Tiffany Reisz - Az úrnő

gyönyör bb, mint amilyen iskoláskorában volt, pedig már akkor is très jolie[7]
volt. Nem csoda, hogy Easton professzor úr defloreálta az íróasztalán. Habár ha
én lettem volna az helyében, én el ször az asztalon csináltam volna, aztán a
földön, majd a falnál, újra az asztalon, de hátulról…

El vette a huszonkét éves Grace Easton fotóját – a kép a diplomaosztója
napján készült, és férjével, Zachary Eastonnal ábrázolta. Űdatartotta a n elé.

Grace tágra nyílt türkizkék szemmel bámult rá.
– Istenem… Nora nem túlzott.
Kingsley visszatette a fotót a mappába.
– Isten hozta a pokolban, Mrs. Easton. Most pedig, ha megbocsát, t njön el.

8

A LÓ

Wesley a vendégszoba fürd szobájában állt, ahová Kingsley kísérte, és nedves

törülköz t szorított a tarkójára. Amíg a kórházban dolgozott, elég fejsérülést
látott ahhoz, hogy tudja, nem kell aggódnia miatta. De szüksége volt egy
ragtapaszra. Máskülönben egy hétig össze fogja vérezni a haját.

Mit számított most ez? Wesley a mosdókagylóba ejtette a véres törülköz t, és
visszament a hálószobába. Máskor beismerte volna, hogy csodálatosnak találja a
szobát, s t fény z nek. Nora mesélt neki Kingsley házáról – és a szobákban
elhelyezked négyszemélyes ágyakról. Jobb a kikötözéshez, mondta Nora, és
Wes látta az ágyvégen a lenyomatokat, valós​ zín leg fémbilincsek nyomait. Az
ezüst és világoskék színekben pompázó szoba inkább az egyik alapító atya
házába illett volna, amit egyszer Wes kiskorában meglátogatott a szüleivel. Wes
lába valaminek nekiüt dött az ágy alatt. Letérdelt, és egy fémb röndöt pillantott
m eg. Kíváncsian kinyitotta, és egy tucat különféle szex uális segédeszközt talált,
valamint óvszert és síkosítót. Ilyen szépség mögött ilyen b n rejt zött. Wes
rácsapta a b röndre a fedelét, és olyan er vel tolta vissza az ágy alá, hogy
csengeni kezdett a füle.

Felejtsd el!
A fájdalom nem számít. Semmi nem számít, csak az, hogy visszaszerezze
Norát. Nem akarta elhinni, hogy kénytelen Kingsley-re bízni Nora életét,
Kingsley-re, akinél nagyobb seggfejjel még életében nem találkozott, és Sørenre,
aki láthatóan m ég m indig eszm életlen volt. Ezek azok a férfiak, akikben Nora a
világon mindennél jobban megbízik? Ítél képessége egyre csökken. Ezt mi sem
bizonyítja jobban, mint az, hogy beleegyezett, hogy a felesége lesz.
Leült az ágyra és megdörzsölte lüktet halántékát. Keze kissé remegett. Az
alacsony vércukorszint miatt? Vagy a félelemt l, a keser en fájó, mardosó
félelemt l, amihez foghatót még soha nem érzett? Valószín leg mindkett t l.
Most épp az esküv jét kellene tervezgetnie és összebújni az ágyban Norával.

Nem itt lenni. Bárhol, csak nem itt.
Ez ostobaság. Amúgy sem kellene a jöv n gondolkodnia. Semmi nem számít,

egyáltalán semmi, csak az, hogy miel bb visszaszerezhessék Norát. Minden
eltelt perc még nagyobb veszélybe sodorta a n t. Wesley azt kívánta, bárcsak
tudná, hol van Nora. Egy másodperc alatt cserélne vele.

Wesley felugrott, amint Nora mobilja ismét megszólalt. Felkapta és
imádkozott, hogy az emberrablók hívják valamilyen információval.

– Igen?
– Wesley, megint Grace vagyok. Kingsley házában vagyok.
– Én is.
– Jól van. Segítene nekem? Kingsley megpróbál kidobni.
Wesley letette, és kirohant a szobából. Kingsley-t nem találta sem a
dolgozószobájában, sem az emeleten. Végül a nappaliban bukkant rá, amint egy
vörös hajú, szepl s n vitatkozott vele élénken.
– Hé, mi folyik itt? – állt be Wesley kettejük közé.
– Megpróbáltam megszabadulni az otthonomba betolakodó személyt l –
mondta Kingsley. – Ajtót mutattam neki. Egyszer en csak át kell sétálnia rajta.
– Nem megyek el, amíg valaki meg nem mondja, mi történt Norával! Nem, ez
nem igaz. Nem megyek el, amíg nem látom Norát!
– Azt hiszem , a hölgy kom olyan gondolja – m ondta Wesley, és odaállt Grace
mellé.
– Mon Dieu, az egész vanília-világ elfoglalta a házamat! Jól van. Mindketten
m aradnak. Teáznak. A házam ban m indenkit unalm assá változtatnak. Ha valaki
keresne, megpróbálom felkutatni Norát, hogy megszabaduljak maguktól. –
Kingsley megfordult és kiviharzott a nappaliból.
– Elb völ , nem? – Grace odafordult Wesley-hez. – Köszönöm.
– Szóval maga Zach felesége?
– Az lennék.
– Én Nora v legénye vagyok.
A Grace arcára kiül döbbenett l Wesley több mint huszonnégy óra elteltével
el ször mosolyodott el.
– Tudom. Hosszú történet – mondta.
– Nora nem sz nik meg megdöbbenteni engem. Inkább meg se kérdezem.
– Jó ötlet.

– Ezt viszont megkérdezem: tud bármit is arról, hogy mi folyik itt?
– Nagyon, nagyon hosszú történet.
– Én szeretném hallani. Talán megdöbbenti magát, de Nora nagyjából az
egyetlen barátn m az egész világon.
Wesley odament a pamlaghoz, és leült. Mélyen besüppedt a fekete-fehér
csíkos párnák közé. Kicsit szédült, fáradt volt és elveszett. Tudta, hogy ennie
kellene valamit, ellen rizni a vércukrát, vigyáznia magára. De nem volt hozzá
energiája, nem volt hozzá ereje.
– Norának sincs sok barátn je. Azt mondja, megfélemlíti a n ket.
– Én nem félek t le. Talán félnem kellene, de nem félek. – Grace leült Wesley
mellé a kanapéra, és a jegygy r jét forgatta az ujján. – Miután Zacharyvel újra
összejöttünk a különélésünk után, a legjobb barátn im szörnyen dühösek voltak
rám azért, hogy visszafogadtam. Elszökött Amerikába, viszonya volt egy másik
n vel. Én megbocsátottam neki, de a barátn im nem fognak. Az egyetlen ember,
aki igazán örült annak, hogy újra együtt vagyunk, az…
– Nora.
Grace bólintott.
– Mindkett nknek igazi, jó barátja volt. Gyomoridegem van az aggodalomtól.
Zachary Ausztráliában van egy konferencián, és az egyetlen barátom, aki itt él az
Államokban, az… Istenem, Wesley, mi történt Norával?
– Talán nem kellene elmondanom magának. – Wesley el rehajolt, és
könyökét a térdén nyugtatta, arcát pedig a kezébe tem ette. Nem em lékezett rá,
mikor volt utoljára ilyen rosszul, mikor volt ilyen fáradt vagy megközelít leg
mikor rettegett ennyire. – De azt hiszem, most nem számít. Amikor Kingsley és
Søren kamaszok voltak, volt köztük egy kapcsolat.
– Szeret k voltak?
– Igen. Azok. Egy iskolába jártak. Az egy…
– Katolikus iskola volt, ugye?
– Igen, az volt.
– Ez kezd ismer s lenni.
Wesley elmondta, amennyit a történetb l tudott. Hogy Kingsley és Søren
egymásba szeretett, hogy Kingsley n vére, Marie-Laure meglátogatta az iskolát,
hogy Søren feleségül vette Marie-Laure-t azért, hogy a lányt és Kingsley-t többé
ne válassza el egymástól az óceán. De a n vér beleszeretett Sørenbe, és amikor

rájött, hogy Søren az öccsét szereti…
– Megrendezte a saját halálát? – kérdezte Grace döbbenten.
– Igen, megölt egy szökevény lányt, akinek ugyanolyan szín haja volt, mint

neki. A halott lány kezén rajta volt Marie-Laure jegygy r je. Senkinek eszébe
sem jutott, hogy ne lenne az. Kingsley szerint a n vére átment a kanadai
határon, és egy ideig Quebecben élt. Szerinte volt a világ leggyönyör bb n je.
Könny volt egy gazdag férfit találni, aki a gondját viselte.

– De miért van ez az egész? Miért most, ennyi év után rabolja el Norát?
– Nem tudom. Kingsley nem tudja, mit l pöccent be a n vére. Valamit l
pedig bepöccent.
– Hol van most Søren? Beszélhetek vele?
– Kingsley hálószobájában van. A másodikon. A folyosó legvégén lev ajtó.
Grace felállt.
– Bár nem hiszem, hogy sok mindent megtudhat t le.
– Miért nem? – kérdezte Grace az ajtóból.
– Mert nincs eszméleténél.
– Tessék?
– Kingsley beadott neki valamit. Azt hiszem, Søren ki akarta hívni a
rend rséget, riadóztatni akarta a fél világot. Kingsley azt mondta, az a világ
legrosszabb ötlete lett volna.
– Eszméleténél van, vagy sem, valakinek meg kell néznie, milyen állapotban
van.
– Tessék, a magáé.
Grace elindult, de az ajtóban megállt. Megfordult, visszament, odalépett
Wesley-hez és gyors csókot lehelt a homlokára.
– Norának nem lesz semmi baja. Én hiszek Norában – mondta Grace, és
megszorította Wesley vállát. Ez volt az els kedves dolog, amit egész nap bárki
mondott neki vagy tett vele. Wesley majdnem elsírta magát a hálától.
– Köszönöm – mondta, és alig hallotta a saját hangját.
Grace sem szólt semmit, csak visszamosolygott rá, miel tt elhagyta a szobát.
A nappaliban magára maradt Wesley imádkozott. Haszontalanul, mert nem
tudta, hogy a csodán kívül miért is fohászkodhat. Mert most arra volt szükségük.
Csodára. Isteni jelre. Valamire, ami közli velük, hogy minden rendben lesz, Nora
biztonságba kerül, a világ nem került ki Isten irányítása alól, még akkor sem, ha

úgy t nik, hogy így van.
Valahol a közelben Wesley kocsiajtó csapódását hallotta. Nem is figyelt oda

rá.
Ha Nora itt lenne, azt mondaná neki, lazuljon el, vegyen mély lélegzetet,

vigyázzon magára. Ne aggódj miattam annyira, figyelmeztetné, ahogy már vagy
ezerszer. Nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra.

De Wesley-nek kellene vigyáznia Norára. Søren rábízta Norát, pedig hagyta,
hogy egy harmincéves rögeszmébe belesüppedt rült elrabolja. És most
elhagyottnak érezte magát. Mivel nem vigyázott eléggé Norára, amíg együtt
voltak, az a büntetése, hogy elveszíti. Azt gondolta, hogy mellette sokkal
nagyobb biztonságban lesz, mint Sørennel volt, és most Nora elt nt. Ellopták
t le. Cserbenhagyta Norát. Cserbenhagyott mindenkit.

Kérlek, imádkozott újra. Adj egy jelet, hogy hallasz.
Wesley ekkor hangot hallott, kopogtak az ajtón. Várt, nem tudta, hogy illik-e
kinyitni az ajtót valaki másnak a házában vagy sem. De aztán ismét zörgettek az
ajtón, most hangosabban. Van cseng , miért kopog mégis az illet ?
Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Egy lány feküdt összegöm bölyödve a földön,
arcán vérz seb.
A lány kinyitotta a szemét – világoskék volt, intelligens, és rémült.
– Hahó? – Wesley leguggolt és szemt l szembe találta magát a lánnyal.
– Át kell adnom egy üzenetet – mondta a lány. Beszédén különös akcentus
érz dött.
– Kit l? – Talán ez az. Na végre! Üzenet az emberrablóktól.
– Istent l.

9

A BÁSTYA

Grace végigment a második emeleti folyosón, a ház férfijait a saját dolgukra

hagyta. Mindannyian rettegtek – Wesley, Griffin, aki beengedte t a házba, még
Kingsley is, bár Grace látta, hogy neki nagyobb gyakorlata van a félelme
eltitkolásában, mint a többieknek.

Nora… Grace szinte imádkozva mondta ki a nevét, amint közeledett a
hálószoba felé, amit l óva intették. Más szavakat nem talált arra, hogy
imádkozzon. Minden lehet séget, ami ellen imádkozott volna, túlságosan
borzalmas volt elképzelni. Wesley azt mondta, hogy Kingsley n vére tartja fogva
Norát. A n vére… egy n . Inkább egy n rabolja el, mint egy férfi. Egy n , aki
embert rabol… Kingsley n vérének biztosan volt segítsége, voltak körülötte
férfiak. Lehetetlen azt gondolni, hogy egyetlen magányos n képes lenne
legy zni Nora Sutherlint. Édes istenem, Nora! Grace gyomra még inkább
felfordult, amikor arra gondolt, mit élhet át épp most.

Grace megállt a Kingsley hálószobájába vezet ajtó el tt és egy pillanatig
elt n dött azon, mit is csinál. Egyszer en csak látni akarta… ezt a férfit, ezt a
papot, ezt az embert, akit l általában rettenthetetlen férje is beismerten fél.
Grace számára Nora maga volt a szabad lélek – b rcsizmában, lebeg fekete
ruhájában menetelt át a világon. És mégis, amikor Sørenr l beszélt, azt mondta,
hogy az a férfi birtokolja t. Norát birtokolni éppolyan veszélyesnek t nt, mint
egy atombombát birtokolni. Talán értékes és nagy hatalma van, de ki akarna
ilyesmit az otthonába?

Grace elfordította az ajtógombot, és bekukucskált a helyiségbe. Egy kislámpát
égve hagytak, amit l sápadt, aranyszín fény töltötte be a szobát. A földön, a
hatalmas, vörös ágy lábánál egy férfi ült – aranyló fejét mintha imádkozva
hajtotta volna el re. Az ajtó kissé nyikorgott, de a földön ül férfi meg sem
mozdult. Bármit is adott be neki Kingsley, láthatóan még nem ment ki a
szervezetéb l.

