Guillaume Musso - Ott leszel

Kardszárnyú delfin végzett egy
fiatal állatorvossal

Borzalmas katasztrófa az orlandói

Ocean Worldben. Egy gyilkos bálna

megmagyarázhatatlan okból a gondozója

életére tört.

A delfinnek elég volt néhány perc, hogy

megtámadja és vízbe fojtsa Ilena Cruzt, a

tengeri vidámpark állatorvosát, holott ő

csak a zaklatott állat segítségére sietett.

A baleset pontos körülményei egyelőre

tisztázatlanok, de a fiatal gondozónő

állítólag figyelmen kívül hagyott néhány

biztonsági előírást.

A delfinárum vizsgálatot indított az

ügyben, és az eredmények

nyilvánosságra hozataláig az

igazgatóság nem kívánja kommentálni az

eseményeket.

Mire Elliott végzett a cikkel és felemelte a
fejét az olvasásból, öregkori hasonmása
távolodni kezdett a ködben.

– Most rajtad a sor! – kiáltott vissza
búcsúzóul, majd kinyitotta a csapóajtót, és
eltűnt.

Elliott magára maradt. Kis ideig még
bódultan a hidegtől, a rémülettől és a
bizonytalanságtól mozdulatlanná dermedve
bámult maga elé a tetőteraszon, majd hirtelen
abbahagyta a töprengést, mert ráeszmélt, hogy
azonnal cselekednie kell.

A lépcsőházba sietett, hogy mielőbb
telefonáljon.

Nem számít, mit hoz a holnap.
Nem számít, milyen árat kell fizetnie.
Megmenti Ilena életét.
Semmi más nem érdekelte.

*

Rakétaként száguldott le a lépcsőn, át az
előcsarnokon, és néhány kollégáját félrelökve
megragadta az egyik telefonkagylót.

Vonalhang… Első csengetés… Végtelen
hosszúnak tűnő másodpercek, majd végre
meghallotta Ilena hangját:

Ilena: Halló?
Elliott: Én vagyok.
Ilena: Ne próbálkozz, úgysem árulom el,
mit kapsz ajándékba! Légy türelmes, este
megtudod!
Elliott: Figyelj, kicsim…
Ilena:Mi történt?
Elliott: Semmi. Megyek eléd a repülőtérre,
ahogy megbeszéltük.
Ilena: Alig várom, hogy lássalak…
Elliott: Én is.
Ilena: Olyan furcsa a hangod. Jól vagy?
Elliott: Most már jól.

Miután Elliott letette a telefont, képtelen
volt visszamenni Emilyhez. Nem bírta volna
elviselni a haldokló lány tekintetét. Az egyik
ügyeletes ápolónőt kérte meg, hogy időnként
vessen rá egy pillantást, majd felkapta a
kabátját, és a parkolóba sietett.

Volt valami értelme ennek az utolsó
telefonbeszélgetésnek? Van esély arra, hogy
megváltoztassa a saját és Ilena jövőjét? Elég,
ha felcserél egy mondatot, és máris más irányt
vesz a sors – zakatoltak a fejében a kérdések.

Elliott a kocsija felé tartott, s közben
megszokásból cigarettára gyújtott. Szabad
kezét a zsebébe mélyesztette, hogy
felmelegítse, s akkor ujjai a papírlaphoz értek.
Hirtelen szöget ütött a fejében egy kérdés. Ha
megváltoztatta a jövőt, Ilenát nem érte baleset,
egy újságíró sem írhatta meg azt a cikket,
vagyis a cikk nem létezik!

Izgatottan előkapta a megsárgult lapot,
széthajtogatta, ide-oda forgatta, szemügyre
vette egyik oldalát, másik oldalát…
Akármilyen hihetetlen, a cikk tartalma
megváltozott. Ilena képe különös varázslat
folytán eltűnt, és a fiatal állatorvosnő
haláláról szóló cikk helyén egy másik napihír
állt a címlapon:

Az Ocean Worldben elpusztult egy kardszárnyú
delfin

Anuska, az orlandói Ocean World
rangidős kardszárnyú delfinje belehalt
egy állkapocssérülésbe, melyet a
medence fémkorlátjának ütődve szerzett.

Az állat állítólag szántszándékkal
sebesítette meg magát.

A delfinárium újságíróknak nyilatkozó
igazgatója elismerte, hogy a delfin
valószínűleg végső elkeseredésében
kezdett önpusztításba, a vidámpark
ugyanis elszakította a lányától, akit egy
másik állatkertnek adtak el. A személyzet
egyetlen tagja sem sérült meg.

15

Hatodik találkozás

Ez a férfi
volt
számomra
az egész
világ,
Észak,
Dél,
Kelet és
Nyugat…
Wystan Hugh Auden

San Francisco, 1976

Elliott 30 éves

Karácsony van. December huszonötödike.
San Francisco szürke, hideg reggelre virrad.
A város most New Yorkra emlékeztet, az
ember már-már azt hihetné, hogy bármelyik
pillanatban leeshet a hó.

A ház csendes, a hajnal fakó fényeiben
fürdik. Ilena Elliott vállára hajtott fejjel
békésen alszik. A fiatal orvos azonban
holtsápadt, mint aki egész éjjel le sem hunyta
a szemét.

Elliott Ilena felé fordul. Gyengéden
megcsókolja, és óvatosan, hogy fel ne
ébressze, percekig csodálja, mert tudja, hogy
ezek az utolsó együtt töltött pillanatok. Még
egyszer utoljára belélegzi a lány hajának
illatát, ajkát végigsétáltatja bőre bársonyán, és
hallgatja szívverésének muzsikáját.

Könnyei a lepedőre hullnak. Felránt egy
pulóvert és egy farmernadrágot, majd
csendben kioson a szobából.

Képtelen elhinni, hogy el fogja hagyni.
Tudja, hogy tartania kell magát az
egyezséghez. De most, hogy Ilena
megmenekült, mi akadályozhatja őket abban,
hogy együtt maradjanak? Vajon milyen
megtorlással fenyegetné a másik énje, ha
mégis megszegné az alkut?

Gyötrődve járkál fel-alá a házban, s bár
nem hiheti, mégis reménykedik, hogy
felbukkan öregedő énje, s ő kiöntheti
keserűségét, és tudtára adhatja mély
felháborodását. De az öreg hasonmás nem
mutatkozik. A hatvanéves Elliott állta a
szavát. Most rajta a sor, hogy betartsa az
ígéretét.

