Tiffany Reisz - Az úrnő

ELS RÉSZ

LEÜTÉS

1

A KIRÁLYN

Amikor Nora magához tért, újra tizenöt éves volt. Tizenöt évesnek kellett

lennie. Mi más magyarázná a hideg, ipari széket, amin ült, a csuklóján a
kérlelhetetlen fémbilincset és a rettegést a szívében?

A zavarodott és sajgó fej Eleanor Schreiber kinyitotta a szemét és felemelte a
fejét. A rend rségi kihallgatóban a Szent Szív új papja ült – szombat reggel volt,
hajnali három óra. Itt ült ez a férfi, aki arcra csupán huszonkilenc éves, de szeme
olyan söreg, hogy talán még magát Krisztust is látta. Eleanor azt remélte, hogy
tényleg látta. Mindig érdekelte, milyen magas is lehetett Jézus.

A pap – a gyülekezetnek Stearns atya, neki viszont Søren – nem beszélt. Csak
bámulta t, és kis mosoly játszott az ajkain. Legalább valaki élvezte Eleanor
kínszenvedését. Hol lehet az apja? Már itt kellene lennie. Az apjára volt szüksége,
nem az Atyjára. Az apja miatt tartóztatták le a hajnali órákban Manhattanben. De
nem, csak a pap volt itt és Eleanor vágya, hogy letörölje azt a mosolyt arról a
tökéletes arcáról.

– Már meg akartam kérdezni magától… – Úgy döntött, kihasználja az
alkalmat és töri meg els nek a csendet. – Maga olyan pap, aki megdugja a
gyülekezetében lev kölyköket?

Bármilyen reakciót is várt a papjától, nem kapta meg.
– Nem.
Eleanor nagy leveg t vett, és hangosan kifújta az orrán át.
– Nagy kár.
– Eleanor, talán át kéne beszélnünk, hogy milyen helyzetben vagy.
– Marha nagy z rben vagyok. – Eleanor bólintott, azt remélte, bosszantja a
férfit. De hasztalan. A mai éjszaka el tt eddig kétszer találkoztak, és Eleanor
mindent bevetett, hogy felidegesítse. De semmi nem használt. Søren mindkét
alkalommal tisztelettel közeledett hozzá, és kedves volt. Eleanor nem ehhez volt
szokva.

– Autólopás vádjával tartóztattak le. Ma éjjel állítólag öt luxusautó t nt el
Manhattanb l – a kocsik összértéke több mint negyedmillió dollár. Semmit nem
tudsz a dologról, igaz?

– Az ötödik kiegészítésre hivatkozom. Ezt kell mondanom, ugye?
– A bíróság el tt igen. El ttem viszont mindig az igazat mondod.
– Nem hinném, hogy tudni akarja rólam az igazságot, Søren – mondta
Eleanor, bár hangja nem volt sokkal több, m int suttogás. Nem volt ostoba. Csak
egy pillantást kellett vetnie a férfira, hogy tudja: semmi közös nincs bennük.
Sørenb l áradt a pénz szaga. A világ legfehérebb körme volt az övé és a karja
olyan volt, mint valami szoboré. Teljesen úgy festett, mint egy m tárgy – a keze,
az arca, az ajka, a magassága, a szépsége… És itt volt , Eleanor, a letöredezett,
feketére lakkozott körmével, b rig ázva, mert es ben tartóztatták le, haja
csatakosan hullott az arcába, az iskolai egyenruhája tiszta lucsok. Se pénze, se
reménye, és egész élete egy kibaszott roncs.
– Nincs olyan dolog, amit ne akarnék tudni rólad – mondta Søren, és
láthatóan komolyan is gondolta. – És biztosíthatlak: nem tudsz olyat mondani,
ami megdöbbentene vagy undorítana. Semmi nem változtat a rólad alkotott
véleményemen.
– A véleményén? Máris véleménye van rólam? Mi az ítélet?
– Az ítélet egyszer : hajlandó vagyok segíteni neked, hogy kimássz abból a
gödörb l, ahová kerültél. Tudok is segíteni.
– Nevezhetnénk z rnek? A z r kevésbé hangzik ijeszt en, mint a gödör.
– Ez kész katasztrófa, ifjú hölgy. Könnyen meglehet, hogy éveket kell
fiatalkorúak javítóintézetében töltened azért, amit ma este elkövettél. Az egyik
kocsi, amit elloptál, egy befolyásos és fontos ember tulajdona, és az illet
eltökélte, hogy nem hagyja, hogy huszonegy éves korodig kikerülj onnan. Nem
kevés munkámba fog kerülni, hogy ne zárjanak javítóba. Hála az Úrnak, vannak
bizonyos kapcsolataim. űontosabban szólva van valakim, akinek vannak
kapcsolatai. Nem kevés id és pénz megy majd el rá – mondta olyan hangon,
amely arra utalt, hogy szereti az id t és a pénzt, aminek semmi értelme nem
volt. De ami ezt a férfit és az Eleanor iránti érdekl dését illette, abban semmi
értelem nem volt.
– És ennyi mindent megtesz értem… miért? – Eleanor kissé magasabbra
emelte a fejét és egyenesen Søren szemébe nézett.

– Mert nincs semmi, amit ne tennék meg, hogy megvédjelek, Eleanor.
Semmi, amit ne tennék meg, hogy segítsek neked. És hogy megmentselek.
Semmi.

Eleanor egész testén hideg borzongás futott át. Valaki átsétált a sírod fölött,
ahogy a nagyanyja mondaná. Korábban soha nem értette ezt a mondást, soha
nem érzett ilyet. Most megértette.

– De a segítségemnek ára van.
– Na igen – vigyorgott Eleanor. – És akkor itt jön újra a legels kérdésem, és
az, hogy megdugja-e a gyülekezetben lev kölyköket. Ó, ha nagyon akarja…
– Isten gyermekeként ilyen kevésre taksálod az értékedet, hogy azt gondolod,
csak szexet akarhatok t led?
A kérdés olyan keményen érte Eleanort, hogy majdnem összerezzent. De ez a
férfi nem veheti észre, milyen hatással van rá. Az anyja ezért kitagadná. Az apja
mostanra valószín leg már nyolc állammal arrébb van. A nagyszülei hét percre
vannak a haláltól. Egész jöv je a föld alatt. Mégsem engedheti, hogy bárki is
elvegye a büszkeségét. Legalább a büszkesége megvolt. Legalábbis egyel re.
– Akkor ez nemet jelent?
Søren felhúzta egyik szemöldökét, és Eleanor majdnem felvihogott. Kezdte
kedvelni ezt a pasast. Már beleszeretett – teljesen, véglegesen és a világ végéig,
vagy még tovább tartóan. De nem gondolta volna, hogy még kedvelni is fogja.
– Igen, ez nemet jelent. Azonban a segítségemért cserébe kérni fogok valamit
t led.
– Maga mindig így beszél?
– Úgy érted, ilyen tagoltan?
– Igen.
– Igen.
– Fura. Szóval, milyen árat fizetek? Remélem, nem az els s​ zülöttemet. Nem
akarok gyereket.
– Az ár, amit kérek, egyszer en ez: a segítségemért cserébe csak azt kérem,
hogy mostantól fogva tedd azt, amit mondok.
– Azt tegyem, amit maga mond?
– Igen. Azt akarom, hogy engedelmeskedj nekem.
– Mostantól fogva? És… és mégis meddig?
Søren elmosolyodott, és Eleanor tudta, hogy félnie kellene, de volt valami

abban a mosolyban… aznap éjszaka el ször érezte magát biztonságban.
– Örökre.

– Ébreszt , Csipkerózsika!
A hangot francia akcentus árnyalta, és Nora megpróbálta figyelmen kívül
hagyni – mindig megpróbálta figyelmen kívül hagyni a francia akcentusú
hangokat. A legkevésbé felébredni akart. Álmában Sørennel volt, és Søren
huszonkilenc éves volt, pedig tizenöt, és csak most kezd dött el a történetük.
És ha most kinyitja a szemét, akkor szinte bizonyos, hogy ennek a történetnek a
végével kell szembenéznie. Űtt akart maradni az álomban, és örökre ott is
maradt volna, ha nem érzi meg a hideg, finom ujjakat, amint póklábakként
táncolnak az arcán.
Nora kinyitotta a szemét.

2

A KIRÁLY

Kingsley Edge hatalmas gardróbszobájának tükre el tt állt, és a sebeit

tanulmányozta, miközben lecserélte elszakadt ingét. A vörösmárvány szín
zúzódások, amelyeket Søren hagyott a b rén egyetlen közös éjszakájuk után,
mostanra feketébe fordultak. Gy lölhette volna a papot azért, mert emlékjeleket
hagyott a testén egy olyan éjszaka után, amelyet, attól tartott, soha nem fognak
megismételni. Mégis, most úgy dédelgette ket, ahogyan azt iskoláskorukban
tette. A mellkasán lev , fegyveres ellenségek ejtette sebhelyeknél is jobban –
szinte kitüntetésként viselte ket.

Kezét régi, legcsúnyább sebhelyéhez emelte – a mellkasa bal oldalán lev
heghez, pár centivel a szíve alatt. Ez a különös sérülés arra utalt, hogy inkább
megszúrták, semmint megl tték. Ki tudja? Talán tényleg megszúrták.

A küldetésb l, amely során ezt a sebet és a négy golyó ütötte nyom közül
kett t szerzett, szinte semmire nem emlékezett. Agya eltemette az emléket, és
nem óhajtotta újra el ásni. Amikor magához tért abban a párizsi kórházban…
azt a pillanatot soha nem felejti el. Valószín leg a halálos ágyán is eszébe jut
majd. Az a kórházi ágy… a halálos ágyának kellett volna lennie, az lehetett
volna…

Ha nincs a látogató.
Kingsley lassan, fokozatosan tért magához, a mély sötétségb l nehézkesen
vánszorgott vissza a fénybe. Átvonszolta magát a gyógyszerek, a keser fájdalom
és a kudarcos küldetés lövészárkain. Fehér fényt érzékelt a helyiségben, de
szemét lehunyva tartotta, még képtelen volt szembenézni a napsütéssel.
A válla fölül hangokat hallott – a n é metsz volt és óvatos, a férfié
parancsoló és dacos.
– Életben marad – mondta a férfihang franciául. Nem kérdést tett fel a n nek,
hanem parancsot adott.
– Természetesen megtesszük érte, amit tudunk. – Természetesen, mondta a

n . Bien sûr. De Kingsley kihallotta a hangjából a hazugságot.
– Mindent megtesznek majd érte. Mindent. Ett l a pillanattól kezdve a maga

egyetlen betege. Az egyetlen feladata.
– Oui, mon père. Mais… – Mais… de… – A n hangja elárulta félelmét. Mon

père? Kingsley zavart agya megpróbált értelmet keresni a szavak mögött. A saját
apja évek óta halott. Ki ez az atya, akihez beszél ez a n ?

– Tekintse az életét a magáéval egyenérték nek. Megé​ rtette?
Kimondta. Kingsley félálomban elmosolyodott volna, ha a torkán nem lett
volna ledugva egy cs . Mindig felismerte a halálos fenyegetést. Tekintse az életét
a magáéval egyenértékűnek… Ezt a francia mondatot bárki lefordíthatta volna.
Ha életben marad, maga is. Ha meghal, akkor…
De kit érdekelt még annyira Kingsley, hogy akár egy ilyen üres fenyegetést is
tegyen? Amikor csatlakozott le Légionhoz, a legközelebbi rokona sorba
egyetlen nevet írt. Egyetlen​egyet. Egyetlen megmaradt családtagját. És az az
ember mégsem volt a családtagja, nem az volt. Mégis miért pont látogatná meg
most?
– Életben marad – ígérte a n és most nem mondott semmiféle mais-t.
– Jól van. Ne kíméljék a költségeket kényelme és egészsége érdekében.
Minden kiadásukat megtérítem.
Az ápolón , vagy talán doktorn , ismét esküdözött, hogy mindent meg
fognak tenni. Fogadkozott, hogy a beteg épen és egészségesen fog távozni.
Megígérte, hogy mindent megtesz, amit csak tud, s t, még annál is többet. Űkos
asszony.
Kingsley hallotta, hogy a n magas sarkú cip je távolodóban csattog a kövön.
A csattogás ugyanolyan éles és hatékony volt, mint a n hangja. A hang elhalt, és
Kingsley tudta, hogy kettesben m aradt a szobában látogatójával. Szerette volna
kinyitni a szemét, de nem érzett magában elég er t.
– űihenj, Kingsley – szólalt m eg ism ét a hang. Egy kezet érzett a hom lokán –
gyengéd volt, mint egy szeret é, lágy, mint egy apáé.
– Én Kingsley-m… – A hang tulajdonosa felsóhajtott, és Kingsley
tehetetlenséggel vegyes vidámságot vélt felfedezni benne. Vagy valami hasonlót.
– Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de azt hiszem, ideje, hogy új hobbit keress
magadnak.
És bár csövek voltak a torkában, Kingsley-nek sikerült elmosolyodnia.

A kéz elt nt az arcáról, és Kingsley érzett valamit az ujjai között. A sötétség
ismét magába fogadta, de ez most nem mély volt, pusztán csak alvás, és amikor
ismét magához tért, a cs már nem volt a torkában, és újra képes volt beszélni és
lélegezni. Az, am i az ujjához ért, egy boríték volt, am ely egy svájci bankszám la
adatait tartalmazta, amit valaki a nevére nyitott – és a svájci bankszámlán
nagyjából harminchárom millió amerikai dollár volt.

Kingsley magához vette a pénzt, és megfogadta egyetlen kórházi
látogatójának tanácsát. Visszatért Amerikába, az országba, ahol valaha
megtapasztalta az igazi boldogságot.

