Guillaume Musso - Ott leszel

– Tudod, mi lennék most, ha nem
találkozom veled? Mivel Elliott egy
vállrándítással elintézte a választ,

Matt felelt helyette:
– Halott.
– Ez ostobaság!
– Nem. Ez az igazság, és ezt te is tudod.
Elliott lopva a cinkostársára nézett. Matt
gyűrött öltözéke és a kialvatlanságtól vörös
szeme arról árulkodott, hogy átvirrasztotta az
éjszakát. És nem ez volt az egyetlen jel, ami
aggodalmat keltett a fiatal orvosban. Zavarta,
hogy a barátja életveszélyesen vezet, hogy a
halálról beszél és a múlt kísérteteit idézi…
Egyszeriben nyilvánvalóvá vált számára,
hogy Matt is nehéz időszakot él át, talán
depressziós, hogy a mindig, minden
körülmények között megnyilvánuló kitörő
jókedv álca csupán, mellyel lelke árnyoldalát
és a szenvedéseit takargatja, és hogy kedélyes
természete dacára olykor őt is hatalmukba
kerítik a sötét gondolatok és a csüggedés.
– Elárulok neked valamit – folytatta a
vallomást Matt. – Reggelente, ébredéskor

megcsodálom az eget és a tengert, és mindig
arra gondolok, hogy neked köszönhetem, hogy
még itt vagyok és ezt megtehetem.

– Részeg vagy, Matt!
– Igen, részeg vagyok – ismerte be. – Te
életeket mentesz, én meg leiszom magamat.
Mert a nőzésen és a bolondozáson kívül nem
sok mindenhez értek…
Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette:
– Tudod, mit? Talán az a küldetésem itt a
földön, hogy vigyázzak rád, és segítsek.
Matt ünnepélyesen beszélt. Elliott, aki
próbálta palástolni az érzéseit, de azt sem
akarta, hogy nyomasztó csend telepedjen
közéjük, jelentéktelen témára terelte a szót:
– Nem rossz ez a cucc! – rikkantotta,
szemügyre véve az új autórádiót.
– Azt meghiszem! Kétszer ötwattos erősítő
van hozzá – pontosította Matt, aki szintén
szívesen váltott témát.
– Megvetted az utolsó Bob Dylant?
Matt gúnyosan vigyorgott:
– Dylannek vége, öregem! A jövő zenéje ez
– közölte, és benyúlt a kesztyűtartóba, hogy

elővegyen egy vadonatúj, fekete-fehér borítójú
kazettatokot.

– Bruce Springteen? – olvasta Elliott. –
Nem hallottam róla.

Matt mindent elmesélt, amit a különc fiatal
rockzenészről tudott, aki a New Jersey-i
munkásosztály életéről szóló dalaival egyre
nagyobb sikereket aratott.

– Ezt hallgasd meg! – kurjantott, és betette a
magnóba a kazettát. – Meglátod,
bombasztikus!

Felhangzottak a Born to run akkordjai, s
megcsillantak a nap első sugarai. Az út végéig
egyikük sem szólalt meg, hagyták, hogy
magával ragadja őket a zene, s gondolatban
mindketten másfelé, mégis együtt
kalandoztak…

A láthatáron végre felderengett a repülőtér.
Matt gyorsan lekanyarodott a terminálok felé
vezető útra, és mint a sportos vezetés híve,
befarolt az indulási csarnok elé.

– Gyerünk, siess!
Elliott kikapta a táskát, és futásnak eredt az
üvegajtó felé. Már jó tíz métert megtett,

amikor visszafordult, és odakiáltotta Mattnek:
– Ha lezuhan a repülő és elsőként érek a

mennyországba, foglaljak neked helyet?
– Persze – helyeselt MattMarilyn Monroe

mellett… és nem túl messze tőled.

10

„A
szerelem
nem a
legerősebb
kötőanyag
két ember
között, a
szex az.”

Tarun J. Tejpal, Chandigarh-tól messze,
p. 11

„A szex
nem a
legerősebb
kötőanyagkét
ember
között, a
szerelem
az.”

Tarun J. Tejpal, Chandigarh-tól messze,
p. 670

1976. szeptember
Elliott 30 éves

„Hölgyeim és uraim, repülőnk hamarosan
megkezdi a leszállást Orlandóba. Kérjük,
foglalják el a helyüket, állítsák függőleges
helyzetbe a háttámláikat, és győződjenek
meg róla, hogy bekapcsolták-e a biztonsági
övüket!”

Elliott elfordult az ablaktól, és
végigtekintett a középső széksoron. A repülő
félig üres volt. Hiába hitetlenkedett Matt, ő
már nem kételkedett abban, amit a
közelmúltban átélt, és utazás közben, a
hatvanéves énje után kutatva, alaposan
szemügyre vette az utastársait. Mióta az
ujjlenyomatok megerősítették a különös utazó
kilétét, türelmetlenül várta az újabb látogatást,

de türelmetlenségébe némi szorongás is
vegyült.

A repülő puhán ért földet. Elliott nem
vesztegette az időt. A csomagjáért ment, autót
bérelt, és az Ocean World felé indult. Az
ügyeletben töltött éjszaka és hat óra repülés
után, mialatt egy szemhunyást sem aludt,
végtagjai elgémberedtek és kába volt a
fáradtságtól. Lehúzta a Ford Mustang ablakát,
hogy egy kis tengeri levegőt szívjon. Itt sokkal
enyhébb volt az idő, mint San Franciscóban.
Floridába még nem köszöntött be az ősz,
javában tartott a nyár. Ráhajtott a pompás
pázsittal és a vadonatúj, elegáns szállodákkal
szegélyezett International Drive-ra. A város
örökké tartó ünnep hangulatát idézte, amely
sokak számára mesterkéltnek tűnhetett, de
Elliott úgy döntött, belemegy a játékba.

Miután leállította az autót az Ocean World
hatalmas parkolójában, percekig tétovázott,
hogy egy telefonfülkéből felhívja-e Ilenát,
hogy itt van, de végül úgy döntött, hogy inkább
meglepi, és hétköznapi turistaként vett egy
belépőjegyet.