Grace becsukta maga mögött az ajtót, és közelebb ment, hogy jobban
megszemlélhesse. Szíve összeszorult az együttérzést l. Ennek az embernek
fájdalmai lesznek, ha magához tér. Kényelmetlen lehet így ülni a földön, mi
több, ha magához tér, egy olyan világban lesz, ahol Nora még mindig elt ntként
lesz számon tartva. Grace letérdelt mellé a földre, és tanulmányozta az arcát.

Édes istenem, Nora egyáltalán nem túlzott. Hogy jókép -e? Jókép nek
nevezni ezt a férfit azzal lenne egyenl , mintha azt mondaná, hogy Einstein nem
volt teljesen tökfej. Űlyan jókép volt, hogy Grace bocsánatkérést követelt volna
t le érte. Sz ke haja elég hosszú volt ahhoz, hogy bele lehessen túrni, de még
elég rövid ahhoz, hogy ápolt benyomást keltsen. Nora veszélyesnek nevezte, de
Grace semmi fenyeget t nem látott benne. Biztosan magas. Grace még így, a
földön ülve, összebilincselt kézzel a háta mögött is látta rajta, hogy biztosan több
mint száznyolcvan centi. De nem, biztos, hogy nem veszélyes. S t, inkább
kedvesnek t nt, f leg a szeme környéke. Nora gyakran ecsetelte Søren papi
erényeit Grace-nek – hogy a templomban mindenkivel ugyanolyan tisztelettel
bánik, hogy ítélkezés nélkül meghallgat mindenkit, hogy a gyerekeket
feln ttként kezeli és a feln tteknek úgy bocsát meg, mintha gyerekek lennének.
Hogy csak ad és ad és ad magából, és semmit nem kér cserébe, csak azt, hogy ne
feledjék: minden áldás Istent l származik, még az is, ami álruhában érkezik.

Nem , biztos, hogy nem veszélyes. Talán csak olyasvalaki szám ára, aki ártani
próbál Norának. De rültség így, bezárva tartani ebben a hálószobában, mint
valami vadállatot. Valahol csak megtalálja azt a kulcsot. Kinyitná a bilincset, és
így a férfi karja természetesebb helyzetben ellazulhatna.

Grace felállt, és körülnézett. És igen, az ajtó bels oldalán egy kék szalagon ott
lógott a bilincs kulcsa. Amikor a férfi felébred, ott látja majd a rá bámuló kulcsot.
Ez kegyetlenség Kingsley-t l, már ha szándékosan csinálta. És valami azt súgta
Grace-nek, hogy biztosan szándékosan csinálta.

Még egyszer letérdelt a férfi mellé, és a háta mögé nyúlt. Fura lenne ebben a
pozícióban bedugni a kulcsot a zárba. Tulajdonképpen ehhez át kell karolnia ezt
a férfit. De a férfi aludt tovább, nem volt tudatában ottlétének. Így Grace az ágy
felé fordult, és közel nyomakodott a pap testéhez. Önkéntelenül is beszívta a férfi
illatát. H vös, tiszta illata volt, mint a frissen leesett hónak vagy egy mély, téli
éjszakának. Űstobaság. Miket gondol? A félelem és a pánik nyilván az agyára
ment. Ki a csudának van tél-illata?

Nagy leveg t vett, lerázta magáról a költ i gondolatokat és elkezdte a kulcsot
átvetni a férfi csíp je körül. Megtalálta a bilincset a csuklóján és érezte a
kulcslyuk enyhe bemélyedését.

– Majdnem megvan – suttogta magának. – Szépen leszedjük.
Erre a férfi felemelte a fejét és Grace a valaha látott legveszélyesebb arcba
bámult bele.
– A maga helyében nem tenném.
Grace lihegve elejtette a kulcsot és hátrébb mászott pár lépést a földön.
– Stearns atya – mondta, és szinte lihegett a hirtelen ijedtségt l. – Ne
haragudjon. Csak azt akartam…
– Walesi akcentus… maga Mrs. Easton, ugye? – Stearns atya egy kissé
magasabbra emelte az állát, és várta a választ. Grace úgy érezte magát, mint egy
ostoba liba, aki ott ül a földön és azon igyekszik, hogy a szoknyája ne csússzon
fel a lábán, míg egy katolikus pap mereven szemléli az arcát.
– Igen. Zachary felesége vagyok. Épp errefelé töltöm a szabadságomat és
felhívtam Norát. Wesley vette fel. – A szavak ideges feszültséggel buktak ki
bel le. – Elmondta, mi történt, hogy hová utazik. Azonnal idejöttem.
– Van valami hírünk Eleanorról?
Grace gyomra összeszorult. Bármit megadott volna azért, hogy valami hírrel
szolgálhasson.
– Senki nem mondott nekem semmit.
Stearns atya bólintott, és fejét az ágynak döntve lehunyta a szemét.
– Nagyon sajnálom – suttogta Grace. – Nora fontos nekünk. Zacharynek és
nekem.
– Nagyon kedves, hogy ezt mondja, Mrs. Easton.
Grace elmosolyodott.
– Kérem, szólítson Grace-nek. Nora elég sokat mesélt magáról.
– Nem csoda, hogy maga ilyen ideges.
Grace dúltan felnevetett, ezzel bizonyítva a férfi igazát.
– Higgye el, csak jó dolgokat mondott nekem.
A férfi ismét kinyitotta a szemét, és egy hosszú, néma pillanatig csak bámulta
Grace-t, kutatott valami után az arcán. Grace el sem tudta képzelni, mi után. De
nem bánta, hogy a férfi tekintete t pásztázza. Intim érzés volt, mégsem illetlen.
– Ezt nem vagyok hajlandó elhinni – m ondta végül a pap. – Túl jól ism erem

Eleanort.
– Nos, talán mégsem csak jó dolgokat mesélt. De semmi rosszat. Abszolúte

izgalmas dolgokat mesélt. Azonban célzott arra, hogy inkább maga szokta
feltenni a bilincseket, nem pedig maga végzi bilincsben. Levehetem, ha akarja.

– Akarnám. De mint mondtam, nem javaslom.
– Miért nem? – Grace kicsit közelebb ment, kényelmesebben érezte magát
most, hogy beszélgettek.
– űacifista vagyok. Nem hiszem, hogy a nem kölcsönös megegyezésen
alapuló er szak valaha is igazolható lenne. Azért igyekszem fejben tartani, hogy
pacifista vagyok, hogy ne öljem meg Kingsley-t ott, ahol van.
Grace felnevetett, most kevésbé idegesen.
– Nem hinném, hogy a gyilkosság segítene a helyzetén.
– Ártani nem árthat.
Akár tréfa is lehetett volna, de Grace nem fedezett fel vidámságot a férfi
hangjában.
– Elm egyek, ha akarja. – Grace fel akart állni. – Nem akartam ilyen kíváncsi
lenni, de megláttam magát a földön, és…
– Ne. Ne menjen el. Kérem.
Űlyan szerényen beszélt, hogy Grace önkéntelenül is újra letérdelt.
– Rendben.
– Maradjon és beszélgessen velem. Segítsen elvonatkoztatni a gondolatoktól a
fejemben.
Grace kétségbeesést vélt felfedezni a hangjában.
– Maradok. Maradok addig, ameddig akarja. – Grace kissé közelebb ült hozzá
a földön. – Akar a fejében lev gondolatokról beszélni? – kérdezte, mintha
valamelyik diákjával beszélt volna. – Ha a gondolatai feleolyan rémesek, mint az
enyémek, talán jó lenne kimondani ket.
A férfi el ször nem szólt semmit, csak kinyitotta a szemét, és bámult valamit,
amit csak látott.
– Mindannyian rettegünk – suttogta Grace. – Én még soha életemben nem
féltem ennyire. Az ilyesmi soha nem az ember ismer seivel történik. Ez csak
filmekben történik, vagy idegen országokban és a sztorikból filmek lesznek, és
az egész kész rület. Amikor tizenkilenc évesen elvetéltem, majdnem
meghaltam, és higgye el, akkor sem féltem ennyire.

– Tizenegy éves voltam, amikor el ször néztem farkas​ s​ zemet a halállal. A
húszas éveim elején pár hónapot egy lepratelepen töltöttem. A templomom
padlóján ujjaimat egy kamaszfiú felvágott csuklójába mélyesztettem, hogy
megakadályozzam, hogy elvérezzen. A mai nap el tt azt hittem, már ismerem a
rettegést. Tévedtem.

– Folyton azt mondogatom magamnak, legyek er s, hogy Nora a helyemben
er s lenne, így miatta er snek kell lennem. Ha szétesek, azzal nem segítek rajta.
Nem eshetünk kétségbe. – Bátor szavak voltak ezek, de Grace valójában nem
vágyott másra, mint feloldódni a könnyekben.

– Ne essünk kétségbe? Ez az én szavajárásom.
– Gondolom, néha még egy papnak is szüksége van vigasztaló szavakra.
– Állandóan, Grace.
A férfi ezután elhallgatott, és Grace félt megismerni a fejében lev
gondolatokat, épp annyira, amennyire úgy gondolta, hogy a férfi maga is félt
t lük.
– Ne akarjam tudni, mi jár a fejében, ugye?
– Borzalmas gondolatok. Bosszúállás. Brutalitás. Hogy mit akarok tenni azzal,
aki bántja az én Kicsikémet.
– Úgy hívja, hogy Kicsikém?
– Mindig is így hívtam . Kam asz volt, am ikor m egism erkedtünk. Egy nagyon
neveletlen kam asz. Tudni akarta, hogy m iért vagyok olyan m agas. Arra célzott,
hogy csak azért n ttem ilyen magasra, hogy kiköveteljem magamnak a
figyelmet.
– Csak Nora tud egyszerre udvariatlan lenni és flörtölni.
– Elm agyaráztam neki, hogy azért vagyok ilyen m agas, hogy jobban halljam
Isten hangját. És mivel magasabb vagyok nála, és jobban hallom az szavát,
Eleanornak mindig rám kell hallgatnia. Ez nem igazán tetszett neki. Másnap a
Zsoltárok könyve 116. fejezetének szavaival vágott visz-
sza. Az Úr meg rzi a kicsinyeket . Szerinte ez a bibliai bi​zonyítéka annak, hogy
Isten az alacsonyabbakat kedveli jobban. Ezután elkezdtem Kicsikém nek hívni.
Ez mindkett nknek segített észben tartani azt, hogy Eleanor els sorban Istené.
– És másodsorban a magáé?
– Épphogy másodsorban – mondta Søren és gyors, ördögi mosolyt villantott
Grace-re.

– Ezek jó gondolatok. Mondogasson nekem jó gondolatokat. Talán átsegítik
magát a gyilkos hullámvölgyön és segítenek kikerülnie a bilincsb l.

– Most egyetlen jó gondolatom sincsen.
A férfi hallgatott, és lehunyta a szemét. Grace tudta, hogy bármi is jár a
fejében, jobb, ha most nem akarja tudni, mi az.
– Nem lenne szabad itt lennie – mondta Stearns atya, még mindig lehunyt
szemmel. – Itt nem biztonságos. A férjével kellene lennie.
– Zachary konferencián van Ausztráliában. És én nem megyek sehová addig,
amíg Nora vissza nem tér. Nem érdekel, ha a férjem elválik t lem, ha Kingsley
letartóztattat és kirúgnak az iskolából hiányzás miatt, akkor is itt maradok.
– Hiányzás miatt?
– Tanár vagyok. Az iskola a jöv héten kezd dik. De vagy velem kezd dik,
vagy nélkülem.
– Mit tanít?
– Irodalmat, tizenegyedikeseknek. Shakespeare-t tanítani tizenhét éveseknek
nem sokban különbözik a macskák terelését l.
A férfi elmosolyodott és kinyitotta a szemét.
– Régen én is tanár voltam – mondta. – Spanyolt és franciát tanítottam tíz- és
tizenegy éves fiúknak.
– űokolian hangzik.
– Az volt. Bár én szerettem.
– A maga módján kifizet d . Ha egy év alatt csak egyetlen diákot megérint,
ha meglátja benne a megértés szikráját, a majdani feln tt magját, akkor tudja,
hogy valamiképpen hozzájárult ahhoz, hogy tovább terelje t azon az úton…
megéri a munkát, a sok áldozatot.
– Eleanorral is így volt, amíg kislány volt. Amint megláttam tizenöt éves
korában, pontosan tudtam, mi lesz bel le.
– Nem csoda, hogy szerelem volt els látásra.
– Szerelem, kéjvágy, félelem, csodálat és öröm – nagy öröm. Küldetésemnek
tekintettem, hogy elérjem, hogy Elean​ or túlélje a kamaszéveit és azzá a n vé
váljon, akit megláttam benne.
– Túlélje? Emlékszem, hogy meglehet sen nehéz kamasznak lenni, de
semmiképp nem életveszélyes.
– Eleanor kamaszévei nem voltak tipikusak.

– Azt hiszem, Nora életében semmi sem tipikus.
– Ez pontos meglátás.
– Ha ez segít, szerintem maga jó munkát végzett vele. Meglehet sen
leny göz személyiség.
– Igyekeztem nem cserbenhagyni t. Egész életében mindenki más
cserbenhagyta – az apja b nöz volt, az anyja hibának tekintette t. Nagy
örömöt okozott nekem, hogy elvehettem t lük. Nagyobbat, mint bevallottam
magamnak.
– Elmosolyodott. Akarja, hogy levegyem a bilincset?
– Örülnék neki, de még mindig a hullaházba képzelem Kingsley-t. És persze
azért rá összpontosítom a dühömet, mert itt van. Tudom, hogy igazából nem rá
vagyok dühös. Folyton ezt mondogatom magamnak.
– Kingsley csak megpróbálta megmenteni magát önmagától. Maga végül is
pap. Nem mondhatja azt a rend rségnek, az FBI-nak és az egész világnak, hogy
valaki elrabolta a szeret jét.
– A legkevésbé sem érdekel, mit gondol a világ az Eleanorral való
kapcsolatomról. Csak az számít, hogy visszaszerezzük.
– Természetesen – mondta Grace, és kisimította a szoknyáját a térdénél. – De
fog segíteni a rend rség? Komolyan kérdezem. Ha maga szerint segíthet, én
magam hívom fel a zsarukat, és Kingsley elmehet a pokolba.
Stearns atya elfordította róla a tekintetét, és kifújta a leveg t.
– Nem, a rend rség nem fog segíteni. Nem tud. Harminc év telt el, de nem
felejtettem el, milyen volt Marie-Laure. Rögeszmés jellem. Egyértelm , hogy
bosszút akar állni. Rajtam. Kingsley-n. És Eleanor lesz a bosszúja eszköze. Nem
egy ékszert akar ellopni és elszökni az éjszakába. Ártani akar nekünk. Egyszer
már meghalt. Szerintem nem fél még egyszer megtenni. Én viszont attól félek,
hogy magával akarja vinni Eleanort. Ha belevonjuk a rend rséget, csak nagyobb
veszélybe sodorjuk az életét.
– Marie-Laure… Kingsley n vére a maga felesége volt?
– Az volt… s t, még mindig az. Kingsley-nek rettent en hiányzott, amíg
iskolások voltunk. Miután a szüleik meghaltak, csak k ketten maradtak
egymásnak, bár egy óceán választotta el ket – Marie-Laure űárizsban volt,
Kingsley Amerikában. Azt gondoltam, Kingsley boldog lesz, hogy viszontláthatja.
– Marie-Laure meglátogatta az iskolájukban?

