Guillaume Musso - Ott leszel

Elliott izgatottan fészkelődött a székén.
Minden egybevágott. Előző este tíz óra tájban
aludt el, és fél tizenkettő körül érkezett a
múltba. Az utazás időtartama tehát kilencven
perc volt. Épp ennyi idő kell ahhoz, hogy
elérje a paradox alvás első fázisát! Megértette
a működési elvet. Az agytevékenységnek
ebben az intenzív szakaszában, a pirula
hatóanyagainak köszönhetően visszarepült az
időben harminc évet. Teljes képtelenségnek
tűnt, de Elliott arra a pontra jutott az életében,
hogy már semmiben nem hitt, tehát készen állt
bármiben hinni.

A titokzatos kontinens feltárását folytatva,
tovább kattintgatott az egérrel, s végül arra a
következtetésre jutott, hogy a tudomány
számtalan ismerettel rendelkezik az álmok
mikéntjéről, de arról nem sok fogalma van,
hogy miért álmodik az ember. Az álom sok
tekintetben még mindig rejtélyes jelenségnek
számít. Holott, mint minden programozott testi
vagy agyi tevékenységnek, bizonyára az
álomnak is megvan a maga funkciója, célja…
De vajon mi lehet az? Erre a kérdésre eddig

még senki nem adott tudományosan
megalapozott választ.

Természetesen temérdek, még az ókori
Egyiptomból ránk maradt magyarázat létezik,
melyek istenektől, láthatatlan világokból
érkező üzenetekként értelmezik az álmokat. De
vajon hihetünk-e ezeknek az elméleteknek?

Elliott a lehetséges válaszon töprengett,
amikor megszólalt a telefon. Felkapta a
kagylót, és a vonal másik végén azonnal
felismerte Samuel Below, a kórházi
laborvezető hangját, akire az üvegcse alján
talált gyógyszerszemcsék elemzését bízta.

*

1976
Elliott 30 éves

Ugyanabban az órában, harminc évvel
korábban, Elliott felhörpintette a kávéját a
Lenox Kórház büféjében.

A fiatal orvos a délelőtt folyamán már
legalább tízszer átnézte az ujjlenyomatokról

készült képeket, melyeket Malden küldött át
futárral, és próbált megbarátkozni a
hihetetlennel. Valahol a jövőben a harminc
évvel idősebb önmaga rátalált az időutazás
lehetőségére, és meglátogatta őt.

Kezdetben nem merte firtatni, milyen úton-
módon, mert azt gondolta, hogy ez más lapra
tartozik, és nem töri a fejét feleslegesen, de
egy idő után mégis gondolkodóba esett.

Soha nem rajongott a sci-fikért, de az
egyetemen tanult Einsteinről és a
relativitáselméletről. Mit is gondolt Albert
bácsi az időutazásról? Egyetlen feltétellel
lehetséges: ha meghaladjuk a fénysebességet.
Márpedig azt nehezen tudta elképzelni, hogy a
különös látogató, öregedő Superman módjára,
másodpercenként 300 ezer kilométeres
sebességgel kering a Föld körül.

A választ máshol kell keresnie.
Talán a fekete lyukaknál? A tévében nemrég
látott egy ismeretterjesztő filmet a gravitációs
mezővel körülvett, pusztulásra ítélt
csillagokról, melyek képesek meghajlítani a
tér-időt. Elvileg lehetséges, hogy egy fekete

lyuk beszippant egy testet, s egy másik korban
vagy másik világegyetemben veti ki magából.

Logikus… Csakhogy a tudósok eddig még
egyetlen fekete lyuk működését sem tudták
igazán megfigyelni, és csekély a
valószínűsége annak, hogy egy emberi test
épségben átjut azon a közegen anélkül, hogy
szétroncsolódna vagy porrá zúzódna.

Nem beszélve arról a számtalan időbeli
ellentmondásról, melyek az ebben a műfajban
született könyvek és filmek nagy részét
ihlették. Mi történik, ha a múltba visszatérve
megakadályozom a szüleim találkozását? Ha,
mondjuk, megölöm őket, még mielőtt
megfogantam volna? Akkor a lenni vagy nem
lenni ördögi körének fogságába kerülök.

Megöltem az ősömet.
Tehát meg sem születtem.
Tehát nem öltem meg az ősömet.
Tehát megszülettem.
Tehát megöltem az ősömet.
Tehát…

Elliott felsóhajtott. Ha elfogadjuk egy ilyen
utazás lehetőségét, szembeszegülünk minimum
tíz fizikai törvénnyel, megtagadjuk az alapvető
okságelvet és a törvényszerű összefüggések
ésszerű láncolatának elvét.

Márpedig…
Márpedig a felvételek arról tanúskodnak,
hogy a történet igaz. Itt van a kezemben a
legfőbb tárgyi bizonyíték, hisz alapvető tény,
hogy minden ember ujjlenyomata
egyedülálló a világon – gondolta álmodozva,
s közben a Maldentől visszakapott viharálló
Zippo gyújtófejével játszadozva apró
szikrákat csiholt. Hirtelen lecsapta az
öngyújtó fedelét, és felpattant. Képtelen volt
egy helyben ülni! Az elmúlt néhány órában
már megivott legalább egy tucat kávét. A
félelem, amely éjszaka kerítette hatalmába,
nem tűnt el nyomtalanul, de különös
izgalommal párosult, mert kezdett ráébredni,
hogy olyan kalandot él át, amely teljes
mértékben meghaladja az értelmét. Ő csak egy

átlagos férfi, akivel rendkívüli dolog történik,
és sejtelme sincs róla, hogyan végződik majd
a kaland. Egy ismeretlen birodalomba lépett,
és nem volt biztos benne, hogy képes lesz
szembenézni azzal, ami ott várja.

Töltött magának még egy csésze kávét, és
kinyitotta az utcára néző ablakot. Idegesen
meggyújtott egy cigarettát, és sietve elszívta,
ügyelve, hogy be ne induljon a füstérzékelő.
Néhány perce szöget ütött a fejében egy
kérdés, és nem hagyta nyugodni. Azon
töprengett, vajon hogy léphetne érintkezésbe a
jövőbeli önmagával. És mit üzenne?

Egy ideig törte a fejét, de semmi épkézláb
ötlet nem jutott eszébe. Aztán hirtelen, mint a
semmiből felbukkanó üstökös, egy őrült
gondolat villant át az agyán, de azonnal el is
vetette. A kapkodásnak nincs érlelnie.
Nyugalom! Jobb, ha egy időre félreteszi ezt a
kérdést, és visszatér a munkájához.

