Guillaume Musso - Ott leszel

Ha Ilena nem hal meg, a fiatal Elliott vele
éli le az életét. Vesznek egy házat, lesznek
gyerekeik, és Elliott soha nem találkozik
Angie anyjával, ami azt jelenti, hogy fel kell
áldoznia a lánya életét.

Bárhogy csűrte-csavarta a kérdést, mindig
ugyanarra a végeredményre jutott: ha
megmenti Ilenát, megfosztja Angie-t a
létezéstől.

Arról azonban szó sem lehetett, hogy ezt
megkockáztassa.

*

Florida, 1976
Elliott 30 éves

A nap már magasan járt az égen, amikor
rákanyarodtak az Overseas Highwayre, a
híres „tenger feletti autópályára”, amely
Florida déli csücskét hosszabbította meg
Kuba felé.

Akárha a világ végén lett volna az ember. A
polinéziai korallvilágra emlékeztető tájon

keresztül vezető, több mint kétszáz kilométer
hosszú út mint megannyi gyöngyöt fűzte
magára a türkizkék vízben úszó parányi
szigeteket. Elliott és Ilena a hetedik
mennyországban érezték magukat. Elámultak a
mellettük repülő pelikánoktól, és szinte
megrészegítette őket az érzés, hogy kocsiban
ülve „hajókáznak” a nyílt tengeren.

A boltíves pillérekre épült közel tíz hídon
át, szigetről szigetre szökkenve, nyílegyenesen
suhantak a kristálytiszta víz felett. Lehajtották
a Thunderbird tetejét, és találtak egy
rádiócsatornát, amely jó régi rockzenét
sugárzott. A sebességtől és az álombeli tájak
látványától örömmámorban úsztak.

Key Largóban megálltak egy
halászkunyhóból átalakított étteremben, és a
korallszirtek gyűrűjében jóllaktak egy nagy tál
bundás rákkal és trombitacsigával.

Már éppen indulni készültek, amikor Elliott
megállt a sarki posta előtt.

– Telefonálok Mattnek, hogy ne felejtse el
megetetni a kutyát.

– Oké, Handsome, én addig veszek naptejet.

Elliott belépett a tengeri térképekkel,
halászhálókkal és hajómakettekkel díszített
épületbe. Egész délelőtt törte a fejét, és
kitalált egy új módszert, amellyel a jövőbe
üzenhet. A pénztárhoz lépett, és közölte, hogy
két táviratot szeretne küldeni San
Franciscóba. Az első így kezdődött:

Matt,
Köszönöm az eddigi segítséget, de megint
szükségem lenne rád.
Légy szíves, ne keresd, hogy mi értelme van
annak, amit kérek tőled.
Egy nap mindent elmagyarázok. Addig is
bízz bennem…

*

San Francisco, 1976
Matt 30 éves

Aranyszínű napsugár szűrődött be a
vászonfüggönyön keresztül. Matt éppen a saját
szerzeményét játszotta gitáron Tiffanynak. A
dal egy Elton John-számból kölcsönzött

néhány akkordból és a hozzá írt szövegből
állt, melyet az aktuális hölgy nevének
beillesztésével minden új hódítása alkalmával
személyessé varázsolt.

– Van, aki még bedől ennek? – kérdezte
Tiffany, akit nem lehetett az orránál fogva
vezetni.

A lány a kanapén önfeledten elnyúlva és
koktélt szürcsölgetve, szórakozott tekintettel
nézett rá. Matt letette a gitárt, és mosolyogva
elindult felé.

– Elismerem, nem szép dolog a részemről.
Tiffany kortyolt egyet az italból, és
viszonozta a mosolyt.
Ez a fickó még bűnbánatot tanúsítva is
azon van, hogy bevesse minden vonzerejét –
gondolta magában, és felegyenesedett. És a
legrosszabb, hogy még működik is
Tiffany arra a pontra jutott az életében, hogy
már semmit nem várt a férfiaktól, persze ez
nem akadályozta abban, hogy szeresse őket.
Matt a lány tökéletes combját és vadító
keblét csodálva letelepedett mellé.

Ennek a lánynak nemcsak a teste
álomszép, de a bájos butuska kinézete
dacára még esze is van.

Matt gyorsan elhessegette a gondolatot,
mintha egy okos lányban lenne valami ijesztő.
Mattnek állandó félelme volt, hogy ezen a
téren nem üti meg a mércét. Nem végzett
egyetemet, és hiányos műveltsége miatt
komplexusok gyötörték, bár a büszkesége nem
hagyta, hogy ezt beismerje.

Közelebb hajolt Tiffanyhoz, és szájon
csókolta.

Jól van, kicsi Matt, szedd össze magadat,
és mostantól csak egy dologra összpontosíts,
a szexre!

Matt addig igyekezett, míg végül sikerült
meggyőznie Tiffanyt, hogy adjon neki még egy
esélyt. Nem volt könnyű dolga, de elérte a
célját.

Nem kapkodott. Hosszúra nyújtva a felséges
pillanatot, simogatni kezdte a fiatal hölgy
combját, majd lassan egyre feljebb haladva…

– VAN ITT VALAKI?

Matt ijedten ugrott fel a kanapéról. Hát, ez
már soha nem jön össze…

– A táviratkihordó vagyok – kiabált egy
hang az ajtó mögül. – Két üzenetet hoztam
Matt Deluccának.

Miközben Tiffany a ruháját igazgatta, Matt
zsörtölődve nyitott ajtót, és borravalót
nyomott a postás kezébe.

– A leveleket megszámozták –
figyelmeztette ez utóbbi. – Sorrendben
olvassa el őket!

Matt izgatottan bontotta fel az első
borítékot, mert a távirat általában rossz hírre
utalt, halálesetre, betegségre, balesetre…

Széthajtogatta a lapot, és sebtében átolvasta
a kék papírsávokba gépelt sorokat.

Elliott hosszú, kusza üzenetet írt, amelyből
két mondat ragadta meg különösen a
figyelmét: „Bízz bennem!” és távolabb:
„Menj el hozzám a lehető leghamarabb!”