– Én intéztem el, hogy odautazzon. A testvérek több mint egy éve nem látták
egymást. És mégis, alig egy héttel a találkozás után Marie-Laure egyszer en
bejelentette, hogy szerelmes belém.

– Ez meglehet sen sokkoló lehetett. Magának és Kings​ ley-​nek is.
– Kellemetlen sokk volt. Az én szívem meglehet sen máshol volt, de nem
akartam megbántani a lányt. Kingsley olyan boldog volt, hogy újra ott van vele!
Úgy emlékszem arra a napra, mintha tegnap lett volna. Egyedül mentem el
sétálni. Marie-Laure követett, megkérdezte, csatlakozhat-e hozzám. Alig
mentünk másfél kilométert, amikor megállt és bevallotta, hogy szerelmes
belém. Megpróbáltam higgadt és racionális maradni. Azt mondtam neki,
sajnálom, én nem érzek így. De nem szabad személyeskedésnek vennie.
Megmondtam neki, hogy képtelen vagyok t úgy szeretni, ahogy más
szerethetné. Azt mondta, nem érdekli.
– Érdekelte. Higgye el, érdekelte.
– Azt mondtam neki, hogy ha akarja, összeházasodhatunk, de csak
névházasság lenne. Meséltem neki a vagyonkezel i alapról, amit megkapok, ha
megn sülök. Az utolsó petákig és Kingsley kapná meg. Isten a tudója, hogy egy
centet sem akartam elfogadni az apámtól. Megmondtam Marie-L​ aure-​nak, hogy
semmit sem kérek t le cserébe. Űlyan szabad lehet, amennyire akar, azzal lehet,
akivel csak akar. Csak annyit kértem t le, hogy hadd fejezzem be az iskolaévet a
Szent Ignácban. Jogi okokból azt gondoltam, a legjobb az lenne, ha legalább
néhány hónapig együtt élnénk.
– És Marie-Laure belement?
– Készségesen. Azt mondta, megérti, és kedves t lem, hogy felajánlottam.
Kedves, mondta. Inkább ostoba és buta. Nem s r n vagyok ostoba, Grace. Akkor
az voltam.
– Maga szerelmes volt, nem ostoba. Ez két nagyon különböz betegség,
ugyanazokkal a tünetekkel.
– Szerelmes voltam. Még soha nem éreztem ilyet. El akartam mondani Marie-
Laure-nak, de Kingsley arra kért, várjunk. Azt gondoltam, Marie-Laure végül
megérti.
– De nem értette meg. – Ez nem kérdés volt. Ha Marie-L​ aure elrabolta Norát,
egyértelm , hogy nem értette meg.
– Azt sem engedtem meg, hogy csókot váltsunk az esküv n. Ez volt az egyik

feltétel. Tudtam, hogy túlságosan fájdalmas látvány lenne Kingsley-nek. És
mégis, a nászéjszakánkon, amint kettesben maradtunk, Marie-Laure rám vetette
magát. Minden, amit neki mondtam, minden, amibe belement… úgy tett, mintha
meg sem történt volna. Úgy tett, mintha csak azt mondtam volna neki azon a
napon, hogy összeházasodhatunk .

– A szerelem cs látással veri meg az embert. Tudom, hogy velem és
Zacharyvel így volt. Csak a lehet ségeket láttam, a veszélyeket soha.

– A szerelem nagyon veszélyessé tette Marie-Laure-t. Állandóan megérintett
engem. Gy löltem. F leg azt, ha álmomban érintett meg. – Egy árnyék suhant át
az arcán – talán egy régi, nagyon rossz emlék okozta.

– Nehéz volt elutasítani a közeledését? Ha egy kicsit is hasonlított Kingsley-re,
akkor gyönyör lehetett.

– Sokan annak gondolták. űáran, akik látták, a világ legszebb lányának
mondták. De számomra érdektelen volt. Teljességgel érdektelen. A szépsége csak
küls ség. Fontos volt nekem, mert Kingsley-nek is az volt. Ennyi.

– Biztos, hogy Marie-Laure azt hitte, maga végül meggondolja magát. Ez
gyakori a n knél. Meggy zik magukat arról, hogy a férfiak majd megváltoznak,
pedig dehogy. Ha Marie-Laure hitt a saját szépsége erejében, biztos vagyok
benne, hogy úgy vélte, elérheti, hogy maga meggondolja magát. Nagy csapás
lehetett neki, amikor képtelen volt ezt elérni.

– Nyilván aligha örült a dolognak.
– Elég ilyen n t ismertem életemben. Gyönyör , veszélyes lányokat. Ha egy a
férfi nem omlik a lábuk elé… azt sértésnek és kihívásnak tekintik.
– Maga úgy beszél a gyönyör n kr l, mintha maga nem az lenne.
Biztosíthatom, hogy az. A szepl k különösen jól állnak magának.
Grace remélte, hogy a szoba kevés világítása elrejti az arcára kiül pírt.
– Nem hinném , hogy egyetértek m agával. A férjem egyetértene, de Zachary
szepl -fetisiszta, már ha létezik ilyesmi.
– A férjének és nekem remek ízlésünk van a n k terén.
A célzásra Grace pírja elmélyült. Mély leveg t vett. Ne mutass félelmet,
figyelmeztette Nora. Most már értette, miért.
– Norának igaza volt magával kapcsolatban.
– Miben? – kérdezte Stearns atya. – Vagy inkább ne akarjam tudni?
– Azt mondta, hogy maga játszani fog velem, az elmémmel. Maga a tudtomra

adta, hogy tudja, hogy a férjem lefeküdt Norával. Reakciót akart kicsikarni
bel lem?

– Talán. Nem igazán feleségekre jellemz viselkedés ilyen tör déssel
viseltetni az iránt a n iránt, akivel a férje együtt volt.

– Fel lem az összes elmejátékát kipróbálhatja rajtam. Nekem fontos Nora.
Miatta jobb a házasságom, mint valaha. Életünkben el ször csak mi ketten
vagyunk jelen benne. Én és Zachary. Nem én, Zachary és Zachary b ntudata.

– A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék.[8] – Stearns atya összehúzott
szemmel méregette, és Grace önkéntelenül is összehúzta magát a pillantás súlya
alatt.

– Nem, csak az igazat mondom. Szeretem t. Kedves barátom és tekintve,
hogy miel tt Zachary együtt töltötte azt az éjszakát a maga Norájával, én is
lefeküdtem valakivel, azt hiszem, közöttünk minden meg van bocsátva. És
Norának teljes mértékben igaza volt magával kapcsolatosan.

– Igen?
– Azt mondta, hogy ne mutassak félelmet a maga közelében. Azt mondta,
maga úgy játszana velem, mint macska a gombolyaggal.
Erre meleg, mély és férfias nevetés töltötte be a szobát. Grace testének
minden porcikája legszívesebben haptákba állt volna, hogy szalutáljon.
Aztán a nevetés elhalt, és Stearns atya ismét lehunyta a szemét. Újra az
ágynak döntötte a fejét. Láthatóan imádkozott.
– Bocsásson meg nekem, Grace – menteget zött, és nagy leveg t vett. –
Igyekszem nem… – szünetet tartott, a megfelel szót keresve – nem
ráer szakolni ezen oldalamat a gyanútlanokra vagy a vonakodókra. Sajnos néha
kijön bel lem.
Grace ismét kicsit közelebb húzódott hozzá, így a lábuk csupán pár centire
volt egymástól. Kinyújtotta a kezét, és a férfi térde fölött a lábára helyezte. Nem
tudta, mi ütött belé, hogy ezt tette, azon kívül, hogy Zacharyt milliószor érintette
meg így, hogy vigaszt vagy támogatást nyújtson neki.
– Azt a n t, akit maga több mint húsz éve szeret, elrabolták. Magát
begyógyszerezték és egy ágyhoz bilincselték. Ön katolikus pap, és ha mindez
napvilágra kerül, tönkremegy a karrierje és a jó híre. Kérem… – Grace
megszorította a férfi kezét és b re alatt acéler s izmokat érzett. – Kérem, ne

kérjen bocsánatot t lem. Isten tudja, hogy semmit nem tehetek, ami segítene
ezen a borzalmas helyzeten. És ha a minimum az, hogy nálam együttérz
fülekre talál, akkor kérem, er szakolja rám azt, amit csak akar.

Stearns atya felhúzta a szemöldökét, úgy meredt Grace-re, hogy még a szoba
árnyai is a sarokba menekültek és hátukat a falnak vetették.

– Nem úgy értettem – mondta Grace, és elvette remeg kezét a férfi lábáról.
– Teljesen biztos benne?
– Maga szörny ember. Komolyan – mondta Grace, és igyekezett nevetéssel
elütni idegességét. – Most le fogom venni a bilincset, de tudom, hogy meg fogom
bánni.
– Meg fogja bánni.
– Hogy a csudába lehet úgy koncentrálni, hogy maga közben ennyire…
önmaga? – ugratta a férfit Grace, miközben az ágy mögé nyúlt és ismét
megtalálta a kulcsot. – Maga biztosan örömét leli a n k rémítgetésében.
– A férfiakéban is. Kérdezze meg a férjét.
– Ó, elmesélte nekem.
– Bocsánatot kellene kérnem t le. Amikor találkoztunk, szükségtelen módon
úgy éreztem, meg kell védenem a birtokomat. Tudom, hogy a férjének
különleges jelent sége lehet Eleanor életében ahhoz, hogy megmutassa neki azt
az oldalát. Zacharyn vezettem le az ingerültségemet.
– Ne kérjen elnézést. A férjem olyan sok író egóját cincálta szét, hogy már
nem is számolom. Költ i igazságszolgáltatás, hogy maga kicsit megcincálta az
övét.
– Nincs magában egy szikra együttérzés sem a férfi-egó iránt, ugye?
– Nincs bizony. Feleség vagyok. Örülök, hogy egy kicsit megijesztette.
– Maga nem t nik ijedtnek.
– űedig az vagyok, err l biztosíthatom. De Nora figyelmeztetett, hogy maga
milyen ijeszt . Felkészültem rá.
Stearns atya elmosolyodott – mosolya teljességgel híján volt a
mesterkéltségnek vagy a ravaszságnak.
– Eleanor távolról sem fél t lem.
– Ezt nagyon nehezemre esik elhinni. – Grace feltérdelt, és Stearns atya mögé
nyúlt. Feln tt n , tizenkét éve házas és mégis, olyan sután érzi magát, akár egy
iskoláslány a titkos szerelme közelében.

– Biztosíthatom róla, hogy így van. Rég megtanultam, hogy a legjobb az, ha
egy magas falat húzok magam és a világ többi része közé. Egyedül Nora és
Kingsley azok, akik egyszer en figyelmen kívül hagyták ezt a falat – mintha nem
is létezne.

Grace matatott, hogy megtalálja a kulcslyukat. Ujjhegyével megtalálta és
belenyomta a kulcsot.

– Kingsley és Nora figyelmen kívül hagyta a falát. Meg kell kérdeznem… mi a
jutalma annak, aki túljut rajta? Vagy talán büntetés jár neki?

– Egyszerre kap jutalmat és büntetést.
– Hogyhogy?
Stearns atya Grace felé fordult és a bilincs kinyílt. Abban a pillanatban olyan
közel volt egymáshoz az arcuk, hogy ha Grace pár centivel közelebb hajol,
csókolóznának.
– Megkefélem.
Grace visszaült, a kulcs kiesett a kezéb l.
Stearns atya el rehúzta a karját és levette a bilincset. Masszírozta a csuklóját
és Grace a fekete papi ruha alól kikandikáló bíborszín horzsolásokat látott. Még
begyógyszerezve is nyilván derekasan küzdött.
– Köszönöm, Grace. – Stearns atya felállt. – Már nem akarom megölni
Kingsley-t. Nem jobban, mint máskor.
– Szívesen, atyám. – Grace hangja remegett, de Stearns atya volt olyan
udvarias, hogy nem tette szóvá. Talán megelégelte, hogy az elméjével
szórakozzon. Kár. Grace-nek már szinte hiányzott. Legalább egy pár percre
elvonta a figyelmét mardosó rettegésér l.
Stearns atya a kezét nyújtotta felé, amit Grace nagyobb örömmel fogadott el,
mint azt magának bevallotta volna.
– Nyugodtan hívhat Sørennek. Örülnék, ha így hívna.
– Hogyne… Søren. Nora is mindig így hívja magát. Azt mondja, nem tudja
Stearns atyának nevezni anélkül, hogy ne fogná el a kuncogás – m ondta Grace,
és felállt. Kisimította a ruháját, ami a földön ülést l meggy r dött. – A Søren dán
név, ugye? Mit jelent?
– Azt, hogy szigorú . Sokan mondták, hogy illik rám.
– Én nem így vélem. Szerintem maga nem olyan szigorú, mint azt másokkal
elhiteti.

