Tiffany Reisz - Az úrnő

Tudta, hogy Søren gy löl a világnak ezen a részén lenni. Még Kingsley sem tudta
pontosan, mi történt vele a házban, ott, ahol Norát most fogva tartják. Søren még
Norával sem osztotta meg múltjának minden borzalmát. Sem Norával, sem
Kingsley-vel, és ezért Kingsley hálás volt. A saját múltjából is elég csontváz volt a
szekrényében. Ha még kapna párat, kifogyna a szekrényekb l.

Amint az ajtó felé tartott, felpillantott a koloniál stílusú udvarházra. Bájos
hely volt – emeletes, legalább kétszáz éves épület. Elegáns. Ízléses. Impozáns. És
az egyik legperverzebb férfi otthona, akivel Kingsley valaha találkozott.

Az ajtó kinyílt, miel tt még Kingsley kopoghatott volna.
– Daniel, t nj el ebb l a házból, de rögtön! – mondta Kingsley mindenféle
bevezet nélkül.
– Ez az én házam – emlékeztette Daniel, amint Kingsley elsietett mellette.
– Igen, én pedig elrekvirálom a házadat.
– Nem rekvirálhatod el a házamat.
– Akkor a feleségedet.
Daniel követte Kingsley-t végig a folyosón, be a könyvtárba, ahol a férfi ráült
a házigazda íróasztalára.
– Kingsley.
– Daniel.
Kingsley megpróbált lenézni Danielre. Rossz ötlet volt. Daniel azon
képessége, hogy le tud nézni az emberekre, hírhedt volt az Alvilágban. Csak
Sørennek volt gonoszabb tekintete, mint Daniel rossz hír , állhatatos kék
szemének nézése. Maggie úgy nevezte: A Jaj, és a név illett rá. Bárki, akin
megpihent ez a tekintet, valószín leg még pár napig azt mondogatta, hogy Jaj .
– Ne nézz így azokkal a kék szemeiddel – parancsolta Kingsley.
– Nem tudom kinyomni a saját szememet. – Daniel továbbra is haragosan
nézett. Az id kegyes volt hozzá. A házasság és a gyerekek még kegyesebbek.
Annak idején ez a férfi olyan jókép volt, hogy elcsábította Norát Sørent l.
Nagyjából öt másodpercre, vallotta be Nora Sørennek, de mégis elcsábította, és
ez nagy tett volt. Bár Norának valamiféle fétise volt a sz ke férfi.
– Majd én kinyomom neked, ha továbbra is így bámulsz rám. Mondtam, hogy
pár napra szükségünk van a házadra. És non, nem mondom meg, hogy miért.
– Én már megmondtam. – Søren állt az ajtóban. is üzleti alkalmi ruhát
öltött, ahogy Griffin mindig is nevezte. Sem papi gallér, sem reverenda nem volt

rajta. Fekete nadrágot és nyaknál nyitott fehér inget viselt. Griffin soha nem
szokta meg a papi gallért és reverendát visel Søren látványát. Mégis, azt sem
szokta meg, hogy nélkülük látja. – Ha ellopjuk a házát, megérdemli, hogy tudja,
miért tesszük.

Kingsley felsóhajtott. Így lesz a legjobb. Ha Daniel nem tudja meg a valódi
veszélyt, még valamilyen vitába keverednek amiatt, hogy elutazzon-e. Hála az
égnek, hogy Kingsley négy kis adu ásszal rendelkezett Daniellel szemben.

– Tudok Eleanorról. Nem akarom elhinni, hogy valaki elrabolta. – Daniel
haragosan méregette ket. – T letek még egy teáscsészét sem kérnék kölcsön.

– Valóban? – kérdezte Søren, és az egyetlen haragos tekintetet lövellte, rá, ami
még a Jaj -nál is gonoszabb volt.

– Engedélyezted, hogy kölcsönvehessem Norát, nem? – kérdezte Daniel.
– Egy hétre. Te próbáltad meggy zni arról, hogy maradjon.
Kingsley figyelte, amint Daniel átvágott a szobán és odalépett az ajtóban álló
Sørenhez.
– Ugyan már! – mondta Daniel és felnézett Sørenre. – Te is megpróbáltad
volna megtartani.
– Igen – helyeselt Søren. – Csak nekem sikerült volna.
– A korral egyre arrogánsabb vagy. A papoknak nem szerénynek kellene
lenniük?
– Emellett cölibátusban is kellene élnünk. – Søren Danielre mosolygott.
Daniel és Kingsley önkéntelenül is felnevetett. Nem kell belemenni egy régi
küzdelembe, amikor az új már el is kezd dött.
– Igazad van. Most pedig valaki árulja el, hogy mit segíthetek – mondta
Daniel, és visszafordult Kingsley-hez.
– Elmehetsz – mondta Kingsley.
– Nem megyek el. Én is szeretem Eleanort. Tudod, hogy…
– Sorold el a gyerekeid nevét és azt, hogy hány évesek.
– King, tudom…
– Sorold el a gyerekeid nevét, és azt, hogy hány évesek, Daniel.
Daniel hallgatott és dühösen nézett Kingsley-re.
– Ez nem fair.
– Nem én akartam, hogy újra megn sülj és legyen – hány gyereked is?
– Négy – mondta szinte bocsánatkér n Daniel.

– Igen. Négy gyereked. És egy feleséged. És a feleségednek hány testvére van,
akikr l te gondoskodsz?

– Daniel… – mondta a szobába belép Søren. – Kingsl​ ey-n​ ek igaza van. Ez
veszélyes. El kell menned.

– Az unokahúgod is itt van – vágott vissza Daniel.
– Annak oka van, hogy itt van. A te ittlétednek nincs.
– Nos, nagyon szépen köszönöm.
– Søren úgy érti, hogy Laila ott volt – tette hozzá Kingsley. Muszáj Sørennek
mindig olyan Sørennek lennie? – Laila tud dolgokat.
– Ki az a srác vele? A pasija?
Kingsley csak nagy nehezen állta meg, hogy ne mosolyogjon. Søren még
sötétebb tekintetet vetett Danielre.
– Abszolúte nem a pasija – mondta Søren vészesen jeges hangon.
– Bocsánat. Jézusom. űasit mondtam, nem stricit.
– Le prêtre bosszantó módon védelmezi az unokahúgát – magyarázta
Kingsley.
– Ez annak eredménye, hogy túl sok id t töltöttem el a te társaságodban –
mondta Søren.
– És a fiatalember, akire célzol… azt hiszem, nevezhetjük érdekelt
személynek– mondta Kingsley, és a lehet legtaktikusabb érvet próbálta felhozni
Wesley jelenlétére. Az egész lehetetlenség volt, hazugság és terelés. Sem
Kingsley-nek, sem Sørennek nem volt szüksége arra, hogy azok hárman itt
legyenek, nem akarták a jelenlétüket – sem Wesley-ét, sem Lailáét, sem Grace-ét.
Kingsley tudta, hogy Søren miért ragaszkodott ahhoz, hogy eljöjjenek. Tudta, és
nem volt hajlandó elfogadni, hogy a jelenlétükre szükség lenne.
– Érdekelt szem élynek? – ism ételte Daniel, és kis m osoly játszott az ajkán. –
Szóval Nora szeret je.
– Précisément – mondta Kingsley.
Daniel csak vállat vont.
– Sejtettem.
– Beszélgessetek csak – mondta Søren az ajtóból. – De Daniel, a családod
érdekében el kell utaznod. Nem kellene belekeveredned ebbe az egészbe.
– Értékelem az aggodalmadat – mondta Daniel, és Kingsl​ ey nem hallott ki
gúnyt a hangjából. – Maggie halála után felkészültem arra, hogy ebben a házban

halok meg. Eleanor megmentett attól a sorstól. Tartozom neki… mindenért.
– Akkor tedd, amit akarna, hogy tegyél – mondta Søren.
– Azt akarná, hogy gondoskodjak a családomról – ismerte be Daniel látható

vonakodással.
– Így van – mondta Kingsley.
– Megyek. – Daniel m egadóan felem elte a kezét. – De m indent tudni akarok.

Tudni akarok róla, amikor Eleanor biztonságba kerül.
– Köszönöm – mondta Søren valódi szinteséggel a hangjában.
– Azt köszönöd, hogy elmegyek? – kérdezte Daniel kis nevetéssel.
– Azt, hogy azt mondod, amikor és nem azt, hogy ha .
Kingsley látta, hogy Daniel állkapcsa megfeszül és szeme elsötétül.
– Szívesen.
Søren csak bólintott és kiment.
Daniel hangosan kifújta a leveg t, mintha eddig visszatartotta volna.
– Évtizedek óta vagyok a barátja, és néha még mindig a frászt hozza rám –

mondta Daniel.
Kingsley leült Daniel íróasztalára.
– Tudja, hogy a frászt hozza rád. Túlságosan is megkönnyíted neki, hogy

élvezze.
– Azt hittem, megöl, amikor arra céloztam, hogy az unokahúgának talán van

egy pasija.
– Talán meg is ölt volna.
– Szóval az a fiú… Nora egyik trófeája?
– Rosszabb – mondta Kingsley egy fintorral. – A v legénye. Feltehet leg. A fiú

feleségül kérte, miel tt fejbe kólintották és elveszítette az eszméletét, Norát
pedig elrabolták.

– Biztosak vagyunk benne, hogy még a fejsérülése el tt kérte meg a kezét? –
kérdezte Daniel és Kingsley-re kac​ sintott.

– Tudtam, hogy okom van rá, hogy kedveljelek. – Kingsley leugrott az
íróasztalról, és vállon veregette Danielt. – Elintézem ezt az ügyet. Tudod, hogy
képes vagyok rá.

– Igen, tudom. Ha van ember, aki képes csodát tenni, szükséges csodát, azok ti
vagytok.

– Jól van. Bien. Most pedig t nj el a házadból.

– Megyek.
Kingsley követte Danielt, kiléptek a könyvtárból. Elhaladtak egy jól
berendezett, kényelmes nappali mellett, ahol Grace egy kanapén
összegömbölyödve ült. A szoba hátsó részében Wesley az ablak mellett állt, és
Elizabeth házának irányába bámult. Nem látta az épületet, de talán valami
vigaszt nyújtott számára, hogy úgy fordult Nora felé, mint a hith muzulmán
Mekka felé. Laila odalépett Wesley-hez, és egy csésze italt nyújtott felé – kávét
vagy teát, Kingsley nem látta. A fiú megköszönte, és ett l Laila arca úgy
ragyogott fel, akár a karácsonyfaég .
– Szóval a srác nem Laila pasija? – suttogta Daniel Kingsl​ ey-nek.
– Non.
– Valaki szólt már róla Lailának?
– Még nem.
Kingsley követte Danielt fel az emeletre a hálószobáig, és felügyelte a
csomagolást. Tudta, hogy Daniel állja a szavát és átadja nekik a házát. De
képtelen volt a nappaliban lev , gyászoló emberekkel egy helyiségben lenni, és
alig bírt Søren szem ébe nézni – a pap nyugodt, szürke tekintetében fájdalom és
félelem honolt.
– Tudod már, mit fogsz csinálni? – kérdezte Daniel, amint összepakolta a
legszükségesebbeket egy b röndbe.
– Oui – mondta Kingsley egyszer en. Szerencsére Daniel az egyik
legintelligensebb ember volt, akivel valaha találkozott, és nem kellett többet
mondania.
– Légy óvatos, rendben?
– Tudod, az én kapcsolataimmal akár a New York-i kormányzót is
kivégeztethetem fényes nappal, akkor sem tartóztatnak le.
– Tudok a kapcsolataidról. Engem nem a rend rség aggaszt. Nem akarok
újabb okot arra, hogy kilátogassak a temet be. Inkább a börtönben látogatnálak
meg. S t, egyszer-kétszer már fantáziáltam is róla.
– Se temet t, se börtönt – fogadkozott Kingsley.
– A szavadon foglak.
– Menj, Daniel. Menj és keféld meg helyettem a feleség​ edet.
– Boldogan. Miután megkefélem magam helyett. űróbálj meg nem összetörni
semmit, amíg nem vagyok itthon. Mondhatni, szeretem a házamat.

– Csak az ágyat töröm össze.
Daniel megállt a küszöbön.
– Tudom, hogy rettegsz, King. És tudom, hogy mindannyiunk kedvéért azt
játszod, hogy nem félsz.
Kingsley nem válaszolt. Ha tagadná, hazudna. Ha helyeselne, beismerné
gyengeségét.
– És tudom – folytatta Daniel –, tudom, hogy Eleanorral megvoltak a
nézetkülönbségeitek. Ismerlek téged és Sørent…
– Szeretem Sørent– mondta Kingsley.
– Tudom, hogy szereted. Kérlek, ez ne befolyásolja a józan ítél képességedet.
– Nem hagyom, hogy Nora meghaljon azért, mert fennáll annak a csekély
lehet sége, hogy Søren és én együtt lehetünk. Nora a mi fajtánk. Amikor
elkezdett nekem dolgozni, megígértem Sørennek, hogy biztonságban lesz nálam.
És szeretném állni az adott szavam.
– Nem gondolom, hogy hagynád meghalni azért, hogy megkaphasd Sørent.
Csak… – Daniel szünetet tartott és fele​ melte a kezét. Elkezdte rágni a körmét. –
Engem megmentett.
– Megmentem ket – fogadkozott Kingsley, és a többes szám nem nyelvbotlás
volt. Ha Nora meghal, nem lenne elég széles vagy elég mély gödör, amibe Søren
fájdalmát eltemethetnék. Ezt Kingsley tényként tudta. Azért tudta, mert egyszer
hallotta, hogy Søren ezt mondta. Aznap, amikor Maggie-t, Daniel els feleségét
eltemették.
– Tudom, hogy megmented. – Daniel ismét elfordult, de rögtön újra
visszafordult. – Hogy m egválaszoljam a korábbi kérdésedet, Marius, kilencéves,
Byrony, hétéves, Willa, haté​ ves, Archer, négyéves. Ó, és Leonard.
– Leonard?
– A nyamvadt macska. Még egy kisgyerek a családban.
Kingsley felnevetett.
– Ányát okold, ha nem tetszenek a nevek – folytatta Da​niel. – Ez az
törvénye: szüli a gyerekeket, is nevezi el ket.
Kingsley nagyot nyelt, hirtelen gombóc lett a torkában. Minden erejére
szüksége volt, hogy Daniel szemébe nézzen és nyugodt hangon szólaljon meg.
– Ezek gyönyör nevek.
– Köszönöm.