Nagy elhatározással, elszántan ült le az
asztalhoz egy halom iratcsomó elé, hogy
befejezze a műtéti beszámolókat, de két perc
múlva feladta. Elege lett a tettetésből.

Képtelen másra figyelni azok után, amit átélt!
Az órájára pillantott. Bő két órája van még a
következő műtétig, és egy kis szerencsével
talál valakit, aki átveszi tőle az ügyeletet.
Levette a köpenyét, felkapta a zakóját, és
csapot-papot otthagyva távozott.

Öt perccel később kilépett a kórház
kapuján. A parkolóból kijövet a Federal-
Express egyik kamionja keresztezte az útját.
Az élményektől mámorittasan, kihívóan vállat
vont.

A Fed-Ex, az USP és az összes többi
kézbesítő vállalat is felkötheti a gatyáját. Ő,
Elliott Cooper, a jövőbe küld üzenetet…

*

2006
Elliott 60 éves

– Elkészült az elemzés – közölte Below a
telefonban.

– És mi az eredmény?
– Egzotikus készítmény, de semmi különös.
Növényalapú keverék, túlnyomórészt szeder-
és naspolyalevélkivonattal.
Elliott nem hitt a fülének.
– Mást nem tartalmaz?
– Nem. Ha kíváncsi vagy a véleményemre,
ez a gyógyszer nem sok betegségre jó.
Egyszerű placebo.
Elliott csalódottan tette le a telefont. A
pirulákban tehát nincs mágikus hatóanyag. Az
Öreg kambodzsai szavai… Kívánj valamit! A
remény, hogy viszontláthatja Ilenát… Az egész
csak kamu. Az áttétetek elérték az agyát. A
találkozás a fiatalabb énjével csak a képzelete
szüleménye, egy zavaros elme kicsapongása,
azé az emberé, aki az élete végéhez közeledve
a haláltól retteg.
Íme, ez az álmok funkciója! Nem a
természettudomány, hanem a pszichoanalízis
berkeiben kell keresgélnie. Az álmok az
elfojtott vágyak megnyilvánulásai. Egyfajta

biztonsági szelepként működnek, és elősegítik,
hogy a tudattalan tartalmak a felszínre
jussanak anélkül, hogy megbillenne a pszichés
egyensúly. Elliott Albert Einsteinnél
kopogtatott, és Sigmund Freud nyitott ajtót!

A Below-val folytatott telefonbeszélgetés
egyszeriben visszarántotta a földre. A
varázslat szertefoszlott, és az oly valószerű
utazás emléke, a lélekemelő reggeli felfedezés
és a tudományos megvilágosodás semmivé
lett. Pedig hitt benne… De hiába! A
csodálatos kaland, az időutazás a lelke
színpadán zajlott csupán. Kizárólag a betegség
és a halál közelségének tudata bírhatta rá,
hogy a múltja egyik kulcsfontosságú
pillanatába való visszatérésről képzelődjön.

A lelke mélyén reszketett a félelemtől.
Képtelen volt tudomásul venni, hogy
hamarosan véget ér az élete. Hogy elszaladt az
idő! Gyerekkor, serdülőkor, fiatalság, érett
évek… Egy szempillantás, és már vége?
Indulni kell? A rohadt életbe! Hatvan év! Az
semmi! Korai még! Nem érezte magát
öregnek. Mielőtt megállapították, hogy rákos,

kitűnő formában volt. A humanitárius
küldetéseken hegyet mászott, könnyedén maga
mögött hagyta a harminc-negyven éves
fiatalokat. És Sharika, a gyönyörű indiai
gyakorló orvosnő is őt hívta vacsorázni, nem
valamelyik pelyhes állú ifjoncot, aki nemrég
kezdte a kórházi gyakorlatát.

Mindegy! Ennek vége. Ez már csak múlt.
Mostantól a halál és a félelem vár rá. A
félelem attól, hogy fokozatosan leépül a teste,
hogy szenvedni fog, hogy elveszíti az
önállóságát, hogy egy kórházi szobában
magányosan éri a halál, hogy magára hagyja a
lányát egy bizonytalan világban, hogy életének
végeredményben nem volt értelme. És a
rettegés, hogy vajon mi vár rá azután, miután
végleg kileheli a lelkét és átköltözik a
túlvilágra. A fenébe…!

A dühtől még a könnye is kicsordult.
Letörölte az arcán legördülő cseppet.

Alattomos fájdalom hasított a gyomrába. A
fürdőszobába sietett. Fájdalomcsillapító után
kutatva feltúrta az orvosságos szekrényt, majd

lemosta az arcát. A tükörből visszatekintő
férfi szeme vérben úszott, de csillogott.

Vajon mennyi ideje lehet még hátra?
Néhány nap? Néhány hét? Sürgetően, vadul
tört rá a vágy: élni akar, futni, friss levegőt
szívni, másokkal együtt örülni, szeretni…

Mégsem mondhatja, hogy elrontotta az
életét. Van egy lánya, akit imád, a munkájával
az embereken segít, sokfelé utazott, általában
véve elégedett volt, és szép pillanatokat töltött
Mattel.

De valami, pontosabban valaki mindig
hiányzott.

Ilena…
Harminc éve, mióta Ilena meghalt, ő mintha
zárójelbe tette volna az életét, és létezésének
inkább szemlélője, mint cselekvő részese volt.
Az utóbbi napokban azonban rég elfelejtett
érzés költözött belé, és különös örömét lelte
az időutazás gondolatában, mert éltette az a
kissé csalfa remény, hogy a halála előtt
viszontláthatja Ilenát.
Az ábránd azonban szertefoszlott, és
bántotta, hogy hagyta magát az orránál fogva

vezetni.
Hagyj fel minden reménnyel, és a

fájdalmad megszűnik – mondja a népi
bölcsesség.

És Elliott nem akart fájdalmat.
Hogy a lelkében pislákoló remény utolsó
szikráját is kioltsa, hirtelen elhatározással a
vécécsészébe dobta a pirulákat tartalmazó
fiolát.
Kis ideig tétovázott…
… aztán lehúzta.

*

1976
Elliott 30 éves

Elliott leparkolta a bogárhátúját a Valencia
Streeten, a Mission Districtben. Ebben a
napszakban San Francisco spanyol
negyedében már nagy volt a nyüzsgés. Olcsó
kisboltjaival, mexikói ételkülönlegességeket
kínáló éttermeivel, az úgynevezett
taqueriákkal, és színes gyümölcsöktől

roskadozó kirakodóhelyeivel a Mission volt a
város egyik legfestőibb, legelevenebb
negyede.

