amikor akarok, és a megfelel indokkal.
– És mi a megfelel indok?
– Hogy akarom.
Wes felnevetett és a hátára gördült.
– űersze. Nora ilyen.
Laila oldalt fekve kinyújtózott és felkönyökölt.
– Nem szereted az indokait?
– Azt hiszem, az akarom nem a legjobb indok arra, hogy megtegyen
valamit. Az inkább a káosz receptje.
– A káosz szó id nként jól leírja az életét.
– Ezzel nem vitatkozom – mondta Wes, és Laila némi keser séget látott
megvillanni a szemében. Keser séget és félelmet. Lehet, hogy mosolyog és
cseveg vele, de Laila látta az egész mögött lappangó félelmet. Mit rejteget még ez
a fiú? Bármit megadott volna, hogy tudja. Még a testét is. Különösen a testét.
– Nem tudom, egyetértek-e a nagybátyámmal abban, hogy ki kell várni az
igaz szerelm et ahhoz, hogy lefeküdj valakivel. Azt sem tudom , létezik-e az igaz
szerelem, habár a nagybátyám szerint igen. És nem hinném, hogy azért kell
szexelni, mert az ember azt akarja. Szerintem az a minimum, hogy jelentsen
valamit.
– Hogy érted, hogy jelentsen valamit ? – Wes az oldalára fordult, hogy
szembenézzen a lánnyal.
– Nehéz megmagyarázni. Amikor a nagyanyám meghalt, a nagynéném és a
nagybátyám eljött a temetésre. Hallottam ket a vendégszobában.
– Mit hallottál?
– Beszélgetést. Csak beszélgetést – füllentette Laila.
– űersze. Igen. Abszolúte hiszek neked. Folytasd.
– El ször is, meg kell kérdeznem, hogy hová szoktad beadni magadnak az
inzulininjekciót.
– A hasamba. Miért?
– Csak hogy tudjam, hogy hova üssek, amikor piszkálsz.
– A hasamba. Űtt lehet igazán fájdalmat okozni nekem.
– Köszönöm. – Laila belebokszolt a leveg be, mintha hasba akarná ütni West.
A fiú összerezzent, és magzatpózt vett fel.
– Kamusi – mondta Laila.
– Er sebb vagy, mint amilyennek látszol.
– Er snek kell lenni ahhoz, hogy megküzdj a skót szarvas-agarakkal.
– Azok a kutyák lovak.
– Nem olyan könny felnyergelni és meglovagolni ket.
Wes majdnem mondott valamit, de becsukta a száját, amikor meghallotta
Søren hangját a folyosón.
– Nesichah?
Laila azonnal felült és az ajtóhoz rohant.
– Itt vagyok – mondta, és kisietett a folyosóra. – Wes megnézte az arcomat.
Nagybátyja két kezébe fogta Laila arcát, és a folyosó fénye felé fordította.
– Szépen gyógyul. Menj lefeküdni. Wesley-nek is szüksége van az alvásra.
– Megyek. Megígérem.
Søren homlokon csókolta a lányt és végigment a folyosón.
Laila visszament Wes szobájába.
– Hogy nevezett téged? – kérdezte Wes. – Nesichah?
– Héber szó. Azt jelenti: hercegn . Mindig így hív.
– Hercegn ? Ez szép. – Wes felnevetett, láthatóan csak értette a tréfát.
– Amikor Gitte jól viselkedik, akkor Malcahnak hívja. Azt jelenti: királyn . De
amikor rosszul, akkor Behemahnak.
– Behemah?
– Héberül azt jelenti: állat .
Wes felnevetett, miközben Laila hátrált az ágyon. A fiú láthatóan nemigen
akart megszabadulni t le, és Laila legszívesebben egy örökkévalóságig maradt
volna a szobájában. Rossz ötlet. űár hét alatt izomsorvadása lenne. Valószín leg
az ágyban kellene edzeniük, ha itt maradnának. Lailának volt pár ötlete, hogy
milyen gyakorlatokat végezhetnének.
– Gitte egy kicsit hiperaktív. Reméljük, hogy kinövi.
– Én szerettem volna testvért. Akár fiút, akár lányt.
– Egyke vagy?
– Igen. Sok unokatesóm van, egy rakás, de testvérem egy sincs. Amikor
négyéves voltam, anyám hat hónaposan elvetélt. Hosszú id be telt, mire
túljutott rajta. Azt hiszem, soha nem is jutott túl rajta igazán. De nem akarták
újra megpróbálni.
– Szeretem Gittét, amikor éppen nem akarom kinyírni. Megn sülhetnél,
lehetnének gyerekeid.
– Ez a tervem. Hogy megtöltöm velük a házat. Te akarsz gyereket?
– Gyereket, háziállatot, mindent. Dániában már nincsenek sokgyerekes
családok. Kis ország, kis házak, kis családok. Ezért akartam mindig is Amerikába
jönni. Nagy ország, nagy házak. Nekem nagy álmaim vannak.
– Jó álmaid vannak. Nekem is szükségem van jó álmokra.
– Ez most célzás lenne, hogy menjek és hagyjalak aludni?
Wes megrázta a fejét.
– Maradhatsz. Aludnom kellene, de nem akarok. Jobban érzem magam, ha
veled beszélgetek.
– Én is szeretek veled beszélgetni. Habár kerüljük a témát.
– Nem is emlékszem a témára.
– A szex – em lékeztette Laila. Wes ism ét felnevetett.
– Hogy is felejthetném el? Húszéves vagyok és fiú. Ez általában tuti tipp arra,
mi is jár a fejemben.
– Én tizennyolc éves vagyok és lány.
– Nem veszem be a dumádat. Ami a te fejedben jár, kismiska lehet ahhoz
képest, ami az enyémben megy.
– Ez nem fair. Ezt nem hasonlíthatjuk össze, csak akkor, ha kicseréljük az
agyunkat.
– Az nem fog megtörténni. Az én agyamba senki nem nézhet bele. Nem túl
szép látvány fogadna odabent. Csak szex, folymatosan. Vagyis általában
nagyrészt.
– Az kimerít lehet.
– Nem is sejted, mennyire.
– Legalább te már átélted. Nekem az egész csak elmélet.
– Igen, átéltem. De te hallottad – ugratta Wes megint. Laila felemelte az öklét,
és Wes a hasa elé kapta a kezét.
– Nem akartam meghallani.
– Befogtad a füledet? Kimentél a szobádból? Elkezdtél zenét hallgatni?
Kopogtál a falon, hogy szólj nekik, hogy halkabban csinálják?
– Nem.
– Akkor hallani akartad.
– Nem azt akartam végighallgatni, hogyan szexelnek. Esküszöm. Csak tudni
akartam, mi a helyzet. Tante Elle furán viselkedett, amikor eljött a temetésre.
Hallottam beszélgetni ket arról, hogy Tante Elle elhagyta a nagybátyámat.
– És megmondta, miért?
– Tudom, miért tette. Nem tudom, hogyan csinálja, hogyan marad vele.
Mindenkinél jobban szeretem a nagybátyámat, és még nekem is nehezemre
esne együtt lenni vele.
– Nora jobbat érdemel, mint azt, hogy egy titok legyen.
– Ezt a nagybátyám is így gondolja. Azon az éjszakán ugyanezt mondta.
– Mit?
Laila felsóhajtott, és térdét felhúzta a mellkasához. A szobában kezdett
leh lni a leveg , de úgy érezte, nem illik bemásznia a takaró alá. Beszélgetnek,
nem együtt alszanak.
– Azt mondta, sajnálja, hogy csak Dániában tudtak és Elle néni nyíltan
együtt lenni. És hogy jó lenne, ha ez jobb körülmények között történt volna,
mint egy temetés.
Wes legurult az ágyról, és kinyitotta a szekrényajtót. Kivett egy takarót, és
visszament.
– És mit mondott Nora?
– Azt mondta… – Laila elhallgatott, amint Wes ráterítette a takarót, majd újra
kinyújtózott az ágyon. Biztosan észrevette, hogy kezd borzongani. – Azt mondta,
hogy a nagybátyámnak most legkevésbé az érzései miatt kell aggódnia.
Meghalt az anyja. A temetésre jött ide, és Elle néni mellette áll.
– Köszönöm – hallotta Laila, amint a nagybátyja ezt mondja. – Köszönöm,
hogy eljöttél. Tudom, milyen elfoglalt vagy. Tudom, hogy vannak más…
– Semmi. Nálad semmi nem fontosabb nekem – mondta Tante Elle, és Laila
elképzelte, ahogy a nagynénje ujját a nagybátyja ajkára helyezi, hogy játékosan
elhallgattassa. Űlyan gyakran csinálta a nagybátyjával, mint ahogy a nagybátyja
csinálta Lailával.
– Eleanor, kérlek, hadd köszönjem meg, hogy ezt megteszed értem. Már
jobban is érzem magam.
– Nincs mit megköszönni. Szó sem volt arról, hogy ne jöjjek el. Mostanra már
tudhatnád.
Ezt csend követte, hosszú és fájdalmas csend. Laila kénytelen volt befogni a
saját száját, hogy zokogását elhallgattassa.
– Szeretett téged, Kicském. Te is tudod, ugye?
– Tudom. Én is szerettem. Azt hiszem, tényleg kedvelt engem. Jobban, mint
ahogy a saját anyám kedvel, bár ez nem sokat jelent.
– Engem jobban szeretett, mint a te anyád.
– Ez sem sokat jelent.
Tante Elle felnevetett, és ez felbátorította Lailát. Micsoda nevetés… az
angyalok is felébrednek t le.
– Anyám nak borzalm as ízlése van a férfiak terén. Szerette az apám at. Téged
gy löl.
– Te hagytál el engem. Mit mond ez el az ízlésedr l a férfiak terén?
– Hogy ráférne némi csiszolgatás.
– Gyere vissza hozzám – mondta a nagybátyja, és Laila hallotta a kínt a
hangjában. – Nem kell távol tartanod magad t lem. Soha nem is kellett.
– Ez nagy kockázat, Søren. Bármelyik pillanatban elcsíphetnek. Mindennap
tele vannak ilyesmivel az újságok, hogy egy pap kiesik a kegyelemb l.
– Te minden kockázatot megérsz. Te vagy az én kegyelmem.
– Nem lehetek a felel s azért, hogy tönkreteszem az életed. Nem is leszek.
– Még ha rá is jönnek, mi van köztünk, és engem kiátkoznak, az életem soha
nem menne tönkre. Ha te benne vagy, soha.
– Nem jöhetek vissza… nem tehetem. Megdolgoztam azért, amim van.
– Nem kellene feladnod. Semmit sem.
– Ezt mondod, és én hinni akarok neked. De emlékszem rá, milyen volt. Még
a hajamat sem vághattam le az eng edélyed nélkül. Nem tudom, képes vagyok-e
visszatérni oda.
– Hiányzik neked.
– Te hiányzol.
– Azt ígérted, hogy örökre szól.
– Tizenöt éves voltam, mikor azt ígértem, hogy örökre szól. És te ugyanazon a
napon mindent megígértél nekem. Nem tudom nálad jobban betartani az
ígéretemet.
– Te nem engeded, hogy betartsam.
– Mert túlságosan szeretlek. Te ostoba, dühít ember, miért szeretlek ilyen
nagyon?
Ismét csönd támadt. Mégis mit csinálhatnak? Laila remélte, hogy
csókolóznak vagy ölelkeznek vagy valami ilyesmi. Akármi. A fájdalmuk sokkal
fájdalmasabb volt, mit a sajátja. Éveken át szeretett volna belépni A Feln ttség
Elvarázsolt Királyságába, abba a világba, ahol az olyanok éltek és szerettek, mint
a nagybátyja és a nagynénje, és ahol senki nem mondta meg nekik, mit
csináljanak. Mégis, itt volt ez a két ember, aki rülten szereti egymást és nem
lehetnek egymással. Szinte lyukat mart a szívébe, hogy ez mekkora
igazságtalanság. Søren nem hagyhatta ott az egyházat, éppúgy, ahogy a
nagynénje sem adhatta fel az írást vagy a leveg vételt. Öngyilkosság lenne egy
olyan férfi részér l, aki megtalálta valódi hivatását. Elle néni nem kérhette t le,
hogy hagyja el az egyházat. De Elle néni csak akkor mehetne vissza hozzá, ha
elhagyná. Miért… miért gondolja valaki, hogy b n az, hogy k ketten szeretik
egymást? Hogy gondolhatja bárki is, aki együtt látja ket, hogy valami rosszat
tesznek? Hogy alkothatott Isten két ilyen tökéletesen összeill embert, hogy
aztán arra kényszerítse ket, hogy külön legyenek? Isten szadista. Laila ebben
nem kételkedett. Nem csoda, hogy a nagybátyja annyira szereti Istent.
– Kész roncsok vagyunk – m ondta végül a nagynénje, m egtörve a csendet. –
Nézz ránk. Anyádat holnap temetik, és mi megint visszatértünk a régi vitánkhoz.
– Inkább veled harcolok, mint eltemetem anyámat.
– Én is. De szerintem valami jobbat is csinálhatnánk, mint hogy vitatkozunk.
– Nehéz most nyugodtnak maradni, Kicsikém. Segíts nekem.
– Ezért vagyok itt. Miattad jöttem el. Gyere az ágyba, most. Bánts engem. Azt
akarom, hogy bánts.
– Nem tudom, eléggé vissza tudom-e fogni magam ma éjjel.
Laila emlékezett, hogy az ezt követ csendben visszafojtotta a lélegzetét.
Aztán megszólalt a nagynénje.
– Akkor ne tedd. Tudom, mennyire fáj neked. Ne félj attól, hogy nekem is
fájni fog. Tudom, hogy el akarod engedni magad. Engedd el magad velem! Neked
vigasz kell. Hadd vigasztaljalak meg a testemmel… Veszítsd el magadat bennem!
Felejtsd el azt, amit elvesztettél, felejtsd el azt, ami nem lehet a tiéd. Nincs
szégyen abban, hogy egy éjszakára elfeledkezz róla, pedig tudod, hogy reggel
emlékezni fogsz rá.
Laila pislogott, és ett l könnyek hulltak a takaróra. Wesley a hüvelykujja
hegyével letörölte a lány arcát.
– Azt hiszem, aznap este megtanultam, mi az a szex – mondta Laila. – Úgy
értem, hogy minek kellene lennie.
– És mi az? – kérdezte Wes, és ujja elid zött a lány arcán.