– Velük kellene lenned.
– Megyek. Majd hívsz, ha vége van.
– Non – mondta Kingsley. – Majd Nora felhív.
– Remélem is.
– És t ismerve, telefonszexet fog követelni.
– Ha ragaszkodik hozzá…
Daniel hosszú, kutató pillantást vetett Kingsley-re, amit Kingsley igyekezett
figyelmen kívül hagyni. Daniel megfordult és magára hagyta Kingsley-t a
hálószobában. Amint egyedül maradt, Kingsley az ágyra rogyott, és végre
elengedte magát. Most, hogy feladata volt, nem engedhette meg magának, hogy
eluralkodjanak rajta a félelmei.
Lehunyta a szemét és megpróbálta végigfuttatni magában azt, amire
Elizabeth otthonából emlékezett – az elrendezést, a szobákat, lehetséges
búvóhelyeket, a fákat – de helyette Daniel hangját hallotta. Marius, Byrony,
Willa, Archer… Nagyon régen megbocsátotta Norának, hogy nem szülte meg a
gyermekét. A felfedezés okozta döbbenet rémületté vált Nora számára. Nora
hányszor elmondta Kingsley fürd szobájának padlóján, hogy sajnálja… milyen
kibaszottul sajnálja… véletlen volt… nem állt szándékában, Istenre esküszik. És
bármennyire is próbálta Kingsley lenyugtatni, Nora rjöngött, rettegett, egész
további élete, jöv je egy hajszálon függött. Minden Sørennel töltött percet el
kellett lopnia. Egy gyermek ellopná azt az amúgy is kevés id t, amennyit Søren
Norára tudott szánni. Ezért Kingsley hagyta, hogy Nora m eghozza a döntést, és
nem próbálta megingatni, nem mondta el neki a titkos igazságot.
Meg akarta tartani magában.
Félrelökte a gondolatot. A ház… a folyosók… a fák… a t zvonal… Többféle
eshet séget is elképzelt, maga el tt látta a célpontot, a legrosszabbat várta, de ez
nem csak egy célpont, ugye? A n vére fogva tartja Norát, és Kingsley a saját
szemével látta Marie-Laure-t.
Kingsley ott állt Daniel szobájának ablakánál, és a ház felé bám ult, akárcsak
Wesley a földszinten. Kétségtelen, hogy a házban valahol Søren is pontosan
ugyanezt teszi.
– Kérlek, Marie-Laure, hadd ne kelljen megtennem…
Kingsley megfordult, hátát az ablaknak vetette, és most el ször vette észre a
hintaszéket az árnyékban. Korábban már járt Daniel hálószobájában, de nem

emlékezett rá, hogy az egyébként elegánsan berendezett helyiségben ilyen
polgári bútordarab lett volna. Biztosan Ánya m ve. Kétségtelen, hogy sok
éjszakán át ringatta álomba a gyerekeket abban a székben, miel tt átvitte ket a
gyerekszobába és visszatért a férje ágyába, ahogy azt a saját anyja tette Kingsley-
vel és Marie-Laure-ral.

Bármilyenek is voltak Marie-Laure b nei, attól még a n vére volt. A nevét is
adta, mesélte el az anyja nagyon régen, amikor Kingsley megkérdezte, kit
okolhat azért, hogy egy ilyen abszolúte nem franciás nevet kapott. Az akkor
háromé​ ves Marie-Laure-nak volt egy csapat papírmasé babája – lovagok és
földesurak, urak és hölgyek, királyok és királyn k. Egy napon Marie-Laure fogta
a király-babát és ráhelyezte várandós anyja hasára. Am erikai édesanyja, aki azt
akarta, hogy a lánya angolul és franciául is beszéljen, a hasán lev babára
mutatott és azt mondta: ez a király . A következ két hónapban, valahányszor
összebújt az anyjával, Marie-Laure megsimogatta a növekv pocakot és

megismételte. Király. Király. [13]
És megszületett Kingsley.
Hogy történt… hogy juthattak el idáig? A n vére valaha édes kisgyermek volt,

az anyjuk kicsi angyala… és aztán kam asz lett és a szépsége kivirult. Nem csak
kivirult, valósággal felrobbant, akár egy bomba, gombafelh vel és hatalmas
pusztítással. Mon Dieu, a következmények… Kingsley még soha nem látott ehhez
foghatót. Nora is összetört jó néhány szívet, de valahogy úgy tudta elhagyni a
férfiakat, hogy azok jobb helyzetben voltak, mint a megismerkedésükkor. Még
Daniel is – különösen Daniel. De a n vére… Akkoriban Kingsley-t a saját
hódításai túlságosan lefoglalták ahhoz, hogy különösebben odafigyeljen Marie-
Laure-ra. A legkevésbé azon akart t n dni, kivel is fekszik le a n vére.
Visszatekintve, láthatták volna a jeleket. Marie-Laure egyik szerelme
megfenyegette t, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyja. Amikor a fiú kórházban
kötött ki, miután lenyelt egy doboz gyógyszert, Marie-Laure kinevette és
elbüszkélkedett vele a barátainak. Kijelentette, hogy még jobb lett volna, ha a fiú
m eghal. Talán akkor tám adt ez az ötlete – m egbüntetni valakit, aki nem szeret,
azzal, hogy megölöd magadat. De valamilyen okból visszatért, és meglátta, hogy

és Søren boldogok és szerelmesek.
Kingsley-nek volt vagyona, befolyásos volt és a legszebb, legintelligensebb,

legmegért bb n vel osztotta meg az ágyát. Sørennek békés élete volt az
egyházközségben, és teljes gyülekezete tiszteletét és odaadását élvezte. És ott
volt neki az Kicsikéje, akit mindenekfelett szeretett és aki a maga gyönyör ,
bár összetört módján viszontszerette t. Marie-Laure els bosszúállási kísérlete
kudarcot vallott. Ez volt a második.

Kingsley majd tesz róla, hogy ez a második is kudarc legyen, mint az els .
És most Marie-Laure halott is marad.

19

A KIRÁLYN

Nora a földön feküdt és az ajtót bámulta. Marie-Laure-r​ al elköltött kés i

reggelije után Andrej egy szobába kísérte, bezárta, és könnyedén m egem lítette,
hogy ha bármivel próbálkozik, Damon az ajtón kívül várja, hogy lel je – vagy
más várja, ami még annál is rosszabb. A Halál várja az ajtón kívül. Nora alig
figyelt oda a szoba többi részére. A folyosón hallatszó léptek minden figyelmét
maguknak követelték.

A lépések elhaltak. Nora kényszerítette magát, hogy egyenletesen lélegezzen,
hogy megnyugodjon. Óvatosan felállt a földr l, és nekiállt feszegetni az ablakot.
Természetesen id pocsékolás volt. Elizabeth, akinek pokoli gyermekkora volt, az
abszurditásig men en biztonságossá tette otthonát gyermekei számára. Ha
Norának lett volna egy ólom baseball-labdája és egy ágyúja, akkor sem törhette
volna be az ablaküveget. És valaki, Damon vagy Andrej, kedvesen beszögelte az
ablakot. Nora fogoly volt. Nem tehetett mást egész nap, mint várt, bámult és
imádkozott.

És tervezgetett.
Végül is, bár hitt az ima erejében, abban is hitt, hogy az embernek legyen
tartalék terve arra a valószín tlen esetre, ha Isten azt akarná t le, hogy maga
cselekedjen. Szökési terv… a specialitása. Űlyan ember lányaként, aki a maffiával
barátkozott, Nora korán megtanulta, hogy a világ csúnya, veszélyes hely, tele
fegyveres férfiakkal, akik megsimogatják a fejedet, jó kislánynak neveznek,
majd kisétálnak az ajtón és megölnek valakit, aki elkövette azt a fatális hibát,
hogy keresztezte az útjukat. A világ pondrói voltak az apja barátai és egyben a
legádázabb ellenségei is.
Így Nora már tizenegy éves korában rájött, hogyan is állnak a dolgok. A
megfelel módon hajlított ruhaakasztóval egy másodperc alatt ki lehet nyitni
egy kocsiajtót. Egy apró golyó a megfelel módon, két ujj között tartva és egy
üvegre célozva ezer darabra töri azt. Ha ezt a kábelt ahhoz a kábelhez érinted,

elindul a kocsi, se kulcs, se engedély nem kell hozzá.
Norát nem kötözték meg, miel tt behajították a szobába. Minek is, hiszen

úgysem tud kijutni az ajtón, az ablakon vagy a mennyezeten át. Fogoly… fogoly
ebben a hodályban, amely a felcsepered Søren számára maga volt a borzalmak
háza. Søren majdnem meghalt itt aznap, amikor az apja rajtakapta a n vérével a
könyvtárban. Søren majdnem meghalt és lehet, hogy Nora most meg is hal.

Nem. Nem adja meg magát az ilyen apokaliptikus gondolatoknak. Végül is
Nora dom ina, nem valam iféle bajba jutott leányzó, aki a fehér lovon belovagló
hercegre vár, hogy jöjjön és megmentse. Søren arra tanította, hogy legyen er s.
Egy n nek, aki egy szadistával osztja meg az ágyát, er snek kell lennie.

A gondolat felkavarta Norát. Lassan felállt a földr l.
Egy szadista ágya…
A szobában, ahová belökték, nem volt ágy, de láthatóan valaha mégis lennie
kellett. Nora látta a hamuhalmot a földön, a megfeketedett falakat és a
m ennyezetet, érezte az égett fa és szövet szagát. És ekkor jött rá, hogy m ár járt
ebben a szobában. Felállt és az ajtóhoz m ent. Még az ajtógom bot sem érintette
meg. Egyetlen mozdulat, és Damon valószín leg l ni kezd. Nem, nem kijutni
akart… csak megpróbált emlékezni.
Azon az éjszakán, amikor el ször ebben a szobában járt, tizenhét éves volt.
Két éve vágyott már a pap után, két éve szerette t, engedelmeskedett minden
egyes parancsának. Søren felügyelte a közmunkát, amit Harkness bíró kirótt
Eleanorra. És egész id alatt tudott… valamit. Fogalma sem volt róla, mit tudott,
de tudta, hogy tudja, és tudta, hogy Søren is tudja. rjít volt így élni, mintha a
nyelved hegyén ott lenne egy szó. Eleanornak azt súgta az ösztöne, hogy valami
mély, kozmikus módon, amit maga sem ért meg, Sørenhez tartozik. Még akkor
is, ha Søren soha nem érintette vagy csókolta meg, nem szeretkezett vele –
mindez semmin nem változtatott. Az övé volt. És ezt Eleanor tudta.
Søren is tisztában volt vele. De csak az apja halálakor érezte eléggé
biztonságban magát ahhoz, hogy elmondja a lánynak az igazat. Bevallotta neki…
pontosan ebben a szobában.
Nora megállt az ajtó mellett, lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta,
látta az ablak melletti széket… és látta Sørent. Fiatalabb volt, mint most,
imádkozott a gyerekszobában, sz ke haja szinte glóriaként ölelte körbe arcát a
holdfényben. Nora végigsétált a padlón, és magába szívta annak az éjszakának az

emlékeit – azt, ahogy Søren lábánál térdelt, ahogy az ölébe mászott, ahogy
megadta magát és a karjaiba hullt. Søren már korábban is átölelte t – amikor
Nora apját börtönbe küldték, am ikor az anyja utoljára hátat fordított neki –, de
ezen alkalmakkor az ölelést a pap adta, az aggódó barát, aki vigasztal egy
zavarodott lányt – ennyi volt és semmi több. Aznap este azonban Søren úgy
ölelte át, mint egy szeret . Megkérdezte t le, akarja-e tudni az igazat róla,
kettejükr l, és szigorúan arra intette, hogy ha megengedi neki, hogy elmondja az
igazat, az élet soha többé nem lesz a régi.

Az intésre Nora csak ezt válaszolta: Mondd el.
– Mondd el! – mondta Nora az üres szobának. De nem, nem volt teljesen üres.
Az ágy elt nt. Mintha valaki felgyújtotta és hagyta volna, hogy egészen a
kem ényfáig leégjen – csak hulladék, égésnyom ok és ham u m aradt utána. Igen,
még a hamu maradványai is felkúsztak a falakra és a plafonra és a szavak
körvonalaira, amiket valaki – valószín leg Elizabeth – hasztalanul próbált meg
lemosni.
Szeresd a te n véred.
– Beteges ribanc. – Nora felemelte a kezét és végigfuttatta a falra írt szavak
körvonalain. Hogy merészeli Marie-Laure kigúnyolni Sørent és Elizabethet
gyermekkoruk b neiért – olyan b nökért, amikért sem a mennybeli, sem a földi
Isten sem vonhatná kérd re ket?
Søren apja temetésének éjszakáján bevallotta Norának legsötétebb titkát,
Nora pedig csendben és borzongva hallgatta. De a borzongás nem Sørennek
szólt, nem annak, amit tett, hanem annak, hogy mennyit szenvedett ez az
ember, akit olyan teljességgel szeretett. Nora soha nem felejti el, hogy Søren
miként fordította el az arcát t le és hogyan nézett a hold felé. A szavak, amiket
mondott… Nora legszívesebben a kezébe vette volna ket, hogy meggyújtsa és
végignézze, amíg elégnek, addig égnek, amíg visszhangjuk elcsendesedik a
fülében.
Én olyan vagyok, mint , az apám. A legnagyobb gyönyört a fájdalom okozása
jelenti. Eleanor, el sem tudod képzelni, mit műveltem a n véremmel… hogy mit
művelt velem. Nem akarom, hogy elképzeld… Kérlek, könyörgött Søren, kérlek,
soha ne képzeld el.
És Søren kedvéért és Elizabeth kedvéért Nora soha nem próbálta meg
elképzelni.

