Guillaume Musso - Ott leszel

Elliott belép a szobába, és megáll az ágy
mellett. A fiú francia. A kómában töltött tíz
nap ellenére nevet a szeme, arcáról sugárzik a
jókedv, ajkán kedvesen ironikus mosoly
bujkál.

– Te vagy hát a megmentőm! – viccelődik a
fiú, enyhe akcentussal ejtve az angol szavakat.

– Úgy tűnik – feleli Elliott.
Alig váltottak pár szót, máris rokonszenv
alakul ki közöttük.
– Mától le nem vakarsz többé magadról –
közli a fiú.
– Igazán?
– Legalábbis addig, míg meg nem hálálom,
amit értem tettél. Amíg a magam részéről meg
nem mentem az életed…
Elliott elmosolyodik. Már az első
pillanatban megtetszett neki a fiú, akiből csak
úgy árad az életkedv. Úgy érzi, hogy
személyében a saját ellentétére bukkant, s így
tökéletesen kiegészítenék egymást. Kezet
nyújt, hogy bemutatkozzon:
– Elliott Cooper vagyok.
– Matt Delucca.

Később, amikor Elliott visszagondol erre
az időre, rájön, hogy élete azokban a
napokban vett alapvető fordulatot.

Egy lány nyomába eredt a metrón, s a
második helyett a harmadik vagonba szállt. A
választás megmentette az életét, és rátalált…

…a szerelemre,
a barátságra
és a hivatására.

Abban az évben, néhány nap alatt, férfivá
érett.

*

San Francisco, 2006
Elliott 60 éves

Elliott a múlt emlékein mélázva leparkolt a
Telegraph Hill tetején, majd gyalog elindult a
Filbert's Stepsen. Jókedvűen lépkedett lefelé a
virággal szegélyezett lépcsősoron, amely az
art deco stílusban épült, elegáns legénylakhoz

vezetett. Belökte a kertkaput, és mivel az
ablak félig nyitva volt, megkopogtatta a
spalettát, és bekiáltott:

– Matt, megjöttem! Kint várlak.
Matt azonnal ajtót nyitott, és elkerekedett
szemmel meredt a látogatójára.
– Elliott?
– Csipkedd magad, mert még be kell
ugranunk Francishoz szendvicsért. Ha nem
sietünk, nem marad ínyenctál, és egész
délután duzzogni fogsz, hogy nincs semmi
kedvedre való kaja.
– Hogy kerülsz ide?
– Nem ma tesszük vízre a hajót?
– Milyen hajót?
– A Pápa hajóját!
– Miről beszélsz?
– Nem igaz, hogy elfelejtetted! Tegnap este
hagytál üzenetet a rögzítőmön, hogy tegyünk
ma egy…
Matt félbeszakította.
– Elliott! Fejezd be! Nem hagytam üzenetet.
Harminc éve nem beszéltünk egymással.

Elliott elképedt, s most neki kerekedett el a
szeme. Matt tekintetét fürkészte, amely arról
árulkodott, hogy a barátja nem tréfál.

– Nem tudom, mi ütött beléd – folytatta
Matt –, de ma nem érek rá. Ezért ha
megbocsátasz…

– Várj, Matt! Várj! Barátok vagyunk.
Mindennap beszélünk telefonon, és hetente
többször találkozunk!

– Barátok voltunk. Régen…
Azzal elindult a házba, és már majdnem
becsukta maga mögött az ajtót, amikor Elliott
könyörgő hangon visszatartotta:
– Mi történt? Összevesztünk?
– Hagyd abba! Ne tégy úgy, mintha mindent
elfelejtettél volna!
– Emlékeztess rá, kérlek!
Matt habozott, majd belekezdett:
– Minden rendben volt, békésen
éldegéltünk, míg egy nap el nem vesztetted a
fejed.
– Ezt hogy érted?
– Furcsa dolgokat kezdtél mesélni egy
fickóról, aki ide-oda utazott az időben, s aki

állításod szerint te voltál idősebb korodban…
Szóval bekattantál. Mindent megtettem, hogy
segítsek rajtad, egészen addig a napig, amíg
végképp el nem vetetted a sulykot.

– Pontosan mikor?
– Harminc éve. Karácsonykor – felelte Matt
elcsodálkozva az egyező időponton. – Jól
emlékszem, aznap szakítottál Ilenával…
Napra pontosan harminc éve.
– Mindent megpróbáltam, hogy kibéküljünk,
de te folyamatosan azon igyekeztél, hogy falat
húzz közénk. Egyébként az után, ami Ilenával
történt, már semmi nem lett volna ugyanaz…
– Miért, mi történt Ilenával?
Matt arca hirtelen elfelhősödött a
szomorúságtól, és ellentmondást nem tűrő
hangon felelt:
– Menj el, Elliott!
És becsapta maga mögött az ajtót.

*

Elliott nehezen tért magához. Kábán
tántorgott a kocsijához. Úgy tűnt, hogy az

1976-os Elliott összeveszett Mattel, és most ő
issza meg a levét.

Vajon mivel magyarázható, hogy ő mégis
temérdek emléket őriz mindarról, amit 1976
óta Mattel együtt éltek át? Lehetetlen, hogy
mindezt kitalálta volna! Hogy csak az ő
fejében létezik!

Elliott a kocsi tetejére könyökölt, és fejét a
tenyerébe temette.

Lehet, hogy több idősík létezik?
Hallott már a párhuzamos világok létezését
feltételező elméletről, amely nagy vihart
kavart a tudósok körében. Némely fizikus
szerint minden dolog, amely bekövetkezhet, a
létező világegyetemek egyikében be is
következik. Ha feldobok a levegőbe egy
pénzérmét, akkor lesz olyan világ, ahol fejre
esik, és olyan is, ahol írásra. Ha játszom a
lottón, akkor létezik egy világ, amelyben
nyerek, és millió másik világegyetem, ahol
veszítek! Ebből kiindulva tehát az általunk
ismert világ csak egy a végtelen sok világ
közül. Létezik egy világegyetem, ahol a
szeptember 11-i terrortámadásra soha nem

került sor, egy másik, ahol George Bush nem
az Amerikai Egyesült Államok elnöke, vagy
egy harmadik, ahol még mindig áll a berlini
fal.