– Sajnálom, el kell mennem – közölte
Tiffanyval.

A lány, mintha felkészült volna erre a
lehetőségre, felkelt a kanapéról, összeszedte a

körömcipőit, és odaállt Matt elé.
– Remélem, tisztában vagy azzal, hogy ha

most kilépsz az ajtón, soha nem fekszem le
veled…

Matt mereven bámult rá. A nap utolsó
sugarai áttetszővé tették a lány ruháját, amely
felfedte varázslatos idomait.

– Sürgős dolgom van – magyarázta Matt.
– Az nem sürgős, hogy velem legyél? –
vágott vissza nyomban a lány.
Mélyen a fiú szemébe nézett, és rádöbbent,
hogy ez a pasas playboy kinézete ellenére
sokkal érzékenyebb, mint amilyennek látszik.
Marasztalni akarta, de nem volt hajlandó
másodszor is engedni.
– Egész életedben sajnálni fogod! – közölte,
és hanyagul kigombolt egy gombot a ruháján.
– Abban biztos vagyok – helyeselt Matt.
– Úgy kell neked! – feleselt Tiffany, majd
felvette a cipőjét és összeszedte a cókmókját.
– Szerencsétlen flótás! – vetette oda
köszönésképpen, és becsapta maga mögött az
ajtót.

*

Florida, 1976
Elliott 30 éves

A nap már lángba borította a láthatárt, mire
Elliott és Ilena útjuk végére, Key Westbe, az
Egyesült Államok legdélebbi szögletébe értek,
oda, ahol Amerika kezdődött és végződött…

Keskeny kis utcáival, trópusi kertjeivel és
koloniál stílusú házaival a helynek volt valami
időtlen jellege. A Thunderbirdöt a
tengerparton hagyták, s a gémek és pelikánok
népes seregétől kísérve, gyalog mentek a kis
kávézóig, ahol a falu öregjei gyűltek össze,
hogy megváltsák a világot. Ott volt
találkozójuk Roberto Cruzzal, Ilena
nagybátyjával, a sziget egyik régi lakójával,
aki Hemingway mindenese volt, amikor a
nagy író a harmincas években Key Westben
tartózkodott. Azóta az önkormányzat
megvásárolta a házat. Múzeumot alakított ki
benne, ahol Roberto gondnokként dolgozott.
Hawaii ingében, deresedő szakállával
meglepően hasonlított a híres íróra. A mester

háza melletti melléképületben élt, és
ragaszkodott hozzá, hogy Elliott és Ilena
szálloda helyett nála lakjanak. A két fiatal
köszönettel elfogadta a meghívást, és lelkesen
a nyomába eredtek.

– Üdvözöllek benneteket Hemingway
otthonában – mondta, miközben kinyitotta a
kovácsoltvas kaput, és egy spanyol koloniál
stílusú gyönyörű villába vezette őket.

Beléptek a kertbe, de Elliottnak csak azon
járt az esze, hogy vajon Matt megkapta-e már
a táviratot.

*

San Francisco, 1976
Matt 30 éves
– Szia, Rasztafej! – kiáltotta Matt a
kutyának, benyitva Elliott házába.
A kis labrador csaholva futott elé, boldog
volt, hogy társasága akadt. Matt lehajolt
hozzá, megvakargatta a fejét, majd kihívta a
kertbe, és megtöltötte a tálkáját. Aztán egy
fatörzsnek dőlve többször újraolvasta a
barátja táviratát.

Matt aggódott. Néhány napja Elliott furcsán
viselkedett és összevissza beszélt. Matt
haragudott magára, hogy nem tudta
megszabadítani a barátját a
kényszerképzetektől. Repülőre ültette abban a
reményben, hogy a szerelme karjaiban
visszatalál a földre, de úgy látszik, ez sem
volt elég. Mattnek már a kezdet kezdetén sem
tetszett ez a história az időutazóval, és ahogy
teltek a napok, balsejtelme egyre erősödött, s
úgy érezte, hogy Elliottot komoly veszély
fenyegeti.

A kétségek ellenére Matt pontosan
végrehajtotta a távirat utasításait. Lehet, hogy
Elliott kezdi elveszíteni az eszét, de ő akkor is
mindvégig kitart mellette, hisz Elliott volt
számára a család, az egyetlen tájékozódási
pont. Mattet elhagyták a szülei. Gyerek- és
kamaszkorát Párizs környékén töltötte, és
egyik fogadó családból a másikba vándorolt.
Tizenöt évesen útravaló nélkül otthagyta az
iskolát, jelentéktelen munkákból tengette az
életét, és nem mindig becsületes úton kereste a
kenyerét. Olykor kemény csetepatékba
keveredett, és az éjszakát a kapitányságon

töltötte. Amikor rendőri körökben már kezdett
ismertté válni, úgy döntött, elhagyja
Franciaországot, és Amerikában próbál
szerencsét. Veszítenivalója nem volt.
Mindenét eladta, hogy egy odaútra szóló
jegyei vegyen, és elindult az Újvilág felé. Az
ő helyében sokan rég feladták volna, de Matt
talpraesett volt, és könnyen szót értett az
emberekkel. Előbb New Yorkba, később
Kaliforniába ment. Az amerikai
társadalomban rögtön otthon érezte magát.
Nem számított, honnan jött, volt-e diplomája.

Elliott útmutatása alapján Matt a
könyvespolcon megtalálta a hatalmas atlaszt.
Régi kiadás volt, értékes, gyönyörű darab. A
műgonddal megrajzolt térképeket selyempapír
fedte. Anélkül, hogy a könyvet kinyitotta
volna, óvatosan becsúsztatta a második
táviratot a 66. és 67. oldal közé.

Lement a garázsba, feltúrta a
szerszámosládát, majd egy öreg
hegesztővassal a kezében visszatért a házba. A
készülék zsinórját bedugta az íróasztalhoz
legközelebbi konnektorba, és várt néhány

percet, hogy felforrósodjon a vas. Aztán fogta
a szerszámot, és a vörösen izzó fejjel a tömör
fából faragott asztallap felé közelített.