Az orvos elvegyült a zajos, tarkabarka
forgatagban, és határozott léptekkel elindult a
sugárúton. Bármerre nézett, a házfalakon élénk
színű falfestmények virítottak. Elliott egy
pillanatra megállt. Szívesen elidőzött volna a
képek előtt, melyek felett Diego Rivera* árnya
lebegett, de nem azért kereste fel a negyedet,
hogy a turistalátványosságokban
gyönyörködjön. Sietve továbbindult. A
környéken nyers, felvillanyozó légkör
uralkodott. Ez a fajta túlfűtöttség kifejezetten
kedvezett azoknak, akik lazítani akartak a
gyeplőn, s kissé züllött kikapcsolódásra
vágytak, de sajnos árnyoldala is volt az
egymással folyamatosan hadban álló bandák
miatt, akik a járókelőket zaklatva,
szitkozódásaikkal megtörték a negyed
barátságos hangulatát.

A Dolores Street kereszteződésénél, salsa
táncklubok és vallási kegytárgyakat kínáló

boltok sora után, végre megpillantotta a
cégért, melyet keresett:

BLUE MOON:
ÉKSZER- ÉS TETOVÁLÓSZALON

Belökte a bolt ajtaját, és szemtől szembe
találta magát egy siralmas Freddy Mercury-
plakáttal. A Queen énekese lánynak öltözve,
eltúlzott mozdulatokkal szexuális aktust
mímelt. A lemezjátszón egy 33-as fordulatú
bakelit teljes hangerővel szórta Bob Marley
reggae ritmusait, melyeket kezdtek nagyra
becsülni, miután az előző évben Eric Clapton
hatalmas sikert aratott az I shot the sheriff
feldolgozásával.

Elliott nagyot sóhajtott. Nem mozgott túl
otthonosan ebben a közegben, de nem tehette
meg, hogy kényeskedik, ezért nyugalmat
erőltetett magára.

– Kristina? – kiáltott be a bolt végébe.
– Cooper doktor! Nahát! Ezt a meglepetést!

Egy magas, szőke nő toppant elé, vadító
szerelésben. Motoros combvédőt és bőr
rövidnadrágot viselt, lent a derekán erotikus
és hátborzongató figurákat ábrázoló
tetoválással.

Elliott hat hónappal azelőtt ismerte meg a
kórházban, amikor veseműtétet hajtott végre a
nő kisfián, aki fejlődési rendellenességben
szenvedett. Azóta rendszeresen kezelte a
kisbabát, egy kínai kisfiút, akit Kristina
élettársával, Leilával nevelt. Leila
ápolónőként dolgozott ugyanazon az osztályon,
mint Elliott. Az orvos már az első
találkozásukkor rokonszenvesnek találta a
nyíltszívű, őszinte lányt. A Berkeleyn
diplomázott, ázsiai kultúrákra szakosodott, de
egyetemi tanári állását hátrahagyva inkább
tetoválószalont nyitott. Kristina a szíve szerint
élt, és nyíltan vállalta a másságát. San
Franciscóban egyébként is könnyű dolga volt,
mert a melegek néhány éve, mint új

* Mexikói festő, Frieda Kahlo társa, társadalmi témájú
falfestmények alkotója.

hangadó csoport, kiszorították a helyükről a
hippiket. A várost átható toleráns, nyitott
szellemiség tömegével vonzotta a
homoszexuálisokat, akik közül több tízezren a
Castro és a Noe Valley negyedekben
telepedtek le.

– Két perc múlva az öné vagyok – mondta
Kristina, és egy fotelbe tessékelte.

Elliott helyet foglalt egy dél-amerikai
transzvesztita mellett, akinek épp a fülét fúrták
ki. Kissé zavartan megkérdezte, hogy
használhatja-e a telefont, majd felhívta Mattet,
hogy beszámoljon neki a legutóbbi
fejleményekről. Amikor tájékoztatta az
ujjlenyomat-vizsgálat eredményéről, barátja
nem tűnt különösebben meglepettnek.

– Rajtad kívül még soha senki nem látta az
a fickót – jegyezte meg. – Szerintem ez az
egész történet a képzeleted szüleménye.

– És a Millenium Edition felirat az
öngyújtón? Talán azt is én találtam ki? –
háborgott Elliott.

– Azt az öngyújtót nyilván te vetted, csak
már nem emlékszel rá. Ez minden!

– Nem hiszel nekem? – duzzogott Elliott.
– Nem – ismerte be Matt –, és remélem, ha
hasonló sztorival állok elő, te sem hiszel majd
nekem, és mindent megteszel, hogy észre
téríts.
– Köszönöm a megértő támogatást – feleselt
a barátja, és dühösen lecsapta a kagylót.
– Hallgatom, doktor úr. Mit rajzoljak? –
érdeklődött Kristina, betessékelve Elliottot a
székbe. – Mit szólna egy Hell's Angels
tetováláshoz? Esetleg egy óriás sárkányt a
hátára?
– Nem, egyiket sem – felelte Elliott, s
közben egyik karjáról lehúzta az inget. – Egy
rövid feliratot szeretnék ide, a vállam fölé.
– Nem vágyik valami látványosabbra? –
kérdezte a nő, és előkészítette a tűket. – Ezt
nézze!
Kristina enyhén széttárta a lábát, s a hálós
harisnyája alól egy japán ördög bukkant elő,
amely a combtövéig felkúszva női intimitása
rejtelmeibe veszett.

– Valódi remekmű! – ámuldozott Elliott –,
de nem az én stílusom.

– Kár! Maga igazán jóképű pasi, és nincs
szexisebb egy tetoválásnál a szerető testén!

– Nem hiszem, hogy a kedvesem osztja a
véleményét.

– A nőknél soha nem lehet tudni.
– Ez igaz – felelte, majd kihúzott a zakója
zsebéből egy tollat, és a keze ügyében levő
egyik újság hátlapjára néhány szót firkantott.
– Tessék, ezt szeretném – nyújtotta Kristina
felé a folyóiratot.
A fiatal nő a szemöldökét ráncolta.
– Ez valami virágnyelv?
– Mondjuk, hogy egy régi barátnak címzett,
személyes üzenet.
A tetoválómester ellenőrizte a gép tűit.
– Eleinte erősebben érzi majd, de
fokozatosan enyhül a fájdalom. Nem bánja?
Elliott behunyta a szemét, és elmélázott.
Valóban lehetséges kapcsolatot létesíteni a
jelen és a jövő között? Képtelenségnek tűnik,
de egy próbálkozást megér. Saját maga
bátorítására elképzelte, milyen képet vág majd

a hatvanéves énje, amikor megkapja az
üzenetet.