A vidámpark egy hatvan hektáron elterülő
valódi kis város volt, több száz alkalmazottal.
Elliott jól ismerte a helyet, és sejtette, hol
találja Ilenát. Keresztülvágott a trópusi
akváriumot körülölelő, rózsaszín flamingókkal
benépesített, hegyes-völgyes kerten, és egy
mesterséges tengerpartra ért, amely az
óriásteknősök gyülekezőhelyéül szolgált.
Elhaladt egy kerítéssel körbevett tó mellett,
ahol csapatnyi aligátor lebegett a víz
felszínén, s végül a kardszárnyú delfinek
medencéjéhez ért. Káprázatos hely volt. Az
Ocean World hat gyilkos bálnája egy tizenkét
méter mély, negyvenötmillió liter tengervízzel
feltöltött medencében élt. Elliott épp két
előadás közötti időben érkezett, így a lelátó
szinte üres volt. Észrevétlenül leült egy
lehajtható székre, és figyelte az állatok körül
serénykedő gondozókat. Hamar megtalálta
köztük Ilenát. Ő volt az egyetlen nő a
csapatban feszes búvárruhában, egy bálna
tátott szájában matatott, és fúróval egyengetve
az állat egyik fogát, fogorvost játszott. Elliott
megborzongott, és a cirkuszi idomárokra
gondolt, akik az oroszlán pofájába hajtják a

fejüket, bár tudta, hogy Ilena nem örülne a
hasonlatnak…

Kecses, karcsú, vízbe illő alakjával szép
volt, akár egy sellő. Ragyogott, mint az
üveggyöngyök közé keveredő gyémánt. Néha,
amikor étterembe vagy vásárolni mentek, és
Elliott hagyta, hogy a lány lépjen be elsőként,
az emberek egy pillanatig azon töprengtek,
vajon milyen fickó kísérhet egy ilyen
meseszerű lényt. S amikor ő is követte, a
rászegeződő tekintetekből mindig némi
csalódottságot vélt kiolvasni.

A medence szélén két gondozó legyeskedett
Ilena körül. Szépsége mágnesként vonzotta
őket, s a lány jó barátként nevetett a
vicceiken, de megtartotta a kellő távolságot.

Méltó ő egy ilyen nőhöz? Képes boldoggá
tenni?

Sokáig kerülte ezeket a kérdéseket,
megelégedett azzal, hogy átélte a lánnyal
töltött perceket, de aznap készen állt arra,
hogy feltegye őket magának.

Kétségtelen, hogy nagyon szerették egymást,
de az élet és a munka bizonyos tekintetben

mégis közéjük állt. A földrajzi távolság és a
hivatásuk miatt a kapcsolatukból hiányzott a
folytonosság.

Elliott gyakran eltöprengett, hogy vajon hol
tartana az élete, ha tíz éve nem találkoznak.
Vitathatatlan, hogy Ilenának köszönhetően
jobb ember vált belőle. A lánynak nagy
szerepe volt abban, hogy ő orvos lett.
Önbizalmat adott neki, és felnyitotta a szemét
a világ dolgaira. És ő? Vajon ő mit tett
Ilenáért? Mit adott neki? Lehet, hogy Ilena egy
reggel felébred, és rádöbben, hogy csak az
idejét vesztegette mellette.

Akkor bele kell törődnie, hogy elveszíti.
Elveszíthetlek téged… – suttogta neki,
mintha a lány meghallhatta volna.
Megfogadta, hogy mindent megtesz azért,
hogy ez soha ne történjen meg. Mit adhat ő a
lánynak? Kész lenne-e például feladni a
kórházi munkáját és San Franciscó-i életét,
hogy Orlandóba költözzön, és együtt éljenek?
Ez a kérdés ilyen formában eddig még soha
nem merült fel, és nem volt rá határozott
válasza, de az már többször megfordult a

fejében, hogy képes lenne életét adni a

lányért, vagyis a válasz magától értetődik. A

nyilvánvaló bizonyosság egészen

felvillanyozta. Felpattant az ülésről, mert úgy

vélte, eljött a pillanat, hogy félbeszakítsa az

Ilena körül legyeskedő két szépfiú

magakelletését.

– Hé, fiú! – szólított meg egy kamaszt, aki

héliummal töltött léggömböket árult.

– Igen, uram.

– Mennyibe kerülnek a lufik?

– Kettőt kap egy dollárért.

Elliott húsz dollárt adott neki, amely bőven

elég volt az egész készletre. Új lobogója mögé

bújva Elliott csendben a medencéhez osont.

– Itt tilos az átjárás! – toppant elé az egyik

gondozó.

Elliott ismert néhányat közülük, de ezzel a

fiatalemberrel még nem találkozott. Alaposan

szemügyre vette, támadó szándékot vélt

felfedezni a tekintetében.

A „ki pisil messzebbre” játék híve –

gondolta, és a figyelmeztetés ellenére

továbbindult.

Nem hagyom, hogy ez a kis mitugrász
elrontsa a meglepetésemet.

Csakhogy a másik nem így gondolta.
– Nem hall? – kiáltott rá, és meglökte.
Elliott megbotlott, s míg egyensúlyozott, az
egész csokor léggömb kirepült a kezéből.
– Tökkelütött! – vetette oda bosszúsan
támadójának.
A fiatal gondozó ökölbe szorított kézzel
lecövekelt előtte.
– Mi folyik ott? – kérdezte Ilena, és elindult
feléjük.
– Ez a pasas azt hiszi, hogy övé a világ –
magyarázta az alkalmazott Elliottra mutogatva.
Miközben a léggömbök az ég felé szálltak,
Ilena megrökönyödve ismerte fel a szeretett
férfit, és egy pillanatig tanácstalanul állt.
– Hagyd, Jimmy, majd én elintézem –
mondta, amint visszanyerte lélekjelenlétét.
Az alkalmazott méltatlankodva elfordult
Elliottól.
– Paraszt! – vetette oda neki félvállról.
– Vadbarom! – felelte Elliott hasonló
hanghordozással.

A gondozó zsörtölődve visszatért a
munkájához. Elliott és Ilena kétméteres
távolságból, szótlanul nézték egymást.