*

San Francisco, 1976
Elliott 60 éves

Éjszaka lett, mire Elliott hazaért a
Marinára. Kikísérte Angie-t a repülőtérre,
mert a lány az utolsó járattal visszarepült New
Yorkba. Ahogy belépett az ajtón, újra rátört a
levertség és az elviselhetetlen magány.
Megállt az íróasztala mellett húzódó üvegfal
előtt, és elmélázva az éjszakában ragyogó
kikötői fényeket bámulta. A ház a
lelkiállapotát tükrözte. Szomorú volt és
fagyos. Dideregve megdörzsölte a karját, hogy
felmelegedjen. Aztán elindult a radiátor felé,
de hirtelen megtorpant. Az íróasztal lapjába
valaki vastag betűs írást égetett:

NAGY ATLASZ 66. OLDAL

Döbbenten közelebb hajolt. A furcsa graffiti
kopottnak, patinásnak tűnt, pedig biztos volt
benne, hogy reggel még nem volt az asztalon.

Ki szórakozott azzal, hogy… ?
De már tudta is a választ. Újabb üzenetet
kapott a múltból. Nincs más választása, meg
kell fejteni a jelentését.
Nagy atlasz, nagy atlasz…? Egyetlen
atlasza volt, amelyet még anyjától kapott
ajándékba az öngyilkosság előtt néhány
nappal. Féltve őrizte a legfelső polcon, de
még soha nem nyitotta ki. Széket tolt a
könyvespolc elé, és fellépett rá, hogy elérje a
könyvet.
66. oldal?
Sietősen lapozni kezdett. Lehetséges, hogy
annyi év után… Megfakult kék boríték hullott
a földre.
Egy távirat?
Évtizedek óta nem látott táviratot. Leugrott
a székről, felkapta a borítékot, és izgatottan
feltépte.
A géppel írt sorok kiállták az idő próbáját.
Harminc éve türelmesen várják, hogy végre

valaki rájuk vesse a szemét:

Meglepődött, mi?
Mindenhatónak képzelte magát? Megtalálta
a módját, hogyan utazhat ide-oda az időben, és
azt hiszi, hogy jogában áll felbolygatni mások
életét? Majd elegánsan továbbáll, mintha mi
sem történt volna? Nem törődve azzal, mit
hagy maga után? Nincs ez így rendjén…
Gondolkodjon! Lehet, hogy mindent tud a
jövőmről, viszont a múltja felett én
rendelkezem. Nem tehet ellenem semmit, hisz
az én döntéseim alakítják az életét.
Ezennel felcserélem a szerepeket, és
mostantól én irányítom a játszmát.
Magyarázatot akarok, most azonnal. Várom.
Viszontlátásra este.

Elliott halálra rémült. Kinyitotta Pandóra
szelencéjét… Valóra vált, amitől rettegett…
Engedélyezett magának néhány perc
gondolkodási időt, majd megadóan előhúzta

az üvegcsét, melyet mindig a zsebében tartott,
erőt vett magán, és lenyelt egy pirulát.

Kint villámlott és mennydörgött. A nappali
tükröződő ablaküvegén legnagyobb ellensége
nézett vele farkasszemet: önmaga.

13

Negyedik találkozás

Bekötött
szemmel
kelünk át
a jelenen
(…)Csak
később,
amikor a
kötést
levesszük,
és
szemügyre
vesszük a
múltat,
csak
akkor
eszmélünk
rá, mit

éltünk át
valójában,
és akkor
értjük
meg a
történtek
jelentését.

Milan Kundera

Key West, Florida, 1976
Hajnali két óra
Elliott 30 éves

Key Westben vadul tombolt a vihar, és az
egész szigeten akadozott az áramellátás. Ilena
az igazak álmát aludta, de Elliott nyugtalanul
forgolódott mellette. Csendben meggyújtotta a
petróleumlámpát, és úgy döntött, felfedező
körútra indul Ernest Hemingway házában.

A villámlások fényében a villa viharban
hánykolódó, eső áztatta hajóra emlékeztetett.

Elliott épp elindult felfelé a főlépcsőn, amikor
heves mennydörgés rázta meg az
ablaküvegeket. Összerezzent. Majdnem vissza
fordult, de aztán megvonta a vállát, és
továbbment, bár kicsit félt…

Az emeleten a mester dolgozószobája felé
tartott. Léptei alatt meg-megreccsent a
parketta. Óvatosan kinyitotta az ajtót, s akkor
haragosan fújtatva, hirtelen az arcának ugrott
valami.

Macska!
Valahol olvasta, hogy Hemingway imádta
őket, és legalább ötven cicája volt. Elliott
megtapogatta az arcát: a szelíd ragadozó
üdvözlésképpen jól megkarmolta.
Hihetetlen! Én és az állatok…
Beljebb merészkedett, hogy megcsodálja a
nagy író személyes tárgyait: a kopott írógépet,
amely elkísérte a polgárháborús
Spanyolországba, a Picassótól kapott
kerámiatálat, a töltőtollgyűjteményt, a
fenyegető afrikai maszkot, a kivágott
újságcikkeket és a fényképeket…

A helyiségben varázslatos hangulat
uralkodott. El kell ismerni, hogy az iszogatás
és a halászat mellett Hemingway néhány
irodalmi remekművet is alkotott Key Westben,
ahol többek között a Búcsú a fegyverektől és
A Kilimandzsáró hava íródott.

Így már mindjárt más! – örvendezett
Elliott, amikor visszatért a világítás.

Eloltotta a petróleumlámpát, és egy öreg
gramofonhoz lépett. Óvatosan feltette a kezébe
akadó első lemezt, és néhány másodperc
múlva Django Reinhardtnak és Stephane
Grappellinek, az 1930-as évek jazz
virtuózainak hegedű- és gitárszólamai töltötték
be a szobát.

A gramofon tűje hirtelen kisiklott, az égők
sercegni kezdtek, és a helyiség újra sötétbe
borult.

Ilyen az én szerencsém! – mérgelődött
Elliott. Miért oltottam el a lámpámat?

Meggyújtotta volna újra, de a hálószobában
felejtette az öngyújtót.