– Óvatosan, Grace… a fal mögött veszélyes terület van.
A férfi hangja játékos volt, de Grace hallotta benne a valódi figyelmeztetést –
amit úgy döntött, elfogad.
– És most? – kérdezte, mert azt érezte, jobb, ha témát vált. – Most mit
tegyünk?
– Csak annyit tehetünk, hogy várunk. Marie-Laure m ár egy hete játszadozik
velünk. Fotókat küld, otthonokba tör be – a testvéremhez, Eleanorhoz… ellopott
egy aktát Kingsley dolgozószobájából. Ez a n az agyunkba akar beférk zni és ott
akar játszani. Eleanor addig marad életben, amíg Marie-L​ aure élvezi a játékot.
– Nem esik baja. Norának nem esik baja – mondta Grace, inkább a férfi, mint
a maga kedvéért. – Ha van n , aki ezt túl tudja élni, akkor az Nora. Nem igaz?
– Nora er s, intelligens és ravasz. Jól ki van képezve. Ha arra kényszerítik,
képes megvédeni magát. Tudja, hogy okozzon fájdalmat, mégpedig pontosan
tudja. Kamaszként belekeveredett pár verekedésbe, de feln ttként senkinek
nem okozott fájdalmat a beleegyezése nélkül. Talán most kénytelen lesz. –
Szünetet tartott és Grace figyelte, ahogy nagy keze ökölbe szorul, majd ismét
kiengedi ujjait. – Bármit megadnék, hogy ett l megkíméljem t.
Grace a kezébe fogta a férfi kezét, és egy pillanatig tartotta.
– Tudom, hogy megadna. Én is bármit megadnék, hogy tudjak valamit…
bármit. Mire vár Marie-Laure?
– Nem tudom. De biztos, hogy tudja: a némaság és a várakozás a két
legszörny bb kínzás.
– Vége kell, hogy legyen. Már eltelt egy nap. Muszáj, hogy valami…
A folyosón döng , nehéz léptek zaja elvágta Søren mondatának végét. Grace
ajtónyitást és -csukást hallott. és
Søren kiléptek az el csarnokba. A férfi, aki Grace-t bekísérte Kingsley
dolgozószobájába, Griffin, Søren láttán megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Søren – mondta a férfi szinte lihegve a pániktól. – Van lent egy lány és téged
keres.
– Egy lány?
– Lent van a nappaliban.
Søren Grace-re pillantott, aki rögtön rájött, hogy megtörtént. Végre. Marie-
Laure elkezdte a játszmát.
– Megm ondta a nevét? – kérdezte Søren. Miközben végigm entek a folyosón,

Grace szorosan a nyomukban haladt.
– Nem. De olyan tizennyolc évesnek t nik, sz ke, külföldi akcentusa van, és

kibaszottul jól néz ki. Van egy lányod, akir l eddig senkinek nem meséltél?
– Nem – mondta Søren és meggyorsította lépteit. – De van egy unokahúgom.

1ő

A GYALŰG

Laila térdét a mellkasához húzta a kanapén, és megborzongott. Miért van itt

ilyen hideg? Tényleg hideg van? Valahol a feje felett egy férfi beszélt egy
másikhoz. Bár Laila majdnem olyan jól beszélte az angolt, mint anyanyelvét, a
dánt, szavaikat mégsem fogta fel. Légköri zavart, fehér zajt hallott, és csak
mereven bámulta az ajtót.

– Mi a neved? – kérdezte egy kedves hang angolul. – Meg tudod mondani?
A szavak végre eljutottak hozzá a zajon át.
– Laila – suttogta.
– Laila. Szép neved van. Én Wes vagyok.
– Szia, Wes. – Laila pislogott, és a férfira nézett. A kép lassan kitisztult szem e
el tt, és meglátta azt a férfit, aki behozta a házba. Most jól látta. Kócos sz ke haja
és meleg barna szeme volt. A legjókép bb férfiarc volt, amit valaha életében
látott. Férfi? Nem is. Nem t nt sokkal id sebbnek, mint . Tizenkilenc lehet?
Talán húsz.
– Megsérültél valahol?
Laila megrázta a fejét.
– Nem hinném.
– Kicsit vérzik az arcod. Mintha m eghorzsoltad volna a betonon. Kitisztítjuk,
és hamarosan begyógyul.
– Jó.
A fiú olyan csendes magabiztossággal beszélt, hogy Laila azonnal hitt neki,
bár csak annyit mondott, hogy az arcán lev sérülés hamarosan begyógyul.
A fiú megfogta Laila kezét, aki belekapaszkodott – kétségbeesetten vágyott
vigaszra ett l az idegent l. Bár valamiért nem érezte idegennek. Nem
kérdez sködött afel l, mi történt vele, hogy került ide. Valahogy tudta. Része
volt ennek az egésznek. Együtt voltak a részei.
– Laila? – Ismer s hang vágott át a ködön, és Laila azonnal felült, majd

nagybátyja karjaiba vetette magát. A pillanatnyi béke, amit Wes szemébe nézve
érzékelt, elt nt, és megindult a könnyek árja. Laila a nagybátyja vállán zokogott,
miközben az maga mellé ültette a pamlagra. A lány fel-felcsukló sírással mesélte
el a történetet. Meg akarta lepni a nagybátyját. Űdament a paplakba. Azt hitte,
senki sincs otthon. Lépteket hallott… valamit a fejére dobtak. Küzdött, harcolt, de
nem tudott úgy viaskodni, hogy kiszabaduljon. Egy kocsi csomagtartójában
elszállították valahova. Úgy érezte, napokat töltött a kocsiban, pedig csak órák
lehettek. Amikor az autó megállt, valaki kirángatta, és mikor levették róla a
szemköt t, meglátta…

– Megláttam Elle tantét. Náluk van – mondta, angolra váltva. Más emberek
léptek be a szobába, miközben beszélt – egy gyönyör , vörös hajú, szepl s n , és
egy sötét hajú, olajbarna b r , veszélyes szem férfi. Ugyanolyan rémültnek
t ntek, mint a nagybátyja, ugyanolyan rémültnek, mint amilyen maga volt.

– Ki? – kérdezte Wes Laila válla felett.
– Eleanor – magyarázta Søren és megcsókolta Laila feje búbját. – Laila és a
testvére Eleanort a nagynénjüknek tekintik. Folytasd, Laila.
– Űtt feküdt a földön.
– Megsérült? – kérdezte Wes.
Laila megrázta a fejét.
– Voltak zúzódások a karján, az arcán. Volt ott egy másik n meg egy
fegyveres férfi.
– Milyen volt a n ? – kérdezte a vállig ér hajú férfi. Francia akcentussal
beszélt. Kingsley, így hívták. Nagynénje mesélt neki a jókép franciáról, akit
létezése nagy csapásaként emlegetett. Elle tantét l ez bóknak t nt.
Laila rábámult.
– Kicsit hasonlított magára. – A férfi megrázta a fejét, és halkan káromkodott.
Hátat fordított a többieknek. – De id sebb – folytatta Laila. – És dühös volt.
Mosolygott, de nagyon dühösnek t nt.
– Mit mondott? – Nagybátyja kisimította Laila arcából a haját.
– Borzalmas dolgokat… – Laila újra dánul beszélt, nem akarta, hogy más is
értse. Mindent elmondott a nagybátyjának, amit az a n mondott, és mindent,
amit a nagynénje válaszként mondott. És elmondta, miféle döntést kellett
meghozniuk. Laila nagybátyja mellkasába fúrta a fejét, mikor bevallotta, mit tett
a nagynénje és mennyire tehetetlen volt, hogy megakadályozza.

– Søren? – A szepl s, vörös hajú n közelebb jött. – Mit mondott a kislány?
Laila csak hallgatott, amíg nagybátyja elismételte a történetét angolul.
Kihagyta azt a részt, amikor a n Elle tantét ribancnak nevezte.
– Marie-Laure döntésre kényszerítette ket – mondta Søren. Hangja halk volt,
de határozott. – Azt mondta Eleanornak és Lailának, hogy egyikük szabadon
távozhat, és egy üzenetet kell elhoznia nekem. A másiknak ott kell maradnia,
mint… szórakoztató társaságnak. Eleanor…
Elhallgatott, hogy megköszörülje a torkát, és Laila ismét sírni kezdett, halkan
zokogott a férfi mellkasán.
– Mi volt? – kérdezte Wes. – Mi történt?
– Eleanor befogta Laila száját, hogy ne jelentkezhessen önként. Így Lailát
engedték el, hogy elhozza Marie-Laure üzenetét.
Søren elhallgatott és a szobában senki nem szólalt m eg. Laila nagynénjének
áldozata mindenkit elnémított.
– A francba is, Nora… – El ször Wesley szólalt meg. Laila összerezzent a
szavai hallatán, saját kudarcaként élte meg, hogy nem jelentkezett a feladatra, és
még jobban szégyellte magát azért, hogy mennyire megkönnyebbült, hogy
szabadon elengedték.
– Az a n egy levelet küldött velem. – Laila a farmerzsebében kotorászott,
majd kivett egy cetlit. – Azt mondta, mondjam meg neked, hogy a halálát
ajándékként adta neked, és most visszaveszi az ajándékát. Azt mondta, Istennek
a maguk számára is van egy üzenete.
Kingsley hangosan, roppant nagy, franciás undorral fújta ki a leveg t.
– És mit üzen nekünk Isten? – akarta tudni Kingsley.
– Az a n azt mondta, hogy Isten üzenete: ne b nözzetek tovább. Itt az ideje a
vezeklésnek.
Senki nem szólt sem m it, m iközben Laila a nagybátyja felé nyújtotta a cetlit.
Søren semmilyen érzelmet nem mutatva elolvasta, majd átnyújtotta Kingsley-
nek. Kingsley elvette t le a papírt és szétnyitotta.
– Mit ír? – akarta tudni Wes. Laila hálás volt, hogy megkérdezte. nem
olvasta el. – Váltságdíjat követel? Fizetek, amennyit csak kérnek.
– Nem váltságdíjat. – Kingsley gombóccá gy rte a levelet. – És mindegy, mit ír,
mert nem fogjuk hagyni, hogy játszadozzon velünk.
– De, számít, hogy mit ír. – Wes felállt és odament Kingsl​ ey-hez. – Bármilyen

játékban benne vagyok, ha azzal visszaszerezhetjük Norát.
– Az a n nem magával akar játszadozni, Wesley – mondta Søren és Laila

felpillantott rá. – Rám és Kingsley-re dühös, nekünk akar ártani.
– Akkor mit óhajt tenni ez ügyben? – Wes dühös tekintettel állt oda Laila

nagybátyja elé. Laila még soha nem látta, hogy bárki is így nézett volna a
nagybátyjára.

– Azt, amit tennem kell. – Nagybátyja egyszer en, a fé​lelem minden nyoma
nélkül beszélt. Valamilyen okból a félel​ em hiánya és hangjának csendes
eltökéltsége jobban megijesztette Lailát, mint saját elrablása.

– És aztán? – kérdezte Wes.
– Kihozom – mondta Kingsley.
– Maga hozza ki? – Wes odafordult Kingsley-hez. – Maga és milyen hadsereg?
– Nincs szükségem hadseregre.
– Mi az? Maga a francia James Bond, vagy mi?
– Dehogy. James Bond vanília.
– Máris jobban érzem magam – mondta Wes, és ujjaival végigszántott a
haján. – űerverz James Bond megmenti Norát. Kösz, de talán itt az ideje, hogy
belevonjuk a zsarukat.
– Ha holtan akarja viszontlátni Norát, csak szóljon a rend r​ségnek. Tessék,
szóljon. Imádják üvöltetni a szirénájukat, hogy boldog-boldogtalan megtudja,
közelednek. Tudja, milyen könny megölni valakit, olyan könny , mint… –
Kingsley felemelte a kezét és ujjaival Wes fülébe csettintett, olyan hangosan,
hogy a fiú összerezzent. – Mint ez. A hang terjedési sebessége 342 méter per
másodperc. Egy golyó sebessége ennek négyszerese. Nora már rég halott lenne,
mire a zsaruk bekopognának az ajtón. Nekem elhiheti: alaposan rzik. Minden
óra minden percében valaki egy fegyverrel rzi, l távolságból. Egy rossz lépés
egyenl egy golyóval.
– Valamit tennünk kell. Még azt sem tudjuk, hol van.
– Én tudom. – Laila felült és megtörölte az arcát. – Én tudom, hol van.
– Hol? – Wes lenézett a lányra, és Laila reményt látott a tekintetében.
Laila kinyitotta a nyaklánca kapcsát. Kinyitotta a medált és átadta a
nagybátyjának.
– Abban a szobában.
– Milyen szobában? – A vörös hajú n áthajolt Laila nagybátyja válla felett és

a képre bámult. Lailának nem kellett megnéznie. Élete nagy részében viselte az
ezüst medált, jobban ismerte a benne lev fényképeket, mint a saját arcát. A
medál egyik részében nagyanyja fotója volt, amint az újszülött anyját tartja. A
másikban nagyanyja képe, amint Søren nagybácsikáját mint újszülöttet tartja.
Nagyanyjának volt egy fényképekkel teli doboza, amit id r l id re átnézett. Úgy
t nt, az összes fénykép egy szobában készült – egy könyvtárban, ahol kandalló is
van. És aranyszín falak, zöld függönyök. Laila egyszer rákérdezett a
nagyanyjánál, és azt mondta, hogy nem szeretne arról beszélni, milyen volt
Amerikában élni. Csak az számít, mondta a nagyanyja szomorú mosollyal, hogy
amíg abban az országban élt, megszülte a fiát. A fia mindenért kárpótolta.

– Biztos vagy benne? – kérdezte a nagybátyja.
Laila bólintott.
– Láttam a képeket Mormor dobozában. Az egyik képen egy kandalló mellett
ül és téged fog. Nem mosolyog. De a medálomban lev szobában van, ott tartják
fogva Elle tantét. Tudom, hogy az az a szoba.
– Søren? – Wes hangjára nagybátyja felpillantott a medálról.
– Eleanor a féltestvérem házában van. Elizabethében.
– A testvére házában? – kérdezte Wes. – is benne van ebben az egészben?
Søren megrázta a fejét.
– Nem. Azt mondtam neki, hogy hagyja el az országot és utazgasson,
állandóan legyen úton. Féltem , hogy valam i ilyesm i fog történni. Elizabeth és a
fiai a múlt héten indultak útnak. Nincs otthon. Nincs benne ebben az egészben.
– Biztos, hogy Nora a testvéred házában van? – kérdezte Kingsley.
– Igen. – Søren Kingsley-re pillantott, aki bólintott, mintha Søren valamiféle
telepatikus úton üzenetet adott volna át neki.
– Akkor megyünk – mondta Kingsley. – Máris felhívom.
– Kit hív fel? – kérdezte Wes. – És hová mennek?
– Van egy barátunk, aki Søren testvére közelében lakik – magyarázta
Kingsley, és el vett egy mobilt a nadrágja zsebéb l. – Csak tizenöt kilométerre.
Ha közelebb vagyok, könnyebb lesz tervet készíteni. Lehet, hogy többször is
ingáznom kell. Szükségem lesz egy bázisra. A barátunk háza tökéletes erre.
– Egy barátjuk? És bízhatunk az illet ben? – Wes elszánt arccal bámult
Kingsley-re és Laila nagybátyjára. Laila most el ször t n dött el, ki lehet ez a fiú,
kije lehet a nagynénjének, hogy ilyen mélyen benne van ebben a rémálomban.

