Guillaume Musso - Ott leszel

A férfi nem várta meg a fenyegető szónoklat
végét. Felállt. Eljött a búcsú pillanata.
Megsimogatta a kutya fejét, és néhány lépést
tett az üvegajtó felé. Elliott akkor vette észre,
hogy hasonló rángógörcs rázza, mint előző
este a repülőtéren.

Ezúttal nem hagyja, hogy csak úgy lelépjen!
Utána sietett, hogy elkapja, de… elkésett.
A férfi belépett a házba, és behúzta maga
mögött a tolóajtót.
– Nyissa ki ezt a rohadt ajtót! – kiabált a
fiatalember, és öklével vadul verte az üveget.
Egy fluoreszkáló zselének köszönhetően
sötétedéskor a formatervezett üveg zöld
árnyalatot kapott. Az építész találmánya
egyfajta foncsor nélküli tükörré változtatta az
üveget. Elliott kiszorult a teraszra, ahonnan
nem lehetett belátni, viszont ő látható maradt.
– Nyissa ki! – követelte.
Hirtelen csend támadt, majd az ajtó mögül
suttogó hangot hallott:
– Ne feledd, amit mondtam! A
szövetségesed vagyok, nem az ellenséged.

Nem hagyhatja, hogy a fickó lelépjen. Most
már mindent tudni akar. Jobb híján felkapott
egy kovácsoltvas széket, és tiszta erőből
nekivágta az üvegajtónak, amely temérdek
apró, csillogó szilánkra robbant. Berontott a
házba, lenyargalt a lépcsőn, végigjárt minden
helyiséget, s még az utcára is kiszaladt.

Sehol senki.
Visszament a teraszra, ahol a kis labrador
mélabúsan vonyított a holdra.
– Minden rendben lesz – vigasztalta, és a
karjába vette a kutyakölyköt. – Vége van már,
ne félj!
A lelke mélyén azonban ennek az
ellenkezőjéről volt meggyőződve. A
kellemetlenségek csak most kezdődnek.

6

Annyira
szeretném,
ha
emlékeznél
azokra a
boldog
napokra,
amikor
barátok
voltunk.
Abban az
időben az
élet
szebb
volt, és a
nap
ragyogóbb,
mint ma.

Jacques Prévert-Joseph Kosma

1976
Elliott 30 éves

Hóna alatt a kutyával Elliott a kocsija felé
tartott. Matthez indult, hogy elmesélje, mi
történt. Első gondolata az volt, hogy felhívja
Ilenát, de végül letette a kagylót, még mielőtt a
lány felelt volna. Még a végén őrültnek nézi!
Jobb, ha vár, míg tisztázódik a helyzet. Addig
felesleges nyugtalanítani.

Kinyitotta a bogárhátú ajtaját, és újdonsült
társát befektette az anyósülésre. Kezdett
ragaszkodni a kis labradorhoz, akit szintén
megviselt az iménti kaland.

Elliott maga mögött hagyta a Marinát, és az
olasz negyed felé vette az útját. Már késő
éjszaka volt, az utakon zavartalan volt a
forgalom. Ráhajtott a Lombard Streetre, és
bevett nyolc hajtűkanyart, melyeknek
köszönhetően a főutca méltán kapta a világ
legkanyargósabb utcája címet. Káprázatos

tájon keresztül vezetett az út, amely joggal
szerzett világraszóló hírnevet magának, de
aznap este Elliottnak kisebb gondja is
nagyobb volt annál, hogy a kivilágított színes
virágmezőkben gyönyörködjön.

Sietett Matthez. Sebesen áthajtott a North
Beachen, elsuhant az olasz katedrális
ikertornyai előtt – ahol néhány éve Marilyn
Monroe fogadott örök hűséget Joe Di
Maggiónak –, s végül felért a Telegraph Hill
tetejére.

Az állítás, miszerint San Francisco utcái
meredekek, nem mese, hanem kemény
valóság! A dombtetőn ügyeskednie kellett,
hogy a városi szabályzatot betartva, a járdával
szemben, ferdén parkoljon.

– Te itt maradsz – parancsolt rá a kutyára.
Az állat tiltakozásul mordult egyet, de az
orvos nem érzékenyült el.
– Sajnálom, vita nincs! – felelte, és
becsapta az ajtót. Elindult az eukaliptuszfák
között kanyargó ösvényen, majd leszaladt a
Telegraph Hill oldalába rejtett, virágos
fordulókkal tarkított lépcsőn. Valószerűtlen

vidéken járt. Mintha egy kis falu települt
volna a nagyváros szívébe. Fentről káprázatos
látvány nyílt a városra, a fehér fényben
ragyogó Coit Towerrel a háttérben. A
sokszínű, buja növényzet ékszeres dobozként
védte a madarak, verebek, törpepapagájok,
csúfolódó rigók népes seregét. Elliott rátért
egy falépcsőre, amely a rododendron-,
fukszia- és bougenvilleabokrok közt kígyózva
vezetett a domboldal art deco stílusú
faházaihoz. Félúton járt, amikor egy
rendezetlen kert kapujához ért. Szokásához
híven átugrotta a kerítést, és egy festett faház
bejáratánál találta magát. Bentről Marvin
Gaye egyik epekedő számának refrénje
szűrődött ki. Kopogtatni akart, de az ajtó
tárva-nyitva állt, ezért szó nélkül belépett.
Már alig várta, hogy megoszthassa a gondját a
barátjával.

– Matt, itthon vagy? – kiáltotta a nappaliba
érve. –Soha nem fogod kitalálni, mi történt
velem…

Hirtelen megtorpant. Az ablak mellett álló
dohányzó asztalon színes mandulás csókok

társaságában két pezsgőspoharat pillantott
meg. A házban kellemes hindu tömjénillat
terjengett. Elliott a szemöldökét ráncolta, és
alaposan körülnézett. A kandalló mellett
felfedezett egy pár tűsarkú cipőt, a kanapén
egy pasztellszínű melltartó hevert, és egy
szobrocskán csipkebugyi függött. Matt nagy
valószínűséggel nem volt egyedül. Legalábbis
őszintén remélte, hogy nem a barátja hordja a
közszemlére tett fehérneműket, mert akkor nem
ismeri többé. Elliott lábujjhegyen el akart
osonni, amikor…

– Szia!
Meglepetten fordult hátra, mint akit
rajtakaptak. Vele szemben Éva-kosztümben az
a lány állt, akit korábban a strandon láttak.
– Öööö… Jó estét – hebegte, elfordítva a
tekintetét –, sajnálom, hogy…
A lány egyik kezét álszemérmesen a
mellére, a másikat a hasa aljára téve ringó
léptekkel felé indult. Formás alakjáról
sugárzott az érzékiség.
– Matt nem mondta, hogy te is csatlakozol –
jegyezte meg huncutul.