A dolgozószobában semmit nem lehetett
kivenni. Elliott csak az ablaküvegen csorgó

esőcsíkokat látott. Mozdulatlanná dermedt, és
abban reménykedett, hogy egyik percről a
másikra visszajön az áram.

Hirtelen emberi jelenlétet észlelt. Hallotta,
hogy valaki lélegzik, majd egy fémes hang
ütötte meg a fülét.

– Ki az? – kérdezte bizonytalanul.
Válaszul néhány méterrel távolabb egy
öngyújtó lángja lobbant, s ő öregkori énjének
csillogó tekintetére ismert a sötétben.
– Magyarázatot akartál? Megkapod.

*

Az idős orvos meggyújtotta a
petróleumlámpa kanócát, és egy dohányszínű
fotelbe telepedett.

– Árulja el, mi történik Ilenával! – kiáltott
rá Elliott fiatalos hévvel.

– Ülj le, és ne ordítozz!
Elliott a türelmetlenségtől alig bírt
magával, de fogott egy széket, és kelletlenül
lehuppant beszélgetőtársával szemben.
Öregkori önmaga a zakója belső zsebében
kutatott, majd egy fényképet húzott elő.

– Angie-nek hívják – kezdte, Elliott felé
nyújtva a képet. – Húszéves, és ő a
legdrágább nekem ezen a világon.

Elliott alaposan szemügyre vette a fotót.
– Ilena az…
– Nem, nem Ilena az anyja – előzte meg a
kérdést az idős férfi.
– Miért nem?
– Mert a lányom születésekor Ilena már tíz
éve halott volt.
Elliott szemrebbenés nélkül vágott vissza.
– Miért hinnék magának?
– Mert semmi okom nincs rá, hogy
hazudjak.
A fiatal orvos végre az öregnek szegezhette
a kérdést, amely előző este óta gyötörte:
– Tegyük fel, hogy igazat mond, de miért
állítja, hogy én öltem meg?
A vele szemben ülő férfi kis szünetet tartott,
hogy alaposan megfontolja a szavait:
– Mert rosszul szereted.
– Elegem van a baromságaiból! – fakadt ki
Elliott, és felpattant a székről.

– Úgy szereted, mintha még mindig előtted
állna az egész élet… Értsd meg, nem így kell
szeretni!

Elliott sebtében mérlegelte az érvet, de
nyomban el is vetette. Nem ez a legfőbb
kérdés! Sürget az idő! Nem a szerelemről
kellene fecsegni! Pontos felvilágosítást akar a
történtekről! Minden apró részletre szüksége
van!

Megpróbálta visszaterelni a szót arra, ami a
legjobban izgatta:

– Milyen körülmények között hal meg Ilena?
– Baleset éri.
– Milyen baleset? És mikor?
– Arra ne számíts, hogy ezt elmondom!
– Miért?
– Mert nem akarom, hogy megmentsd…
Elliott percekig mozdulatlanul, némán
meredt az üveghez tapadó esőfüggönyre. Úgy
érezte, hogy a beszélgetés felfoghatatlan,
képtelen fordulatot vett. Értetlenül támadt az
idős férfira.
– Most vagy soha! Nem szakaszthatja el a
lehetőséget! Megtalálta a módját, hogyan

utazzon az időben, és tétlenül nézi, hogy
meghal élete szerelme?

– Nehogy azt hidd, hogy jó szívvel teszem!
– gerjedt haragra időskori énje, és öklével az
asztalra csapott. –Harminc éve csak ez jár a
fejemben. Ó, ha visszagombolyíthatnám az idő
fonalát, ó, ha visszarepülhetnék a múltba, ó,
ha megmenthetném, ó, ha…

– Ne sopánkodjon? Tegye meg!
– Nem!
– Miért nem?
– Mert ha megmentjük Ilenát, vele éled le
az életedet.
– Na és?
– Nem születik meg Angie…
– Nem baj! Majd lesznek más gyerekeim…
– Más gyerekeid? Kit érdekelnek más
gyerekek? Nem akarom elveszíteni a
lányomat! Nem akarok olyan világot, ahol nem
létezik Angie!
– Én viszont nem hagyom, hogy Ilena
meghaljon! –felelte elszántan Elliott.
A két férfi dühtől hajtva elindult egymás
felé, majd a végső összetűzésre készen, már

csak érintésnyire a másiktól, farkasszemet
néztek:

– Azt hiszed, kötélen rángathatsz, mert
fiatalabb vagy? Nélkülem soha nem tudod
meg, hogy halt meg Ilena, és nem tudod
megmenteni.

– Ha Ilena meghal, nem leszek Angie
nemzőapja! Erre mérget vehet!

– Ha majd apa leszel, Elliott, megértesz. A
gyerekedet nem hagyod el, még akkor sem, ha
azzal megmentheted a nő életét, akit
szeretsz…

Hosszú percekig álltak egymással szemben,
és foggal-körömmel ragaszkodtak a saját
álláspontjukhoz. A meghitt cinkosság, amely a
legutóbbi találkozásuk alkalmával
összekötötte őket, átadta a helyét a
küzdelemnek, melyet egy férfi önmagával
vívott. Az ütközetben fiatal és öreg énje
csapott össze egymással. Mindkét fél
eltökélte, hogy a végsőkig kitart. Az egyik
azért, hogy megmentse a szerelme életét, a
másik, hogy ne veszítse el a lányát.
Zsákutcába jutottak.

Akkor az öreg előtt hirtelen felcsillant egy
lehetőség. Talált egy kiutat.

– Mire lennél képes, hogy megmentsd
Ilenát?

– Bármire – felelte Elliott magabiztosan.
– Miről vagy hajlandó lemondani?
– Mindenről.
– Akkor lehet, hogy van egy ötletem…

*

Az eső még mindig kitartóan zuhogott.
Elliott és az öreg az íróasztal melletti diófa
padra telepedett. Mögöttük az ablakon át
rendszeres időközönként felvillant a Key
West-i világítótorony, s a két férfi árnyékát a
falra s a parkettára vetette.