– Bízhatunk benne. Az adósom. És neki is az adósa. – Kingsley Søren felé
biccentett, miközben végigpörgette a számokat a telefonjában. – S t mi több,
elt nt Maîtresse-ünknek is adósa.

Laila izgalmat szimatolt a leveg ben. Nem izgalmat, nem. Inkább várakozást
és némi megkönnyebbülést. Most tudtak valamit, kicsit többet, mint korábban.
Mi több: tudtak valamit, amir l az a n , aki fogva tartotta a nagynénjét, nem
tudta, hogy tudják. Tudták, hol keressék t.

– Neked nem tartozik semmivel – mondta nagybátyja nyilvánvaló
ingerültséggel.

– Kirúgott a saját hálószobámból. Tartozik nekem.
– Ki az illet ? Itt most Nora élete a tét. Ha még azt sem engedik, hogy a
rend rséget értesítsem…
– A mi oldalunkon áll, higgye el – mondta Kingsley. – Nyugalom, tetszeni fog.
Kedves és unalmas. N s, család​apa. Még… tiszteletre méltó is. – Kingsley az
utolsó szót úgy ejtette ki, mintha valami kellemetlen utóízt hagyott volna a
szájában.
– Kedves és tiszteletre méltó családapa? – ismételte Wes. Láthatóan
ledöbbentette, hogy Kingsley ilyen emberekkel van ismeretségben. – Akkor
maga miért barátkozik vele?
– Mert rettent en perverz és egy id ben dugtam az els nejét.
– Kingsley, kérlek – mondta Søren fedd n.
– Ezért nem léphet be gyerek a házamba – kacsintott Kingsl​ ey Lailára. – Ti
mindenkit vaníliává változtattok.
– Már tizennyolc éves vagyok – tiltakozott a lány.
– Róla beszéltem – mutatott Kingsley Wesre a telefonjával. Laila Wesre
mosolygott, aki a szemét forgatta.
Kingsley a füléhez emelte a mobilt. Valaki a vonal túlsó végén felvette, és
Kingsley arcára ördögi vigyor ült ki.
– Ébreszt , Daniel! Behajtom rajtad azt a szívességet, amivel tartozol nekünk.

MÁSŰDIK RÉSZ

EN űASSANT

11

A KIRÁLYN

Nora úgy érezte, már egy órája rója a zöld függönyös szoba padlóját. Nem

bilincselték meg, nem peckelték ki a száját, nem kötözték meg – egyszer en
hagyták, hogy szabadon járkáljon. El ször az ablakkal próbálkozott, de rájött,
hogy zárva van, és be is rácsozták. Forrasztólámpára lenne szüksége ahhoz,
hogy ott juthasson ki. Az ajtó túl veszélyesnek t nt. Bárki állhat mögötte egy
fegyverrel, arra várva, hogy l jön. Mégis, ha még egy vagy két óra múlva sem
jönnek érte, m egpróbálkozik vele. Inkább állva haljon m eg, m int egy sarokban
kuporogva, b gve.

Folyamatosan járkált a szobában, és igyekezett nem átadni magát a pániknak.
Hol van? Úgy érezte, tudnia kellene. A bútor elegáns volt, de régi és ódivatú. Úgy
vélte, valaki a hatvanas években berendezte a házat, és azóta senki nem vette a
fáradságot, hogy frissítse a dekort. A szobának így különös hangulata volt, Nora
úgy érezte, mintha egy másik korba csöppent volna. Vagy mintha az id megállt
volna ebben a szobában. Miközben járkált, állott leveg t szívott be, ami
valószín leg azóta volt itt a szobában, mióta a bútorok is.

Mi a fasz történik itt? Nora azt hitte, mindent tud Søren és
Marie-Laure házasságáról. Harminc évvel ezel tt Søren elhozatta Marie-Laure-t
űárizsból, hogy meglátogassa Kings​ley-t. Tette ezt ahelyett, hogy kimondta volna
a Je t’aime-et, amit Nora tudott, hogy Kingsley hallani akart. Søren elmesélte
Norának, hogy soha eszébe sem jutott elvenni Marie-​Laure-t, amíg azt nem látta,
hogy milyen boldog Kingsley a jelenlétében. Amint eszébe jutott a házasság,
rájött, hogy az lenne a tökéletes megoldás. De Marie-Laure figyelmen kívül
hagyta Søren figyelmeztetését, miszerint soha nem tudná viszontszeretni t és
fülig szerelmes lett belé. Fülig szerelmes… így kezd dött. Norának eszébe jutott,
hogyan végz dött. Marie-​Laure rajtakapta Sørent és Kingsley-t egy intim
pillanatban… Az asszony végigrohant a téli erd n, döbbenten, gyászolva. Talán
megcsúszott a jégen… vagy nem is csupán megcsúszott… és több száz métert

zuhant a halálba, teste pedig szétzúzódott az alatta lev sziklán. Nora most már
tudta, hogy az egész hazugság volt. Marie-Laure már jóval azel tt rájött, hogy
Søren és Kingsley szeret k, miel tt meglepte volna ket. Azt gondolta talán,
hogy szívességet tesz nekik? Meghal, így Søren özvegy marad, és meg Kingsley
egymás karjaiba borulnak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak?

A halálomat ajándékul adtam neki… és most visszaveszem az ajándékomat.
Nora épp csak annyira hagyta abba a járkálást börtönében, hogy kipillantson
az ablakon, át a rácsok között. A csillagok magasan táncoltak az éjszakai égen.
Hány óra lehet? Mióta van már itt? Ugyanaz a ruha volt rajta, ami az istállóban,
Wesley-vel, még Kentuckyban. Még mindig rajta volt a fekete kígyób r csizmája,
amit lovagláshoz viselt. Még mindig rajta volt a…
Nora lepillantott a bal kezére. Gy r sujján egy gyémánt ült, amely
túlragyogta az ablakon át látható égbolt csillagait.
– Wes… – suttogta, és a gy r re bámult. Istenem, szegény Wesley! Biztosan
eszét veszti a pániktól. Vajon m it csinált? Nora abban rem énykedett, hogy nem
szól a rend rségnek. Ha belevonnák a rend rséget, az csak rontana a dolgokon.
Ez a n talán rült, de veszélyesen az. Annak kell lennie, hogy megrendezze a
saját halálát és harminc éven keresztül élje a saját életét. Ha Marie-Laure bosszút
akar állni Sørenen, az könny lenne – meg kell ölnie Norát. Nora tudta, hogy a
férfi inkább kivágatná a saját szívét, mint hagyná, hogy neki bármi baja essen.
Ha a szirénák sikoltozni kezdenének, könny lenne elvágni Nora torkát és
elt nni ugyanabban a pokolo​ dúban, ahol Marie-Laure az utóbbi harminc évben
bujkált.
A folyosóról hallatszó léptek arra figyelmeztették, hogy talán már csak pár
másodpercet lehet egyedül. A könyvtár túlsó végén kandalló állt, mellette pedig
egy sornyi antik, bronzból készült, a kandallóhoz tartozó kiegészít lógott,
köztük egy piszkavas is. Amikor Nora felemelte, különös érzés fogta el. Meglepte
a súlya. Valódi tömege mellett volt egy másfajta súlya is. Történelmet érzett
mögötte és nem értette, miért. Nem számított. Ugyanolyan hosszú volt, mint a
lovaglópálcája, és Nora ugyanúgy is ragadta meg. Kingsley Edge volt az els férfi,
aki lovaglópálcát adott a kezébe. A megfelel en használt lovaglópálca pusztán
pokolian csíp, ha a testen használják, de ha nem megfelel en bánnak vele,
hatalmas nagy kárt tud okozni. Kingsley figyelmeztetése Nora felé az volt,
amikor odaadta neki legels , pirosszkás lovaglópálcáját, hogy soha ne közelítsen

vele arc felé, soha ne kerüljön szem közelébe. Egyszer találkoztam egy fiúval
Indiában, aki úgy vakult meg, hogy egy gazdag ember ráhúzott a szemére egy
lovaglópálcával. Hadd ne pereljenek be miattad, chérie.

Az ajtó lassan kinyílt, Nora pedig felé lendült.
Egy férfi lépett a szobába.
Nora a szemére célzott.
A férfi, arcából ítélve, várta a támadást, de nem ilyet. űár centivel a koponyája
mellett kapta el a bronz vasat. Másik kezével Nora csuklóját ragadta meg, és a
földre taszította a n t. Nora keményen a padlóra zuhant, és a leveg kiszökött a
tüdejéb l.
– Számíthatott volna rá, Andrej – szólalt meg Marie-Laure gúnyos hangja
odafentr l. Nora küzdött, de feladta, amikor a férfi, Andrej teljes súlyát a térdére
helyezte, amivel ránehezedett.
– Számítottam rá. Azt hittem, az ágyékomat célozza meg – mondta a férfi.
– FHK-t akkor csinálok, ha fizetnek érte – nyögte Nora összeszorított foggal.
Alig kapott leveg t így, hogy ez az Andrej nev rohadék a hátán ült. A másik
pasi, Damon, nagyjából százötven kiló lehetett. Ez a pasi vagy két tonna.
– FHK-t? – ismételte Marie-Laure.
– Farok-és herekínzást.
Csilingel nevetés töltötte meg a helyiséget, és Nora látta, hogy Marie-Laure
lefelé lépked a lépcs n egy áttetsz , fekete szatén ruhakölteményben.
– Maga nagyon szórakoztató. – Marie-Laure kisimított egy fekete hajtincset
Nora arcából. – Ez jó. Rettent en jól szórakozom. A férjem úgy táncol, ahogy én
fütyülök. Harminc évvel ezel tt én táncoltam neki. Most rajta a sor.
– Mit akar Sørent l?
– Csak játszadozni egy kicsit. – Marue-Laure megfogta Nora még egy
hajtincsét, és kislányosan csavargatta az ujja körül. – Űlyan ostobán viselkedtem
vele. Felgyújtottam az ágyát. És Damon – megölte az öcsém egyik kutyáját. Még
egy üzenetet is írt, vérrel. – Marie-Laure úgy kuncogott, akár egy iskolás lány. –
Nevetséges. űéntek délig adtam neki határid t, hogy döntést hozzon kett nket
illet en. űont délig. Túl sokat járok moziba, nem igaz?
– És túl keveset terapeutához.
A megjegyzésnek láthatóan nem sok hatása volt. Marie-Laure továbbra is
vigyorgott.

– Húzza fel – mondta és Andrej felé biccentett. A férfi megragadta Nora
fels karját, és talpra állította a n t. – Maga undorító. – Marie-Laure végigmérte
Norát. – És b zlik.

– A franciák szokását tartom. Heti egyszer elég lezuhanyoznom.
– Az is francia szokás, hogy összevizeli magát? – Marie-​Laure a szempilláit
rebegtetve nézett Norára, és úgy ráncolta az orrát, akár egy iskolás lány.
– A maga hibája, azért, mert kiütött. Lezuhanyozom, ha engedélyt ad rá. Szép
kis fürd szobám van otthon. Könnyedén hazatalálok. Nem kell kikísérnie.
Nora szerette volna kipuhatolni a helyzetét, így egy lépést tett el re. Azonban
Andrej gyorsan és hatékonyan a falnak lökte. Nagyon jól csinálta – elég er set
lökött Norán, hogy figyelmeztesse, de annyira nem, hogy bántódása essen. Jó
technika.
– Azt ígérte, hogy a vendégem lesz, nem igaz? – emlékeztette Norát Marie-
Laure. – A kislány úton van az öcsémhez a férjemnek szóló üzenettel. Maga meg
itt marad velem. Már el re várom. Nem s r n vagyok n k társaságában. Sokkal
jobban szeretem a férfiakét.
– Nekem sincs sok barátn m. Kevesebb dráma, több farok. Megértem magát.
– Magának be nem áll a szája, m i? – Marie-Laure félrehajtotta a fejét, és úgy
tanulmányozta Norát, mintha valami rlénnyel találkozott volna.
Nora válasza az volt, hogy egy szót sem szólt.
Marie-Laure bólintott. – Magának van humora – mondta helyesl

hangsúllyal. – Ez très chère[9]. Ezért szereti magát a férjem? Mert megnevetteti?
– Elég szórakoztató vagyok, de nem tudom, ez-e a f oka annak, hogy szeret

engem.
– Van rá valami elmélete? – Marie-Laure olyan elutasítóan vonta meg a vállát,

olyan franciásan, hogy Nora legszívesebben felpofozta volna.
– Egy sincs, aminek értelme lenne.
– Én m eg akarom érteni. – Marie-Laure végigm érte Norát. – Tudni akarom …

miért maga? Régen azt gondoltam, hogy peut-être[1ő] csak egy magához hasonlót
tud igazán szeretni, egy férfit, egy fiút. Megbocsátottam neki azt, hogy nem
szeretett, mert nem tehetett róla. Még el is mentem, hogy és az öcsém együtt
lehessenek. De képes arra, hogy n t szeressen, és a világ összes n je közül – akik
elegánsak, intelligensek, kiegyensúlyozottak, el kel ek és lojálisak… – Marie-

Laure ekkor Nora bal kezére pillantott. Nora úgy érezte, hogy az ujján a gy r
színtiszta holtsúly. – Annyi jobb n létezik a világon, és magát választja.

– Tudom. rültség, ugye? Ha rájön az okára, ne felejtse el velem is közölni.
– Együtt fogunk rájönni, maga meg én. Jöjjön velem. Itt marad. De el ször is

rendbe hozzuk magát. Alig tudok magára nézni. Andrej, hozza, s’il vous plaît.[11]
Marie-Laure megpördült az ajtónál, kecsesen, akár az egykori táncos, aki volt.

A férfi acélkézzel megragadta Nora könyökét és az ajtóhoz kísérte.
– Nem bánja, ha megkérdezem, hol vagyunk? – Nora körülnézett a folyosón.