*

Elliott a konyhába ér, és leroskad egy
székre. A bejárat mellett a lezárt bőröndök
útra készen várják, hogy gazdáik elinduljanak
Hawaii felé, de sem ő, sem Ilena nem utazik.
Elliott tudja, hogy nincs más megoldás. El kell
hagynia Ilenát. Erre sarkallja a lelke mélyén
munkálkodó különös erő. Ezt súgja a belső

hang. Ő egy báb csupán, melyet a színfalak
mögül, zsinóron rángat egy ismeretlen
hatalom.

Az asztal üveglapja visszatükrözi
meggyötört, beesett arcát. Lelke kiüresedett,
minden önbizalma odaveszett, s ő irányt
vesztve lebeg a létben, melynek működését
már egyáltalán nem érti.

A legelső találkozás óta az a benyomása,
hogy egy képtelen világba csöppent, amely
minden eddig ismert törvénynek ellentmond. A
félelmetes ismeretlenség hálójában vergődik,
nem alszik, nem eszik, és lehetetlen kérdések
kínozzák. Miért épp vele történik mindez?
Szerencse vagy átok ez a találkozás? Épeszű ő
még egyáltalán? Őrjítő, hogy senkivel nem
beszélheti meg a gondját.

Zajt hall. Megreccsen a parketta. Ilena
jelenik meg kis bugyiban és a csípőjén
csomóra kötött blúzban.

Huncut mosolyt küld felé, miközben egy
ABBA-számot dúdol magában. Elliott tudja,
hogy utoljára látja boldognak. A lány

elviselhetetlenül szép, és még soha nem voltak
ennyire szerelmesek egymásba.

De pillanatokon belül minden romba dől…
Ilena Elliotthoz lép, a férfi nyaka köré fonja
a karját, de rögtön érzi, hogy valami nincs
rendben:
– Mi történt?
– Beszélnünk kell. Nem bírom tovább ezt a
színjátékot.
– Milyen színjátékot?
– Hát, mi ketten…
– Mi… miről beszélsz?
– Megismerkedtem egy másik nővel.
Elég volt két szempillantás. Két
szempillantás, hogy meginogjon egy tízéves
szerelem. Két szempillantás, hogy elváljon
egymástól, ami oly szorosan összeforrt…
Ilena megdörzsöli a szemét, és leereszkedik
Elliott elé a földre. Azt gondolja, hogy csak
rossz tréfa az egész, hogy bal lábbal ébredt,
hogy rosszul hall…
– Viccelsz?
– Úgy nézek ki?

A lány lesújtva, értetlenül mered Elliottra.
A férfi szeme vörös a kialvatlanságtól, arca
nyúzott. Néhány hónapja gyakran érezte, hogy
Elliott megviselt, feldúlt, s olykor szokatlanul
nyugtalan. Nekiszegezi a kérdést:

– Ki az a másik?
– Nem ismered. Egy ápolónő a Free
Clinicről. Együtt ügyelünk.
Ilena még mindig nem akar hinni a fülének.
Valószerűtlennek tűnik minden szó. Arra
gondol, hogy álmodik. Nem ez az első ilyen
rémálma. Igen, csak képzelődik. Mindjárt
vége. Ő mégis tovább faggatózik.
– Mióta találkozol vele?
– Két hónapja.
Erre már nem tud mit felelni. Hirtelen
ráeszmél, hogy a csoda, melyet tíz éve
gondosan építgetnek, egyszerre darabokra
hullik. Elliott folytatja a romboló hadjáratot:
– Úgy érzem, hogy a kapcsolatunk egy ideje
megrekedt.
– Ezt még soha nem említetted…
– Nem tudtam, hogy kezdjek bele…
Igyekeztem fokozatosan a tudtodra adni…

Ilena szeretné befogni a fülét, hogy semmit
ne halljon. Titkon azt reméli, hogy a
beszélgetés a hűtlenség beismerésével véget
ér.

De Elliott másképp gondolja.
– Szakítani akarok, Ilena.
A lány megpróbál felelni, de a fájdalom
elnémítja. Tehetetlennek érzi magát. A könnye
patakokban folyik arcán.
– Nem vagyunk házasok, gyerekünk sincs…
– folytatja Elliott.
Ilena most már csak arra vágyik, hogy a
férfi elhallgasson, mert minden szó tőrdöfés a
szívébe, és úgy érzi, már nem bírja sokáig. S
akkor minden büszkeséget félredobva, heves
vallomásba kezd:
– Te vagy a mindenem, Elliott, a szeretőm,
a barátom, a családom…
Közelebb hajol a férfihoz, hogy
hozzábújjon, de Elliott elhúzódik.
A lány esengő pillantásától Elliott szívébe
fájdalom hasít. Érzi, hogy rég túllőtt a célon,
mégis kiprésel magából egy utolsó mondatot.
– Nem érted, Ilena? Nem szeretlek már.

*

Karácsony napja van, lusta kora reggel. San
Francisco szokatlanul lassan ébredezik. A
folyton nyüzsgő nagyváros utcái kihaltak, és a
boltok nagy része zárva tart.

Sok családban ünnepnap a mai. A gyerekek
már fenn vannak, és kíváncsian bontogatják az
ajándékokat. Zeneszó és örömteli kiáltás
hallatszik szerte a városban. Máshol, másokra
azonban nehéz nap vár. Ilyenkor a magány a
megszokottnál is nagyobb súllyal nehezedik az
ember lelkére. A Union Square környékén a
hajléktalanok összebújnak a köztéri padokon.
A Lenox Kórházban, egy zaklatott éjszaka után
egy húszéves lány belehal égési sérüléseibe.
Valahol a Marinán nemrég szakított egy
szerelmespár…

Egy taxi közeledik az üvegborítású házhoz,
és magával viszi Ilenát a repülőtérre.

Elliott is menekül otthonról. Kocsiba ül, és
bánatosan, szégyentől mardosva végighajt a
városon. Többször kis híján balesetet okoz. A
kínai negyedben karácsonykor is nyitva
tartanak a boltok. Elliott leparkol, betér az

útjába akadó első bisztróba, beront a
mosdóba, és a vécékagyló fölé hajolva
mindent kihány.