– Ajándék. Ajándék, amit annak adsz, aki fontos neked. Vigasz, bátorítás,
figyelemelterelés, de akkor is: ajándék. Nem hallgatóztam tovább. Tettem róla,
hogy ne halljak többet. Űlvastam Elle néni könyveit. Tudom, mi történik az ilyen
emberekkel, ha négyszemközt maradnak. Nem akartam hallani. De örülök, hogy
azt meghallottam, úgyhogy tudom… tudom, hogy a szerelem az, amikor
odaadod magad valaki másnak. Űdaadod magad valakinek úgy, hogy közben
nem veszíted el azt, aki vagy.
Laila tudta, hogy élete végéig emlékezni fog azokra a szavakra. Engedd el
magad velem. Hadd vigasztaljalak meg a testemmel… Nincs szégyen abban, hogy
egy éjszakára elfeledkezz róla, pedig tudod, hogy reggel emlékezni fogsz rá.
Űlyan volt ez, mint egy vers. Mint egy fogadalom.
– Senki nem szeret úgy, mint Nora – mondta Wes. – Bárcsak tudnám, hogy
csinálja, hogy képes ilyen er sen szeretni és mégis épesz maradni.
– Biztos vagy benne, hogy épesz ?
Wes elvigyorodott.
– Nem teljesen.
– Tudod, elég széles a mosolyod. – Laila jó harminc centire tárta szét a kezét.
– Igen?
– Szerintem a nemzetközi rállomáson is látják.
– Miért foglalkoznak azok az rhajósok velünk ilyen megszállottan? Ez nem
normális.
– Szerintem unatkoznak odafent – mondta Laila.
– Akkor nézzenek pornót.
– rpornót?
– Milyen más pornó van odafent?
Mindketten nevettek, és Laila most el ször érezte embernek magát azóta,
hogy két napja megérkezett a nagybátyja házába. Csak két nap telt el? Két évnek
t nt. És Wes, ez a vadidegen… úgy érezte, mindig is ismerte.
Wes nevetésének vége ásításba fordult.
– Bocs – mondta Wesley. – Nem akartam, hogy lásd az rl fogaimat.
– Semmi baj. Itt vannak az enyéim. – Kitátotta a száját és Wesley rápillantott a
fogaira.
– Jók az rl fogaid.
– Megteszik. – Laila még egyszer rámosolygott, majd felült.
– Hová mész? – Wes hangja szinte aggodalmasan csengett.
– Ásítozol. Hagynom kéne, hadd aludj.
– Nem kell elm enned – m ondta Wes, m iközben Laila lem ászott az ágyról és
elkezdte összehajtogatni a takarót. – Csak ásítottam egyet. Maradhatsz, ha akarsz.
– Nem jó ötlet. – Laila a szekrény tetejére tette a takarót.
– Kitalálom: tapizol álmodban. Tudhattam volna.
– Nem tudok róla. – Habár ha Wesszel aludna, biztosan tapizná álm ában. És
ébren is tapizná. Valahányszor alkalma nyílna rá. – Nem, csak ha te meg én egy
szobában alszunk…
– Mi lesz?
Laila kinyitotta az ajtót, és egy utolsó, vágyódó pillantást vetett Wes felé.
Szeretett volna visszamenni az ágyhoz, megcsókolni, elnyújtózni rajta és egész
éjszaka a mellkasán aludni. Szép álom. De csak álom.
– A nagybátyám megöl.
28
A KIRÁLYN
Nora szeme kinyílt. Hogy távol tartsa magától a pánikot, amir l tudta, hogy úgy
csap le rá, akár egy éhes kesely , elkezdte számba venni a testrészeit. Amint
magához tért, tudta, hogy sokkolót használtak rajta. De nem csupán sokkolták –
be is gyógyszerezték. Sokkolták és begyógyszerezték – ez szinte már bók volt.
Idegessé tette ket. Úgy t nt, mindene megvan – legalábbis minden testrésze.
Habár momentán nem érezte túl fényesen magát. A fejét l a lábujja hegyéig
mindene fájt.
– Hogy érzi magát?
– Fájdalmaim vannak – mondta Nora, amint kinyitotta szemét és felnézett
Marie-Laure-ra. Biztosan keményen a földre csattant, amikor elájult. Egész teste
egyetlen nagy zúzódásnak t nt. – Tipikus másnap reggel-érzésem van. Reggel
van, ugye?
– Hajnal.
– A hajnal meg én soha nem jöttünk ki jól. Igyekszünk kerülni egymást.
– űróbálja meg élvezni. Ha valaki el nem jön, ez lesz az utolsó hajnal, amit
megér.
– Talán segítene rajtuk, ha elárulná nekik, hol vagyok.
– Ó, tudják. – Marie-Laure letérdelt Nora mellé. Nora tekerg zött a
kötelekben, de brutálisan keményen megkötözték. Kézbilincs, kötél és
ragasztószalag. Ebb l biztos nem tudja kivágni vagy kitekeregni magát. –
Kezdett l fogva tudják. Tettem róla, hogy tudják.
– Akkor eljönnek.
– Még senkit sem láttam.
– Ne próbáljon elmejátékot játszani az elmejátékok mesterével. Vagy nem
tudják, hol vagyok, és maga hazudik, vagy tudják, és eljönnek. Egyszer , mint az
egyszeregy. Ismerem Sørent.
– Ilyen bizonyos a szerelmében?
– Ez egyszer , mint az egyszeregy.
– Nehezebb kérdés jön – mondta Marie-Laure. Nora körülnézett. Még mindig
Marie-Laure szobájának padlóján hevert. Damon az ágyról figyelte, kezében
fegyver, szemében semmilyen érzelem nem tükröz dött. – bizonyos a
magáéban?
– Mondjam el az egyszeregyet? Igen, szeretem t. Igen, tudja, hogy szeretem.
– Azt mondja, hogy szereti t. Különös válasz egy n t l, aki egy másik férfi
jegygy r jét hordja.
– Wesley-t is szeretem. Az ember képes egynél több embert is szeretni.
– De azt nem lenne szabad. Ez nem így m ködik.
– Talán a maga szíve pár számmal kisebb a kelleténél, Mrs. Grincs. Néhányan
képesek vagyunk egynél több embert is szeretni.
– Kit szeret jobban?
– Ez ostoba kérdés.
– Kikerüli a kérdést. Nem akar választ adni? Szerintem a v legényét jobban
szereti. Amikor a férjem megkérte a kezét, maga visszautasította. De amikor a
maga Wesley-je megkérte, neki igent mondott.
– Én nem akarok senkihez sem férjhez menni. Szeretem West, de azért
mondtam igent neki, hogy kijussunk az istállóból. Láttam az írást a falon, láttam
valakit a sötétben. Nem tudtam elérni, hogy Wes elhallgasson és hogy másfelé
menjen.
– Mégis… viseli a gy r t.
– Mégis mit csináltam volna vele – nyeltem volna le?
– Megpróbálhatta volna eladni. Értek a gyémántokhoz. Ezért könnyedén
kaphatott volna hét számjegy összeget is.
– Nem az enyém, nem adhatom el. A Railey családé.
– De ha maga Wesley menyasszonya, akkor a magáé.
Nora felnyögött. Wesley menyasszonya? A következ az lesz, hogy valaki az
angol királyn nek nevezi majd.
– Azé, akit Wesley egy napon el fog venni.
– Nem magát veszi el?
– Nem… Jézusom, nem fordítana a hátamra? Megfulladok ezen a rohadt
sz nyegen.
– Dehogynem. – Marie-Laure felállt, lábát Nora csíp jére helyezte, majd lökött
egyet rajta.
– Máris jobb. – Nora ül helyzetbe tornázta fel magát. Kezét a teste el tt
bilincselték meg, de a kötelek átfonták a karját és a bokáját is. Szinte félig
múmiának érezte magát. Ki akarta nyújtóztatni a lábát, de egy másik kötél a
nyaka körül szorult meg. – Ó, de édes. Fojtónyakörv. Abban én is jó vagyok.
A kötélen, a ragasztószalagon és a bilincsen kívül valaki, valószín leg Damon,
a kötelet a nyaka köré kötötte. Ha kinyújtaná a lábát, megfojtaná saját magát.
– Ahogy én is – mondta Damon. – És nagyon jól célzok is.
– Ahogy Søren is. Ja, maga fegyverekr l beszélt.
Marie-Laure ismét letérdelt.
– Maga… kezdem azt gondolni, hogy maga nem is ember. Csak egy állat, egy
állat ösztöneivel.
– Legalább szobatiszta vagyok. Nagy általánosságban.
– Ez a legkevesebb. Nem akarom elhinni, hogy egy ilyen n , mint maga, aki
állandóan ilyen mocskos tréfákat enged meg magának, képes olyan bonyolult
érzelemre, mint a szerelem. Maga inkább egy párzó vadállatnak t nik.
– Ezt úgy mondja, mintha valami rossz dolog lenne. – Nora tudta, hogy
provokál. De ha ma meghal, akkor úgy hal meg, hogy a humorérzéke
megmarad. Megpróbál úgy meghalni, hogy a méltósága is sértetlen legyen; de
nem volt biztos benne, hogy maradt-e bel le valami.
– Szeretnék valamit megtudni. Kényeztessen el.
– Tejes fürd vel? Csokoládéval? Masszázzsal?
– Még egy történettel. Most egy röviddel.
Nora hangosan felsóhajtott.
– Jól van. Ahogy óhajtja. Mit akar? Mesélhetek arról, amikor Sørennel két
napot töltöttünk egy szállóban, am it az egyik perverz barátunk birtokol? Søren
megvert, megbaszott, hosszú sétákat tettünk a tengerparton az éjszaka közepén.
Vége.
– Nem elég jó.
– Igen, több szex kell bele, m i? Arról szól az életem .
– Én egy bizonyos történetet akarok… err l.
Marie-Laure benyúlt fekete ruhája zsebébe, és kihúzott egy fehér
szövetdarabot. Nora azonnal felismerte.
– Ne… ne! Bassza meg, maga járt a házamban, ugye? – Nora a szövetdarabot
bámulta, és a puszta látvány is fájt neki.
– Igen. Eltöltöttem egy kis id t a szekrényében. Csodálatos kuplerájt
csináltunk. Kissé melodrámai és ostoba gesztus volt részünkr l. De nem bírtam
magammal. Igazából az érdekelt, hogy mi az, amit maga rejteget, mi az, amit
dédelget. Ezt a vászondarabot egy lezárt fémdobozban találtam. Amikor
m egláttam a dobozt, arra gondoltam : nahát, itt tartja a legértékesebb tárgyait –
gyémántokat, gyöngyöket, titkos papírokat… De nem. Csak ezt. Mondja el, hogy
mi ez! Mondjon egy történetet!
Nora képtelen volt Marie-Laure-ra nézni, csak a fehér vászondarabot bámulta
a kezén.
– Egyszer volt, hol nem volt… – kezdte remeg hangon. – Volt egyszer egy
becsületes, szépséges hölgy, akinek a szíve zenéb l volt, és aki egy szép,
becsületes fiúnak adott életet… és a hölgy meghalt.
A telefon kés éjszaka szólalt meg, Nora segélyvonalán hívták. Még Kingsley
sem telefonált ilyen kés n, csak akkor, ha vészhelyzet volt. Amikor Nora felvette
és meghallotta Søren hangját, tudta, mi történt.
– Édesanyád?
– Egy órája – mondta Søren. – Freyja hívott fel.
– Hívd vissza a n véredet – mondta Nora. – Elintézem a repül jegyeket.
Mindent elintézek.
– Repül jegyeket? Te is jössz?
– Most úgy teszek, mintha ezt nem kérdezted volna meg t lem.
– Köszönöm, Kicsikém.
Nora akkor meg sem tudott szólalni. Csak bólintott, és bár Søren nem láthatta,
letörölte arcáról a könnyeket, és csak nagy nehezen tudta kinyögni, hogy
mindjárt odamegyek .
Siet sen csomagolt, csak az apró teend kre összpontosított, mint akkor,
amikor az ember gyászol. Kellett ruha a temetésre és utána a virrasztásra. Fel
kell hívnia Kingsley-t, hogy mondja le az összes id pontját erre a hétre. Fel kell
hívnia a szerkeszt n t, hogy a könyv egy héttel kés bb jelenik meg egy családi
tragédia miatt, ami elszólítja az országból.
A b röndjébe vándoroltak a cip i, a ruhái, a sminkcuccai, a fogkeféje, a földig
ér , meglehet sen konzervatív szürke selyemköntöse, amit csak akkor viselt,
amikor Søren családját látogatta meg Dániában. Amikor kettesben volt Sørennel,
mindig meztelenül aludt, de most kellett valami, amiben éjszaka kimehet a
vécére. Miel tt elhagyta a házat, és elment volna a paplakhoz, eszébe jutott
valami, amir l tudta, hogy nem szabad elfelejtenie. Egy teljes percig állt a
bejárati ajtónál, és azon vívódott, hogy magával vigye-e vagy sem. Ha nem
hagyta volna el Sørent három évvel ezel tt, eszébe sem jutott volna. De
elhagyta, és mivel a szekrényben lev négyzet alakú szövetdarab csalogatta,
suttogott felé, azt mondta neki, hogy már nem tartozik hozzá.
Úgy döntött, magával viszi, és hagyja, hogy Søren döntse el.
Amikor megérkezett a paplakhoz, Sørent a kandalló melletti karosszékben
találta. A férfi a t zbe bámult. Nadrág és ing volt rajta. Még nem gombolta be az
inget, meztelen mellkasa úgy ragyogott a t z fényében, mintha belülr l égne.
Nora odament hozzá, és letérdelt a lábához, majd fejét a férfi ölébe hajtotta.
Abban a pillanatban, amint megérezte, hogy Søren ujjai a hajába túrnak, Nora
sírni kezdett.
– A szíve nem bírta tovább – mondta a férfi. Hangja halk volt és határozott. –
Csak tizennyolc évvel id sebb nálam, és most halott.
– Nagyon régóta beteg volt. És soha nem volt er s a szíve. – Mi több, csoda,
hogy eddig élt. Egy veleszületett szívbetegség egész életére megbélyegezte Søren
anyját. Az álruhás áldás, szokta mondogatni Gisela. Ha egészségesebb gyermek
lett volna, soha nem lett volna türelm e, hogy otthon m aradjon és m egtanuljon
zongorázni.