Űlyan ismer snek t nt minden, és mégis…
– Nem tudja?
Nora igyekezett nem égre emelni a szemét.
– Tudom, hogy már jártam itt.
– Járt? Meglep, hogy idehozta magát. Úgy sejtem, a lehet legkevesebbet van

itt.
– Søren hozott ide engem? – Ahogy kimondta a szavakat, Nora észrevett egy

festményt a folyosón. Egy nyolc év körüli, fehér ruhás kislány ült egy
hintaszékben és egy kis, kitömött lovacskát szorongatott. A m vész mosolyt
festett a lány arcára, de ibolyakék szemét meghagyta reménytelennek és
boldogtalannak.

Nora már látta azokat a szemeket.
– Elizabeth… – suttogta és belenézett a festett gyermek megtört szemébe. –
Elizabeth házában vagyunk? – Amint Nora összerakta a kirakóst, elkezdtek
visszaözönleni útjának emlékei. Søren apjának temetése. Nora akkor csak
tizenhét éves volt. Søren látszólag a féltestvére, Claire kedvéért hozta el ide,
akivel egykorú volt. De Norának ennél több esze volt. Valami történt ebben a
házban, valami rossz, valami, amit a férfi el akart mondani neki, de várta a
megfelel pillanatot. Amikor az apja már halott volt és a föld alatt nyugodott,
akkor jött el a megfelel pillanat.
A piszkavas… most már értette, miért emlékként jelent meg a fejében. A
tizenegy éves Søren megragadta, és ezzel támadt az apjának. Meg akarta
akadályozni, hogy meger szakolja Elizabethet. És Elizabeth is megragadta, hogy
az apja ne ölje meg Sørent.
– Hol van Elizabeth? – akarta tudni Nora. – És Andrew?

– Elmentek. – Marie-Laure elutasítóan legyintett. – A férjem nyilván szólt
neki, hogy hagyja el a házat és vigye magával a fiait. Nagy kár. Szívesen
megismertem volna végre a menyemet.

– A fiait? – Nora megpillantott egy családi fényképet a folyosó végén. A Marie-
Laure korú Elizabeth egy fa alatt állt, mellette a fia, Andrew, ölében pedig egy
sokkal fiatalabb kisfiú volt.

– Ó, oui. Három évvel ezel tt örökbe fogadott egy másik fiút. A neve Nathan.
Nem tudta?

Nora megrázta a fejét. Három évvel ezel tt… akkoriban Nora mindent
megtett, hogy távol maradjon Søren életét l. Tudta, hogy ha egy másodperccel is
tovább marad a világában, akkor soha többé nem tudja elhagyni. Vagy azt
gondolta, hogy ha visszamegy, soha többé nem tud elmenni. Azt gondolta, Søren
soha nem engedte volna meg neki. De megengedte, és most itt kötött ki, Søren
mániákus, halott feleségével. Norának soha nem kellett könyörögnie azért, hogy
az ágyához legyen láncolva és ne legyen hová m enekülnie. De m ost nem a szex ,
hanem a biztonság miatt volt így.

– Nem tudtam. Nem s r n beszél Elizabethr l.
– Soha nem hittem, hogy egy ilyen bátor férfi ennyire retteghet a testvérét l –
mondta Marie-Laure olyan gúnyos hangon, hogy Nora röviden elt n dött,
próbára tegye-e a szerencséjét és megölje-e szökés közben.
– Nem retteg a testvérét l. A testvére tönkretette az életét. Van különbség.
– Tönkretette? Meglehet. Kingsley mesélt nekem Sørenr l és Elizabethr l…
hogy miket m veltek gyerekkorukban. Kingsley azt hitte, ezzel meggy z, hogy
ne menjek hozzá egy olyan férfihoz, akinek túlságosan sok sebe van ahhoz, hogy
képes legyen szeretni. Egy vagy két napig el is hittem, el akartam hinni. De…
– De mi? – kérdezte Nora. Nem volt biztos benne, hogy hallani akarja a
választ. Mégis, úgy t nt, elvárják t le, hogy kérdezzen, ezért úgy döntött,
egyel re betartja a játékszabályokat.
– Sérült áru, így nevezte az öcsém a férjemet. Megtört. Nyilván hazugság volt.
Nem volt megtört. Er sebb volt, mint bárki, akivel valaha találkoztam. Azt
gondoltam, talán túlságosan er s ahhoz, hogy engem szeressen. A szerelem
elgyengíti, sebezhet vé teszi az embert. Talán azért nem szeretett, mert nem
engedte meg magának, hogy ilyen gyenge legyen. De az volt.
– Søren nem gyenge. Most nem az. Soha nem is volt.

– Valóban? Hadd mutassak valamit!
Marie-Laure továbbment a folyosón, és Nora követte. A test r, Andrej
mellette lépkedett – bár nem szólalt meg, egy pillanatra sem vette le róla a
tekintetét.
Nora egy nagy és tágas hálószobába lépett be. Az egyik szebb vendégszoba
lehet, találgatta Nora, mivel nem volt benne sem fénykép, sem személyes tárgy,
ami azt sugallta volna, hogy a ház egyik lakója birtokolja. Bár Marie-Laure
láthatóan kényelmesen berendezkedett itt. Leült a krémszín selyemleped re,
és úgy igazította el maga körül a ruháját, mint egy megpihen hercegn . Az
éjjeliszekrényr l egy fehér b rkötéses Bibliát vett el.
– Az iskolában az egyik paptól kaptam nászajándékba – mondta Marie-Laure,
és végigsimított a címlap dombornyomásán. – Henry atyától. Még az esküv nk
id pontját is beleírta, a nevünkkel együtt.
Marie-Laure gyengéden a Bibliára mosolygott. Ajkához emelte és
odaszorította, csak azután nézett újra Norára.
– Űlyan szép álmokat sz ttem kett nkr l. Ez a Biblia volt a legértékesebb
tulajdonom. Szerettem kinyitni és ott látni a nevünket és az esküv nk dátumát.
Azt gondoltam, azért nem nyúl hozzám, mert még mindig alig ismertük
egymást. Azt hittem, egy-két hét múlva feloldódik a társaságomban. Ha elég id t
adok neki, szeretkezni fog velem.
– Sajnálom , hogy Søren nem tud az lenni, akit m aga akar – m ondta Nora, és
némi együttérzés fogta el. De nem Marie-L​ aure, az ágyon ül , emberrabló
pszichopata iránt, hanem az iránt a lány iránt, aki valaha volt, aki olyasvalakit
szeretett, aki soha nem szerette viszont.
– Nem, nem sajnálja. Ha viszontszerethetett volna, még mindig házasok
lennénk. És hol lenne maga, ha nincs a papja?
– Halott lennék. – Nora gyorsan és egyszer en mondta ki, habozás nélkül.
Azért mondta, mert igaz volt. Ha Søren nem lép be az életébe, az apja
nyomdokaiba lépett volna. Követte volna a sírba.
– Halott lenne. Szóval a szerelem megmentette az életét. Az enyémnek
viszont véget vetett.
Bár így lett volna, gondolta Nora, de úgy döntött, ezt a megjegyzést megtartja
magának. Az arca talán nem élne túl még egy pofont.
– Meg akartam m utatni m agának a bizonyítékot. Azt m ondja, a férjem nem

gyenge. Ezzel nem értek egyet. Ez az én Bibliám. A férjemnek is volt egy sajátja.
Mindig magánál tartotta és elég gyakran abból olvasott.

Nora elnyomott egy fáradt nevetést. Gyakhan. Bárhol is élt Marie-Laure, ott
nem szokott le teljesen a francia akcentusáról.

– Melegség önti el, ha csak meglátja – helyeselt. – Na és?
– Egy este figyeltem, ahogy kinyitja a Bibliáját. Egy oldalhoz lapozott és
elm osolyodott. Még soha nem láttam így m osolyogni. Tudom , hogy nem tudta,
hogy figyelem. Tudom, hogy akkor nem mosolyodott volna el így.
– A Biblián mosolygott? Biztosan Salamon énekét olvasta.
– Nem éppen.
Marie-Laure kinyitotta a Bibliáját, és kivett egy, a kortól megsárgult, tépett
papírt.
– Egy pillanatra kilépett. Henry atya jött érte. Am ikor kettesben m aradtam a
Bibliájával, azt mondtam magamnak, hogy egyszer en csak azt akarom látni,
beleírta-e a nevünket és az esküv nk id pontját. Természetesen nem írta bele. A
szívem összetört, de azért lapozgattam. Talán találok némi vigaszt abban a
könyvben, amit olyan sokat olvas. Nem vigaszt találtam, hanem ezt.
Átadta a levelet Norának. A test r meg sem moccant, ahogy Nora odanyúlt és
elvette. Óvatosan széthajtotta és elolvasta, ami benne állt.

Te Sz ke Szörnyeteg, odaadnám a jobb karomat egy olyan éjszakáért, mint a
tegnapi volt. Téged ismerve, el is vennéd.

A levél alján még két szó volt.

Je t’aime.

A szeretlek franciául.
Kingsley hagyott egy szerelmes levelet Sørennek a Bibliájában, és Søren
megtartotta.
– Több tucat volt bel le – folytatta Marie-Laure. Az rült mosoly elt nt az
arcáról. – Több tucat levél volt az öcsémt l a férjemnek. A legtöbb olyan… a
szerelem és a gy lölet keveréke volt. Némelyik csak szerelemr l szólt. Némelyik
csak gy löletr l. Az egyikben… – Marie-Laure elhallgatott és felnevetett. – Az

egyikben csak annyi állt: Rossz hírem van – terhes vagyok. A tiéd. – Az öcsém
meg a humora. – Úgy rázta meg a fejét, mint a n vér, aki értesül az öccse ostoba
tréfájáról.

Nora is szeretett volna nevetni a fiatal Kingsley harminc évvel ezel tti disznó
viccén, de azért, mert olyan édes volt, olyan butácska. A buta poénon, amit
Kingsley úgy érzett, le kell írnia és bele kell tennie Søren Bibliájába, hogy az
kés bb megtalálja és együtt nevessenek rajta. Aki megtalálja a leveleket, megérti
a jelentésüket. Kingsley és Søren – nem a szex vagy a kéjvágy hozta ket össze
újra meg újra. Szerelmesek voltak. Nora tudta. Évek óta. De Marie-Laure-nak
addig a pillanatig sejtelme sem volt róla.

– Ezt megtartottam bizonyítékként, hátha egyszer szükségem lesz rá –
mondta Marie-Laure. Hangja ismét hideg és érzelemmentes volt. – A többit ott
hagytam, ahol találtam. A férjem… soha nem találkoztam ilyen intelligens
emberrel. És mégis, a szerelem olyan gyengévé tette, hogy két tucat bizonyítékát
hagyta a Bibliájában az öcsémmel folytatott viszonyának. Ó igen, a férjem
gyenge volt. A szerelem azzá tette. És én rájöttem, hogy a szerelem engem is
gyengévé tett. És többé nem akartam az lenni.

– Tudom, hogy id vel úgyis elmondták volna, mi van kettejük között.
Kingsley nem szeret a lénye ezen részér l beszélni. De elmondta volna. Tudom,
hogy végül elmondta volna. Nem számít. A titkolózásukkal hazudtak.
Kihasználtak engem.

– Kihasználták? Søren megmondta, hogy nem szerelmes magába. Ezt tudta,
miel tt hozzáment volna. Søren azt gondolta, maga a pénzt akarja, azt hitte, arra
van szüksége.

– t akartam. t szerettem. És nem szeretett engem. A saját öcsém sem.
Kingsley jobban szerette a férjemet, mint a saját húsát és vérét. A férjem jobban
szerette az öcsémet, mint a saját feleségét. Nem tudtam, mit tegyek. A levelek,
amiket olvastam… a szavak beleégtek az agyamba. Állandóan imádkoztam.
Napokat sétáltam egyedül az erd ben, hogy kiszell ztessem a fejem, hogy
válaszra leljek. Ehelyett megleltem a remetelakot… az remetelakjukat. És
megkaptam a csodát, amiért imádkoztam.

– Miféle csodát?
– Egy lányt. Egy szökevényt, aki a remetelakban bujkált. Hosszú, sötét haja
volt, majdnem olyan magas volt, mint én. Így kellett lennie. Ez a sors keze volt.

Az a lány tökéletes volt.
– Mire volt tökéletes?
– Minden lehet séget alaposan végiggondoltam. Elmondhattam volna

Christiannak, am i történt. Szeretett engem , bálványozott, azt gondolta, a férjem
rült, amiért nem nyúl hozzám. Ha megkértem volna rá, megölte volna a

férjemet a kedvemért… megölte volna az öcsémet. De aztán eszembe jutottak a
levelek és az, hogy mennyire szerethetik egymást. És Kingsley-t is szerettem,
annak ellenére, hogy ellopta t lem a férjem irántam érzett vonzalmát. Ezért
tudtam, mit kell tennem. Meg fogom ölni magam.

– De nem ölte meg. Azt a szegény lányt gyilkolta meg.
– Nem volt semmije. Egyáltalán semmije. Azt gondolta, Amerikában új életre
talál. Én csak megmentettem a csalódástól.
– Azzal, hogy megölte? Maga csupa szív ember.
– Az a lány ajándék volt. Nagyon megkönnyítette az elt nésemet. Senki még
csak nem is keresett. Megtaláltam az utat, stoppal elmentem Kanadába, találtam
valakit, aki gondoskodott rólam… ilyen könny meghalni.
– De maga nem halt meg. Maga megölt valakit.
Marie-Laure csak vállat vont és visszatette fehér Bibliáját az éjjeliszekrényre.
– Valakinek meg kellett halnia az b neik, a hazugságaik miatt. De kezdem
azt hinni…
Elhallgatott és megkocogtatta az állát.
Nora megborzongott félelmében.
– Mit? – suttogta.
– Hogy egyetlen halál nem volt elég.

12

A GYALŰG

Laila figyelte, ahogy a nagybátyja és Kingsley halkan, franciául beszélgettek.

Szerette volna tudni, mi áll a levélben, amit kézbesített. Mint hírnök, úgy érezte,
megérdemli, hogy megmondják neki. A nagybátyja arcára kiül gyötrelem,
leplezetlen félelem azonban meggátolta t abban, hogy válaszokat követeljen. A
nagybátyja majd id vel megmondja, ha tudnia kell. Laila, bármennyire is félt,
megbízott benne.

– Hé – hallotta Wes halk hangját a vállánál. – Gyere, tisztítsuk meg az arcodat,
jó?

Laila hagyta, hogy Wes kézen fogja, amikor remeg lábbal felállt. A folyosó
végén egy fürd szobába vezette. Míg Wes a fiókokat kutatta át, Laila leült a
mosdókagyló melletti szekrény tetejére.