Egy világegyetem, amelyben harminc éve
összeveszett Mattel, és egy másik, ahol még
mindig barátok…

Az a bökkenő, hogy a múlt és a jelen közti
jövés-menés eredményeként most olyan
idősíkba tévedt, ahol az események nincsenek
összhangban a saját emlékeivel!

Sajnos az adott helyzetben nem tehet mást,
mint hogy megbarátkozik a gondolattal.

Beült a bogárhátúba, és elindult a kórházba.
Útközben mindvégig azon járt az esze, hogy
mire célzott Matt. Vajon mi történt Ilenával?

18

Van úgy,
hogy
életünk
értelme
végül
halálra
ad okot.

Albert Camus

San Francisco, 1976. december 25.
Ilena 30 éves
16 óra 48 perc

Magasan az égen, a szeles, nyirkos ködben
egy ezüsttollú madár szeli át a felhőket, és
ereszkedik le San Francisco városára.
Nyílvesszőként suhan el az Alcatraz és a

Treasure Island fölött, majd leszáll a Golden
Gate egyik tornyára. A híres, hatalmas és
elegáns híd két kilométer hosszan íveli át az
öblöt Sausalitóig. A roppant pillérek szilárdan
horgonyoznak a Csendes-óceánban, s nincs
félnivalójuk sem a fagyos tengeri
áramlatoktól, sem a sűrű ködtől, amely
borostyánként tekeredik vörös színben
pompázó fémszerkezetük köré.

A madár a pillér tetejéről a mélybe tekint,
és a kétszáz méterrel lejjebb sürgölődő
emberek életét szemléli.

A hídon az autók hat forgalmi sávban
bemutatott, véget nem érő táncban keresztezik
vagy előzik egymást. A zenei kíséret
fülsiketítő zaj, dudaszó és fémes hangzavar.

A gyalogosoknak fenntartott sétányon
hirtelen feltűnik egy törékeny nő.
Kötéltáncosként lépked. Készen arra, hogy
bármelyik pillanatban leeshet.

Ilena maga sem érti, mit keres itt. Csak azt
tudja, hogy képtelen volt repülőre szállni,
hogy hazautazzon Floridába. Megkérte a
taxisofőrt, hogy forduljon meg, és vigye vissza

a városba. Aztán hagyta, hogy a lába vigye,
így került a hídra.

A szakadék szélén áll, olyan elviselhetetlen
fájdalom fogságában, amelyről addig fogalma
sem volt. Mindenki erősnek, szilárdnak,
kiegyensúlyozottnak hiszi, holott ez csak álca.
Valójában sebezhető, védtelen, kiszolgáltatott.
„Nem szeretlek már, Ilena.” Alighogy
elhangzott ez az egyszerű mondat, érezte,
ahogy kicsúszik lába alól a talaj, s ereje és
életkedve tovaszáll.

A biztonsági korlát fölé hajol, és lenéz a
vízre. Részegítő, szédítő látvány tárul elé.
Forgószél kerekedik, a hullámok tajtékot
vetve megtörnek, forr az óceán. Elliott volt
egész élete. Mivé lesz nélküle?

Ilena gyengének, elveszettnek érzi magát. A
fájdalom túl erős, elfojtani lehetetlen.
Egyszeriben jobban fél az élettől, mint a
haláltól, és rádöbben, miért hozta ide a lába.

A mélybe veti magát.

*

A Golden Gate magasából négy
másodpercig zuhan az ember.

Négy másodpercig tart a végső utazás. Négy
másodpercet tölt két világ között, a valódi
senki földjén.

Négy másodperc, miközben nincs már
egészen életben…

…és még nem is igazán halott.
Négy másodperc a teljes kiüresedés
állapotában. Merészség vagy őrültség?
Bátorság vagy gyengeség?
Négy másodperc múltán százhúsz kilométer
per órás sebességgel csapódik a vízbe. Négy
másodperc múltán… …meghal.

*

San Francisco, 1976. december 25.
Elliott 30 éves
17 óra 31 perc

Télen hamar esteledik. A délután már csak
emlék.

A városban sorra gyulladnak fel az utcai
lámpák, s kifli alakú hold kukucskál a
felhőtakarón támadt apró résen.

Elliott lehúzott ablakokkal hajt végig a
partot szegélyező széles sugárúton, az
Embarcaderón. Azok után, amit aznap átélt,
nem volt elég bátorsága, hogy üvegpalotájába
zárva, egyedül töltse az éjszakát. Attól félt,
hogy megőrül, hogy valami ostobaságot követ
el…

Szélsebesen suhan, s a fények útján átrepül
az üzleti negyeden, ahol a csillogó díszbe
öltözött, nyílvessző alakú új felhőkarcoló, a
Transamerica Pyramid tündököl.
Tanácstalanul gondol Ilenára, aki bizonyára
már a repülőn ül. Vajon ő hogyan vélekedik a
szakításról? Megpróbálja elhitetni magával,
hogy Ilenának nem lesz nehéz dolga, hogy
hamar talál magának egy másik férfit, aki
sokkal jobban szereti majd, mint ő.
Ugyanakkor még a lehetőség gondolatától is
iszonyodik.

Beveszi a szokásos kanyarokat, s végül a
kórház parkolójában köt ki. Elvesztette a

szerelmét, elvesztette a barátját. Nem maradt
más, csak a munkája. Műteni persze most nem
fog, és betegeket sem fogad, mert az alkohol
és a kábítószer hatása még nem szűnt meg
teljesen, de ismerős környezetre vágyik, s a
kórház az egyetlen ilyen hely.

A parkolóban a szokásos helyére áll.
Kiszáll a kocsiból, s akkor a sötétben vadul
szirénázó mentőautó vágódik a sürgősségi
osztály bejárata elé. A megszokás ereje
azonnali cselekvésre készteti, és nem tudja
megállni, hogy ne siessen a mentősök
segítségére. Aznap Martinez és Pike teljesít
szolgálatot, a 21-es egységből. Jól ismeri
őket, dolgozott már velük. Mindkét ápoló
holtsápadt, amiből Elliott arra következtet,
hogy a beteg állapota nagyon súlyos.