– Nem bánom – vágta rá.
Miközben a gép fülsiketítő zaja betöltötte a
szalont, Kristina kijelentette, mint valami
hitvallást:
A test a szabadságunk egyik utolsó bástyája.

*

2006
Elliott 60 éves

Miután a pirulásüvegtől örökre búcsút vett,
Elliott kiábrándultan a sarokkanapéra
heveredett. Délben Angie-vel találkozik, és
gondolta, pihen egyet, hogy erőre kapjon, mert
nem akart meggyötört arccal mutatkozni a
lánya előtt. Behunyta a szemét, és csak a saját
légzésére figyelt. Szerette volna tisztának és
szabályosnak hallani, ehelyett szaggatott volt
és ziháló. Légszomjjal küszködött. A testében
elhatalmasodó betegség szemtelenül feleselt a
redőnylécek közt beszűrődő lágy sugarakkal.

A résnyire nyitott ablakon át hallotta a tenger
zúgását és a madarak csivitelését. Odakint
zajlott az élet, de ő kívül rekedt. Napfény
melengette, ő mégis borzongott. Lehet, hogy
lázas? Hirtelen bizseregni kezdett a válla, és
egy ponton kellemetlenül feszült a bőre. Nem
kimondott fájdalomérzet volt. Leginkább
ahhoz hasonlított, mint amikor tengeri
fürdőzés után kicsapódik a só az ember
bőrére. Megdörzsölte az izmait, de hiába. A
furcsa érzés nem enyhült. Felkelt, levette a
pulóverét, és feltűrte a pólója ujját.

Eleinte semmit nem látott, aztán egy halvány
üvegzöld árnyalatú, márványos folt jelent meg
a vállán. A fürdőszobába sietett, és háttal,
oldalra fordított fejjel megállt a tükör előtt,
hogy jobban lássa. Hamarosan megértette,
hogy a márványos elszíneződések sorban
kirajzolódó betűk!

Bárgyú tekintettel, értetlenül bámulta a
bőrén formát öltő szöveget, és képtelen volt
rájönni, mi történik vele valójában. Aztán
hirtelen leesett a tantusz…

Ó! A kis szarosl – mosolyodott el a
tükörben

A szíve hevesen kalapált, de ő
megkönnyebbült. Nem őrült meg! Nem
képzelődött. A harminc évvel fiatalabb
önmaga tetováltat a bőrére, és így próbál neki
üzenni a múltból.

Van esze… – gondolta, és még közelebb
tartotta a vállát a tükörhöz.

Szemében várakozással teli fény csillant, és
legnagyobb meglepetésére elsírta magát
örömében. Tudja jól, hogy nemsokára meghal,
de legalább nem szenilis!

A vállán ólomszínű betűkkel egy rövid
mondat állt:

WAITING FOR
YOUR NEXT VISIT*

Hát persze! Lesz következő látogatás! –
gondolta lelkesen, de nyomban le is
lombozódott, mert rájött, hogy elkövetett egy

jóvátehetetlen hibát: kidobta a pirulákat…
Kétségbeesve letérdelt a vécé elé, és a lehető
legmélyebbre nyúlt a kagylóba, abban a
reményben, hogy az üvegcsét még nem sodorta
magával a lezúduló víz.

Á! Reménytelen!
Bosszankodva felegyenesedett, aztán
megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és
higgadtan átgondolni, mitévő legyen. Hol is
folyik le a víz? A barkácsolás és a vízvezeték-
szerelés nem tartozott az erősségei közé.
Leszaladt a garázsba, és tekintetét a plafonra
emelte, ahol vízvezetékek kusza rengetege
kanyargott. Tekintetével követte a feltételezett
fő elvezető csövet, amely a zsírfogóban
végződött. Ha szerencséje van, az üveg talán
megakadt ezen a szinten. Felemelte a
tisztítóakna öntöttvas fedelét, és puszta kézzel
kotorászni kezdett a szennyvízben, de semmit
nem talált.
A kalandnak vége! A fiola bizonyára már a
központi szennyvíztisztítóhoz ért, és soha
többé nem találja meg.

A rohadt életbe! Rosszkedvében mindent
elszúrt!

Mitévő legyen? Jobb híján kiszaladt az
utcára, és becsengetett a szomszéd házba, ahol
egy fiatalítóhormon- és Viagra-koktélon élő,
inkább felvarrt, mint ráncos arcú pár lakott,
akik megszállottan ügyeltek az egészségükre
és a táplálkozásukra.

– Jó napot, Nina – köszönt a
szomszédasszonynak az ajtóban.

– Jó napot, Elliott. Mi járatban? –
érdeklődött a hölgy, miközben gyanakvó
pillantással tetőtől talpig végigmérte. Elliott
ugyanis bűzös iszapborítással a karján toppant
be hozzá.

Eddig sem szeretett túlzottan – gondolta
Elliott –, cigarettafüggő, valódi kávét és
koleszterinben gazdag húst fogyasztó bűnöző
vagyok a szemében…

– Paultól szeretnék kölcsönkérni néhány
szerszámot.

* Várom a következő látogatásodat.

– Paul úszni ment, de jöjjön, nézzen körül a
kazánházban.

Elliott követte az említett helyiségbe, és egy
tűzoltóbalta képében meg is találta a
boldogságát.

– Minden rendben, Elliott? – kérdezte a
hölgy aggódó arccal, amint Elliott magához
ragadta a fegyvert.

– A legnagyobb rendben – nyugtatta meg
Elliott a Ragyogás című filmből ismert Jack
Nicholson-féle mosollyal az arcán.

Visszasietett a garázsba, ahol módszeres
rombolásba kezdett, és minden csövet
szétvert, melynek feltevése szerint bármi köze
lehetett a vízelvezető rendszerhez. A művelet
bő félóráig tartott, és kisebb özönvizet
eredményezett. Valahányszor lecsapott egy
csődarabot, alaposan megvizsgálta, hogy az
üvegcse nem szoru1t-e be a hajlatba.

Semmit ne bízz a véletlenre! Tarts ki az
utolsó esélyig!

E szerint az elv szerint végezte a munkáját
is, és harmincöt éves pályafutása során
gyakran a reménytelennek hitt esetekre is talált
megoldást.