És Amerikában azt tette, amit parancsoltak neki.
Keresett egy új hobbit.

Kingsley végzett az öltözködéssel. Bet rte az ingét, majd felvette és
begombolta hímzett ezüst és fekete mellényét. Egyszerre volt jókép és
veszélyes. A személyzet tudta, hogy történt valami, és az kedvükért – hogy
megnyugodjanak – eljátssza majd rettenthetetlen vezet jüket. Igazság szerint
soha életében nem félt ennyire – még aznap, a kórházban sem.

Magára kapta a zakóját, és ellépett a tükört l. Még soha nem kellett ilyen
hatalmas krízissel megküzdenie saját világában. Amint kiépítette az Alvilágot,
saját szado-mazo klub-birodalmát, amely egyaránt kiszolgálta a gazdagokat és
befolyásosakat, a retteg ket és a megszégyenítetteket, elkezdte felhalmozni az
anyagokat, hogy zsarolni tudja a rend rf​ nököt és a politikusokat, a sajtót és a
maffiát, bárkit, aki potenciálisan fenyegetheti a köreit. Most megtörtént az,
amit l a legjobban félt – bántalmazták királysága egy lakosát. És csak magát
okolhatta érte.

Amint elhagyta hálószobáját, éjszakai titkárn je, Sophie várta kint a folyosón.
Sophie vagy fél tucat üzenetet és találkozót hadart el.

– Mondja le a találkozókat – parancsolta Kingsley, amint elérték a lépcs t. –
Hagyja figyelmen kívül az üzeneteket.

– Oui, monsieur. Fiske úr a dolgozószobájában várja.
– Jó. Griffin ma id ben érkezett.
Kingsley elengedte Sophie-t és a második emeleten lev magán-
dolgozószobájába ment. Amikor belépett, ott találta Griffint az ablak mellett.
Suttogva társalgott a mellette álló fiatalemberrel. Kingsley egy pillanatig nézte

ket, várta, hogy észrevegyék, de a két embert az új szerelem cs látása
korlátozta. Griffin a kezei közé fogta új szerelme, Michael arcát. Egy csókból
kett lett, majd suttogás következett. Michael odahajolt és nekid lt Griffinnek, és
amikor Michael ezüstös szeme végre máson is megpihent, mint Griffinen,
Kingsley meglátta tekintetében a rémületet.

Együtt tudott érezni vele.
– Űtthon kellett volna hagynod a kis kedvencedet – mondta Kingsley. Muszáj
volt egy kicsit piszkálnia Griffint.
Griffin felemelte állát, karját birtoklón Michael vállára csúsztatta, és szorosan
magához húzta a fiút.
– Valaki elrabolta Norát, King. Mick addig a szemem el tt lesz, amíg vissza
nem szerezzük.

– A kis kedvenced nincs veszélyben. És szerintem la Maîtresse[1] sincs. Még
nincs. – Magabiztosan ejtette a szavakat és rem élte, hogy azok ketten elhiszik a
féligazságot.

– Nem érdekel. Megvédjük azt, ami a miénk. Ezt te és Søren tanítottátok
nekem.

– C’est la guerre. – Felsóhajtott. Kingsley-nek nem volt ellenérve. Nem ezért
küldte el Juliette-et? Hogy megvédje a tulajdonát?

– Hé, amúgy hol van Søren? – kérdezte Griffin.
– Jelenleg kötött a programja. – Kingsley úgy döntött, nem bontja ki az állítás
szó szerinti igazságtartalmát.
– Mit tudunk egyáltalán? Tudunk bármit is?
Kingsley vállat vont.
– Hosszú történet. Túl hosszú, hogy elmeséljem. Id pocsékolás lenne. A
papnak és nekem van egy régi ellenségünk, akit régóta halottnak hittünk. De az
a n nem halt meg. Nem tudom, mi a játszmája célja, de hidd el, hogy ez egy
játszma.
– Norát elrabolták. Miféle kibaszott, beteges játszma ez?
– Nagyon veszélyes fajta. Szerencsére én a veszélyes játszmák szakért je
vagyok.
– Eltöröm bárkinek a lábát, akit csak mondasz – ajánlkozott Griffin, és
Kingsley röviden felnevetett.

– Értékelem az ajánlatot, mon ami. Azt hiszem, ezzel az ellenféllel szemben
kifinomultabb megközelítést kell alkalmaznunk. A következ re lenne

szükségem t led… – Kingsley a zsebébe nyúlt, és kihúzott egy fleur de lys[2]
díszítés kulcstartót. A tartón nyolc kulcs lógott, egy-egy darab Kingsley
klubjaihoz és a lakásához. – Egy ideig elfoglalt leszek, el kell intéznem ezt a
ronda ügyet. Valakinek helyettem szemmel kellene tartania a Birodalmat.

Griffin sötét szeme tágra nyílt. Kinyújtotta a kezét, és Kingsley a tenyerébe
helyezte a kulcsokat.

– A Királyság kulcsai – mondta Griffin. – Megköszönném a kitüntetést, de
tudom, hogy csak azért nekem adod ket, mert nincs más választásod.

– A személyzetem létszáma több tucatnyi, több választásom is lenne. Benned
megbízom. Te mindenkit kordában tartasz, amíg visszatérek.

– Tudod, hogy hol van Nora? Tudunk bárm it is? Nem kéne szerinted kihívni
a…

– A rend rséget? Tudom, kivel állunk szemben, és eléggé biztos vagyok
abban, hogy mit is akar az illet . Csak akkor hívom ki a rend rséget, ha holtan
akarod látni la Maîtresse-t.

Michael mélyen beszívta a leveg t a holtan szó hallatán, és Kingsley csak
nagy nehezen állta meg, hogy ne emelje az égre a szemét. Szegény fiú, olyan
fiatal és olyan ártatlan. De ebben a házban nem marad sokáig az.

– Ha bárki is árt Norának… – Griffin szavai ott lebegtek a leveg ben. A
kimondatlan fenyegetés minden szónál hatásosabb volt.

– Ha bárki is árt Norának, beállhatsz a sorba azok közé, akik elégtételt
követelnek. Ismerek pár embert, akik jogosabban mondhatnák magukénak
Norát.

– Vettem a célzást.
– Most pedig keresd fel Sophie-t. mindent tud, amit tudnod kell. És ne
feledd, ebben a világban jobb, ha félnek t led, mint ha szeretnek! Mindenkit tarts
kordában. Biztos kézzel nyúlj a dolgokhoz. Itt lakhatsz nálam, ha akarod. A kis
kedvenced is. Viszont bármit csináltok, a szobámba ne menjetek be.
– Akarjam tudni, miért ne?
– Non.
Griffin bólintott, és zsebre dugta a kulcscsomót.

– Gondját viselem a Birodalomnak. Találd meg Norát, jó?
– Ez a terv.
Griffin a m ögötte m asírozó Michaellel az ajtó felé indult. Az ajtóban Michael
megállt és megfordult.
– Mr. Edge?
– Mi az, Michael?
A fiú egy pillanatig hallgatott, Kingsley pedig várt. Általában megfeddte volna
azt, aki Mr. Edge-nek szólítja. A Monsieur, Kingsley, Mr. K. névvel szokták illetni,
vagy egyáltalán nem szólítják meg. De ma ez a legkevésbé sem érdekelte.
– Csak… – kezdte Michael ismét, és Griffin vigasztalóan a fiú hátára tette a
kezét. – Nora a barátaim közé tartozik.
– Tudom, hogy így van.
– Nincs túl sok barátom.
– Megtalálom – ígérte Kingsley. – Hazahozzuk.
– Köszönöm. Vagyis… merci.
Kingsley Michaelre mosolygott, majd a fiú és Griffin magára hagyták a
dolgozószobájában. Egyik kutyája, Max beügetett, és orrával m egbökte Kingsley
kezét. Ahogy a kutyát simogatta, eszébe jutott Sadie, rottweiler falkájának
egyetlen szuka tagja. Sadie meghalt, szíven szúrták. A saját testvére képes lett
volna ilyet tenni? Kést mártani egy állat mellkasába? Biztos, hogy volt
valamilyen segítsége a játszmában. Nora Sutherlinr l sok mindent el lehetett
mondani, de egy biztos: túlél típus, er s és makacs, és könnyedén megküzdött
volna egy másik n vel. Er snek született, és az érc formálta az ércet. Az, hogy
megadta magát egy szadistának, megtörhetetlenné tette. Mióta domina lett,
ördögivé alakult. Még t, Kingsley-t is megtörte egyszer-kétszer. De ez csak játék.
A férfiak fizettek azért a kiváltságért, hogy megengedjék neki, hogy megtörje
ket. Most azonban Nora valódi veszélyben volt. Ez nem szadizmus volt vagy
szerepjáték két, kölcsönösen beleegyez feln tt között. Ez er szak, igazi er szak
és veszély, mégpedig a legnyomasztóbb fajta. Kingsley tanúja volt már annak,
hogy Nora vérvörös tigriscsíkokkal látta el egy mazochista vendég testét a
korbácsával, de azt is látta, hogy Nora megmerevedett a rettegést l, amikor egy
autogramo​ sztáskor egy rült rajongója késsel támadt rá.
Kingsley felsóhajtott, végigszántott a haján és keményen megdörgölte az
arcát. Bárcsak megszólalna a telefon, bárcsak megérkezne a követelésekkel és

fenyegetésekkel teli levél! De ez a veszélyes játék csak most kezd dött el. Marie-
Laure felállította a sakktáblát. Mi lesz a nyitólépés?

– Marie-Laure… – suttogta magának Kingsley. – Mégis mire vársz?
– Monsieur?
Kingsley megfordult, és a titkárn jére bámult.
– Sophie, bármire szüksége van, azt Griffinnel beszélje meg.
– De Monsieur, valaki látogatóba érkezett önhöz.
– Beszéljen Griffinnel.
– Azt mondja, egyedül magához jött.
– Remélem, fontos személy az illet . – Kingsley az ajtó felé indult. Talán
Marie-Laure lépett az els gyaloggal.
– Azt hiszem, fontos személy – mondta Sophie tágra nyílt szemekkel, retteg
tekintettel. – Azt mondja, Nora Sutherlin v legénye.

3

A LÓ

Ez nem történhet meg. Ez nem történik meg. Hogy történhet meg? A kérdések

úgy robogtak át Wesley agyán, mint megzavarodott cs dörök, minden más
gondolatot és kérdést elnyomva. Attól a pillanattól, hogy letette a telefont,
miután Sørennel beszélt, úgy élte végig az órákat, mint egy robot. Teljesen
elzsibbadt a keze. A füle folyamatosan csengett. A világ fehér zajtól zümmögött,
neki pedig csak egyetlen kérdés járt a fejében: Miért?

Tegnap az egyik istálló padlóján tért magához. Feje vérzett, agya zúgott, és
Nora sehol nem volt. Felhívta Sørent, aki abban a pillanatban letette, hogy
Wesley azt mondta neki: Nora elt nt, és a karám falára a megölöm a ribancot
szavakat írták. Wesley feje lüktetett, de ennek ellenére bedobált pár holmit a
kocsiba, zavaros üzenetet hagyott a szüleinek, miszerint Nora társaságában
meglátogatja pár barátját, és elindult észak felé. Nem mert repül re ülni. Nem
kockáztathatta, hogy órákon át nem érik el. Mi van, ha váltságdíjat követelnek
Noráért? Utolsó centjét is odaadná érte, lopna is, ha kell, csak hogy
visszavásárolhassa. Kentuckyból New Yorkig csak tankolni állt meg, és bevett
pár fájdalomcsillapítót, mert még mindig lüktetett a feje. Bármivel is verték
fejbe, valószín leg agyrázkódást kapott. De ez aggasztotta most a legkevésbé.

Most csak az számított, hogy Norát visszaszerezze. Bármi áron.
És ez is az ár része volt – hogy idejött, ebbe a házba, ahol még soha nem járt,
és amit máris gy lölt. Nora legalább egy tucatszor elmondta, hogy akár szereti,
akár gy löli, Kings​ l​ ey volt az, akihez fordult, valahányszor valamilyen
krízishelyzetben volt. Megbízom Kingsleyben, és jó okom van rá. Még Søren is
Kingsley-hez fordul, ha cs stül jön a baj, mondta Nora. És ha rólam van szó,
mindig cs stül jön. Wesley ott és akkor úgy döntött, hogy soha nem akar
személyesen megismerkedni Kingsley-vel, akit nem tekintett többnek, mint
Nora stricijének. Állandóan hívogatta azon a nyavalyás piros telefonján, és
mindenféle veszélyes helyzetbe került miatta. Wesley mindig pánikközeli

állapotban volt mindaddig, amíg Nora haza nem ért.
De nem tagadhatta, hogy ez az a cs stül jöv baj, amely minden más bajnak

véget vet. Csak Nora miatt megy el Kingsl​ ey-hez, hogy a segítségéért
könyörögjön.