– Nem, ööö… Tudni sem akarom, hogy
mire gondol. Csak azért jöttem, hogy…

– Mit keresel itt éjnek évadján? – szakította
félbe Matt, aki egy dereka köré tekert
lepedőben bukkant elő.

– Hozzád jöttem, de szemlátomást zavarok
– állapította meg Elliott.

– Micsoda éleslátás! De ha már itt vagy,
engedd meg, hogy bemutassam Tiffanyt, aki a
következő James Bond Girl
szerepválogatására érkezett a városba.

– Örülök. Hmm… Nem nyújtok kezet, mivel
a magáé épp foglalt.

Tiffany válaszul garantáltan fogkőmentes,
csillogó zománcú mosolyt küldött felé.

– Figyelj, Matt! Segítségre lenne
szükségem…

– Most rögtön? Nem várhat reggelig? –
kérdezte a francia fiatalember nyugtalanul,
mert érezte, hogy remélt örömpartija az
elbűvölő teremtménnyel alighanem füstbe
megy.

– Igazad van, majd holnap hívlak – bólintott
csalódottan Elliott. – Ne haragudj, hogy

zavartalak.
Elindult az ajtó felé, de alig tett néhány

lépést, amikor Matt, aki hirtelen felfogta, hogy
Elliottnak komoly gondja lehet, ha éjszaka
állít be hozzá, elkapta a vállánál fogva.

– Várj, mondd el, mi történt!
A nappali másik végében Tiffany, aki úgy
ítélte meg, hogy nincs már rá szükség,
szedelőzködni kezdett.
– Na, fiúk, magatokra hagylak benneteket –
közölte, miközben magára kapta az utolsó
ruhadarabot. – Ha jobban kedvelitek a fiús
játékokat…
– Nem, nem, nem, nem, nem! – tiltakozott
Matt, miközben megpróbálta feltartóztatni a
lányt. – SZÓ SINCS arról, amire gondolsz.
Elliott egy BARÁT.
– Semmi gond, kedvesem – nyugtatgatta
Tiffany, és kilépett a házból. – San
Franciscóban vagyunk, tudom, amit tudok…
Matt félmeztelenül szaladt utána, égre-
földre esküdözött, hogy nem meleg, és
megpróbálta kicsikarni a lány telefonszámát,
de Tiffany szóra sem méltatta. Matt még

nagyobb hévvel kísérletezett, de akkor a
Csendes-óceán felől érkező szél hirtelen
lesodorta róla a tógául szolgáló lepedőt.
Anyaszült meztelenül állt a kertben, mint egy
giliszta. Ijedtében felkapta az első keze
ügyébe akadó virágcserepet – egy lapos
levelű kaktuszt –, és azzal takargatta magát.
Egy ideig még kitartóan szaladt Tiffany
nyomában, aki a tűsarkúja ellenére úgy futott,
mint egy gazella. A szomszéd házban
világosság gyúlt, és kicsapódott egy ablak,
amelyen egy idős nő dugta ki a fejét. A
szomszédasszony felháborodott arcát látva
Matt meghátrált, és elhatározta, hogy
szélsebesen visszatér a házi isteneihez. Már
majdnem a bejárati ajtóhoz ért, amikor az
utolsó lépcsőfokon megcsúszott és elterült. A
kaktusz tüskéi teste legérzékenyebb részébe
fúródtak.

A fájdalomtól üvöltve becsapta maga
mögött az ajtót, és vádló ujjal Elliott felé
bökött:

– Remélem, nyomós okod volt rá, hogy
elbaltázd ezt a partit!

– Kezdek bedilizni. Ez elég?
– Megtennél egy szívességet? Ne bámulj
így! És ki ne nyisd a szádat!
– Egy szót sem szóltam – felelte Elliott,
miközben megpróbált elfojtani egy mosolyt.
– Csak gúnyolódj! – mondta Matt, és
besietett a szobába. – Felöltözöm, aztán
kiöntheted a szívedet.
Elliott elindult a konyhába, hogy vizet
melegítsen a kávéhoz. Ígérete ellenére nem
tudta megállni, hogy be ne kiabáljon Mattnek:
– Adhatok egy tanácsot? Használj
szemöldökcsipeszt.

*

A kis házban valamicskét enyhült a
feszültség. Matt „rendbe szedte magát”,
felrántott egy farmert és egy pulóvert, majd
higgadtan leült az asztalhoz, amelynél a
barátja várta.

– Na, mesélj! – kezdte, kávét töltve
magának.

– Visszajött – vágott bele a közepébe
Elliott.

– Hagyd, hogy kitaláljam! Az időutazó
haverod, mi?

– Igen, ma este beállított hozzám. Megjelent
a teraszon.

Matt belekóstolt a kávéba, elfintorodott,
majd belepottyantott a csészébe két cukrot.

– Még mindig ugyanaz a műsor?
– Igen, azt állítja, hogy én vagyok, harminc
év múlva.
– Furcsa tünet, nemde, doktor?
– Tényleg felkavaró. Mindent tud rólam.
Bizalmas, nagyon személyes dolgokat…
– Zsarolni akar?
– Nem. Azért jött, hogy viszontlássa Ilenát.
– Ha újra összefutsz ezzel a jövőbeli
haveroddal, kifaggathatnád a közeli
sporteredményekről vagy a tőzsdei
árfolyamok alakulásáról…
Matt belekortyolt a kávéba, és újra
elfintorodott. Beletett még három cukrot,
beleloccsantott félibriknyi tejet, aztán
befejezte a mondatot:
– …ha már így állunk, legalább szerezzünk
egy kis dohányt.

– Látom, nem hiszel nekem! –
méltatlankodott Elliott.

– Elfogadom, hogy van egy fickó, aki
zaklat, de azt nem hiszem el, hogy a jövőből
jön.

– Látnod kellett volna, ahogy köddé vált –
felelte Elliott álmodozva.

– Tudod, mit? Kezdek komolyan aggódni
érted! Emlékeztetlek, hogy kettőnk közül én
vagyok a mókamester…

Matt felállt, és a csészéje tartalmát
szitkozódva a mosogatóba öntötte.

– Pfuj! Borzalmas a kávéd! – Aztán
folytatta az érvelést: – Az őrült, hóbortos ízt
én viszem a barátságunkba, engem illet a jog,
hogy bolondozzak, és hogy vagány vicceket
meséljek. Te az ész és a bölcsesség hangja
vagy. Ne cseréld fel a szerepeket!