– Tudom, Kicsikém. Csak… azt gondoltam, még pár évig mellettem lesz. Azok
a n k, akiket imádok, elhagynak, miel tt készen állok arra, hogy elengedjem
ket.
Nora felnevetett és arcát a férfi combjába fúrta.
– Ez nem fair. – Ismét felmosolygott Sørenre. – Végül is én itt vagyok. Amikor
szükséged van rám, mindig itt vagyok.
A férfi két kezébe fogta Nora arcát, és ajkát a homlokához érintette.
– Mindig szükségem van rád.
Nora felemelte a fejét és megcsókolta a férfit. Még közös gyászukban sem
tagadhatták meg szenvedélyüket. Søren felemelte Norát a földr l, és a karjaiba
vonta.
– Mikor indul a gépünk? – kérdezte az ajkaitól.
– Van id nk. – Søren csak ennyit akart tudni, csak ez volt a fontos.
Lefektette Norát a kandalló el tti sz nyegre, és levetk ztette. Nem volt idejük
a felszerelésekre, a vagdosásra vagy a viaszozásra, a korbácsra vagy a pálcára.
De nem is volt szükség rájuk. Søren jobban ismerte Nora testét, mint maga, és
tudta, hogyan vigye el a gyönyör ex trém perem ére és a fájdalom m élységeibe…
pusztán a kezével.
Gyengéden végigfuttatta ujjait Nora meztelen testén, és leglágyabb érintése
nyomán is fellobbant benne a vágy. Nem nézett a n szemébe. Csak a testét
bám ulta, am it Nora felajánlott neki. Nora örült, hogy nem nézett az arcába, így
szabadon tanulmányozhatta Sørent. Kétségtelenül aludt, amikor a n vére
telefonált Dániából. Tökéletes, sz ke haja ilyenkor volt kócos. Haja most a
homlokába hullt, majdnem a szemébe. A szeme. Mennyire szerette Nora a
szemét nézni! Nem ismert más, nála intelligensebb férfit, akinek ilyen figyel
szeme lett volna. És milyen különös, hogy valakinek, akinek ilyen világos a haja,
ilyen sötét szempillája van! Nora és Kingsley egy este beszívott, és egy órán
keresztül ültek Kingsley fürd kádjában és költ i képeket fogalmaztak meg
azokról a szempillákról. Ha Nora jól emlékezett, még a vizet sem engedték meg.
S t, le sem vetk ztek.
– Készen állsz? – kérdezte Søren, és egy ujját végigfuttatta Nora ajkán.
– Mindig, Uram. – Nora bólintott, és megpróbált egyenletesen lélegezni.
Søren végigfuttatta a kezét Nora vállától le a csuklójáig, majd ismét vissza.
Hüvelykujját keményen belenyomta az izomvégz désbe, ahol az alkar
találkozott a könyökkel. Nora leveg után kapkodott, mert váratlan fájdalmat
érzett a lábában. A férfi ismét megnyomta, és Nora háta ívbe feszült a sz nyegen.
Ha állt volna, lába önkéntelenül is összecsuklott volna alatta.
A férfi figyelme a karjáról a lába felé fordult. Søren felemelte Nora bokáját a
saját lábához és megcsókolta a küls sarok feletti lágy pontot. Nora felkészült
arra, ami következik. Amikor Søren a másik kezével befogta a száját, nem
tiltakozott.
Søren két ujjal, csakis két ujjal mélyen belemart a bokacsont alatti vájatba. A
fájdalom olyan élesen és váratlanul érkezett, hogy Nora belesikoltott Søren
tenyerébe.
Úgy t nt, hogy Søren egy órán át kalandozik a testén, megkeresi a
nyomáspontokat, amelyeket ha megfelel módon érintett meg, azonnali,
villámcsapásszer kín száguldott végig Nora testén. Mire Søren abbahagyta, már
lihegve, izzadtan feküdt a sz nyegen. Egyetlen folt, egyetlen zúzódás sem volt a
testén. A korbácsolás kevésbé fájt volna.
Søren megnyalta az ujjhegyeit, és Nora csiklójába nyomta ket, miközben
térdével széttolta a n combjait.
Gyönyör hömpölygött Nora lábai között, és átsugárzott az egész testére. Søren
megcsókolta a száját, a nyakát, a mellbimbóit, és Nora felemelte a csíp jét, ami
belesimult a férfi kezébe.
– Kérem… – suttogta Nora. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy a férfi benne
legyen. Az, hogy megvárakoztatta, Søren legkegyetlenebb kínzásai közé
tartozott.
De ma este Søren nem várakoztatta meg. A hasára fektette és mellkasához
emelte Nora lábát, hogy még jobban megnyíljon el tte. Mélyen belenyomult, és
apró nyögést hallatott, amikor Nora felemelte a csíp jét, hogy mélyebben
magába fogadja. Ahogy belé hatolt, megcsókolta Nora tarkóját, vállát. Csuklóját a
földre nyomta, mozdulatlanságra ítélve a karjait.
– Jeg elsker dig, min lille en – lihegte Nora b rébe. – Du tilhører mig.
Szeretlek, Kicsikém. Hozzám tartozol.
– Ma este igen – suttogta vissza Nora angolul.
Søren elid zött Nora testében, nem kapkodott, nem sürgette a végcélt. Nora
ellazult alatta, és testük minden közös percét kiélvezte. Más férfiakkal is érzett
gyönyört, s t, néha eksztázist is… de csak akkor érezte magát teljesnek, amikor
Sørennel volt.
Søren úgy élvezett el, hogy keze Nora tarkójába mart, foga pedig a vállába.
Nora elfordította a fejét, és megcsókolta a felkarját, miel tt a férfi elengedte.
Ritkán utaztak együtt – túlságosan nagy volt a kockázat. Ma éjjel Nora sutba
dobta az óvatosságot, és ugyanarra a gépre foglalt helyet, de a gép ellenkez
végébe. A gyászoló papot az els osztályra ültette. majd megbújik a
turistaosztályon. Az egész út alatt egy szót sem tudnak m ajd váltani egym ással.
Bár nyolc órán keresztül távol lesznek egymástól, Nora megtart valamit
magában Sørenb l.
Amint Dániába érnek, fellélegezhetnek. Csodálatos dolog egy olyan világi
országba érkezni, ahol senki nem ismerte sem Sørent, sem Norát. Amikor Søren
évekkel ezel tt elmesélte neki, hogy a dán népesség alig egy százaléka katolikus,
Nora megkérdezte, nem költözhetnének-e oda. Søren nevetett, de Nora nem
tréfált. Amint Søren n vére házában voltak, a biztonságos és világias országban
érzett békesség érzete elpárolgott. Az ajtónál hirtelen félelem tört Norára, hogy
már nem tartozik ide. Søren láthatóan megérezte ezt, mert ujjai közé fogta a
kezét, megcsókolta és azt suttogta:
– Ez a te otthonod is.
A lányok miatt Nora szíve majd’ megszakadt. Laila és
Gitte. Ugyanúgy imádták a nagyanyjukat, amennyire a nagyanyj uk fiát is. Gitte
egész este Nora ölében ült, Laila pedig mellette volt. Éjszakára Sørennek úgy
kellett lehámoznia róla a két alvó lányt, akik belealudtak a sírásba. Gittét Nora
vitte az ágyba. Laila olyan magas lett, hogy csak a nagybátyja tudta megemelni.
Amint Søren a karjába vette, Laila felébredt.
– Tudok menni – suttogta Søren vállának.
– És mész is? – kérdezte Søren, amikor Laila álmosan a mellkasának d lt.
– Nem.
Søren felnevetett, majd felnyalábolta a majdnem száznyolcvan centi magas
lányt a kanapéról.
– Cseréljünk? – kérdezte Nora Sørent. – Vele egy kicsit könnyebben lehet
boldogulni. – Gitte is kezdett n ni, de még nem volt olyan komoly súlya.
– Igen. Én odadobom neked Lailát. Te idehajítod Gittét.
– Rémes ötlet – mormolta a félig alvó Laila, amikor elérték a szobáját. –
El ször Gittét dobjátok.
Søren letette Lailát az ágyra, és m egparancsolta neki, hogy azonnal aludjon.
Laila lehunyta a szemét, és horkolást tettetett.
– Jó kislány – mondta Søren, és megcsípte a lány orrát, majd lekapcsolta a
lámpát, és becsukta maga mögött az ajtót. Nora az ajtóból figyelte a jelenetet, és
könnyek között elm osolyodott. Gitte szobájában Søren levette az ágytakarót, és
magára hagyta a kislányt Norával, aki segített neki belebújni a pizsamájába.
– Mormor nem jön vissza ugye? – kérdezte Gitte félig dánul, félig angolul.
– Nem, kicsim, nem. A mennyben van, a morjával és a farjával. Egy napon
majd viszontlátod.
Gitte bólintott, megvigasztalta t a feln ttek ígérete, annak ellenére, hogy
nem értette pontosan.
– És te visszajössz?
Nora kénytelen volt nagyot nyelni, akkora gombóc volt a torkában.
– Soha nem is mentem el – mondta, majd adott egy jóéjtpuszit a kislánynak,
és kimenekült a szobából, miel tt újra sírva fakadt volna.
Amikor kettesben maradt Sørennel a kicsi, de elegánsan berendezett
vendégszobában, Nora a férfi karjaiba hullt és szabad folyást engedett
könnyeinek. Egyszer lenne elengedni valakit, aki ennyire jó. Hitt Istenben,
bízott benne… De miért volt ilyen nehéz átengedni neki Søren anyját? Nora
maga miatt szerette volna visszakapni Giselát. Søren miatt. A saját anyja nem
értette meg t, nem bízott az ítéletében. Nem hitt neki, amikor azt mondta, hogy
a látszat ellenére Søren a világ legjobb embere és hogy soha nem ártana neki,
olyan értelemben nem, ami számít. De Søren anyja szerette, hogy együtt
vannak. A legels napon, amikor Eleanor Schreiber betette a lábát ebbe a házba,
Gisela átölelte, lányának nevezte, és azt mondta, hogy örül, hogy a fiának van
valakije, aki ennyire szereti t.
Minden évben, néha kétszer is, Nora és Søren elszökött Dániába egy hétre. Az
egyházi feljebbvalói tudták, hogy Sørennek vannak rokonai Európában, és a
Szent űéter-templom egyik papja boldogan átvette Søren miséit a Szent Szívben.
Az egyházközségben sehol nem volt ilyen odaadó, istenfél , a papságot ennyire
tisztel a gyülekezet, mint Sørenében. Amikor Nora huszonhárom éves lett,
Søren ismét elvitte haza. Nora sehol máshol nem érzett ilyen szeretetet és ilyen
feltétlen elfogadást. A család nem csupán t és Sørent szerette, hanem
kettejüket, azt, hogy és Søren együtt vannak. Nora a hátán hordozta Lailát, és
amikor Gitte megszületett, dajkálta. Saját gyerekkorában, a vasárnapi
iskolában tanult dalokat tanított meg a lányoknak. Elárasztotta ket könyv-
ajándékokkal.
Norának eszébe jutott, ahogy ott állt a gyerekszoba ajtajában és megb völten
nézte, hogy Søren fel-alá járkál a hat hónapos, hasfájós Gittével a vállán. Hagyta,
hogy a kislány kisírja magát, majd végül elaludt. Søren még akkor is fogta a
kezében, attól félt, hogy ha leteszi a bölcs be, ismét felébred. Fájdalmas volt ezt
látni, még fájdalmasabb, mint ahogy azt Nora hajlandó volt beismerni. Általában
eszébe sem jutott az, hogy gyermeke legyen. Szíve másfajta alkotások után
kiáltott, nem az anyaság után. Azonban Søren a világ legjobb apukája lett volna.
Türelmes volt, félelmet nem ismer , kedves és borzalmasan védelmez . Nora
akkoriban félt megkérdezni t le, hogy akarná-e, hogy gyereket szüljön neki.
Végül is nem lett volna az els pap, akinek balkézr l családja van. De Nora
nem kérdezte meg, mert félt a választól. Az igen összetörte volna független
szellemét. A nem a szívét törte volna össze.
Søren családja Nora családja lett. Tudták, hogy Sørennek és Norának nem
lenne szabad együtt lennie. Annyira érdekelte ket az, amit a pápa a
kapcsolatukról mondott, mint az, hogy milyen Kínában az id járás. Így Nora
huszonharmadik születésnapján, miután Freyja lefektette Gittét és Søren elment
esti mesét olvasni Lailának, Gisela átadta neki a fehér vászondarabot.
Nora magyarázat nélkül tudta, mit jelent a négyzet alakú szövetdarab, és
hogy Gisela honnan szerezte.
– Nem fogadhatom el – mondta Nora. – Ez a magáé.
– És én neked adom – m ondta Gisela, és kezét kedvesen Nora arcára tette. –
Tudom, hogy te meg soha nem házasodhattok össze. Én boldogan megértem
volna azt az esküv t, végignéztem volna, ahogy az egyház áldását adja rátok…
de ez csak álom marad. Azt akarom, hogy a tiéd legyen. Kérlek, add meg nekem
azt az örömöt, hogy annak a n nek adjam át, akinek a menyemnek kellett volna
lennie. Még ha az egyház nem is adhatja áldását rátok, én megtehetem. Ez az én
áldásom.
Nora elvette a szövetdarabot, és a szívéhez szorította. Nem mondott semmit,
képtelen lett volna rá. Nem voltak rá szavak.
– De mi ez? – vágott a szavába Marie-Laure. Felemelte a szövetdarabot. –
Miért fontos egyáltalán? Egy darab szövet. Semmiség.
– Nem semmiség – mondta Nora és hangjába düh költözött. – Ez egy
maniturgium.
– Beszéljen értelmesen. Ne katolikusan.
– Amikor egy papot felszentelnek, a kezét megáldják megszentelt olajokkal. A
maniturgium egy szövetb l készült kéztörl , amivel ezt az olajat le szokták
törölni. Hagyomány, hogy a pap… – Nora elhallgatott és nagyot nyelt. – A pap a
maniturgiumot az édesanyjának adja. Az anyát azzal kell eltemetni, úgy, hogy a
kezébe fogja, így am ikor felszáll a m ennybe, az angyalok látni fogják, hogy egy
papnak adott életet. És azonnal megnyitják el tte a kapukat és Isten színe elé
engedik.
Nora szorosan lehunyta a szemét. Könnyek buggyantak ki bel le, és
végigfutottak az arcán.