Wesley várakozás közben fel-alá járkált. Tudta, hogy ha valaki öt
másodpercen belül nem jelenik meg, maga indul Kingsley keresésére. Kingsley
Edge – mégis ki a fene ez a pasas? Wesley körülnézett a helyiségben, jeleket
keresve, és nem látott mást, mint egy jól felszerelt zeneszobát, amelyet egy nagy
zongorával és különféle fekete-fehér mintájú antik bútorokkal rendeztek be.
Semmilyen nyoma nem volt annak, miféle ember is a ház gazdája, csupán az
volt érzékelhet , hogy az illet nek jó ízlése és sok pénze van. Nora nem beszélt
túl sokat Kingsley-r l, csak arra panaszkodott, hogy mindig túl sok munkát
szerzett neki még abban az id ben, amikor dominaként dolgozott. Bár egyszer
túl sokat ivott és kibökött pár titkot a férfiról, de másnap valószín leg nem
emlékezett, hogy elmondta ket. Ett l eltekintve Wesley nem tudott mást róla,
mint hogy francia. Úgy gondolta, Kingsley sokkal id sebb, mint Nora, és
valószín leg nem is túl vonzó. Ha az lett volna, Nora valószín leg sokkal
szebbeket mondott volna róla, mint az a pár elmormolt vitriolos mondat. Ha
nem Kingsley-nek hívta, akkor Békának vagy inkább Kibaszott Békának nevezte.
Űlyan gyakran emlegette így, hogy valahányszor Nora azt mondta, Kingsley ,
Wesley egy igazi, svájcisapkás békát képzelt maga elé. Abban reménykedett,
hogy a képzeletében lev kép egyezik a valósággal.

– Szóval a leend Mr. Nora Sutherlin meglátogatott minket– szólalt meg
Wesley mögül egy hang, amelynek összetéveszthetetlen francia akcentusa volt.

Wesley megfordult, és a béka helyén egy herceget pillantott meg – vállig ér ,
sötét haja volt, olajbarna b re, lovaglócsizmája és szalonkabátja. Döbbenetesen
jókép volt. Norának egyetlen csúnya férfi sem volt soha az életében?

– Azt hiszem, a Nora Railey jobban hangzik. – Wesley úgy kihúzta magát,
ahogy csak tudta, és a szoba túlsó végéb l farkasszemet nézett Kingsley-vel.

– A titkárn mmel elkezdem körmöltetni a meghívókat. – Kingsley lassan
belépett a szobába. – Reméljük, hogy mire eljön a nagy nap, a menyasszony is
el kerül.

– Tud valamit Noráról? – Wesley szíve nagyot dobbant, akarata ellenére is
reménykedni kezdett.

– Azt tudom, hogy elrabolták. Azt is, ki rabolta el. De hogy hová vitte, arról
még sejtelmem sincs.

– Søren tud valamit?
– Søren többet tud, mint maga meg én együttvéve. Sajnálatos módon viszont
fogalma sincs, hol van Nora.
– De maga tudja, hogy ki rabolta el?
– Oui.
Kingsley megfordult, és elindult kifelé a szobából. Wesley utána rohant és
megragadta hosszú kabátja hátulját. Miel tt felfogta volna, mi történik, Wesley
azt érezte, hogy keményen a falnak nyomják, és Kingsley arca centiméterekre
van az övét l.
– Fiatalember, ezt a maga helyében nem tenném. – Kings​ley mozdulatlanul
tartotta Wesley-t. – Régebben emberö​ lés volt a foglalkozásom. Hivatalosan soha
nem vonultam nyugdíjba.
– Nem ijeszt meg. – Wesley remélte, hogy a mellkasában vadul kalapáló szíve
nem árulja el. Kingsley úgy öltözködött, mint aki egy romantikus regény
borítójáról lépett le, de Wesley valódi dühöt látott a francia szemében. Nora
ennek az embernek dolgozott? A képébe mondta róla, hogy Béka? Nora bátrabb,
mint azt Wesley valaha is gondolta volna róla.
– Maga az életben vonzóbb, mint a fényképeken – mondta Kingsley, és
alaposan megszemlélte Wesley arcát. – Azonban még mindig nem igazán értem,
mit eszik Nora magán. Hacsak nem hazudott nekem arról, hogy nem akar saját
gyereket.
– Én nem vagyok gyerek.
– De még nem is férfi. Ne aggódjon. Ebben a házban gyorsan fel fog n ni.

Peut-être[3]… –Kingsley pár centivel közelebb araszolt Wesley arcához, és mélyen
belebámult a szemébe. – Azt látja magában, amit én is.

– És mi az?
Wesley megpróbált kiszabadulni Kingsley szorításából. De a férfi nem
engedte el.
– Minden, amit akkor lát, amikor a tükörbe tekint. – Ezzel Kingsley elengedte
t és Wesley elhúzódott t le. Elfogta a szédülés, mintha agya ide-oda kotyogna a
koponyájában. De nem akarta megadni magát neki. Az orrán át vette a leveg t,

és szilárdan megvetette a lábát a földön.
– Látni akarom Sørent. Most – mondta.
Kingsley lesimította a zakóját és megigazította a mellényét.
– El ször válaszoljon meg két kérdést. Utána engedélyezem, hogy lássa t.
– Rendben van. Jó. Mik azok?
– Els kérdés: igaz, hogy maga Nora v legénye?
Wesley összehúzott szemmel nézett Kingsley-re, aki várakozásteljesen állt, és

egyik ostoba csizmájával valami taktust vert a földön.
– Igen. Miel tt elrabolták volna, elmentünk lovagolni. Megkértem a kezét.

Mikor visszaértünk az istállóhoz, igent mondott.
Kingsley bólintott, miközben ujjbegyével megdörzsölte alsó ajkát, majd két

ujját felemelte.
– Második kérdés. A fejsérülése el tt vagy után kérte meg a kezét?
– Mondták már magának, hogy egy seggfej? – kérdezte Wesley, és ismét

Kingsley-re támadt. Azonban most óvatosabban mozgott. Ha Kingsley megint
nekilöki a falnak, Wesley biztosan érezte, hogy bár nincs a gyomrában semmi,
mégis búcsút fog mondani a tartalmának.

– Oui. De csak egyszer. Tettem róla, hogy még egyszer senki ne mondja
nekem. Jöjjön velem. A papot óhajtja látni? Megmutatom magának a papot.

Kingsley elindult felfelé a lépcs n, és Wesley nem tehetett mást: követte.
Észrevette, hogy Kingsley kissé felnyög, amint befordultak egy sarkon és
elindultak a második emelet felé. Talán megsebesült? Valaki Kingsley-t is
megtámadta?

– Mondja, jól van? – kérdezte Wesley. Megvetését id legesen elnyomták
ösztönös érzései. Lehet, hogy Kingsley a világegyetem legnagyobb seggfeje, de
Wesley utálta látni bárki fájdalmát.

– Elmondhatom, hogy voltam már jobban is.
– Magát is megtámadta valaki?
– Nem nevezném támadásnak.
– Akkor minek nevezné?
– Életem jobb éjszakái egyikének.
Kingsley nem m ondott többet, végigm ent egy folyosón egy jobboldalt fekv
szobáig.

– Tartok t le, hogy le prêtre[4] nem sok hasznára lesz.
– Nem érdekel. Beszélnem kell vele.
– Ha ragaszkodik hozzá… – Kingsley kinyitott egy ajtót, am i a folyosó végén
lev egyik szobába vezetetett. Wesley szeme elkerekedett, amint felfogta a
látványt. A földön, a világ legnagyobb vörös ágyának tövében Søren ült. Sz ke
fejét lehajtotta, szemét lehunyta. – Beszéljen hozzá. Ámbátor lehet, hogy nem
fog válaszolni.
– Mi a fene…?
– Azzal fenyeget zött, hogy kihívja a rend rséget – mondta Kingsley
tárgyilagosan. – A rend rséget, az egyházat és az összes városi, állami és
szövetségi szerveket. Ezt nem engedhettem. Az érdekében.
– Szóval…
– Benyugtatóztam. És megbilincseltem. Még legalább egy órán át lesz
eszméletlen attól, amit beadtam neki.
– Maga begyógyszerezte Sørent?
– Igen jól felszerelt gyógyszeres szekrénykém van vészhelyzet esetére.
– Maga rült.
Kingsley olyan hanyagul vont vállat, hogy arra egyszer en csak azt lehetett
mondani: francia.
– Id vel mindenkire sor kerül, non? Itt az id , hogy viselje a bilincset.
Wesley csak bámulta a földön ül Sørent. Még így, eszméletlen állapotában is
valami megtört nemesi hangulat lengte körül fekete papi ruhájában és fehér
gallérjában. Wesley egyetlen alkalommal beszélt vele szemt l szemben, akkor
világi ruhát viselt.
– Søren pap – mondta Wesley, mintha most fogta volna fel a férfi hivatásának
valóságát. Természetesen tudta. Nora soha nem titkolta el le a tényt. De a papi
gallért látni…
– Igen, az. És valószín leg a legjobb pap Amerikában, ha nem az egész
világon. Viszont ha pap akar maradni, és vissza akarja szerezni a szerelmét,
akkor a legjobb, ha kihagyjuk ebb l a hivatalos szerveket. Csak a titkait akarom
védeni. Kés bb hálás lesz nekem érte.
Kingsley becsukta az ajtót, és elindult visszafelé a folyosón.
– Kingsley, szólnunk kell a rend rségnek. Nem érdekel, mi lesz Sørennel,

magával, vagy akár velem. Az id nket vesztegetjük. Még azt sem tudjuk, hol van
Nora.

– Az ember akkor szól a rend rségnek, ha ellopják a kocsiját. A fontos
ügyekben nem szól nekik. Tudom, kinél van a menyasszonya. Fogadja el: ha ér
magának bármit is a szerelme élete, hisz nekem – ha szólunk a rend rségnek,
azzal a halálos ítéletét írjuk alá.

Kingsley szavainak igazsága ott ragyogott a szemében. Bármennyire is nem
akart hinni neki, valami azt súgta Wesley-nek, hogy akármi is történt Norával,
nem váltságdíjért rabolták el, és nem is valamiféle csínytevés vagy játszma volt
ez.

– Az a n , aki elrabolta a menyasszonyát, ölni is képes. Már ölt korábban is. És
meghalni sem rest. Meghalt már korábban is. Ez veszélyes kombináció. Ha
beindítjuk a riasztót, ha megszólal a sziréna, Nora meghal.

– Honnan tudja, hogy ez az illet meg is halna?
– Űnnan, mon petit prince, hogy feldühített engem. Ez azt jelzi, hogy meg akar
halni.
Kingsley tapintatlan szavai nemigen vigasztalták Wesley-t.
– Meg fogják ölni Norát, ugye? A falra felírt szavak… – suttogta Wesley. Szíve
összeszorult, ahogy eszébe jutottak a francia szavak, bár a jelentésüket nem
ismerte. – Søren azt mondta, azt jelentik: megölöm a ribancot .
– Ha ez vigasztalja, a ribanc nem a maga Norája. Ezt majd a papja elmeséli.
– Biztos nem meséli el. Alaposan begyógyszerezte, úgyhogy mondja el maga.
– Wesley lebámult Kingsley-re. Lehet, hogy a férfi er s és veszélyes, de emellett
fájdalmai is voltak, és ez sebezhet vé tette. Wesley most nem akart meghátrálni.
– Mégpedig most mondja el!
Kingsley hangosan kifújta a leveg t az orrán át, majd ismét vállat vont.
– Azokat a szavakat – megölöm a ribancot – harminc éve mondta ki az a n ,
akit a pap tizennyolc éves korában elvett. A felesége, Marie-Laure… a n vérem.
– Harminc évvel ezel tt… Søren elvette a maga n vérét?
– Igen. Érdekházasság volt. Úgy volt, hogy érdekházasság lesz. Søren
legalábbis ezt mondta Marie-Laure-nak. De
Marie-Laure többet akart. Többet, mint amennyit Søren képes volt adni.
– A n vére szerelmes volt Sørenbe?
– Oui, vagy bármi is volt a szívében, ami szerelemnek volt nevezhet . Az

obsession pontosabban illik rá. Amikor Marie-Laure megtudta, hogy Søren mást
szeret, fenyegetésként m ondta ki ezeket a szavakat. De valam iért harm inc évet
várt arra, hogy beváltsa a fenyegetését.

– Nora akkor négyéves lehetett. Hiszen csak tizenöt éves korában ismerte
meg Sørent, ami így is elég problémás. Biztos, hogy nem a négyéves Nora
lehetett az a másik n .

– Exactement. Ezért mondom azt, hogy nyugodjon meg a fenyegetést illet en.
Abból tudom, hogy Nora életben van és biztonságban van… egyel re. Le prêtre
akkoriban más​valakibe volt szerelmes. Marie-Laure nem a maga
menyasszonyára célzott.

– Akkor kire? Talán vele kellene beszélnünk.
Kingsley sarkon fordult a csizmájában és gálánsan, félig gúnyosan meghajolt
Wesley felé.
– Már beszél is vele, mon ami. Íme a ribanc… szolgálatára.

4

A BÁSTYA

Amint megérkezett a hotelbe, Grace Easton úgy döntött, csak egyetlen éjszakát

marad. Mi értelme ilyen gyönyör szobában lakni, ahonnan az óceánra nyílik
kilátás, ha nem osztozhat rajta Zacharyvel? Kibámult az ablakon a tengerpartra,
ahol két madár táncolt a víz peremén, táncoltak és csipkedték egymást. Talán
párzási rituálé? Vagy küzdelem? Vagy mindkett ? Nora biztos azt mondaná,
hogy mindkett , nem? Grace elmosolyodott, el vette a mobilját a táskájából, és
Nora számát hívta. Amikor bekapcsolt a hangposta, Grace rövid üzenetet
hagyott.

Nora, Grace vagyok. Zacharynek helyettesítenie kell valakit egy konferencián
Ausztráliában. Teljesen egyedül vagyok Rhode Islanden, és pihenek. Azon
tűn döm, hogy bemegyek a városba. Szívesen belekeverednék magával valami jó
kis zűrbe.