– Ez szépen hangzik, csakhogy én nem
tréfálok. Furcsa érzéseket ébreszt bennem az a
fickó. Tartok tőle, és mondhat bármit, nem
vagyok meggyőződve róla, hogy kizárólag jót
akar.

– Keressük meg, és ijesszünk rá! – mondta
Matt, és felkapta a kanapén heverő
baseballütőt.

– Tedd le! – sóhajtott Elliott. – Az a pasas
kétszer idősebb nálunk.

– Mit gondolsz, hogy bukkanhatnánk a
nyomára?

Elliott egy pillanatra elgondolkodott, majd
megjegyezte:

– Azok alapján, amiket mesélt, csak két
lehetőséget látok: vagy zavart az elméje…

– Vagy?
– Vagy igazat mond.
– Ha lehet, maradjunk az első megoldásnál.
– Akkor fel kell vennünk a kapcsolatot a
környékbeli kórházakkal és pszichiátriai
intézményekkel, hogy megtudjuk, nem
hiányzik-e az egyik betegük.
– Gyere, lássunk hozzá azonnal! –
lelkesedett Matt, és magához ragadta a
telefont. – Ha ez az alak valóban létezik,
ígérem, megtaláljuk.
Elliott kinyitotta a könyvszekrény
üvegajtaját, hogy megkeresse a

telefonkönyvet. A polcokon, az irodalmi
remekművek helyén a Playboy magazin teljes
sorozata és néhány borászati szakkönyv
trónolt.

– Tudod, hogy a nőkön és a boron kívül
létezik más téma is a világon? – vetette oda a
barátjának.

– Valóban? – kérdezte Matt félig komolyan.
– És mik lennének azok? Mert én hiába töröm
a fejem, eddig még nem jöttem rá.

Miután kigyűjtötték a telefonszámokat, sorra
felhívták a kaliforniai gyógyintézeteket, hogy
megtudják, nem szerepel-e a keresett férfi a
közelmúltban orvosi engedély nélkül távozó
páciensek listáján. Az igazsághoz tartozik,
hogy néhány éve a pszichiátriai intézmények
fokozatosan bocsátották el a bentlakók egy
részét, mert az adócsökkentés érdekében a
kormányzó – egy bizonyos Ronald Reagan –
úgy határozott, hogy radikálisan megnyirbálja
a költségvetésüket. Sőt további csökkentést
ígért arra az esetre, ha elfoglalja az elnöki
széket.

Elliott és Matt fáradságot nem kímélve
telefonálgattak, de egy óra múlva kénytelenek
voltak belátni, hogy semmit nem találtak, ami
nyomra vezethette volna őket. Túl nehéznek
bizonyult a feladat, és a napszak sem volt a
legalkalmasabb a végrehajtásra.

– Ez az alak a láthatatlan ember –
zsörtölődött Matt, és letette a telefonkagylót. –
Folytatjuk?

– Azt hiszem, túlbonyolítjuk a kérdést.
Valójában csak egy egyszerű bizonyítékot
szeretnék.

– Mire?
– Arra, hogy ez a fickó nem én vagyok.
– Kezdesz bekattanni, barátocskám. Először
látlak ilyen állapotban, és megjegyzem, most
nem szívesen venném, ha te operálnál. Lazíts!
Vegyél ki szabadságot, tölts egy hetet Ilenával
Hawaiin, napozzatok, és meglátod, mire
visszatérsz, újra kerek lesz a világ.
Matt lerogyott a kanapéra, és bekapcsolta a
tévét. A Columbo egyik epizódjába csöppent.
A képernyőn a híres nyomozó a feleségére tett
két megjegyzés között épp egy bűnözőt próbált

zavarba hozni, aki ellentmondásos
vallomásainak kusza szövevényébe
gabalyodott.

– Kár, hogy nem felejtett nálad valamit –
mondta Matt ásítozva.

– Ezt hogy érted?
– Kár, hogy az időutazód nem hagyott nálad
valamit az ujjlenyomatával.
Megvizsgáltathattuk volna, mint a filmekben.
Elliott tétovázva felidézte magában a
látogatás pontos részleteit, majd boldogan
megszorította a barátja vállát.
– Matt, te zseni vagy!
– Ez igaz – helyeselt a fiatalember. – Kár,
hogy csak te tudsz róla. De ezt most miért
mondtad?
– Nálam felejtette az öngyújtóját! Majdnem
biztos vagyok benne. Előttem gyújtott rá, és a
Zippóját letette a teraszasztalra.
Elliott izgatottan felkapta a zakóját és a
kulcsait.
– Hazamegyek.
– Elkísérlek – jelentette be Matt a nyomába
szegődve. – Nem szeretném, ha ilyen

állapotban vezetnél.
– Köszönöm a gondoskodást.
– És különben sem most foglak magadra

hagyni! Kezd izgalmassá válni a történet!
Kiléptek a házból, átszaladtak a kerten, és

elindultak felfelé a domboldalon.
– Menjünk az én autómmal – ajánlotta Matt.

– Nem bírom a tragacsodat.
A parkolóba érve meglepetten vették észre,

hogy Tiffany látványos nyomot hagyott Matt
csodálatos Chevrolet Corvette-jén. A
szélvédő teljes hosszában ajakrúzzsal írt,
hatalmas betűk éktelenkedtek:

ROHADÉK
– Igazán rokonszenves lány a barátnőd –
jegyezte meg Elliott.
– Remélem, azt is észrevetted, hogy végül
mégis meghagyta a telefonszámát – felelte
Matt, és kiemelt egy névjegykártyát az
ablaktörlő alól. – Ellenállhatatlan vagyok.
Miközben Matt nekiállt, hogy
„könyökolajjal” tisztára súrolja az

ablaküveget, Elliott elment a kutyáért a saját
autójához.

– Már kutyád is van? – csodálkozott Matt
tágra nyílt szemmel. – Azt hittem, ki nem
állhatod az állatokat.

– Ez egy különleges kutya.
Matt beült a volán mögé, és becsatolta az
övét.
– Mitől különleges? Tud vezetni, és
sofőrként alkalmazod?
– Igen, sőt megtanítottam beszélni is.
– Komolyan?
– Gyerünk, indulj már! Ha jól viselkedsz,
talán elénekli neked a Marseillaise-t
Matt gázt adott, és a Corvette Roadster
száguldani kezdett az éjszakában. Elliott
egyszeriben könnyűnek érezte magát, mintha
egy hatalmas kő esett volna le a szívéről. Elég
volt néhány perc, és helyreállt a lelki
egyensúlya. Megviselte, hogy a férfi a családi
életében vájkált, de azóta visszatért az
önbizalma, és jókedvre derült. Otthonról majd
felhívja az egyik rendőr barátját, és megkéri,
hogy ellenőrizze az öngyújtót. A vizsgálat

bebizonyítja, hogy a fickó ujjlenyomata eltér
az övétől, és az élet visszatér a rendes
kerékvágásba. Akkor majd felhívja Ilenát,
mindent elmesél neki, és jót nevetnek a
kalandon. Addig meg bosszanthatja Mattet.