– A környéken jártam, és…
– Persze, valld be, nem tudsz nélkülem élni.
– Te tudsz?
– Engem itt körülvesznek a férfiak…
Aggódnod kéne…
– Aggódom is. Azért vagyok itt.
Ilena kihívó tekintettel nézett rá.
– Nem volt rossz a mutatványod…
– Sajnálom, hogy összetűzésbe keveredtem
ezzel a Jimmyvel.
– Ne sajnáld, tetszik, hogy küzdesz értem…
Elliott ujjával az ég felé bökött.
– Azt vettem neked ajándékba.
Ilena felnézett. A léggömbök a szél szárnyán
egy ismeretlen rendeltetési hely felé libegtek.
– Ha a szerelmed volt, hát elszállt.
A férfi megrázta a fejét.
– A szerelem nem száll el ilyen könnyen.
Azért jó résen lenni. Soha nem tudhatod.
A pálmafák mögött kezdett nyugovóra térni
a nap. Elliott közelebb lépett Ilenához.

– Szeretlek – mondta egyszerűen.
Ilena a nyakába ugrott, ő megforgatta a
levegőben, úgy, mint mikor húszévesek voltak.
– Eszembe jutott valami… – szólalt meg
Elliott, és gyengéden letette a lányt a földre.
– Ki vele – bátorította Ilena még mindig a
férfi ajkán csüggve.
– Mit szólnál egy gyerekhez?
– Itt most menten? – kérdezte a lány Elliott
repülőtéri válaszát idézve.
– Miért ne?

*

Ilena leparkolta a Thunderbirdöt egy
kavicsos sétány végén, ahol rózsaszín téglából
rakott, körben fehér falpillérekkel díszített,
fedett tetőteraszos, takaros kis ház állt.
Néhány hónapja vette ki az első emeletet Miss
Abott-tól, egy házsártos vénkisasszonytól, aki
egy gazdag bostoni család örököse volt, de
ideje nagy részét Floridában töltötte, mert a
meleg éghajlat állítólag jót tett a reumájának.
Miss Abott, e nem kimondottan haladó
szellemű hölgy kikötötte, hogy otthonában

kizárólag a „társadalom előkelő tagjai”
lakhatnak. Többször is felhívta Ilena figyelmét
a tilalomra, mely szerint nem hozhat a házba
„férfiakat”, mert az nem „bordély”.

Ilena mutatóujját a szája elé téve jelezte
Elliottnak, hogy ne csapjon zajt. A házban
látszólag nyugalom honolt, és Miss Abott
kissé nagyothallott, azért óvatosnak kellett
lenniük. Kiszálltak az autóból, anélkül hogy
becsapták volna az ajtót, és a főbejáratot
megkerülve elindultak felfelé egymás után a
keskeny hátsó lépcsőn.

Elliott duzzogva előresietett, mert nem volt
ínyére, hogy a tilalmat megszegő kamasz
szerepébe kényszerül. Ilenát inkább mulattatta
a dolog, egészen addig, míg…

– Ilena, maga az?
Nyílt a bejárati ajtó, és Miss Abott bukkant
fel a lépcsőfeljárón.
– Jó napot, Miss Abott! Szép napunk van,
nemde? –felelte a lány fesztelenül.
– Mit keres ott, Ilena? – kérdezte a
főbérlője a szemöldökét ráncolva.

Gyanakodva előrelépett, hogy belássa az
egész lépcsőt, de Elliott addigra már felért, és
besurrant a lakásba.

– Csak… csak gondoltam, már alszik, és
nem akartam zavarni.

Az öreg hölgy megvonta a vállát, és
megenyhült hangon folytatta:

– Bejön egy teára?
– Ööö… hát…
– Készítettem teasüteményt. Kóstolja meg!
Remekül sikerült. Most vettem ki a sütőből.
– Az a helyzet, hogy…
– Régi recept szerint készült, a nagyanyám
hagyta rám. Leírom magának egy kis
papírkára, ha érdekli.
– Nem szeretnék zavarni…
– Szó sincs róla, kicsikém – erősködött, és
betessékelte Ilenát a nappaliba. – Örömömre
szolgál.
Az utóbbi mondatot olyan hanghordozással
mondta, amelyből Ilena arra következtetett,
hogy Miss Abottot talán mégsem lehet az
orránál fogva vezetni.

A kis lakásban Elliott magában fortyogott.
Végül nem bírt ellenállni a kísértésnek,
lábujjhegyen kiosont a szobából, és egy
pillantást vetett az alsó szintre. Bosszankodva
vette tudomásul, hogy Ilena a tulajdonos
fogságába esett. Egy hintaszékben ülve,
teáscsészével a kezében, szórakozottan
hallgatta az öreg Abottot, aki lelkesen sorolta
a híres teasütemény hozzávalóit.

Elliott belátta, hogy Ilena nem szabadul
egyhamar lentről, ezért visszatért a szobába,
és türelemmel viselve sorsát, szemügyre vette
a barátságos helyiséget, ahol kellemes tömjén-
és fahéjillat terjengett. Amerre nézett,
mindenhol véletlenszerűen szétrakott
gyertyákat látott, a földön színes párnák
hevertek szanaszéjjel, és látott néhány hindu
dísztárgyat is. Az egyik sarokba támasztva egy
gitár, mellette tamburindob, és kottafüzet Joan
Baez és Leonard Cohen dalaival. A falon a
Jules és Jim című francia film plakátja lógott,
melyet Matt hozott ajándékba a legutóbbi
párizsi útjáról. Az éjjeliszekrényen,
állatpszichológiai művek mellett, Elliott
felfedezte a legújabb Agatha Christie-t és egy

feltűnő borítójú regényt, melynek szerzőjéről
még soha nem hallott. Stephen King: Carrie.
Átfutotta a hátoldalon található szöveget.

Még egy szerző, aki öt év múlva a feledés
homályába vész – gondolta, és visszatette a
könyvet.

A leltárt folytatva Elliott egy furcsa
szerkezetre bukkant. Egy koafából faragott
díszdobozba süllyesztett és a televízióhoz
csatlakoztatott nyomtatott áramkörféleség volt.
Ilena vette előző nyáron, a San Franciscó-i
Byte Shopban, kerek hatszáz dollárért. A lányt
minden tudományos felfedezés érdekelte, és
rajongott ezekért az új masinákért, melyeket
mikroszámítógépeknek neveztek. Elliott nem
sokat konyított hozzájuk, pedig Ilena nagy
jövőt jósolt nekik. Szerinte a számítógép
hamarosan csatlakozik a hűtő és a mosógép
társaságához és a háztartások többségében
megjelenik majd. Elliott hitetlenkedve
megvonta a vállát, de hajtotta a kíváncsiság.
Belelapozott az íróasztalon heverő leírásba.
Hiába állították, hogy a billentyűzet és a
kazettás magnóra emlékeztető szerkezet

segítségével a gép használata rendkívül
egyszerű, Elliott semmit nem értett belőle, és
fogalma sem volt arról, mire való egy ilyen
kacat. Egyetlen dolgot jegyzett meg csupán, a
gyártó nevét: Apple Computer.