De ma tudta, hogy el kell képzelnie.
– Søren – suttogta a férfi gyerekszobájának. – Kérlek… ne hagyj cserben. Ha
feleolyan jól ismerlek, mint ahogy te ismersz engem…
Elkezdett körülnézni a szobában, ahol Elizabeth elvette a féltestvére, Søren
szüzességét, a szobában, ahol Søren el ször kezdte el felfedezni a különös, sötét
vágyakat, amikkel együtt született. Nora ismerte önmagát. Ismerte a múltját.
Kamaszlányként gyakran égette meg magát gyertyaviasszal, karcolt felületes
mintákat a b rébe t kkel – ezek játékok voltak. Kihívások. Meri vagy nem meri.
Bátorságpróba, saját magával. Az fajtája fiatalon kezdte. A szadisták els
áldozata a saját maguk teste volt. A mazochisták els szadistái önmaguk voltak.
Simone, Søren egyik kedvenc alárendeltje egyszer bevallotta, hogy csak azért
játszott cowboyos-i​ ndiá​no​sat a fiútestvéreivel, mert a játék során a fiúk mindig
t kötözték meg. A szexuális izgalom, amit akkor tapasztalt, amikor a bátyja a
szüleik ágyához kötözte, még a mai napig is zavarba ejtette. Amikor a játék véget
ért, Simone bement a saját szobájába és lekötözte magát, egyik kezét viszont
szabadon hagyta, hogy maszturbálni tudjon.
Az ártatlan gyerekjátékok…
Nora négykézlábra állt és végigsimított a lambéria mentén, kijáró deszkát
keresve. Nem talált. Az ablakkeret teteje felett csak port talált. Kevés bútor volt a
szobában, kivéve az ágy maradványait és a könyvespolcot.
A könyvespolc.
Nora letérdelt a polc elé, és végigfuttatta tekintetét a könyveken.
Érintetlennek, olvasatlannak t ntek. Søren majdnem az egész gyerekkorát, ött l
tízéves koráig egy bentlakásos intézetben töltötte Angliában. A könyvek csupán
dekor​ á​ció​ként szolgáltak egy olyan házban, ahol minden mosoly csak színlelés
volt. Søren tizenegy évesen tért vissza ebbe a házba, m iután m egölte azt a fiút,
aki megtámadta t az ágyában.
Ahogy Nora a könyvcím eket tanulm ányozta, két em ber közötti, nagyon régi
beszélgetés emléke mozdult meg benne: két ember között, akik még nem voltak
szeret k.

– Szükséged lesz egy menekül szóra, Eleanor.
– Én bízom benned.
– Ez mind szép és jó, de én nem bízom meg teljesen magamban, ha rólad van

szó. Válassz egy szót, és én belevésem a szívembe, és amikor kimondod, tudni
fogom, hogy abba kell hagynom. Különben jó esély van rá, hogy nem hagyom abba,
még akkor sem, ha tiltakozol – f leg akkor, ha tiltakozol.

Norának eszébe jutott az els vers, amit gyerekkorában fejb l megtanult. Az
egész csacskaság, és mégis, könnyen kiszaladt a nyelvér l. – Nézsonra járt,
nyalkás brigyók… [14]

Gruffacsór, válaszolta a tizennyolc éves Nora azon a napon, amikor Søren
elkezdte kiképezni t. Mindig is imádtam azt a szörnyeteget.

Mindig is a kedvenc szörnyetegem volt, válaszolta Søren.
És Nora, akkor még csak Eleanor, emlékezett arra, hogy Sørenre mosolygott,
megcsókolta…
Te vagy a kedvenc szörnyetegem, mondta a férfi ajkainak.
A polcon lev többi könyvet figyelmen kívül hagyva Nora óvatosan levette az
aranyvágású, keményfedeles Alice Tükör​országban-példányt a polcról, és az
ölébe vette.
Belevésem a szívembe…
Nora lehunyta a szemét és hagyta, hogy a könyv szétnyíljon.
Ahogy lepillantott rá, egy könnycsepp hullott ki a szeméb l és a
papírszörnyetegre esett.
– Ó, Søren – suttogta Nora. Szerelem és gyötr dés csatázott a szívében.
Szerelem a férfiért és gyötr dés a fiúért. – Te szegény kisfiú, köszönöm.
A könyv rögtön a Gruffacsórnál nyílt szét. És ennek oka az a borotvapenge
volt, amit egy gyermek harminchat évvel ezel tt titkon az oldalak közé rejtett.
Nora kivette a pengét a könyvb l és a fény felé tartotta. A savmentes papír
tökéletesen meg rizte – sem rozsda, sem bomlás nyoma nem látszott rajta.
Ugyanolyan éles volt, mint azon a napon, amikor Søren elrejtette a könyvben,
elrejtette, miután a n vérén használta… vagy, ami még rosszabb, saját magán.
Nora visszatette a könyvet oda, ahol találta. Ha egy aranytégla lett volna a
birtokában, azt sem érezte volna nagyobb kincsnek, mint ezt az acéldarabot, ami
talán kiszabadítja a kötelekb l, amelyek ma éjszakára Marie-Laure ágyához
kötik. S t, talán megmentik a saját testét ért támadástól is. A megfelel helyre
célozva szétroncsolhatja vele a nyaki üt eret. Ha Dagadt űasinak vagy Kicsi
Fiúnak esetleg támad pár ötlete, levágja a golyóikat és a szájukba tömi. A

gondolattól Nora komoran elmosolyodott. Többé nem vesztesként gondolkodik.
Túléli ezt az egészet és végignézi, ahogy elrablói megfizetnek a b neikért. Azért
marad életben, hogy végignézhesse a halálukat.

Új, értékes remény lobbant fel a szívében. Dédelgette magában, hagyta, hogy
kényelmesen elfészkel djön benne. Harminchat ével ezel tt egy zavarodott
kisfiú elrejtett egy borotvapengét ebbe a könyvbe, és harminchat évvel kés bb a
n , aki kés bb a szerelme lett, abban a pillanatban találta meg, amikor a
legnagyobb szüksége volt rá. A kezében lev penge szinte maga volt a csoda, úgy
érezte, hogy egy jel, maga az üdvözülés. A pengét bedugta a hátsó zsebébe,
ahonnan még összekötözött kézzel is el tudta érni.

– Köszönöm, Istenem – imádkozott a legmélyebb, legbens bb hálával, amit
valaha életében átélt. Még azon az éjszakán sem érzett ilyen elképzelhetetlenül
végtelen hálát, amikor az apját megölték és Nora rájött, hogy örökre
megszabadult t le meg a fajtájától. – Köszönöm, hogy ilyennek alkottad meg t…
köszönöm.

Hogy is ne köszönné meg most Istennek? Søren bevallotta, hogy gyermek- és
kamaszkorában voltak pillanatok, amikor elt n dött, hogy Isten miért ilyennek
alkotta meg – hogy a legbrutálisabb fájdalom okozásakor élte át a legnagyobb
gyönyört. Most Nora tudta, miért, és alig várta, hogy viszontláthassa Sørent és
elmondhassa neki.

Isten azért alkotta meg Sørent olyannak, amilyen, hogy otthagyhassa
számára ezt az értékes ajándékot három évvel azel tt, hogy Nora megszületett.

HARMADIK RÉSZ

A KIRÁLYN NYITÁSA,
GYALŰGÁLDŰZATTAL

2ő

A FUTÓ

Eljött az este, és Laila tudta, hogy lassan bele rül a várakozásba. Nagybátyja és

Kingsley tervezgetett valamit, de bármi is volt a terv, neki nem szabad részt
vennie benne. Járkált a házban, ahová elhozták ket, de nemigen tudta mivel
lefoglalni magát. Gyönyör ház volt, szépen berendezett, és tulajdonosai
láthatóan szerettek ott lakni. A hálószoba el tt, ahol elszállásolták, talált egy fél
pár rózsaszín zoknit. Egy kislányé… Laila bámulta egy ideig, majd fogta és
bevitte a mosókonyhába. Úgy érezte, betolakodó valakinek az otthonában. Nem
tartozik ide, nincs helye ezeken a folyosókon, ezekben a szobákban. Ez a
gyerekeké. Szeretetnek kellene betöltenie a szobákat. De Laila csak félelmet
érzett.

Mivel tudta, hogy lebeszélné arról, hogy elhagyja a házat, Laila nem szólt a
nagybátyjának, hogy rövid sétára indul. Hagyott egy cetlit az ágyán arra az
esetre, ha keresnék, és elindult. De még a kocsifeljáró végét sem érte el, amikor
lépéseket hallott maga mögött.

– Túl hosszúak a lábaid – Wes kicsit futott, hogy utolérje a lányt.
– Bocsánat – mondta Laila és rámosolygott, amint Wes utolérte a hosszú
kocsifeljáró végén. – Majd megpróbálom lerövidíteni ket.
– Megszoktam, hogy Norával sétálok. Elfelejtettem, hogy a földön nem
minden n aprócska.
– Nagyon gyorsan tud gyalogolni, ha akar. – Laila ismét elindult a fákkal
szegélyezett úton. – De soha ne kérd meg arra, hogy…
– Fusson. Tudom. Utál futni. Azt mondta, allergiás rá. Elég sok mindenre
allergiás.
– Igen. Lássuk csak… a f zésre.
Wes bólintott.
– Abszolúte allergiás a f zésre. Amihez kett nél több hozzávaló kell – vagy
ahogy Nora hívja, a pia és a kísér – annak neki se lát, inkább rendel valami

kaját.
– A takarításra – jutott eszébe Lailának.
– Igen. Mire hozzáköltöztem, hat bejárón t ijesztett el a háztól.
– Hatot? – Laila körülnézett a gyönyör augusztusi estén. A nap alacsonyan

járt a fák között, és ott sétált vele ez a fiú… Azt kívánta, bárcsak egy kicsit jobban
élvezhetné, de a félelem kérlelhetetlenül markában tartotta a szívét. – Miért
ilyen sokat?

– Ööö… – Wes összerezzent és Laila tudta, hogy véletlenül tiltott területre
tévedt.

– Kitalálom… nem akarom tudni.
– Megvan az a rossz szokása, hogy nem rak rendet maga után.
Laila azon t n dött, elmondja-e Wesnek, amit el akart mondani neki. Akár el
is mondhatja. A nagybátyja megpróbálta megóvni az igazságtól, de a nagynénje
soha.
– Űlvastam a könyveit. Nem kell úgy tenned, mintha… tudod…
– Normális lenne? – mondta készségesen Wes.
– Vanília lenne – mondta Laila. – Ha csak egyetlen könyvét elolvasod, már
megtanulod a szakszavakat.
Wes nyilvánvaló, mélységes megkönnyebbüléssel sóhajtott fel.
– Hála az égnek. Nem voltam biztos benne, hogy mit tudsz és mit nem.
– Eleget tudok, hogy tudjam: nem szimatolnék Elle néni hálószobájában teljes
testpáncél nélkül.
– Nem olyan vészes a helyzet, hidd el. Én együtt laktam vele. A holmija nagy
részét a szekrényében tartja. Néha találtam a kanapépárnák között
karabinereket. Egyszer véletlenül ráültem egy Wartenberg-kerékre. Na, az a
vacak, az szúrt. És kilyukasztotta a farmeremet.
Laila felnevetett, a kacagása visszhangzott az úton és a fák között.
– És van egy kábé ilyen hosszú táskája – mondta Wes és egyméteresre tárta ki
a kezét. – Nagyrészt a dolgozószobájában tartja. Azt mondta, ne nyissam ki, csak
akkor, ha soha többé nem akarok a szemébe nézni.
– És kinyitottad?
– Nem. – Megrázta a fejét és Laila szíve nagyot ugrott, amint az utolsó
napsugarak megcsillantak Wes haján. Hihetetlen, sürget vágyat érzett, hogy
beletúrjon, de visszafogta magát. Wes valószín leg nem örülne, ha egy szinte

ismeretlen lány elkezdené most a haját piszkálni. – Szerettem belenézni a
szemébe.

– Azt hiszem, én bele tudtam volna nézni, azután is, hogy kinyitottam a
táskát. A nagybátyám viszont… – Hangja elhalt és Laila rájött, hogy elpirult.

– Azt hiszem, akkor róla is tudsz. – Wes összefonta a karját a mellkasán.
Laila bólintott.
– Ha Elle néni olyan, akkor a nagybátyám is olyan. Máskülönben nem
maradtak volna együtt olyan sokáig. Egyszer véletlenül még hallottam is ket.
Véletlenül? Nem éppen, de ezt Wesnek nem kellett tudnia.
– Én egyszer véletlenül kihallgattam a szüleimet. Ó, Uram, azt hittem, soha
többé nem leszek normális.
– Az én szüleim még kiskoromban elváltak. Azt hiszem, annyira szerettem
volna, hogy egymást szeret szüleim legyenek, hogy nem bántam volna, ha
id nként kihallgatom ket az ágyban.
– Sajnálom . Igen, a szüleid szeretkezését hallani jobb, m int azt hallani, hogy
nem szeretkeznek. Hány éves voltál, mikor szétmentek?
– Hat. Gitte kétéves volt. Rossz párosítás volt, anyám mindig így mondta.
Egyikük sem vétett különösebb hibát. Semmi közös nem volt bennük. Anyám
volt az, akinek jó állása volt, jól keresett, így mi maradtunk a házban, apa pedig
elköltözött. Min onkel Søren próbált közbelépni, de nem volt könny neki így,
egy óceánnyi távolságból. De sokszor telefonált és érdekl dött utánunk.
– Min onkel?
– A nagybátyám, Søren – javította ki magát Laila. – Bocsánat.
Wes elmosolyodott.
– Ne kérj bocsánatot. Komolyan mondom. Szeretem, amikor önkéntelenül
átváltasz dánra.
Laila elpirult, mintha Wes a szavai helyett a melleit dicsérte volna meg. Talán
azért, mert kint voltak a szabadban, a napon, Wes nem veszi észre, hogy
mennyire elvörösödött attól, hogy vele beszélgethet.
– El fordul, ha fáradt vagyok. Űlyankor ide-oda ugrálok.
– Vissza kellene mennünk, ha fáradt vagy.
Laila megrázta a fejét.
– Ne, még nem. Nem akarok visszamenni. Túl…
– Tudom – mondta Wes halkan és egy pillanatra belebámult a napba, miel tt

visszafordult a lányhoz. – Mindenki annyira fél, m i pedig csak m egnehezítjük a
dolgukat azzal, hogy ott vagyunk, és még jobban megijesztjük egymást.