– Meddig jársz még ilyen csigaagyú
nőkkel?

– Ezt miért mondod?
– Mert az iménti plakátlányról nehéz
elképzelni, hogy ő találta fel a spanyolviaszt,
ha érted, mire gondolok?
Matt tudomásul vette a megjegyzést, majd
zavartalanul hozzáfűzte:
– Nem láttad a…
– A mellméret nem az egyetlen választási
szempont – szakította félbe Elliott. –
Harmincéves vagy. Gondoltam, túljutottál már
ezen az elemi fázison, de csalódnom kell.
Matt nem engedett:
– Igenis fontos a külső.
– Persze, ha arról van szó, amire gondolsz.
De mi van utána?
– Mi lenne?

– Nincs szükséged meghitt beszélgetésekre?
Hogy tudd, mit érez, mit gondol a másik?

Matt megvonta a vállát.
– Ha beszélgetni akarok, felhívlak téged.
Ahhoz nem kell Nobel-díjassal járni.
– Ugyan már! Megjegyzem, elfelejtettél
bekanyarodni.
– Találtam egy rövidebb utat, amit te nem
ismersz.
A rövidebb útnak csak az volt a hátulütője,
hogy a kelleténél több kilométert furikáztak,
és tíz perccel később értek a Marinára. Elliott
már tűkön ült, de türtőztette magát, és
tartózkodott a gúnyos megjegyzésektől.
Alighogy Matt leállította az autót, Elliott
kiugrott, beszaladt a házba, és négyesével
szedve a lépcsőfokokat, felrohant a teraszra.
Attól rettegett, hogy időközben eltűnt az
öngyújtó.
Szerencsére nem. A Zippo még mindig az
asztal szélén hevert.
– Mi történt itt? – kérdezte Matt a földet
borító üvegszilánkok láttán. – King Konggal
verekedtél?

– Majd később megmagyarázom. Most
telefonálnom kell valakinek.

– Pillanat, hűbelebalázs! Hajnali két óra
van! Nem a túlparton vagy. San Francisco még
nem olyan város, amelyik soha nem alszik.
Ilyenkor minden normális ember szunyái.

– A rendőrséget hívom, Matt.
Elliott tárcsázta a központi
rendőrkapitányság számát, hogy megtudja,
szolgálatban van-e Malden felügyelő.
Szerencséje volt. Azonnal bekapcsolták a
nyomozó irodájába.
– Jó estét, Malden úr, itt Elliott Cooper
beszél. Bocsánat, hogy zavarom, de egy nagy
szívességet szeretnék kérni.
A nyomozóra várva visszamentek a
teraszra.
– Nem is tudtam, hogy vannak barátaid a
zsaruknál – jegyezte meg Matt elképedve. –
Honnan ismered ezt a fickót?
– Ő nyomozott az anyám öngyilkossága
ügyében – felelte kitérően Elliott. – Sokat
segített akkoriban. Azóta is tartom vele a
kapcsolatot. Meglátod, nagyon rendes pasas.

A két férfi közelebb hajolt az asztalhoz, és
figyelmesen szemügyre vették a viharálló
öngyújtót, melyet az állítólagos időutazó
felejtett ott. Ezüstszínű Zippo modell volt,
apró fényes csillagberakásokkal és a tetején a
Millenium Edition felirattal.

– Furcsa – állapította meg Elliott.
– Igen – helyeselt Matt, és letérdelt, hogy
még közelebbről szemügyre vegye a tárgyat. –
Mintha korlátolt számban gyártották volna,
hogy megemlékezzenek valamiről…
– …a 2000. évről – fejezte be a mondatot
Elliott, de közben rájött, hogy szörnyű
ostobaságot mondott.
– Hagyjuk! Összevissza beszélünk! –
legyintett Matt, és felállt.
Néhány perccel később egy rendőrautó állt
meg a ház előtt, és Elliott kisietett Malden
nyomozó elé. Régi vágású zsaru volt, amolyan
öregedő Humphrey Bogart, ballonkabátban és
nemezkalappal a fején, de egy ökölvívó
testalkatával. Pályáját a ranglétra alján kezdte,
és az utcán tanulta ki a mesterség minden
csínját-bínját. Közel negyven éve rótta a

város utcáit, San Francisco már nem

tartogatott számára titkokat.

Az idős rendőr nem egyedül érkezett, hanem

kollégájával, Douglas nyomozóval, akit

bemutatott Elliottnak. A fiatal felügyelő

kriminológiából diplomázott, de

nyilvánvalóan zöldfülű volt még. Alaposan

kicsípte magát.

Gondosan hátrafésült frizurát és még hajnali

kettőkor is frissen vasalt öltönyt, tökéletesen

megkötött nyakkendőt viselt.

– Mi történt itt, Elliott? – kérdezte Malden,

amint a teraszra ért, és az üvegcserepekre

mutatott. – Rakétatámadás ért?

– Szeretném, ha ujjlenyomatot venne erről

az öngyújtóról – magyarázta ártatlanul Elliott,

mintha egy jelentéktelen formalitásról lenne

szó.

Douglas szorgalmas tanoncként elővette a

jegyzetfüzetét és a tollát.

– Betörés vagy betöréses lopás? –

tudakozódott.

– Nem egészen – felelte Matt. –

Bonyolultabb eset…

– Ha nem tesznek feljelentést, nem
segíthetünk! – jegyezte meg a fiatal nyomozó
kissé ingerülten.