Akkor valaki megáll a háta mögött. Érzi a
jelenlétét, melyet most már könnyen felismer,
s amelytől retteg…

Nagy hévvel megfordul, és ökölbe szorított
kézzel gyomorszájon vágja idősödő önmagát,
aki nekiesik a csempézett falnak.

– Maga a hibás!
Az idős orvos kábultan csuklik össze a fal
mentén, de aztán feltápászkodik, s a következő
ütéseket már derekasan állja.
– Maga tehet róla, hogy Ilena elment! –
átkozódik Elliott.
A két férfi közül most az idősebb ront neki a
fiatalnak. Megragadja a tarkóját, és ágyékon
rúgja. Aztán percekig állnak egymás mellett,
és keserű haraggal telve kifújják magukat.
A hallgatást Elliott töri meg elsőként.
– Ilena volt az egész életem… – zokogja
keservesen.
– Tudom… Ezért mentetted meg – feleli az
öreg, és gyengéden megérinti Elliott vállát.

Majd vigasztalásul még megjegyzi:
– Nélküled már nem élne.
Elliott felemeli a fejét, és a másik önmagára
szegezi a tekintetét. Furcsa. Még mindig csak
egy idegennek látja. A férfihoz képest, akiben
meglehetősen nehezen ismer magára, ő még
csak fél életet élt. Öregkori énje harminc
évvel előtte jár, harminc évvel több
tapasztalat, ismeret és ismeretség van a
birtokában… Ugyanakkor lehet, hogy harminc
évvel több lelkiismeret-furdalás és megbánás
is?
Érzi, hogy az időutazó indulni készül.
Felismeri a jellegzetes remegést és orrvérzést.
Az öreg orvos papírkendővel próbálja
elállítani a vérzést. Ezúttal szeretett volna
hosszabb ideig maradni, mert tudja, hogy
fiatal önmagára nehéz évek várnak. Sajnálja,
hogy nem találta a megfelelő szavakat,
amelyek útravalóul szolgálnának, bár tudja,
hogy a szavak csak pehelysúlyú segítőtársak a
szenvedésben és a sorscsapásban.
Leginkább az bántja, hogy szinte minden
eddigi találkozásuk az értetlenség jegyében

zajlott és összetűzéssel zárult, akár egy apa-
fiú kapcsolat, amely megrekedt a módszeres
ellenállás fázisában.

Nem hajlandó azzal a gondolattal távozni,
hogy egy verekedésen kívül mást nem adott
neki. Meggyőződése, hogy utoljára látja magát
harmincévesen, és mivel pontosan emlékszik a
mérhetetlen szomorúságra, melyet akkoriban
átélt, vigasztaló szavakkal próbálkozik:

– Neked legalább megmarad a tudat, hogy
Ilena életben van valahol, míg én egész eddigi
életemben gyötrődtem, mert úgy éreztem, hogy
a halála az én lelkemen szárad. És hidd el, a
különbség óriási…

– Menjen a fenébe… – jött a válasz.
Nehéz önmagunkkal szót érteni, annyi
szent! – gondolta az öreg orvos, miközben
elragadták a sodró idő hullámai.
Az utolsó kép, melyet agya rögzít, fiatal
önmagáé, aki kezét ökölbe szorítva, középső
ujját feltartva, keményen beint neki.

16

Az
emberek
már nem
érnek rá,
hogy
valóban
megismerjék
a világ
dolgait.
Mindent
készen
vesznek a
boltban.
De mivel
barátot
nem
árulnak
sehol, az
embereknek
már

nincsenek
barátaik.

Antoine de Saint-Exupéry

San Francisco, 1976
Elliott 30 éves

Elliott keserű szívvel, dühösen lépett ki a
mosdóból. Mivel érdemelte ezt ki?

Mióta Ilenától elvált, szünet nélkül a lány
értetlen, esdeklő tekintete kísérti. Soha többé
nem felejti, milyen szemekkel meredt rá,
amikor azt mondta, hogy már nem szereti! Az
első perctől fogva érezte a lány határtalan
kétségbeesését, ő mégis makacsul kitartott, s a
végén még meg is alázta.

Természetesen mindezt érte tette, hogy
megmentse az életét, csakhogy ezt Ilena soha
nem fogja megtudni! És egész életében
gyűlölni fogja őt…

Egyébként abban a pillanatban ő is
hasonlóan érzett: gyűlölte magát. Annyira,
hogy nem is akart önmaga lenni.

Búskomoran a bárpulthoz ült, és rendelt egy
pohár rizspálinkát, melyet egyszerre felhajtott.
Cigarettára gyújtott. Kért még egy pohár italt,
aztán egy harmadikat is.

Apja nyomdokaiba lép. Holtrészegre issza
magát!

Elliott ritkán ivott alkoholt. Olykor-olykor
elszopogatott egy pohár bort, főképp Matt
kedvéért, aki valódi borszakértő volt. Iszákos
apja mellett Elliott közelről látta, milyen
mérhetetlen pusztítást végez az alkohol.
Fejében az ital óhatatlanul az erőszakkal
társult. Lelki szemei előtt mindig megjelent az
apja, amint önuralmát vesztve püföli őket.

Abban a pillanatban azonban éppen ezt
kereste ő is. Arra törekedett, hogy elveszítse
uralmát saját maga felett, és valaki más
bőrébe bújjon. Amikor újabb pohár pálinkát
rendelt, a báros tétovázva vette kézbe az
üveget, mert látta, hogy Elliott nincs egészen
magánál.

– Add ide! – kiáltotta Elliott, és kikapta a
flaskát a kezéből, majd egy tízdollárost dobott
a pultra.

Szerzeményét szorosan magához szorítva
kitántorgott az utcára. Beült a kocsiba, és újra
meghúzta az üveget.

– Nézd, apa! Most olyan vagyok, mint te! –
üvöltötte, és beindította a motort. – Épp olyan,
mint te!

És ez még csak a kezdet volt…

*

San Franciscóban nem volt nehéz
kábítószerhez jutni. Elliott rengeteg
drogfüggővel találkozott a kórházban vagy a
Free Clinicen. Jól ismerte a szokásaikat és a
találkahelyeiket.

Tenderloin felé vette hát az irányt. Nem túl
bizalomgerjesztő környék, de könnyűszerrel
hozzájut ahhoz, amit keres. Tíz percig
ténfergett az emberi fertőt és poklot rejtő,
lepusztult negyed utcáin, mire ismerős
drogüzérre akadt. A jamaicainak látszó fekete
fiú Yamda névre hallgatott.