– A kérésed jogos. Megértem, hogy meg
akarod menteni Ilena életét, de ez csak akkor
lehetséges, ha teljesítesz három feltételt…

– Három feltétel – ismételte Elliott.
– Az első, hogy soha senkinek nem beszélsz
arról, ami velünk történik. Természetesen
Ilenának sem, de még Mattnek sem.

– Mattben tökéletesen megbízom –

ellenkezett Elliott.

– Ez nem bizalom kérdése. Veszélyes

vállalkozásba fogunk. Meggyőződésem, hogy

hibát, óriási hibát követünk el azzal, hogy a

sors ellen fordulunk, és előbb-utóbb drágán

megfizetünk érte. A cinkostársad leszek,

vállalom a kockázatot, de csak akkor, ha senki

mást nem rángatsz bele.

– És mi a második feltétel?

– Ha sikerül megmentenünk Ilenát,

szakítanod kell vele…

– Hagyjam el Ilenát? – kérdezte

elkerekedett szemmel Elliott.

– Igen. Elhagyod, és soha többé nem

találkozol vele. Ilena életben marad, de neked

úgy kell alakítanod az életedet, mintha meghalt

volna.

Elliott kővé dermedt, mert hirtelen

ráeszmélt, milyen borzalmas

következményekkel jár a terv megvalósítása.

Tiltakozni próbált, de egy hang sem jött ki a

torkán.

– Tisztában vagyok vele, hogy rettenetes
dolgot kérek tőled – jegyezte meg az öreg
orvos.

– Mi lenne a harmadik feltétel? – kérdezte
Elliott színtelen hangon.

– Kilenc év múlva, 1985. április 6-án, egy
veronai sebészkongresszuson találkozol egy
nővel, aki élénken érdeklődik majd irántad.
Nem utasítod el a közeledését, és együtt
töltesz vele egy hétvégét, hogy megfoganjon a
lányunk. Így kell tenned! Ez az egyetlen
megoldás, hogy megmentsük Ilenát és egyben
Angie-t is.

Fenyegető mennydörgés rázta meg az eget.
Elliott hallgatott, az öreg orvos hozzáfűzte:

– Ezt az árat kell fizetnünk, ha meg akarjuk
változtatni a dolgok menetét. Szabadon
dönthetsz. Még meggondolhatod magad.

Az idősebb férfi felállt, gombolni kezdte a
kabátját, és kimért léptekkel elindult lefelé a
lépcsőn, ki a zivatarba.

Elliott rádöbbent, hogy nincs más
választása, kénytelen elfogadni az egyezséget.
Lelki szemei előtt egy pillanat töredéke alatt

leperegtek az Ilenával töltött boldog évek
emlékképei. Ugyanakkor megértette azt is,
hogy a felhőtlen boldogság hamarosan véget
ér, s nehéz évek jönnek.

– Elfogadom – kiáltotta.
A másik hátra sem fordult, csak ennyit
felelt:
– Hamarosan visszajövök.
És halkan becsukta maga mögött az ajtót.

14

Ötödik találkozás

Aminek
meg kell
történnie,
meg fog
történni,
bárhogy
erőlködünk
is, hogy
elkerüljük.
Aminek
nem kell
megtörténnie,
nem fog
megtörténni,
bárhogy
erőlködünk
is, hogy

elérjük.

Ramana Maharshi

Észrevettem,
hogy még
azok az
emberek
is, akik
azt
állítják,
hogy
minden
előre
elrendeltetett,
és azon
semmit
nem
változtathatunk,
körülnéznek,
mielőtt
átmennének
az
úttesten.

Stephen Hawking

San Francisco, 1976
Elliott 30 éves

Október,
november,
december…
Eltelt majdnem három hónap, de a jövőből
nem érkezett hír.
Az élet látszólag visszatért a rendes
kerékvágásba. Elliott betegeket gyógyított a
kórházban, Ilena a gyilkos bálnáiért aggódott,
Matt nem találkozott Tiffanyval, viszont nagy
hévvel dolgozott a borgazdaság beindításán,
mert Elliottal nemrég megvették a
szőlőbirtokot.
A fiatal orvos azonban hiába próbálta
elhitetni magával, hogy visszaállt a régi rend,
napjai szüntelen aggodalomban teltek, Ilena
minden mozdulatáról tudni akart, és minden

pillanatban öregkori önmaga felbukkanására
várt.

De a másik énje nem adott hírt magáról…
Bizonyos napokon Elliott azzal hitegette
magát, hogy csak álmodta a történteket, s a
találkozás csupán a képzelete szüleménye
volt. Végül is nem lehetetlen. A fokozódó
munkahelyi stressz hatására egyre többen
estek áldozatul a túlhajszoltságnak, mely
depresszióhoz, sőt egyes esetekben a
valóságtudat teljes elvesztéséhez vezetett.
Talán őt is ez a kór támadta meg néhány
hónapja, de azóta helyreállt a rend, s az elmúlt
időszak hamarosan egy rossz emlék lesz
csupán.
Nagyon szeretett volna hinni ebben…

*

Beköszöntött a tél San Franciscóba, és
fagyos szürkeségbe dermesztette a várost,
ahova csak a karácsonyi díszkivilágítás
csempészett némi vidám színt.

December 24-én reggel Elliott jókedvűen
érkezett a kórházba. Ez volt az utolsó ügyeleti

napja a téli szünidő előtt. Estére várta Ilenát,
hogy másnap együtt induljanak Honoluluba, és
egy hétig süttessék a hasukat a kókusz-pálmák
alatt.

Még nem kelt fel a nap, amikor egy
szirénázó mentőautó érkezett a kórház
parkolójába. A mentőben hordágy, a
hordágyon egy súlyos égési sérült.

A történet valójában félórával korábban
kezdődött, amikor a tűzoltókat kezdődő
tűzvészhez riasztották a Haight Ashbury egyik
lakóházába. Ósdi, lerobbant épület volt,
ahova néha önkéntes lakásfoglaló junkie-k
költöztek. Hajnali öt óra körül, a heroin-
túladagolástól fellépő, hallucinációkkal járó
pánikroham, az úgynevezett had trip
legkritikusabb pillanatában egy fiatal lány
benzint locsolt magára, majd meggyújtott egy
gyufát.