Miért épp ma ne sikerülne?
Baltával a kezében, térdig tocsogott a
vízben, s hirtelen átfutott az agyán, hogy ha
most valaki meglátná, kétségkívül őrültnek
nézné. Ha most kiszállna a rendőrség,
nehezen úsznám meg a diliházat – gondolta
tiszta fejjel, és lázas izgalommal lecsapott egy
újabb csőre.
Az sem kizárt, hogy bolond vagyok, de
mint tudjuk, a bolond bölcsnek hiszi magát,
a bölcs viszont elismeri, hogy ő csak egy
bolond. Ki is mondta ezt? Shakespeare?
Jézus? Buddha? Mindegy. Igaza volt.
És ha bolond, kit érdekel? A lényeg, hogy
életben van.
Életben van.
ÉLETBEN VAN.
Egy utolsó baltavágással a maradék
vízvezetékkel is végzett, és ereje fogytán
térdre rogyott a fagyos vízben. Kimerülten,

legyőzötten. Mindennek vége! A pirulák
eltűntek örökre.

Ám akkor hirtelen…
Egy zöld, henger formájú apró fiola bukkant
fel a víz színén.
Elliott úgy vetette magát az üvegcsére,
mintha az a Szent Grál lett volna. Ingével
szárazra törölte a hermetikusan lezárt fiolát,
és remegő kézzel kinyitotta. Megvolt mind a
nyolc kapszula. Épen, szárazon.
Féltett kincsét a markában szorongatva
visszaroskadt a vízbe, és megkönnyebbülten
felsóhajtott.
Meglehet, hogy már csak néhány hete van
hátra, de újra megtalálta a legfontosabbat. A
reményt.

8

Bármit
megtehet,
gondolhat
vagy
hihet az
ember, a
kisujjában
lehet a
világ
összes
tudása,
ha nem
szeret,
semmit
nem ér.

Marcelle Sauvegeot

2006. szeptember

Elliott 60 éves

Elliott a taxira várva kikémlelt az ablakon.
Miután több óráig tocsogott a garázst elöntő
poshadt vízben, azt hitte, soha nem szabadul a
bőrébe ivódott kellemetlen szagtól, de egy
alapos zuhany után és tiszta ruhát húzva végül
sikerült visszanyernie emberi külsejét. Az
áradás miatt elzárta a főcsapot, ezért
kénytelen volt bekéredzkedni a szomszédék
fürdőszobájába. Később hív majd vízvezeték-
szerelőt, de most indulnia kell. Angie
hamarosan megérkezik, s a repülőtérről
egyenesen az étterembe megy, ahol együtt
ebédelnek.

Belepillantott a tükörbe. Kinézetre tűrhető
benyomást keltett, de úgy érezte, legbelül
minden romokban hever. Mellkasát fájdalom
szaggatta, izmai sajogtak, a derekát égető
érzés járta át… Munkálkodott a rák. Lassan,
de biztosan.

Serkentőszer után kutatva egy lakkozott
szekrény fiókjából félig elszívott cigarettát

vett elő, amelybe a dohányon kívül mást is
kevert. Alaposan átkutatta a zsebeit, de a
Zippóját, melyet a lányától kapott ajándékba
az ezredfordulóra, sehol nem találta.
Bosszúsan a konyhába sietett, és a jointot
végül gyufával gyújtotta meg. Nem volt igazán
híve a füvezésnek, és nem szállt síkra a
vadkender gyógyszerként való alkalmazása
mellett, de aznap kivételesen engedélyezte
magának az öngyógyítás e formáját. Két-
három slukkot szippantott, s menten
bátrabbnak érezte magát. Behunyta a szemét,
és hagyta, hogy lényét átjárja a tiszta üresség,
de a taxi dudálása hamar kiragadta a
révültségből.

A megbeszélt időpontnál korábban ért a
Lori's Dinerbe, a lánya kedvenc éttermébe.
Az emeletre ment, ahol a pincér a Powell
Streetre néző üvegfal mellett álló egyik
asztalhoz tessékelte. Elliott felült egy magas
székre, és a szakácsok táncát figyelte, akik
húst, tojást sütöttek, és szalonnát pirítottak egy
öntöttvas sütőlapon. Eredeti hely volt. Az
ötvenes évek hangulatát idézte, és kínálatában
a koleszterin ellen indított hadjárat s a nagy

fogyókúrák előtti idők hagyományos amerikai
ételei szerepeltek – hamburgerek, sült
krumpli, fagylaltok és milk-shake-ek –,
melyeket nyíltan becsmérelni kellett, de titkon
mindenki szeretett. A helyiség közepén egy
színes zenegép Elvis-slágereket játszott, s a
háttérben, egy sor játékgép fölött, kusza
huzalrengeteggel felerősített, valódi Harley
Davidson lógott le a mennyezetről.

Valahányszor Elliott itt járt, az volt az
érzése, hogy a Vissza a jövőbe című filmbe
csöppent, s ha nyílt az ajtó, arra várt, hogy
Doc Brown és hűséges kutyája, Einstein
oldalán betoppan Marty McFly*. Épp ezen
járt az esze, amikor új vendég lépett a
terembe. Nem Marty volt… Egy szőke, hosszú
hajú, sugárzó szépségű fiatal nő.

Egy húszéves fiatal nő.
Egy fiatal lány.
Az ő lánya.
Angie.

* Az idézett film két főhőse (és a kutyájuk).

Már messziről megismerte, s pillanatokig
csodálta anélkül, hogy a lány tudatában lett
volna apja elbűvölt tekintetének.

Hosszú, testhez álló kasmírpulóverében,
bársonyszoknyájában – melyet Elliott túl
rövidnek talált –, csillogó fekete
harisnyájában és bőrcsizmájában kétségkívül
sikkes volt. Sajnos nem Elliott volt az
egyetlen, aki örömét lelte a látványban. A
szomszéd asztalnál egy ifjú mitugrász
hangosan lelkendezett a haverjainak a feléjük
közeledő „bomba nő” láttán. Elliott szúrós
pillantást vetett rá. Apaként kivétel nélkül
elátkozta az összes alfahímet, akik csupán
szexuális tárgyat láttak a lányában.

Angie végül észrevette, és vidáman intett
neki.

Míg a lány sugárzó arccal, kecses léptekkel
közeledett felé, Elliott egyszeriben tudatára
ébredt, hogy egész életében kétségkívül a
lánya jelentette számára a legnagyobb
elégtételt. Nyilván nem ő az egyetlen szülő,

aki így érez, de most, hogy betegség emészti, s
a halál hamarosan megnyeri az utolsó csatát, e
felismerés különös jelentéssel telítődik.