– Nyugalom, Douglas! – csitította Malden.
Elliott kapiskálni kezdte, hogy nehéz lesz
megúszni a magyarázatot. Azzal az ürüggyel,
hogy kávét készít, kihívta a konyhába az öreg
rendőrt, hogy négyszemközt beszélhessen
vele.
– Elliott, mondd el végre, mi történt! –
kezdte Malden, és rágyújtott egy vékony
szivarra.
A fiatal orvos hallgatott. Maldennek eszébe
jutott az első találkozásuk. Azóta eltelt húsz
év, ő mégis úgy emlékezett minden részletre,
mintha előző nap történt volna.
Esős estén öngyilkossághoz riasztották. Egy
asszony kiugrott egy downtowni ház tetejéről.
Az iratokra az áldozat ruhájának a zsebében
talált rá. A nőt Rose Coopernek hívták, és
neki jutott a hálátlan feladat, hogy a szörnyű
hírt tudassa az asszony férjével és fiával.
Elliott akkor múlt tizenkét éves. Okos,
ragaszkodó, érzékeny fiúként élt Malden

emlékezetében. A felügyelő később találkozott
az apjával is, egy üzletemberrel, akit nem
rázott meg különösebben a felesége halála.
Malden jól emlékezett a gyerek karján
felfedezett kék foltokra is. Bár ő már azelőtt is
sejtette, hogy a fiút veri az apja, mielőtt a
tényleges ütésnyomokat észrevette volna.
Megérezte. Ezért tartották jó zsarunak. Elliott
esetében ez még egyszerűbben működött, mert
Malden is hasonló rossz emlékeket őrzött a
gyerekkorából. Őt is rendszeresen verte az
apja, amikor esténként hazaért a gyárból.

Malden akár szemet is hunyhatott volna a
felfedezés felett, mert akkoriban a családon
belüli erőszaknak nem tulajdonítottak túl nagy
jelentőséget, de ő a szívén viselte Elliott
sorsát, és már másnap meglátogatta.
Tapintatosan az apa tudtára adta, hogy
tisztában van vele, mit művel a fiával, s hogy
vigyázzon, mert attól fogva szemmel tartja
majd. A felügyelő figyelemmel kísérte Elliott
életét, még az egyetemen is. Felfogása szerint
ez része volt a munkájának. Maldennek kissé
utópikus elképzelései voltak a hivatásáról.
Egy emberközeli rendőrségről álmodott, arról,

hogy a küldetésük nem kizárólag a bűnözők
felkutatására és letartóztatására korlátozódik.

A nyomozó felhörpintette a kávét, és
megdörzsölte a szemét, hogy gátat szabjon a
hirtelen feltörő emlékek áradatának, és
visszatérjen a jelenbe.

– Ha hallgatsz, nem segíthetek – szólalt meg
újra.

– Tudom – bólintott Elliott –, de…
– De?
– Amikor anyám meghalt, arra kért, bízzak
meg magában, és megígérte, hogy ha
segítségre szorulok, mellettem lesz…
– Az ígéret ma is érvényes, fiam.
– Most nagy szükségem lenne önre.
Nemcsak rendőrként, de barátként is. A
rendőrtől azt kérem, hogy azonosítsa az
ujjlenyomatot, a baráttól azt, hogy bízzon
bennem még akkor is, ha pillanatnyilag nem
adhatok magyarázatot.
– Ejha! – sóhajtott Malden. – Szép szavak,
de hivatalos eljárás nélkül nem végezhetek
ujjlenyomat-vizsgálatot! Engedélyek kellenek,
beszámolással tartozunk. Ki kell hívnunk a

bűnügyi labor munkatársait. A vizsgálat több
napig, több hétig is eltarthat…

– Pedig nekem gyors eredményre lenne
szükségem!

Malden a fejét vakargatta, és töprengett. A
kapitányságon leáldozóban van a csillaga.
Hivatalosan azt vetik a szemére, hogy nincs
tekintettel a feljebbvalóira, és hogy olykor
szokatlan módszereket alkalmaz a céljai
eléréséhez. Ám valójában azért orroltak meg
rá, mert túl messze ment egy korrupciós
ügyben, amelyben több helyhatósági potentát
is érintett volt. Azóta fenik rá a fogukat, és
Malden tisztában volt vele, hogy Douglast is
csak azért osztották be mellé, hogy minden
lépését figyelje. A fiatal nyomozó csak arra
vár, hogy ő elkövessen valami hibát. A helyzet
óvatosságra intené, de az ígéretét nem szegheti
meg, az ígéretet, melyet húsz éve tett egy
gyereknek, aki épp akkor veszítette el az
anyját.

– Támadt egy ötletem, hogyan vegyük le a
mintát. Ha bejön, megúszhatjuk a hivatalos
eljárást – bökte ki végül.

– Hogyan?
– Majd meglátod – felelte cinkos
pillantással. – Nem szabályos, de talán
sikerül.
Malden megkérte Douglast, hogy szaladjon
el egy tubus Super Glue ragasztóért, amely
nemrég tört be a piacra.
– Hol találok Super Glue-t hajnali
kettőkor? – háborgott Douglas.
Malden megadta a helyettesének egy éjjel-
nappal nyitva tartó fényképezőgép-bolt címét,
amely forgalmazta a ragasztót, mivel az
Kodak-termék volt.
Douglas elsietett, hogy tejesítse a
küldetését. Míg várakoztak, Malden a teraszra
ment, és az asztal mellett
térdre ereszkedve alaposan szemügyre vette
az öngyújtóba vésett feliratot.
– Millenium Edition? Hát ez meg mit
jelent? – kérdezte Mattől.
– Mi sem tudjuk – ismerte be Matt, kinyitva
egy dobozos Colát.
– Remélem, nem nyúltak hozzá!? Ha igen,
lőttek az ujjlenyomatoknak…

– Hülyének néz minket? – fakadt ki Matt. –
Mi is nézzük a Starsky és Hutchot.

Malden szúrós pillantást vetett Mattre, majd
Elliotthoz fordult.

– Szükségem lenne egy kartondobozra.
– Mekkorára?
– Egy cipősdoboz megteszi.
Elliott kutatni kezdett a szobája
faliszekrényében, és rátalált egy pár Stan
Smith márkájú cipő dobozára.
Eközben Malden kilépett a teraszra,
megfogta a dohányzóasztalon álló kislámpát,
levette róla a burát, és megérintette az égő
villanykörtét, hogy megnézze, elég meleg-e.
Néhány perc múlva befutott Douglas,
büszkén lengetve a Super Glue-s tubust. A
fiatal nyomozó eleinte lecsúszott hírességnek
nézte Maldent, de a találékony öreg rendőr
mindennap elkápráztatta, így kénytelen volt
elismerni, hogy mellette néhány hét alatt
többet tanult, mint a hároméves képzés során.
– Készen állok – közölte Malden –,
kezdődhet a móka.

– Kartondobozzal és ragasztóval vesz
ujjlenyomatokat? – kérdezte hitetlenkedve
Matt.

– Úgy bizony! És jól figyelj, fiacskám, mert
ilyet soha nem láthattál a tévében! Még a
Starsky és Hutchban sem!

Malden elkérte Mattől az üres colás dobozt.
Elővett a zsebéből egy bicskát, kivágta az
alumíniumtartó tetejét, belenyomta a tubus
teljes tartalmát, és az öngyújtó mellé tette.