Emily Duncannek hívták. Húszéves volt, és
már csak néhány órája volt hátra.

*

A sürgősségi osztálynak sebészre volt
szüksége. Azonnali erősítésként Elliottot
hívták. Amikor a páciens fölé hajolt, hogy
megvizsgálja, elborzadt a látványtól.

A lány testének teljes felületét nyílt sebek
borították. Harmadfokú égési sérülést
szenvedett, amely formátlanná torzította a
combját, a hátát, a mellkasát… A haja szinte
tövig égett, arca eltűnt a sebek alatt.
Felsőtestét kiterjedt égési seb falta körbe,
melle megégett záróizmainak fullasztó
szorításában a mellkasa összeszűkült, és alig
kapott levegőt.

A légzés megkönnyítése érdekében Elliott
két oldalirányú bemetszés végrehajtására
készült, de ahogy a szikével a felsőtest felé
közelített, hirtelen megtorpant, s keze remegni
kezdett. Egy pillanatra behunyta a szemét,
mély lélegzetet vett, és minden erejével a
feladatra összpontosított. A hivatástudat végül
felülkerekedett a meg-indultságán, és biztos
kézzel fogott hozzá a műtéthez.

Az osztály orvosai Emily mellett töltötték a
délelőtt nagy részét. Mindent megtettek azért,

hogy a lány a legjobb kezelésben részesüljön,
és csillapodjék az erős, gyötrő fájdalom.

Ám elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy
Emily életét nem tudják megmenteni.
Sérülései túl mélyek voltak, súlyos légzési
elégtelenségben szenvedett, és már a veséi is
kezdték felmondani a szolgálatot.
Megelégedtek hát azzal, hogy stabilizálták az
állapotát, és vártak…

*

Kora délután, amikor Elliott benyitott Emily
szobájába, a lány infúziókra kötve, tetőtől
talpig bepólyálva feküdt. Az orvost meglepte
a szobában uralkodó furcsa nyugalom. A
halottvirrasztás előjátékának csendjét csak a
monitorból kiszűrődő szívdobogás törte meg.

Elliott az ágyhoz lépett, és a lányt nézte. A
vérnyomása nyugtalanító maradt annak
ellenére, hogy a heroin már teljesen kiürült a
szervezetéből, és úgy tűnt, eszméleténél van.

Legalábbis kellő mértékben ahhoz, hogy
felfogja, halálra van ítélve…

Elliott fogott egy széket, és csendben
letelepedett a lány mellé, akit nem ismert, és
akiért már semmit sem tehetett. A
hozzátartozóit nem sikerült felkutatni, és senki
nem volt mellette, hogy az utolsó küzdelemben
elkísérje. Elliott szeretett volna máshol lenni,
de nem tudott menekülni a lány kétségbeesett
tekintete elől, amely kérőn csüggött az arcán.
A rettenetet olvasta ki belőle, és kérdéseket,
melyekre nem volt válasza…

A lány suttogni próbált valamit. Elliott
közelebb hajolt, leemelte az arcáról az
oxigénmaszkot, és azt vélte hallani, hogy
„fáj”. Elhatározta, hogy emeli a
morfiumadagot, és már írta volna a lázlapra az
utasítást, amikor hirtelen megértette, hogy
Emily nem azt mondta, hogy „fáj”, hanem,
hogy „félek”.

Mit felelhetne erre? Hogy ő is fél, és hogy
sajnálja, de nem tudja megmenteni? Hogy az
olyan napokon, mint ez a mai, úgy érzi, nincs
értelme az életnek?

Legszívesebben gyengéden a karjába vette
volna, de egyben szerette volna kifejezni

mélységes felháborodását is, amely reggel óta
gyötörte. Mi vitte rá a lányt erre az őrült
tettre? A körülmények milyen összjátéka
kellett ahhoz, hogy egy lepusztult, lakatlan
házban a tudatvesztésig drogozza magát?
Milyen fájdalom indokolta, hogy benzint
locsoljon magára, és szénné égesse a testét,
amikor még húszéves sem volt?

Mindezt szerette volna Emily fülébe
kiáltani, de egy orvos ezt nem teheti meg…

Megelégedett hát azzal, hogy mellette
maradt, s körbevette minden szeretetével és
együttérzésével, mert nem volt más, aki ezt
megtette volna. Karácsony előestéje volt, a
kórház csökkentett létszámmal működött, és a
rendszer egyébként sem erre volt
berendezkedve. A rendszertől azt várták, hogy
gyógyítson, nem azt, hogy lelki támaszt
nyújtson.

Emily egyre nehezebben lélegzett, és
folyamatosan borzongott.

Elliott tudta, hogy a lányt a morfium
ellenére is rettentő fájdalom gyötri. És azzal
is tisztában volt, hogy soha többé nem fogja

elfelejteni a tekintetét, amely kétségbeesetten,
szüntelenül az ő pillantását kereste.

Ebben a szakmában mindig azt hiszi az
ember, hogy már mindent látott, de téved. Azt
gondolja, hogy már ismeri a legrosszabbat, de
a legrosszabb mindig csak ezután jön, és a
legrosszabbon túl mindig van még rosszabb.

*

Eltelt egy óra. Kettő. Délután háromkor
Elliottnak lejárt a hivatalos munkaideje.
Csendben felállt.

– Visszajövök – ígérte Emilynek.
Kilépett a folyosóra, és hívta a liftet.
Telefonál Ilenának, hogy este nem tud kimenni
elé a repülőtérre, és valószínűleg csak késő
éjjel ér haza.
Az előcsarnokban talált egy szabad fülkét,
és tárcsázta az Ocean World számát, remélve,
hogy még ott találja a lányt. A telefonközpont
jelentkezett, Elliott kérte, hogy kapcsolják az
állatorvos irodájába.
– Halló? – szólalt meg Ilena.

– Én va… – kezdte Elliott, de nem folytatta,
mert közben megszakadt a vonal.

Valaki átnyúlt a válla fölött, és lenyomta a
gombot. Hátrafordult. Öregkori önmaga állt
mögötte.