Elliott már két ízben tett ellene feljelentést,
mert a Free Clinic közvetlen közelében, az
elvonókúrán részt vevő betegeknek kínálta a
portékáját. Többször durva összetűzésbe
keveredtek, sőt a legutóbbi alkalommal még
ölre is mentek.

Elliott találhatott volna más árust, hisz
hemzsegtek a környéken, de ha az ember
egyszer úgy dönt, hogy elindul a lejtőn, a
megaláztatás is része a játéknak.

A dealer kissé megrémült, amikor
észrevette Elliottot, de ahogy közelebb ért
hozzá, rögtön megértette, mi járatban van.

– Nahát, doki! Borzongásra vágysz? –
köszöntötte kaján vigyorral.

– Mit kínálsz?
– Mennyi pénzed van?
Elliott kotorászni kezdett a pénztárcájában.
Hetven dollárt talált. Bőven futja egy kiadós
adagra bármelyik mocsokságból.
– Choose your poison – mondta Yamda
diadalittas arccal. – Hasis, metedrin, LSD,
heroin…

*

Nyugalmas időszakokban mindig azt
gondoljuk, hogy legyőztük őket.

Azt képzeljük, hogy végre sikerült elkapni a
grabancukat.

Hogy végleg száműzetésbe vonultak.
Egyszer és mindenkorra. Örökre.
De ez ritkán történik meg valójában.
Démonaink általában nem tágítanak. Mindig
ott lapulnak valahol a sötétben, s kitartóan
várják a pillanatot, amikor figyelmünk
lankadni kezd. És ha elmúlik a szerelem…

*

A Marinára érve Elliott négyesével szedte a
lépcsőfokokat, és fent egyenesen a
fürdőszobába ment. A kis labrador örömében,
hogy viszontlátja a gazdáját, boldogan futott
felé, de…

– Takarodj! – kiáltott rá Elliott, és az
alkoholtól kissé kábán megpróbálta félrerúgni
a kutyakölyköt.

Rasztafej felnyüszített, de az ellenséges
fogadtatás nem riasztotta el. Újra közeledni
próbált, és Elliott nyomába eredt. Rosszul

tette. A fiatalember felkapta a bundájánál
fogva, és kíméletlenül kipenderítette.

Amikor végre egyedül maradt, magára zárta
a fürdőszobaajtót, és elővette a gyógyszeres
dobozt, hogy fecskendőt és tűt keressen.
Remegő kézzel kivette a zsebéből a Yamdától
vásárolt heroingalacsint.

Gyorsan magába akart fecskendezni
valamit. Bármi legyen az, csak robbanjon tőle
az agya. Nem lebegésre vagy szellemi
szabadságra vágyott, mint azok a bárgyú
hippik, ő úgy istenigazából akart betépni, hogy
teljesen kiüsse magát. Bármit megtett volna,
hogy felejtsen. Bármire kész volt, csak
eltűnhessen ebből a világból, csak kiköthessen
máshol, ahol nem kísérti többé sem időskori
énje, sem Ilena emléke, ahol megszűnik
önmaga lenni.

A heroint egy csészealjra helyezte, és egy
kis vizet engedett rá. Öngyújtója segítségével
melegíteni kezdte a tálka alját, majd egy darab
vattacsomóval felitatta a folyadékot. A vattába
szúrta a tűt, felszippantotta a készítményt, és
alkarja egyik vénájába fecskendezte.

Forró hullám áradt szél testében,
felszabadító kiáltás tört fel a torkán, és készen
arra, hogy szembenézzen önmaga
elviselhetetlen és sötét oldalával, érezte, hogy
útnak indul az alvilágba, lénye legmélyebb
bugyraiba.

*

San Francisco, 1976
Néhány órával később
Matt 30 éves

Azon a karácsonyi napon Matt mély
letargiába esett. Az elmúlt hetekben
szakadatlanul dolgozott, hogy újjávarázsolja a
szőlőültetvényt, így a gazdaság sínre került.
Ám aznap reggel ébredéskor fájó érzés
hasított belé. Élete üres volt, mert senki nem
volt mellette, akivel örömét megoszthatta
volna. Büszkeségét félretéve elhatározta, hogy
megteszi, amit eddig kitartóan halogatott:
felhívja Tiffanyt, és bocsánatot kér a
viselkedéséért. Sajnos a hívott szám már nem

élt. A lány bizonyára elköltözött a városból,
anélkül hogy neki szólt volna. Szemlátomást
nem akarta viszontlátni.

Ez történik, ha az ember folyton másnapra
halasztja a teendőit…

Kora délután beült a roadsterbe, hogy
tegyen egy kört a Marinán. Elliott már úton
van Hawaii felé. Matt arra gondolt, hogy
megeteti a kutyát, és sétál vele egyet a
strandon.

A partot szegélyező körútra érve már
messziről feltűnt neki Elliott bogárhátúja,
amely keresztben állt a járdán.

Furcsa…
Kiszállt a kocsiból, és felment a bejárathoz
vezető lépcsőn. Biztonság kedvéért csengetett,
és várt. Nem jött válasz.
Elliott elutazás előtt nála hagyott egy
kulcscsomót. Bedugta a kulcsot a zárba, és
meglepetten tapasztalta, hogy az ajtó nyitva
van.
– Hello! – kiáltotta el magát. – Van itt
valaki? Belépett a nappaliba, és amint

meglátta a labrador ijedt tekintetét, már biztos
volt benne, hogy valami nincs rendben.

– Egyedül vagy, Rasztafej?
A kutya válaszul felugatott az emeletre, ahol
ugyanabban a pillanatban betépett csöves
fejjel felbukkant Elliott.
– Mit keresel itt? – kérdezte Matt
elkerekedett szemmel. – Nem utaztál el
Hawaiira?
– Inkább én kérdezhetném tőled, hogy
kerülsz ide?
– Hűha! Te aztán harapós kedvedben vagy!
– állapította meg Matt kedvesen, figyelmen
kívül hagyva barátja támadó hangját. – Mi
történt?
– Úgysem értenéd! – felelte Elliott, és
elindult lefelé a lépcsőn.
– Mert túl hülye vagyok?
– Talán.
Ez a válasz már enyhén szíven ütötte Mattet.
Mi történhetett? Ez az agresszivitás egyáltalán
nem vall Elliottra! Úgy tűnik, nincs teljesen
magánál.
– Hol van Ilena?