Grace tudta, hogy egy ilyen üzenet biztosan felkelti Nora figyelmét. Az a n
megfenyegette, hogy mindenféle botrányos játék várja, ha Grace ismét Nora
területére merészkedik. Nora azt mondta, hogy bemutatja Grace-t Sørennek, ha
van kedve ilyen kihívással szembenézni. Remélhet leg még ma este visszaszól,
így Grace újabb terveket szövögethet. Nincs lehangolóbb, mint egyedül lenni egy
New England-i szálló nászutas-lakosztályában. Mégis miért jött ide, attól
eltekintve, hogy ez szokásukká vált? Házasságuk majdnem minden évében itt
töltötték szabadságukat Zacharyvel. Zachary csak ilyenkor tudott találkozni
Jasonnel, az egyetemi legjobb barátjával, aki tíz évvel ezel tt ideköltözött. De
most Zachary ott ragadt egy konferencián, és Jason meg a felesége egy családi
probléma miatt lemondta a találkozót. Grace pedig itt ragadt a szabadságon
Amerikában. Miért is ne másszon bele egy kis z rbe az els és egyetlen Nora
Sutherlinnel? Talán… talán Grace Nora miatt jött ide Zachary nélkül. Nora szinte

kihívta t arra, hogy tegyen vele egy sétát az élet vad oldalán. És Grace imádta a
kihívásokat.

Grace az id eltolódástól fáradtan, nagy sóhajjal ellépett az ablaktól és
átkutatta a fedélzetre felvitt táskáját. Kivette az e-olvasóját, és elnyújtózott az
ágyon. Úgy döntött, olvas, amíg Nora nem jelentkezik. A könyv akkor kezdett el
izgalmas lenni, amikor a gépe leszállt.

– Harry?
– Ennél te ügyesebb vagy – szólalt meg mögötte egy hang. Blake megfordult,
és meglátta a keresztbe tett lábbal a földön ülő Harrisont. Leterített egy pokrócot,
és egy lámpás volt a térdén. Az imbolygó fény arany ragyogásba vonta arcát.
Napközben az iskolában Harrisonból csak annyit lehetett látni, hogy fekete
retrószemüvege van és soha nem jár könyv nélkül sehová. De Blake túllátott a
szemüvegen és a könyveken is.
– Ügyesebb, mint mi?
– Komolyan Harrynek fogsz itt nevezni, amikor kettesben vagyunk?
– Akkor hogy nevezzelek? Mr. Braunnak? Uramnak?
– Nem akadályoznám meg, ha így hívnál.
– Nem foglak uramnak nevezni.
Harrison vállat vont, és lapozott egyet az előtte levő tankönyvben.
– Ahogy gondolod. Te kezdted az egészet.
Blake azon tűnődött, hogy sarkon fordul és elmegy. Ez amúgy is a világ
legostobább ötlete volt. Soha nem bocsátja meg Mr. Pettitnek, hogy arra
kényszerítette őt és Harrisont, hogy együtt írják meg a házi dolgozatot. Egy késő
este kezdődött, amikor Harrison ágyán Machiavelli politikai filozófiájának
erkölcsiségéről vitáztak – és ide jutott, ebbe a pillanatba…
– Én? Te csókoltál meg engem, emlékszel?
– Könyörögtél érte. – Harrison felpillantott Blake-re a szemüvege fölött. –
Három szék van a szobámban, és te mellém ülsz az ágyra?
– Amúgy meg miért van ennyi kibaszott szék a szobádban? – Blake leült a
pokrócra, szemben Harrisonnal.
– Hogy lássam, hogy székre ülsz-e vagy az ágyra.
– Próbára tettél engem?
– Igen.

– Remek. Az első próbát elbuktam. – Blake végigszántott a haján és megrázta a
fejét.

– Az ágyra ültél, mellém. Megcsókoltalak. Te visszacsókoltál. Nem szívesen
mondom, de kiálltad a próbát.

Blake Harrisonra bámult, és szerette volna gyűlölni érte magát. Könnyű lett
volna gyűlölni Harrisont. Az akadémiai csapat kapitánya volt, minden tanár
kedvence, csak elsős, de máris két Borostyánliga-egyetem ajánlott fel ösztöndíjat
neki. Ráadásul az egyetlen srác volt a katolikus iskolájukban, aki vállalta, hogy
meleg. Szándékosan állt elő vele, szinte rá akarta kényszeríteni az iskolát, hogy
kicsapják – csapják ki a kitűnő tanulót, a vitacsapat kapitányát, a legokosabb
kibaszott kölyköt a suliban, aki egymaga annyi akadémiai díjat nyert, amennyit
Blake csapata a focibajnokságokon. Akarta a harcot, a nyilvánosságot, a bírósági
tárgyalást. Minél inkább gúnyolták és kínozták a fiúk az iskolában, köcsögnek
nevezték és nekilökték a szekrényeknek, ő annál csendesebb, nyugodtabb és
eltökéltebb lett, annál méltóságteljesebben viselt mindent. Mindig Harrison néven
mutatkozott be, de aki gyűlölte, kisstílűségből Harrynek nevezte. Harrisonnak a
szeme sem rebbent, nem sírt, mintha észre sem vette volna, micsoda gyűlölködés
veszi körül.

Blake először Harrison nemes sztoicizmusára figyelt fel a kínzások közepette. A
sztoicizmusára és arra a kibaszottul tökéletes arcára, amit a hipszterszemüveg
mögé rejtett el.

Harrison becsapta a könyvet, Blake pedig felugrott.
– Figyelj, már nyolc óra tizenhárom van. – Harrison levette a szemüvegét, és
Blake most először látta az arcát nélküle. Az isten bassza meg, miért kell így
éreznie egy másik fiú iránt? – Kilenckor bezárnak minket. Te kerestél meg engem.
Azt mondtad, nem tudsz kiverni a fejedből. Hogy még soha nem volt közöd
sráchoz, de biztosra kell tudnod, és talán együtt lóghatnánk és dumálhatnánk és…
emlékszel erre?
– Emlékszem.
– Hazugság volt? Vagy most játszadozunk?
– Ez nem játék nekem – Blake hangja könyörgően megremegett.
– Akkor micsoda?
Blake nem bírta tovább. Előrehajolt, és megcsókolta Harrisont. Az ágyon két
hete megesett első csóktól eltér​ ően, amely lassú volt, érzéki, és amitől Blake

mindent megkérdőjelezett, amit valaha is akart, gondolt vagy hitt, ez a csók
Harrison mozdulatlan ajkát érte.

– Mi a baj? – kérdezte Blake, és rettegett a választól.
– Rosszul csinálod. – Harrison összehúzott, sötét szemekkel nézett rá. Ajka csak
egy centire nyílt szét.
– Hogy kell jól csinálni? Mondd meg… te már csináltál ilyet máskor is.
– Első lecke – ne hagyd abba a levegővételt.
– Mégis mit…
Mielőtt Blake befejezhette volna a kérdést, Harrison már torkon ragadta.
– Az egész világnak megengedem, hogy napközben megbasszon. De amikor te
és én kettesben vagyunk, akkor te vagy az, akit megbasznak. Napközben a suliban
azt csinálsz, amit akarsz. Azonban éjszaka, velem, az enyém vagy. A tulajdonom.
Ha ezt akarod csinálni, ezt soha ne feledd. Nos… akarod folytatni?
Blake nagyot nyelt és érezte, hogy ádámcsutkája Harrison kezéhez ér.
– Igen, Harrison.
– Legalább most jól mondtad a nevemet.
Harrison elengedte Blake torkát. Mindenféle magyarázkodás vagy további
bevezető nélkül felállt, és levette az ingét. Blake semmit nem tudott arról, hogy
mit művel Harrison iskola után. Leckét ír, nem igaz? De biztosan mást is kellett,
hogy csináljon, hogy ilyen bicepsze és kockah​ asa legyen. Blake nem sokáig
bámulhatta, mert Harrison lehúzta a farmerja cipzárját, megragadta Blake-et a
nyakszirtjénél és lehúzta a fejét.
– Vedd a szádba – parancsolta Harrison. Blake körülfonta őt, és erősen szívni
kezdte. Tudta, hogy undorodnia kellene attól, hogy leszop egy másik fiút. De
akarta, akarta Harrisont és úgy érezte, nem tud betelni vele.
Blake négykézláb állt, Harrison farkával a torkában, és életében először érezte
azt, hogy pontosan azt csinálja, amit tennie kell.
– Második lecke… – Harrison lenyúlt és megragadta Blake állát, így leállította. –
Ha így felizgatsz, annak következményei vannak.
– Milyen következményei?
Harrison megragadta Blake ingét, és megrántotta. Először az inget húzta le
róla, majd a farmert, vele együtt pedig a bokszeralsót is.
– Ilyenek.

Grace végigolvasta a jelenetet, és hagyta, hogy az e-olvasó kicsússzon a
kezéb l. Lehunyta a szemét. Duzzadt csiklója lüktetett az ujja alatt, és hátában
minden izom megfeszült, mint egy megnyújtott rugó. A képek csak úgy
száguldottak az agyában. A két kamasz fiú, akik elrejtik egymás iránti vágyukat a
világ el l… a keser ség, hogy bujkálniuk kell, ami még kétségbeesettebb vágyat
gerjesztett bennük a másik iránt… a fiatal, összeér ajkak, az egymásba fonódó
testek… Grace intenzíven élvezett el, a kezének dörgölte m agát, ahogy hüvelye
fala összezárult a semmi körül.

Kihúzta kezét a combja közül, és lihegve feküdt az ágyon. A lihegések között
valami rezgést hallott. Nem a vibrátora volt – azt nem hozta magával.

Megkereste a mobilját, és a füléhez emelte anélkül, hogy megnézte volna a
számot.

– Halló – mondta lihegve.
– Hogy van az én Gracie-m?
– Csodálatosan. – Torokhangon felnevetett és hallotta, hogy Zachary is
felnevet a világ túlsó végén.
– Elmondod nekem, miért érzed magad csodálatosan, vagy a képzel er mre
bízod?
– Űlvastam.
– Rémes ötlet. Utálom a könyveket. Az olvasás pöcsöknek való.
– Az egyik íródat olvasom.
– Az írás is pöcsöknek való.
– És a szerkesztés? Emlékszel, hogy a Mindenszentek Gimi cím könyvet te
szerkesztetted?
– Ó, egek!
Grace ismét felnevetett, miközben felült az ágyban, és nekid lt a támlának.
– Ez meg mi volt? Ez az ó, egek . Fantasztikus könyv.
– Szerintem Nora azért írta, hogy próbára tegyen engem.
– Ez egy szerelmes regény. Nem túlságosan nehéz próba.
– Ez egy erotikus regény, ami két kamasz fiúról szól, akik egy katolikus
iskolába járnak.
– És?
– És Nora ezzel akarta elérni, hogy a mennyekbe repítsem a honoráriumát.
– T lem repülhet. Így, hogy a férjem a világ túlsó felén van, Nora talán még

egyszer a mennybe repít, miel tt az éjszaka véget ér.
– Örvendek, hogy találtál egy olyan könyvet, ami ilyen erotikus, illegális

szex uális aktusokat ír le. Am iben kiskorú srácok egym ást dugják.
– Ugye tudod, hogy tanár vagyok? A kamaszok, még a fiúk is csinálnak ilyet.
– Ó, igen, és a tanárok is dugnak a diákokkal.
– Szent isten! Na és a fiúk még – színpadias suttogássá halkította hangját –

marihuánát is szívnak?
– Most szórakozol velem.
– Emlékszel, hogy tizenhárom évesen veszítetted el a szüzességedet? Én pedig

tizennyolc évesen, a saját tanárommal, aki éppenséggel te voltál?
– Kérlek, ne emlegesd fel a képmutatásomat, amikor próbálok képmutató

lenni.
– Zachary?
– Igen?
– Ne légy már ilyen vanília.
Zachary elhallhatott a vonal túlsó végén, és Grace kénytelen volt eltakarni a

száját, hogy kuncogását elrejtse.
– Grace.
– Igen?
– Szeretlek.
– Tudom, hogy szeretsz. – Magában elmosolyodott. Túlságosan is jó volt

ugratni a férjét.
– Szóval élvezed Miss Sutherlin legújabb munkáját? Abból, hogy olyan

lihegve vetted fel a telefont, úgy t nik, igen.
– Imádom. Lefeküdtem a szerkeszt vel, hogy megkapjam a kéziratot.
Grace felállt, és keresett egy üres poharat. A telefont a füléhez nyomta, és

vizet töltött magának. Az olvasgatás meglehet sen tikkasztó volt. Nora
könyveit l, akárcsak a figuráitól, elállt a lélegzete.

– Most aggódnom kéne, hogy a nejem Nora Sutherlin könyveit olvassa?
– Miért? Mert Nora Sutherlin, az író, vagy mert Nora Sutherlin, a n , akivel
tavaly lefeküdtél?
– Meg tudod mondani a jó választ, miel tt én megmondom?
– Egyik sem jó válasz. Nincs miért aggódnod.
– A feleségem maszturbál a volt szeret m könyvére. Ebb l semmi jó nem

sülhet ki.
– Űrgazmusok sülnek ki bel le.
– Azoktól eltekintve.
– A feleséged tudja, hogy a férje szerelmes belé, és fontos neki a házasságuk.

A feleséged tudja, hogy Nora Sutherlin nem jelent fenyegetést a házasságotokra
nézve. És a feleséged mindezt úgy tudja, hogy a férje még mindig vonzódik Nora
Sutherlinhez.

– Ez egyáltalán nem igaz. Csodálom Norát, igen, még akkor is, ha egyszer az a
n a sírba visz. De az érzéseim már teljesen a barátság felé tendálnak. Nem érzek
iránta mást.

– Sokkal könnyebb lehet telefonon hazudni nekem, mint szemt l szemben. –
Grace lehúzta az ágytakarót, és bebújt a paplan alá.