– Eljött a nap… – közölte az idős férfi.
– Milyen nap?
– Ma kell meghalnia Ilenának.

*

A két férfi felment a kórház tetőteraszára.
Tapasztalatból tudták, hogy ott többé-kevésbé
nyugodtan beszélhetnek, hiszen a kollégák
megvető pillantása elől menekülve, fiatalon és
idősen is oda jártak cigarettázni.

Elliott izgatottan toporgott, és türelmetlenül
várta, hogy idősebb énje végre belefogjon a
magyarázatba. Az idős férfi magabiztos
mozdulattal Elliott vállára tette a kezét.

– Erre a telefonbeszélgetésre nem kerülhet
sor.

– Miért?
– Mert Ilena nem értené meg.
– Mit?

– Hogy magára hagyod egy beteg kedvéért,
miután lejárt a munkaidőd. Három hete nem
találkoztatok. Minden vágya, hogy kimenj elé
a repülőtérre, és együtt töltsétek az estét.

Elliott magyarázkodni kezdett:
– Lent az a lány… haldoklik, rettenetes.
Nincs senkije, és…
– Tudom – szánakozott az idős orvos. –
Harminc éve én virrasztottam mellette egész
éjszaka, és azóta sem felejtettem el.
Hangja megtelt szomorúsággal, és így
folytatta:
– De hajnalban, amikor hazaindultam a
kórházból, szörnyű hír várt: meghalt Ilena.
Elliott értetlenül tárta szét a karját.
– Mi köze van ennek a betegnek Ilena
halálához?
– Mindent elmagyarázok – ígérte az öreg. –
Még mindig áll az alku?
– Igen – felelte határozottan Elliott.
– Akkor most részletesen elmesélem, hogy
mi történne az után a telefonbeszélgetés után.
Az öreg orvos belekezdett a történetbe.
Sokáig mesélt, az emlékezés felzaklatta, és

hangjába szomorúság és megbánás vegyült.
Elliott lehunyt szemmel hallgatta. Lelki

szemei előtt, mint egy filmen, peregtek a
képek…

Ilena: Halló?
Elliott: Én vagyok.
Ilena: Ne próbálkozz, úgysem árulom el,
mit kapsz ajándékba! Légy türelmes, este
megtudod!
Elliott: Figyelj, kicsim, van egy kis
probléma.
Ilena: Mi történt?
Elliott: Nem tudok kimenni eléd a
repülőtérre…
Ilena: Azt hittem, háromkor végzel.
Elliott: Igaz, végeztem…
Ilena: De?
Elliott: Itt kell maradnom egy beteggel.
Ma reggel egy foglalt házban öngyilkos lett
egy fiatal lány…
Ilena: Kábítószeres?
Elliott: Az most nem számít.

Ilena: Ha jól értem, a kórházban töltöd a
karácsonyestét egy junkie-val, akit pár órája
ismersz?

Elliott: A munkámat végzem.
Ilena: A munkádat! Azt hiszed, hogy te
vagy az egyetlen, aki dolgozik?
Elliott: Figyelj…
Ilena: Belefáradtam a várakozásba,
Elliott.
Elliott: Ezt hogy érted?
Ilena: Tíz éve várok rád, és észre sem
veszed.
Elliott: Holnap reggel megbeszéljük…
Ilena: Nem, Elliott. Nem megyek többé
San Franciscóba.
Legközelebb akkor hívj, ha majd biztos
leszel benne, hogy velem akarsz élni.

Elliott percekig állt a telefonfülkében, és
háromszor leemelte a kagylót, hogy
visszahívja Ilenát, bocsánatot kérjen, és
jóvátegye a hibát. Végül nem tette meg, mert

képtelen lett volna magára hagyni a két
emelettel feljebb haldokló fiatal lányt.

Ilena fél óráig várt a telefon mellett, de
mivel Elliott nem hívta újra, mérgesen
összetépte a repülőjegyet, és a
szemeteskosárba dobta. Ott végezte a
karácsonyi ajándék is. Elliott soha nem
tudja meg, hogy egy órát kapott volna,
amelybe a neve kezdőbetűit vésték.

Ilena kifutott az irodából, és porig sújtva
a kertbe menekült, ahol a bánatára fittyet
hányó rózsaszín flamingók és aligátorok
unott tekintetétől kísérve kisírta magából
lelke minden fájdalmát.

Aztán elhatározta, hogy lemondja a
szabadságát, és visszamegy dolgozni. A késő
délutánt a megszokott feladatoknak
szentelte, mintha mi sem történt volna. Már
besötétedett, mire az ellenőrző körút végére
ért, de még egy utolsó pillantást vetett a
kedvenc kardszárnyú delfinjére.

– Hello, Anuska! Te sem vagy túl jó
kedvedben, igaz?

Néhány napja az Ocean World rangidős
bálnája súlyos depresszióba esett. Nem
fogadott el ételt, és nem vett részt az
előadásokon sem. Uszonya ernyedten
csüngött, és a mindig engedelmes állat
rendkívül agresszívvá vált a gondozóival és
a vele egy medencében élő többi bálnával
szemben. Viselkedésének okát nem kellett
messze keresni: elszakították tőle alig
nyolcéves lányát, Ericát, mert Európába
vitték, hogy részt vegyen egy szaporodási
programban. Vasládába zárva, gondozó
nélkül utazott több mint húsz órán át egy
repülőn.

Őrület!
Ilena mindent megtett, hogy
megakadályozza az áttelepítést.
Elmagyarázta, hogy az egy csoportba
tartozó vándor kardszárnyú delfinek
természetes élőhelyükön soha nem
szakadnak el egymástól, s hogy az elválás
súlyos traumákat okoz. De az igazgatóság

gazdasági szempontokra hivatkozva nem
vette figyelembe a szakvéleményét. A cetfélék
fogságba ejtését megakadályozó esetleges
újabb tilalomtól tartva a tengeri
vidámparkok igyekeztek helyben megoldani
az utódpótlást, és megpróbálták növelni a
fogságban születő cetfélék számát.

