsikém, meghalt, már nem lehet
meggyógyítani.

– Könyörgök! – üvölti, és térdre veti magát.
Elliott felemeli, és a szobájába kíséri.

– Tudod, Rasztafej nagyon öreg volt. Már
az is csoda, hogy ilyen sokáig élt.

De Angie ezt még nem érti. Elviselhetetlen
bánat nyomja a szívét, melyet semmi nem
csillapíthat. Az ágyra veti magát, és fejét a
párnába fúrja. Elliott leül mellé, és vigasztaló
szavakat suttog a fülébe.

Holnap könnyebb lesz.
Másnap kocsiba ülnek, és San Francisco
északi részébe, az inglewoodi erdőbe

hajtanak. Kiválasztanak egy elszigetelt kis
sarkot, egy vaskos fától nem túl messze, és
Elliott mély gödröt ás. Belehelyezi a kutya
testét, és földet hány rá.

– Szerinted a kutyáknak is van
mennyországuk? –kérdezi a kislány.

– Nem tudom – feleli Elliott, miközben
száraz levéllel és gallyakkal takarja be a sírt.
– De ha van, biztos, hogy Rasztafej odakerül.

Angie szótlan bólintással helyesel, majd
újra sírva fakad. Rasztafej mindig része volt
életének.

– Nem tudom elhinni, hogy soha többé nem
látom.

– Tudom, kicsim. Nagy fájdalommal jár, ha
elveszítesz valakit, akit szeretsz. Nincs annál
kegyetlenebb dolog a világon. Búcsúzz el tőle
– ajánlja Elliott.

Angie közelebb lép a sírhoz.
– Viszontlátásra, Rasztafej. Szuperkutya
voltál… – mondja ünnepélyesen.
– Ez igaz – ismeri el Elliott. – Te voltál a
legjobb.

Beülnek az autóba, és visszahajtanak a
városba. Útközben mindketten szótlanok. Jól
megérdemelt vigaszul Elliott felajánlja Angie-
nek, hogy ugorjanak be a Star-bucks
kávézóba.

– Meghívlak egy forró csokira.
– Rendben. Nagy adag tejszínhabbal.
Leülnek egy asztalhoz, és miután Angie
telemaszatolta a fél arcát tejszínhabbal,
faggatni kezdi az apját:
– Hogy került hozzád Rasztafej?
– Még soha nem meséltem?
– Nem.
– Hát, tudod, eleinte nem nagyon szerettük
egymást…

1995

– Apa, megnézzük a Toy Storyt?
– Quésaco?*

1996

– Apa, megnézzük a Rómeó + Júliát?
Imádom Leonardót.

– Kész vagy a leckéddel?
– Igen. Esküszöm!

1997

Decemberi szombat délután. Először fordul
elő, hogy Angie a barátnőivel megy moziba,
és nem vele.

Mint a kamaszok milliói, ő is látni akarja,
ahogy a Titanic fedélzetén Di Caprio
megcsókolja Kate Winslettet.

Elliott békésen kávét főz magának a
konyhában. Minden rendben. De akkor miért
érzi magát egyszeriben olyan borzalmasan
magányosnak?

Felmegy az emeletre, és benyit Angie
szobájába, ahol még mindig szól a zene. A

hifitorony erősítőiből a Spice Girls slágere
bömböl: Wannabe. A falon, az
elpusztíthatatlan Simpson család képe mellett,
tévésorozatok plakátjai lógnak, melyekről
Elliott soha nem hallott: Barátok, Beverly
Hills-i zsaru, South Park…

Hirtelen furcsa ürességet érez, és tudatára
ébred, hogy a lánya már nem egészen gyerek.

Természetes. A gyerekek felnőnek. Ilyen az
élet.

De miért ilyen gyorsan?