– És Søren anyja nekem adta. Azt akarta, hogy nálam legyen, mert azt
mondta, hogy az egyház akár megáld, akár elismer vagy megért minket, akár
nem, én egy pap felesége vagyok. Magammal vittem a temetésre. Elhagytam
Sørent, és úgy éreztem, nem helyes, ha megtartom. Azt akartam, hogy az
anyjával együtt temessék el ezt a szövetdarabot, ha Søren úgy akarja. De nem
úgy akarta. Kérte, hogy tartsam meg. Azt akarta, hogy engem temessenek majd
el vele. És én meg akartam tartani. Örökre.
Marie-Laure bámulta Norát, aki összekötözve ült a földön és sírt. Nora soha
nem érezte magát ennyire tehetetlennek, reménytelennek és megtörtnek.
– Ha megöl engem – mondta Nora könnyek között –, kérem, hadd haljak meg
úgy, hogy a kezemben tartom. Kérem.
Marie-Laure Damonra nézett, aki csak ült és várt.
– Vágja el a kötelékeit – parancsolta Marie-Laure. Damon felhúzta egyik
szemöldökét. – Tegye meg.
A férfi Norához lépett, és egy kést húzott el . Elvágta a köteleket és a
ragasztószalagot, és úgy hagyta ott Norát, hogy csak a bilincs maradt a kezén.
– Adja ide a gy r t – mondta Marie-Laure –, és én odaadom a szövetdarabot.
Nora megrázta a fejét.
– Nem lehet. Mivel nem az enyém, nem adhatom oda.
Marie-Laure a zsebébe nyúlt és kihúzott egy hosszú gyufát. Meggyújtotta, és a
lángot a szövethez emelte.
A következ hang a helyiségben az volt, amikor egy tízk arátos gyémántgy r
Marie-Laure lábához gurult a földön. Marie-Laure elfújta a lángot, és átadta a
szövetet Norának, aki a melléhez szorította.
– Meg kéne köszönnie nekem – mondta Marie-Laure. Felemelte a
gyémántgy r t, és az ujjára húzta. – Maga azok közé tartozik, akik nem tudják,
mit akarnak, amíg pisztolyt nem szorítanak a fejükhöz és meg nem gyújtanak
egy gyufát, hogy egész világukat lángba borítsák. Az a nap, amikor rájöttem,
hogy a férjem szerelmes az öcsémbe, életem legjobb napja volt. Aznap
megtanultam, mi számít igazán. Én. Csakis én.
– Köszönöm – mondta Nora. Hálás volt, hogy ismét a kezébe foghatja a
szövetet. Békét adott neki, reményt, habár nem tudta, miért.
– Szereti magát… Istenem, tényleg szereti magát, ugye?
– Igen, szeret.
– És maga elhagyta. Miért?
Nora elfordította a fejét és elmosolyodott. Talán most lát utoljára reggelt.
– Űlyan fiatal voltam… – Nora alig tudott beszélni a könnyeit l. – Tizenöt éves
koromban szerettem bele. És viszontszeretett. Az ember még egy palotát is
börtönnek érez, ha tizenöt éves kora óta benne van.
– De mégis palota volt.
– A mennyország volt… – Nora a könnyei között elmosolyodott. – És a
mennyországot falak vették körül körül.
– Maga nem szereti a falakat, ugye?
– Ez egy nagy fal volt. Amikor kamasz voltam, Søren rákényszerített, hogy fél
éven át mindennap meglocsoljak egy botot. Egy rohadt, kibaszott, nyavalyás,
korhadt botot. Az engedelmességemet tette próbára. A jezsuiták imádják az
engedelmességet.
– Maga nem örült neki?
Nora összehúzott szemmel a n re meredt.
– Maga szerint én az az engedelmes típus vagyok?
– Mégis engedelmeskedett neki.
– Ameddig tudtam. Amennyire tudtam. Ilyen a régi házassági fogadalom,
igaz? Szeresd, becsüld, engedelmeskedj neki. Én mindhármat megtettem.
– Házassági fogadalom? A nyakörves, beteges kis világát a házassághoz
hasonlítja? Egy szakramentumhoz? Bármennyire áldását is adta magára az
anyja, maga nem a felesége, soha nem is volt, semmilyen értelemben. Engem
vett el, nem magát. És még mindig a férjem. Én vagyok a feleség. Maga a szeret .
De ne érezze kényelmetlenül magát. Huszonöt éves koromban újra férjhez
mentem egy vagyonos férfihoz. Nem szerettem t, de tiszteltem. És gy löltem
azt, hogy nem voltam igazán a felesége, azért, mert évekkel el tte valaki máshoz
mentem hozzá. A maga papja – mindkett nkb l szeret t csinált.
– Nem érdekel, mi vagyok. Soha nem is érdekelt. Csak másokat érdekel.
Engem nem. Nem érdekel, hogy a felesége vagyok vagy a szeret je. Én csak
Sørent akartam. Az emberek azt mondják, menjek férjhez, állapodjak meg,
szüljek gyerekeket. Baszódjanak meg. Nem ismernek engem. Tudja, ki az, aki
soha nem mondta meg nekem, hogyan éljem az életemet? Søren. Arra kért,
hogy engedelmeskedjek neki, nem pedig arra, hogy változzak meg érte. Ezért
voltam képtelen arra kérni, hagyja ott a papságot, soha nem engedtem neki,
hogy feleségül vegyen, mert soha nem kért arra, hogy valaki más legyek, így én
sem kérem t arra, hogy valaki más legyen. És aznap, amikor feleségül kért,
elhagytam Sørent, m ert aznap kért m eg arra, hogy változtassam m eg m agam at
és aznap próbált is megváltozni értem. Soha többé nem követi el még egyszer
ezt a hibát. Nézze, én leszarom, hogy feleség vagyok-e vagy szeret . Vagyok, aki
vagyok. Nem kell papír ahhoz, hogy bebizonyítsam, hogy Søren szeret.
Semmihez nem kell papír.
– űapír… jó szó. Ez az egyetlen, ami elválasztja magát t lem. Egy feleség nem
más, mint egy papírral rendelkez szeret . Legalább magát szerette. Én soha az
életben nem érdekeltem.
– De, érdekelte. Érdekelte. Szerelmes volt Kingsley-be, de soha nem akarta
azt, hogy magával bármi rossz történjen. Soha nem akarta bántani magát.
– De tudom, hogy kicsoda most. Nem akart bántani? Ez a végs bizonyíték
arra, hogy soha nem érdekeltem.
Ezzel Nora nem tudott vitatkozni. A két ember, akit Søren a legjobban
szeretett, volt az, akit a legtöbbet bántott.
– Arcul köpött – Marie-Laure letérdelt Nora elé. – Érdekes kifejezés – arcul
köp . Azt jelenti: sárba tapossák a becsületét, megalázzák. Egy egész iskolára való
fiú imádott engem, és azt, akinek kellett volna, a saját férjemet, nem érdekeltem.
– nagyon igyekezett.
– Csak Kingsley miatt. És most, harminc évvel kés bb, ismét arcul köptek.
Nézzen rám! Nézzen! – Marie-Laure megfogta Nora állát és fájdalmas er vel
tartotta a kezében. – Öreg vagyok. Már nem vagyok szép. Az arcom…
elvesztettem. És még mindig olyan… kibaszottul… gyönyör . – Ezekkel a
szavakkal Marie-Laure düht l eltorzult arca tényleg megcsúnyult.
– Maga meg fog halni – mondta Nora, és komolyan is gondolta. – Ha megöl
engem, vagy t megöli, meg fog halni. Maga is tudja. Kingsley levadássza magát,
a világ végéig is maga után megy, ha bántja azt, akit szeret.
– Talán épp ezt akarom. Talán nem akarok tovább élni.
– Mert nem olyan szép, mint amilyen huszonegy éves korában volt? Csak
ennyije van? Nincs semmi más a birtokában a szépségén kívül? Ha elveszíti a
szépségét, mi marad?
Marie-Laure elengedte Nora állát és felállt.
– Csak a gy löletem.
29
A BÁSTYA
Grace hajnalban ébredt fel, és tudta, hogy valam i nem stim m el. Laila m ellette
aludt az ágyon. Grace általában lassan, fokozatosan ébredt fel, reggelenként
egyik csésze kávét vagy fekete teát a másik után hajtotta le, hogy teljesen
magához térjen. De most úgy vibrált, akár egy szigeteletlen drót, éber volt és félt,
bár nem tudta, miért.
Űtt hagyta az alvó Lailát az ágyon. Lépések… lépéseket hallott a folyosón a
félig nyitott ajtón át. Ez ébresztette fel. Kilépett a folyosóra, és követte ket.
Szívét olyan pánik szorította össze, amit képtelen volt megmagyarázni, még
önmaga el tt is.
A lépcs sor tetején megtorpant. A bejárati ajtónál Søren állt, fekete
reverendájában és fehér papi gallérjában. Az, hogy így látta, papi gallérban…
Grace tudta… pontosan tudta, miért ébredt fel, és pontosan tudta azt is, hová
megy a férfi.
– Ne! – Grace lerohant a lépcs n, szívét tálcán kínálva a férfi elé. – Ne… ne, ne
menjen el! Ne!
A férfi megfordult, és odalépett hozzá a lépcs sor alján.
– Semmi baj. Nincs semmi baj, Grace.
Grace megrázta a fejét.
– De, de baj van. Nem mehet el. Ne… – Karját a férfi köré fonta, és olyan
szorosan magához ölelte, hogy szinte fájt.
– Meg vagyok hatva. – A férfi halkan belenevetett a fülébe.
– Ne! – Csak ezt tudta ismételgetni. Hadd nevessen rajta. Akkor is magához
öleli és szorítja ezt a férfit, ha beledöglik.
– Mennem kell – suttogta Søren, és sokkal gyengédebben viszonozta az
ölelést, majd hátrahúzódott és Grace szemébe nézett. – Ez az egyetlen dolog,
amit megtehetek.
– De Kingsley… …
– Kingsley elment Elizabeth házába, és nem tudta úgy kihozni Norát, hogy ne
kellett volna megölnie a n vérét. Ezt nem kérhetem t le, még magamért vagy
Eleanorért sem. Kingsley-t is ugyanúgy szeretem, mint Eleanort. Mindkettejükön
segítenem kell.
– Kell, hogy legyen más módja. Nem tudok… – Grace a kezébe fogta a férfi
arcát. Még soha életében nem érzett ilyen rettegést, ilyen gyászt. Irracionális,
oktalan… alig ismerte ezt a férfit, mégis úgy érezte: ha t elveszíti, önmagát
veszíti el, elveszít valami nagyon értékeset. A saját életéért nem könyörgött
volna ilyen hevesen. – Kérem…
– Mennem kell. Vissza kell szereznem az én Kicsikémet. Bármi áron.
– Túl magas az ár. Az a n megölte azt a szegény lányt, azt a szökevényt. És…
tudja, mit fog tenni.
– Nem számít. Ha engem akar, engem fog megkapni. Megkaphatja a
bosszúját. Ha van esély rá, hogy Eleanor ebb l élve kerül ki, akkor meg kell
ragadnom azt az esélyt.
– Kell, hogy legyen rá mód, kell, hogy legyen rá terv. Valami.
– Grace… – Søren megérintette az arcát, és letörölt egy könnycseppet. –
Mindig is ez volt a terv. Azt ígértem Kingsley-nek, hogy egy napja van
megpróbálni. Tudtam, hogy képtelen lesz végigcsinálni. Egész életében gyászolta
azt az elképzelt b nt, hogy megölte a n vérét. Nem engedhetem, hogy még
egyszer végigcsinálja. A múltkor csak annyit tett, hogy megcsókolt engem, és
utána harminc évig magát okolta a n vére haláláért. Mennyit szenvedne majd,
ha most ténylegesen meghúzná a ravaszt?
– Nem menthet meg mindenkit. De magát megmentheti.
– Én így mentem meg magam.
Grace megrázta a fejét, kétségbeesetten kutatott érvek, válaszok, bármi után,
amit mondhat vagy tehet, hogy meggy zze ezt a férfit, hogy ne induljon el erre
az öngyilkos küldetésre.
– De Nora… nem akarna maga nélkül élni.
– Már él. Évekkel ezel tt elhagyott és kialakított magának egy életet. Újra
megteszi majd. Soha nem ismertem olyan er s embert, mint amilyen .
– És visszament magához. Szereti magát. Nekem elmondta, hogy mennyire
szereti.
– Wesley-t is szereti. Így együtt lehetnek. Wesley mindent megadhat neki.
Semmiben nem szenved majd hiányt.
– Magában fog hiányt szenvedni.
Grace hangja elcsuklott az utolsó szónál, és a könnyei úgy kezdtek el folyni,
akár bor az összetört üvegb l. Søren ismét magához ölelte, szorosan magához
húzta.
– Hallgasson ide – súgta a n fülébe. – Azt szeretném, hogy legyen er s Nora
m iatt. Nem tudom , m i történt vele azalatt, am íg fogva tartották. Vegye rá, hogy
mondja el magának, vegye rá, hogy vigyázzon magára. Utál orvoshoz járni.
Vigye el, még az akarata ellenére is. Ígérje meg, hogy ezt megteszi nekem.
Megteszi értem.
– Megígérem – fogadkozott Grace. Hogy is mondhatna nemet?
– Laila okkal van itt. Laila miatt Eleanor er s lesz. fog vigyázni Lailára, így
magának kell helyettem vigyáznia Elean orra.
Grace bólintott és arcát a férfi vállába fúrta. Most már tudta, miért
ragaszkodott Søren ahhoz, hogy Wesley és Laila, s t, hogy is eljöjjön vele és
Kingsley-vel. Søren tudta, hogy ezt fogja tenni. Egész végig tudta. Azt akarta,
hogy Norát szeretet vegye körül, miután Søren meghalt érte. k voltak a B terv.
– Ha eljön az id , mondja el neki, hogy és Wesley… áldásom adom rájuk.
Wesley jó ember, rendes, és szereti t. Csak ez számít… hogy szereti Norát.
Grace Søren vállába kapaszkodott, érezte a fekete anyag lágyságát az ujjai
alatt, a férfi izmait az anyag alatt. Szeretett volna mondani neki valamit, azt
akarta elmondani, hogy is szereti t, bár ennek semmi értelme, egyáltalán
semmi értelme. Ez a szerelem mélyebb volt a vonzódásnál, a vonzalomnál, a
románcnál vagy a vérköteléknél. Ez valami er sebb, furcsább, vadabb volt…
olyan, mint a hit.