– H !
– Mi h ? – kérdezte Laila és háttal maradt a tükörnek. Látni sem akarta,
milyen szörnyen festhet.
– Egy egész kórháznyi els segély-cucc van itt felhalmozva. Nem akarok
elt n dni, hogy vajon miért.
Laila elmosolyodott.
– Talán kitalálhatom.
Wes jó két percig mosta a kezét a mosdókagylónál. Ledörgölte a körmeit, egy
csomó szappant és forró vizet használt el, és friss, tiszta törülköz vel törölközött
meg.
– Úgy mosol kezet, akár egy sebész – jegyezte meg Laila.
Wesnek fülig szaladt a szája – olyan volt, mintha a mosolya felh k mögül
áttör napfényként ragyogta volna be a helyiséget. De a felh máris visszajött és
a napfény elt nt.
– Egy kórházban dolgozom. Részmunkaid s ápoló vagyok. Egy nap orvos
szeretnék lenni. – Wes félrehajította a törülköz t.

– Én egy állatklinikán dolgozom. Túlságosan félnék emberekkel dolgozni.
Azok visszabeszélnek.

– Én éppen ezért nem dolgozom állatokkal. Nem tudják megmondani, hogy
hol fáj. – Wes egyenesen odaállt Laila elé, így a lány térde majdnem a csíp jéhez
ért. – Meg tudod mondani, hol fáj?

– Azt hiszem, jól vagyok. Mindenütt fáj.
– Biztosan harcoltál ellene. Most megérintem az arcodat.
Gyengéden megfogta Laila állát, és a fény felé fordította a lány arcát.
– Megpróbáltam. De túl er s volt.
– Ne érezd magad rosszul emiatt. Engem is elkaptak. – A halántékán lev
kötésre mutatott. – Bárki is csinálta, nagyon ügyes volt: úgy ütött ki, hogy
közben nem tett különösebb kárt bennem. Azt hiszem, ezek profik. És ez
mindennél jobban megrémít.
– Téged is elraboltak?
– Bár elraboltak volna! Egy házban voltunk Kentuckyban. Megütöttek, vagy
mi történt, és amikor pár másodperccel kés bb magamhoz tértem, Nora elt nt.
– Veled volt?
Wesley bólintott, majd megnedvesített egy vattapamacsot, és elkezdte
letörölni vele Laila arcát. A lány a szeme sarkából látta, hogy a vattapamacs
rózsaszín lesz a vért l.
– Igen. Mi… barátok vagyunk. Meglátogatott. Elmentünk lovagolni és
visszamentünk a karámokhoz. Beszélgettünk valamir l, aztán… minden
elsötétült. Amikor magamhoz tértem, nem volt sehol.
– Ez rémes. És jól vagy?
– Azt hiszem, amennyire lehet, igen.
– Nem t nik úgy, hogy jól vagy. – Nem is volt jól. Talán ez a legjókép bb pasi,
akit Laila életében eddig látott, de emellett, bár a legjókép bb pasi, akit Laila
életében látott, úgy festett, mint aki bármelyik percben elájul. – Szarul nézel ki.
– Jól beszéled a nyelvet. Túl jól.
Laila felnevetett, miközben Wesley kidobta a vattapamacsot, és el vett egy
tisztát.
– Bocsánat. Dániában mindenki tanul angolul. A nagybátyám világéletemben
arra kényszerített, hogy beszéljek, így kénytelen voltam jól megtanulni. Nem
úgy értettem, hogy csúnya vagy. Úgy látom, rosszul vagy.

– Ne kérj bocsánatot – mondta Wesley, és antibiotikumos olajjal dörzsölte be
Laila arcát. – Amióta ez az egész elkezd dött, semmit nem ettem és nem
aludtam. Legalább engem életben hagytak. És téged is. Biztos jól vagy?

– Jól vagyok. És te?
– Nem. Vagyis igen, vagyis jól leszek, ha Nora már biztonságban lesz.
– Én is. Nem bírnám ki… ha valami baja esne… – Könnyek kezdtek patakzani
a szeméb l. Wes adott neki egy zsebkend t, és tovább dolgozott az arcán.
– Nora a világ legkeményebb n je. Ezt mondogatom magamnak – Wes egy
gézlapot helyezett Laila arcára.
– Tényleg az. Én hiszek benne. Tudom, hogy Søren mindent megtesz majd,
amit tud, hogy visszaszerezze.
– Ahogyan én is.
Wesley ráragasztotta a gézt Laila arcára, és lesimítgatta.
– űár óra múlva megnézem.
– Köszönöm. – Laila felemelte a kezét, és megérintette az arcát. Máris jobban
érezte magát.
– Megsérültél máshol is? Idehívhatom Grace-t. Nagyon kedves n . Ha úgy
gondolod, hogy máshol is megsérültél… – Szavai egyszer ek voltak, de Laila látta
a kutató pillantást, az aggodalmat a szemében.
– Nem er szakoltak meg.
Wes úgy bám ult rá, m intha azt próbálná kipuhatolni, hazudik-e. Nem csoda,
hogy olyan óvatosan bánt vele, meg sem érintette anélkül, hogy el re ne
mondta volna meg, hogy mit fog csinálni.
– Gyakran dolgozom a sürg sségi osztályon. Jönnek hozzánk n k
kificamodott csuklóval, törött orral és hasgörccsel – mind ugyanazt mondják. Ha
meger szakoltak, meg kell vizsgáltatnunk. Nem kellene várni vele. Ha
megtörtént, egyáltalán nem a te hibád. De el kell mondanod valakinek.
– Végig magamnál voltam.
– Biztos vagy benne? Néha csak egy perc az egész.
– Biztos. – Laila a fiú szemébe nézett, hogy higgyen neki.
– Jól van, hiszek neked.
– Hidd el, ha megtörtént volna, neked elmondanám.
– Jó.
Wes átkarolta, és lesegítette a szekrény tetejér l. Laila kihasználta a

közelségét és beleszagolt a fiú hajába. Nyár-illata volt. Űlyan, mint a napon
száradó meleg, tiszta mosott ruhának. Laila szeretett volna kinyújtózni a bel le
áradó melegben, mint egy napozó macska.

Wes a mosdó fölé hajolt, és elkezdte lemosni a vért a kezér l. Laila azon
t n dött, hogy magára hagyja-e a fürd szobában, de miel tt kimehetett volna,
Wesley abbahagyta a kézmosást, a pultra támaszkodott, és lehunyta a szemét.

– Mi a baj? – Laila a fiú arcát figyelte, látta, hogy szája fájdalmasan megrándul.
– Ennem kellene valamit. – Laila látta, hogy az arcán verejték ütközik ki.
Remegett a keze. Ha egy napig nem eszik, akkor csak éhesnek kellene lennie. Ez
valami más.
– Te… – Er lködött, hogy eszébe jusson az angol szó. – Diabetisk? – kérdezte,
felismerve a vércukorszint-leesés tüneteit.
– Igen. Mégis honnan…
– Ez kutyáknál is el fordul. Ülj le. – Laila Wesley derekára csúszatta a karját és
segített neki leülni a földre. Jobb, ha leül, miel tt még elájul és összeesik. – Most
én fogok doktorosdit játszani.

13

A KIRÁLYN

Norának megengedték, hogy lezuhanyozzon. Annyira megdöbbent, amikor ezt

Marie-Laure mondta neki, hogy elrebegett egy köszönömöt. Köszönetet mondott
annak a n nek, aki elrabolta? Köszönöm? A picsába a Stockholm-
szindrómával! Nora megnyitotta a vizet. Nincs több köszönöm, maximum
annyi, hogy köszönöm, hogy megdöglesz, ribanc, de most már maradj is
halott . Az egyik r beengedte egy luxusfürd szobába, ami a mellett a hálószoba
m ellett volt, ahol beszélgettek, és rászólt, hogy m osakodjon m eg. Nora ruhástul
állt a zuhany alá. Biztos, hogy nem vetk zik le Marie-Laure emberei el tt, akiket
magában Dagadt űasinak és Kicsi Fiúnak nevezett el. Dagadt űasi volt Andrej, aki
legalább száztíz kiló színtiszta izom, agy nélkül. Kicsi Fiú, Damon, a h vösen
intelligens szemével és drága cip jével lehetett a hadm velet esze. Szinte
ordított róla a zsoldos szó. Láthatóan egyik férfi sem táplált gyengéd
érzelmeket iránta. Marie-Laure nem az a fajta n , aki hagyja, hogy az életében
szerepl férfiak – akár fizetett bérgyilkosok, akár nem – bármilyen más n iránt
érdekl dést mutassanak, és ezért Nora nem akarta megkísérteni a sorsot.
Emellett Marie-Laure nem tréfált. Norának tényleg húgy- és lótrágyaszaga volt.

A forró víz égette a b rét, és hagyta, hogy alaposan kiáztassa a pórusait.
Némi vigaszt lelt benne. Túl sok Wesley-r l szóló gondolat furakodott a fejébe.
Néhány nappal ezel tt Wesley zuhanyzójában álltak, teljesen felöltözve, és
beszélgettek. Mit nem adott volna most azért, hogy ott lehessen… Azon az
éjszakán Nora borzalmasan érezte magát, azt hitte, megsemmisül, mert megvert
egy újszülött csikót, abban a reményben, hogy kizökkenti anyját a
kimerültségb l és közönyb l, amely azzal fenyegette, hogy belepusztul. Most az
a borzalom szinte mennyországnak t nt ehhez képest. Egy ház foglya lett, ahol
egy rült n és két fegyveres test re rzi. És miért? A Søren elleni bosszúért?
Vagy Kingsley lenne a bosszú célpontja? Vagy esetleg Nora? Mi Marie-Laure
szándéka ezzel az egésszel? Az a n ezt nem fogja túlélni. Ha Nora meghal, nem

lesz semmilyen ok, hogy Kingsley ne l je le mindannyiukat. Ha Søren
boldogságáról volt szó, nem létezett olyasmi, amit Kingsley ne tett volna meg.

Nora maga köré tekert egy törülköz t, miközben Damon visszavezette a
hálószobába, és kötelet meg bilincseket vett el . Marie-Laure elegáns éjszakai
köntösében hercegn ként ült az ágyon.

– Nem szoktam idegenekkel az els randin játszani – mondta Nora, és
óvatosan méregette a kötelet.

– Mi ketten már találkoztunk. Tekintsük ezt a második randinak. – Damon
megragadta Nora karját és meglökte. – Az ágyra! Háttal az oszlopnak! –
parancsolta, és Nora vonakodva engedelmeskedett. Megpróbálhatott volna
küzdeni vagy m egszökni, de Andrej, a Dagadt űasi, az ajtóban állt, kezében egy
puskával – láthatóan ez mindennapos volt számára.

– Semmi gond. Kés van. Tegyük el magunkat holnapra, jó? – Marie-Laure
úgy beszélt, mintha két lány lennének egy pizsipartin, nem pedig egy szociopata
gyilkos és egy retteg , csuromvizes fogoly. Ezalatt Damon rácsattintotta a
bilincset Nora csuklójára, és elkezdte rátekerni a kötelet a bokájára.

– Az ágyhoz kötöz? – kérdezte Nora.
– Maga a vendégem. Ha éjszaka véletlenül kószálni kezd a házban, még
megsérülhet. Azt meg nem akarjuk, ugye?
Nora hallotta a hamis aggodalom mögött megbúvó fenyegetést. Ha kószálni
kezd a házban, valaki szétloccsantja a fejét.
– Rendben. Ahogy akarja. Nem az els éjszaka lesz, amit ágyhoz kötözve
töltök. – Érezte, hogy Damon szakértelemmel átf zi mögötte a köteleket a
bilincseken keresztül, majd az ágy masszív végéhez kötözi. A szoba h vös
leveg jét l egész teste lúdb rözött. Fázott, csuromvíz volt és félt. Így, hátát az
ágy támlájának vetve kételkedett benne, hogy bármennyit is fog aludni. Jó.
Maradjon is ébren, legyen észnél, gondolkodnia kell. Valamilyen kiútnak lennie
kell. Egy ponton majd lankadni fog a figyelmük. Azt az alkalmat megragadhatná.
– Szép – mondta Nora Damonnak. – Jól bánik a kötéllel. Talán dom?
– Fejvadász vagyok – mondta a férfi egyszer en. Norának az apja halála óta
nem volt köze a maffiához, de a nyelvezetet nem felejtette el. Fejvadász – vagyis
bérgyilkos.
– Fejvadász? Maga és Kingsley eldumálhatnának az üzletr l. – Nora ismét
Marie-Laure-ra pillantott. – Tudja, hogy az öccse egykori bérgyilkos, igaz? Biztos

össze akarja akasztani vele a bajszát?
– Segítettem pelenkát cserélni rajta. Bocsásson meg, ha nem tekintem t

fenyegetésnek.
– Segített pelenkát cserélni rajta? H … maga jó öreg, mi?
– Damon! – mondta Marie-Laure.
Damon el relépett, belemarkolt Nora vizes hajába és meghúzta. Éles, hideg

pengét szorított a nyakához.
– Maga azért van itt, hogy szórakoztasson engem – mondta Marie-Laure az

ágy végéb l. – Nem azért, hogy sértegessen. Javaslom, kezdjen kissé
szórakoztatóbb lenni, ha pár órával tovább akar életben maradni.

– Szórakoztatni? – ismételte Nora. – Mit akar? Énekes-táncos estet?
Dumaszínházat? Esti mesét?

Marie-Laure nem szólt semmit, csak Nora arcát tanulmányozta. Talán csak
másodpercekig tartott, de óráknak t nt, amíg a kés a torkán volt, és Nora el tt
lepergett élete filmje. Damon hagyta, hogy a kés egy kicsit megkarcolja Nora
b rét. Abban a pillanatban Nora minden alkalmat megbánt, amikor azt mondta
Sørennek, hogy gy löli. A férfi remélhet leg tudta: Nora nem gondolta
komolyan, csak azért mondta, mert nem tudta máshogy közölni vele, mennyire
bosszantó, hogy valaki, akinek mindig olyan rohadtul igaza van mindenben,
ennyire szereti t.

– Damon. – Marie-Laure halkan ejtette ki a férfi nevét, és a kés azonnal elt nt.
Nora óvatosan leveg t vett, mintha a kés még mindig a nyakán lenne.

– Bocsánat – mondta Nora. – Engem is érzékenyen érint a korom. És nem
segít, ha egy fiatalabb pasival fekszik le az ember.