– Kit hoztatok, Martinez?
A fiatal dél-amerikai, aki feltételezi, hogy
Elliott az ügyeletes orvos, gyors tájékoztatást
ad:
– Harmincéves nő. Többszörösen sérült.
Kómába van. Félórája ugrott le a Golden
Gate-ről…

– Túléli?
– Szerintem nem sok esélye van rá…
A fiatal nőt már újraélesztették. Elhelyezték
a centrális vénás katétert, és nyakmerevítőt
kapott, amely eltakarja az arca alsó részét.
Elliott segít a két férfinak kiemelni a
hordágyat.
Majd a sérült fölé hajol.
És felismeri.

*

San Francisco, 2006
Elliott 60 éves

Elliott még mindig a Mattel folytatott heves
szóváltás hatása alatt állt. A kocsiban ült,
vezetett, de alig figyelt az útra, azt sem tudta,
merre jár.

Vajon mire célzott a barátja, amikor azt
mondta, hogy „Az után, ami Ilenával
történt”? A szakításra gondolt? Vagy valami
súlyosabb dologra? Elliott megpróbálta
rendezni a gondolatait.

A legutóbbi múltbeli látogatás során, 1976.
december 25-én reggel, fiatal énjével együtt
sikerült megelőzni a balesetet, megmentették
Ilena életét. A kardszárnyú delfin nem ölte
meg. Vagyis Ilena életben van.

De vajon miért beszélt Matt olyan
reményvesztett hangon? Hirtelen lefékezett. A
Washington Park mellett, egy tűzcsap előtt
leparkolta a bogárhátút, és egy internetkávézó
keresésére indult. A North Beachen cirkálva
hamarosan talált is egyet. Rendelt egy
kapucsínót, hogy leülhessen az egyik képernyő
elé.

Kattintott párat, megnyitott egy internetes
telefonkönyvet, és bősz keresésbe fogott. A
megfelelő mezőbe begépelte a nő nevét.
„Ilena Cruz”. A név alatti sor villogni kezdett,
és egy városnevet kért. Elliott beírta Orlandót.

Nem volt találat.
Kiterjesztette a keresést egész Floridára,
majd más államokra is, de a gép semmit nem
talált.
Lehet, hogy Ilena titkosította a számát. Vagy
már nem lakik a keleti parton. Vagy nevet

változtatott…
Elliott nem adta fel. Beírta Ilena nevét a

Google keresőjébe. Egyetlen találat… A
linkre kattintott. Egy egyetemi honlap volt, és
az állatorvosi gyógymódok tengeri emlősökön
való alkalmazásáról szólt. A címoldalon
megjelenő tanulmány emlékeztetett arra, hogy
a hetvenes években Ilena volt azon
állatorvosok egyike, akik elsőként végezték el
a ma már rutinszerűnek számító
beavatkozásokat. A cikk példaként egy
lamantin esetét idézi, akin 1973-ban Ilena a
világon először alkalmazta az anesztéziát.
Ilena neve mellett egy hivatkozási szám állt,
amely az életrajzi adatokat tartalmazó
lábjegyzetre irányította a figyelmet. Elliott
remegő kézzel a számra kattintott, és
elborzadva fedezte fel a lap alján Ilena
születési és halálozási idejét: 1947-1976!
További részleteket nem talált.

Tekintete a képernyőre tapadt, és próbálta
megérteni, mi történhetett.

Ha 1976. december 25-én Ilena még
életben volt, viszont a honlap ugyanazt az évet

jelöli meg halálozási időként, akkor a lány az
1976-os év utolsó hat napjának egyikén halt
meg. De melyik napon? Hogyan? Miért?

Elliott kirohant a kávézóból, és gyorsan
kocsiba ült. Elhatározta, hogy átnézi a
korabeli újságokat.

Indexelés nélkül hajtott ki az útra, ahol kis
híján belerohant egy ellenkező irányból
érkező Lexus. Vakmerő félfordulattal elindult
a City Hall felé, ahol a San Francisco
Chronicle székhelye volt.

Húsz percig körözött, hogy parkolóhelyet
találjon, de ahogyan előre sejtette, abban a
napszakban nullánál is kevesebb volt a szabad
helyek száma. A keresgélést megunva autóját a
parkoló kocsisor melletti sávban hagyta, s
lélekben felkészült arra, hogy elszállítják,
mire visszajön. Kifulladva lépett be az
üvegborítású épületbe, ahol közölte, hogy az
1976-os archívumot szeretné megtekinteni. A
recepciós hölgy egy kitöltendő nyomtatványt
nyomott a kezébe, és hozzátette, hogy a kérés
teljesítése beletelik néhány napba.

– Néhány napba?! – dohogott Elliott.

A hölgy magyarázkodni kezdett. Érvelését a
szokásos fordulatokkal tűzdelte tele, mint
például „munkaszüneti nap”, „csökkentett
létszám”, „mikrofilm” vagy „digitalizálásra
váró év”…

Elliott kihúzott a zsebéből egy
százdollárost. A hölgy felháborodott arcot
vágott. Elliott hozzátett még két bankjegyet. A
hölgy azt felelte: „Meglátom, mit tehetek
önért.”

Negyedórával később Elliott egy
mikrofilmvetítő előtt ült, és az 1976-os San
Francisco Chronicle utolsó számainak
oldalai peregtek a szeme előtt. A főcímekben
semmit nem talált, ezért bogarászni kezdte a
napihírek rovatot, és a december 26-i
számban egy apró cikkre bukkant, amelyet
kénytelen volt többször elolvasni, hogy
felfogja a tartalmát.

Újabb öngyilkossági kísérlet a Golden Gate-en

Tegnap délután a Golden Gate Bridge
69. számú mellvédjénél az óceánba
ugrott egy fiatal nő, Ilena Cruz floridai
állatorvos. Egyes szemtanúk szerint a nő
előrenyújtott lábbal csapódott a vízbe.
Pár perccel később a vízi rendőrség
kimentette, de többszörös végtagtörést
és súlyos belső sérüléseket szenvedett.
A Lenox Kórházba szállították. Orvosai
szerint kritikus az állapota.

Elliott gyomra görcsbe rándult, és percekig
magába roskadva, mozdulatlanul ült a széken.
Micsoda kegyetlen játékot űz vele a sors!
Aztán elolvasta a másnapi újságot, jóllehet
már előre tudta, mit talál a cikkben.