Ezzel a névvel nem sok esélyetek van a
sikerre, fiúk – gondolta, de nem merte
bekapcsolni.

Inkább leheveredett az ágyra, felkapta a
Stephen King-könyvet, és Ilenára várva
lapozgatni kezdte. Aztán már falta, fél óra
alatt majdnem száz oldalt olvasott el…

Végeredményben nem is olyan rossz… –
ismerte be kelletlenül, amikor Ilena benyitott a
szobába.

Az ablak előtt álló tarka lombú őszi fákon
átszűrődő fények különös hangulatot
varázsoltak a szobába.

Ilena huncut mosollyal nézte. Kopott,
hosszú szárú farmert, világos színű
pamutblúzt, bőrszandált viselt, és csuklóját
türkizkék karkötő díszítette.

– Remélem, hoztál teasüteményt – szólalt
meg Elliott viccelődve. – Kezdek éhes lenni.

– Én meg remélem, kipihented magadat –
vágta rá a lány tréfálkozva, és közben
kigombolta az ingét.

– Miért?
– Mert minden erődre szükség lesz.
Ilena belöki a lábával az ajtót, az ablakhoz
megy, és elhúzza a függönyt. Elliott elkapja, és
próbálja magához húzni az ágyba. A lány
először ellöki, de csak azért, hogy még
nagyobb lendülettel ránthassa maga felé, s
aztán a falhoz szorítsa.
Elliott két tenyere közé fogja a lány arcát.
Ilena haja még nedves, és tengervízillatot
áraszt. A lány kicsatolja a férfi övét, és letolja
a farmerét. Elliott a gombokkal mit sem
törődve lerántja Ilena blúzát. Szájuk csókra
nyílik. Ilena belekóstol a férfi bársonyos
nyelvébe, aztán a nyaka köré fonja a karját,
Elliott meg felemeli, s ő a férfi derekára
kulcsolja combjait. Elliott megküzd a
melltartóval, ujjait a lány mellén sétáltatja,
lemerészkedik a meztelen hasára, majd még
lejjebb. Nyögés hallatszik. Te és én. Nevét a

fülébe suttogja. Hűvös kezek simogatják a
bordáit, majd felfutnak a csigolyáin.

Egy fotel támlájának támaszkodnak,
felborítják, a szőnyegre térdelnek, majd
mindketten a falnak ütköznek. A lány
kiegyenesedik fölötte, de Elliott visszafekteti
a mellkasára. Ilena lélegzetét visszafojtva
megmerevedik. Hideg borzongás, majd
tűzforró hullám járja át a testét. Hasa
megremeg, és az egész teste elernyed.

Kint feltámad a szél. Heves széllökés rázza
az üveget, az ablak egyik szárnya vadul
becsapódik, egy vázának ütközve, amely
darabokra törik a földön. A távolban kutya
ugat, és valaki valamit kiált.

De ők nem törődnek a kinti világgal, az
emberekkel, a kutyákkal.

Számukra nem létezik más, csak az
egymásba fonódás mámora, az alámerülés a
szédítő örvényben, és az elszakadástól való
félelem.

Ilena hevesen kapaszkodik a férfiba, ahol
éri, a hajába túr, a bőréhez simul, az ajkára
szorítja ajkát. Olyan hevesen ver a szíve, hogy

szinte már fáj, mégis azt kívánja, örökké
tartson a pillanat.

Aztán furcsa űr támad, a gyomrába mar, és
valami megszakad legbelül. Hirtelen úgy érzi,
hogy kívül került az időn, az űrben lebeg, és
elérte az öröklétet. Az érzés messzire repíti.

Máshova. Máshol jár.

*

Összefont lábbal, összekulcsolt kézzel,
szótlanul bújtak egymáshoz a sötétben.
Leszállt az éjszaka, hűvösebbre fordult az idő,
de a láthatatlan burok, amely körülölelte őket,
meleg védelmet nyújtott.

Már majdnem elaludtak, amikor váratlanul
megszólalt a telefon. Ilena felugrott, nyomban
magához tért a kábultságból, maga köré tekert
egy lepedőt, és felvette a telefont.

Figyelmesen hallgatott, majd így felelt:
– Rendben, azonnal jövök.
Letette a kagylót, és Elliotthoz fordult.
– Sajnálom, bébi…
– Ne mondd, hogy el kell menned!
– Sürgős dolgom van.

– Ki hívott? Egy delfin? Vagy egy gyilkos
bálna, akinek altatót kell énekelni, különben
nem jön a szemére álom?

– Hiányzik egy gondozó az előadáshoz,
csak én tudom helyettesíteni.

A lány Elliott mellé kucorodott, és
masszírozni kezdte a vállát.

– Milyen előadásról beszélsz? Este hét óra
van.

– A szezon végéig este is tartunk egy
bemutatót.

– Már majdnem október van. A szezonnak
vége!

– Nehogy azt hidd, darling! Floridában
vagy, itt ilyenkor még tart a nyár.

Egy utolsó csókot nyomott a férfi ajkára, és
felkelt.

– Maradj, ha kedved tartja. Miss Abott
miatt ne aggódj! Korán fekszik, és szerintem
tudja, hogy itt vagy…

– Inkább elkísérlek – felelte habozás nélkül.
– Félsz, hogy elcsábítanak?
– Nem, csak felfedeztem egy csinos
eladónőt az ajándékboltban. Szórakoztatom,

amíg te műsort adsz.
– Ha megteszed, megöllek – figyelmeztette

Ilena, és megdobta egy párnával.
Egy szempillantás alatt összeszedte a ruháit,

és sebtében megfésülködött.
– Számodra csak radikális megoldások

léteznek… – állapította meg Elliott, és
felkapta az inget.