– Nincs többé Ilena! Vége!
– Mit beszélsz?
– Elhagytam.
Matt elképedt. Erre végképp nem számított.
Elliott leroskadt a kanapéra. A kábítószer
még hatott. Szédült, émelygett a gyomra,
szűnni nem akaró, kegyetlen fejfájás kínozta,
mintha agyában láthatatlan fúrók pörögnének.
– Az lehetetlen, Elliott! Ilenát nem
hagyhatod el!
– Már megtettem.
– Az a lány volt az egész életed… Az
iránytűd, a legcsodálatosabb dolog, ami
valaha veled történt.
– Hagyd a nagy szavakat!
– Ezek a te szavaid. Én csak ismétellek. Te
mondtad azt is, hogy Ilenának köszönheted,
hogy megtaláltad a helyed a világban.
És ez így igaz – gondolta Elliott.
– Ha hagyod, hogy elmenjen, egész
életedben bánni fogod, és megutálod magadat.
– Szállj le rólam!
– Összevesztetek?
– Nem tartozik rád.

– Dehogynem! A barátod vagyok, és nem
hagyom, hogy tönkretedd az életed!

– Menj vissza a kurváidhoz, és hagyj békén!
Elliott behunyta a szemét, mert mélyen
lesújtották a saját szavai. Nem sértegetheti
tovább Mattet! El kell mesélnie, mi történt, és
hogy milyen kétségbeejtő helyzetbe került. De
nem teheti. Senkinek nem beszélhet a
történtekről. Ez is része az egyezségnek.
Jóllehet Elliott mélyen belegázolt a lelkébe,
Matt még mindig békülékeny hangon folytatta:
– Nem értem, mi történik veled, Elliott, de
biztos, hogy nagyon boldogtalan lehetsz, ha
így beszélsz. Azt hiszem, segítségre van
szükséged. Egyedül nem tudsz kimászni a
bajból.
Elliott úgy érezte, menten meghasad a szíve.
Ilena szerelme és Matt barátsága volt számára
a legfontosabb az életben. Tíz éve
kiegészítették, támogatták, megértették
egymást…
Az adott helyzetben azonban senkire nem
számíthat. Egyedül kell megoldania. Képtelen
volt tovább komédiázni Mattel. Kegyetlen

döntésre szánta el magát. Ilenát már ellökte
magától. Most Matt következik.

– Megtennél nekem egy szívességet, Matt?
– Hogyne!
– Tűnj el az életemből…
Matt elképedt. Azt hitte, rosszul hall.
Megfagyott ereiben a vér, és elhaló hangon
csak ennyit felelt:
– Ha úgy kívánod…
Lehajtott fejjel elindult az ajtó felé. A
küszöbről még visszafordult, mert élt benne az
őrült remény, hogy nincs veszve minden, de
Elliott búcsúzóul csak ennyit vetett oda:
– Tiéd a szőlőbirtok. Lemondok a
részemről, de engem ne keress. Soha többé.

17

Abból
nem
sokat
tanulsz,
ha
egyszerűen
könyveket
olvasol.
Életre
szóló
tanulsággal
igazán
csak a
pofonok
szolgálnak.

Swami Prajnanpad

San Francisco, 2006

Elliott 60 éves

Elliott kinyitotta a szemét. Lázasan,
hidegrázással ébredt, mint akit levert lábáról
a nátha. Csakhogy a rossz közérzetét most nem
a nátha, hanem az időutazás mellékhatásaival
párosuló, öldöklő rák okozta. Nagy nehezen
kikászálódott az ágyból, elvonszolta magát a
fürdőszobáig, és a csap fölé hajolva hányt.
Tudta, hogy hamarosan belehal a betegségbe,
de még nem volt itt az ideje. Ahogy immár
szokásává vált, aznap reggel is újraszámolta a
pirulákat. Még négy maradt. Néhányszor már
esküt tett, hogy nem vesz be belőlük többet, de
akkor végleg megfogadta, hogy soha többé
nem teszi be a lábát a múltba.

Beállt a zuhany alá, és lassacskán
visszanyerte életerejét. Néhány perccel
azelőtt, heves veszekedés után vált el fiatal
énjétől egy kínai étterem mosdójában.
Meglehetősen rossz állapotban hagyta magára,
és bántotta, hogy képtelen volt megvigasztalni.

A szobájába ment, és a tükör előtt gyorsan
felöltözött.

Remélem, nem követsz el semmi
ostobaságot – figyelmeztette fiatal önmagát a
tükörbe nézve.

Kinézett az ablakon. Karácsony reggel volt,
de az óceánparton már javában kocogott egy
maroknyi korán kelő futó, s a Marina Green
pázsitján egy fiatal lány a kutyájával frizbizett.

Elliott kocsiba ült, és a reggeli csípős hideg
ellenére nyitott ablakkal hajtott végig a
városon. Mámorittasan lélegezte be a friss
levegőt, és boldoggá tette a tudat, hogy
életben van. Mióta érezte, hogy közeleg a vég,
hullámzó kedélyállapotban töltötte a napjait.
Hol csüggedés fogta el, hol kitörő jókedv
szállta meg. Szembenézett a halállal, de
egyben a valósággal is. Életében először
képes volt a teljesség érzésével átélni a jelent,
és kiélvezni minden pillanatát, mintha az
utolsó lenne.

Gyorsan áthajtott a North Beachen, és a
Coit Tower felé vette az irányt. Mattel volt
találkozója. Hajókirándulásra készültek.

Amolyan nyugodt sétára az öbölben, melynek
során Elliottnak végre alkalma lesz felfedni
féltve őrzött titkát, vagyis beszél a
betegségéről és a halál fenyegető
közelségéről.

Mit mondjak?! Nem a legszebb karácsonyi
ajándék…

Sejtelme sem volt arról, hogyan fogadja a
hírt Matt. Hosszú ideje tartó barátságukban,
mely soha egy pillanatra sem ingott meg,
különös alkímiában olvadt össze a kötődés, a
bajtársi szeretet és a férfias szemérmesség.
Negyven éve ismerték meg egymást egy
felejthetetlen, ugyanakkor tragikus esemény
kapcsán, amely életük egyik meghatározó
pillanata maradt.