Holott sokáig nem akart gyereket!
Elliott fojtogató családi légkörben
nevelkedett, alkoholista apjával és törékeny
lelkű anyjával. Gyerekkori élményei nem
sarkallták az apaszerep betöltésére. A korszak
legelevenebb emlékei még ma is erőszakkal
és félelemmel teli képek, s az apasághoz
vezető utat hosszú időre elbarikádozta
magában. Eleinte maga sem tudta a pontos
okát, de bizonyára attól félt, hogy ha majd rá
kerül a sor, képtelen lesz szeretni, s hogy ő is
csak szenvedést okoz maga körül…
Az apaság gondolata minduntalan
visszarántotta a fájdalmakkal teli
gyerekkorba, ezért megtagadta az egyetlen
nőtől, akit valaha szeretett, hogy közös
gyerekük legyen. A megbánás olykor
elviselhetetlenül marcangolta a lelkét.
Ilena meghalt, s az eltűnését követő tíz év
véget nem érő rémálomban telt. A
kétségbeesés és a reménytelenség tengerébe

zuhant, s hogy végül mégis elevickélt
valahogy, azt kizárólag Mattnek és a
munkájának köszönhette, melybe mentőövként
kapaszkodott.

Találkozott más nőkkel, de ők szellőként
suhantak át az életén, s ő is gondosan ügyelt
arra, hogy semmiképp ne késztesse őket
maradásra. Aztán Olaszországban egy orvosi
kongresszuson megismerkedett egy milánói
kardiológussal. Rövid, hétvégi kaland volt
csupán, nem találkoztak többé. Kilenc
hónappal később azonban a hölgy váratlanul
felbukkant, és közölte, hogy világra hozott egy
kislányt, akinek ő az apja. Kész tény elé
állította. Nem menekülhetett. A nem
kimondottan családanyaszerepre áhítozó
orvosnőnek esze ágában sem volt felnevelni a
kislányt. Angie három hónapos volt, amikor
Elliott elhozta Olaszországból, és attól fogva
a közös megegyezés értelmében Angie csak a
szünetekben látta viszont az anyját.

Elliott különösebb felkészülés nélkül, egyik
napról a másikra apa lett, és az élete
gyökeresen megváltozott. Kikeveredett a

sötétség birodalmából, és létezése valódi
értelmet kapott. Attól fogva minden este a
lánya álmát őrizte, és a „jövő” újra bekerült a
mindennapok szókincsébe, a „cumisüveg”, a
„pelenka” és az „anyatej” mellé.

A légszennyezettség súlyosabb volt, mint
valaha, az ózonréteg megállíthatatlanul
vékonyodott, a világ, továbbra is a vesztébe
rohant, nem beszélve a fogyasztói
társadalomról, melynek hátulütőit Elliott egyre
nehezebben viselte, és a munkájáról, amely
nem sok szabad időt hagyott a
gyereknevelésre, de egy csillogó szemű,
törékeny mosolyú, pár kilós csecsemővel
szemben ezek az érvek hirtelen semmivé
lettek.

Miközben Elliott a lányát figyelte,
felmerültek benne az első évek emlékei,
amikor mindenfajta női segítség nélkül,
teljesen egyedül nevelte a lányát. Eleinte meg
volt győződve arról, hogy kudarcot vall, és
rémület fogta el. Milyen egy apa? Mit kell
tennie? Fogalma sem volt róla, és
útbaigazítást senkitől nem kapott.

Gyerekorvos volt, sebész, de ez nem sokat
számított a mindennapokban. Egy gyors
szívkamravarrás vagy négypontos koszorúér-
tágító műtét nem okozott volna gondot, akkor
legalább hasznosnak érezte volna magát, de
nem erre volt szükség.

Lassacskán megértette a nagy titkot. Apának
nem születik az ember, hanem azzá válik.
Apránként, rögtönözve, lépésről lépésre
kitapogatva, mi a legjobb a gyerekének.

Negyven évet kellett várnia ahhoz, hogy
megértse, nincs más út, nincs más megoldás,
csak a szeretet.

Pontosan úgy, ahogy annak idején Ilena
ismételte fáradhatatlanul, s amire ő
minduntalan ezt a választ adta: „Ó, ha ez ilyen
egyszerű lenne!”

Pedig az volt.

*

– Szia, apa – köszöntötte Angie, és
megpuszilta.

– Hello, Wonder Woman – felelte Elliott, a
rövid szoknyára és a hosszú szárú csizmára
célozva. – Milyen volt a repülés?

– Gyors. Végigaludtam az utat.
Angie leült vele szemben, s letett az
asztalra egy hatalmas kulcscsomót és egy
krómszínű mobiltelefont.
– Farkaséhes vagyok – jelentette ki, és
magához ragadta az étlapot, hogy megnézze,
még mindig kapható-e a kedvenc hamburgere.
Miután erről meggyőződött, lelkes
mesélésbe kezdett az orvosi egyetemről és
New York-i életéről. Okos, nagylelkű lány
volt, valódi idealista, aki mindig véghezvitte
mindazt, amibe belefogott. Elliott nem
ösztökélte arra, hogy orvosi pályára menjen,
de a lánya szeretett az emberekkel törődni, és
állítása szerint ezt a tulajdonságát az apjától
örökölte.
Elliott kipihentnek, ragyogónak,
elbűvölőnek látta a lányát.
Csilingelő kacaja hallatán azon töprengett,
hogyan lesz képes szóba hozni a betegségét.
Egy húszéves fiatal lánynak nem lesz könnyű

megemészteni, hogy az apja rákos beteg, hogy
a folyamat a végső stádiumba ért, s hogy már
csak két-három hónapja van hátra… Elliott jól
ismerte a lányát. Mindent megosztottak
egymással még akkor is, miután Angie New
Yorkba költözött. Tudta, hogy a határozott
fellépés és a nőies külső érzékeny
gyereklelket takar, és sejtette, hogy Angie
képtelen lesz higgadtan fogadni a hírt.

A munkája során hetente többször is
előfordult, hogy elkeseredett emberekkel
kellett közölnie: gyerekük, házastársuk vagy
szüleik nem élték túl a műtétet. Nehéz
pillanatok voltak ezek, de idővel megtanulta
elfogadni a szakma hálátlan oldalát.
Orvosként megszokta a halál közelségét,
csakhogy az mások halála volt, nem a
sajátja…

Tartott attól, hogy mi vár rá. Nem hitt az
öröklétben, sem a reinkarnációban. Tisztában
volt azzal, hogy ami várja, nem pusztán a földi
élet, hanem önmagában véve a létezés végét
jelenti. Teste a lángok martaléka lesz egy
krematóriumban. Matt szétszórja a hamvait

egy barátságos helyen. Ez minden. A
mulatságnak vége!