– Nehéz a közelében lenni – mondta Laila. – A nagybátyám közelében.
Annyira szereti Elle nénit, és én nem segíthetek rajta. A szemébe sem tudok
nézni… borzalmas azt látni, hogy ennyire fél. Nem emlékszem, hogy láttam-e
valaha ennyire félni. – Laila lelépett az útról és elindult befelé a szép rendben
tartott erd be.

– Soha?
Wes a lány mögött lépkedett. Egy tisztáson Laila talált egy kid lt fát és leült rá.
– Nem hittem, hogy létezik olyasmi, ami megrémítheti. Ha bármi rossz dolog
történt, mindig olyan nyugodt volt. Gitte egyszer elesett és beütötte a fejét egy
k be. Annyira vérzett… még soha nem láttam annyi vért. Mindenki sikítozott és
sírt. A nagybátyám felemelte, bevitte a házba, és a karjában tartotta, amíg
megérkezett a segítség. Beszéltette arról, hogy mi volt a suliban meg mit
tanultak a héten. Beszélnie kellett, hogy nyugodt maradjon és éber. Aznap
jöttem rá, hogy a nagybátyám más, mint mi.
– Hogy érted, hogy más? – Wes leült a lány mellé a fa​törzs​re. Ahogy
felemelkedett és leült, Laila látta, hogy a karján megfeszülnek az izmok. Abba
kell hagynia, nem szabad ilyesmiket észrevennie.
– Dániában senki nem katolikus. Az egy világi ország. Senki nem jár
templomba. Azt hiszem, aznap jöttem rá, hogy a nagybátyám katolikus és hisz
Istenben… hisz abban, hogy létezik valamilyen fels bb hatalom, ami gondját
viseli az embereknek. Van hite, és a hite miatt volt nyugodt, amikor mindenki
más megrémült.
– Furcsa, hogy egy pap a nagybátyád?
– Igen is meg nem is. – Laila felpillantott az egyre sötéted égre. – Már
annyira megszoktam, hogy csak akkor furcsa, amikor elgondolkodom rajta.
Látok valamit a tévében a pápáról vagy Rómáról, és eszembe jut, hogy is
közéjük tartozik…
– Nem tartozik közéjük. A papoknak tilos barátn t tartani.
– A barátn s rész nem furcsa. Az lenne a furcsa, ha nem lenne barátn je.
Miféle ember akarna egyedül lenni, ha birtokolhatná azt a n t?
– Egy épesz ember sem.
Laila megpróbált rámosolyogni a fiúra, de Wes nem nézett a szemébe. Úgy

t nt, mintha valamit titkolna Laila el l. De aztán ismét ránézett.
– Nem hibáztatom t azért, mert szerelmes Norába. Csak Nora érdekében azt

kívánom, bárcsak ne lenne szerelmes Sørenbe.
Wes habozva mondta ki a szavakat, mintha attól félne, hogy sérteget velük.
– Ne mondd el neki, hogy ezt mondtam – Laila rájött, hogy majdnem suttog –,

de én ugyanígy gondolom.
– Tényleg? – Wes friss szemmel, döbbenten tekintett a lányra. – Én azt

hittem…
– Szeretem a nagybátyám at. Mélyen. Szinte az apám volt nekem és Gittének

apánk halála után. De a nénikémet is szeretem, és el sem tudom képzelni,
milyen nehéz lehet neki.

– Nehéz?
– A koppenhágai házunkban Elle néni a nagybátyám felesége. Családtagként
bánunk vele, mert az is. De bárhová megy, mindenhol csak…
– A szeret – fejezte be Wes helyette a mondatot és ennek Laila örült.
Árulásnak érezte a szót.
– Igen, a szeret . Elle néni elmesélte nekem, hogy tizenöt éves korában
szeretett bele a nagybátyámba, és a megismerkedésük napjától kezdve szereti.
Vagyis lassan húsz éve. És a nagybátyám egyszer sem tudta nyilvánosan
kimondani, hogy együtt vannak. Elle néni az mocskos kis titka. Űlyasvalaki,
akit rejtegetni kell. Amikor megtudtam, hogy elhagyta t, nem voltam meglepett
és dühös sem. Szomorú voltam, de megértettem, miért tette.
– Örülök, hogy érted – mondta Wes. – Én nem akartam, hogy Nora
visszamenjen hozzá. Több okból sem. Úgy érzem, Nora azt gondolja, én vagyok a
rosszfiú, mert nem akarom, hogy egy ilyen kapcsolatban éljen. Jobbat érdemel.
– Így van – helyeselt Laila. – És a nagybátyám megpróbált többet nyújtani
neki.
– Ezt hogy érted?
– Tante Elle és én elmentünk sétálni, amikor a legutóbb nálunk járt.
Megkérdeztem t le, hogy miért nem házasodtak össze soha a nagybátyámmal.
Azt mondtam, sajnálom t, hogy nem lehet a felesége. Megkérdeztem t le,
dühös-e a nagybátyámra azért, hogy nem hagyja ott a munkáját és veszi t
feleségül.
– És mit mondott?

– Azt, hogy papnak lenni olyan, mint írónak, gyógyítónak vagy szül nek
lenni. Hivatás, nem munka. Nem olyan, amit az ember végez – az maga az
ember. Ha azt kérné, adja fel a papi hivatását, az olyan lenne, mintha a
nagybátyám arra kérné t, hogy ne írjon többet, vagy hogy az anyám ne legyen
többé az anyám. Azt mondta, hogy a katolikusok számára a papság
szakramentum. űapnak lenni, az benne van a bácsikám DNS-ében. Elle néni
szereti t, és a nagybátyám pap, és ha otthagyná a papságot, akkor már nem
lenne önmaga. Akkora részét adná fel a lényének, hogy már nem lenne mit
szeretni rajta. És aztán elmondott nekem valamit, amit nem tudtam…

– Mit mondott el? – kérdezte Wes, aki láthatóan csüngött a lány szavain. Még
soha nem volt senki, aki ennyire odafigyelt volna Lailára.

– Azt, hogy nem szabad elítélnem a nagybátyámat azért, hogy nem hagyja ott
az egyházat és veszi el t. Egyszer felajánlotta neki, és Elle néni nemet mondott.

Wes teljesen megmerevedett. Úgy t nt, mintha nem is lélegezne. Miért fontos
neki ennyire a nagybátyja és a nagynénje szerelmi élete? Laila nem tudott
rájönni, de nem is akart. Bár nem volt ostoba. Wes nyilván gyengéd érzelmekkel
viseltetik a nagynénje iránt. Azonban úgy t nt, mindez több mint puszta
vonzalom.

– Søren feleségül kérte, és Nora nemet mondott – ismételte Wes.
– Igen, és Elle néni ekkor hagyta el t. Azt mondta, fél, hogy meggondolja
magát, igent mond, és akkor a nagybátyám otthagyja érte az egyházat. Azt
mondta, ez olyan, mintha valaki azt ajánlotta volna fel, hogy öngyilkosságot
követ el azért, hogy bebizonyítsa a szerelmét. Elhagyta t, hogy a nagybátyám
ne semmisítse meg azt a férfit, akibe Elle néni beleszeretett.
űár percig csendben ültek egymás mellett, ahogy az estéb l lassan éjszaka
lett.
– rültség – mondta végül Wes. – Egészen eddig azt hittem, azért hagyta el,
mert Søren Nora miatt nem sz nt meg az lenni, aki volt.
– Felajánlotta. Elle néni visszautasította. Azt mondta, inkább lesz egy pap
szeret je, mint egy pap kísértetének a felesége.
Wes belekezdett volna egy mondatba, de meghallotta, hogy egy n i hang a
nevén szólítja.
– Itt vagyunk, Grace – mondta Laila, amint Wes leugrott a fatörzsr l. Laila is le
akart ugrani, de Wes elé állt és a kezét nyújtotta. Laila megfogta Wes kezét és

hagyta, hogy lesegítse. Valószín leg még a sötétben is gond nélkül leérkezett
volna, de nem utasíthatta el az alkalmat, hogy megfoghassa Wes kezét, ugye?

– Mi az? – kérdezte Wes, amint Grace futott be a tisztásra.
– A nagybátyád m ár aggódott, hogy hol vagy – m ondta, am int m indhárm an
elindultak vissza, a ház felé.
– Muszáj volt sétálnom egyet – mondta Laila. – Úgy éreztem, megbolondulok
abban a házban.
– Nem hibáztatlak érte. – Grace röviden megszorította Lai​la kezét. Laila
értékelte ezt a kedves és gyengéd gesztust, annak ellenére, hogy a lénye egy
része azt kívánta, bárcsak újra érezhetné Wes érintését. – De kés van, és a
nagybátyád azt akarja, hogy mindannyian egy fedél alatt aludjunk ma éjjel.
Egy autó haladt el mellettük, és Wes figyelte, amint elhúz.
– Igen? Akkor hova a fenébe megy Kingsley?

21

A KIRÁLYN

Nora az egész napot Søren gyerekszobájában töltötte, lázasan kutatott valami

után, amit elrablói ellen fordíthat. A borotvapengén kívül semmi elrejtett tárgyat
nem talált, és ezért majdnem hálás volt. Søren megígértette vele, hogy nem
gondol arra, nem képzeli el, hogy mi történt közte és a n vére között. Nora nem
akarta, hogy bármi okból meg kelljen szegnie az adott szavát. Remélhet leg a
borotvapenge elég lesz, ha Nora képes lesz m egtartani, eltenni és használni, ha
eljön a megfelel pillanat.

Az órák kínzó lassúsággal teltek. Nora tudta, hogy Marie-Laure vár… vár
valamire. Arra, hogy Søren vagy Kingsley lépjen valamit… vagy talán arra, hogy
maga Nora lépjen. Marie-Laure elindította a partit. Most hátrad lt és várt, hogy
az, aki sorra került, lépjen. De ki lesz az?

Egy órával azután, hogy leszállt az éj, Nora lépéseket hallott a szobája el tt.
Egész nap hallotta ket – a padló id nként nyikorgott, egy b rcip kissé
csikorgott. Tudta, hogy Marie-Laure egyik embere odakint azért zajong így, hogy
megrémítse t. Sikerült. Minden egyes zaj hallatán felült, és szíve vadul vert a
mellkasában. Aludt egy kicsit, de nem eleget. Minden hangra, amit a ház kiadott,
Nora azonnali üss vagy fuss -reakcióval válaszolt. Az állandó adrenalinlöket
kimerítette. Nem vágyott másra, csak hogy otthon lehessen Søren ágyában és
heteken át alhasson. Addig, amíg minden, ebben a házban töltött pillanat nem
t nik másnak, mint egy álom abszurditásának; és amikor felébredne, azt
mondaná Sørennek: rült egy álmom volt tegnap éjjel – a feleséged életben volt
és eljött értem… És Søren nevetne, és azt mondaná, hogy ne egyen többször
cajun kaját lefekvés el tt. Délre az álom legutolsó parazsa is teljesen kialudna, és
Nora semmi másra nem emlékezne az álomból, mint arra, hogy álmodott.

Elmosolyodott a gondolattól. Az ajtó kinyílt, és Damon fölé magasodva
bámult le rá.

Nem volt álom.

– Itt a mesélés ideje – mondta. Nora felállt, és vonakodva a férfi után ment a
folyosóra.

Dam on szorosan m ögötte jött, jobb kezét zsebre dugta, bal keze pedig ném a
fenyegetésként Nora nyakán volt.

Nora úgy döntött, próbára teszi a helyzetet és kinyitotta a száját.
– Ne – mondta a férfi, miel tt Nora egy hangot is kiadhatott volna.
– Mit ne?
– Ne fáradjon. Fenyegethet, flörtölhet, megvesztegethet, nem fog menni.
– Akkor ez igaz szerelem, mi? Maga és .
– A közelében sincs.
– Elárul valamit róla?
– Fenyegessen meg – mondta Damon –, és kinevetem. A halott férje drog- és
fegyvercsempészéssel kereste meg a rengeteg pénzét. Amikor unatkozott,
szórakozásból em bereket ölt, és m illiárdosként halt m eg. Maga nem látott m ég
nála ijeszt bb alakot. Nem látott nála gazdagabbat. És ami a flörtöt illeti, mindent
tudok magáról. Keféltem már kelet-európai prostikat, akik kevésbé szabados
életet éltek, mint maga. Nem, köszönöm.
– Sok szexuális úton terjed betegségem van. A legtöbb éppen aktív és
halálos. – Nora remélte, hogy valamennyire meggy z nek t nik. Nem volt
sem m ilyen betegsége, de Dam onnak ezt nem kellett tudnia. Még soha életében
nem volt ilyen hálás azért, hogy olyan rossz a híre.
– Ezt nem kétlem.
– És a másik pasas? Van értelme megvesztegetni, megkefélni vagy
megfenyegetni?
– Nincs.
– Ugyanazért, amiért magát sem?
– El ször van igaza.
Nora minden vidámság nélkül felnevetett.
– A másik szerelmes Marie-Laure-ba? Milyen édes. Tudok egy jó papot, ha úgy
döntenek, összekötik az életüket.
– Biztos küldenek meghívót magának is. Lehetne kett s ceremónia. Az
esküv jük. A maga temetése.
Damon belökte Norát a Marie-Laure szobájába vezet ajtón. Úgy meglökte,
hogy majdnem a földre esett, de Norának kecsesen sikerült visszanyernie

egyensúlyát és talpon maradt, háttal az ágynak.
– Très bien – szólalt meg Marie-Laure az ágyról. Köntösében és ruhájában

üldögélt, bal lába alatt zsebkend volt, mert éppen a lábkörmeit festette. – Maga
nagyon kecses. Táncolt valaha?

– Király Davy Jones Daydream believer shimmyt tudok el adni. De soha
nem tanultam táncolni.