Miközben Elliott a város északi része felé
tartott, felidézte magában azt az 1965-ös
napot, amikor Mattel és… Ilenával először
találkozott.

*

New York City, 1965
Elliott 19 éves

A tél derekán járunk. Esteledik a Fény

Városában. Hirtelen nem várt zápor zúdul

Manhattanre…

Egy bőrig ázott fiatalember szalad le a

metró aluljárójába. Elliott Coopernek hívják.

Tizenkilenc éves, és nem igazán tudja, mit

kezdjen az életével. Két hónappal ezelőtt

félbehagyta a tanulmányait, hogy beutazza az

Egyesült Államokat. Abból a megfontolásból

indult útnak, hogy világot lásson, a jövőjéről

döntsön, és eltávolodjon az apjától, aki

Kaliforniában él.

Ugyanebben az időben Ilena Cruz, egy

tizennyolc éves, brazil származású fiatal lány

a bronxi állatkertből tart hazafelé. Ott fog

dolgozni a nyáron, és így egy lépéssel

közelebb kerül majd álma megvalósításához.

Állatokkal szeretne foglalkozni.

Keresztülmegy az úttesten, légies, könnyed

léptekkel kerülgeti a pocsolyákat és a

kocsikat, majd eltűnik a metró aluljárójában.

Jókedve mosolygós arcára van írva.

Elliott megáll egy fekete gitáros előtt, aki a

metróban koldul, és bámulatos tehetséggel

adja elő Otis Redding repertoárját, miközben
a polgárjog védelmében folytatott kampány
jegyében több tiszteletet követel a saját
közösségének. Elliott bolondul a zenéért, hisz
az a saját világába való menekülés lehetőségét
jelenti számára, ahol másoktól távol,
önmagába zárkózhat. Vajon miért nem bízik
senkiben? Miért nincs egyetlen igaz barátja
sem? Miért érzi magát feleslegesnek? Akkor
még nem tudja, de öt perccel később ráébred,
hogy gyakran az események formálják az
embereket.

*

Ilena kecsesen imbolygó fénycsóvaként
szalad át a peronhoz vezető folyosón. Haja és
vékony pántos trikója esőtől nedves. Olykor
egy-egy utas pillantása a másodperc
töredékére önkéntelenül belemerül a lány
zölden ragyogó tekintetébe. Személyisége
mágnesként vonzza az embereket, mert
megvan az a különös adottsága, hogy
mindenkiben bizalmat ébreszt.

*

17 óra 11 perc. A szerelvény befut a
megállóba. Hétköznap van. Az emberek a
munkából tartanak haza. Nagy a nyüzsgés.
Elliott a peron szélén megpróbál a vonat
elejéhez surranni, amikor az a lány…

Épphogy súrolta a karját. Semmiség.
Egyetlen érintés, egy tekintet, egy jelenlét. És
a világ elhomályosul körülötte. Mi ez a
szédület? Mi ez az űr, amely egyszeriben ott
tátong a gyomrában? Még soha, senki nem
nézett rá így!

Ilenának eleinte hízeleg, hogy felfigyelt rá
ez a rendkívül jóképű fiú. Aztán zavarba jön,
maga sem tudja, miért. Kiveri a víz, izzad. A
vállára igazítja a trikója pántját, amely a
karjára csúszott, és elfordítja a fejét. Menekül
a fiú tekintete elől. Veszélyt sejt.

Elliott a peronon araszol előre, hogy a
második kocsiba szálljon, de Ilena a
harmadikat választja. A fiatalember tétovázik,
majd egy ismeretlen mágneses erő vonzásában
hirtelen keresztülfurakodik a tömegen, és
kocsit vált, mielőtt az ajtók bezáródnak.

Inkább a harmadikba száll, nem a
másodikba…

Olykor egy semmiségen múlik az élet. Súrol
egy tekintet. Szempilla rebben. Karhoz ér egy
vállpánt…

Elindul a metró. Meglepő módon akad
néhány szabad hely. Ilena leül, és a vagon
másik végében észreveszi a fiút. Reméli,
ugyanakkor tart tőle, hogy odamegy hozzá.
Érzi, ahogy a szíve a mellkasában dobol.
Szinte fáj.

A fiú le sem veszi tekintetét a lányról, és
megpróbál a fülke végébe férkőzni. Azon
gondolkodik, hogyan szólíthatná meg. Valami
tréfás dolgon töri a fejét, de semmi nem jut
eszébe. Nem. Nem fog sikerülni. Soha nem
értett az udvarláshoz. Egyébként is kizárt,
hogy egy ilyen lány érdeklődne iránta. Húzz
innen, Elliott. Ez a lány túl jó hozzád. Ne
álmodozz! A vonat fékez, és megáll az első
állomáson. Szállj át egy másik vagonba,
idióta! Éretlen vagy még az effajta játékhoz!
Tétovázik. A metró újra elindul, és megtesz
még két megállót. Ilena feláll. Késő! Le fog

szállni a következő állomáson. Gyerünk,
próbálkozz, öregem! Most vagy soha!
Félrelök egy-két utast, hogy a lány közelébe
férkőzzön. Nem érzi a lábát. A feje üres.
Odaér.

Már csak néhány centiméter választja el a
lánytól. Látja ajka tökéletes vonalát. Óvatosan
hozzáhajol, és megszólítja:

Néhány méterrel távolabb, a szomszédos
fülkében valami csattan. Láng lobban, és
elképesztő erejű, tompa zaj kíséretében
robbanásszerűen tovaterjed. A detonációt
követő őrült légnyomás vadul rázza a
szerelvényt, és minden utast földre terít.

Furcsamód eltelik egy kis idő, mire az
emberek felfogják, mi történt. Egy perc, a
döbbenet röpke perce, s az utastér megtelik
kétségbeesett kiáltásokkal.

Egy pillanattal előbb még ez az este is
olyan volt, mint bármelyik másik. Véget ért
egy munkával töltött nap, s az emberek a
szokásos tompultságba süppedve tartottak
hazafelé…

Aztán az alagút kellős közepén hirtelen
kisiklott a szerelvény. Kialudt a világítás, és
minden szilánkokra tört.

Egy pillanattal előbb egy fiú épp
megszólított egy lányt.

Aztán hirtelen óriási robaj, rettenet és
borzalom.