Nem történt csoda.
A Golden Gate újabb áldozatot követelt

Nem történt csoda a Lenox
Kórházban. Ilena Cruz, a fiatal nő, aki
tegnapelőtt leugrott a Golden Gate-ről,
belehalt belső sérüléseibe (I. tegnapi
számunk).

Az újabb haláleset kapcsán újraéled a
vita arról, hogy szükség van-e biztonsági
korlát felszerelésére. A Golden Gate
Tanácsa ezt az intézkedést eddig nem
volt hajlandó meghozni.

Elliott megsemmisülve lépett ki az
épületből. Az autóját nem szállították el, és
még büntetést sem kapott. Sovány vigasz.
Beült a volán mögé, és a Lenox Kórházba
hajtott. Ellenőrizni akart valamit.

*

San Francisco, 1976. december 25.
Elliott 30 éves
20 óra 23 perc

Elliott szorongva várta, hogy Ilenát
kihozzák a műtőből. Mivel aznap nem volt
szolgálatban, nem akarták, hogy ő operálja
meg, és mivel kissé még másnapos volt a
herointól, nem is erősködött.

A vizsgálati eredmények katasztrofálisak
voltak: kétoldali comb- és lábfejtörés, csípő-
és vállficam, mellkas-falzúzódás… Az
erőteljes becsapódástól megrepedt a
medencéje, amelynek következtében
megsérültek a kapcsolódó szervek. Attól
tartottak, hogy a veséje és a lépe is károsult, s
a hüvelyi vérzés miatt bél- vagy
húgyhólyagrepedés gyanúja is felmerült.

Elliott idegesen járkált fel-alá, majd
lecövekelt a műtő üvegajtaja előtt. Eleget
látott már, és nem ringatta magát illúziókba. Ő
maga is gyakran kezelt súlyos balesetet
szenvedett, többszörösen sérült betegeket, és
szembe kellett néznie a valósággal. Ebben a
stádiumban a túlélés esélyei rendkívül
csekélyek. A hasonló típusú balesetek során
gyakran megsérül a gerincoszlop és a
gerincvelő, melynek összenyomódása
részleges vagy teljesen bénulást
eredményezhet…

Lelki szemei előtt megjelent Ilena, amint
magatehetetlenül ül egy tolókocsiban, s ez egy
pillanatra eltakarta a sellőtermetű lány képét,

aki a minap még boldogan merült a víz alá, és
önfeledten úszkált a delfinekkel.

Mindez miatta történt! Idősödő önmagával
azt hitték, hogy megmentették Ilena életét, de
csak meghosszabbították pár órával. Nem egy
kardszárnyú delfin fojtotta vízbe, hanem
öngyilkos lett, leugrott egy hídról. Szép munka
volt! Megpróbáltak szembeszegülni a sorssal,
de a sors erősebb volt.

*

San Francisco, 2006. december 25.
Elliott 60 éves
22 óra 59 perc

Úgy zúdult az eső a Lenox Kórházra, mintha
dézsából öntötték volna.

Elliott az alagsorban, a sercegő neonlámpa
fényénél harmincéves archív papírok közt
Ilena kartonja után kutatott.

A terem négy falát körben kartondobozok
súlya alatt roskadozó fémpolcok borították.
Hajdanán minden egyes kartont pontosan,

hónapok, évek, osztályok szerint
csoportosítottak, de mára a lapok
összekeveredtek, szétszóródtak, s a teremben
óriási rumli uralkodott.

Miközben Elliott sietve nyitogatta a
dobozokat és vadul lapozgatta a dossziékat,
megpróbált értelmet adni az elmúlt három
hónap eseményeinek. Eleinte naivul azt hitte,
hogy megváltoztathatja a sorsot, de a sors
csúnyán visszavágott… Tudomásul kell
vennie a nyilvánvaló igazságot. A szabad
akarat, a képesség, hogy magunk alakítjuk
sorsunkat, illúzió csupán. Létünk előre
elrendeltetett, s ez ellen felesleges küzdeni.
Bizonyos események kivédhetetlenek és
megmásíthatatlanok, mint például a halál
órája. A jövő nem fokozatosan rajzolódik ki.
A lényeget illetően a fő csapásirány már ki
van jelölve, és nincs más választás, követni
kell. A múlt, a jelen, a jövő egy egységes
egészet alkot, amely arra a szörnyű névre
hallgat, hogy végzet.

De ha minden előre meg van írva, vajon ki
a szerző? Egy felsőbb hatalom? Egy Isten? És

mi a végső cél?
Elliott jól tudta, hogy soha nem kap választ

a kérdéseire, ezért úgy döntött, hogy inkább az
aktákra összpontosít, és bő egy órával később
végre megtalálta, amit keresett.

Ilena felvételi lapja nem tűnt el, de az idő
vasfoga szinte olvashatatlanná rágta. A betűk
elmosódtak, a lapok összeragadtak. Elliott
izgatottan a fény felé tartotta az írást, és nagy
nehezen kisilabizálta a lényeget.

Ilena sebesülései sokkal súlyosabbak
voltak, mint ahogy gondolta, de az újságcikk
híradásával ellentétben a lány nem a belső
sérüléseibe halt meg, hanem egy sürgős műtéti
beavatkozás következtében, amelynek során
egy vérömlenyt próbáltak meg eltávolítani az
agyából.

Elliott megnézte az operáló orvos nevét: dr.
Mitchell.

Emlékezett rá. Roger Mitchell szakavatott
sebész volt, de…

Miért nem én operáltam Ilenát?
Az agyi rétegvizsgálatról szóló jelentés
hiánya is meglepte.

Az orvosi utasítások alapján rekonstruálta,
mi történhetett valójában: hajnali négy óra
körül az egyik ápolónő agyi vérömleny
jelenlétére utaló pupillaegyenetlenségről
számolt be az orvosnak, aki azonnal
megműtötte a beteget, de a beavatkozás nem
járt sikerrel.

A vérömleny túl mélyen bújt meg, rosszul
lokalizálták, és bonyolította a helyzetet az
egyik vénás öblön keletkezett seb is, amelyet
rétegvizsgálat nélkül nem vehettek észre.
Önmagában véve is kockázatos műtét lett
volna, de Ilenát, alacsony Glasgow-jával* és
légzési nehézségeivel, a legjobb sebész sem
menthette volna meg.