– Mennem kell.
– Magával megyek. Hadd kísérjem el, kérem. Legalább egy darabon.
Søren egy ideig nem szólt semmit. Lehunyta a szemét, és Grace nem tehetett
mást, csak kapaszkodott a kezébe.
– Megtenné? Annak nagyon örülnék.
Kiléptek a házból a frissen pirkadt reggelbe. Végigmentek az úton, közben
pedig egyetlen autó sem haladt el mellettük. Grace el ször megpróbált nem
sírni, igyekezett er s maradni a férfi kedvéért, ahogy az kérte. De képtelen volt
megálljt parancsolni a könnyeiknek.
– Mindig is t n dtem, hogy idáig fajul-e a dolog – mondta Søren húsz-
harminc perc séta után. – Amikor Rómában a szemináriumba jártam, volt egy
barátom. Az a n tanított meg mindenre, amit tudok.
– Mindenre? – Grace megpróbált mosolyogni, de nem ment.
– A korbács hegyével képes volt m egölni egy legyet. Miután pár hónapon át
tanítgatott, én is képes lettem rá.
– Ki volt az a n ?
– Egy n i rendet vezetett.
– Egy rendházat?
Søren elmosolyodott.
– Egy bordélyházat.
Grace felnevetett. Fájdalmas volt nevetni.
– Magdalena volt a neve. Azt mondta, így hívják. Én nem hittem neki. Soha
nem kérdeztem meg az igazi nevét, soha nem mondtam meg a sajátomat.
Hetente legalább egyszer meglátogattam kétes hír intézményét. El tudja ezt
képzelni? Egy fiatal szeminarista, egy leend jezsuita, aki estéit Róma
leghírhedtebb prostituáltjai körében tölti. Ifjú hölgyei egy különleges vendégkört
szolgáltak ki. Komoly nevelést kaptam abban a házban.
– Ebben biztos vagyok.
– Amikor eljött az id , hogy elhagyjam Rómát és Amerikába jöjjek,
Magdalena félrevont. Mindig is azt mondta, hogy félig cigány származású. Talán
igaz volt, nem mintha számított volna. Azért fizették, hogy hazudjon a
férfiaknak. Azt mondta, hiányozni fogok neki, habár örül, hogy azt látja,
elmegyek. Néhány kliense nem volt túl boldog, hogy egy jezsuita is ott
lábatlankodik.
– El sem tudom képzelni, miért.
– De Magdalena jósolni akart nekem, miel tt elmegyek.
– És mit jósolt? – Grace szorosabban fogta a férfi kezét, mert tudta, hogy
abban a pillanatban, hogy elengedi, örökre elveszíti.
– Azt mondta, hogy Amerikába megyek majd, és elküldenek valahova, ahová
nem akarok menni. De ott megismerkedem az álruhás királyn vel. És nagyon jó
lesz az az álruha, annyira jó, hogy csak én ism erem m ajd fel. És azt is m ondta,
hogy ez a királyn két dolog lesz nekem. Azt mondta, hogy lesz a szívem. És azt
is, hogy lesz a büntetésem.
A férfi megállt, és Grace tudta, hogy itt fogja t hátrahagyni. Szeretett volna
megszólalni, mindent elmondani neki, ami a szívében volt. De nem voltak
szavai, a férfira nem voltak. Örömmel végignézte volna, ahogy a világ összes
templomának, katedrálisának összes kovácsoltvas ablaka ripityára törik,
tönkremegy, és végignézte volna, hogy a világ minden szent könyve porrá
omlik, mintsem hogy ennek az embernek bántódása essen. Ameddig él, lesz
Isten a világon, még akkor is, ha az összes templomot felgyújtják.
– Hagytam egy levelet Kingsley részére a könyvtárban – mondta Søren olyan
könnyedén, mintha azt mondta volna, hogy el kell mennie a tisztítóba. – Kérem,
tegyen róla, hogy megkapja. Ne mondja el nekik, hová mentem. Nem akarom,
hogy Laila… – Elhallgatott, mintha képtelen lett volna kimondani a következ
szavakat.
– Vigyázok a lányára… mindkettejükre.
Søren bólintott és azt suttogta:
– Köszönöm.
A férfi kezdett elhúzódni t le, de Grace még nem tudta elengedni. Ismét
megragadta Søren kezét, és a szívére húzta.
– El kell mondanom magának valamit – mondta, és a férfi szemébe nézett.
– Ez az utolsó hívás a gyónásra.
– A férjemet az életnél is jobban szeretem. És Zacharyn kívül nincs más a
világon, akivel jobban akarnék megöregedni. Gyereket akarok szülni neki, a
felesége lenni és vele m aradni, életem végéig. De az igazság az, hogy… – Grace
elhallgatott, bátorságért folyam odott, am it a férfiban talált m eg. – A lelkem et is
odaadnám egyetlen éjszakáért magával.
Kimondta a szavakat, majd elmosolyodott, úgy, mint aki ajándékot ad. Ez a
férfi ma meghal. Legalább ezt az ajándékot megadhatja neki, ezt a gyengéd
tettet, hogy láthat egy n t, aki szereti t, és aki rámosolyog élete utolsó reggelén.
– Gyönyör Grace… – mondta Søren, majd kezébe vette Grace kezét és
belecsókolt a tenyerébe. – Közelr l sem kértem volna ekkora árat érte.
Grace elnevette magát, aztán a nevetés után következtek a könnyek, amikor
a férfi elengedte t és elindult befelé az erd be. Ahogy elérte a fák vonalát, Grace
utána szólt.
– Nora azt mondta, maga a világon a legjobb ember.
Søren visszafordult.
– Mindig ezt mondja. Senki nem hisz neki.
Megfordult, és már ott sem volt.
Grace kimondta azt a két szót, amir l tudta, hogy csak Isten és fogja
meghallani.
– Én hittem.
Űtt állt az út közepén, és kezét a hasára szorította. A fájdalom… soha nem
ism ert m ég ilyen fájdalm at. Legszívesebben úgy sikoltozott volna, hogy a pokol
összes ördöge meghallotta volna, és mégsem könnyített volna a fájdalmon, az
áruláson, amit érzett. Nem akar egy olyan világban élni, ahol valaki azt gondolja,
hogy jogában áll ártani Sørennek, ártani a n nek, akit szeret, a n nek, akiért
meghalni is képes lenne. Nem akar itt élni. Nem bírná ki.
Így aztán helyette elé rohant.
3ő
A KIRÁLYN
Nora az oldalán feküdt a földön. Egyedül hagyták Marie-Laure szobájában. Úgy
t nt, elveszítették érdekl désüket iránta. Vártak valamit, valamit, ami nem
történt meg. Ez a hirtelen támadt gy lölethiány, az izgalom megsz nése
megijesztette. Marie-Laure rögeszméje Nora történetei iránt – ez tartotta t
életben az utóbbi napokban. Most Marie-Laure nem akart több történetet.
Nincs több történet, nincs több Nora.
A földön magányosan fekv Nora elmondta utolsó imáit. Azért imádkozott,
hogy ha ma meghal, a halál gyors és tiszta legyen. Utálta a gondolatot, hogy úgy
hal meg, hogy közben sikoltozik és összerondítja magát. Ha már megunták,
akkor legalább egyszer en röpítsenek golyót a fejébe. Egy szempillantás alatt
vége lenne.
Imádkozott az anyjáért is, azért, hogy ne essen baja, hogy ne roppanjon bele
abba, hogy így veszíti el egyetlen gyermekét. Wesley-ért, hogy találjon valaki
mást, akit szerethet, aki mindent megadhat neki, amit valaha akart, és amire
vágyott – házasságot, gyerekeket, egy egyenrangú társat és egy osztatlan szívet.
Kingsley-ért is imádkozott. Fohászkodott, hogy megértse, hogy soha nem akarta
ellopni t le Sørent, hogy soha nem irigyelte a szerelmét és a barátságát t le.
Hogy Kingsley bocsásson m eg neki azért, hogy nem szülte m eg a gyerm ekét és
nem kérdezte meg a férfitól, hogy mit akart. Annyira félt a választól, hogy nem
merte feltenni a kérdést. Imádkozott, hogy Kingsley megtalálja a békét Juliette
mellett és minden mást is, amire szüksége volt.
Sørenért azért fohászkodott, hogy élje túl, hogy elveszíti t, hogy emlékezzen
a hitére és tudja, csak egy kis id re veszíti el, és egy nap megint újra együtt
lesznek.
Utolsó imáját Grace-nek és Zachnek ajánlotta, akik annyira szerettek volna
gyereket. Talán egy elkárhozott n utolsó imájára Isten végre felfigyel.
Ahogy a nap végre megmutatta magát a láthatár szélén, Nora végzett imáival
és lehunyta a szemét.
Csak pár perc telt el, és máris lépéseket hallott, de Nora csukva tartotta a
szemét. Nem óhajtott szembenézni a halállal. Lehunyt szeme mögött
biztonságban volt, elrejt zött a szívében, ott, ahol Søren legszebb emlékeit
tartotta.
– Ébreszt – szólalt meg Damon hangja a feje fölül.
– Még öt perc, anya – mondta Nora a földr l.
De felkiáltott, ahogy oldalában szinte felrobbant a fájdalom. Magzatpózba
kuporodott, és nyelte a könnyeit.
– Azt mondtam, ébreszt . Megint rúgok, ha azt akarja.
Nora kinyitotta a szemét, és nehézkesen felült. Minden lélegzetvétel fájt. A
férfi olyan keményen belerúgott, hogy elrepedt egy bordája.
– Ébren vagyok. – Felnézett Damonra, és vidám tüzet látott a szemében.
– Jól van. Az a pasi megjött.
31
A LÓ
Wesley korán ébredt. Túl korán. A nap még nem is mélyesztette bele karmait
az égbe, hogy felkapaszkodjon rá. De most, hogy ébren volt, Wesley tudta, hogy
nem fog tudni újra elaludni, csak akkor, ha a teljes kimerültség lesz úrrá rajta.
Kimászott az ágyból, felvett egy pólót és egy farmert. Kényszerítette magát, hogy
az alapdolgokra összpontosítson. Ennie kell valamit, ellen riznie a vércukrát,
zuhanyoznia. Nem kellene mindenki számára rontani a helyzeten azzal, hogy
megint diabéteszes ketoa cidózis áll be nála. Csak Nora miatt kell, hogy
aggódjanak. Hogy megmentsék… hogy visszaszerezzék és biztonságban tudják.
Wesley ellen rizte a vércukrát és inzulint vett magához. Ahogy eltette az
eszközeit, most el ször vette észre, hogy mi van a lába alatt. Egy keleti sz nyeg
takarta el a padlót. A sz nyeg szélei alól Wesley sötét foltos keményfa padlót
látott kikandikálni. Űdalépett a sz nyeg sarkához, hátrarúgta, így láthatóvá tette
az alatta lev padlót.
Képes rá. űersze, hogy meg tudja csinálni. Ha Nora megtette, neki is menni
fog. Dudorok és zúzódások… semmi vész. Legrosszabb esetben kap egy monoklit
és fejfájása lesz. Wesley mély leveg t vett, majd el rezuhant, arccal a padlóra.
Egy pillanat alatt, és csupán három centire a földt l Wesley karja szinte
magától kinyúlt és tompította az ütést. Magas fekv támaszban felemelkedett.
Talán innen, talán csupán hatvan centire a földt l, led lhet és hagyhatja, hogy a
földre zuhanjon. Kemény öt percig tartotta a pózt, és próbálta rávenni magát,
hogy zuhanjon.
Képtelen volt rá. Képtelen volt esni.
– A fenébe is, Nora – mondta magának, amint felállt. Wesley kilépett a
szobából, és maga mögött hagyta kudarcba fulladt kísérletét. A folyosó túlsó
végén volt Laila és Grace szobája. Grace már ébren volt, de Laila még az ágyban
feküdt, teste magzatpózba kucorodott. Vajon mindig is így aludt?
Összegömbölyödve? Vagy fázott és ezért húzta fel a lábát a mellkasához?
Anélkül, hogy felébresztette volna, Wesley kivette a plusztakarót a szekrényb l,
és betakarta vele. A lány olyan szép volt álmában; arca olyan nyugodt és békés,
ahogy sötét, hosszú szempillája beárnyékolta. Furcsa, hogy egy sz ke lánynak
ilyen sötét a szempillája. Nehéz elhinni, hogy egy ilyen gyönyör lány tizennyolc
évesen még sz z. De persze, ahogy Nora mindig mondogatta, Wesley sem volt
csúnya, és tizennyolc, tizenkilenc, s t még húszéves korában is az volt. Biztos
nehéz lehet, ha az ember nagybátyja ilyen félelmetes alak. Még akkor is, ha Laila
kedveli a pasast, biztos nem tudna megfelelni a lány nagybátyja szigorú
követelményeinek. És Laila olyan okosnak t nt, olyan édesnek, és még csak
nem is félt a t kt l és az injekcióktól. Nem, egy Laila-féle lány mindenképpen a
legjobbat érdemli. Még valami, amiben Sørennel egyetértenek.
Istenem, de hiányzott, hogy gy lölje azt az embert!
Wesley ott hagyta az alvó Lailát az ágyában. Nem akarta, hogy azt higgyék
róla, hogy beteges vagy perverz, aki alvó lányokat les meg az ágyukban. F leg
Søren ne higgye, aki valószín leg megölné – ahogyan Laila figyelmeztette is
éjjel.
Miután elfogyasztotta alacsony szénhidráttartalmú, íztelen reggelijét, Wesley
Søren keresésére indult. Szüksége volt információra, hírre, bármire, amit bárki
Noráról megtudott. De Sørent sehol nem találta a földszinten. A könyvtárban
azonban ott találta Kingsley-t, aki egy nagy íróasztal mögött ült, könyvvel a
hasán, lehunyt szemmel.
– Valami hír? – kérdezte Wesley mindenféle bevezet nélkül.
Kingsley lassan kinyitotta a szemét.
– Űdaadjam magának a Sunday Timest?
– Noráról.
– Non. – Kingsley felült a székben és szembenézett Wesley-vel az íróasztal
felett. – Semmi hír nincs.
– Maga ott volt az éjjel. Mi történt?
Kingsley megrázta a fejét.
– Rien.
– Kérem. Angolul.
– Semmi. Semmi sem történt.
– Maga ott volt. Mit csinált? űiknikezett?