Ilena a víz fölé hajolt, hogy a parthoz
csalogassa a kardszárnyú delfint, de Anuska
nem felelt a hívására. Eszeveszetten rótta a
köröket, és panaszosan fújtatott. Ilena attól
félt, hogy ha megsérül, legyengül az
immunrendszere. A látszat ellenére ezek a
behemótok rendkívül érzékeny állatok, a
legapróbb mikroba is halálos veszélyt jelent
a számukra. A vese- és a légzőszervi
fertőzések szinte mindennaposak náluk. Jó
példa erre a medence uralkodó hímjének
esete: Joachim hat hónappal ezelőtt egy
sérülés nyomán vérmérgezésben pusztult el.
Olykor ez a sors jut az óriásoknak. Játszva
végez velük egy parányi kórokozó.

Ilenát egyre jobban zavarta a bezártság
gondolata. A tengeri vidámparkokba

telepített delfinek és gyilkos bálnák élete
korántsem volt olyan tökéletes, mint ahogy
azt a látogatóknak lefestették. Négy fal közé
zárva, vegyszerekkel kezelt vízben
bugyborékoltak naphosszat, és vitaminokkal,
antibiotikumokkal tömték őket.

Mutatványaikkal kétségkívül elbűvölték a
közönséget, de vajon nem sértő ez a fajra
nézve, mely a kognitív képességek terén az
emberrel vetekedik!

Anuska minden különösebb ok nélkül
hirtelen dührohamot kapott, és a fejével
vadul ütni kezdte a medence fémkorlátját.

– Hagyd abba! – parancsolt rá Ilena, és
egy fémrúddal megpróbálta visszalökni az
állatot a vízbe.

Látott már öngyilkos hajlamú kardszárnyú
delfint, és nyilvánvaló volt, hogy Anuska meg
akarja sebesíteni magát. Aggódva bedobott
neki pár halat, hogy elvegye a kedvét a
halálos tervtől.

– Nyugalom! Nyugalom, szépségem!
Az állat rohamai fokozatosan csillapodtak,
és úgy tűnt, hogy Anuska megnyugodott.

– Jól van, Anus – dicsérte Ilena
megkönnyebbülten…

… míg észre nem vette a vizet pirosra
színező vércsíkot,

– Jaj, ne!
Az állat mégis megsérült. Ilena a víz fölé
hajolt. Első látásra az állkapcsa szakadt fel.
Ilenának be kellett volna tartania a
gondozókra vonatkozó két pontból álló
aranyszabályt: ne hívd magadhoz a
kardszárnyú delfint, ha agresszív, és
kizárólag akkor ereszkedj be mellé a vízbe,
ha meggyőződtél együttműködési
szándékáról.
Be kellett volna kapcsolnia a riasztót.
Segítséget kellett volna kérnie a
kollégáitól.
Igen, kellett volna…
De az Elliottal folytatott beszélgetéstől
feldúlva gondolkodás nélkül beugrott a
medencébe, ahol Anuska újra őrjöngő
körtáncba kezdett.
Amikor az állat meglátta, hogy Ilena
közelít felé, egy mozdulattal rávetette magát,

hatalmas állkapcsával ráharapott, és
magával rántotta a mélybe.

Ilena kapálódzott, de a kardszárnyú delfin
sokkal erősebb volt nála. Valahányszor a
lány felbukkant a víz színére, a cet azonnal
lecsapott, és visszanyomta a víz alá, anélkül
hogy ő levegőhöz jutott volna.

Ilena tapasztalt úszó volt, több percig
képes volt folyamatosan a víz alatt maradni.

De egy hat méter hosszú, négytonnás
állattal nem küzd sokáig az ember…

Pedig amikor már egyáltalán nem hitt
benne, egy óvatlan pillanatban mégis
sikerült fellöknie magát a felszínre, és
visszanyerte a lélegzetét. Kétségbeesett
tempózásba kezdett a medence széle felé, és
már majdnem elérte, amikor…

Egy pillantást vetett a háta mögé, és
meglátta a bálna hatalmas farkuszonyát,
amint elképesztő sebességgel csap le rá.

Hatalmas ütés volt, és az azt követő
fájdalom olyan erős, hogy majdnem
eszméletét vesztette. Ellenállás nélkül merült
a mélybe. Utolsó világos pillanatában,

miközben a tüdeje kezdett megtelni sós
vízzel, felmerült benne a kérdés, hogy vajon
Anuska, akit évek óta odaadóan gondoz,
hogyan támadhatott rá ilyen őrült dühvel.
De a kérdésre nem volt ésszerű válasz. Négy
fal közé zárva egy idő után a legszelídebb
állat is megvadul…

Utolsó gondolata a férfié volt, akit
szeretett. Arra készült, hogy majd együtt
öregszenek meg Elliottal. Ilena abban az
évben leli volna harmincéves.

A sorsunkat nem mi választjuk. Ahogy
általában ez lenni szokott, helyettük is az
élet döntött.

A félelem és a rettegés szorításában, a
sötétség ölelésében érezte, amint magával
ragadja egy halálos örvény. Miközben
végleg átbillent a túlpartra, azt fájlalta a
legjobban, hogy összeveszett Elliottal, s

hogy a képen, amelyet a férfi róla őriz majd,
foltot ejt a keserűség és a neheztelés.

A vad szél fagyos leheletével fújta tele a
kórház tetejét. Elliott, mintha rémálomból
ébredt volna, lassan kinyitotta a szemét,
miközben öregkori önmaga a történet végére
ért.

Egy ideig némán, mozdulatlanul álltak
egymás mellett. A fiatal férfit elborzasztotta,
amit hallott, az öreget újra megviselte, amit
mesélt.

Elliott percekig a fejét rázta, de mielőtt
szóhoz jutott volna, az öregember egy
megsárgult papírdarabot húzott ki a zsebéből.

– Ha nem hiszel nekem…
Elliott szinte kitépte a kezéből a lapot. A
Miami Heraldból kivágott, régi újságcikk
volt. A kopott betűk fölött a másnapi dátum
állt: 1976. december 25.
Elliott remegő kézzel olvasta a szöveget,
amelyet egy Ilenáról készült nagyméretű
fotóval illusztráltak.