Marie-Laure vállat vont.
– Kár. Maga alacsony, és ez egy balerinánál érték. Habár nem elég vékony, és
túl nagy a melle.
– Természetanya egy ribanc.
Marie-Laure rátekerte a körömlakkjára a kupakját és kinyújtóztatta a lábát az
ágyon. Még ötvenévesen is táncosi fizikummal rendelkezett. Biztosan állandóan
gyakorol, hogy ilyen kecses és karcsú maradjon. Marie-Laure talán vékony és
id sebb nála, de Nora egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy elég er s
ahhoz, hogy komolyan ártson neki.
– Üljön le. – Marie-Laure megveregette az ágy szélét. Nora tudta, mi
következik; és valóban, Damon el vett egy kötelet, hogy Norát az ágy
oszlopához kötözze, miel tt magukra hagyta ket. – Jó napja volt?
Marie-Laure a párnáknak d lt és széles, ártatlan mosolyt villantott rá.
Majdnem hihet volt, hogy két iskolás lány pizsamapartit rendez.
– Szép napom volt. Bámultam a falat, bámultam a mennyezetet, számoltam a
pókhálókat. – Nora meghúzgálta a kötelékeit – csak kötelek. Istennek legyen hála
a kis ajándékokért.
– Valószín leg maga sok mennyezetet bámult életében.
– Nem túl sokat. Szeretek felül lenni. Kivéve Sørennel, nála viszont elég sokat
bámulom a padlót. Kivéve, ha szemkötés van rajtam.
– Gyakran szex el a férjem m el?
– Akkoriban, am íg keféltünk, nem tudtam , hogy a m aga férje. Maga volt az,
aki megrendezte a saját halálát. Nem okolhat engem.
– Nem okolom. t okolom. És az öcsémet.
– k sem tudták, hogy maga életben van.
– Nem azért okolom ket, mert nem tudták. Ez volt a terv. Azért okolom,
mert nem érdekelte ket semmi.
Norának egy pillanatra m egfagyott a vér az ereiben. Űlyan volt, m intha egy

szikla szélén állna, talán épp annak a sziklának a peremén, amir l Marie-Laure
állítólag lezuhant. De most Nora lesz az, aki lezuhan, ha nem óvatos.

– Érdekelte – mondta Nora, jól megválasztva a szót.
– Ma nem ezt mondta nekem. Azt mondta, hogy az ellenük való bosszúm
nem volt sikeres. És egy történetet ígért, am ivel bebizonyítja. Hallani akarom a
történetét.
Bassza meg… Nora érezte, hogy elsüvít mellette a szél, ahogy a föld szédít
gyorsasággal közeledett feléje. Marie-L​ aure szép kis csapdát állított neki, pedig
belesétált.
– Azért mondtam, hogy nem volt sikeres a bosszúja, mert nem szakította szét
Kingsley-t és Sørent. Azt soha nem mondtam, hogy nem érdekelte ket.
– Nekem a kett ugyanaz. Ha a valaki iránt érzett szerelmem megölte volna
az öcsémet, én soha többé nem akartam volna látni az illet t.
– Igen, látom, mennyire szereti Kingsley-t.
Marie-Laure el rehajolt és könyökét a lábán nyugtatta. Állát a kezébe
támasztotta és veszélyesen csillogni kezdett a szeme. Négy szóval válaszolt.
– Mondja el a történetet!
– Biztos valóságh elbeszélést akar hallani arról, hogyan dugtam az öccsével?
– Ó, értem. Hagyjon magunkra, Damon. A hölgy egy kissé szégyenl s.
Damon végzett Nora kötelékeinek megcsomózásával, és magukra hagyta
ket a hálószobában. Marie-Laure az éjjeliszekrényhez ment, és el húzott egy
pisztolyt. A lámpa mellé helyezte és hátrad lt a párnákra. Micsoda gúny! A
fegyver úgy feküdt, hogy egyenesen Norára célzott. Nora figyelmen kívül
hagyta.
– Helyezkedjen el kényelmesen – figyelmeztette Nora Marie-Laure-t. – Ez a
történet, akárcsak a szex Kingsley-vel, eltart egy ideig.

Négy év… eddig várt Eleanor, hogy lefeküdhessen Sørennel. Az ízlésének ez
túl sok volt, de t ismerve a megismerkedésük napján odaadta volna magát neki.
Az ostoba papnak viszont elvei voltak, és volt ez a különös ötlete, miszerint
Eleanor legyen mentálisan és érzelmileg teljesen felkészült arra, ami azzal jár,
hogy Søren megosztja vele az ágyát. Søren így fogalmazott. Megosztja vele az
ágyát. Űlyan el kel n hangzott… s t, tisztelettudóan. Søren soha nem mondott
olyat, hogy megbassza . Csak akkor káromkodott, amikor szándékosan

provokálni vagy sokkolni akart valakit. Eleanor azonban úgy káromkodott, akár
egy Tourette-szindrómás kocsis. Soha nem mondta el Sørennek, hogy mennyire
szereti, ahogy a magánéletükr l beszél vele: hogy igazi hölgynek érzi magát
attól, hogy a szexet ilyen diszkrét, civilizált módon tárgyalják meg.
Természetesen Eleanor csak akkor jött rá, micsoda kibaszott elmejáték ez az
egész Søren-féle szépelg beszéd, amikor szeret k lettek. A hálószobán kívül
Søren maga volt a megtestesült eufemizmus és elegancia. Amint Eleanor
elkezdte megosztani az ágyát vele, rájött, hogy a hálószobán kívüli úriember
odabent, az testében szinte vadállattá vált. A szex Sørennel nyers volt, brutális
és könyörtelen, és Eleanor imádta, fürdött benne, képtelen volt betelni vele.
Képtelen volt betelni Sørennel.

Három hónappal azután, hogy szeret k lettek, Eleanor a férfi er s mellkasán
feküdt, kifáradva a kapott verést l és kék-zöld foltosan a szext l. Elkövette azt a
hibát, hogy kiejtett egy veszélyes mondatot egy nagyon veszélyes férfi el tt.

– Bár kett lenne magából! – mondta Eleanor, és megcsókolta Søren mellkasa
közepét, majd ujjhegyét végighúzta a bordái mentén. – Minden éjszaka ezt
akarom.

Csupán úgy értette, hogy szereti Sørent, szeret vele lenni, megadni magát
neki, meglátni az igazi énjét, amit a világ el l eltitkol – azt, aki csak éjszaka bújt
el .

De ahelyett, hogy kinevette volna iránta érzett kielégítetlen vágyát,
kigúnyolta volna kamasz fiúkat megszégyenít libidóját, Søren csak annyit
mondott:

– Majd beszélek Kingsley-vel.
Nora, akkor még Elle vagy Eleanor, felült az ágyban és lebámult a férfira.
– Nem tréfál, ugye, uram?
– Dehogy tréfálok.
Eleanor megrázta a fejét, és szemét elöntötték a könnyek.
– Én magához tartozom – suttogta és jelent ségteljesen, kétségbeesetten
megnyomta a magához szót.
Mosolyféleség jelent meg Søren tökéletes ajkán és pár másodperc múlva
Nora a földön találta magát, háton fekve, és acélkemény karok szorították a
karjait a földre a feje fölött.
– Jezsuita vagyok – emlékeztette a n t. – Mi minden közös dolgon osztozunk.

Térdével széttolta a n lábát és két ujját bedugta a testébe. Az, mint mindig,
most is készségesen válaszolt Sørennek. Még akkor is, ha akarata ellenére volt.

– Nem akarok mással lenni, csak magával. Vártam magára. – Nora
megpróbált elhúzódni t le, de Søren keményen leszorította. Nem volt hová
menekülnie.

– Kingsley majdnem azóta vár rád, mint én. – Ráereszkedett a n re és
megcsókolta. El ször Nora nem tör dött a csókkal, próbált úgy tenni, mintha
meg sem történt volna, de Søren szája túlságosan er szakos volt, Nora szíve
pedig túlságosan befogadó. Végül megadta magát a csóknak, megadta magát a
férfinak. – Ne várakoztassuk meg Kingsley-t.

Ezért abszolúte Nora érzéseinek figyelembevétele nélkül döntetett el, hogy k
ketten már a következ héten egy estét Kingsley-nél töltenek. Sørent semmilyen
ajakbiggyesztéssel vagy duzzogással nem lehetett meggy zni. Miel tt szeret k
lettek, rengeteget beszéltek arról, hogy Nora hol húzza meg a határt. Nora
nagyon nehezen tudott bármit is mondani. Azt tudta, hogy nem borotválná le a
fejét, nem vágná le a karját, nem szúrná szíven magát. Így azt mondta Sørennek,
hogy bízik benne, hogy tudja: soha nem akarná, hogy átlépje azt a bizonyos
határt.

– Soha nem viszlek el olyan helyre, ahová nem akarsz elmenni – ígérte meg
Søren. Nora kezét a kezébe vette, ajkához emelte és belecsókolt a tenyerébe. –
De lesznek pillanatok, amikor nem fogod élvezni az ottani kis kirándulást. Így is
eljössz velem?

Nora csak annyit válaszolt:
– Bárhová.
Valószín leg ez hiba volt, mert a bárhová Kingsley hálós​ zobáját jelentette.

– Maga hagyta, hogy rákényszerítse, hogy lefeküdjön az öcsém m el? – vágott
közbe Marie-Laure, kirángatva Norát a múltból.

– Kissé ellentmondásosan használja a hagy és a kényszerít szavakat –
emlékeztette rá Nora. – Søren birtokolt engem. A tulajdona voltam. Azért voltam
a tulajdona, mert megengedtem neki, hogy birtokoljon. Az én döntésem volt,
hogy birtokolhat. De amint birtokolt, onnantól tényleg birtokolt.

– Maga nem akart lefeküdni Kingsley-vel?
– Nem akartam akarni – mondta Nora mosolyogva. – Volt bennem egy

gondolat, m iszerint ha az em ber beleszeret valakibe, és az viszontszereti, akkor
ennyi. Akkor nincs senki más, ugye? Így kellene lennie. Ne ítéljen el. Űlyan
ostoba voltam és fiatal.

– Szerelmes volt.
– Ma is az vagyok. Søren volt olyan kedves és már az elején megmutatta
nekem ennek a gondolkodásm ódnak a butaságát. Egyvalakit egész életünkben?
Egyetlenegyet? Nevetséges. Kinek kell ekkora nyomás? Blaszfémia elvárni
egyetlen embert l, hogy minden szükségletünknek eleget tegyen. Ez olyan,
mintha egy embert l azt várnánk, hogy Isten legyen.
– Különös teológiája van. A férjem hagyta, hogy az öcsém meger szakolja
magát, és maga azt hozza ki ebb l, hogy az egészet szerelemb l tette.
– Meger szakoljon? Ezt komolyan mondja? Találkozott maga már az
öccsével? Szerintem fizikailag képtelen bárkit is meger szakolni. Ha csak
megszólal, az embernek lángra gyúl a bugyija.
– Maga nem akart lefeküdni vele, de a férjem kényszerítette. Ez nem nemi
er szak?
– Egy nemi er szak áldozata nem tud egyetlen olyan szót mondani az
er szaktev nek, amit l az leállna. Én mondhattam volna. Űtt volt a
menekül szavam. De úgy döntöttem, nem használom.
– Miért nem?
– Nem akartam csalódást okozni Sørennek.
– Ennyi?
– Nos… és beismerem, hogy mindig is vonzódtam Kingsl​ ey-hez.
– vonzódott magához? Az öcsém?
– Maga szkeptikusnak t nik. – Nora felszegte az állát, és Marie-Laure-ra
bámult.
– Az is vagyok. De azt hiszem, tévesen gondoltam, hogy az öcsémnek jó ízlése
van a n k terén.
– Csodálatos ízlése van. Valószín leg a Föld legszebb ezer n jét már
végigkefélte.
– És magát is.
Nora halk torokhangon felnevetett. N i csipkel dés… nem s r n keveredik
ilyesmibe. Az világában a n k általában túlságosan féltek t le ahhoz, hogy akár
a nem megfelel irányban pislogjanak. Talán nem s r n játssza ezt a játékot, de

attól még tudja, hogyan kell.
– Tudja, minek neveztek engem az Alvilágban?
– Mondja meg.
– Fehér Királyn nek. Az alárendeltek fehéret hordanak. Én mindenki másnál

stílusosabban viseltem. A többi alárendelt félt t lem. Úgy engedelmeskedtek a
parancsaimnak, mintha domme lettem volna. Abban a világban Søren
tulajdonaként különlegességnek számítottam. Irigyeltek, féltek t lem és vágytak
rám . És jobban teszi, ha kurvára elhiszi, hogy az öccse kívánt engem . És Sørent
is. Azon az éjszakán, amikor elmentünk hozzá… mindkett nket megkapott.

22

A BÁSTYA

Grace nem tudta a választ Wesley kérdésére. Meglehet sen biztos volt abban,

hogy nem akarja tudni. Hová megy Kingsley? Szíve megpróbálta titokban tartani
a választ az agya el tt. Ha oda megy, ahová Grace gondolta, akkor megvolt az
esélye, hogy nem tér vissza. Alig ismerte ezt az embert, de nem számított. Nem
tudta, mennyi stresszt és félelmet bír ki még, miel tt egyszer en összeomlik.

Visszatértek a házhoz, és Grace otthagyta Wesley-t és Lail​ át, akik a nappaliban
beszélgettek. Bájos ház volt, egy kis angol kúriára emlékeztette Grace-t, amit egy
iskolai kiránduláson látogattak meg kamaszkorában. Emlékezett rá, hogy
végigjárta az elegáns, régi kúria folyosóit, és arra gondolt, milyen kár, hogy
múzeum lett bel le. Egy családnak építették és egy családnak is kellene laknia
benne.

Bár tudta, hogy nem kellene, Grace kinyitott minden ajtót a földszinten és az
emeleten is. Szíve összeszorult, amikor meglátott egy szobát, ami egyértelm en
két kislányé volt. Ikerágyak álltak benne, egymás mellett. A falakat világos
rózsaszínre és fehérre festették, minden vattacukorszín volt. A bal oldali ágy
felett festett felirat. Byrony, nagybet kkel. A jobb oldali felett d lt bet kkel a
Willa név állt. Mindegyik ágyon egy halom kitömött játékfigura ült – oroszlánok,
farkasok, zokniból készült majmok és mosolygó delfinek. Grace felemelt egy kis
barna kutyát és a melléhez szorította. űont ilyenje volt gyerekkorában. Még
mindig megvolt valahol a szülei padlásán. Bernátnak nevezte, habár nem
hegyi , mondogatta mindenkinek, és büszke volt a saját viccére. Mennyire
szeretett volna egy ilyen szobát egyszer a saját házában – egy kis, játékokkal teli
ágyat, és azt, hogy Zachary legyen minden este a mesefelel s. A férjét ismerve
feln tteknek szóló regényeket olvasna a fiuknak vagy a lányuknak – Thomas
Hardyt vagy Virginia Woolfot. De legalább az altatással nem lenne gondjuk.