Elliott és Ilena feltápászkodik. A fülkét
vastag porréteg borítja. Csípi a szemüket, és
megnehezíti a légzést. Lassan megszokják a
sötétet. Körülnéznek. Az utasokon úrrá lesz a
pánik. Vérző testek, ruhacafatok, rettegéstől
eltorzult arcok… A szerelvény teteje
beszakadt, és maga alá temette a fülkében
ülőket.

Egy halálra rémült asszony üvöltve
fohászkodik: „Uramisten, segíts meg minket!”
Mások kiutat keresve lökdösődnek. Ilena
több-kevesebb sikerrel próbálja megőrizni a
nyugalmát, és a mellette zokogó kislányt
vigasztalja.

Elliott haja tele lett szilánkokkal. Véres az
inge. Ő is megsérült, de nem törődik vele. A
többi mozgásképes utassal együtt a tető alá

szorult sebesültek segítségére siet. Párat
közülük sikerül kiszabadítaniuk, de
némelyikük testét összeroncsolta a hatalmas
erejű robbanás.

– Ki kell jutnunk innen!
A kiáltás egyértelmű parancsként cseng.
Valójában mindenkinek azon jár az esze,
hogyan szabadulhatnának a nyomasztó
pokolból. Az ajtók elferdültek, de zárva
maradtak. A túlélőknek nincs más választásuk,
kénytelenek kiugrani az ablakon.
Elliott körülnéz, de már alig lát. A még ép
falakat nyaldosó lángok izzásában forró
kemencévé változik a szerelvény. Elliott
testén patakokban folyik a veríték. Soha
életében nem félt ennyire. Sűrűsödik a füst,
már alig kap levegőt. Émelyítő szag csapja
meg az orrát a föld felől. Egy szag, amely az
elkövetkező években ismerős lesz számára, és
amely rettegéssel tölti el. A halál szaga.
Indulni készül. De vajon megteheti-e?
Tudja, hogy a szerelvény tele van
sebesültekkel. Letérdel, hogy több levegőhöz
jusson, és kúszni kezd a vagon vége felé. A

földön emberi maradványokra bukkan. Egy
kar, egy comb, egy cipőbe bújtatott lábfej…
Sírva fakad. Mit tehetne?

Semmit.
– Gyere! – kiált rá Ilena, aki egyik lábát
már átvetette az ablakon, és meg akar
győződni róla, hogy a fiú követi.
Elliott engedelmeskedik, de még utoljára
hátranéz. Egészen közel hozzá egy vele
egyidős fiú fekszik élettelenül a romok alatt.
Visszafordul. Közelebb hajol hozzá, hogy
megnézze, lélegzik-e még. Hallani véli a
szívdobbanását. Nem egészen biztos a
dolgában, de elhatározza, hogy hisz benne.
Nekiveselkedik, és megpróbálja kiragadni a
fiút a vassírból, de meg sem bírja mozdítani.
Testét fogva tartja egy vasrúd, amely
szorosan a mellkasára feszül.
– Gyere! – kérleli Ilena.
A lánynak igaza van. Túl nagy a füst.
Elviselhetetlen a forróság…
Elliott azonban még mindig tétovázik, és
egy utolsó kétségbeesett erőfeszítéssel újabb
próbát tesz.

– Ne halj meg! – üvölti a sebesültnek.
Azóta sem érti, hogy sikerült meghajlítania
azt a merev vasrudat, hogy kihúzza alóla a
fiút. De megtette!
Felemeli a sérültet, óvatosan a vállára
veszi, és elhagyja a pokolbeli vagont.
Ilena nyomában kimászik a sínekre, és
szorosan egymás mögött elindulnak az
alagútban. Előttük egy férfi támolyog, akinek
leszakadt az egyik karja, és kis híján
összeesik. Meleg folyadék csorog Elliott
arcán. A vállán cipelt sebesült vérzik. Elliott
nem tudja, mi a teendő ilyenkor, de ösztönösen
megáll, letépi magáról az inget, összesodorja,
és a hevenyészett szorítókötéssel megállítja a
vérzést.
Fejében kusza gondolatok kavarognak. Már
alig vonszolja magát. Mintha a sérült egy
tonnát nyomna. De most nem törődhet a saját
fájdalmával. Elhatározza, hogy a figyelmét
valami megnyugtató dologra irányítja.
Az előtte lépkedő lányt nézi, és arra gondol,
hogy szinte még egyetlen szót sem váltottak,
mégis valami láthatatlan kötelék fűzi össze

őket. Rábízza magát a lányra, mert érzi, hogy
amíg mellette van, semmi bántódása nem
eshet. Vajon ha nincs a lány, nem szállt volna
a rossz vagonba?

Hirtelen fényt pillantanak meg az alagút
végén. Hamarosan elérik a következő
állomást. Már csak néhány méter van hátra, a
legnehezebb utolsó méterek, Elliott már
semmit sem hall, össze fog esni…

De akkor mellette terem egy tűzoltó.
Átveszi tőle a sebesültet, és egy hordágyra
fekteti. Elliott felszabadultan fordul Ilena felé.
És elájul.

Eközben az alagút fülledt gyomrában
veszteglő szerelvényt tovább emészti a tűz,
míg csupán egy füstölgő lecsupaszított fémváz
marad belőle.

Az egyik vagonban, a forróságtól megolvadt
padon egy könyv hever, amelybe épp most
kapnak bele a lángok, de a borítóján még jól
kivehető egy furcsa mondás:

Önmagatokban leltek menedékre
Nem másban
Mást nem menthettek meg
Csak magatokat menthetitek meg*

Pár órával később, amikor Elliott kinyitja a
szemét, egy kórházi ágyon fekszik. A nap már
felkelt. Vállát vastag kötés borítja, és a
tarkójába éles fájdalom hasít. Mellette ül a
lány, akivel a metróban találkozott, és
csendben őrködik felette.

– Jól vagy? – kérdezi suttogva, és közelebb
hajol a fiúhoz.

Elliott bólint, és megpróbál felegyenesedni,
de a karjából lógó infúzió megakadályozza a
mozgásban.