Előre kell hozni a műtétet.
Elliott még egyszer átfutotta a zárójelentést.
Ilena hajnali 4 óra 26 perckor halt meg.
Egy pillantást vetett az órájára.
Még nem volt éjfél.

*

San Francisco, 1976. december 26.
Elliott 30 éves
00 óra 23 perc
– Eltávolítottam a lépet, és összevarrtam a
belek egy részét – magyarázta dr. Roger
Mitchell fiatal kollégájának.
Elliott életében először találta magát a
másik oldalon, a beteg és a család oldalán.
– És a vesék?
– Semmi komoly. A légzőszervek miatt
viszont aggódom. Több szomszédos bordája
eltörött. Mindegyik legalább két helyen.
Elliott tudta, hogy ez mit jelent. A
mellkasfal egyik szegmense elmozdult a
mellkasüregben, melynek következtében
légmell vagy mellkasi vérömleny alakulhat ki,
s mindkettő komoly légzési elégtelenséget
okozhat.

* Glasgow-kómaskála

– Gerincsérülés?

– Még korai lenne nyilatkozni. Valószínű,
hogy a dorzális szakasz zúzódott… Ott a
minden vagy semmi törvénye érvényesül.
Lehet ártalmatlan…

– De a végtagok együttes végleges
bénulásához is vezethet… – fejezte be Elliott.

Mitchell lebiggyesztette az ajkát.
– Várni kell. Pillanatnyilag nincs más
teendőnk.
– Nem viszed le CT-re?
– Ma este nem. Reggel óta vacakol a
program.
– A rohadt életbe! – szitkozódott Elliott, és
öklével az ajtóra csapott.
– Nyugodj meg. Szigorú megfigyelés alatt
tartjuk, egy ápolónő negyedóránként benéz
hozzá. Egyébként…
Mondani akart még valamit, de
meggondolta magát.
– Egyébként? – kérdezte Elliott, arra
kényszerítve Mitchellt, hogy befejezze a
mondatát.
– Egyetlen dolgot tehetünk. Imádkozzunk,
hogy ne kelljen túl korán újra felnyitni, mert

azt nem élné túl.

*

San Francisco, 2006. december 26.
Elliott 60 éves
01 óra 33 perc

Elliott Ilena orvosi papírjait szorongatva
visszament az emeletre. Jóllehet már két
hónapja nem műtött, a kórház igazgatósági
tagjaként megtarthatta az irodáját. Belökte az
ajtót, és a világítás magától felkapcsolódott.
Megállt az ablak előtt, és a városra zúduló
özönvizet nézte.

Majd feldúltan járkált fel-alá a szobában,
és azon töprengett, mit tehetne még. Újra
átfutotta Ilena leleteit és az orvosi
jelentéseket, majd az egész dossziét
visszatette az íróasztalára, egy márványból
faragott, elegánsan egyszerű sakktábla mellé.
Tűnődve felkapott két bábut, egy kúp alakú
futót és egy henger alakú bástyát.

Kúp és henger…

Eszébe jutott egy tanmese, melyet még az
egyetemen olvasott.

Fogta a kúpot, az íróasztalra állította, és
meglökte. A szilárd test pördült egyet a
tengelye körül. Ugyanígy járt el a hengerrel is,
de ez utóbbi az asztalra dőlt, lebucskázott a
földre, és darabokra tört.

A két tárgyat ugyanaz az ütés érte, mégis
eltérő pályát jártak be. Erkölcsi tanulság: az
emberek eltérő módon élik meg ugyanazt a
sorscsapást. Lehet, hogy nem menekülhetek
a sorsom elől, de ura vagyok oly módon,
hogy szembenézek vele.

A gondolattól új erőre kapott. Benyúlt a
zsebébe, és elővette az üvegcsét.

Fárasztó napja volt, és tudta, hogy még
koránt sincs vége. Ennek ellenére meglepően
nyugodtnak érezte magát.

Mert egy ember soha nem olyan erős, mint a
végső küzdelemben.

19

Hetedik & nyolcadik találkozás

Ó, ha a
fiatal
tudná…
Ó, ha az
öreg
megtehetné…

San Francisco, 2006. december 26.
Elliott 30 éves
2 óra 1 perc

Az eső monoton zaja álomba ringatta a
kórházat. Ilena csukott szemmel pihent a kis
kórházi szoba félhomályában. Feje fölött

kusza infúziórengeteg, szájában a mesterséges
lélegeztetőgép csöve.

Elliott mellette ült. Gyengéden feljebb húzta
a lepedőt, hogy Ilena meg ne fázzon.
Zaklatottan, remegő kézzel megérintette a lány
arcát. Ahogy bőre a bőréhez ért, úgy érezte,
éles pengék kaszabolják a szívét.

Hiába volt a szörnyűségesen feldagadt arc,
az elkékült ajak, Elliott érezte, hogy Ilena
testében lüktet, küzd az élet.

Egy élet, amely egy hajszálon függött.
Egy élet, amely bármelyik pillanatban
kihunyhatott.
Halkan nyílt az ajtó. Elliott hátrafordult. Azt
gondolta, hogy az ügyeletes ápolónő lép a
szobába. De nem ő volt.
– Azonnal meg kell operálni! – sürgette
öregkori énje ellentmondást nem tűrő hangon.
Elliott felugrott.
– Operálni? Mivel?
– Extradurális vérömleny az agyban.
A fiatal orvos rémülten felemelte Ilena
szemhéját, de vérömlenyre utaló
pupillaegyenetlenségnek nyomát sem látta.

– Honnan veszi?
– A halotti jelentésből. És ha lenne CT-
felvétel, te is tudnád…
– Álljon meg a menet! – védekezett Elliott.
– Még csak 1976-ban vagyunk. A műszerek
könnyen meghibásodnak, a programok minden
második vizsgálatnál leállnak. Nem
emlékszik?
Az öreg orvos nem felelt, mert már az
EKG-görbét tanulmányozta.
– Szólj, hogy gyorsan készítsék elő a műtőt!
– utasította Elliottot, és a fali telefonra
mutatott.
– Várnunk kell, súlyos mellkasi sérüléseket
szenvedett. Ha most felnyitjuk, túl nagy
kockázatot vállalunk.
– Ha nem nyitjuk fel, akkor biztos a halál.
Elliott fontolóra vette az érvet, mielőtt
újabb ellenvetéssel állt elő.
– Kizárt, hogy Mitchell egy egyszerű
megérzésre hagyatkozva nekifog a műtétnek.
Az öreg megvonta a vállát.
– Ki mondta, hogy Mitchell műti…
– Akkor ki?