– Oui, piknikeztem. Aztán betörtem a házba, elbújtam a személyzeti folyosón,
és hallgattam, ahogy a maga menyasszonya beszél a…
– Maga hallotta t? – Wesley szíve meglódult a reményt l.
– És láttam is.
– Életben van. Ó… hála az Úrnak! – Wesley az íróasztal el tti karosszékbe
roskadt és arcát a kezébe temette. – És jól volt?
– A jól relatív kifejezés. Életben volt és láthatóan nem voltak sérülései.
Ruhában volt és bár koszos volt, láthatóan nem volt megtépett.
Wesley az ujjain keresztül vette a leveg t.
– És aztán? Maga látta t. De nem tudta kihozni.
– Úgy nem, hogy nem lövöm hátba a saját n véremet.
Kingsley egyenesen Wesley arcába bámult. Kemény, h vös tekintete volt,
amivel Kingsley úgy bánt, mint egy fegyverrel. Wesley visszabámult rá, és nem
kapta el a saját tekintetét. Úgy t nt, Kingsley kihívja t, arra kényszeríti, hogy
megkérd jelezze a döntéseit.
– Arra én sem lennék képes – mondta végül Wesley. – Megölni valakit. Hátba
l ni sem. Önvédelemb l talán, de nem, hidegvérrel nem.
Kingsley összehúzta a szemét, mintha nem hitte volna el Wesley szavait.
– Űtthagytam Norát a házban. Nem tudtam kihozni.
– És, mi lesz most? Mi a terv? Azt mondja, vannak mások is a n vére mellett.
Az embereket meg lehet fizetni, meg lehet vásárolni.
– Szeretne átfáradni a házba és kitölteni nekik egy csekket?
– Ha azt gondolnám, hatásos, megtenném. Jézusom, nem ülhetünk és
várhatunk itt ölbe tett kézzel… Tennünk kell valamit!
– Én teszek valamit. Telefonáltam párat. Érkezik a segítség. Amikor megjön,
megint megpróbáljuk majd. Ne féljen. Visszas zerezzük a menyasszonyát és
maguk ketten összeházasodhatnak. Kérem, ne felejtsen el meghívni a válás ukra
sem.
– Megmagyarázza nekem valaha is, miért gy löl ennyire?
– Maga nem elég érdekes ahhoz, hogy gy löljem.
Wesley undorral megrázta a fejét.
– Egek, azt hittem, Søren rossz ember. Norának nem lehetne ennél is
rosszabb ízlése a férfiak terén?
– Úgy vélem, erre a kérdésre maga a válasz.
Wesley el rehajolt a székében.
– Árulja el! Miért gy löl engem? Tudni akarom!
Kingsley becsapta a könyvet Wesley el tt és felállt. Megkerülte az asztalt és
leült a peremére.
– Tudni akarja, miért? Megmondom, miért, mon petit prince.[19] Maga soha
nem szenvedett. És ne mondja azt, hogy de. Nekem vannak cip im, amelyek
nagyobb szenvedéseket éltek át, mint maga.
– Igaza van – helyeselt Wesley készségesen. – Nem szenvedtem. Én lennék az
els , aki beismerném, hogy valami kozmikus lottót nyertem meg a
családommal.
– Megnyert. És m égis azt gondolja, hogy m egérdem el egy Norához hasonlót.
Mi több, azt gondolja, hogy Nora jobban jár, ha maga van mellette. Maga még
gyermek. Űlyan, mint a gyermek, aki felébred egy rémálomból, bebotorkál a
szülei hálószobájába, meglátja apucit anyucin, és azt gondolja: – Miért bántja
apuci anyucit? Maga ilyen. Egy figyelmetlen gyermek, aki nem élt, nem
küzdött, nem bántott másokat, és mégis fenntartja magának a jogot, hogy azt
mondja a szül einek, hogy amit tesznek, az rossz.
– Ezért gy löl engem ennyire? Mert nem vagyok perverz?
– A legkevésbé sem érdekel, perverz-e vagy sem. Fel lem azt is
megkérdezhetné t lem, milyen kocsit vezetek, űónikám.
Wesley Kingsley-re meredt. Tiltakozni kezdett volna, de Kingsley csettintett
az arca el tt és így megel zte.
– Azért nem kedvelem m agát, m ert m aga elítél m indnyájunkat. Én láttam a
valódi gonoszt. Láttam ennek a világnak a borzalmait és néhány borzalmat
magam is elkövettem. Maga ránéz le prètre-re, és valamiféle szörnyeteget lát. Ha
létezik a Földön ember, akinek joga van gy lölni vagy elítélni t, az én vagyok.
És tudja, hogy én kit látok, ha ránézek? Istent látom.
– Søren nem Isten.
– hasonlít nekem eddig a legjobban Istenhez. Hagyta, hogy a szerelme
elhagyja t és visszafogadta. Ha a szerelme ismét elhagyná, akkor ismét
visszafogadná. Megbocsát, megbocsát és megbocsát. Mon Dieu, a munkaköri
leírásában ott van a megbocsátás. Ebb l él. Megbocsátott neki azért, mert
elutasította a szerelmét és tárt karokkal fogadta vissza. Se büntetés, se
kérdez sködés. Amikor kiosztja a büntetéseit, azok jól megérdemeltek és
tisztességesek. Könyörületes cselekedetei legendásak. Szeretet-képessége soha
véget nem ér. És m aga idejön és m eglátja, am int kést szorít valaki m ellkasához
és gyilkost kiált, miközben mi, többiek egy szívsebészt látunk.
– Szép szavak, de maga volt az, aki olyan durván fojtogatta Norát egy éjszaka,
hogy elájult, a földre zuhant és kórházba kellett mennie.
– Ó, igen, az az éjszaka… Arra az éjszakára gondol, amikor Nora felkeresett,
hogy tanítsam meg a légzéskontrollra? Arra az éjszakára, amikor egymáson
gyakoroltunk? Én rajta demonstráltam. rajtam gyakorolt. Az egyenrangú felek
közti éjszakára gondol?
– Ne haragudjon. Nem tudom elfogadni, hogy rendben van az, hogy kárt
okozunk egy másik emberben.
Kingsley lehajtotta a fejét, míg végül szemmagasságban voltak egymással.
– Bocsánatot kér azért, mert nem akar kárt okozni egy másik embernek? Kis
herceg, úgy vélem , m aga túlságosan sokáig volt a m i világunkban. Abban, am it
mi teszünk, abban nincs tisztelet. De nincs gonoszság sem. Úgy véli, maga jobban
tudja, mit akar a menyasszonya, mint maga. Maga lebecsüli az intelligenciáját,
a feln ttségét és azt a képességét, hogy saját döntéseket tud hozni. Ha t
sértegeti, minket, mindnyájunkat sérteget.
– Azt akarom, hogy biztonságban legyen.
– Maga nem azt akarja, hogy biztonságban legyen. Velünk biztonságban van.
Maga azt akarja, hogy t megmentsék. Nem menthet meg valakit…
– Tudom. Tudom… nem menthetek meg valakit, aki nem akarja, hogy
megmentsék.
– Nem. Nem menthet meg valakit, akinek nincs szüksége rá, hogy
megmentsék.
Összenéztek, és Wesley tudta, hogy Kingsley szeretett volna lebámulni rá,
hogy pislogjon el ször. Jól van. Wesley felállt és hagyta, hogy Kingsley nyerjen.
Elmegy, együtt lesz Lailával vagy Grace-szel, bárkivel, aki nem veti meg t. Még
Søren is jobb társaságnak t nt.
Az ajtónál Wesley megfordult.
– Hozok segítséget, hogy visszahozzák Norát. Segítek, ha engedi.
– A maga keze tiszta – mondta Kingsley, miközben visszaült az asztal mögé. –
Maradjon is az.
– Tudom, hogy úgy gondolja, nem érdemlem meg Norát. Jól van, nem
érdemlem meg. Norának senki nem elég jó. De legalább… adjon esélyt rá, hogy
megpróbáljam kiérdemelni.
Kingsley felsóhajtott, és ismét leült az íróasztal mögötti székre.
– Üljön le, Wesley.
Wes megállt az ajtóban, és gyanakodva méregette Kingsley-t. Kingsley a
székre mutatott, mire Wesley visszament és leült.
– Mit akar?
– El szeretnék mesélni egy történetet. Egy rövidet.
– Jól van. Rendben. Mesélje el.
– Két n t szerettem életemben. Csak kett t. – Felmutatta két ujját. – Ezer
szeret m volt, de csak kett t szerettem, Søren mellett. Az els egy Charlotte
nev n volt. Charlie-nak hívtam.
– Miért?
– Jobban szeretem a férfinev n ket. Kielégíti a lényem egy bizonyos deviáns
részét.
– űersze. Hogyne.
– Charlie, a gyönyör Charlie. Az általam ismert szexuálisan nyitott n k
egyike. Bármit javasoltam, boldogan belement, hogy kipróbálja. Kedves volt,
gondoskodó, jól bánt a személyzetemmel, engem imádott. De néhány hónap
után láttam, hogy nyugtalan. Többet akart, mint amennyit én képes voltam
m egadni neki. Körbe akarta utazni a világot, nagy kalandokba bocsátkozni, m íg
nekem a városban kellett maradnom és irányítanom a Birodalmat. Miel tt én
lettem neki, lekötötte a munkája, a fivére. De mióta velem élt, az én világomban,
szárnyakat kapott. Így elrepült.
– Sajnálom – mondta Wes szinte együttérzéssel. Amikor el ször elveszítette
Norát, abba majdnem belehalt. űár hónapra bele is halt.
– Én nem sajnálom. Én valami mást akartam, mint Charlie. Bármennyire is
imádtuk egymást, nem voltunk jó páros. Elveszett szerelmem után keseregve
Haitira utaztam. Űtt ismertem meg az én Juliette-emet. Vele megtaláltam a
lényem másik részét, azt, amit rég elveszettnek hittem, és ami nélkül
megtanultam élni. Ha soha nem ismerem meg, nem szeretem és veszítem el
Charlie-t, akkor soha nem ism erem m eg, szeretem m eg és tartom m eg J uliette-
et. A veszteségem volt a kulcs a legnagyobb nyereségemhez.
– Igen, amikor Isten bezár egy ajtót, kinyit egy ablakot. Ismerem a mondást.
– Isten vagy nem Isten, ez így van. Üdv a való világban! Mindig történnek
szar dolgok. Az ember túljut rajtuk. Egyáltalán nem hiányzik Charlie, és
szintébb pillanataimban tudom, hogy én sem hiányzom neki. Az ember feln .
Továbblép. Talál valaki újat. És az isten szerelm ére, az em ber nem kéri m eg az
els n kezét, aki hagyja, hogy megkefélje.
– Történnek szar dolgok? Továbblépni? Ez a nagy élettanácsa?
– Igazi jó tanács. Én magam is megfogadtam. Éveken át szenvedtem, mire
megtaláltam az igaz szerelmet Jules-lel.
– Az igaz szerelmet? Ha ez az igaz szerelem, hol a hölgy? Sehol nem látom.
– Itt lenne velem, ha megengedném neki. De elküldtem.
– Milyen romantikus!
– A saját érdekében tettem. Ez talán ismer sen hangzik.
– Ismer sen és ostobán – mondta Wesley növekv dühvel. Søren kölcsönadta
Norát egy hétre Danielnek. Űsztozott rajta Kingsley-vel. Kingsley elküldte
Juliette-et, Isten tudja, milyen okból.
– Nem volt ostobaság elküldeni Juliette-et.
– Miért? Miért helyes elküldeni azt, akit szeret? Higgye el nekem, engem
elküldtek. Tudom, mekkora baromság az egész. Søren azt mondja, atyáskodóan
viselkedem Norával, mert meg akarom védeni. Maga úgy tesz, mintha valami
f benjáró b nt követtem volna el azzal, hogy biztonságban akarom t tudni.
Miért maga dönti el, hogy mi a jó Juliette-n ek, ha én nem dönthetem el, hogy mi
a jó Norának?
– Az egy teljesen más helyzet. Ég és föld.
– Hogyhogy más? Ha maga lehet leereszked , én miért nem?
– Az atyáskodó a megfelel szó. Juliette terhes. És igen, ha netán elt n dött
volna, a gyermek az enyém.
Wesley képtelen volt megszólalni. Csak állt és bámulta Kingsley-t. És Kingsley
sem mondott semmit. Két hosszú, elegáns ujjával az állát dörzsölte, és az
aggodalom ráncai ültek a szemöldöke felett.
– Azután mondta el, hogy maga meg a menyasszonya megszöktek. Kaptam
egy fenyeget postai küldeményt. Juliette-t el nem kockáztathattam. Azért
küldtem el, hogy biztonságban legyen. Ez az egyetlen dolog, amit nem bánok
ebben a helyzetben.
Wesley próbált megfelel – akár jó, akár rossz – szavakat találni. Csak
egyetlenegy jutott eszébe.
– Gratulálok.
Kingsley a legmélyebb döbbenettel nézett rá.
– Gratulálok? Ezt tudja mondani?
– Nos… igen… egy gyerek szuper dolog. Mégis m it m ondjak? Maga apa lesz.
Gratulálok.
– Nem borzasztja el a tény, hogy egy magamfajta férfi apa lesz?
– Kissé nehezen tudom elképzelni, ahogy pelenkázik. De magának van pénze.
Majd felvesz valakit, aki elvégzi azt a munkát. Nem, nem borzaszt el. Mégis miért
borzasztana el?
– Azért, ami vagyok… ami a foglalkozásom…
– Nora olyan, mint maga – mondta Wesley. Nem szívesen ismerte be, de
tudta, hazugság lett volna úgy tenni, mintha Nora nem az lenne, aki. – Nem
hinném, hogy az, hogy Nora perverz, azt jelenti, hogy rossz anya lesz. Remekül
bánik a gyerekekkel. Egy napon csodálatos anya lesz.
– Nora nem akar gyerekeket.
– Talán meggondolja magát. Amint a dolgok leülepednek, amint
összeházasodtunk és…
– Higgye el ezt nekem… Nora nem akar gyereket. Egyszer volt rá esélye. Nem
ragadta meg.
Wesley tekintete Kingsley-ébe fúródott.
– Mit akar mondani ezzel?