– Maradj, majd segítek.
Ilena megnyom egy gombot, és az ágy felső
része lassan felemelkedik.
A szoba egyik sarkában egy falra erősített
tévékészülék fekete-fehér képeket sugároz a

feldúlt Manhattanről, majd egy bemondó
felolvassa a híreket:

„New York város történetének
legsúlyosabb áramkimaradását élte meg.
1965. november 9-én Ontarióban és az
Egyesült Államok keleti partvidékén
megszűnt a világítás, és csak tíz órával
később tért vissza. A szabotázsakció
lehetőségét hamar kizárták. Az áramszünetet
nagy valószínűséggel a Niagara Falls egyik
vízerőművében fellépő átviteli hiba
okozta…”

A következő képek a metróban történt
balesetről tudósítanak, melyet az újságíró az
áramszünetnek tulajdonít. Szó sincs
bombatámadásról vagy merényletről, jóllehet
az ország zűrzavaros időket él. Két éve
meggyilkolták Kennedy elnököt, és az elmúlt
nyáron a Los Angelesben zajló faji
megmozdulások több tucat halálos áldozatot
követeltek. Aggasztó körülmény, hogy
Amerika egy ideje csapatokat küld Vietnamba,
mellyel komoly és olykor rendkívül erőszakos

formákat öltő ellenállási mozgalmat hív életre
az egyetemeken. Ilena kikapcsolja a tévét.

* Siddharta Gautama (Buddha)

– Meghalt? – kérdezi Elliott kisvártatva.
– Ki?
– A fiú, akit kiszabadítottam a romok alól.
Meghalt?
– Úgy tudom, épp most operálják. Ne
feledd, siralmas állapotban volt… –
magyarázza a lány könnyekkel küszködve.
Elliott a fejét csóválja. Egy darabig egyikük
sem szólal meg. A történtektől lesújtva
mindketten visszahúzódnak belső világukba,
ahol még mindig zűrzavar és értetlenség
uralkodik.
Később a lány töri meg a csendet:
– Mit akartál mondani?
Elliott a szemöldökét ráncolja.
– A robbanás előtt épp hozzám hajoltál, és
mondani akartál valamit – pontosítja Ilena.

– Hát, ööö… – hebegi Elliott.
A hajnal szelíden felragyogó napsugarai
megnyugtató fénybe vonják a csendes kórházi
szobát. Néhány valószerűtlen pillanatig úgy
tűnik, hogy a baleset meg sem történt. Egy fiú
létezik csupán, aki megilletődve csodálja az
igézően csinos lányt.
– ...Csak meg akartalak hívni egy kávéra.
– Vagy úgy – feleli Ilena kissé félénken.
Zavarukból a szobába toppanó orvos harsány
hangja szakítja ki őket.
– Doyle doktor vagyok – közli, és az ágyhoz
lép.
Miközben a fehér köpenyes tetőtől talpig
megvizsgálja, Elliott sajnálattal veszi
tudomásul, hogy a lány kihasználva az
alkalmat, szó nélkül kilibben a szobából.
Aztán kénytelen végighallgatni egy rövid
beszédet, amelyből el-elkap egy-egy idegenül
csengő kifejezést, mint például „szegycsont-
süllyedéssel kísért mellkasi sérülés” vagy
„zúzódás a nyakszirt tájékán”. Az orvos végül
gyulladáscsökkentő krémmel kezeli, és
merevítőt tesz a nyaka köré.

Mielőtt az orvos magára hagyná, Elliott
érdeklődik arról a fiúról, akit vele egy időben
hoztak be a kórházba. Megtudja, hogy a műtét
nemrég ért véget, és „meg kell várni, míg a
beteg magához tér, addig fölösleges
jóslásokba bocsátkozni”.

Néhány évvel később orvosként ő is
gyakran ismétli majd ezt a mondatot…

Elliott kimerülten dől hátra az ágyban,
amikor óvatosan nyílik az ajtó, és feltűnik egy
bájos arc.

– Elfogadom – szól Ilena.
– Mit?
– A kávét – feleli a lány, és két pohárral a
kezében belép a szobába.
Elliott mosolyogva elveszi tőle az italt.
– Elfelejtettem bemutatkozni. Elliottnak
hívnak.
– Ilena.
Azon a manhattani téli napon a sors
kifürkészhetetlen akaratából egymás mellé
sodródó fiatal lány és fiú késő éjszakáig
beszélget a kórház hatodik emeletén.

Másnap újra találkoznak. S utána minden
áldott nap. Együtt róják a város utcáit,
piknikeznek a Central Parkban, és végigjárják
a múzeumokat. Esténként betérnek a kórházba,
hogy a sebesült fiúról érdeklődjenek, aki a
műtét óta még mindig kómában fekszik.

Aztán jön az első csók, az esőben, az
Amsterdam Caféból kilépve, ahova egy
csésze csokoládéra és fahéjas süteményre
ugranak be.

Az első csók, amely mindent megváltoztat.
Elliott még soha életében nem volt olyan
boldog, mint a derűs, felszabadult, bohókás
lánnyal, aki pizzaevés közben megváltja az
egész világot.
És Ilena soha nem érezte magát olyan
szépnek, mint a titokzatos, lebilincselően
izgalmas fiú tekintetében, akit ilyen furcsa
módon sodort útjába az élet.
Délutánonként órák hosszat beszélgetnek a
felhőkarcolók közt meghúzódó, hatalmas
parkban. Ott fedezik fel igazán egymást.

A lány a biológiai tanulmányairól mesél, és
elárulja, hogy állatorvosnak készül. A fiút is
érdekli a matematika és a természettudomány.
A lány tudni szeretné, miért hagyta félbe az
iskolát, kiváló eredményei dacára. Igen,
valóban jól ment neki a tanulás, de be kell
vallania, hogy ez nem az ő érdeme, a sikereit
csak a 166-os IQ-jának köszönheti.

Amikor Ilena a jövőbeli terveiről faggatja a
fiút, s ő nem tudja, mit feleljen, a lány
megsejti, hogy súlyos önbizalomhiányban
szenved, s hogy zárkózottsága rendkívüli
érzékenységéből fakad.

Egy nap aztán felteszi a fiúnak a kérdést:
„Miért nem leszel orvos?” A fiú eleinte úgy
tesz, mintha meg sem hallotta volna, de a lány
erősködik, mire ő egy vállrándítással felel.

Pedig a kérdés befészkelte magát a fejébe,
ám a válasz még várat magára. Egészen addig
az éjszakáig, míg üzenetet nem kap a
kórházból, hogy a fiú, akit megmentett,
felébredt a kómából, és látni szeretné.