Grace végigfuttatta kezét a hasán és gy lölte, hogy olyan lapos. Heti négy
alkalom m al nyolc kilom étert futott, vigyázott, m it eszik, bevette a vitam injait…

és mégis, minden hónapban kudarcot vallott. Imádkozott a csodáért, hogy Isten
gyógyítsa be a testében lev hegszövetet, hogy gyermeke lehessen. Most ez az
ima olyan kicsinyesnek, olyan önz nek t nt. Nora egy rült n foglya, aki
bosszút akar állni. Most csak azért imádkozhat, hogy Isten csodatév kedvében
legyen.

Grace vonakodva visszatette a kutyát a többi játék közé és kilépett a szobából.
Észrevett egy ajtót a folyosó végén – most nyitva volt, bár Grace megesküdött
volna rá, hogy amikor bement a kislányok szobájába, még csukva volt. Az
ajtóhoz ment és meglátta, hogy nem egy szobába visz, hanem egy felfelé vezet
lépcs sorhoz. Nem látott villanykapcsolót, így a vaksötétben elindult felfelé,
amíg végül nem tudott továbbmenni. Kezét végigfuttatta a sötét ajtón, megtalált
egy ajtógombot, kinyitotta, és rájött, hogy a ház tetejére ért fel.

Kilépett a lépcs fordulóból és körülnézett. A tet legtávolabbi sarkában Søren
állt és kibámult a kúriát körbevev , éjszakába burkolózó erd re. Néma, komor
alakja láttán Grace megmerevedett. Vissza kellene mennie, magára hagynia a
gondolataival. De Grace egész nap egyedül volt, és tudta, hogy meg rül, ha nem
távolodhat el a saját hangjától a fejében.

Összeszedte a bátorságát és a férfi felé indult, majd megállt mellette. Søren
kezében öblös pohárban vörösbor volt. Ajkához emelte és ivott.

– Nem bánja, ha egy id re csatlakozom? – kérdezte Grace, és hirtelen úgy
érezte, fél. Mégis mit l tart? Hogy Søren nem kér a társaságából? Vagy mit l?

– Kérem, maradjon. Szívesen veszem a társaságát.
– Nem is tudom – mondta Grace és felsóhajtott. – Most én magam sem
viselem el saját magamat.
A férfi elfordult az el ttük elterül , sötét erd t l, és Grace
arcát tanulmányozta. Tekintete bens séges és kutató volt, mintha nem csupán
látni akarná a n t, hanem megérteni is.
– Maga sírt.
Grace arcához em elte a kezét és végigfuttatta a szem e alatt, hogy letörölje a
szemfestékkel összekeveredett könnyek nyomait.
– Bocsánat. Biztos rémesen nézek ki.
– Nem, gyönyör . És zavarodottnak látszik.
– Köszönöm – mondta Grace halk, fáradt nevetéssel. – Magát nem riasztják el
egy n könnyei?

– Aligha – mondta Søren, majd ajkához emelte a poharat és ivott. – A
megfelel körülmények között még élvezem is ket, azonban, azt hiszem, maga
nem abból a fajtából való, amelyre én célzok.

– Sajnos nem – mondta Grace és majdnem elpirult a gondolatra, hogy Søren
miként ríkat meg egy n t. – Elkövettem azt az ostoba hibát, hogy betévedtem az
egyik gyerekszobába.

– Maga és Zachary még mindig a fogantatással próbálkoznak?
– Igen, így van. Honnan tudja? – Ha valaki mással beszélgetett volna, Grace
talán zavarba jön egy ilyen személyes témától. De valamiért úgy érezte, ezzel a
férfival bármir l beszélhet, és az kettejük között marad. űap, jutott eszébe. Hát
persze.
– Eleanor m esélte. Tudnia kell, hogy nem pletykált. Megkért, hogy m ondjak
el egy kilencedet magukért.
– Tényleg? – Grace szíve elfacsarodott ennyi kedvességt l.
– Meggy z dése, hogy én idegessé teszem Istent, és valószín bb, hogy
inkább az én imáimat hallgatja meg, mint az övéit.
– Szóval… azért imádkozott, hogy megfoganjak?
– Egy kilencedet mondtam el. Azért imádkoztam, hogy kilencszer foganjon
meg.
– Köszönöm. – Grace szinte suttogott. – Zachary fel akarja adni, hogy
természetes úton szülessen gyermekünk. Azt mondja, túlságosan sokat kivesz
bel lem. belemenne az örökbefogadásba, de én szeretnék tovább próbálkozni.
Azonban most ez az álom olyan önz nek és kicsinyesnek t nik, most, hogy Nora
a…
– Ne, Grace. Ne higgye, hogy Isten nem képes gyermeket adni önnek és
visszahozni hozzánk Eleanort. Végül is Isten végtelenül hatalm as. Képes egynél
több feladatot is lehúzni a teend i listájáról.
– Majd az eszembe vésem. – Az éjszakai leveg megborzongatta b rét, és
Grace m enedéket keresve ösztönösen közelebb húzódott Sørenhez. A férfi nem
tért ki, amikor Grace válla a karjához ért. – Habár… amikor ilyesmi történik,
önkéntelenül is kicsit hálás vagyok azért, hogy gyerm ektelen vagyok. Ha nincs
gyereked, akkor nincs kit elrabolni. Az emberi élet most rendkívül törékenynek
t nik számomra, a világ pedig borzalmasan veszélyes helynek. Nora valakinek a
lánya, és valahol odakint van és fél… biztosan nagyon fél…

Søren egyik karját Grace vállára tette, ahogy a könnyei ismét eleredtek. A n
közelebb húzódott hozzá, és fejét a mellkasára tette. Úgy érezte magát, mint a
gyermek, aki az apja karjában keres megnyugvást.

– Eleanor – kezdte Søren, és két karját Grace köré fonta – a legbátrabb n , akit
ismerek. Tizenöt éves korában sem félt t lem. És higgye el, azt akartam, hogy
féljen.

– Én féltem volna magától. Most is félek.
– nem félt. Tudja, mik voltak az els szavai hozzám? Úgy emlékszem rájuk,
mintha tegnap lett volna. Azt mondta: Maga elég nagy barom, ugye tudja?
Grace hangosan felnevetett és kihúzta magát a férfi öleléséb l.
– Ezt mondta magának?
– Nem helyeselte, hogy nem lakatolom le a motoromat. Azt mondta, ez olyan,
mintha lopásra kínálnám fel. Tekintve, hogy egy héttel a beszélgetésünk után
letartóztatták autólopásért, egészen biztos vagyok benne, hogy pontosan tudta,
mir l beszél.
– Letartóztatták autólopásért? Micsoda csibész! Fogalmam sem volt róla,
hogy ilyen z rökbe keveredett. Azt hittem, a kamasz lányokat azért tartóztatják
le, mert sminkcuccot és táskát lopnak.
– Eleanor semmit nem a normális módon csinál.
– És maga ezért imádta. – Grace felmosolygott a férfira.
– Így van. Feltétel és megbánás nélkül. A szívem kettészakadt, mikor
megismertem. Kettétört. Tudtam, hogy úgy kellene szeretnem, mint apa a
lányát, de a vadsága és a szépsége ezt majdnem lehetetlenné tette. Azonban úgy
védtem meg t, mint egy apa. Mindig is próbáltam megvédeni. És mindig
sikerült is. Csak most nem.
Grace még egyet hátralépett. Szüksége volt egy kis térre közte és Søren
között. A karjaiban lenni természetfelettien jó érzés, érthetetlenül biztonságos
volt. Elt n dött, hogy vajon Zachary is ezt érezte-e Norával – ezt a különös
vonzódást valaki iránt, akit nem tud megérteni, aki majdnem olyan, mintha egy
rlény lenne. Valamiféle rejtett tudás birtokában vannak ezek ketten. Titkos
bepillantást nyertek valamibe. Láttak olyan dolgokat, amiket Grace el sem tudott
képzelni. Søren és Nora olyan dolgokat tudtak, amiket Grace soha nem értene
meg. De mennyire látni akarta ezeket, mennyire meg akarta érteni…
– A szívem ma este a testemen kívül van, messze – mondta Søren és

belebámult a sötétségbe.
– Milyen messze?
– Tizenöt kilométer van köztünk és Elizabeth háza között. Egy óra alatt

lefutnám.
– Én ötvenöt perc alatt futnám le – mondta Grace és felmosolygott rá.
– Viselkedjen. Maga tizenhét évvel fiatalabb nálam. Tisztelje az id sebbet –

mondta a férfi, és láthatóan azon igyekezett, hogy ne mosolyogjon Grace-re.
– Ha nem viselkedem, a térdére fektet?
Søren felhúzta egyik szemöldökét és Grace fülig pirult.
– Szent isten, már megint ezt m veli velem. – Grace a kezébe temette az

arcát.
– Örüljön, hogy Kingsley nem hallotta. A szaván fogná.
Søren elmosolyodott, de Grace bánatot látott a szemében. Bánatot és félelmet.
– Hol van Kingsley?
– Űtt, ahol a legkevésbé szeretném, hogy legyen.
– Megpróbálja visszahozni Norát.
Søren bólintott.
– Kingsley és Eleanor ismeretlen borzalmakkal néznek szembe odakint. Én

akkor vagyok a legelégedettebb, ha mindketten a közelemben vannak.
– Szereti Kingsley-t?
– Igen. Ez megdöbbenti magát?
– Egyáltalán nem. Kingsley Norára emlékeztet. Arrogáns, pimasz, veszélyes,

gyönyör .
– Azok ketten rokon lelkek, bár utolsó leheletükig tagadnák. Kingsley szülei

meghaltak, amikor tizennégy éves volt. Eleanor szülei teljesen haszontalanok
voltak számára kamaszkorában.

– Maga apafigura volt mindkettejüknek.
– Valahol igen. És most olyan apa vagyok, aki bármit megadna azért, hogy
épségben visszakapja ket.
– Visszatérnek. Maga hisz abban, hogy nekem egy nap gyermekem lesz. Én
abban hiszek, hogy maga is megkapja, amit szeretne.
– Köszönöm. De addig is… – Søren felemelte a poharat és még egyet kortyolt.
– Eszem be juthatott volna – m ondta Grace és a pohár felé biccentett. – J obb,
mint egy kitömött játékkutya miatt b gni.

Søren finoman elmosolyodott és Grace felé nyújtotta a poharat.
– Igya meg. Nekem nem kellene többet innom.
Grace egy pillanatig habozott, m ajd elvette a férfitól a bort. Elviselhetetlenül
intim dolognak t nt utána inni. Mégis ivott egy kortyot.
– Merlot. Nagyon finom.
– Danielnek tisztességes méret pincéje van. A néhai felesége, Maggie
valamilyen szinten borszakért volt.
– Akkor Maggie emlékére iszom. – Grace felemelte a poharat és újra ivott.

– Sláinte mhaith[15] – mondta Søren. A kelta kiejtése olyan tökéletes volt, hogy
még ír származású anyját is leny gözte volna.

– Biztos nem kéri? Szívesen osztozom.
– Már öt pohárral megittam ma este.
– Öttel? – ismételte Grace döbbenten. – Én kómában az asztal alatt
fetrengenék öt pohár Merlot után. – Négy pohár volt nagyjából egy üvegnyi.
– Ritkán iszom ilyen sokat. Naponta egy pohár a legtöbb.
– A bor csodálatosan oldja id nként a feszültséget. Ha Zacharyt tartanák fogva
abban a házban, engem alkohol​infúzióra kellene kötni.
– Én általában sokkal kellemesebb módszerekkel csökkentem a
feszültségemet.
Grace felnevetett és még egyet kortyolt a borból. Azt akarta, hogy miel bb a
fejébe szálljon.
– Abban biztos vagyok. Egy Norával töltött éjszaka kiváló terápia lehet.
– Nem is sejti… – A férfi arcán átsuhanó mosolyban annyi szerelem volt, hogy
Grace azt érezte, elgyöngül a térde. Er s a bor. Biztosan a bor miatt.
– Boldog férjes asszony vagyok, és a férjem csodálatos szeret . És Nora összes
könyvét olvastam. Azt hiszem, van némi sejtésem róla.
– Én is olvastam a könyveit.
– Botrányos – ugratta Grace. – Egy pap, aki erotikus regényeket olvas.
– Csak Eleanor regényeit.
– Mindenképpen a kedvenc íróm.
Grace leült a tet párkányra, így háttal volt az erd nek. Amúgy is sokkal
szívesebben nézte Sørent. Soha életében nem vonzották a sz ke férfiak, de
ebben a férfiban volt valami teljességgel lefegyverz . Még éjszaka is volt

árnyéka. Különös volt így látni – fehér ingben, papi gallér nélkül. Mégis olyan
paposnak t nt el tte, olyan felszenteltnek.