– Igen. Ez van. A szerelemben soha nem
tudhatod… Ne hidd, hogy amit egyszer
megszereztél, az örökre a tiéd is marad! Lehet,
hogy utoljára szeretkeztünk…

– Mindenesetre jó volt.
– Ez viszont nem ér.
– Mi?
– Amit az imént mondtál.
– Nem jegyezhetem meg, hogy jó volt?
– Nem.
– Miért.
– Mert megtörik a varázs!
Ezek a nők…
– Minden együtt töltött pillanatot hűen őrzök
a lelkemben, mint megannyi kisfilmet –

magyarázta Elliott, miközben felvette a
zakóját.

– Ez már kedves – felelte Ilena, és becsukta
maga mögött az ajtót.

Elliott játékos kedvében volt, és Miss
Abottra való tekintettel a hátsó lépcsőn
távozott. Ilena már nem hallotta, de ő még
mindig tréfásan motyogott magában:

– S gyakran visszapörgetem őket a
fejemben, ha majd vénen és impotensen az
öregek otthonában ülök, hogy emlékezzek arra,
mennyire boldogok voltunk mi ketten.

S ebbe az érzésbe egy szemernyi kétely sem
vegyült…

11

Harmadik találkozás

„Tegnap még húszéves voltam, az időt
cirógattam…”

Charles Aznavour
„Yesterday, love was such an easy game to

play”
John Lennon-Paul McCartney

1976
Elliott 30 éves

Az Aquatic Café köríves terméből a park
látogatói italukat szürcsölve, zavartalanul
élvezhették a néhány méterrel lejjebb fekvő

delfinmedencére nyíló kilátást. A gyilkos
bálnák és a gondozóik körülbelül negyedóra
múlva kezdik a látványos mutatványokkal
tűzdelt show-műsort.

Elliott egy asztalnál ülve figyelte, ahogy a
lelátó lassan megtelik az aznapi utolsó
előadásra érkező vendégekkel. Egy pincér
kihozott egy üveg Budweisert. Elliott egy
intéssel megköszönte.

A kávézó halk félhomályba merült. A
bárpult mellett egy gitár-ének duó Carole
King-, Neil Young- és Simon and Garfunkel-
dalokat játszott…

A gitár hangján és Ilena ölelésének emlékén
elandalodva Elliott nem vette észre a
szomszédos asztalnál helyet foglaló férfit.

Belekortyolt a sörbe, és cigarettára gyújtott.
– Á! Szóval te nyúltad le az öngyújtómat!
Mint akit rajtakaptak, Elliott riadtan fordult
a férfi felé. A bőrpárnás padon közvetlenül
mellette ülő idegen – akiről már tudta, hogy
saját öregkori énje – gunyorosan csillogó
szemmel nézett rá.

Elliottot nem lepte meg a jelenés, hisz
várta, és újra megerősítette a hitében, hogy a
történteket nem álmodta.

– Megértettem mindent… – szólalt meg
remegő hangon.

– Mi mindent? – kérdezte a másik.
– Tudom, hogy igazat mondott. Tudom, ki
maga…
A férfi felállt a padról, levette a zakóját, és
leült vele szemben.
– Nem volt rossz ötlet a tetoválás –
folytatta elismerően, és lehúzta a válláról az
inget, hogy megmutassa a betűket.
– Sejtettem, hogy értékelni fogja.
A pincér feléjük pillantott, és észrevette,
hogy egy másik vendég is leült az asztalhoz.
– Önnek mit hozhatok? – kérdezte az
idősebb férfitól.
– Ugyanazt, mint a barátomnak – mutatott a
sörösüvegre. – Hasonló az ízlésünk.
A két férfi egyszerre mosolyodott el, és ott
a floridai kávéház szűrt fényében úgy tűnt,
hogy „megismerkedésük” óta először különös
cinkosság fűzi őket egymáshoz. Percekig

hallgattak. A maguk módján mindketten azt a
furcsa meghittségét kóstolgatták, amely egyik
pillanatról a másikra telepedett közéjük.
Mulatságos érzés lett úrrá rajtuk. Mintha rég
nem látott családtagra bukkantak volna.

Végül Elliott felkiáltott:
– Hogy az ördögbe sikerült?
– Az időutazás? Megnyugtatlak, számomra
éppolyan meglepő, mint számodra.
– Őrület!
– Igen – helyeselt az öreg orvos –, őrület…
Elliott szívott egy slukkot a még égő
cigarettájából. Kavarogtak fejében a
gondolatok.
– Milyen az élet?
– Úgy érted, 2006-ban?
– Igen…
– Mire vagy kíváncsi?
Kérdéseknek nem volt híján. Tíz, húsz, száz,
ezer ötlött hirtelen eszébe, de végül ezzel
kezdte:
– Hogy működik harminc év múlva a világ?
– Nem sok minden változott.
– A hidegháború…

– Régóta vége.
– Kik győztek? Az oroszok vagy mi?
– Ó, ha ilyen egyszerű lenne a válasz…
– Nem volt harmadik világháború?
Atomháború?
– Nem, de bőven akad más probléma. A
környezetvédelem, a globalizáció, a
terrorizmus, Szeptember 11. …
– Szeptember 11.?
– Igen, 2001. szeptember 11-én döbbenetes
esemény történt a New York-i World Trade
Centerben.
– Mi?
– Azt hiszem, nem helyes, hogy erről
beszélek…
Elliott nem engedte, hogy csend telepedjen
közéjük.
További kérdésekkel ostromolta a férfit:
– És az én életem hogy alakul?
– A lehetőségeidhez mérten teszed a
dolgod.
– Jó orvos vált belőlem?
Már most is jó orvos vagy, Elliott.

– Azt szeretném tudni, hogy megedződtem-
e. Hozzászoktam-e a betegek halálához?
Tudok-e távolságot tartani?

– Nem. A betegek halálát nem lehet
megszokni. Épp azért maradtál jó orvos, mert
beláttad, hogy nincs szükség túl nagy
távolságra.

Elliott egy pillanatra elbizonytalanodott,
aztán libabőrös lett. Hirtelen új
megvilágításba került minden.

Homályosan sejteni kezdte, hogy a
rendelkezésükre álló idő véges, és nem lesz
alkalma feltenni a fejében kergetőző milliónyi
kérdést, ezért megpróbált a lényegre
szorítkozni.