– Most, hogy mondod, tényleg könnyebb.
Grace felsóhajtott, a lábát felhúzta a mellkasához, és állát a térdére helyezte.
– A minap felvettem a kabátodat. A szürke ballont. Nem találtam az enyémet,
és esett az es . Bedugtam a kezem a zsebedbe, és tudod, mit találtam?
Majdnem hangosan felnevetett, amikor meghallotta Zachary súlyos,
b ntudatos sóhaját a világ túlsó felér l.
– Egy fekete nyakkend t?
– Egy fekete nyakkend t… aminek valamiért melegházi virágillata volt. Csak
egy embert ismertem életemben, akinek ilyen illata volt. Egy gyönyör , zöld
szem , fekete hajú és csodálatos dekoltázsú hölgyet. Nem ismer s egy kicsit?
– Némileg.
Grace-nek eszébe jutott, hogyan remegett a keze, amikor meglátta és
megszagolta a fekete selyem nyakkend t. Aznap, amikor Norát megismerte,
eszébe jutott ez az illat, a virágok illata, amelyek még fogságban is virágoztak,
annak ellenére, hogy nem az eredeti helyükön vannak.
– dugta a zsebembe, és én még csak nem is tudtam róla. Ez egy tréfa, nem
pedig értékes emléktárgy.
– És azért rizgetted a zsebedben több mint egy éven át, mert…?
– Soha nem tudhatod, mikor lesz szükséged egy fölös nyakkend re.
Grace hallgatott és belekortyolt a vizébe.
– Dühös vagy? – kérdezte Zachary, és Grace valódi aggodalmat hallott ki a
hangjából.

Gyakran ugratták egymást a külön töltött évükkel kapcsolatban – Zachary
Amerikában volt, Grace még Londonban. Az az év olyan nehéz és pokoli volt
mindkettejük számára, hogy Zach csak úgy volt képes szembenézni az
emlékével, hogy kigúnyolta, tagadta, hogy bármilyen hatással is lett volna a
házasságukra.

– Nem, nem vagyok dühös. Azt hiszem, akkor aggódnék miattad, ha nem
vonzódnál még mindig hozzá. Az egyetlen aggodalmam az…

– Mi?
– Biztos semmi értelme nem lesz annak, amit mondok, de… nem hiányzik
neked Nora? Vagy az egész? Nora meglehet sen egyedi. Nincs hozzá fogható,
szóval m egértem , ha hiányzik neked. De ha az egész hiányzik neked, az a fajta
szex hiányzik, amit vele éltél át, és ami kett nk között nincs meg, akkor
aggódnék.
– Nora hiányzik – m ondta Zachary, és Grace hitt neki. – Nem fogok hazudni.
Norával csodálatos, szenvedélyes éjszakát töltöttünk együtt. Megláttam általa
egy másik világot, aminek a létezésér l fogalmam sem volt. Finoman szólva is
felnyitotta a szemem, és nagyon örülök, hogy megláthattam. De az nem az én
világom. Az én világom te vagy.
– Az én világom meg te – vallotta be Grace, és a könnyein keresztül
elmosolyodott. Csak két napja voltak külön egymástól, és máris érzelg s és
siránkozó kezdett lenni. A fene essen Zacharybe azért, mert olyan szerethet , és
mert úgy tud hiányozni!
– Akkor minden rendben? Megbocsátod a férjednek, hogy id nként kedves
emlékeket idéz fel egy vad amerikai lányról, akit egyszer…
– Egyszer?
– Vagy kétszer. Vagy… többször, mint kétszer.
– Ez nem fair. Tudom , hogy féltékenynek kellene lennem , hogy szex eltél egy
gyönyör n vel, aki tüzes könyveket ír és botrányos életet él – mondta Grace a
legdrámaibb, Masterpiece Theater-hangján. – De én arra vagyok féltékeny, hogy
megláthattad azt a világot. Minek is hívja Nora?
– Alvilágnak.
– Igen, hogy megláthattad az Alvilágot. Szado-mazo klubok, dominák, gazdag
és befolyásos deviánsok. Eközben én belealudtam a teámba, mialatt Ian a rohadt
pénzváltási adatokat elemezte.

– Szóval azt m ondod, hogy nem arra vagy féltékeny, hogy lefeküdtem Nora
Sutherlinnel, és hogy id nként még hiányzik nekem. Arra vagy féltékeny, hogy
jobban élveztem a házasságtörést, mint te.

– űontosan.
– Nem vagy túl messze a várostól. Hívd fel Norát. Kérd meg, mutassa meg
neked az Alvilágot. Élvezd ki egy kicsit a házasságtörést.
Grace érezte, hogy belémar a b ntudat.
– Már felhívtam – vallotta be Grace. – A hangpostája kapcsolt be. Gondoltam,
megihatnánk egy italt.
– Nora nem csak egy italt szokott meginni. Hanem italokat – többes számban.
És a perverziója is többes számban értend . Készülj fel egy hosszú éjszakára, ha
a kocsija anyósülésén végzed.
– Majd elmondok pár imát. Biztos, hogy nem gond, ha találkozom vele?
Grace hallotta Zachary sóhaját, és a szíve összeszorult. Elképzelte a férjét – azt
a jókép arcot, a jégkék szemekkel és a t n d en összevont szemöldökkel.
– Gracie, tudom, hogy sok stressz ért mostanában. Tudom, milyen nehezen
viselted ezt az egészet.
Nem kellett kimondania, mi az az egész . A kudarcos kísérlet, hogy Grace
teherbe essen – ez érzelmileg mindkettejüket kimerítette.
– Egy kicsit – vallotta be Grace fojtott suttogással.
– Érezd jól magad, szívem. Megérdemelsz egy görbe estét.
– És… mennyire érezhetem jól magam, mennyire lehet görbe az estém?
– Amennyire akarod. Én már jól éreztem magam. Most te következel. Légy
óvatos és másnap ne meséld el nekem a részleteket! Édes a tudatlanság.
– És ha találsz egy fekete nyakkend t a kabátom zsebében, aminek jópasi-
illata van?
–Igyekszem pozitívan hozzáállni. Arra gondolok majd, hogy megöltél egy
idegent és eltetted emlékbe a nyakkend jét.
– Rendben van.
– Hívd fel m ég egyszer! Add át neki vágyam at. És m ondd m eg, hogy legyen
szíves legközelebb olyan könyvet írni, aminek nem az a célja, hogy
mindannyian börtönben végezzük. Ó, és emlékeztesd rá, hogy hétf n van a
szerkesztend anyag leadási határideje.
– Átadom az üzenetet. Ha szükséged van rám, az Alvilágban leszek. Úgyhogy

igyekezz azon, hogy ne legyen szükséged rám.
– Érezd jól magad! Vigyázz magadra! Tartózkodj a gallé​ros férfiaktól!
– Veszélyesek a férfi alárendeltek? – kérdezte Grace, és büszke volt magára,

hogy ismerte ezt a szakszót.
– A papokról beszéltem.
Jó éjszakát kívántak egymásnak, és Grace letette. űapok… mintha távol tudná

tartani magát Nora papjától. Mióta Zachary el ször mesélt neki Sørenr l, Grace
tudta, hogy egy nap meg kell ismerkednie ezzel az emberrel. A Norával folytatott
els telefonbeszélgetésekor alaposan kikérdezte, nagyon izgatta az a tény, hogy
egy olyan n vel beszélgethet, akinek egy katolikus pap a szeret je.

– Egy pap… ez komoly?
– A gyóntatópapom. Tizenöt éves korom óta az. Remélem, most nagyon
megbotránkoztál. Akkor nem poén, ha nem botránkozol meg.
– Teljes mértékben megbotránkoztam. És jóképű?
– A pápa katolikus?
– Akkor ezt igennek veszem. Zachary nem igazán kedveli.
– Zacharynek rémes ízlése van a férfiak terén.
– Azt mondta, Søren nem kedves.
– Søren nem kedves. De jó ember.
– Jó? Hogyhogy jó?
– A világ legjobb embere.
– Ez merész állítás. Meg kell ismernem, ha tényleg a világ legjobb embere.
– Egy nap bemutatlak neki. De adok egy jó tanácsot: ne mutass félelmet.
– Ne mutassak félelmet?
– Komolyan mondom. Søren olyan, mint egy nagy macska, aki megkapta a
gombolyagot. Ha kimutatod el tte a félelmedet – játszadozni kezd veled.
– Mekkora macskafélér l beszélünk?
– Oroszlánról. Egy nagyon nagy oroszlánról.
– A leírásod alapján veszélyesnek tűnik.
– Ó, veszélyes is. Ez a sármjához tartozik. De feleannyira sem az, mint Kingsley.
Itt Søren dönt. Kingsley a végrehajtó.
– És te mit csinálsz?
– Erre a kérdésre már tudod a választ, Grace. Azt, amit akarok.

Grace ismét elmosolyodott, ahogy felidézte beszélgetésüket. Zachary azt
mondta, bízik benne, és be kellett ismernie, megbánta, hogy nem fogta szaván.
és Zachary majdnem mindig augusztusban utaztak el Rhode Islandre pihenni, az
egyetem kezdete el tt. Azonban most áttették ezt az ausztráliai konferenciát, és
így a világ két túlsó végében voltak. Nem is lenne rossz egy kis kaland. És Grace
meg akarta ismerni Nora papját. Azt a férfit, aki megijesztette a férjét, a
könyvkiadás hírhedt Londoni Ködjét, neki meg kell ismernie.

Grace fogta a telefont, és Norát hívta.
Most valaki fel is vette.
De nem Nora volt az.

5

A GYALŰG

Laila lerúgta a cip jét és a zokniját, és rálépett a dús, zöld f re. Nagyon várta

már ezt a találkozást. Áthaladt a gyepen a s r n álló fák, az erd felé. A
gyalogúton is végigmehetett volna, de szívesebben taposta meztelen lábával a
földet. Egész életében Amerikáról álmodozott, arról az országról, amely
annyiszor nagyobb volt, mint a sajátja. Talán még ahhoz is elég nagy, hogy
minden álmát és vágyát valóra váltsa. Dánia olyan volt, mint egy öreg rokon,
akinél már régóta megtette a kötelez látogatásokat. Amerika frissnek és újnak
tetszett el tte, nem volt holt királyságok porával tele.

Léptei lassultak. A ház mélyen a fák között bújt meg, és Laila elmosolyodott.
Nem csoda, hogy nagybátyja, Søren annyira szeret itt lakni. Nem csoda, hogy
soha nem engedi nekik, hogy máshová küldjék el t, Lailát. Űlyan szép ez a két​-
emeletes, gótikus stílusú kis ház, olyan, mintha egy krimi lapjaiból bukkant
volna el .

Laila kopogott, de nem kapott választ. Ismét zörgetett. Még mindig semmi.
Különös… azt gondolta, hogy legalább egyikük várni fogja a paplaknál. A múlt
héten e-mailt kapott Elle tantétól, aki felajánlotta, hogy egy hétre iderepteti az
Államokba. – Csss – állt a levélben. – Lepjük meg a nagybátyádat!

Akkor hol van a nagynénje? És a nagybátyja? Laila idegesen elfordította az
ajtógombot, és rájött, hogy az ajtó nyitva van. A gépe egy órát késett Londonban.
Talán a nagynénje és a nagybátyja itthon vannak. Talán… elfoglaltak. Laila nem
hibáztatná ket, ha egy lopott órát szeretnének maguknak. Laila rájött, hogy
mosolyogva lép be a konyhába.

Akkor is így mosolygott, amikor tavalyi látogatásakor rajtakapta ket egy
ölelésen. Ölelésen, suttogáson, suttogáson és csókon… Laila látta a csillogást
abban a zöld szem párban – a csillogás pedig azt sugallta, hogy az ölelés csupán
prel dje volt az éjszakai szimfóniának.

– Töröld le a mosolyt az arcodról, ifjú hölgy – parancsolta a nagybátyja, amint

elhúzódott a nagynénjét l és összefonta karját széles mellkasán.
– Miért? – kérdezte Laila. – Talán nem szabad tudnom… – és suttogásig

halkította a hangját – a szexr l?
– Nem, nem szabad. – A nagybátyja olyan szigorúan nézett rá, hogy majdnem

megijesztette. Vagy megijesztette volna, ha valaki nem nyúl oda és legyinti fülön
a nagyb​ átyját.