Bárhogy alakul, nem akarja, hogy Angie
aggódjon érte. Szeretné vele megértetni, hogy
ha elérkezik a pillanat, lesz ereje szembenézni
a halállal. Mert ha jól belegondol, nem eget
rengető esemény. Nem lenne kifogása még
néhány évtized ellen, de elismeri, hogy volt
alkalma megízlelni az életet, annak örömmel,
bánattal, meglepetésekkel teli pillanatait…

– És te hogy vagy? – szegezte neki a kérdést
Angie, hirtelen kizökkentve a töprengésből.

Elliott meghatódva nézte, ahogy a lány
félresöpri a rakoncátlan frufrut, amely világító
kék szemére hullott.

Hirtelen összeszorult a torka, és izgalmában
elöntötte a forróság.

Te jó ég! Most nem futamodhatok meg!
– Mondanom kell neked valamit, kicsim…
Angie mosolygós arca észrevétlenül
elkomorult, mintha sejtette volna a rossz hírt.
– Mi történt?
– Daganatot találtak a tüdőmben.
– Tessék? – fakadt ki a lány hitetlenkedve.

– Rákos vagyok, Angie.
Angie-nek a torkára fagyott a szó, majd
elcsukló hangon megkérdezte:
– Meg, meg… fogsz gyógyulni?
– Nem, kicsim, már minden szervemre
átterjedt.
– A rohadék…
A lány lesújtva a kezébe temette az arcát, és
amikor percekkel később újra felnézett,
könnybe lábadt szemmel folytatta:
– Tanácskoztál szakorvosokkal? Ma már
vannak új módszerek a gyors lefolyású rák
gyógyítására. Lehet, hogy…
– Túl késő… – szakította félbe Elliott
csüggedten.
A lány a pulóvere ujjával törölgette a
szemét, de hiába. Vigasztalhatatlanul sírt.
– Mióta tudod? – kérdezte szipogva.
– Két hónapja.
– Miért nem szóltál?
– Meg akartalak kímélni, nem akartam
fájdalmat okozni…
Angie felháborodott:

– Két hónapja! Szinte naponta beszéltünk
telefonon, és te hagytad, hogy az apró-cseprő
gondjaimról fecsegjek, miközben elhallgattad,
hogy rákos vagy!

– Most kezdted az egyetemet, Angie, nehéz
időszak volt ez a számodra, és…

– Utállak! – kiáltotta a lány, és felugrott az
asztaltól. Elliott megpróbálta visszatartani, de
Angie ellökte magától, és kirohant az
étteremből.

*

Szakadt az eső, amikor Elliott kilépett az
épületből. Az eget fekete felhők takarták, és
mennydörgött. Bánta, hogy nem hozott
esernyőt vagy esőkabátot, mert a lenvászon
zakója percek alatt csuromvíz lett. A forgalom
akadozott, a taxikat és a buszokat
megrohamozták a járókelők.

Első gondolata az volt, hogy elmegy a
Powell és a Market kereszteződéséig, a sikló
végállomásához, de gyorsan elvetette az
ötletet. Úgy tűnt, az eső nem szegi kedvét a
turistáknak, akik tömegével lepték el a kábel-

vasút terminálját, hogy végignézzek, amint a

kezelők szabad kézzel megfordítják a

szerelvényeket. Nem volt kedve várni, ezért

elindult gyalog felfelé a Union Square-en, azt

remélve, hogy útközben elkapja az egyik

siklót. Az első két szerelvény zsúfolásig

megtelt, nem is próbálkozott. Végül az út

legmeredekebb részénél sikerült

felkapaszkodnia a harmadikra.

A másik végállomáson szállt le, a

Fisherman's Wharfnál, San Francisco hajdani

halászkikötőjében, melyet mára elleptek a

turistacsalogató éttermek és ajándékboltok.

Dideregve szaladt végig a rakparton, a tenger

gyümölcseivel teli standok előtt, ahol a

hangosan rikácsoló halárusok élő rákokat

nyúztak, mielőtt a járdán felállított hatalmas

üstökbe dobták volna őket. Amikor a

Ghirardelli Square-hez ért, az eső még jobban

rázendített. Elhaladt a régi csokoládégyár

mellett, majd elkanyarodott a Fort Mason felé.

Csontig hatolt a hideg, de Elliott ügyet sem

vetett rá. Fültépő zajjal süvített a szél, s az

esővel társulva ostorozta az arcát. Az

erőfeszítéstől a tüdejében és a veséje táján
újraéledt az égető érzés, de azzal sem
törődött, csak futott elszántan, hogy rátaláljon
a lányára. Sejtette, hol bujkál. Szomorú
pillanataiban mindig oda menekült.

Végre a Marina Green és a Crissy Field
hajdani katonai bázis között húzódó homokos
strandra ért. Az óceán háborgott, és az óriás
hullámok több tíz méteres tajtékot vetettek a
partra. Elliott hunyorgott. A Golden Gate
szinte eltűnt. Egyik része a ködbe veszett, a
másikat felfalták az alacsonyan járó felhők. A
kihalt partot vastag esőfüggöny borította.

Elliott közelebb merészkedett a vízhez, és
torkaszakadtából kiáltozni kezdett:

– Angie! Angie!
Eleinte csak a szél felelt. Könnybe lábadt a
szeme.
Gyengének, kiszolgáltatottnak érezte magát.
Végképp fogytán volt az ereje.
Pár perccel később, anélkül hogy látta
volna, már érezte a lány jelenlétét, s végül
meghallotta a hangját:
– Apa!

Angie átszakította a zápor emelte
sorompókat, és sírva szaladt felé.

– Ne halj meg! – könyörögte. – Ne halj
meg!

Elliott magához szorította, és csatakosan,
kimerülten, a bánattól és az izgalomtól
megtörten, hosszú ideig álltak mozdulatlanul,
egymás átölelve.

Míg Elliott a lányát vigasztalta, magában
megfogadta, hogy minden erejével küzdeni fog
a halállal, és a végsőkig késlelteti eljövetelét.
Aztán, ha elérkezik a döntő pillanat, békésen
távozik a világból, azzal a megnyugtató
tudattal, hogy a semmin túl marad utána
valaki.

Egyszeriben azt is megértette, hogy ez az
egyik oka annak, hogy az emberek gyerekeket
nemzenek.

9

Barátból
és
könyvből
keveset
gyűjts, de
az mind
jó legyen.