Kézbe vette az éjjeli lámpát, és az égőből
sugárzó hővel melegíteni kezdte az enyvet.
Hamarosan émelyítő gőzök terjengtek a
levegőben. Malden letakarta az egészet a
kartondobozzal, és elégedett arccal a
hallgatósága felé fordult.

– Már csak néhány perc van a kóstolóig –
viccelődött.

– Mit kotyvaszt valójában? – kérdezte Matt
egyre nagyobb kétkedéssel.

Fél szemét a dobozon tartva Malden tanári
stílusban magyarázni kezdett.

– A Super Glue kémiai neve cianoakrilát…

– Okosabb lettem valamivel… –
gúnyolódott Matt.

A nyomozó szúrós pillantást vetett rá,
mellyel jelezte, hogy ezután nem tűri, ha
magyarázat közben félbeszakítják, és Matt
vette az üzenetet.

– Az ujjlenyomatokban található
aminosavak és lipidek, vagyis az emberi
veríték fő alkotóelemei mágnesként vonzzák
magukhoz a meleg hatására felszabaduló
cianoakrilát gőzöket.

– És polimerizáció játszódik le – fűzte
hozzá Elliott, mert kezdte megérteni a
folyamatot.

– Poli-mi? – kérdezte Douglas, aki egyre
inkább elveszett a tudományos szakkifejezések
sűrűjében.

– Polimerizáció – ismételte Malden. – Ez
azt jelenti, hogy a Super Glue párája
lerakódik a szabad szemmel láthatatlan
ujjlenyomatokra, és kemény páncélt képez.
Ezáltal a lenyomatok láthatóvá válnak.

Matt és Douglas kétkedve bámultak az öreg
rendőrre. Még nem tudhatták, hogy úttörő

kísérlet szemtanúi voltak, mely néhány év
múlva világszerte forradalmasítja majd a
nyomozók munkáját.

Elliott le sem vette a szemét a
kartondobozról. Szorongva várta az
eredményt.

Amikor Malden elérkezettnek látta a
pillanatot, felemelte a dobozt. Az öngyújtó
három pontján fehér, szilárd lerakódás
látszott, három jól elkülöníthető ujjlenyomat.

– Íme az eredmény – szólt Malden, és
közelebb hajolt az öngyújtóhoz. – Az egyik
oldalon van egy kiváló hüvelykujj-
lenyomatunk, a másikon, ha jól látom… egy
mutató- és egy középsőujj-részlet.

A tárgyi bizonyítékot egy zsebkendőbe
csomagolta, és becsúsztatta az esőkabátja
zsebébe.

– Ha jól értem – fordult Elliotthoz –, ezt
most össze kell hasonlítanunk a rendőrségi
adatbázisban tárolt ujjlenyomatokkal.

– Nem egészen – helyesbített az orvos. –
Azt szeretném, ha az enyémmel vetné össze.

Azzal a zakója zsebéből előhúzott egy
töltőtollat, tintát folyatott az asztalra,
belemártotta mindegyik ujját, majd a
naptárjából kitépett fehér lapra nyomta őket.

Malden átvette a lapot, és Elliott szemébe
nézett.

– Semmit nem értek, de teljesítem a
kívánságodat, mert én is bízom benned.

Az orvos köszönetképpen szótlanul
bólintott. Matt megkockáztatott még egy
kérdést.

– Sokáig tart az elemzés?
– Azonnal nekilátok – biztosította Malden.
– Mivel a mintavétel jól sikerült, remélem,
hamar elkészülök.
Elliott kikísérte a rendőröket a ház elé. Míg
Douglas a kocsiért ment, Malden megígérte:
– Hívlak, amint megvan az eredmény.
Aztán némi habozás után megkérdezte:
– Még mindig azzal a brazil lánnyal jársz, a
kis Ilenával?
– Még mindig – felelte Elliott a kérdéstől
kissé meglepetten. – Ő és én…

Szemérmesen elhallgatott, de Malden fél
szóból is értett.

– Tudom, ha valaki egyszer belopja magát a
szívedbe, örökre ott marad – zárta a szót.

Elliott a távolodó felügyelő után nézett, és
elérzékenyült. Tudta, hogy Malden hűségesen
ápolja a feleségét, aki Alzheimer-kórban
szenved, és hogy hősiesen küzdenek együtt,
bár tudják, hogy a harc eleve kudarcra
ítéltetett, és hamarosan elérkezik az utolsó
felvonás.

*

Hajnali háromkor Elliott még mindig nem
volt álmos. Elkísérte Mattet, hogy elhozza tőle
a bogárhátúját. Hazafelé jövet megállt egy
benzinkútnál a Market Streeten. Gondolataiba
merülve tankolt, amikor egy fogatlan nő
oldalgott mellé. Drogos lehetett, vagy
alkoholista. Különféle kacatokkal és
rongyokkal teli bevásárlókocsit tolt maga
előtt, és minden ok nélkül végeérhetetlen
szitokáradatot zúdított a fiatalemberre. Elliott
ügyet sem vetett rá. Önkéntes orvosként

havonta két napot töltött a rászorulóknak
fenntartott Free Clinic nevű központi
gondozóban, és tudta, hogy éjjel megváltozik a
város arca. Az útikönyvek és a filmek
természetesen csak San Francisco tetszetős
oldalát említik, dicsérik festői negyedeit,
emberi léptékű építészetét, temérdek parkját,
zöldövezetét, és a hippimozgalom legfőbb
szimbólumaként tartják számon. Pedig
„Frisco” tíz éve élte fénykorát, amikor Janis
Joplin és Jimi Hendrix nyomdokaiban
százával érkeztek a városba a virággyerekek,
hogy beköltözzenek a Haight Ashbury
viktoriánus házaiba. De a Summer of Love
már a múlté volt. A hippimozgalom a hamvába
holt, mert felemésztették a szélsőségek. Joplin
és Hendrix huszonhét évesen meghaltak. Jimi
teletömte magát altatókkal, és hányás közben
megfulladt, míg a Gyöngy* halálát egy
szánalmas heroin-túladagolás okozta.

Az 1976-os év vége felé az emberek
többségét már nem foglalkoztatta a szabad
szerelem gondolata, és már nem tömörültek
kommunákba. A kábítószer elképesztő
veszteségeket okozott. Az LSD, a metedrin és

a heroin, amelyek állítólag nyitottá teszik a
szellemet és felszabadítanak a gátlások alól,
előbb függőségbe taszították, majd a halálba
kergették az embereket. Elliott a klinikán
szemtanúja volt e szerek szörnyű pusztító
erejének. Túladagolás, használt tű okozta
májgyulladás, tüdőgyulladás, had trips,
melyek tragikus módon rendszerint azzal
végződtek, hogy a szer hatása alatt állók
kivetették magukat az ablakon.