– Laila tizenhét éves. Tudhat a madarakról meg a méhecskékr l, és arról,
hogy te meg én gyakran foglalkozunk a madarakkal és a méhecskékkel. Inkább
a méhecskékkel. űéldául tegnap éjjel is. És ma reggel is. És…

Bármi is jött az és után, azt elfojtotta Laila nagybátyjának keze.
– Laila… – mondta a nagybátyja szándékos, fenyeget nyugalommal, és a n t
gyengéden, játékosan fojtogatni kezdte – nem tudhat a szexr l, nem beszélhet a
szexr l és nem is szexelhet. Soha. Nekem soha nem lesz gyerekem. Ezért Laila a
tiszteletbeli lányom . Mivel szereti az állatokat, Laila útja a ferencesekhez vezet.
Már kiválasztottam számára a tökéletes kolostort. A szobája is le van foglalva. Én
beszéltem. Bólints, ha megértetted.
És Laila és a n Søren karjaiban bólintott, miközben a hálós​ zobáig vezet
úton végig kuncogott.
Természetesen Laila tudott a szexr l. Tudta, hogy a nagybátyja állandóan
szexel a nagynénjével – legalábbis és Gitte, a testvére, a nagynénjükként
gondoltak rá. Nem mintha zavarta volna. végül is nem volt katolikus. Miért
érdekelné, ha a nagybátyjának szeret je van?
És micsoda szeret je… aki látta ezt a n t, nem okolta a nagybátyját azért, amit
tett. És aki a nagybátyját látta, azt a n t sem okolta. Kislány korában Laila
valamiképpen irigyelte a nagynénjét. A nagybátyja iránti érzéseit l néha
elszégyellte magát, aztán amikor kicsit id sebb lett, rájött, hogy nem is annyira a
nagybátyjára vágyott, hanem arra, ami köztük van – ami Søren onkel és Elle
tante között volt. Ami köztük van… Laila szemében maga a varázslat. Néha nem
is dologként vagy érzésként gondolt rá, hanem egy helyként. A Feln ttség
Elvarázsolt Királysága, így nevezte el. Abban a világban csak feln ttek éltek, és
kislányként arra vágyott, hogy bebocsáttatást nyerjen és felfedezze az összes
titkát.
Valahányszor a nagybátyja és a nagynénje közelében volt, Laila mindig azt
érezte, hogy ott áll a kapu el tt és bekukucskál a rácsokon. Már csak a kulcsra

van szüksége. Szerelem. Ez a kulcs. Feln ttszerelem. űrivát szerelem. Két ember
közti szenvedélyes szerelem, akik titkokat árultak el a testükkel. Laila sokat
tanult a szerelemr l, ahogy a nagybátyját és a nagynénjét nézte, akik nem
csináltak m ást, csupán beszélgettek egym ással. Csak pár látogatás volt az egész,
évente egyszer, néha kétszer, de ezek a látogatások elvezették ahhoz, hogy Laila
megtanulja: a szerelem nem a könyvekben található. Az a szerelem, amiért a
lovagok harcoltak, amiért királyok haltak meg, amiért hajókat ragadtak el, és
amit a költ k megírtak az örökkévalóságnak – az valódi. Laila látta. is azt
akarta, ami közöttük volt, azt a titkot akarta, amit szavak nélkül mondtak el
egymásnak. Látta, hogy elmondják egymásnak a titkaikat úgy, hogy egyetlen szó
sem hangzik el közöttük. Talán egyszer is részesül benne. Valahányszor látta,
ezt kívánta. Talán épp itt, Amerikában találja meg.

A paplakban csend honolt. Semmit, senkit nem lehetett hallani. Mi van, ha a
nagybátyja és a nagynénje a hálószobában vannak? Talán ezért rezgett a Lailát
körülvev csend ilyen nyughatatlan energiával. Egy ilyen kis házban biztosan
meghallaná a szenvedély hangjait, még az emeletr l és zárt ajtók mögül is. Vagy
lehetséges teljes csendben szeretkezni? Kételkedett benne, hogy a nagynénje
képes lenne rá. Tízéves kislányként Laila rájött, hogy ha leül a földre és fülét a
falnak tapasztja, hallja ket éjszaka. Ilyen fiatalon még nem igazán értette, amit
hallott – vad lihegéseket, érthetetlen mormolásokat, nyögést, amit csend
követett. A gyönyör hangjait, amelyek okozója… mi volt? Akkoriban nem tudta.
Más hangokat is hallott – nyögéseket, kiáltásokat, halk zajokat, amik inkább
fájdalmat, semmint gyönyört tükröztek. Gyomrában különös érzés formálódott,
ahogy ott ült a fal mellett éjszaka, és kényszerítette magát, hogy ébren maradjon
és hallgassa ket a hálószobában. Néha a féltékenységhez hasonló érzés lepte
meg. Néha egész teste beleborzongott a vágyba valami után, aminek nem tudott
nevet adni.

Borzongás… igen, az volt. A ház szinte megborzongott, amint Laila belépett a
konyhába. Laila boldogsága itt fakulni kezdett. Valami nem stimmelt. Eddig még
soha nem tört be nagybátyja otthonába, de ismerte a házat – tudta, hogy a
nagybátyjához hasonlóan kínosan tiszta, s t, szinte makulátlan. És az is volt.
Minden a helyén volt. Semmi zavart nem érzett. Semmi bajt. Mégis… semmi
nem stimmelt. Elhaladt a konyha mellett, és bement a nappaliba. A nappali
természetesen gyönyör volt. Ezer könyv. Egy tökéletes nagy zongora. Egy üres,

t z nélküli kandalló. A lépcs sorhoz lépett, és felment az emeletre. Megtalálta a
fürd szobát, a dolgozószobát… amikor belépett a hálószobába, majdnem
elpirult.

Laila képtelen volt úgy nézni a vetett ágyra, hogy ne képzelte volna el a
szétdúlt ágynem t. Négy évvel ezel tt a nagybátyja és a nagynénje eljöttek a
nagyanyja temetésére, és szokás szerint, miután mindenki lefeküdt, Laila fülét a
falhoz nyomta és hallgatózott. Azt várta, hogy a szenvedély, a fájdalom
megszokott hangjait hallja majd. Vagy talán csak beszélgetést. De aznap azok
ketten olyasmit csináltak, amit Laila még soha nem hallott a Feln ttség
Elvarázsolt Királyságában – veszekedtek.

– Ezt nem akarom megvitatni veled, Eleanor.
– Holnap van a temetés. Beszélnünk kell róla.
– Magaddal hoztad?
– Természetesen. Azt gondoltam, talán… a nagyanyád azt akarta volna,
hogy…
– Nem, nem akarta. Neked adta. Azt akarta, hogy a tiéd legyen. Hacsak már
nem jelent semmit neked. – Laila hallotta nagybátyja hangjában a keser séget.
– Annyit jelent nekem, amennyit mindig is jelentett. Csak azt gondoltam,
hogy azért, mivel elhagytalak, vele akarod eltemetni.
– Te talán elhagytál engem , de én soha nem hagytalak el téged. Tartsd m eg,
ha egyáltalán kell neked.
– Egyáltalán? – Elle hangja döbbent volt. – Ez a legértékesebb tulajdonom.
Elle tante hangjában és szavaiban olyan forróság volt, hogy Laila gyomra
összeszorult. Szokása szerint a nyakához nyúlt és ujjai vigaszt keres n
összezárultak a medálon, amely torka mélyedésében feküdt.
– Mint ahogy te az enyém.
Ekkor Laila majdnem abbahagyta a hallgatózást. A nagybátyja hangjában
rejl bánat szinte éles késként vágott bele.
– Ne… ne tedd még nehezebbé, mint amilyen.
– Ennél már nem lehet nehezebb, kicsikém.
Ezután csend lett, de csak egy pillanatra, majd Laila ismét meghallotta
nagybátyja gyengéd, kedves hangját.
– Bocsáss meg. Hálás vagyok, hogy itt vagy. Miattam… miattuk.
– Nem tudják, ugye? Nem mondtad el nekik, hogy elhagytalak.

– Csak Freyának mondtam el. Laila és Gitte imádnak téged. Nem akartam
fájdalmat okozni a lányoknak.

Ezután Laila nevetést hallott, de ett l még nem lett enyhébb a szorítás a
gyomrában.

– Most min nevetsz? – Nagybátyja hangjának vidámsága egy pillanatra
lenyugtatta a lányt.

– Azt mondtad, nem akartál fájdalmat okozni a lányoknak. űedig nem ez a
szokásod, ugye?

– Ha továbbra is így mosolyogsz, a térdemre fektetlek.
– Na, ez a beszéd.
Intim csend töltötte be a szobát – csókokat és egyéb, privátabb cselekvéseket
rejtett.
– Maradok, am íg akarod, am íg szükséged van rám . És ezt a halálom napjáig
meg rzöm. De ha valamelyik lány rákérdez nálam… nem fogok hazudni.
Kitört a háború a Feln ttség Elvarázsolt Királyságában. Laila nem akart
többet hallani. De képtelen volt abbahagyni a hallgatózást.
Laila kihátrált nagybátyja üres hálószobájából – tudta, hogy nem szabad ide
bejönnie – és visszament a konyhába. Remélte, hogy itt nyugalomra talál, de
most csak zavarodottságot érzett. Már belépésekor aggodalommal volt teli a
leveg , mintha valaki nagy sietve ment volna el és nem adott volna
magyarázatot a háznak.
Ténfergett a konyhában, valamiért félt kilépni a házból, de tartott attól is,
hogy bent kell maradnia. Talán fel kéne hívnia a templomot. Tudta a
telefonszámot. Lehet, hogy Søren elutazott, de a titkárn je talán dolgozik. Talán
van hozzá telefonszáma vészhelyzet esetére.
Laila a konyhai telefonhoz lépett, nem akarta a saját mobilját használni.
Amikor odaért, végre okát találta saját aggodalmának.
A paplakban volt vonalas telefon is. Ha Søren ott lett volna, Laila azzal ugratta
volna, hogy egy olyan régimódi egyház tagja, amely még mindig fekete
tárcsázós telefont használ, lifeg zsinórral. De kis mosolya elt nt, amikor
felemelte a kézibeszél t, és nagy repedést fedezett fel benne. Nem is csak
repedés volt: a telefonon nagy, csúnya lyuk éktelenkedett. A kézibeszél is sérült
volt. Laila csak bámulta a telefont, majd gyengéden visszatette a helyére. Valaki
telefonált és olyan vadul, akkora er vel csapta le, hogy az széttört.

Kisgyerekként gyakran lógott a nagybátyja karján úgy, mint majom a fán – néha
a bicepszébe kapaszkodott bele, néha fejjel lefelé a térdér l lógott le. Úgy t nt,
Søren egy örökkévalóságig képes felfüggesztve tartani t. Amikor lefelé lógott és
hintázott, soha egy pillanatig sem félt attól, hogy Søren elejti. És soha nem is
ejtette el. Laila még soha nem látott a nagybátyjánál er sebb embert. Csak egy
hihetetlenül er s ember képes egyetlen vad mozdulattal ilyen kárt okozni.

Laila egész testében reszketni kezdett, agyában száguldottak a gondolatok. Ki
kell jutnia innen, biztos helyre kell mennie. Fogta a b röndjét és az ajtóhoz
rohant, de a keményfa padlón dobogó léptek zajára hirtelen megállt.

Villámgyorsan megperdült, hogy hálát adjon Istennek, hogy a nagybátyja
hazajött és megint mindent rendbe hoz, mint mindig.

De nem a nagybátyja volt.
És semmi nem jött rendbe.

6

A KIRÁLYN

Nora el tt egy mosolygó n állt. Elegáns fekete-lila ruhát viselt, halvány rúzst,

és sötét szeme gonoszul csillogott. Nora széke egy nagy ablakra nézett. A nap
már lement; az áttetsz függöny úgy lengedezett az esti szélben, mint valami
zöld füst. A n , bárki is volt, olyan negyvenöt évesnek t nt és sötét, hosszú haját
klasszikus stílusban viselte. És volt valami az ajka állásában, az álla vonalában,
ami Norát Kingsley-re emlékeztette.

– Ki maga? – kérdezte Nora. Hangja rekedt volt a fájdalomtól. A hol vagyok
kérdést nem tette hozzá, mert nem akarta tudni.

– Nem tudja?
– Ha tudnám, miért kérdezném?
Nora kissé meghúzta a háta mögött lev kézbilincseket. Kicsi keze volt és
néha ki tudta húzni a bilincsekb l, ha volt elég mozgástere. De ezt a bilincset
szorosan rácsatolták, túl szorosan, és egy zárnyitó vagy hajt sem volt a
közelben. Nora szíve a friss pániktól vadul kezdett verni.
– Mondok egy tippet – mondta a n olyan mosollyal, amiben cseppnyi
barátságosság sem volt. – Maga lefeküdt a férjemmel.
– Ez nem sz kíti le annyira a területet, mint amennyire maga gondolná.
A n összehúzott szemmel méregette Norát, és ebben volt valami annyira
ismer s, hogy Nora hirtelen rájött, kivel áll szemben. Valódi rettegés ragadta
meg a szívét jeges karmokkal.
– Magának halottnak kéne lennie – suttogta Nora.
– Maga katolikus. Hallott már valaha a feltámadásról?
– Marie-Laure. – űersze, hogy az. Annyira hasonlít Kingsley-re – mintha egy
Kingsley kísértete által bejárt ház lett volna.
– Marie-Laure Constance Stearns. Comment cą va?
Nora nagyot nyelt.
– Voltam már jobban is – mondta válaszul Marie-Laure kérdésére. – Általában

akkor, amikor közös megegyezés alapján bilincselnek meg.
– Csak általában?
– Gyakran letartóztatnak.
Marie-Laure odalépett Norához, és fölé hajolt. Űlyan közel állt hozzá és olyan

alaposan szemlélte meg, hogy Nora érezte a parfümje illatát – ciprus –, és látta a
rendkívül jól feltett smink által nagyrészt elrejtett szarkalábakat a szeme
sarkában.

– Űlyasmit lát, ami tetszik magának? – kérdezte Nora, amint hátrad lt a
széken, és igyekezett a lehet legtávolabbra húzódni Marie-Laure-tól.

– Egyszer en próbálom felfogni, mit lát magában. Úgy értem, a férjem. Még
nem találtam meg.