– Vannak gyerekeim?
– Egy lányod van.
– Ah! – bukott ki belőle, mert nem tudta,
örülhet-e a hírnek. – Jó apa vagyok?
– Azt hiszem.
– És Ilena? Jól van?
– Túl sokat kérdezel.
– Magának könnyű. Mindenre tudja a
választ.

– Ó, ha így lenne… – sóhajtott a másik, és
ivott egy korty sört, majd kihúzott a zsebéből
egy szál Marlborót.

– Visszaadjam az öngyújtóját? – ajánlotta
Elliott, és a Zippo lángját az öreg orvos
cigarettájához tartotta.

– Megtarthatod. Egyszer úgyis a tiéd lett
volna…

A terem végében a két zenész belekezdett a
Yesterday című Beatles-számba, s ez alkalmat
adott Elliottnak, hogy könnyedebb témáról
tudakozódjon.

– Milyen zenét hallgatunk majd?
– Nem sokkal jobbat ennél – nyugtatta meg
a beszélgetőtársa, lábával a ritmust verve.
– Összeállt újra?
– A Beatles? Nem, soha többé, és már nem
is fognak. Lennon merénylet áldozata lett,
Harrison két-három éve halt meg.
– És McCartney?
– Ő még mindig űzi a mesterséget.
A kávézóban hirtelen csend lett. Kezdetét
vette az előadás. A két férfi egyszerre fordult
a hatalmas delfinárok felé. Az időközben

megszaporodott nézősereg tapsviharától
kísérve bevonultak a gondozók.

– Ő az ott, ugye? Ő Ilena? – kérdezte az
idős férfi hunyorogva.

– Igen. Beugrott az egyik gondozó helyett.
– Nem maradhatok sokáig, és néhány perc
múlva bizonyára újra „eltűnök”. Ne vedd
rossz néven, de a fennmaradó időben
kizárólag őt szeretném látni.
Anélkül, hogy értette volna, mi történik
valójában, Elliott figyelte idős önmagát, aki
felállt, kiment a kávézóból, és elindult a lelátó
felé.

*

Elliott 60 éves

Elliott a lelátó közepén lépkedett lefelé az
első sorokhoz. A világ legnagyobb
delfinmedencéje három részből állt. A
szélesebb keresztmetszetű fő- és a két kisebb
mellékmedencéből. Az utóbbiak egyikét az
állatok gondozására, a másikat gyakorlásra

használták. A medence teljes hosszában
emelkedő, több mint hatvan méter magas
üvegfalon keresztül a nézők nyomon
követhették a hat kardszárnyú delfin víz alatti
mozgását.

Az előadás káprázatos volt. A többtonnás
gyilkos bálnák kecsesen siklottak a vízben,
lebuktak a medence aljára, onnan nagy
lendülettel a levegőbe emelkedtek, és
többszörös szálló után nagyokat csobbantak.
De Elliott csak Ilenát csodálta, le sem vette
róla a szemét. A lány a medence széléről
vezényelte a behemótok mutatványát.

Ennyi év után a viszontlátás áramütésként
érte a férfit. Elmondhatatlanul, valószerűtlenül
szépnek találta a lányt. Olyan volt számára,
mint egy álombeli angyal. Az elmúlt harminc
év alatt ezerszer megcsodálta a róla őrzött
fényképeket, de azok nem adták vissza a
lényéből sugárzó, megkapó varázst.

A megindultságtól lelkében egyszerre feltört
a múlt, és megrohamozták a kérdések. Miért
nem szerette jobban Ilenát? Miért nem értette
meg? Miért nem tudta megvédeni? S a

megbánáson túl hirtelen hatalmába kerítette a
tehetetlenség érzése, és a düh, hogy kénytelen
fejet hajtani az idő előtt, amely kíméletlenül
elszáll, és lerombol mindent…

*

Elliott 30 éves

Miközben idősebb énje a lelátóról nézte az
előadást, Elliott az események hatása alatt
még mindig kábán ült az asztalnál, mintha a
székéhez szögezték volna.

Kíváncsisága nem csillapodott, az újonnan
szerzett ismeretek még inkább felcsigázták az
érdeklődését.

Az öreg orvos a kávézóban felejtette a
zakóját. Elliott nem tudta megállni, és kutatni
kezdett a zsebeiben. Furcsamód sem szégyent,
sem bűntudatot nem érzett. A rendkívüli
helyzet rendkívüli tettekre jogosít. Rövid
keresgélés után rátalált egy irattárcára és két
kis műszertokra.

A tárca nem sok újdonsággal szolgált,
kivéve egy csinos, húszéves fiatal lány
fényképét.

A lányom? – tette fel a kérdést, anélkül
hogy elérzékenyült volna.

Ilena vonásait fürkészte a képen, de semmi
hasonlóságot nem talált. Zavartan visszatette a
fotót a helyére, és szemügyre vette a másik két
tárgyat.

Az első egy apró méretű, fekete-ezüst tok
volt, kis képernyővel és számokkal ellátott
nyomógombokkal. A képernyő fölötti NOKIA
felirat nem volt ismerős, de feltételezte, hogy
az a gyártó neve. Ide-oda forgatta a kezében,
de képtelen volt rájönni, hogy mire szolgál,
ám akkor a szerkezet csörögni kezdett.
Rémülten letette az asztalra, és fogalma sem
volt róla, hogy állíthatná le.

Ahogy a csengőhang erősödött, a kávézó
vendégei egytől egyig felé fordultak, és szúrós
pillantást vetettek rá, melybe némi meglepetés
is vegyült. Akkor hirtelen megvilágosodott az
elméje, és rájött, hogy egy telefon fekszik
előtte, s bár a hívás nem neki szólt,

megnyomta a zöld gombot, és a füléhez emelte
a készüléket.

– Halló! – szólt bele.
– Mi tartott ilyen sokáig? Miért nem vetted
fel?
A messzi távolból érkező hang tulajdonosa,
aki köszönésképpen leteremtette, nem volt
más, mint…
– Matt!!! Matt, te vagy az?
– Igen.
– Hol vagy?
– A birtokon. Hol lennék? Valakinek
dolgoznia is kell, ha azt akarjuk, hogy menjen
a gazdaság.
– Gazdaság? A mi gazdaságunk? Végül
megvettük a szőlőt?
– Idestova harminc éve. De úgy tűnik, te
még mindig nem vagy jól!
– Matt?
– Tessék?
– Hány éves vagy?
– Hagyd ezt! Tudom, nem vagyok már
húszéves. Felesleges naponta elismételned.
– Kérlek, mondd meg, hány éves vagy?