– Én.
Elliott természetesnek vette, hogy ebbe az
„én” be ő is belefér, de még így is
megvalósíthatatlannak tűnt a feladat:
– Nem operálhatunk ketten! Szükségünk van
még legalább egy altatóorvosra és egy
ápolónőre.
– Ki az ügyeletes aneszteziológus?
– Samantha Ryan, azt hiszem.
Az öreg orvos bólintott, majd a faliórára
pillantott.
– Tíz perc múlva a műtőben! – mondta, s
elindult kifelé. – Készítsd elő Ilenát, én addig
beszélek Ryannel.
A hatvanéves Elliott az előcsarnokba
sietett, ahol alig lézengtek páran, és ahol erős
éterszag terjengett. Zakóját fehér köpenyre
cserélte, hogy ne keltsen feltűnést. Úgy
ismerte a kórházat, mint a tenyerét, könnyen
megtalálta a szobát, ahol Samantha Ryan
pihent.
– Jó estét, Sam – köszöntötte, és
felkapcsolta a villanyt.

A fiatal nő, aki az ügyeleti éjszakákon
megszokta a szaggatott alvást, azonnal
felugrott, és a hirtelen támadt fényességtől
hunyorogva a szeme elé kapta a kezét.
Ismerősnek találta a férfit, mégsem jött rá,
hogy kit lát.

Elliott egy csésze kávét nyújtott felé. A lány
elfogadta, s közben félresöpört néhány arcába
hulló rakoncátlan tincset.

Különc lány volt. Harmincéves, ír
származású leszbikus és gyakorló katolikus.
Két éve dolgozott a kórházban, miután minden
kapcsolatot megszakított New Yorkban élő
családtagjaival. Apja és fivérei a New York-i
rendőrségen dolgoztak.

Az elkövetkező években ő és Elliott jó
barátok lesznek, de abban az időben Samantha
még magányos, magába zárkózó lány volt,
akiről lerítt, hogy rosszul érzi magát a
bőrében. A kórházban senkivel nem
barátkozott, és a kollégái csak autistának
csúfolták.

– Sam, szükségem lenne magára egy
műtétnél.

– Most rögtön?
– Most rögtön. Egy légzési elégtelenséggel
küzdő páciens agyából kell eltávolítani egy
szubdurális hema-tómát.
– Az öngyilkos nő? – kérdezte a lány, és
kortyolt egyet a kávéból.
– Eltalálta.
– Nem fogja túlélni – közölte nyugodtan.
– Az a jövő zenéje – feleselt Elliott.
A lány alumíniumpapírba csomagolt Oreo
kekszet vett elő.
– Ki operálja? – kérdezte, s belemártott egy
cookie-t az italba.
– Én.
– És megtudhatnám, ki maga?
– Valaki, akit jól ismer.
A fiatal nő Elliottra szegezte a tekintetét, és
elbizonytalanodott. Egy röpke pillanatra az a
benyomása támadt, hogy a férfi úgy olvas a
lelkében, mint egy nyitott könyvben…
– Igyekeznünk kell – figyelmeztette Elliott.
Samantha tagadólag rázta a fejét.
– Mitchell a kezelőorvosa. Szó sem lehet
róla, hogy belemenjek ilyen kalózkodásba.

Azonnal kirúgnak.

– Van némi kockázata – ismerte be Elliott –,
de biztosra veszem, hogy segíteni fog.

– Nem kötelezhet rá. Semmivel nem
tartozom magának – felelte Samantha
vállvonogatva.

– Nekem nem, de Sarah Leevesnek tartozik
valamivel…

Elliott nem fejezte be a mondatot. A lány
rémülten nézett rá. Sarah Leeves egy
szerencsétlen prostituált volt, aki két éve lépte
át a kórház küszöbét, miután csúnyán
összeverték és késsel megszurkálták. Sürgősen
megoperálták, de belehalt a műtétbe.

– Kezdő volt még itt a kórházban –
emlékeztette Elliott. – Ön kiváló
aneszteziológus, Sam, az egyik legkiválóbb,
de aznap este nagyon elszúrt valamit…

Samantha behunyta a szemét, és
századszorra újra felidézte magában a
jelenetet. Egy rossz mozdulat volt. A kezdő
baklövése. Felcserélt két orvosságot, s az a
szegény nő soha többé nem ébredt fel.

– Ügyesen eltussolta a tévedését – folytatta
Elliott –, és valljuk be, egy prostituált
eltűnése nem kavar nagy port.

Samantha csukott szemmel hallgatta. Nagyot
hibázott akkor, mert elkalandozott a figyelme.
Lélekben máshol járt. New Yorkban, az
apjánál, aki „szajhának, ribancnak, mocskos
kis kurvának” tartja, az anyjánál, aki megállás
nélkül azt szajkózza, hogy „szégyent hoz” a
családra, és fivéreinél, akik végül rávették,
hogy hagyja el a várost.

A lány kinyitotta a szemét, és megfélemlítve
meredt Elliottra.

– Honnan tudja mindezt?
– Magától. Elmesélte nekem.
Samantha hitetlenkedve rázta a fejét. Soha
senkinek nem említette az esetet, még gyónás
közben sem. Viszont két éve minden hitét latba
veti, hogy feloldozást nyerjen. Leghőbb vágya
az, hogy visszafordítsa az idő kerekét, s azt az
átkozott napot kitörölje a naptárból. Hányszor
fohászkodott az éghez megváltásért!
– Mentsen meg egy életet, azzal talán
jóváteheti… – súgta Elliott, aki kitalálta a

lány gondolatait.
Samantha habozott, majd begombolta a

köpenyét, és így szólt:
– Megyek a műtőbe.
Elliott a lány után indult, de akkor elkezdett

remegni a keze. Máris!?
Az éjszaka kellős közepén szerencsére

kihalt volt a mosdó. Riadtan vette tudomásul,
hogy kezd köddé válni. A mosdókagyló fölé
hajolt, hogy lelocsolja az arcát. Samanthával
ellentétben ő nem hitt Istenben, de ez nem
akadályozta meg abban, hogy hozzá
fohászkodjon.