1998
Elliott 52 éves

A kórház pihenőjében szól a tévé. A
képernyőn egy fickó azt állítja, hogy a férfiak
a Marsról jönnek, a nők a Vénuszról. A
teremben lévő ápolónők mindegyike egyetért
ezzel. Elliott a szemöldökét ráncolja. Egyre
gyakrabban támad az a benyomása, hogy
fáziseltolódásban van az őt körülvevő

világgal. Megissza a dobozos Coláját, és
elhagyja a termet. Először nehezedik lelkére
az „ötven év” súlya. Szó sincs arról, hogy
öregnek érezné magát, de már nem fiatal. És
tudja, hogy ez visszafordíthatatlan.

A Vészhelyzet című tévésorozat
sikerkorszaka. A kórházban egyes betegek
Green doktort és Ross doktort keresik…

Januári csütörtök. Bill Clinton lesújtott
arccal bizonygatja ártatlanságát a tévében:

– Nem volt szexuális viszonyom ezzel a
nővel, Lewinsky kisasszonnyal.

Eközben az Északi-sarkon a globális
felmelegedés hatására tovább olvad a jéghegy.
De vajon ki törődik ezzel igazán?

* Az meg mi?

1999

Április vége.
Elliott bekukkant a kórház pihenőjébe. Egy
lélek sincs odabent.
Kinyitja a közös hűtőszekrény ajtaját, hogy
kivegyen egy gyümölcsöt. Az egyik ápolónő
cédulát ragasztott egy zöldalmára, melyen
Elliott neve áll. Felhúzza a szemöldökét,
leveszi a cetlit, és jóízűen beleharap.
Az ablakpárkányra ül, és szórakozottan
figyeli a kollégáit, akik az udvaron
kosárlabdáznak. Tavaszillat lebeg San
Francisco felett. Tökéletes nap a mai. Az élet
jegyében zajlik. Jól sikerült műtétek egész
során van túl. Szerencsére egyik betegnek sem
jutott eszébe meghalni a kezei között.
Elliott megáll a tévé előtt, és tétovázik.
Bekapcsolja vagy ne? Miért rontaná el a
jókedvét azzal, hogy magára zúdítja a világ
balsorsáról szóló napi híradagot? Már
majdnem lemond róla, de akkor arra gondol,
hogy a mai nap talán még ebben is különbözik
a többitől, és megnyomja a gombot. Eleinte

azt hiszi, álmodik. Csupa jó hírt hall. AIDS
elleni oltóanyagot találtak fel. Végleges béke
a Közép-Keleten. Valódi globális szintű
program a légszennyezés ellen. Megduplázott
szövetségi költségvetés az oktatásügynek…

Elliott átkapcsol a CNN-re. Rossz húzás.
Kiküldött tudósító jelentkezik a littletowni
Columbine gimnáziumból, ahol két diák lelőtt
tizenkét másikat, majd magukkal is végeztek.

Mégsem kellett volna bekapcsolni…

2000

– Apa, piercinget szeretnék.
– Apa, mobiltelefont szeretnék.
– Apa, tetoválást szeretnék.
Aztán aranyhörcsögöt, iMacet, iPodot,
DKNY atlétát, Diesel farmert, szőrmetáskát,
New Balance tornacipőt, bohóchalat,
Burberry esőkabátot, Marc Jacobs parfümöt,
D&G napszemüveget, csincsillát, Hello Kitty

táskát, vízi teknőst, Hilfiger pólót, IKKS
atlétát, csikóhalat, Ralph Lauren pulóvert…

2001

Elliott leállítja a bogárhátúját a parkolóban,
és egy pillantást vet az órájára. Korán van
még. Csak két óra múlva kell munkába állnia,
de elhatározta, hogy előbb bejön.

Tudja, hogy a mai nap más, mint a többi.
A kórház előcsarnokában tucatjával
tolonganak a betegek, orvosok, ápolónők az
egyetlen tévékészülék előtt. Holtsápadtak
mindahányan, sokan közülük már a
mobiltelefonjukon lógnak, és bőszen
tárcsázzák rokonaik, barátaik számát.
Mindabból, amit a másik énjétől az 1976-os
találkozások során hallott, egy mondat
különösen az emlékezetébe vésődött: „2001.
szeptember 11-én döbbenetes esemény
történt a New York-i World Trade
Centerben.”