– Annyi, mint te, hatvan…
Elliott rövid szünetet tartott, hogy magához
térjen.
– Elképzelni sem tudod, mi történik
velem…
– Nálad soha nem lehet tudni. Mindenre fel
vagyok készülve. Hol vagy most valójában?
– 1976-ban, és… harmincéves vagyok.
– Persze… Na, én megyek. Sok dolgom
van. Tájékoztatlak, hogy a franciaországi
borszállítmányt nem tudom elküldeni időben,
mert a honfitársaim már megint sztrájkolnak –
zsörtölődött, és letette a telefont.
Elliott elmosolyodott. A szürreális
beszélgetés megdöbbentette, ugyanakkor meg
is hatotta. De még nem ért a meglepetések
végére. A másik készülék egy műanyag szállal
volt körbetekerve. Óvatosan lefejtette. A
vezeték a vége felé kettévált, és két kis
mütyürben végződött. A right és left felirat
eligazította.
Fülhallgató?
A fülébe illesztette a két dugót, majd
közelebbről is szemügyre vette a szerkentyűt.

A pénzérménél alig vastagabb tok elülső
lapján színes képernyőt látott, s az oldalán,
középen, egy tekerőgombféleséget talált.
Megfordította a készüléket, és a hátlapon a
következő feliratra bukkant:

iPod

Designed by Apple in California – Made
in China

Tekergetni kezdte a gombot, mire a
képernyőn soha nem látott, idegen nevek
jelentek meg egymás alatt: U2, R.E.M.,
Coldplay, Radiohead…

Végül egy ismerős névre akadt: The Rolling
Stones.

Elégedett mosoly jelent meg az arcán.
Hazai terepen járt. Jóhiszeműen a maximumra
állította a hangerőt, és megnyomta a play
gombot…

Felhangzottak a Satisfaction első
gitárakkordjai, de olyan fülsiketítő zajjal,
mintha egy Boeing süvített volna át az agyán.
Felüvöltött, eldobta a készüléket, és kikapta a
füléből a hallgatókat. Megrázta magát, és
sebtében visszadugta a tárcát, a telefont és az

mp3 lejátszót a zakó zsebeibe, ahonnan
elvileg nem is kellett volna előkerülniük.

A jövő kimondottan bonyolultnak
ígérkezett…

*

Elliott 60 éves
Az előadás a végéhez közeledett. A
medence közepén két óriási kardszárnyú
delfin elképesztő sebességgel, nyílegyenesen
hasította a vizet. A parthoz érve összehangolt
félfordulatot tettek, a levegőbe ugrottak, majd
egy jól irányzott, hatalmas hasassal tajtékot
verve maguk körül, visszacsobbantak a vízbe.
A nyomukban feltörő szökőkút alaposan
lelocsolta az első sorokban ülőket.
Elliott arcára is fröccsent egy kis tengervíz,
de Ilena közelségétől elbűvölve ügyet sem
vetett rá.
Ilena a látványos záró mutatványra készült.
Felszaladt a medence fölé emelt palló
tetejére, és a fogai közé szorított egy halat. A
közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, míg
Anuska, a medence úrnője hatalmas testével

kiemelkedett a vízből, és egyetlen játékos
mozdulattal megszerezte a zsákmányt.

A nézők kitörő tapssal ünnepelték Ilenát. A
lány végigpásztázta a vendégsereget, és
tekintete hirtelen megakadt egy idős férfin.
Zavarba jött.

Ezt a hasonlóságot!…
A szívére hallgatott, és egy
bizalomgerjesztő, ragyogó, forró mosolyt
küldött felé. Megállt az idő. Elliott elmerült a
lány mosolyában, és tudta, hogy ezt az emléket
viszi magával a jövőbe.
Teljesült a kívánsága. Az öreg kambodzsai
beváltotta az ígéretét. Halála előtt
viszontláthatta a nőt, akit szeretett. Elégedett
lehet.
Akkor hirtelen vér buggyant fel a torkán, és
a száját fémes íz öntötte el. A lélegzete
kihagyott, és elfogta a már jól ismert remegés,
amely a jövőbe való visszatérést jelezte.
Felállt, és a kávézóba sietett.
Annyi ideje még maradt, hogy fiatalabb
önmagától elköszönjön:

– Ezúttal örökre búcsúzom, Elliott. Felejts
el mindent, amit mondtam, amit láttál. Éld az
életet, mintha mi sem történt volna.

– Nem akar visszajönni többé?
– Nem. Ez volt az utolsó alkalom.
– Miért?
– Mert az életednek vissza kell térnie a
rendes kerékvágásba, én pedig megkaptam,
amiért jöttem.
Egyre erősebben remegett, de tudta, hogy a
terem kellős közepén nem válhat köddé.
Elliott felsegítette rá a zakót, és elkísérte a
mosdóba.
– Miért jött?
– Hogy viszontlássam Ilenát.
– Nem értem.
– Ne faggass!
De a fiatal orvos nem hagyta annyiban.
Vadul megmarkolta az idős férfi gallérját, és
megpróbálta feltartóztatni.
– Miért akarta viszontlátni Ilenát? –
kiabálta, és a falhoz szorította.
– Mert meg fog halni – vallotta be
kényszeredetten.

– Hogyhogy meg fog halni? Mikor?
– Hamarosan.
– Még csak huszonkilenc éves!
Huszonkilenc évesen nem halnak meg az
emberek!
– Hagyd ezt az ostobaságot! Orvos vagy,
tudod jól, hogy bármikor megtörténhet.
– Miért halt meg ilyen fiatalon?
Az idős férfi szeme megtelt könnyel.
Semmit nem felelt. Aztán mielőtt végleg eltűnt
volna, kibökött egy elviselhetetlen mondatot:
– Mert megölted…

12

Mindannyian
azt az
egyetlen
embert
keressük,
aki
megadhatja
nekünk,
ami az
életünkből
hiányzik.
És ha
mégsem
sikerül
megtalálni,
nincs
más
hátra,
imádkozzunk,
hogy ő

találjon
ránk.