Hagyd, hogy megoperáljam! Hagyd, hogy
egy kicsit tovább maradjak!

De az Isten, amelyben nem hitt, fütyült a
könyörgésére, és Elliottnak nem volt más
választása, hagyta, hogy beszippantsák a
sodró idő örvényei.

*

2006-ban, kórházi irodája foteljében,
kimerülten ébredt. Rémülten pillantott a
polcon álló digitális órára: 2 óra 23 perc.

Még nem késő, feltéve, ha rögtön visszatér
a múltba. Tüstént bekapott egy pirulát, de
semmi nem történt. Természetes, hisz a
hatóanyag csak alvás közben működik. Ő
azonban túl izgatott volt ahhoz, hogy
vezényszóra elaludjon. Kisietett a folyosóra,
és hívta a liftet, hogy a kórház
gyógyszertárába menjen. Ott talált egy flakon
Hypnozent, melyet a műtéti altatás előtt adnak
a betegeknek. Sebbel-lobbal visszatért az
irodájába, fogta az orvosi táskáját, kivett egy
eldobható fecskendőt, felszippantott egy
kisebb mennyiséget a készítményből, és
beadta magának. Az altatószer gyorsan hatott.
Elliott máris az álmok és az ábrándok
birodalmában találta magát.

*

Eközben 1976-ban a harmincéves Elliott
előkészítette Ilenát a műtéthez. Leborotválta a
haját, lekapcsolta a lélegeztetőgépről, egy
felfújható tömlővel helyettesítve azt, hogy a
lány levegőhöz jusson, míg a műtőbe viszi.

Mire felértek, Samantha Ryan és egy
ápolónő már várták őket, de öreg énjét sehol
nem látta. Akkor valaki megkopogtatta az
üveget. Az idős orvos intett, hogy menjen a
fertőtlenítőbe, és Elliott szó nélkül
csatlakozott hozzá. Könyökig feltűrték a
köpenyük ujját, módszeresen ledörzsölték a
kezüket, műtőruhába bújtak, gumikesztyűt
húztak, arcuk elé maszkot s a fejükre
papírsapkát tettek.

*

A két orvos belép a műtőbe.
Elliott kissé háttérbe húzódik, és hagyja,
hogy idősebb önmaga vezényelje a műveletet.
Az öreg rendkívül nyugodt. Otthonosan
mozog. Először összehangolt mozdulatokkal
átemelik Ilenát a műtőasztalra. Ő tartja a lány
fejét, szigorúan tengelyirányban, gondosan
kerülve minden esetleges hajlító vagy csavaró
mozdulatot. Lassan, óvatosan fektetik az
asztalra, mert tudják, hogy a gerince is sérült,
és nem akarják súlyosbítani a bajt.

Végre elkezdődik a műtét. Az idősebb
orvost különös érzés keríti hatalmába. Két
hónapja nem operált, és azt gondolta, hogy
soha többé nem vesz kézbe szikét. Kimért,
határozott mozdulatokkal dolgozik. Idővel
megtanulta, hogyan kezelje ezeket a
szélsőségesen feszült pillanatokat. Pontosan
tudja, hol és mit kell megnyitni, a keze nem
remeg, minden a legnagyobb rendben zajlik.
Egészen addig, míg…

– Kitől kaptak engedélyt a műtétre?
Mitchell lép a helyiségbe, a dühtől
tajtékozva. Végigméri őket. Sorban szemügyre
veszi őket, Samantha Ryant, az ápolónőt,
Elliottot és öregkori hasonmását.
– Hát ez meg ki az ördög? – tudakozódik, és
állával az öreg sebész felé bök, aki nyugodt,
kimért hangon megjegyzi:
– Mitchell doktor, nem fertőtlenítette magát,
és figyelmen kívül hagyott egy vérömlenyt.
Mitchell sértődötten a szája elé tesz egy
maszkot, és fenyegetőzni kezd:
– Ezt nem hagyom ennyiben!

– Mitchell doktor, kérem, fertőtlenítse
magát – ismétli a fiatal Elliott, arra
kényszerítve az orvost, hogy elhagyja a műtőt.

Az operáció szokatlanul derűs hangulatban
folytatódik. Kint vihar tombol, dörög az ég.
Hallják, ahogy az eső az ablaküveget
ostorozza, és patakokban folyik le az ereszen.
A harmincéves Elliott csodálattal vegyes
kétkedéssel szemléli öregkori énjét, míg a
hatvanéves Elliott kizárólag a feladatra
összpontosít. Minden rendben zajlik, de a
vérömleny elhelyezkedése, mérete és Ilena
légzőszervi sérülései miatt nem mer
jóslatokba bocsátkozni a műtét sikerét
illetően. Tisztában van vele, hogy a kómás
állapot már önmagában iszkémiás eredetű
keringésleállással jár, s így komoly
szövődményeket okoz.

Vajon mennyi esély van arra, hogy életben
marad?

Orvosi szemmel talán öt százalék.
És talán egy ezrelék annak az esélye, hogy
nem szenved maradandó károsodást.

De Elliott pályafutása során megtanulta,
hogy a statisztikák néha csalnak. Ismert olyan
beteget, akinek az orvosok három hónapot
jósoltak, és még tíz évig élt. És az is
előfordult, hogy egy rutinműtét katasztrófával
végződött.

Töprengés közben hirtelen vér spriccel az
arcára.

Megtörtént, amitől tartott. A vérömleny
nyomására kifakadt egy sérült vénás öböl.
Iszonyúan vérzik, de a többiek azonnal a
segítségére sietnek, és óvatosan felitatják a
vért. Komoly erőfeszítésébe kerül, hogy
kordában tartsa az érzéseit, és kizárólag a
beavatkozásra összpontosítson. Még azt is
megpróbálja figyelmen kívül hagyni, hogy
Ilenát operálja. Mert tudja, hogy ha maga elé
képzeli a lányt, elkezd remegni a keze és
elhomályosul a látása.