– Jól szopok.
A válasz jutalma gyors és kemény pofon volt a bal orcájára.
Nora felnyögött, és könnyekkel teli szemmel pislogott.
– Maga ezt komolyan jól csinálja – mondta. – H . – Søren ennél er sebben
ütötte meg, de csak egyszer, azon az éjszakán, amikor visszament hozzá.
– Azt gondoltam, a férjemnek kifinomult ízlése van.
– A bor, a könyvek és a zene terén igen. A n k terén viszont rémes. Mint az
kit nik.
Nora felkészült egy újabb pofonra. De nem jött.
Marie-Laure tett néhány lépést hátra, míg végül ismét az ablaknál állt. Volt
valami abban az ablakban, ebben a helyiségben… Nora úgy érezte, már járt
ebben a házban, de mikor? Úgy emlékezett rá, mintha egy álom lett volna –
kábulat és érzés volt az egész, anyagtalan.
– Összesen huszonegy éves voltam, mikor férjhez mentem. És az esküv nk
napján töltötte be a tizennyolcat. Szinte mindketten gyerekek voltunk, így
megbocsátottam neki, hogy nem szeretett.
– Micsoda keresztényi cselekedet!
– Tudja… röviddel az esküv nk után megtudtam az igazságot róla és az
öcsémr l. Megpróbálták eltitkolni el lem. De megtudtam. Láttam ket néha
együtt sutyorogni, láttam, hogy nézett a férjem az öcsémre. Úgy, ahogy rám
kellett volna. Kingsley a n i hódításaival kérkedett. N ként azt gondoltam, hogy
túloz. Aztán amikor megtudtam, mi volt közte és a férjem között, azt gondoltam,
hogy egész végig hazudott. Hogy zavarában fedezni akarta magát.

– Kingsley nem meleg. És Søren sem az. Nem mintha lenne bármi is… nos,
tudja.

– Igen, most már tudom. Akkoriban azt gondoltam, melegek, és mély
szerelmet éreznek egymás iránt. Tudtam, hogy az én házasságom nagyrészt a
pénz miatt jött létre – legalábbis ezt mondta –, de azért mentem bele, mert
tudtam, hogy a végén úgyis megszeret majd. Miért ne szeretne meg?

– űár ok eszembe jut – mondta Nora. Elhatározta, hogy amennyire lehet,
felbosszantja Marie-Laure-t. Micsoda kibaszott egy rült! Ha ezt túléli, Nora
megöli Sørent azért, hogy annyi évvel ezel tt elvette Marie-Laure-t. űapíron
tökéletes megoldásnak t nt. Marie-Laure-nak és Kingsley-nek nem volt pénze.
Sørennek viszont ott volt a vagyonkezel i alapja, amely csak arra várt, hogy
megn süljön, vagy betöltse huszonegyedik életévét. Ha Søren és Marie-Laure
összeházasodik, senki nem mondhat semmit arra, hogy mennyi id t tölt együtt
Søren és Kingsley. Lakhattak volna ugyanabban a házban. Marie-Laure szabad
lehetett volna és gazdag, azt tehetett volna, amit akar, azzal, akivel akar. De
Marie-Laure Sørent akarta, azt a férfit, akinek a szerelme sohasem lehetett az
övé. És az a terv, ami papíron olyan tökéletesnek t nt, a házasság, amivel
mindenki csak nyert volna… Kingsley, Søren és Marie-Laure számára a
mindenek végének kezdetét jelentette. Talán még Nora életének is.

– Abban az iskolában mindenki szeretett engem. Minden fiú odavolt értem.
Amikor rájöttem, hogy a férjemet nem érdeklem, elfogadtam az egyik fiú
ajánlatát. Az egyik diákét. Christian volt a neve. Tökéletes, non? Ó, és az egyik
pap volt.

– Ez megdöbbent .
– Még soha nem láttak olyan gyönyör n t, mint amilyen én voltam. Miért
lenne ez megdöbbent ?
– Sørenen kívül nem találkoztam még pappal, aki a n k iránt érdekl dött
volna.
Marie-Laure olyan édes mosolyt villantott rá, hogy Nora szinte azt kívánta,
bárcsak újra felpofozná. Bármit, csak azt a mosolyt ne.
– Biztosan imádja ütni magát.
– Szadista. űersze, hogy imádja.
– Ez zavarja magát? Hogy szadista? Hogy fájdalmat kell okoznia ahhoz, hogy
felizguljon?

– Most a Sørennel való kapcsolatomról akar kihallgatni?
– Más tervei vannak?
Nora kezét összebilincselték a háta mögött, de úgy érezte, hogy a bilincseket
még a székhez is er sítették.
– Azt hiszem, nem. Mégis mit tud maga Sørenr l? Harminc éve nem látta.
Honnan tudja, hogy mit szeret? És hogyan talált rám? Mit akar?
Ahogy megadta magát a félelemnek, a kérdések záporozni kezdtek Norából.
– Mit akarok? – ismételte meg Marie-Laure az utolsó kérdést. – Azt
megmondom. Hosszan el akarok beszélgetni a férjemmel.
– Felhívhatta volna. A paplakban van telefon. Van mobilja is, habár a számlát
az egyház fizeti, ezért igyekszik nem magáncélokra használni. Ilyen banálisan
merev tud lenni.
– Nem … am íg együtt voltunk, akkor is próbáltam vele beszélni. Újra és újra
megkérdeztem, hogy mi baja van, miért nem akar együtt lenni velem.
– Talán nem volt annyira oda magáért – mondta Nora, de Marie-Laure oda
sem figyelt rá.
– Szóval, ha nálam van valaki, akit szeret, valaki, akit meg akar védeni, akkor
talán végre válaszol a kérdéseimre. Bár nehezemre esik elhinni, hogy magát
szereti. F leg most, hogy megismertem.
Nora lenézett magára: foltos farmerjére, véres fehér atlétájára… Haja koszos,
egyenes csomókban lógott. Biztosan pont olyan rémesen festett, mint ahogyan
érezte magát.
– Higgye el, nem ez a legel nyösebb oldalam.
– Láttam a legel nyösebb oldalát is. Nem ny gözött le.
– Jézusom, mondja el, hogy mit gondol valójában.
– El sem tudom képzelni, hogy Søren olyan mélyen érez maga iránt, mint
amennyire nekem szükségem van rá, úgyhogy hoztam egy kis… hogy is
mondják? Tartalékot?
Ekkor kimondott egy nevet: úgy hangzott, mintha Damon lett volna.
Egy férfi lépett a helyiségbe. Bár Nora nem látta, a lépteib l tudta, hogy férfi.
A férfi és Marie-Laure franciául beszéltek egymással, aminek nagy részét
Nora meghallotta. Hallotta azt, hogy bilincs és hozd ide a lányt .
Hozd ide a lányt? Ez rosszat jelent.
Bárki is állt Nora mögött, kinyitotta a bilincsét.

Nora maga elé emelte a kezét, és megmasszírozta a csuklóját. Szinte nagyobb
biztonságban érezte magát a székhez bilincselve. Ha levették a bilincsét, ez azt
jelenthette, hogy nem félnek t le. Nem örült annak, hogy most az a n a
helyiségben, akit l nem félnek.

Nora a széken maradt és nem fordult meg, amikor mögötte ismét nyílt az
ajtó. De amikor az ajtó harmadjára kinyílt, egy fiatal n fájdalmas kiáltását
hallotta. Felállt és megpördült.

– Laila? – Nora azonnal felismerte a lányt – Søren unokahúgát. A férfi
elengedte Lailát, aki Nora karjaiba rohant.

– Elle tante – kiáltotta Laila, miközben mindketten a földre csúsztak. Nora
magához húzta a lány remeg testét, és szorosan átölelte.

– Te pszichopata ribanc, mi a faszomat csinálsz, mi? – tudakolta Nora,
visszafordulva Marie-Laure-hoz.

Laila Norába kapaszkodott, aki csak annyit tehetett, hogy még jobban
magához szorította és a karjai között ringatta. A lány nagyrészt sértetlennek
t nt. Felszakított ajak, véres zúzódás az arcán. Biztosan küzdött.

– Mondd, jól vagy? – suttogta Nora Lailának. – Nem sok dán szóra emlékezett.
– Jól – suttogta vissza Laila. – Søren bácsi házában voltam. Elkaptak és…
– Nagyon édesen néznek ki – mondta Marie-Laure. – Hát nem bájos trió
vagyunk? A feleség, a szeret és az unokahúg. Arra gondoltam, elrabolom az
egyik lánytestvérét, de a lány jobb. A férfiak mindig is a fiatalabbakat szeretik.
Nézzenek csak oda… – mondta Marie-Laure és Laila arcát tanulmányozta. –
Gyönyör kislány. Nagyon hasonlítasz rá. Bár a szemed más. Édes kék, nem
szürke. Biztosan minden fiú szerelmes beléd.
Laila megborzongott Nora karjaiban.
– Senki nem szerelmes belém – mondta. Nora megcsókolta a feje búbját és azt
suttogta a fülébe: Jeg elsker dig – Szeretlek.
– Ne aggódj! A szerelmet túlértékelik. De árulj el valamit a szerelemr l, Laila –
m ondta Marie-Laure és közelebb jött, oda, ahol Nora és Laila ült a földön. Nora
megérezte, hogy a férfi mögöttük magasodik, így nem tett kísérletet a szökésre.
Túl veszélyes lett volna, f leg így, hogy Laila ott remegett a karjaiban – a lányt
szinte megbénította a félelem.
– Mit? – kérdezte Laila remeg hangon. Nora Laila hátát simogatta, próbált
némi vigaszt nyújtani neki.

– A nagybátyád szereti ezt a n t? – Fejével Nora felé intett. – Ezt a ribancot?
Szereti?

Laila felnézett Norára, aki csak bólintott – jelezte, hogy Laila legjobb tudása
szerint az igazat mondja.

– Igen – mondta Laila. – űersze, hogy szereti. … – Lai​la
hangja elcsuklott és könnyek folytak le az arcán. Ekkor Nora is sírni kezdett,
annyira féltette a lányt. – a mindene. Űlyan, mintha a felesége lenne.

Marie-Laure szempillája megrezzent, de aztán visszafordult Norához.
– Na és a lány? – mondta Marie-Laure Norának. – Szereti az unokahúgát?
– Természetesen szereti, maga rült! Űlyan, mintha a lánya lenne.
– A tettetett feleség vagy a tettetett lány? Űlyan nehéz választani… egyiküket
itt kell tartanom . A m ásiknak viszont el kell m ennie hozzá, és át kell adnia egy
üzenetet. De kit szeret jobban? Kit tartsak itt? Kit küldjek el? Akárki is marad itt,
csodálatos id t töltünk majd el együtt, én és a vendégem.
A férfi, Damon el relépett, így Nora végre meglátta. Ha az utcán látja, azt hitte
volna róla, hogy hajléktalan, olyan keser nek és komornak t nt. Alacsony volt
és vékony, de ett l csak még fenyeget bbnek látszott. Ajka gyilkosan lebiggyedt.
Drága szürke öltönye ellenére egyfajta nyerseség vette körül. Tekintete
ugyanolyan volt, mint Kingsley-é – egy olyan emberé, aki gondolkodás nélkül öl,
és emiatt nincsenek álmatlan éjszakái.
– Tudom már… – folytatta Marie-Laure. – Döntsétek el ti. Válasszatok. Ki
marad? Ki megy? Gyorsan, gyorsan! Mondjátok!
Színtiszta rosszindulattal teli mosoly ült ki Marie-Laure arcára. Laila nagy
leveg t vett és megszólalt.
Nora a tenyerét Laila szájára tapasztotta.
– Én maradok – mondta rögtön, mindenféle habozás nélkül. – Küldje el Lailát
és a kibaszott, idióta üzenetét. Addig leszek a vendége, ameddig akarja.
Marie-Laure láthatóan érdektelenül vállat vont – úgy t nt, nem lepi meg Nora
válasza.
– C’est la vie. Szerintem amúgy is jobb lesz magával játszadozni. Damon?
A férfi el relépett, megragadta Laila karját és talpra rántotta. Marie-Laure a
szemébe nézett.
Nora fel akart állni, de Damon figyelmeztet pillantást vetett rá. Nora
visszacsúszott a földre és felnyúlt, megfogta Laila kezét.

– Mondd meg a nagybátyádnak, a férjemnek… – Marie-Laure suttogásig
halkította a hangját – …hogy a halálomat ajándékul adtam neki. És most
visszaveszem az ajándékomat.

7

A KIRÁLY

Annak ellenére, hogy tudta, milyen hiábavaló, Kingsley felhívta két jobb

forrását – egyet a New York-i rend rségnél, egy másikat pedig az FBI-nál.
Mindketten megfogadták, hogy titokban nyomoznak, de más ígéretet nem
tettek. Kingsley másoknak is telefonált volna, de nem engedhette meg magának
ezt a kockázatot. Az, hogy Søren pap, megadta neki ugyanazt a békét, mint Nora
birtoklása. Ha kiderül, hogy Søren nem csupán még mindig n s valahogy, de
szeret je is van, az egyház igazságszolgáltatása gyors és könyörtelen lesz. Éppen
tavaly olvasott Kingsley egy katolikus papról, aki szerelmes lett egy n be és
feleségül is vette. A következmény? Kiátkozás. Különös igazságszolgáltatás ez. A
papokat, akik gyerekeket molesztálnak, pszichiáterhez küldik. A papokat, akik
feln ttekbe szeretnek bele, kiátkozzák. És Søren még elt n dött, hogy Kingsley
miért nem tért át soha a katolikus hitre.

Alig egy hete Kingsley még azt kívánta, hogy bárcsak ne lenne jelen a
világában Nora Sutherlin. Vajon e tétova, ke​ser gondolat miatt történt az, ami
történt? Kingsley nem volt ostoba. A Nora Sutherlin nélküli világ Søren nélküli
világ is. Ha a pap elveszíti az Kicsikéjét, f leg ha a halála Søren tettéhez
köt dik, akkor bármilyen véletlenül is, de az Søren pusztulását jelentené. Søren
képtelen lenne egy Nora nélküli világban élni. Kingsley képtelen lenne egy Søren
nélküli világban élni. Nora halála olyan lenne, m int egy nagy hajó elsüllyedése.
Mindannyiukat magával rántaná a mélybe.