Született feleségek

Florida, 1976
Elliott 30 éves

Napfelkeltekor indultak útnak.
Az erős déli szél tisztára söpörte az eget, és
maga előtt sodorta az első őszi faleveleket. A
Thunderbird kormányánál ülve Elliott Miami
felé tartott, míg Ilena a mellette levő ülésen
szendergett.
A lány kapott két szabadnapot, és
elhatározták, hogy egy hosszú hétvégére Key
Westbe mennek, ahol Ilena apai nagybátyja
élt. Évek óta készültek erre a kiruccanásra, de
végül mindig elhalasztották, mondván, bőven
lesz még rá alkalmuk…
Elliott félpercenként Ilenára pillantott, hogy
biztos legyen benne, semmi nem zavarja a

szeretett lény álmát. Úgy tekintett rá, mint egy
drága, törékeny kincsre, melyet az ő gondjaira
bíztak. Ilena nyugodtan, szabályosan lélegzett,
az ő lelke azonban csillapíthatatlanul
háborgott.

Tiszta szívből élveznie kellett volna a
kirándulás örömét és a cinkos meghittségét,
amelyre újra rátaláltak, de a gondolatai
máshol jártak, s a fülében még mindig a
látogató rettenetes szavai csengtek: „Ilena
hamarosan meghal… mert megölted.”
Képtelenség! De sajnos kénytelen szem előtt
tartani, hogy öregkori énje eddig még mindig
igazat mondott.

Egész éjjel töprengett, és már akkor szöget
ütött a fejében, hogy ha Ilenának valóban meg
kell halnia, vajon a mindentudó időutazó miért
nem adott bővebb felvilágosítást arról, hogyan
menthetné meg a lányt. És vajon miért döntött
úgy, hogy soha többé nem jön vissza?

– Az utat nézd, ne engem! – figyelmeztette
Ilena nyújtózkodva.

– Te szebb vagy, mint az út…

A lány áthajolt, hogy megcsókolja, és akkor
Elliott ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy
mindent elmeséljen. Találkoztam valakivel,
aki a jövőből érkezett, és azt mondta, hogy
hamarosan meg fogsz halni. És kapaszkodj
meg, ez a valaki én vagyok harminc év
múlva.

Szóra nyitotta a száját, de egy hang sem jött
ki a torkán. Ezt mégsem mondhatja. Semmi
értelme. Bizonyos határokon belül kérheti az
ember a barátjától vagy a szerelmétől, hogy
higgye el a hihetetlent, de a jelen esetben
messze túlmentek minden határon. Ebben a
harcban sem Matt, sem Ilena nem lehet a
szövetségese. Egyedül kell megvívnia, de ő
úgy érezte, képtelen rá. Attól tartott, hogy az
események súlya alatt összeroppan, és újra
kétségei támadtak a lelki épsége felől.

Szerencsére a levertség nem tartott sokáig.
Rádöbbent, hogy nincs egyedül. Van
szövetségese… saját maga! Csak meg kell
találni a módját, hogy időskori énje mégis
visszatérjen a múltba, és segítsen neki.

Legutóbb tetoválással üzent az időn túl, ezúttal
valami mást kell kitalálnia. De mit?

*

San Francisco,
2006 Elliott 60 éves

Két hosszú esős nap után San Francisco
újra derült időre ébredt.

Elliott és a lánya elhatározták, hogy együtt
töltik a napot. Kerékpárt béreltek,
átkerekeztek a Golden Gate-en, és egész
délelőtt a Marin County környékén lófráltak.
A betegségről egy szó sem esett. Egyfajta
sürgető érzés bűvöletében éltek, és eltökélték,
hogy a végsőkig kihasználják azt a rövidre
szabott életidőt, melynek valódi értékére csak
akkor döbben rá az ember, amikor megtudja,
hogy indulnia kell.

Délben megálltak Sausalitóban, leterítettek
egy takarót a tengerparton, és piknikeztek.
Keveset beszéltek. Örültek a másik

társaságának. Semmi nem számított, csak hogy
együtt lehetnek.

Ebéd után a part mentén folytatták útjukat,
míg Tiburon kis városába nem értek.
Megálltak egy vízirobogó-kölcsönző előtt.
Angie égett a vágytól, hogy kipróbálja, de nem
volt hozzá kellő bátorsága. Mint
gyerekkorában, a fiatal lánynak most is
szüksége volt az apai buzdításra, hogy a
félelmét legyőzze.

Miközben Elliott rajongva nézte a lányát,
ahogy felkap az egyik járműre és óvatosan
eltávolodik a parttól, eszébe jutott az előző
napi utazás.

A harmadik pirulának köszönhetően, a
halála előtt néhány héttel, viszontláthatta
Ilenát…

Eddig minden egyszerűnek tűnt. Visszatért a
múltba, és találkozott Ilenával. Teljesült a
kívánsága. Az utolsó látogatás után azonban
mégsem a várva várt nyugalom költözött a
lelkébe. Az időutazás felkavarta. Felszakadtak
a régi sebek, újra bűntudat és megbánás
marcangolta, de mindenekelőtt azért

haragudott magára, mert úgy érezte, túl sokat
mesélt a múltbeli énjének, és attól tartott, hogy
a szavai súlyos következményekkel járnak
majd. Ostobaság volt figyelmeztetni fiatal
önmagát Ilena halálára! Nem engedhet a
kísértésnek! Nem térhet vissza! Nem
befolyásolhatja a dolgok menetét! Pedig
hatalmas volt a kísértés. Ha bevenne még egy
pirulát, megmenthetné Ilena életét.

Csakhogy a múltat nem lehet
következmények nélkül megváltoztatni. Ebben
biztos volt. Jövőből érkező, egyszerű
szemlélőként nem okozott galibát, de ha úgy
dönt, hogy beavatkozik a múlt történéseibe,
abból nagy bonyodalom származhat. Ma már
mindenki tisztában van a pillangóhatás
jelentőségével és a káoszelmélettel: a
láncreakció hatására egy jelentéktelen
esemény hosszú távon katasztrófához vezethet.
Japánban egy pillangó szárny csapása vihart
idézhet elő Floridában…

Még hét pirula maradt, de ő megfogadta,
hogy nem vesz be többet.