A beavatkozás teljes nyugalomban zajlik,
míg az egyik főorvos kíséretében be nem
toppan újra Mitchell. Megállapítják a
szabálysértést, de eszük ágában sincs

félbeszakítani a műtétet, amely már egyébként
is a végéhez közeledik.

Még mielőtt elfogná a remegés, a
hatvanéves Elliott fiatal énjéhez fordul:

– A többit már meghagyom neked. Varrd
össze!

Leveszi a sapkát, lerántja magáról a
műtősruhát, a véres kesztyűket, és a kezét
szemléli. Remegés nélkül kiállta a próbát,
hosszabb ideig, mint remélte.

– Köszönöm – súgja, anélkül hogy tudná,
kinek mond hálát.

Ez volt az utolsó operációja. Életében a
legfontosabb. Miközben a műtőben
összegyűltek szeme láttára köddé válik, arra
gondol, hogy sikerrel teljesítette a feladatát.
Már nem fél a haláltól.

20

Utolsó találkozás

Húszévesen
a világ
közepén
táncolunk.
Harmincévesen
a körben
bolyongunk.
Ötvenévesen
a kör
szélén
lépkedünk,
nem
nézünk se
befelé, se
kifelé.
Később
már

mindegy,
mert
láthatatlanok
vagyunk,
ami a
gyerekek
és az
öregek
kiváltsága.

Christian Bobin

San Francisco, 2006
Elliott 60 éves

Elliott kórházi irodája hideg kőpadlóján,
egy kisebb vértócsában fekve ébredt.
Kábultan feltápászkodott. Még mindig ömlött
orrából a vér. Érrendszere ismét drágán
fizetett az időutazásért. Több vérzéscsillapító
tamponra volt szükség, hogy megállítsa az
áradatot.

Hajnalodott. Első gondolata az volt, hogy
vajon sikerült-e megmenteni Ilenát.

A számítógép elé ült, és megnyitotta az
internetes telefonkönyvet. Előző nap az Ilena
Cruz névhez semmiféle adatot nem talált a
gép. Elliott újra próbálkozott, és a keresési
kiterjesztette az egész Egyesült Államokra.

Ezúttal sikerrel járt. A képernyőn egy
észak-kaliforniai kis falu neve jelent meg:
Weaverville.

Jó nyomon jár? Vagy korai még az öröm?
Egyetlen módon szerezhet bizonyosságot…
Az irodából az előcsarnokba sietett, rövid
kitérőt tett a kávégépnél, majd a parkolóba
ment. Ha minden jól megy, hat óra alatt
Weaverville-be érhet. Öreg bogárhátúja
megfáradt, csakúgy, mint ő, de remélte, hogy
kis ideig még kitart alatta…
Hajnalban indult útnak. A nap még nem kelt
fel, és az éjszakai esőzések acélkékre festették
az eget.
San Franciscót a 101-es autópályán hagyta
el, ahol hamar megtette az első kétszáz
kilométert.

Leggett után nem sokkal lekanyarodott a
sztrádáról, és rátért egy panorámaútra, amely
Cape Mendocinót megkerülve szorosan a part
mentén kígyózott Ferndale-ig. Vízbe nyúló
meredek sziklák fölé épült, s a Csendes-óceán
magasba törő hullámai ostromolták. Elliott
Arcatánál elhagyta a partot, és ráfordult a
299-es országútra. Ez volt az egyetlen járható
út, amely kelet-nyugati irányban átszelte a
hegyeket. Óriási mamutfenyő-szálerdőivel,
nagy kiterjedésű védett övezeteivel és az ég
felé törő karcsú ezüstfenyőivel a vidék még
őrizte vadregényes jellegét.

Több mint öt órát autózott, mire az eldugott
faluba, Weaverville-be ért. A főutcán
leparkolta a bogárhátút, és bement a sarki
fűszereshez, hogy megkérdezze Ilena pontos
címét. Egy erdei utat mutattak neki, amely a
falu végéről indult. Elhatározta, hogy gyalog
vág neki. Húsz perc múlva az úttól pár
méterrel lejjebb egy faházat pillantott meg. A
közelben vízesés csobogott. Elliott megállt, és
egy mamutfenyő mögé bújt, amely átvészelte
az előző század nagy erdőirtásait. Az erős

napsugárzástól hunyorogva, kél kezével
szemellenzőt formált.

A ház teraszán, a hóval borított hegyekkel
szemben egy nő ült. Háttal Elliottnak, de ő egy
pillanatig sem kételkedett benne, hogy akit lát,
az Ilena.

Harminc éve elválasztotta őket egymástól a
sors, most már csak harminc méter volt
közöttük.

Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy
odasétál hozzá, mindent elmesél neki, a
karjába szorítja, és még egyszer beszívja haja
illatát.

De már túl késő volt. A legutóbbi
időutazások nagyon legyengítették. Minden
eddiginél tisztábban érezte, hogy eljárt felette
az idő, hogy életét már csaknem teljesen maga
mögött tudja, s hogy a testét marcangoló
betegséggel vívott csatát elveszítette.

Leült, és az öreg fa törzsének dőlve
csodálta Ilenát.

Enyhe szellő fújdogált a magányos, nyugodt
erdőben, s Elliott végre megszabadult a
nyomasztó idő és a fájó gondok súlyától.

Soha nem érzett nyugalom szállta meg.

*

San Francisco, 1976
Reggel kilenc óra
Elliott 30 éves

Ilena operációja óta két nap telt el.
A lány a műtét után nem sokkal felébredt a
kómából, de még mindig nem volt biztos, hogy
életben marad.
A beavatkozásnak hamar híre ment a
kórházban, de csak kétkedést és hitetlenséget
keltett. A felelősök órákon át tanácskoztak,
hogy mit tegyenek. Jelentsék az esetet a
rendőrségnek? Veszélyeztessék a Lenox
Kórház szakmai hírnevét? A kórházigazgató
és a sebészeti osztály főorvosa, akik
mindennél jobban ragaszkodtak a saját jó
hírükhöz, nem szívesen írták volna alá a
„semmiből előbukkanó férfiról” szóló
jelentést, aki később „a műtő kellős közepén
kámforrá vált”. Végül megelégedtek azzal,