– Azt akarom, hogy… – Kingsley el rehajolt és lassan beszélt. – Megvolt rá az
esélye. Tudom, hogy megvolt rá az esélye, mert az a gyerek az enyém is volt. A
maga menyasszonya teherbe esett, rájött, hogy terhes, de két nap múlva már
nem volt az. Szóval miel tt elkezd megint gyerekszobákról, dadákról és a maga
gyermekével visel s, ragyogó arcú Nora Sutherlinr l álmodozni, tudnia kell:
Nora nem akar gyerekeket. És ha maga akar, akkor alaposan gondolja át a
várúrn választását.
Wesley azt érezte, hogy valami eltörik. Az a valami könny volt és kicsi, nem
nagyobb, mint egy szappanbuborék. Az orra el tt pattant szét és t nt el az
éterben. Nem tudta, mi volt az – egy remény, egy álom vagy pusztán egy
kívánság –, de elt nt, most már örökre.
– Nora elmondta nekem… – kezdte Wesley, majd elhallgatott, várta, hogy újra
normális hangon tudjon beszélni. – Egyszer elmondta nekem, miért bízik meg
magában. Én nem bíztam magában. Maga mindenféle munkára utasította Norát.
Elküldte ezt a százötvenöt centi magas n t idegen házakba és hotelekbe úgy,
hogy csak egy lovaglópálcával védhette meg magát. Gazdag és veszélyes férfiak
hálószobájába küldte. Én mondtam neki, hogy nem kellene ezt tennie, hogy még
a végén megülik. Maguk állandóan vitatkoztak telefonon. Vitatkoztak és
flörtöltek, cselt sz ttek és ármánykodtak. Megkérdeztem t le, hogy miért bízik
meg magában. Tudja, mit mondott?
– Világosítson fel!
– Azt mondta, hogy maga az sosemvolt fivére. Azt mondta, hogy igen,
maguk mindig veszekednek, de csak úgy, ahogy a testvérek szoktak. Azt
mondta, mindig tudta, hogy maga soha nem sodorná t igazi veszélybe. Maga
hasba bokszolhatja vagy meghúzhatja a haját, mert maga a bátyja, de ha
másvalaki próbálkozik vele…
– Azt tönkreteszem.
– Igen. És Nora azt mondta, tudta, hogy maga amolyan családtag, mert csak a
családtagok bocsátanak meg egymásnak úgy, ahogy magának meg kellett
bocsátania neki. Megkérdeztem, mit tett, ami olyan borzalmas volt. Azt mondta,
hogy elvett magától valamit, valamit, amit maga akart, és maga mégis
megbocsátott neki. Nos, én nem bízom magában, és nem bízom Sørenben sem.
Csakis Norában. Úgyhogy most bízom abban, hogy helyesen gondolta magáról
azt, amikor azt mondta, hogy maguk még akkor is szeretik egymást, amikor
éppen utálják egymást. Id nként én meg az apám ronda vitákba bonyolódunk.
Gyakorlatilag minden álló nap. De mégis az apám, aki felgyújtaná az egész
világot azért, hogy megmentsen engem. Nora azt mondja, magával ugyanez a
helyzet.
Kingsley nem szólt, és Wesley ezért legszívesebben megcsókolta volna. Elege
volt a kényes francia akcentusból és a leereszked modorból.
– Sajnálom azt, ami magával meg Norával történt. Bárcsak elárulta volna
nekem a teljes igazságot! Akkor elmondhattam volna neki, hogy nem gy lölöm
érte, hogy nem ítélem el – mondta Wes, és azt kívánta, bárcsak Nora mellett
állhatott volna akkoriban. Talán lebeszélhette volna róla.
– Nora soha nem lesz az a feleség, akinek maga akarná t – mondta Kingsley.
– Tudja mit? Ezt most kibaszottul leszarom. Csak azt akarom, hogy
megmeneküljön. Érti?
– Jobban értem, mint ahogy azt el tudja képzelni.
– Mi az, most visszaszerzi Norát? Vagy hazugot csinál Norából, mivel azt
mondta, hogy úgy bízott magában, mintha családtagja lenne?
– Visszaszerzem, akkor is, ha belehalok.
Wesley mondani akart valamit, de hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó.
Rohanó léptek közeledtek.
Az ajtóban a liheg , reszket Grace jelent meg.
– Elment – lihegte. – Hagyott magának egy levelet az íróasztalfiókban, de
elment.
Kingsley majdnem kitépte a fiókot a helyéb l, amint kinyitotta. Egy fehér
papírlapot húzott el , alig pillantott rá, majd az asztalra ejtette.
Kingsley kirohant a szobából. Wesley döbbenten, rémülten, zavartan nézte
Grace-t. Hallotta, hogy a távolban elindítanak egy autót.
– Søren… elment, hogy feladja magát – mondta Grace még mindig lihegve. –
Engedélyezi annak a n nek, hogy megölje t.
32
A KIRÁLYN
Az a férfi? Ki? – kérdezte Nora.
Damon megragadta Nora karját, és felrántotta a n t a földr l, de olyan
durván, hogy majdnem kicsavarta a vállát.
– Hármat találhat.
Nora tudta, ám nem akarta elfogadni – de találgatni sem, attól félt, akkor
valósággá válik.
– Mondok egy tippet. A hölgy máris a nászutat tervezgeti.
– Ó, istenem – suttogta Nora, és bilincsbe vert kezét az arcához emelte. – Mit
akar tenni vele?
– Azt hiszem, ez csak magán múlik. – Damon kihúzta Norát a folyosóra, és
valami ismeretlen hely felé hurcolta.
– Rajtam? Ezt hogy érti?
Damon nem válaszolt, csak nevetett, de a nevetése olyan hideg és ördögi volt,
hogy Nora legszívesebben kikaparta volna a szemét.
A férfi kitárta a könyvtárszoba ajtaját, és Nora leveg után kapkodott az elé
táruló látványtól.
Søren ott térdelt a földön, a könyvtár közepén. Andrej a hátánál állt. Søren
arcának komor kifejezéséb l ítélve azt lehetett hinni, hogy egy istenfél ember
térdel a reggeli imájánál, nem pedig pisztolyt szorítanak a fejéhez.
– Søren! – Nora kiabálni akarta a nevét, de csak rekedt, szaggatott suttogásra
futotta. A férfi kinyitotta a szemét és ránézett. Nora semmi mást nem látott a
szemében, csak szerelmet.
Nora oda akart rohanni hozzá, de Damon er sen tartotta, hiába küszködött.
Tekerg zve, kínlódva próbált kiszabadulni a férfi karjainak acélszorításából.
– Eleanor, nyugodj m eg! – parancsolta Søren. – Ne adj okot nekik arra, hogy
bántsanak!
Norában minden lázadt ellene, de most azt tette, amit Søren mondott:
kényszerítette magát, hogy abbahagyja a küzdést.
– Damon, elengedheti – szólalt meg mögülük Marie-L aure hangja. – Ez a n
most már nem számít nekem.
Nora érezte, hogy Damon habozik, de végül elengedte. Amint a férfi
szorításából kiszabadult, Nora el rerohant és térdre esett, szinte térden csúszott
Søren felé, hogy miel bb a férfihoz érjen. Kezét Søren arcához emelte,
megcsókolta az ajkát, odahajolt hozzá, beszívta az illatát – a még nyáron is
meglév telet.
– Te eszement… – suttogta, miközben még mindig bilincsben lev kezeivel
simogatta a férfi arcát, száját – miért mosolyogsz?
A férfi friss szemmel mérte végig, szinte ártatlan csodálattal.
– Jó újra látni téged, Kicsikém. Hiányoztál.
– Te is hiányoztál nekem. Istenem, annyira hiányoztál! Nem kellett volna
eljönnöd.
– Muszáj volt.
– Nem kellett volna eljönnie – visszhangozta Marie-L aure, amint odalépett
hozzájuk és cápaként elkezdett körözni körülöttük. – Megöltem volna m agát és
újra elt ntem volna. Valamilyen oknál fogva szereti magát, és így számomra
teljes lett volna a bosszú. De ez… megölni t? Ez jobb.
– Maga kibaszott r…
– Eleanor, nézz rám – mondta Søren nyugodt, de határozott hangon. Nora
tette, am it m ondtak neki. Am úgy sem volt senki m ás a világon, akire jobban rá
akart nézni.
Nora bólintott, és fejét a férfi mellére hajtotta.
– Nem kellett volna eljönnöd. – Nora nagyon szerette volna átölelni a férfit
összebilincselt karjaival, de a bilincsek szorosan tartották a csuklóját. – Hagynod
kellett volna, hogy megöljenek.
– Tudod, hogy azt nem tehetem – vágott vissza a férfi. – Mondtam, hogy nincs
semmi a világon, amit meg nem tennék, hogy megvédjelek.
– Az isten verje meg – mondta Nora, és röviden a férfi mellkasa közepén
nyugtatta a fejét, majd felnézett rá. – Miért szeretsz engem annyira, te ostoba
ember?
A férfi lemosolygott rá.
– Mert megismertelek.
– Mindez nagyon édes – mondta a még mindig körülöttük járkáló Marie-
Laure. – De túl kell jutnunk a dolgon. Elegem van ebb l a házból, belefáradtam
ebbe a játékba. A fiúk is unatkoznak. És ha unatkoznak, akkor nyugtalanok.
– Mit akar? – kérdezte Nora. – Megadjuk magának. űénzt, bocsánatkérést,
els szülött gyerekeket… bármit.
Marie-Laure megállt, lepillantott Norára.
– Azt akarom, hogy maga döntsön. Úgy t nik, kórosan fél attól, hogy
meghatározó döntéseket hozzon a saját életében. Maga férfiról férfira száll, és
soha nem kötelezte el magát igazán senki mellett. Ha hoz egy döntést, soha nem
tart ki mellette. Maga neki ígérte magát – mondta és Sørenre mutatott –, de aztán
elhagyta t. Volt egy másik férfi az életében, t meg elküldte. Aztán visszament a
férjemhez, de vele sem maradt. Ide-oda, ide-oda. Már szédülök magától.
– Képzelje el, mit érzek én – mondta Nora.
– Nem tudom . Nem tudom elképzelni, hogy m aga bárm it is érez. Ha érezne,
nem azzal töltötte volna az egész életét, hogy egyik férfit dugja meg a másik
után.
– Marie-Laure, elég volt – mondta Søren, és helytelenít pillantást vetett a
n re, majd újra Norára pillantott. – Neked csak velem és Kingsley-vel volt vitád.
Eleanor még gyerek volt, mikor mi ketten összeházasodtunk.
– Ó, igen, védd csak! Azt a n t, aki a fél országnak széttette a lábát, miközben
te bezárkóztál a templomodba és a lelki üdvéért imádkoztál.
– Soha nem imádkoztam a lelki üdvéért – mondta Søren. – Csak a
boldogságáért.
– És most boldognak t nik? – Marie-Laure megragadta Nora állát és durván,
vadul megszorította, miel tt elengedte volna.
– Én boldog vagyok – mondta Nora, aki nem volt hajlandó elt rni, hogy
korlátok közé szorítsák. – űersze, hogy az vagyok.
– Miért? – kérdezte Marie-Laure.
Nora Sørenre pillantott.
– Mert itt van.
– Mon Dieu, ha ez a szerelem, akkor örülök, hogy engem megkíméltek t le. A
kis m soruktól felfordul a gyomrom.
– Mennünk kellene – mondta Damon, és közelebb lépett hozzájuk. Kezében
pisztolyt tartott. – Ha már itt a pasas, akkor…
– Félnek Kingsley-t l – magyarázta Marie-Laure. – Én vizsont nem. Ha
Kingsley meg akart volna próbálkozni valamivel, már megtette volna. Hagyja,
hogy maguk ketten szenvedjenek és meghaljanak, miközben valahol máshol
van, és semmi nem érdekli. Én hónapokon át szenvedtem az orra el tt, és nem
érdekelte, t nem érdekelte.
– is szenvedett – szúrta közbe Søren. – Mondtam neked, miel tt
összeházasodtunk, hogy csak névházasság lesz a m iénk. Te belem entél. Tudtad,
hogy nem szeretlek.
– Szeretned kellett volna. – Marie-Laure tekintetében a pokol ég tüze lángolt.
– Engem mindenki szeretett.
– És te senkit sem szerettél – mondta Søren, de a hangjában a rosszindulat
szikrája sem volt érezhet . – Még engem sem szerettél. Csak sértett a tény, hogy
valaki, akire vágytál, nem viszonozta a vágyadat. Kingsley tudta, mi a szerelem.
Te összekeverted a vágyat és a féltékenységet a szerelemmel. Te nem férjet
akartál, hanem egy gy ztes trófeát. Csak azért izgattalak, mert nem adtam be a
derekamat.
Marie-Laure egy pillanatig semmit sem szólt. Nora megborzongott, miközben
a n ajkán apró mosoly játszott.
– Igazad van, férjem. Megpróbáltalak elcsábítani, és kudarcot vallottam.
Megpróbáltalak elb völni, és kudarcot vallottam. Megpróbáltalak legy zni, és
kudarcot vallottam. Többé nem vallok kudarcot.
– Ezzel az egésszel semmit sem nyersz – mondta Søren. – Ha megölsz, mit
érsz el? Úgy halok meg, hogy még mindig Eleanort szeretem és téged soha nem
szerettelek.
– Ez igaz. – Marie-Laure helyesl en bólintott. – Túlságosan is. De talán most
kicsit könnyebb lenne elcsábítani téged, mint annyi évvel ezel tt. Damon!
Damon el relépett, pisztolyát Nora tarkójára tette. Nora szíve egy pillanatra
kihagyott, ahogy a hideg, nehéz fém a hajához, majd a b réhez ért.
– Most… – Marie-Laure letérdelt melléjük a padlóra. Søren láthatóan nem vett
leveg t, mióta Damon fegyvert szorított Nora fejéhez. – Csókolj meg.
– Søren, ne! – könyörgött Nora. – Még azért se, hogy megmentsd az életemet.
Ne!
De Søren nem tör dött vele. Elfordította a fejét. Marie-Laure kezét a férfi
arcára tette. Nora gyom ra felfordult az undortól, ahogy Marie-Laure borzalm as
hévvel Søren ajkára nyomta a száját. Nora látta Sørent Kingsley-vel, látta
alárendeltekkel a klubban, és soha nem érzett undort vagy a legcsekélyebb
mérték féltékenységet. Mi több, élvezte, hogy végignézi, ahogy Søren másokkal
játszik, élvezte, hogy nézheti, hogy mások imádják t. Most pedig látta, ahogy
Sørent arra kényszerítik, hogy megcsókolja Marie-Laure-t. Felismerte a férfi
arcán a feszültséget, ami az undorával és megvetésével keveredik, amikor egy
ilyen intim cselekedetet egy ilyen szörny emberrel kellett végrehajtania.