– Kérdezhetek valamit? – kérdezte Søren és lepillantott rá.
– Hogyne. Bármit.
– Miért nem gy löli Eleanort?
– Azt hiszem, sokkal több borra van szükségem ahhoz, hogy erre válaszoljak.
– Grace megpróbált nevetni, de nem igazán sikerült. Søren felvont szemöldökkel
várt. – Jól van… a házassági problémáink Zacharyvel jóval azel tt kezd dtek,
hogy a férjem megismerkedett Norával.
– De szeret k voltak – emlékeztette a férfi.
– Igen, ezt pontosan tudom. Valahányszor beszélgetnek, Nora flörtöl vele.
Űnnan tudom, mert Nora azt mondja nekem, hogy a férjem gonosz és többé
nem akar szex elni vele.
– És ez nem bosszantó?
– Az lenne, ha kom olyan fenyegetésnek tekinteném Norát. Azt hiszem , Nora
szíve összetörne, ha Zachary és én szétmennénk.
– Ez így van. Mindkettejüket szereti.
– Nora flörtöl Zacharyvel és flörtöl velem, és ha alkalma adódna rá, azt
hiszem , nem m ondana nem et m ég egy éjszakának a férjem m el, de ez Norának
csak szórakozás, játék. – Grace elhallgatott, amikor rájött, mit mondott és kinek.
– Bocsásson meg. Biztos vagyok benne, hogy a legkevésbé azt akarja most
hallani, hogy Nora flörtöl a…
– Ne kérjen bocsánatot. Soha nem irigyeltem Eleanortól a hódításait. Űlyan
súlyos áldozatokat hozott azért, hogy velem lehessen, hogy a legrosszabbfajta
férfi lennék, ha teljes h séget követelnék t le.
– Bárcsak többen lennének olyan nyíltak, mint maga és Nora! Zachary
néhány barátja, vagyis most már csak volt barátja, gy löl engem, mert
találkozgattam valakivel, amíg külön éltünk. Akárhányszor mondja el nekik
Zachary, hogy neki is viszonya volt valakivel… a pasik csak pasik, de ha egy
asszony a férjén kívül mással is lefekszik, az megbocsáthatatlan b n.
– Számomra nem. És Isten számára sem. Eleanorral mindig is nyitott
kapcsolatban éltünk, és ezt teljes mértékben én kezdeményeztem. Azért, ami
vagyok…
– És mi maga?

Søren összefonta a karját a mellkasán és lebámult a n re. Grace hirtelen
csintalan iskolás lánynak érezte magát, akit alapos fejmosásban fognak
részesíteni.

– Tudja, mi vagyok, Grace.
– Tudom, hogy szadista. Nora ezt mondja. És azt is tudom, hogy maga jó
ember és csodálatos pap. Amit szintén Norától tudok.
Søren felsóhajtott, és leült Grace mellé a tet párkányára. Ahogy a férfi a
szavakat fogalmazta, Grace a profilját tanulmányozta. Évek teltek el azóta, hogy
Grace utoljára tollat ragadott és verset írt. Az egyetem alatt meglehet sen jó
költ volt, és akkoriban arról álmodozott, hogy a költ i hivatás lesz az élete. De a
házassága, a karrierje, a realitás elvette t le ezt az álmot. Most hirtelen újra
ihletet érzett, hogy írjon. Tudta, hogy örök életében emlékezni fog erre a csendes
pillanatra itt, a tet n ezzel a pappal. A még csak formálódó emlék úgy zsongott a
feje körül, akár egy éjjeli lepke. Hálóval befogja ezt az éjszakát, és papírra
szegezi, hogy örökre ott maradjon.
– A fajtánkból vannak páran, akik játéknak fogják fel a szadizmust. Ez talán
durván és mocskosan hangzik önnek.
– A fivérem rögbizik. Ismer s számomra az a fogalom, hogy a játékban
fájdalmat okozunk a másiknak.
– k a szerencsések. Azok, akik el tudják játszani. Megszólal a síp, a játék
véget ér, k elmennek. De nekem… ez nem játék. Én nem mehetek el.
– Nora egy kicsit elmagyarázta nekem. Azt mondta, ez olyan, mint amikor az
ember vagy meleg, vagy hetero. Azt jelenti, ami vagy, nem azt, amit teszel.
– Örülök, hogy segített megértenie. Nem mindenki érti meg. Megrémíti az
embereket. Meg is kell rémítse. Én aggódnék, ha valaki belefásulna abba, hogy
fájdalmat okoz valakinek a gyönyör kedvéért.
– Rémiszt lehet azt tenni, amit maga tesz.
– Az tud lenni. Minél nagyobb fájdalmat okozok valakinek, annál nagyobb az
élvezetem. Ez igazi kötéltánc, egyensúlyozó-m vészet. Mindig ott van a veszély,
hogy túl messzire mész, hogy lezuhansz. És ilyen helyzetben nem egyedül
zuhansz. Magaddal rántod a másikat is.
– De erre van a menekül szó, nem igaz? Hogy megakadályozza az esést.
Søren bólintott.
– Segítenek ezek a kis biztosítékok. Eleanorral már olyan régóta vagyunk

együtt, hogy jól tudja, milyen messzire vihet el engem úgy, hogy még ne
veszítsem el magam.

– Fordult már el , hogy… – Grace kereste a megfelel szavakat – elveszítette
magát?

– Igen. Egyszer, Eleanorral, röviddel azután, hogy szeret k lettünk. Kigúnyolt,
játékból. Én komolyan vágtam vissza. Annyira megdöbbent, hogy elfelejtette,
hogy ott a mene​kül s​ zó, amivel leállíthat. Nem álltam le.

Grace megborzongott, mert a férfi hangja alig volt több suttogásnál. Nem
álltam le… Grace nem akarta tudni, mivel nem állt le. Az titok volt, amit
meghagyott ennek a férfinak.

– És máskor? – Grace ajkához emelte a poharat.
– Többször is. Mindig Kingsley-vel.
Grace majdnem félrenyelte a bort. Nagyot kortyolt és mély leveg t vett.
– Kingsley-vel? Ez komoly?
– Meglepettnek t nik. – De Grace nem meglepett volt. Döbbent volt, és Sørent
láthatóan nagyon szórakoztatta a döbbenete.
– Azt hittem, maguk kamaszkorukban voltak együtt.
– Így is volt. Bár azóta fordult már el néhány alkalommal. Ritkán. Ritkán
fordul el .
– Miért?
Søren egy pillanatig hallgatott. Kinyújtotta a kezét. Grace felnevetett, átadta
neki a borospoharat, majd figyelte, ahogy a férfi iszik. Søren visszaadta a
poharat, amely kissé kevésbé volt tele, mint korábban.
– Kingsley Edge… ez nem a valódi neve. Szeretné tudni a valódi nevét?
– Nagyon is.
– Kingsley Théophile Boissonneault.
Grace pislogott.
– Megtenné, hogy bet zi?
– B-o-i-s-s-o-n-n-e-a-u-l-t. – Søren a francia kiejtés szerint mondta ki a bet ket.
– Gondolhatja, mennyire sietetett megszabadulni egy ilyen névt l, amikor
letelepedett Amerikában.
– Meglehet sen méretes.
– Akárcsak maga Kingsley.
Grace majdnem elejtette a poharat, de aztán meglátta a gonosz vidámság

csillogását Søren szemében.
– Már megint azt csinálja. – Grace a férfira mutatott. – Megpróbál játszadozni

az agyammal.
– Igen, és minden megbánás nélkül teszem.
– Maga az, aki félrészeg. Nekem kellene irányítani ezt a beszélgetést.
– Már el is felejtette, hogy mir l beszéltünk.
– Ez nem igaz. Maga… – Grace elhallgatott és végiggondolta beszélgetésük

állomásait. A méretes megjegyzés igencsak letérítette a beszélgetés
ösvényér l. De majd visszatalál rá. – Kingsley. El akarta mondani nekem, hogy a
találkozásaik – mondta, a lehet legtaktikusabb szót használva – miért olyan
ritkák vele.

– Jó kislány.
– Köszönöm – mondta Grace és elraktározta a dicséretet. – És…?

– Kingsley nem véletlenül választotta az Edge[16] vezetéknevet. Nem
affektálásból tette. Nem tréfa volt. Még csak nem is becenév. Az Edge vezetéknév
választása tulajdonképpen figyelmeztetés.

– Mire figyelmeztet?
– Kingsley a BDSM egy bizonyos ágának, a pengeél-játéknak az elkötelezett
híve. Eleanor állandó listát tart fenn, aminek a Miket hazudnak a perverzek a
vaníliáknak? címet adta. Űlyanok vannak rajta, mint minden szeánsz el re le
van egyeztetve , és természetesen az egy- és többvég korbácsok nem sértik fel
a b rt . És igen, mindenkinek van menekül szava és igazából mindig az
alárendelt fél irányít .
– Ezek közül semmi sem igaz?
– Igaz… néhányunkra. Mások viszont más szabályok szerint játszanak. A
kuncsaftjaival és a klubjaiban Kingsley a biztonságos játék szabályainak nagy
bajnoka. De Kingsley, a magánember inkább a veszélyesebb játékokat szereti. Se
menekül szó, se biztonság. Különösen szereti a légzéskontrollt és az
emberrablást-nemi er szakot imitáló szerepjátékot.
Grace-en újabb borzongás futott végig, aminek semmi köze nem volt az
éjszakai hideghez.
– Nemi er szak… ez önmagát magyarázza. Légzéskontroll?
– Fojtogatás – mondta Søren egyszer en. – Erotikus akasztás. Beismerem,

hogy én is próbáltam ezeket a tevékenységeket, de sokkal szigorúbban
ellen rzött körülmények között. Itt van például a vérrel kapcsolatos játék. Ez
számomra a szadizmus legkedveltebb fajtája. És mégis, Eleanor és én évente
csak egyszer foglalatoskodunk vele. A vagdosás el tt Eleanor fürd t vesz, és
utána alaposan megtisztogatjuk mindkett nk sebeit. Nem szükséges hozzá
menekül szó, mert ha azt kéri, hagyjam abba, akkor abbahagyom. Kingsley-
vel… t véresre lehet verni, összeverni, ezerféleképpen er szakot tenni rajta, és
meg sem próbál megállítani. Nincsenek korlátai. Kamaszkorunkban adtam neki
egy menekül szót, hogy használja. Egyszer sem ejtette ki a száján, pedig én vagy
ezer darabra törtem pusztán azért a gyönyörért, hogy utána újra összerakjam és
megint széttörjem.

Grace mélyet lélegzett és hagyta, hogy felfogja a szavak értelmét. Tudta, hogy
meg kellene rémülnie, undorodnia… de a férfi vagy a vallomása által létrehozott
reakció nem ez volt, hanem az izgalom és a könyörület. S t, még vágy is, de ezt
Grace nem merte volna bevallani magának.

– Közülünk – folytatta Søren – mindenki ösztönösen tudja, hogy a szeánszban
az alárendelt félnek kell biztonságban éreznie magát, és neki kell biztonságban
lennie. De gyakran elfelejti, hogy a dominánsnak is biztonságban kell éreznie
magát. Amikor kettesben vagyunk Eleanorral, nehéz önuralmat tanúsítanom, de
képes vagyok rá. Ha elkezdem elfelejteni, ki vagyok, eszembe juttatja.

– Hogyan?
– Ritkán használta velem a menekül szavát. Szinte soha. Ha azt akarja, hogy
egy pillanatra álljak le, megmondja. Ha valami elkezd túl messzire menni,
visszahúz engem, visszahúz minket a peremr l, a szikla élér l. De Kingsley nem
ilyen. Túlságosan könny megfeledkeznem magamról Kingsley-vel, túl könny
kilépni vele a peremre és átlépni rajta. És mivel szeretem t és nem akarok a
pusztulása és ezáltal a saját pusztulásom el idéz je lenni…
– Azért nem érinti meg t, mert szereti.
– Gyakran kimerít az önuralom, hogy visszafogjam magam és ne okozzak
kárt. F leg akkor, ha az önmagam elvesztése ilyen részegít – sokkal
részegít bb, mint öt pohár bor. Eleanorral ezért kezdett l fogva nyitott a
kapcsolatunk. Néha pár nap vagy egy hét is szükséges, hogy felgyógyuljon egy
velem töltött éjszakából.
– Szóval ha Nora zúzódások és horzsolások nélküli szexet akar, másvalakit

keres.
– És ha én egy friss vásznat akarok telefesteni zúzódásokkal és

horzsolásokkal, másvalakit keresek.
– Vannak más szeret i? – kérdezte Grace teljesen megrökönyödve. Tudta,

hogy Norának vannak, de abból, amit Nora mondott, úgy t nt, Søren egyedül
Norához volt h .

– Eleanor és Kingsley a két szeret , akik azóta megvannak nekem, mióta pap
lettem. De van több más n is, akik az alárendeltjeim lesznek, amikor Eleanor
elutazik a városból vagy pár napra van szüksége, hogy felgyógyuljon.

– Csak n k?
– Igen. A n kkel óvatosabb vagyok, mint egy férfival lennék. És szintén
szólva Kingsley az egyetlen férfi, akihez valaha is vonzódtam.
– Szóval Nora lefekszik másokkal, maga pedig ver másokat?
– Ez az egyezség csodásan m ködik köztünk. Vagyis m ködött.
– Nora szereti magát. Bármit is csinált Wesley-vel, az ezen nem változtat. Mint
ahogy az sem változtat azon a tényen, hogy Zach meg én házasok vagyunk, hogy
én lefeküdtem Iannel vagy hogy Zachary is Norával. Sem azon, hogy szeretjük
egymást, és hogy összetartozunk.
– Ezért nem gy löli Eleanort?
– űontosan. Mert úgy gy löltem Zacharyt, ahogy kellett. – Grace ismét
belekortyolt a borba. Ha a Zacharyt l való különélésér l fog beszélni, a lehet
legtöbb folyékony bátorságra van szüksége. – Ezért gy löli mindig a feleség a
másik n t. A másik n … – Grace jó messzire nyújtotta ki a karját maga elé – az
más. Még csak nem is személy. Minden gy löletünket, minden megvetésünket
rázúdíthatjuk, annak ellenére, hogy a lelkünk mélyén tudjuk, nem a hibás.
csak a b nbak.
– Tudta, hogy a b nbak ótestamentumi fogalom?
– Nem tudtam.
– A Leviták könyvéb l. Az izraeliták b neit szimbolikusan egy bak fejére
helyezték, aztán a bakot el zték a vadonba, hogy soha többé ne lássák viszont.
Ez egyfajta vezeklés volt.
– űontosan ez az. A férj és a feleség a házasság összes b nét a másik n fejére
szórja. Imádkoznak, hogy a n t njön el örökre és vigye magával az összes kínt
és hagyja maga mögött a férjet.