Népi bölcsesség

1976. szeptember
Elliott 30 éves

Az éjszakai ügyelet véget ért. Elliott
elmélázva, gondterhelten lépett ki a kórházból
a hajnali hidegbe, és csak később vette észre a

parkolóban a kisebb csődületet. A
mentőkocsik mögött Matt produkálta magát a
néhány ápolónőből verbuválódott alkalmi
közönségnek. Elliott mosolyogva, de kissé
bosszankodva figyelte. Krémszínű
bársonyöltönyében és hegyes gallérú, kivágott
ingében Matt meglehetősen furcsán festett.
Travolta előfutáraként riszálta magát az
autórádióból bömbölő diszkózene ritmusára.
Még sötét volt, de a Corvette fényszórói
kitűnő világítást nyújtottak az előadáshoz.

– You Should Be Dancingl – énekelte
fejhangon, a Bee-Gees énekesét utánozva.

Szétálló fogait kivillantó széles mosolya
elbűvölő gyermeki bájt varázsolt arcára, és
bizonyos tekintetben Elliott csak csodálni
tudta barátja vagány, gátlástalan természetét.

– Mit keresel itt? – kérdezte tőle, közelebb
lépve az autóhoz.

– You Should Be Danciüiiiing! – hajtogatta
Matt fáradhatatlanul, és átkarolta Elliott
vállát.

Táncba hívta, de Elliott nem ment bele a
játékba.

– Ittál, vagy mi ütött beléd? –
nyugtalankodott, megszimatolva Matt
alkoholtól bűzös leheletét.

– Adj egy percet, elköszönök a közönségtől,
és mindent elmagyarázok.

Elliott a szemöldökét ráncolta, és beült a
Corvette-be, miközben Matt bemutatott még
egy-két tánclépést. Rokonszenves
egyéniségével elvarázsolta az ápolónőket,
akik megtapsolták a produkciót, és
visszatértek a munkájukhoz.

– Hölgyeim! Megtiszteltetés volt számomra!
– köszönt el, és meghajolt.

Majd mámorosan átugrotta a nyitott tetejű
kocsi ajtaját, hogy csodával határos módon
épp a vezetőülésen landoljon.

– És most csatold be az övedet! – fordult a
barátjához.

– Mire készülsz? – faggatta ingerülten
Elliott.

Matt válasz helyett tolatásba kapcsolt, és
tett egy fél fordulatot az aszfalton.

– Beugrottam hozzád, és összekészítettem a
csomagodat – magyarázta az ülések mögé

begyömöszölt táskára mutatva. – Mellesleg
kiürítettem a whiskys üvegedet.

– Milyen csomagról beszélsz?
– Kilenckor indul a repülőd.
– Milyen repülő?
Matt a kerekeket csikorgatva kiszáguldott a
parkolóból. Egy-két kanyar, és már kint voltak
a Van Ness sugárúton, ahol ismét beletaposott
a gázba, hogy szabadjára engedve a V8-as
300 lóerejét, 100 km/óra fölé lendítse a
sebességmérő mutatóját.
– Ööö… Hallottál már a
sebességkorlátozásról? – aggódott Elliott az
ülésbe kapaszkodva.
– Sajnálom, de nincs túl sok időnk…
– Elárulnád, hova megyünk?
– Én sehova – felelte Matt nyugodtan. – Te
Ilenához Floridába.
– Tessék?
– Kibékülsz vele, megkéred a kezét, és
csináltok két-három gyönyörű gyereket…
– Meghibbantál?
– Inkább neked hiányzik egy kereked,
Elliott. Ismerd el, hogy ez az állítólagos

időutazó alaposan felkavart.

– Felkavart, mert valóban meglátogatott.
Matt nem akart újra vitába szállni, ezért
higgadtan így folytatta:
– Beszélj Ilenával, hozd rendbe a
párkapcsolatodat, és meglátod, minden a
helyére kerül.
– Nem hagyhatom itt a kórházat! Több
műtétem is lesz a héten, és…
Matt azonnal közbevágott.
– Sebész vagy, nem Isten! Nyugodj meg,
találnak helyetted mást.
Elliott hirtelen csábítónak találta a
lehetőséget, hogy viszontláthatja a nőt, akit
szeret. Nagy szükségét érezte, de arra még
nem volt képes, hogy hivatástudatát
alárendelje a szíve szavának. Annál is inkább,
mivel nehéz időszakot élt át. Osztályvezető
orvosa, a félelmetes és rettenetes Amendoza
doktor kíméletlenül ítélkezett felette, és abban
lelte legfőbb örömét, hogy naphosszat bírálta
a munkáját.
– Figyelj, Matt. Köszönöm a segítséget, de
nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Még csak pár

hónapja dolgozom ebben a kórházban, és
bizonyítanom kell. Ráadásul a főnököm ki
nem állhat. Ha kihagyok több napot, drágán
megfizetek majd érte, és talán soha nem
kapom meg a kinevezésemet. Matt megvonta a
vállát.

– Beszéltem Amendozával. Beleegyezett.
Jövő hétfőig szabadságot kaptál.

– Szórakozol? Beszéltél Amendozával?
– Persze.
– Persze hogy szórakozol, vagy persze hogy
beszéltél vele?
Matt a fejét rázta.
– A te híres doktorod is észrevette, hogy az
utóbbi napokban nem voltál túl jó formában.
És vedd tudomásul, nagyra becsül téged.
– Viccelsz…
– Az ápolónők mondták. Amendoza a
kórházban mindenkinek áradozik rólad, azt
mondja, kiváló sebész vagy.
– Mindenkinek, csak nekem nem… –
jegyezte meg Elliott.
– Igen, és épp ezért vagyok itt. Hogy
tisztába tegyem a gondolataidat, amikor

szükséged van rá.
A láthatáron lassan oszlani kezdtek a

felhők, s mögöttük derűs időt ígérő rózsaszín
fény derengett. Matt benyúlt a zakója belső
zsebébe, és kihúzott egy repülőjegyet.

– Bízz bennem, tudom, mire van szükséged.
Elliott érezte, hogy ellenállása csökken, de
azért még tett egy utolsó kísérletet.
– És mi lesz Rasztafejjel?
– Az eb miatt ne aggódj. Megetetem
mindennap.
Elliott kifogyott az érvekből, köszönettel
elfogadta a jegyet, és közben rendkívül
szerencsésnek tartotta magát, hogy a sors ilyen
nagylelkű baráttal ajándékozta meg. Egy
pillanatra eszébe jutott, milyen furcsa
körülmények között ismerkedtek meg tíz éve,
egy tragikus esemény kapcsán, amely azóta
soha nem kerüli szoba.
Szerette volna Matt tudtára adni, mennyire
hálás neki, de szokás szerint nem találta a
megfelelő szavakat, s végül a barátja törte
meg a csendet.