Norának keser epe gy lt fel a torkában. Űlyan volt, mintha azt nézné, hogy
valaki levizeli a Mona Lisát. Mintha végignézett volna egy nemi er szakot.
Marie-Laure végtelen szenvedéllyel csókolta meg Sørent, és Nora nem
tehetett mást, mint hogy nézze.
– Merde – Marie-Laure hátrah költ a csókból, és tágra nyílt szemmel nézett
Sørenre. Ajkából vér szivárgott.
Søren Norára nézett és kacsintott.
– Jaj, ne – gúnyolódott Nora. – Megharapta magát. Most maga is perverz lett.
Marie-Laure keze meglendült. Űlyan vadul vágta pofon Norát, hogy érezte,
eleredt az orra vére.
Amikor a látása kitisztult, Marie-Laure-ra mosolygott.
– Látja? Mondtam én. Maga is közénk tartozik – mondta.
Marie-Laure felállt és Dam on zakójának zsebébe nyúlt. Kihúzott egy karcsú,
halálosan éles, fekete markolatú t rt. A földre fektette Nora és Søren közé.
– Akkor legyünk túl rajta – mondta Marie-Laure Norának. – Ideje dönteni, és
most bármi is lesz a döntése, végleges lesz. Dönthet… Most kisétál ebb l a
helyiségb l és itt hagyja t velem. a férjem lesz, az igazi férjem, mindenféle
tettetés nélkül, és együtt elrepülünk a csodálatos otthonomba, ami innen nagyon
távol van. És Dam on és Andrej és m ég páran az em bereim közül tesznek m ajd
róla, hogy a férjem a házban maradjon, és minden apróságot megtegyen, amit
akarok t le, mint jó és figyelmes férj.
– Vagy? – kérdezte Nora.
Bármi is volt a másik lehet ség, már választott. Rabszolgaságba kényszeríteni
Sørent? Hogy szexuálisan kiszolgálja ezt az rült n t, hogy színleljen? Soha.
– Máris közlöm, hogy a kettes ajtót választom.
– Valóban? Nos, hadd mondjam el a másik lehet séget. Meglehet sen
egyszer . Fogja a t rt, belemártja Søren szívébe, és hagyja elvérezni ezen a
padlón, itt, maga el tt, el ttem. És amíg elvérzik, maga elsétál. Mire eléri a
kocsifeljáró végét, én már kifelé igyekszem ebb l az ocsmány országból.
Nora hagyott rá id t, hogy felfoghassa a szavakat. Hagyhatja, hogy Søren
ennek a n nek a rabszolgájaként élje le az életét…
Vagy a saját kezével végezhet vele.
– Eleanor – suttogta Søren, és élete legkétségbeesettebb, legkönyörg bb
pillantását vetette Norára. Nem… az egyetlen kétségbeesett és könyörg
pillantást, amit Nora valaha látott t le.
– Nincs segítség – mondta Marie-Laure és csettintett a férfi arca el tt. – A n
dönt, nem te.
De Nora már döntött. Bár az egyáltalán nem volt nevezhet döntésnek.
Felemelte a t rt. Søren meggörnyedt a megkönnyebbülést l.
– El ször szeretnék elbúcsúzni – mondta Nora, és a mellkasához szorította a
kést. – Semmit nem csinálok, ha nem búcsúzhatok el.
– Elbúcsúzhat. Végig akarom hallgatni. Folytassa.
Marie-Laure összefontja a karját a mellkasán és elmosolyodott. Nora nem
foglalkozott vele, sem a kezében lev t rrel, sem az t körülvev világgal. Senki
nem létezett, csak Søren, és ha meghal, többé semmi nem marad.
Felnézett a férfira.
– Søren… annyira sajnálom…
– Ne merd sajnálni. Csak pár percünk maradt ezen a földön együtt, és egy
pillanatot se pazarolj arra, hogy bocsánatot kérsz t lem az elképzelt b neidért.
– Tudod, hogy nem csak elképzeltem ket.
– Nincs miért bocsánatot kérned. Félelem és megbánás nélkül élted le az
életed. Anélkül, hogy egy fikarcnyit is tör dtél volna azzal, ki mit gondol rólad.
Ne kezdd most ezt a badarságot.
– Elhagytalak téged.
– Minden okod megvolt, hogy elhagyj. Istenem, Eleanor, az a sok
megpróbáltatás, amin miattam keresztülmentél, ahányszor próbára tettelek…
– Ne feledd azt a botot, amit hat hónapig kellett öntözgetnem.
– Emlékszem rá. Soha nem döbbentett meg, hogy elhagyt ál. Az döbbentett
meg, hogy miért nem el bb tetted.
– Elég legy zhetetlen voltál – mondta Eleanor, és elmosolyodott az
emlékeken, amelyek egy elszabadult vonat sebességével és erejével
száguldottak végig az agyán. Ahogy locsolta azt a nyamvadt botot, mintha él
növény lenne… ahogy zsinórban hétszer átöltözött, mert Søren egy bizonyos
összeállítást akart látni rajta, és addig nem hagyták el Kingsl ey házát, amíg Nora
ki nem találta, m it akar a férfi és fel nem vette… ahogy a Hetedik Kör padlóján
összegömbölyödve fekszik, míg Søren lába a hátán nyugszik, mert lábtámasznak
használta t, semmi másnak… még csak meg sem verte, meg sem baszta, s t,
meg sem csókolta. Eleanor nem volt más, mint egy bútordarab.
– Túl kedves vagy.
– Na jó, hihetetlen legy zhetetlen voltál.
– Így már jobb.
– De szerettem. Szerettem a tiéd lenni. Még amikor kivittem azt a hülye
kannát, hogy meglocsoljam azt a kibaszott botot, még akkor is szerettem.
Tudom, hogy azért kínoztál így, mert szerettél, mert azt akartad, hogy legyek
er s.
– Mindig is er s voltál, Kicsikém. Csak azt akartam, hogy az enyém legyél.
Nora ismét nekid lt a férfi mellkasának, aki el rehajolt, hogy megcsókolja a
homlokát.
– A tiéd vagyok – suttogta. – Mindig is az voltam. Még akkor is, amikor valaki
mással voltam… mindig a te tulajdonod voltam.
– Tudom – mondta Søren hihetetlen arroganciával.
Nora dühében és tehetetlenségében felmordult. Az igazságtalanság, az
abszolút igazságtalanság, hogy ez az égbek iáltó dolog pont Sørennel történik
meg… a mennyországba vezet úton legszívesebben sikoltozott vagy sírt volna.
– Ez nem fair, tényleg nem az. Nem így kellene történnie. Nem így kellene
véget érnie. – Nora érezte a kezében a t rt, és szerette volna saját szívébe döfni,
hogy végre megkönnyebbüljön a fájdalomtól. Talán meg kellene tennie.
– Nem? – kérdezte Søren és hangjában vidámság bujkált. – Te már
eldöntötted, hogyan kellene meghalnunk?
– Igen. Sokat gondolkoztam rajta.
– Ez nagyon… katolikus t led – mondta Søren.
– S t, még láttam is. – Nora egy pillanatra lehunyta a szemét. – Te az a fajta
férfi vagy, aki minden múló évvel egyre jókép bb lesz. Űlyan leszel, mint
Christopher űlummer – még nyolcvanévesen is jókép .
– Már akartam beszélni veled az iránta érzett egészségtelen érdekl désedr l.
– Egy napon majd viszonozza az e-mailjeimet. Tudom, hogy viszonozni fogja.
– Vagy távoltartási végzést nyújt be ellened.
Nora felnevetett, ahogy a kép ott táncolt lelki szemei el tt.
– Békés lesz, csendes… – mondta Nora. – Te tizennégy évvel id sebb vagy
nálam. Azóta kell szembenéznem a ténnyel, mióta megismerkedtünk. Hacsak
nem üt el engem egy busz Manhattan belvárosában, te el bb halsz meg.
– Ezért mélységesen hálás vagyok.
– A paplakban olvasod majd a bibliádat a kedvenc székedben a kandalló
mellett és… és elalszol. – Nora látta a lelki szemei el tt. A Bibliát tartó kéz… a
Biblia kicsusszan az ujjai közül és a földre esik. – Űtt találok majd rád, amikor
beosonok hozzád éjszaka. Ahogy abban a székben alszol. És tudni fogom… tudni
fogom, hogy meghaltál. És megcsókolom a gyönyör kezedet, és a Bibliát a
könyvespolcra teszem. Fogom a gallérodat és elmegyek. Elt nök.
– Köddé válsz?
– Majdnem. Északra megyek, anyám kolostorába. Megzsarolom ket, ha kell,
ezért beengednek. És ott fogok maradni életem végéig.
– Feladod? Ez nem vallana rád, Kicsikém.
– Egyáltalán nem adom fel. Űlyan elfoglalt leszek, hogy szükségem lesz egy
zárda csendjére, ami nem vonja el a figyelmemet. Könyveket fogok írni rólunk.
Rólad és rólam. És Kingsley-r l és Juliette-r l. Griffinr l és Michaelr l. Zach-r l és
Grace-r l. Ezt fogom tenni az utolsó éveimben.
– Már megmondtam neked, hogy nem szabad írnod rólam.
– Te már halott leszel. Mit érdekel?
– A kísértetem roppant mérges lesz rád.
– És ki is töltöd rajtam a mérgedet? – ugratta Nora.
– Ha jó kislány leszel.
– Nem leszek az. – Nora kinyitotta a szemét és a férfira mosolygott. – Halálom
napjáig b nös leszek. Egyik vad, b nös könyvet írom majd a másik után.
Megváltoztatom a nevünket, a helyszíneket, a dátumokat, a részleteket. De
rólunk fog szólni, a mi történetünk lesz. Harmadik személyben írom majd a
könyveket, így Zach nem fog megölni. Utálja az egyes szám els személyben írt
regényeket. Ráadásul ha egyes szám harmadik személyben van, akkor írhatok
arról, hogy milyen gyönyör és szexi vagyok, és nem fog nagykép en hangzani.
– Jó terv. És a könyvek tragikusak vagy komikusak lesznek?
– Mindkett . Mint az élet.
– Lesz h s a történetünkben? Vagy gonosztev ?
– Még nem döntöttem el – vallotta be Nora. – De ezt megígérhetem… te leszel
az, aki utoljára nevet.
– Csak ennyit akarok kérni.
– És miután te nevetsz utoljára, elteszem a tollamat és elalszom. És amikor
felébredek, te meg én újra együtt leszünk. Én megint tizenöt éves leszek, te pedig
huszonkilenc, és minden újrakezd dik. Te meg én… Innen fogom tudni, hogy a
mennyországban vagyok.
– Kicsikém…
– Szeretlek – m ondta Nora. Képtelen volt folytatni úgy, hogy Søren ne hallja
ezeket a szavakat, hogy ne mondja ki ezeket a szavakat. – Mindig is szerettelek.
Soha nem sz ntelek meg szeretni. Valahányszor azt mondtam, gy löllek, soha
nem gondoltam komolyan, egyszer sem. Minden részedet szerettem, minden
titkodat, minden b nödet. Szeretem azt, ami vagy, azt, amit csinálsz, és hogy
általad azt érzem, hogy egyszerre félek és egyszerre vagyok biztonságban.
Istenem, bár nálam lenne a nyakörvem!
– Nincs szükséged rá. Tudom, ki vagy, tudom, kihez tartozol.
– Azt ígértem neked, hogy örökre. – Norának eszébe jutott az a nap a
rend rségen, amikor úgy t nt, hogy az élete tizenöt éves korában véget ér, és ez
az ember, ez a pap, aki azt mondta, hogy megmenti t, ha megígéri, hogy
mindent megtesz, amit mond neki, és ez az ígéret örökre szól majd. Örökre,
mondta Eleanor. – Az örökre nem elég hosszú.
– Én pedig mindent megígértem neked cserébe – mondta Søren. Nora a
kezében lev t rre nézett, majd a Søren fejénél lev fegyverre. – Komolyan
mondtam.
– Elég! – mondta Marie-Laure. – A lábam kezd fáradni és ti ketten kezdtek
untatni. Damon, ha a n nem nyírja ki egy percen belül, öld meg.
Nora megcsókolta Sørent, aki tüzesen, forrón viszonozta, olyan szerelemmel,
mintha Nora szívét csókolta volna meg.
– Ne félj – suttogta Søren Nora ajkainak. – Ez az élet nem más, mint Isten
szemének egyetlen pislogása. Ha újra pislog, mi megint együtt leszünk.
– Biztos vagy benne, hogy én a mennybe jutok?
– űersze. Nélküled nem lenne mennyország.
Marie-Laure lenyúlt és kihúzta Søren fehér papi gallérját. Durván kigombolta
a férfi ingét és szétnyitotta. Amikor Nora látta, hogy Marie-Laure megérinti
Sørent, lemezteleníti a mellkasát mások el tt, úgy érezte, helyesen fog
cselekedni. Hagyni, hogy a csodálaton, odaadáson és szerelmen kívül valaki más
okból is megérinthesse Søren testét, a világ legnagyobb borzalmának t nt Nora
el tt, a legnagyobb istenkáromlásnak, a legnagyobb b nnek. Inkább lássa t
holtan, mint hogy megbecstelenítsék. Inkább haljanak meg mind a ketten.
– Most. – Marie-Laure még mindig olyan közel állt, hogy érezni fogja Søren
utolsó lélegzetét a lábán, amikor a férfi elzuhan.
Nora hallotta, hogy Damon ellen rzi a fegyver kakasát.
– Most – mondta Søren. – Ne habozz, Eleanor. Tedd meg, mert szeretsz
engem, úgy, ahogy szeretsz.
– Szeretlek – m ondta Nora, és tudta, hogy talán ez az utolsó szó, am it Søren
valaha t le hall. – Örökre.
Nora megragadta a t r markolatát, és felemelte a kezét.
Elmormolt egy utolsó imát.
Istenem… hadd célozzak jól! Adj nekem er t, hogy használhassam a fegyvert!
Aztán alig kevesebb id alatt, amennyi Istennek a pislogáshoz kell,
mindennek vége volt.
The words you are searching are inside this book. To get more targeted content, please make full-text search by clicking here.
Tiffany Reisz - Az úrnő
Discover the best professional documents and content resources in AnyFlip Document Base.
Search