Elliott oldalát sokáig fúrta a kíváncsiság,
hogy vajon mi lehet az.

Óvatosan félrelökve néhány embert
közelebb férkőzik a tévéhez, hogy lásson egy
darabkát a képernyőből. Most már tudja.

2002, 2003, 2004, 2005
Elliott 56, 57, 58, 59 éves

„Nem az a baj, hogy kevés idő áll a
rendelkezésünkre, hanem főképp az,
hogy sokat elfecsérelünk abból, ami
adatik.”
Seneca

2006
Elliott 60 éves

Manhattan. Január második hete.
Elliott kivett néhány nap szabadságot, hogy
segítsen Angie-nek berendezkedni New
Yorkban, ahol a lány hamarosan megkezdi
orvosi tanulmányait.
Miközben Angie-t az új élet tartja
izgalomban, Elliott pár órára magára hagyja,

mert magánjellegű intéznivalója akad. A taxi
egy fémszerkezetes üvegtorony előtt teszi ki, a
Park Avenue és az 52. utca sarkán. Az
épületben felmegy a lifttel a harmincharmadik
emeletre. Belép a nagy hírű orvosi rendelőbe.
Előző nap minden szükséges vizsgálatot
elvégeztek, a vérvételtől a
röntgenfelvételekig, s most az eredményre vár.
Elliott szívesebben vizsgáltatta ki magát New
Yorkban, mint San Franciscóban, mert ott az
orvostársadalom fele ismeri. A hivatás elvileg
orvosi titoktartásra kötelezi őket, de ebben a
körben, csakúgy, mint bárhol máshol, gyorsan
terjed a pletyka.

– Fáradj be, Elliott – szólítja John
Goldwyn, a rendelő egyik orvosa.

A két férfi együtt járt egyetemre
Kaliforniában, és azóta is tartják a
kapcsolatot. Elliott leül egy fotelbe, miközben
Goldwyn egy kartondossziéból előveszi a
röntgenfelvételeket, és kiteríti őket az
íróasztalán.

– Nem kertelek, Elliott… – kezdi, és
kollégája felé nyújtja a leleteket.

– Rákos vagyok, igaz?
– Igen.
– Súlyos?
– Attól tartok.
Elliott vár néhány pillanatot, hogy
megeméssze a hírt.
– Mennyi időm van még hátra?
– Néhány hónap…
Negyedórával később Elliott újra a
dudaszótól hangos utcai forgatagban,
felhőkarcolók között találja magát. Kék az ég,
de hideg sarki szél fúj.
A betegség hírétől lesújtva, elveszetten,
dideregve, céltalanul bolyong az utcákon.
Egy butiksorhoz ér. Az egyik luxusbolt
kirakatában hirtelen szemtől szembe találja
magát a saját tükörképével, s akkor hirtelen
rádöbben, hogy ugyanannyi idős és éppúgy néz
ki, mint a másik önmaga, aki harminc éve
toppant be az életébe.
Megtörtént. Végül valóban olyanná
vállam, mint amilyen ő volt...
Karját a magasba lendítve meglobogtatja a
kirakatból visszatekintő alak felé a rákos

tüdejéről készült röntgenfelvételeket, és
mintha az időn túl, a másik énjéhez intézné a
szavait, dacosan megjegyzi:

– Ezt azért gondosan eltitkoltad előlem, te
utolsó gazember!

22

Sorsomra
hagyott,
és egy
napfényes
reggel
elment.

Edith Piaf

2007. február
Elliott 61 éves

A halál előtt három perccel…
Elliott a verandán takaróba burkolódzva
fekszik a kanapén, és utoljára megcsodálja,
ahogy San Franciscóban lemegy a nap.
Vacog, és az oxigénmaszk ellenére nehezen
lélegzik.