Marie-Laure… Kingsley leült íróasztala szélére és homlokát a kezébe temette.
Ma soeur[5], mit tettél? És mit tettek k, és Søren, fiatalon? Mennyi b ntudatot
kell magával hurcolnia a b néért? Tudta, hogy Søren elmondta Marie-Laure-
nak, hogy a házasságuk csupán papíron fog létezni. Csak a pénz miatt esküsznek
meg, semmi más miatt. De a hiú és rülten szerelmes Marie-Laure ezt nem volt
hajlandó elfogadni.

– Mondta, hogy szeret téged?
– Non… de mondania kellene. Muszáj mondania. a férjem.
– Elmondta, miért vett feleségül. Miattunk tette, Marie-​Laure, hogy segítsen
nekünk.
– Nem a pénzét akarom. t akarom.
– Nem lehet a tiéd.
– Miért nem?
És erre a kérdésre – pourqui pas? – Kingsley nem adott választ. Volt rá
válasza, de nem mondhatta meg Marie-Laure-​nak. Mert az enyém, nem a tiéd,
mondhatta volna. Mert engem szeret, nem téged, akarta mondani. Mert inkább
látnálak téged holtan, mint hogy megengedném neki, hogy úgy nyúljon hozzád,
ahogy hozzám.
Ez az utolsó, áruló gondolat üldözte Kingsley-t az utóbbi harminc évben. Soha
nem mondta ki hangosan, csak az agyában fogalmazta meg, a szívében, és mégis
magában hordozta annak a b ntudatát, hogy mennyire komolyan gondolta
akkoriban ezeket a szavakat. Íróasztala szélén ülve, az éjszakai városra
kibámulva felidézte a borzalmas emléket: n vére testét a hóban, a földön. Amíg
a francia kormány alkalmazottjaként dolgozott, célpontjai mindig démonok
voltak. A világ nyugodtabban aludt, amikor Kingsley egy ilyennek golyót
eresztett a mellkasába. A szívre célzott, és könnyen azonosítható hullákat
hagyott maga után. Talán démonok, de valahonnan csak származtak, és Kingsley
tudta, hogy valaki azt akarja, hogy megkaphasson egy holttestet, amit majd
nyitott koporsóban temet el. Ennyit legalább megadhatott nekik. Végül is az a
test, amit akkor látott a lábainál, amikor azt hitte, hogy Marie-Laure meghalt…
azóta sem m i nem forgatta fel így a gyom rát, m ég az sem , am ikor a saját szülei
urnáját látta. A szikla teljesen összetörte Marie-Laure arcát. A törött koponyából
csupán szürke anyag szivárgott. A test is összetört. Nem volt más, mint egy zsák
csont. Csak a bal keze élte túl a zuhanást. A gy r sujjon lev jegygy r fényesen
és tisztán ragyogott a napfényben. Nem deformálódott el, nem karcolódott meg,
nem lett véres. Ebb l tudhatta volna, hogy a jegygy r t csak utólag húzták rá a
halott lány kezére.
És … ki lehetett? Kingsley alig pillantott rá az újságcikkre, amit Søren
megtalált. Egy fiatal lány megszökött Quebecb l Amerikába, hogy jobb élete
legyen. Mi el l szökött? Bántalmazó apa el l? Összetört szíve el l? A szegénység

el l, vagy valami, valaki felé szökött? Bármi is volt az oka, többet érdemelt, mint
azt, hogy így haljon meg, hogy testét annyira szétszabdalja a szikla, amely
megölte t, hogy két zsákban kellett elszállítani a helyszínr l. Túlságosan
kényelmesnek t nt elképzelni, hogy a lány egyszer baleset áldozata volt, aki
véletlenül lezuhant a szikláról. Kingsley és Søren kénytelen volt elhagyni a
remetelakot, ahol találkozgattak. Talán a lány a remetelakban keresett
menedéket télen, és Marie-​Laure egyik hosszú sétája során ismerkedett meg
vele. Vajon a n vére összebarátkozott a lánnyal? Megosztották egymással a
titkaikat? A n vére elmesélte házassági gondjait? Hogy a férje hozzá sem nyúl?
Talán kicsalta a lányt a szikla peremére, és lelökte a biztos halálba? Marie-Laure
sokkja, amikor látta Kingsley-t és Sørent csókolózni, akkoriban szintének t nt.
Kingsley azt akarta, hogy Marie-Laure lássa ket együtt: úgy id zítette
konfrontálását Sørennel, hogy azt remélte, Marie-Laure a szenvedély hevében,
vagy meztelenül talál rájuk. Akkor megtudná az igazat, anélkül, hogy
bármelyiküknek is el kéne mondania neki. Akkor megértené, hogy Søren
mennyire szereti Kingsley-t, t pedig nem szereti. Akkor megértené az igazságot,
és továbblépne.

Buta kölykök voltak. Gyerekek, akik veszélyes játékokat játszottak sötétedés
után, ahogy Søren fogalmazott. Űlyan ostobán elkábította ket az egymás iránti
vágy, hogy észre sem vették, hogy Marie-Laure saját kis veszélyes játékát
játszotta velük.

Most Nora végezheti úgy, ahogy az a lány a havas földön. És így Kingsley nem
léphetett mást, mint hogy megteszi azt, amit csak elképzelt harminc évvel
ezel tt.

Inkább holtan látja a n vérét.
A telefon megszólalt és Kingsley azonnal felvette.
– Jelentést kérek.
– Hiányzik nekem, Monsieur – szólalt meg a vonal túlsó végén egy telt, mézes
hang. – Ez megfelel jelentésnek?
Kingsley felsóhajtott, mert érezte, hogy a feszültség úgy megy ki testéb l,
mint egy kiszúrt lufiból.
– Jules, megszeged a szabályokat – ugratta. Hallani a hangját, a nevetését:
mindaz, amire most szüksége volt, és amire mégis a legkevésbé vágyott.
– Megbüntethet érte, ha hazamegyek. Tudom, hogy azt mondta, ne

telefonáljak, amíg azt nem mondja, hogy biztonságos, de muszáj volt hallanom a
hangját. Már eltelt egy hét.

– Egy nagyon hosszú hét, Ékszerem. És csak egyre hosszabb lesz.
Kingsley végigszántott a haján, és azt kívánta, bár Juliette keze érne hozzá.
Søren megsemmisítette t közös éjszakájukon. Szüksége volt Juliette érintésére,
hogy ismét rendbe hozza magát. De azzal várnia kell.
– Engedje meg, hogy hazamenjek. Hadd gondoskodjak magáról. Űtt a helyem.
– Most magadra kell vigyáznod. Itt nem biztonságos. – Szeretett volna többet
mondani, elmondani az igazat, azt, ami történt. Azonban túl nagy volt a
kockázat. Egyetlen n sem adta meg magát a hálószobában nála
csodálatosabban és viselkedett függetlenebbül a hálószobán kívül. Ha tudná,
milyen nagy a baj, sutba vágná Kingsley utasításait, felülne a következ gépre és
visszajönne. – Majd akkor hazajöhetsz, ha biztonságos. Nem el bb.
– Mostantól fogva ez ilyen lesz?
– Oui – mondta Kingsley mindenféle menteget zés nélkül.
– Megmondta már le prêtre-nek?
– Non. Most túl sok minden jár a fejében.
– Maga mindannyiunkat meg akar védeni – mondta Juliette és Kingsley
hallotta hangjában a szerelmet – a szerelmet és az elkeseredést. – Engednie kell,
hogy valaki vigyázzon magára is. Hadd vigyázzak én.
– Én jól megvagyok. Hidd el. Mind jól megvagyunk.
– is? Nora visszajött?
Kingsley nagyot nyelt. Gy lölt hazudni Juliette-nek. Juliette volt Kingsley
gyóntatója, ahogyan Søren Noráé volt.
– Jobban van. És non, m ég nem jött vissza. Juliette… – szünetet tartott, hogy
összeszedje a gondolatait. Ennyi hazugság közt valami igazságot is kell
mondania. – Søren meg én… mi… együtt voltunk.
– Nem csoda, hogy ilyen fáradt a hangja.
– Részben ezért, oui. – Kingsley is felnevetett, de a nevetés gyorsan elhalt. –
Ékszerem, tudod…
– Tudom – mondta Juliette gyorsan és egyszer en, hangja nélkülözött
mindennem ítélkezést vagy félelmet. – Tudom, hogy szereti t. Tudom, hogy
is szereti magát.
– Szeret engem? A te ajkadról Isten fülébe. Søren csak Norát szereti.

– Elfelejti, hogy mi nem csupán egyetlen embert szeretünk. Maga is, Nora is,
Søren is… én is.

– Máris szerelmes lettél?
– Bien sûr. Most osztoznia kell rajtam.
– Csak akkor, ha éjjel az enyém vagy.
Elképzelte most a lányt, az Juliette-jét, ahogy ott áll az erkélyen és az óceánt
nézi. A szoborszer szépségét, a sötét b rét, ahogy ragyog a lanyhuló esti
napfényben. Az óceán partján találkoztak el ször, és valahányszor meglátta a
tengert, Kingsley-nek önkéntelenül is Juliette jutott eszébe. Soha nem felejti el
azt, amikor el ször megpillantotta. űár nyaraló gyerek k vel hajigálta meg egy
madár fészkét. Juliette úgy döntött, megkóstoltatja velük a saját f ztjüket. Egy
feln tt n , amint köveket hajigál az elkényeztetett, fehér amerikai turistákra.
Kingsley-t azonnal rabul ejtette.
– Minden éjjel, szerelmem. Minden éjjelem az öné.
Kingsley felfigyelt a bejárati ajtó cseng jére, majd hangokat hallott az
el csarnokból – Griffinét és egy n ét. A n hangját még soha nem hallotta.
– Mennem kell. A gonoszok nem pihenhetnek – mondta.

– Mon roi[6] – suttogta Juliette, és Kingsley szíve összeszorult, mert Juliette
csak legintimebb pillanataikban nevezte így. – Kérem, vigyázzon magára.
Szükségem van önre.

Ezerszer elsuttogta ezt neki… belelihegte a selyemleped be, ahogy
odamászott hozzá, belenyögte a fülébe, miközben belé hatolt. De ezeknek a
szavaknak új jelentésük lett, és már semmi közük nem volt a szenvedélyhez.

– Nekem is szükségem van rád – mondta Kingsley. – Kérlek, tedd, amit
mondok. Maradj ott. Biztonságban. Hamarosan otthon leszel.

– Megígéri?
Kingsley kicsit várt, miel tt válaszolt. Semmit nem ígérhet most, nem lenne
szabad ígérgetnie.
– Megígérem. – Néha egy szükségszer hazugság kisebb b n, mint az igazság.
Letette a telefont, és nagy nehezen ki zte fejéb l a Juliette-tel kapcsolatos
gondolatait. Most nincs id érzelegni vagy szentimentálisnak lenni. Nincs id
szeretni, mert feladat vár rá. És bár a világon senki nem csodálta vagy imádta a
n ket Kingsley-nél jobban, egy csatatér nem n knek való hely, és nem

tagadhatta, hogy a világa háborús zónává változott. Neki és Sørennek vissza kell
szerezniük Norát. És Nora v legénye, Wesley fiatal, de biztosan nem gyáva. Az a
férfi, aki bemerészkedett Nora Sutherlin ágyába és kihívta maga ellen le prêtre
haragját, sok mindennek nevezhet , de gyávának nem.

Kingsley felegyenesedett, és nagy leveg t vett. Máris jobban érezte magát.
Juliette biztonságban van, távol ett l az rülett l. k hárman – Wesley, Søren és

– valahogy a maguk módján birkóznak majd meg ezzel a krízissel. Több n t
nem sodornak veszélybe. Addig is ki kellene tiltania ket a házból. El kell
küldeni, szám zni ket. Túl törékenyek, túl nagy veszélyben vannak ilyen nehéz
id kben.

Elindult dolgozószobája ajtaja felé, de az ajtó kinyílt, miel tt odaért volna.
Egy gyönyör , vörös hajú, világos b rén szepl kkel borított n viharzott be
az irodába Griffin el tt.
– Asszonyom , nem ronthat be ide! – m ondta Griffin, és Kingsley felem elte a
kezét.
– Helló – mondta a n , és szembefordult Kingsley-vel.
– Segíthetek?
– Igen, megmondhatja, hogy mi a fene folyik itt. Hol van Nora?
– Megmondanám, ha tudnám, madame. Talán maga megmondhatná, hogy ki
a fene maga.
– A nevem Grace Easton, és tudom, hogy ez magának semmit nem jelent, de
Nora barátja vagyok. űróbáltam felhívni t, és Wesley-t értem el. elmondta,
hogy valaki elrabolta Norát és…
Könnyed, dallamos akcentussal folytatta. Miközben beszélt, Kingsley
odalépett az egyik irattartó szekrényéhez, kinyitotta, és végignézte az aktákat.
Kihúzott egyet, visszament a n höz és hagyta, hogy befejezze a mondandóját.
– …és addig nem megyek el innen, amíg valaki meg nem magyarázza, mi
folyik itt, vagy legalább megengedi, hogy Wesley-vel beszéljek! Tudom, hogy
valami rült n személynek t nök, aki egyszer csak felbukkan itt, és magának
fogalma sincs róla, ki vagyok, de elhiheti…
– Grace Easton, született Rowan, harmincéves – mondta Kingsley és kinyitotta
az aktát. – Ír anya, walesi apa gyermeke. Látom, hogy walesiül folyékonyan
beszél. Azt hiszem, le prêtre egyedül ezt a nyelvet nem beszéli. Maga most sokkal