Ehhez a jelenséghez társult a vietnami
veteránok problémája, akik egyre nagyobb
számban gyarapították a hajléktalanok seregét.
Az amerikai csapatok egy éve vonultak ki
Saigonból, és az egykori katonák egy része az
átélt sokkhatástól talajt vesztve a külvárosi
élet és a kolduslét között tengődött.

Elliott fizetett a benzinkútnál, és nyitott
ablakkal átsuhant a városon. Útközben a
furcsa találkozásra gondolt, amelyben kora
este része volt. Miután Mattől elvált, újra
magányosnak és védtelennek érezte magát. El
kell ismernie, hogy mindaz, amit az idegen
mondott, igaz volt. Az apjától kapott ütésektől

kezdve a bűntudatig, melyet akkor érzett,
amikor anyja öngyilkos lett.

Miért nem beszélt erről soha Ilenának?
Miért titkolta a gyengéit az előtt a nő előtt,
akit szeretett?

És Matt? Neki sem mesélt soha a keserű
gyerekkoráról. Talán a férfiszemérem
akadályozta benne? Nem. Kényelmesebb volt
így. Mattel könnyednek és frivolnak tűnt az
élet. A barátja társaságában Elliott mintegy
védőburokban érezte magát a kegyetlen
valósággal szemben, ha a hivatása túl nagy
súllyal nehezedett rá.

* Pearl (Gyöngy) Janis Joplin beceneve

A szerelmen és a barátságon kívül az ember
eddig még nemigen talált mást, amivel
elviselhetővé tehető az élet, de adódnak
helyzetek, melyekből csak egyedül képes
kilábalni.

*

Valamivel messzebb, a központi
rendőrkapitányságon Malden felügyelő
szorgalmasan készülődött az elemzéshez. Pár
perce parázs vitába keveredett a
helyettesével, mert Douglas a szemére vetette,
hogy munkaidőben egy magánjellegű ügyön
dolgozik. Malden tudta, hogy a kollégája
rendkívül becsvágyó, s egy gyors előléptetés
reményében csak arra vár, hogy őt kirúgják. A
kis mitugrász megfenyegette, hogy feljelenti,
de Malden kíméletlenül beolvasott neki, és az
övétől legtávolabb eső irodába száműzte.
Igazán kár érte! Douglasból jó zsaru válhatott
volna. Minden képessége megvolt hozzá, de
rossz módszert választott a megvalósításhoz.
Malden idejében nem volt szokás, hogy a
siker érdekében kegyetlenül félresöpörnek
másokat az útból. Lehet, hogy kiöregedett? A
fiatal generáció más értékek szerint él.
Hallgatnak Reagan kormányzó szavaira, aki a
tévéből becsvágyra, több egyéni
kezdeményezésre sarkallja őket.

Malden felhajtotta a kávéját. Ezúttal
biztosra vette, hogy a helyettese beváltja a
fenyegetését. Sebaj! Ha kirúgják, legalább

több időt tölthet a kórházban Lisa mellett. De
addig is segít Elliottnak, teljesíti a kérését.

Először fluoreszkáló színezékkel átfestette
az öngyújtón talált lenyomatokat, és
fényképsorozatot készített róluk. A képeket
gyorsan előhívja és felnagyítja, s csak azután
következhet a valódi elemzés. Aggódva az
órájára pillantott. Hosszú, aprólékos munka
vár rá. Talán nem is végez vele éjszaka.

*

Hazafelé menet Elliott beugrott egy éjjel-
nappal nyitva tartó Van Ness boltba, hogy
cigarettát és kutyaeledelt vegyen.

– Szia, Rasztafej – kiáltott a kutyának.
Felment a teraszra, ahol a labrador lelkes
csaholással szaladt elé, körbeszaglászta és
megnyalogatta, éppúgy, ahogy néhány órával
azelőtt a látogatóval tette.
– Felesleges buzgólkodni! – figyelmeztette,
kitöltve a kutyaeledelt egy rögtönzött tálkába.
Szótlanul nézte a kutyakölyköt, és magát is
meglepte, hogy jóleső érzéssel tölti el az állat
közelsége. Felsöpörte az üvegszilánkokat, és

elszívott pár cigarettát. Tekintete a
messzeségbe révedt, s a fejében gyerekkori
emlékek kavarogtak. Az ítéletre várva, olykor
aggódó pillantást vetett a telefonra. A lelke
mélyén nem hitt az időutazásban, mégis lázas
izgalomban égett, mint mikor az ember egy
orvosi vizsgálat eredményére várva attól
retteg, hogy esetleg halálos kórra utaló jeleket
találnak.

*

Douglas helyettes nyomozó kihúzta az
írógépből a feljelentést, és apró darabokra
tépte. Felállt, és a földszinti helyiségbe sietett,
amely a rendőrök pihenőhelyéül szolgált.
Aznap este a kapitányságon meglepő
nyugalom honolt. Douglas készített két csésze
kávét, majd felment a harmadik emeletre, és
bekopogott Maldenhez.

A főfelügyelő válaszul mindössze egyet
mordult, s ezt Douglas invitálásként
értelmezte.

– Nincs szüksége segítségre? – kérdezte az
ajtóból.

– Elkelne… – felelte az idős rendőr
mogorván. Douglas átnyújtotta a nyomozónak
az egyik csésze kávét, és figyelmesen
körülnézett.

Rajzszöggel a falra erősítve közel tíz,
többszörösére nagyított negatív hívogatott az
ujjlenyomatok útvesztőjébe. A rendőrök
szerették a lenyomatokat. „Ez az egyetlen
tévedhetetlen, csalhatatlan bizonyíték”-
mondogatták a szakmabeliek. A gondosan
egymás mellé illesztett fényképek, mint
végtelen változatban egymásba ízesülő
vonulatokat, kanyarulatokat, hegygerinceket és
apró szigeteket ábrázoló helyrajzi térkép,
mókás faliszőnyeget alkottak. Minden egyén
ujjlenyomata egyedülálló alkotás, amely a
méhen belüli élet során alakul ki. A
magzatvízben átélt, véletlenszerűen egymásra
következő stresszhelyzetek hatására rajzolódik
ki az ujjbegyen. A folyamat a terhesség
hatodik hónapjáig lezárul, és a parányi
alakzatok egészen halálunkig változatlanok
maradnak.

Douglas még a rendőr-akadémián
megtanulta, hogy egy ujjon körülbelül
százötven, csak az adott egyénre jellemző pont
található. Két ujjlenyomat azonosságáról úgy
győződhet meg, ha megkeresi a jellegzetes
pontok közti egyezőségeket. A hiteles
eredményhez legalább egy tucat egyezőséget
kell felmutatni.