– Maga ki akart békülni Zacharyvel?
– Igen. Nagyon is. El ször mindenkire dühös voltam, t kivéve. Több tucat
másik n volt. A munkája is egy másik n volt, akit hibáztattam. Hibáztattam
Zachary f nökét, John-​űaul Bonnert. J. ű. tudta, hogy gondjaink vannak és
kihasználta. Amerika… a szajha, aki elcsábította t lem a férjemet.
– Az egész ország?
Grace elmosolyodott.
– Igen. Az egész országot hibáztattam. Jellemz , megkeseredett feleség-
attit d. Aztán Zach telefonon megemlítette Nora Sutherlint, az egyik íróját. De
t z volt a hangjában. Utánanéztem a neten, megláttam annak a gyönyör n nek
a fotóját. Akkor gy löltem. De nem jött be a b nbakkeresés. A b nök még
mindig ott voltak a házasságunkban. Nem lehetett olyan könnyen el zni ket
azzal, hogy egyszer en J. ű. Bonnert okolom vagy Norát vagy az egész rohadt
országot. Tudtam , ha vissza akarom kapni Zacharyt – m árpedig vissza akartam
kapni –, akkor senki mást nem okolhatok, csak magunkat. A mi problémánk az
én hibám volt. A mi problémánk az hibája volt. A mi problémánk a mi hibánk
volt, nem Noráé.
– Bölcsnek kell lenni ahhoz, hogy erre rájöjjön. Számos házaspár fordult
hozzám tanácsért, akik soha nem látták be ennek az igazságát. Mindenkit
okolnak, kivéve a valódi tetteseket.
– Én sem akartam belátni az igazságot. De muszáj volt. Végzetes hibát
követtem el, amikor iderohantam New Yorkba.
– Megismerte Eleanort.
Grace köszöntésre emelte poharát.
– Megismertem Eleanort. És nem a másik n volt számomra, hanem Nora.
A gyönyör , intelligens, együttérz , megért Nora. Akit lehetetlen gy lölni.
Istenem, úgy jelentem meg a házában, mint valami kerge n személy, hogy
levadásszam a férjemet, és teával kínált és azt mondta nekem, Zachary még
mindig szerelmes belém. Maga megkérdezte t lem, hogy miért nem gy lölöm
Norát. Én csak vissza akartam kapni a férjemet. Visszakaptam. Minden feleség
ezt akarja.
Søren felállt és elkapta a pillantását Grace-r l, az ket körülvev , sötéted
erd t nézte. És Grace úgy hallotta a saját szavait, mintha valaki más mondta
volna ki ket…

volt a bűnbak… tudjuk, hogy nem t kell okolni… én csak vissza akartam
kapni a férjemet… minden feleség ezt akarja.

– Marie-Laure – mondta Grace, és borzalmas felismerés lett úrrá rajta. – Neki
nem Nora kell, ugye?

Søren el ször nem válaszolt.
– Nem – mondta végül.
– Ha Nora nem jelentkezik önként, hogy marad, ott tartotta volna Lailát. Nem
érdekelte, hogy a maga szeret jét vagy az unokahúgát tartja fogva – a lényeg az,
hogy maga szeresse az illet t.
Søren szája keskeny vonallá présel dött.
– Mi volt a levélben?
– Nem számít.
– De, számít. Mi volt benne? Kérem, mondja el.
– Valami olyasmi, hogy Drága férjem, hiányoztam? Nekem te nagyon
hiányoztál. Nálam van valaki, akit szeretsz. Ha azt akarod, hogy ez a szeretted
továbbra is lélegezzen, melegen ajánlom, hogy te meg én szüntessük meg a
köztünk lev szakadékot. Ez egy nagy döntés. Fontold meg jól. De ne tartson túl
sokáig. űénteken délig van id d. Örök szerelemmel: odaadó feleséged. Utóirat.
Mondd meg az öcsémnek: Szeresd a te n véred .
Grace egy pillanatig nem tudott megszólalni. Muszáj volt, hogy a szavak
leülepedjenek benne.
– Magát akarja – mondta végül Grace.
– Így van.
– Mégis hogy találna rá? Tudom, hogy Laila elmondta nekünk, de mi van, ha
nem ismerte volna fel a szobát?
– Szeresd a te n véred … valaki a múlt héten betört a n vérem, Elizabeth
házába, és ezeket a szavakat hamuval felírta a gyerekszobám falára.
– Maga a levélb l tudta, hol van Nora, nem pedig Lailától és a medálból.
Marie-Laure azt akarta, hogy maga tudja.
– Azt akarja, hogy elmenjek hozzá. Ha nem én megyek, megöli Eleanort.
– Nem mehet oda. Az a n már ölt korábban is. Wesley elmondta, hogy
meggyilkolt egy fiatal lányt. Magát is megöli.
– Vagy rosszabbat tesz velem.
– Mi rosszabb annál, mint hogy lemészárolják?

Søren kinyújtotta a kezét, és Grace átadta neki a pohár bort. A férfi az ajkához
emelte és egy hajtásra kiitta.

Grace várt. Søren soha nem adott választ a kérdésére.

23

A KIRÁLYN

Isten zöld földjén eltöltött húsz éve során Eleanor még soha nem volt ilyen

ideges. Még akkor sem, amikor a bírói ítéletet várta az öt rendbeli autólopása
ügyében – még az sem volt ilyen rémiszt , mint a szex lehet sége valakivel, aki
nem Søren. Megismerte Sørent, és kamaszkori terve, hogy lehet ség szerint
minél el bb elveszítse a szüzességét, egy százkilencvenhárom centi magas,
sz ke cölibátusi falba ütközött. Se flört, se könyörgés, se ravaszul kitervelt
csábítás sem tudta rávenni Sørent, hogy megszabadítsa szüzességét l tizenöt,
tizenhat, tizenhét… tizennyolc évesen. Eleanor nagy reményeket f zött a
tizenkilencedik évéhez, de Søren még akkor sem ment bele. Eleanor évekkel
kés bb jött rá, miért váratta meg olyan nagyon. Űkot adott rá, hogy elhagyja t.
Nagyon jó okot. Szerette annyira, hogy elengedje, miel tt még az övé lett volna.
És Eleanor szerette annyira, hogy várjon rá.

Várt rá, igen, és most már nem volt sz z. Els , Sørennel töltött éjszakája olyan
természetes volt, mint a lélegzetvétel. Űlyan természetes, hogy el sem tudta
képzelni, hogy valaha is így tudja magát érezni valaki mással. Søren keze helye
az testén volt, szája helye a száján. volt az egyetlen férfi, akit magában akart
érezni… de Søren makacs volt és hajthatatlan.

– Jól van, megteszem – mondta Eleanor egy éjjel, miután egy órát vitatkozott
vele.

– űersze, hogy megteszed.
– De nem fogom élvezni.
Ezen Søren felnevetett, úgy, hogy Eleanor karja lúdb rözni kezdett.
– Itt és most Kingsley-r l beszélünk, Eleanor. Élvezni fogod, akár tetszik, akár
nem.
Ezek a baljós szavak csengtek Eleanor fülébe, amint Søren mögött belépett
Kingsley belvárosi házába. Amikor a férfi alárendeltje volt, mindig mögötte
haladt. Mögötte haladt, akkor beszélt, amikor kérdezték, felt zve viselte a haját,

ahogy kérték t le és mindig fehér ruhát hordott, amikor egy párként bárhová
mentek Kingsley világában. Az összes kötelezettség közül ezeket a pillanatokat
szerette a legjobban – az estéket Kingsley-nél vagy a klubban, a kevés
biztonságos helyen, ahol Sørennel lehetett, és tisztában volt vele, hogy mindenki
tudja: Søren tulajdona.

Kingsley-t a szalonban találták. Egy karosszékben ült, fekete
lovaglócsizmában és fekete öltönyben, ami megidézte a régensi kort. Egyik
kezében egy pohár bor, a másikban egy könyv volt. Eleanor nem emlékezett,
látta-e valaha Kingsley-t ülni és olvasni. Kingsley volt az Alvilág Királya. Soha
nem ült tétlenül. Ha nem épp telefonált, akkor tárgyalt. Ha nem tárgyalt, akkor
vert valakit. Furcsa, hogy látta már ezt a férfit, amint uralkodik egy n fölött és
megdugja, de az, hogy könyvvel a térdén és ezüstkeretes szemüveggel az orrán
látja, az sokkal intimebbnek, sokkal leleplez bbnek t nt. Kingsley Edge, a titkok
és rejtélyek ura, olvasószemüveget hord.

Kingsley felpillantott a könyvéb l – a Les Trois Mousque​taires-b l – és
belenézett Eleanor szemébe a szoba túlsó végéb l. Sötét, vállig ér haja kissé
hullámos volt, és Eleanornak, valahányszor kibontva látta, küzdenie kellett a
vágy ellen, hogy beletúrjon.

– Örülök, hogy el tudtál jönni – mondta Kingsley, lazán és kedélyesen, mint
mindig. – Bort?

Csak Sørenhez beszélt, aki töltött magának egy pohárral és leült a kerevetre.
Megveregette a combját, és Eleanor letérdelt a földre és a lábánál várt. Állát
Søren térdére támasztotta és némán figyelt, miközben a két férfi vidáman
elbeszélgetett. Nagyrészt franciául beszéltek egymás között, még Eleanor el tt is.
A legels naptól így volt, mióta Eleanor el ször egy társaságba került velük.
Folyamatosan franciául beszéltek, Eleanor pedig ott ült és egy mukkot sem értett
bel le. Furcsa, hogy néha milyen nehéz különbséget tenni a domináns és a
seggfej között.

– A Kicsikéd ma este játékos hangulatban van? – váltott vissza Kingsley
angolra. Eleanor fel sem pillantott rá. Ha rápillant, még elmosolyodik, és az
mindent tönkretesz.

– Nem, ma este mártírt akar játszani.
– Mártírokat nem engedek az ágyamba. Csak szatírokat.
– Ezt próbáld meg közölni vele is.

– Beszélhetek vele négyszemközt egy percre?
– Hogyne. Az emeleten várlak. – Søren könnyedén megpöckölte Eleanor orra
hegyét. Legkedvesebb mozdulatait mindig olyankorra tartogatta, amikor
Eleanor a legkevésbé volt olyan hangulatban, hogy élvezze ket. Megint…
domináns és seggfej… Eleanor kezdte azt gondolni, hogy együtt kellene
szerepelniük az értelmez kéziszótárban.
Søren elhagyta a szobát, és Eleanor ott maradt a földön, várva a parancsokat.
– Leülhetsz – mondta Kingsley és levette a szemüvegét, majd a kisasztalra
helyezte.
– Ülök, monsieur.
– A székre.
Eleanor átült a földr l a székre és bokájánál keresztbe tette a lábát. Cip sarka
koppanása visszaver dött a márványp​ adlón.
– Ideges vagy.
– Mi árult el? – Eleanor kényszerítette magát, hogy lába szilárdan legyen a
talajon. A remegés folytatódott, de csak a bensejében.
– Nem kell idegesnek lenned, ma chérie.
– Ma este meg fog baszni.
– Többször is.
– És ett l nem kellene idegesnek lennem?
– Már basztak meg máskor is.
– Csak .
– Ha attól nem vagy ideges, hogy engeded neki, hogy megbasszon, akkor
semmit l ne légy ideges.
– Akkor… – Eleanor elnevette magát – ebben talán igaza van.
Kingsley félretette a könyvét, felállt és odaült a kerevetre mellé. Kezébe fogta
Eleanor kezét és dörzsölni kezdte az ujjait.
– Jéghidegek az ujjaid.
– Rettegek.
– Nem kell rettegni. Egyetlen szó, és minden abbamarad. Te is tudod.
– Igen, tudom, de mégis… nem tudom.
Kingsley rámosolygott, és Eleanor úgy érezte, ez igazi ajándék. Meglátott
valakit abban a mosolyban, valakit, akinek van szíve, bár titkolni akarja.
– A sorsa volt, hogy jezsuita legyen. Már az iskolában is láttam. Nem akartam

látni, de láttam. Tetszik a motorja? A jezsuiták mindenen osztoznak.
Könyörögnie kellett, hogy megtarthassa a motorját, máskülönben át kellett
volna adnia a rendnek, hogy eladják. Sem m i nem az övé, am it birtokol. Vagy a
rendé, vagy az egyházé. Te, chérie, te vagy az egyetlen, amit birtokol. Értetted?

– Akkor miért akar átadni másnak?
– Mert téged vissza tud venni.
Kingsley felemelte a kezét és letörölt egy könnycseppet, aminek Eleanor nem
volt tudatában.
– Elle, tudom, hogy pontosan tudod, kicsoda Søren. Mindketten tudjuk, hogy
a vele való együttlét bizonyos terhet ró az emberre.
– Keményen kell játszania, hogy bekeményedjen. Igen, ezt tudom. Részemr l
rendben van. S t, nem csupán rendben van.
– De m indig is rendben lesz? Néha talán a szex gyönyöreire vágysz anélkül,
hogy a vele együtt töltött éjszakával járó fájdalmat is megkapd.
– Nem óhajtok senkivel vanília-szex et folytatni – m ondta Eleanor, és m inden
szót komolyan gondolt. Egyetlen Sørennel töltött éjszaka örökre tönkretette
számára a vanília-szex jelentését. Hogy is lenne képes ilyen banális dolgot
élvezni, miután felfedezte a perverzitás si, rémiszt erejét?
– Egyáltalán nem a vanília-szexr l beszélek. – Kingsley ajkához emelte
Eleanor kezét és megcsókolta az ujjhegyeit. – De hidd el nekem, hogy léteznek
másfajta játékok is, amik ugyanilyen vadak és érzékiek, de nincs ilyen
utóhatásuk. Søren nem tudja megmutatni neked azt a világot, de én igen… ha
engeded.
Ekkor Eleanor rápillantott. Hosszú ideig nézte. És azért figyelte, mert abban a
pillanatban rájött, hogy bár évek óta ismerte, és barátjának tekintette, fogalma
sem volt róla, kicsoda Kingsley.
– Mi maga? – kérdezte Eleanor és nem volt benne biztos, hogy tudja, hogy
érti. – Úgy értem, Sørennek. Tudom, hogy barátok, és tudom, hogy régóta
ismerik egymást és tudok arról a n r l is… de van más is, ugye?
Kingsley halkan felnevetett, amit l Eleanor karján égnek álltak a pihék.
– Űkos vagy – mondta, és bár bók volt, mégsem úgy hangzott.
– Nem csak okos vagyok. Nem vagyok ostoba.
– A nyúl barlangjának peremén állsz. Biztos, hogy le akarsz menni?
– Elcserélem az én barlangomat a maga barlangjáért.