– Ugorjunk neki! – ajánlotta lelkesen a
főnökének. Douglas a sasszeméről volt híres.

Malden a türelméről.
Jó csapatot alkottak ők ketten.

*

Új nap virradt. Elliott lezuhanyozott, tiszta
ruhát vett, és elindult a kórházba. Útközben
kénytelen volt bekapcsolni a reflektorokat és
az ablaktörlőt, mert néhány óra alatt
gyökeresen megváltozott az idő. Az égen sűrű
felhők gyülekeztek, arról árulkodva, hogy a
város a tél közeledtét jelző, esős reggelek
egyikére ébred.

Elliott bekapcsolta a rádiót, és meghallgatta
a reggeli krónikát. Csupa nyugtalanító hír

érkezett: halálos földrengés Kínában, katonai
megtorlás Argentínában, olajszennyezés
Franciaországban, mészárlás Sowetóban, az
apartheid Dél-Afrikájában, míg Houstonból
egy dühöngő őrültről szólt a tudósítás, aki
eltorlaszolt otthonából az utcai tömegbe
lövöldözött. Eközben a Watergate-ügy
Amerikájában javában folyt az
elnökválasztási kampány. Vajon Carter vagy
Ford veszi át az ország irányítását?

Elliott csalódottan állomást váltott, s az út
hátralevő részét a Beatles társaságában tette
meg, a Let it be-t hallgatva.

Belépett a kórházba. A portás már az
előcsarnokban megállította.

– Épp jókor jön, doktor úr! Önt keresik –
nyújtotta át Elliottnak a telefonkagylót.

– Megvan az eredmény – közölte Malden a
vonal túlsó végén.

– És mi az? – kérdezte Elliott lélegzetét
visszafojtva.

– Az ujjlenyomatok megegyeznek.
Eltelt néhány másodperc, mire a mondat
jelentése eljutott Elliott agyáig.

– Biztos a dolgában?
– Holtbiztos. Többször ellenőriztük.
Elliott nem készült fel lelkileg arra, hogy
szembesüljön a nyilvánvaló ténnyel.
Ad absurdum mennyi esély van arra, hogy
két eltérő személynek egyeznek az
ujjlenyomatai? – tette fel a kérdést.
– Egy a több tízmilliárdhoz. Még az
egypetéjű ikreké is eltérő.
Malden érezte, hogy a fiatal orvos még
mindig kételkedik, ezért jól érthető módon
újra összegezte a tényállást.
– Nem tudom, mi a problémád, Elliott, de a
két ujjlenyomat ugyanattól a személytől
származik. Semmi kétség. És ez a személy te
vagy.

7 Amíg
élek,
2006. szeptember szenvedek,
Elliott 60 éves tévedek,
kockáztatok,
adok és
veszítek,
addig
meghátrál
előlem a
halál.

Anais Nín

A napsugarak az üvegtáblákon keresztül
behatoltak a házba, végigsöpörtek a falakon,
és fényárban fürdették a kaliforniai diófából
készült parkettát.

Elliott kopott Levi's farmerben és csavart
mintás pulóverben leballagott a konyhába
vezető fémlépcsőn. Szabadnapja volt, és úgy
döntött, nyugodtan reggelizik. Frissen
zuhanyozva és borotválva egészen felélénkült.
Aznap reggel a betegség sem kínozta. Az
előző esti kivételes élmény hatására a halál
kísértete meghátrált.

Narancslét szűrt magának, és egy tálba
müzlit töltött, majd kiment a kertbe, hogy ott
fogyassza el. Derűs, napfényes idő ígérkezett.
Fejében még az éjszakai utazás képfoszlányai
kavarogtak, és a döbbenet kezdte átadni a
helyét egyfajta várakozással teli izgalomnak.
Nem ismerte a pirulák összetételét, de úgy
érezte, rendkívül hatásosak. A második utazás
több kérdésre fényt derített. Kezdte megérteni
a múltba való visszatérés mechanizmusát.

Mindkétszer ugyanannyi időt ment vissza az
időben. Napra pontosan harminc évet. Első

alkalommal egy repülőtéri transzparensen
pillantotta meg a dátumot, előző nap a
teraszasztalon hagyott újságból tájékozódott.
Vihetett magával és hozhatott is tárgyakat a
múltból. A ruhái soha nem váltak le róla, és az
első alkalommal a zsebében maradt a
vérfoltos papírszalvéta.

Egy dolog azonban szöget ütött a fejében. A
múltban töltött idő rövidsége. Körülbelül húsz
percre korlátozódott mindkét alkalommal.
Kevésnek találta. Épp arra volt elég, hogy pár
szót váltson a fiatal énjével, s máris rátört a
visszatérés közeledtét jelző remegés.

Végül arra jutott, hogy talán még korai
lenne logikát keresni a látszólag
szabályszerűen ismétlődő részletekben, de
abban biztos volt, hogy az álom segítségével
utazhat az időben.

Visszament a házba, és leült a számítógép
elé. Orvos volt, de az alvás folyamatáról és az
álmokról keveset tudott. Tanulmányai során
töméntelen ismeretet töltött a fejébe, de egy
részüket már elfelejtette. Felkapcsolódott a
hálóra, hogy felfrissítse a tudását, és a

következő egy órát egy internetes orvosi
enciklopédia tanulmányozásával töltötte.

Az alvás különböző szakaszokból áll,
amelyek egymást követik, és egyforma
sorrendben ismétlődnek végig az éjszaka
folyamán.

Erre emlékszik. Mi van még?

A felszínes alvás a Lassú Hullámú Alvás
fázisainak felel meg, és a mély alvás a
Paradox Alvás szakaszainak.

Paradox Alvás? Valami rémlik.

Ez a kifejezés az alvásnak azt a fázisát
jelöli, amikor az agyműködés a
legintenzívebb, míg a test teljes
mozdulatlanságba dermed, és az
izomzat a tarkótól a lábfejig elernyed.

Jó, és hol vannak ebben az álmok?

Életünk során átlagosan huszonöt évet
töltünk alvással, és körülbelül tíz évet
álmodunk. Ez 100000-500000 álomnak
felel meg.

Elliott elcsodálkozott a nagy számon. Az
ember életét több százezer álom szövi át!
Káprázatos és nyugtalanító is egyben. Érezte,
hogy jó úton halad, ezért engedélyezett
magának egy cigarettát. Meggyújtotta, majd
folytatta az olvasást:

A paradox alvási periódus körülbelül
kilencvenpercenként kezdődik, és egy bő
negyedóráig tart. Ebben a szakaszban
jönnek a legmozgalmasabb álmok.