– Igen, a fiatalabb pasija – ez izgalmas.
– Wes életben van? – Nora feltette a kérdést, amit még a saját elméjében sem
mert feltenni. De muszáj volt tudnia.
– Ó, oui. Alig nyúltunk hozzá. Andrej jó kiképzést kapott. Tudja, hogy tegyen
eszméletlenné valakit úgy, hogy ne ölje meg. Nem szereti… úgy értem, nem
szereti nem megölni ket. De jól hajtja végre a parancsokat. Tudja, a v legénye
tulajdonképpen fontos személy.
– A figyelmét felkeltette, azt megmondhatom. – Nora néma hálaimát küldött
az ég felé, hogy Marie-Laure nem ölte meg Wesley-t. Legalább emiatt hálás lehet
ma. Wes életben van és is… egyel re.

– Jókép fiú, fiatalabb pasi. Nagyon jókép . De nem olyan jókép , mint a
férjem.

– Dögös srác a kis szöszi – helyeselt Nora.
– Egyszer azt gondoltam, hogy ha a férjem szeretne engem, soha nem
vágynék másra a világon. Hogy is vágynék, amikor az enyém? És mégis, maga
birtokolja a szerelmét, de másvalakivel szökik meg.
– Ez elég bonyolult.
– Igen, látom. Folytassa. Csupa fül vagyok.
– Mi az? Meséljek a szerelmi életemr l?
– Meséljen err l a kis v legényér l. Az a gy r az ujján egy éven át jóllakatná
egy harmadik világbeli ország teljes lakosságát.
– Csak egy nagyon kis országét.
– Nem b völte el a gy r ?
– Ez csak egy k – mondta Nora. – Szó szerint. A gyémánt egy k . Lapáttal
ássuk ki a földb l. Wes ezzel az er vel egy zsák kavicsot is adhatott volna nekem.
– Ez egy meglehet sen nagy és ritka k . És biztosan tetszett magának, ha
elfogadta, non?
Nora összeszorította a száját és dühösen nézett Marie-L​ aure-r​ a. Minden
porcikája lázadt az ellen, hogy Wesley-r l beszéljen ezzel a n vel. Azt sem
érdemelte meg, hogy kimondja Wesley nevét, nemhogy tudjon a
magánéletükr l.
– Wes jó barátom.
– Jó barát? Így írja le a v legényét?
Nem, nem a jó barátja volt. Nora szívében Wesley a szerelem volt és a fény és
nagy, barna szemek, amikt l Nora elolvadt. Wesley imádta t, vágyott rá, és még
Sørent l is meg akarta védeni. Sørent l, aki az egyetlen volt a világon, akivel
Nora még Wesley-nél is nagyobb biztonságban érezte magát.
– Jó barátok vagyunk, igen.
– Nagyon jó barátok. Egy hetet töltött az ágyában.
– Nos… nem az egész hetet. Néha azért kimozdultunk.
– Maga megpróbál úgy tenni, mintha nem lenne fontos magának. Nem
hiszem el. Az ember nem mondja ki az igent valakinek, aki nem fontos számára.
– Miért nem? Søren megtette.
Marie-Laure szeme nagyot villant.

– Damon?
Damon el relépett, és torkon ragadta Norát. Marie-L​ aure el rébb mászott a
takarón és mesterkélten letérdelt oda, ahol Nora megkötözve ült, miközben
Damon a torkát szorongatta. Még kapott leveg t, hála istennek, bár a férfi elég
er sen szorította ahhoz, hogy kés bb majd zúzódásnyomok legyenek a torkán.
Semmi baj… kibírja és nem esik pánikba. Hányszor nyomta t Søren a falnak,
hányszor szorították ujjai a nyakát? Ezerszer biztosan. űersze Sørennél a kéz,
amely a torkát szorította, egy olyan férfié volt, aki szerette t, aki inkább levágná
a saját karját, mintsem valódi fájdalmat okozzon neki. És amikor Søren a torkát
szorongatta, azért tette, hogy felizgassa t, hogy erejével és birtoklásával
felkavarja benne az iránta érzett vágyat. Damon azért tette, hogy megfélemlítse
és engedelmességre, megadásra kényszerítse. Nora elhallgatott, teste
megmerevedett. Hadd higgye, hogy nyert. Norának ennél több esze van.
– Hallgasson ide – kezdte Marie-Laure; hangja lágy és baljóslatú volt. –
Elmondok valami nagyon fontosat, úgyhogy figyeljen ide! El sem tudom
m ondani, m ilyen szórakoztató, hogy a férjem és az öcsém egy hete úgy táncol,
ahogy én fütyülök. Hogy megpróbálják kideríteni, vajon ki a csuda kínozza ket.
Imádom ezt a játékot, és még nem akarom, hogy vége legyen. Jelenleg a férjem
valódi rettegést él át, olyan er s félelmet, hogy érzem a leveg ben. Valamilyen
oknál fogva szereti magát, bár maga egy lotyó, egy szutyok. És mivel a férjem
szereti magát, és maga az én foglyom, addig táncol úgy, ahogy én fütyülök,
ameddig én akarom. Természetesen ez nem mehet a végtelenségig, igaz? Még én
is unatkozni kezdenék.
– Mit akar? – kérdezte Nora. Damon ujjainak szorítása épp csak annyira
enyhült, hogy képes legyen megszólalni.
– Azt akarom, hogy valaki meghaljon – mondta Marie-​Laure egyszer en. –
Láttam magukat – magát, a férjemet és az öcsémet –, maguk olyanok, mint egy
sz ttes. Szeretnék kihúzni bel le egy szálat és felfejteni az egészet. Ha maga
meghal, abba a férjem belepusztul. Ha a férjem úgy hal meg, hogy megpróbálja
megmenteni magát, abba az öcsém pusztul bele. Ha egyiküket megölöm,
mindannyiukat megölöm. Szeretném mindezt végignézni. Azt akarom, hogy a
szemem el tt menjen végbe. Azt akarom, hogy a férjem, az öcsém és maga
tudja, hogy végül mindannyiunknak meg kell fizetnünk a b neinkért. Ezért van
m aga m ost itt, és ezért fogom itt tartani m ég egy kicsit. Megfizettetem velük az

adósságukat. Ideje, hogy valaki végre megfizesse.
Marie-Laure kissé közelebb lépett. Felvette a ledobott törülköz t és letörölte a

zuhanyzás utáni vízcseppeket Nora arcáról. Nora összerándult a kedves
gesztusra.

– Azonban ha így gúnyolódik rajtam – folytatta Marie-​Laure –, elveszítem a
türelmemet magával szemben, és áta​ dom Andrejnek és Damonnak. És biztos
vagyok benne, hogy nem élné túl, ha eljátszadoznának magával. Úgyhogy
nagyon udvariasan megkérem, tartsa meg magának a megjegyzéseit. Nem
szívesen venném, ha ez a játék id el tt véget érne. Megértette?

Marie-Laure a földre hajította a törülköz t és leült.
– Megértettem – mondta Nora. Marie-Laure bólintott Damon felé, aki
elengedte Norát. A férfi ismét hátralépett, és Nora minden zavartalan
lélegzetvételért hálásan nyelte a friss leveg t.
– Jól van. Most pedig beszéljünk a v legényér l. – Marie-L​ aure visszatért az
ágy fejtámlájához. Ráült a párnákra, áttetsz ruháját pedig legyez szer en
szétterítette maga körül. – És ne játssza azt, hogy nem fontos magának. Tudom,
hogy fontos. Űlvastam az aktáját. Kingsley úgy írta le a fiatalembert, mint a maga
egyetlen gyengéjét. Szeretném tudni, mit értett ezen. F leg mivel maga látszólag
híján van minden gyengeségnek.
– Én sem tudom, hogy értette ezt. Ahogy maga mondta, Wes számos
gyengém egyike.
– A fiatalabb férfiak a gyengéi?
– Mondjuk. Különösen szeretem a sz z fiúkat. Egy megcsapolatlan hordót a
magamfajta n szívesen csapra ver.
– Szóval pusztán szex uális szem pont vezérli?
– Nem teljes mértékben. Bár ez nagy részben benne van – mondta Nora
bocsánatkérés nélkül.
– Igen? Sok sz z fiúval volt már együtt?
– Néhánnyal.
– Örülnék egy számnak.
Nora ismét összepréselte az ajkát, de elnyomta a sürget vágyat, miszerint
olyat mondjon, ami ismét a halál torkába veti. Nagy leveg t vett és elt n dött a
múltján, miközben régi éjszakák kísértetei cikáztak lelki szemei el tt.
Bram… a tizenhét éves alárendelt fiú, akit Kingsley mutatott be neki.

Alex … tizennyolc éves volt, alig tizennyolc.
Noah… Wes egyik barátja a Yorke-ról. Nora csak akkor tudta meg, hogy a két
fiú jó barátságban volt, miután Wes beköltözött hozzá. űár álmatlan éjszakán át
azon t n dött, vajon Noah elmondja-e Wesnek az éjszakát, amit Nora ágyának
fejtámlájához kötözve töltött.
És persze az angyala, Michael. Tizenöt éves volt. Søren ajándéka, aki ismerte
Nora gyengéjét és úgy döntött, jobb hasznát veszi, mintsem hogy egyszer en
megússza ennyivel.
– Öt, Wesszel együtt. Elég egy mintához, de nem elég egy fétishez.
– Öt. Leny göz . Igazi szüzek?
– Mindegyik az volt. Ha perverz szüzek is számítanak, triplázza meg a számot.
– Nincs b ntudata miattuk?
– Sem ennyi. Na jó, talán egy kicsi, de csak Alex m iatt.
– Alex ?
– Egy szemét ribanc könyvkritikus fia volt. Teljesen a földbe döngölte az els
könyvemet. Az imádott kis perverzeimet betegesnek és bántalmazónak
nevezte. Úgyhogy azzal bosszultam meg, hogy betegesen bántalmaztam a
legkisebb fiacskáját egy egész éjszakán át.
– És b ntudata volt miatta?
– Nem a szex m iatt. A levél m iatt, am it anyucinak m ásnap elküldtem .
– Levelet írt az anyjának, miután elcsábította a fiát? És mit írt neki?
– Azt, hogy… – kezdte Nora és nagy leveg t vett. Nemigen volt büszke arra a
pillanatra. – Azt, hogy a fia ötcsillagosra értékelt az éjszaka. És ötször is
belájkolt.
– Maga mosolyog.
– Nagyon igyekszem szégyellni magam érte. Esküszöm, hogy igyekszem.
– Csodálkozom magán. Miért a szüzek? Fogalmuk sincs róla, mit csinálnak.
– Amikor én elvesztettem a szüzességem, az olyan csodálatos volt, hogy
szeretem megadni másoknak is ezt az élményt. Jobb, mint öt perc egy Buick
hátuljában, nem?
– Milyen altruista maga.
– Adakozó lélek vagyok.
– És a férjem ezt nem bánja? Nem zavarja, hogy maga lépten-nyomon más
férfiakkal szarvazza fel?

– Azt mondta, felszarvazza? Nem hittem, hogy létezik ember, aki még
használja ezt a kifejezést.

– Udvariasabbnak t nt ezt mondani, mint ribancnak és lotyónak nevezni
magát, aki bárkinek szétteszi a lábát, aki a legkisebb figyelmet is fordítja magára.

– Nézze, az én világomban a lotyó kedvesked kifejezés. Miért kell mindig
m agyarázkodnom ? Új nevet kell találnia, ha m eg akarja bántani az érzéseim et.
Ha azt mondja, hogy túl sokat szexelek, az kábé olyan sért , mintha azt
mondaná, hogy túl vékony vagyok.

– Egyszer en csak a tényeket soroltam fel, nem akartam megsérteni.
– Rendben van. Mondom a tényeket. A vanília-elmének kicsit nehezére esik
megértenie ezeket a tényeket, de magának el kell hinnie nekem, hogy tudom,
mir l beszélek. Søren szeret engem, szereti azt, ami vagyok. Az én
gyönyörömben leli meg a sajátját. Annyira irigyli t lem azt, ha szexuális
élvezetet lelek másban, mint azt irigyelné, hogy elköltök egy jó vacsorát egy
baráttal. A szex nekem létfenntartásra kell. Søren inkább azt akarja, hogy egyek,
mint hogy éhezzek.
– Ezt mondja, és mégis több mint egy éven át élt a fiatal v legénye mellett
úgy, hogy… nem lakmározott bel le.
– Ritka alkalmakkor képes vagyok önuralmat tanúsítani. Wesley nem azért
volt sz z, mert még nem volt alkalma lefeküdni senkivel. Hanem azért, mert ki
akarta várni azt, aki különleges. Más filozófiát vall a szexr l, mint én. Nem
osztom, de tiszteletben tartom.
Marie-Laure felsóhajtott és megrázta a fejét.
– Izgalmas… – mondta ismét.
– Mi izgalmas?
– A maga képessége az önigazolásra és a racionalizálásra.
– Ha olimpiai sportág lenne, érmes lennék.
– Azt nem kétlem. Az után a beszéd után a férjem maga iránt érzett
szerelmér l meg kell mondjam, hogy nem igazán értem, miért vonzódik egy
fiatal emberhez, akivel ilyen kevés közös vonásuk van. Nemcsak vonzódik
hozzá, de belement, hogy feleségül vegye.
– Mikor elmentünk együtt lovagolni, a karám falába vésett halálos fenyegetés
még nem volt ott. Láttam egy árnyékot a háttérben mozogni. Abba is
belementem volna, hogy hozzámegyek a Sátánhoz, csak hogy Wes és én

biztonságban kikerüljünk a karámból.
– Nem is szereti a fiút, ugye?
– Ezt nem mondtam.
– Akkor mit mond?
– Azt, hogy nem akarunk valakihez hozzámenni, még nem azt jelenti, hogy

nem szeretjük. A szerelem és a házasság két külön dolog. Kérdezzen meg egy
házasembert. Majd megmondja.

– Szóval szereti?
– Igen. Nagyon szeretem Wesley-t.
– Mondja meg, miért.
– Nem tudom megmondani.
Marie-Laure Damonra pillantott.
– Várjon, hé, de, tudom! – mondta Nora, miel tt Damon ismét a keze közé
kaparintotta volna. – Meg tudom m ondani, m eg is m ondom . Bocsásson m eg. A
szerkeszt m mindig szétrúgja a seggemet, ha elmesélem, és nem megírom egy
történetben. Elszoktam a mesélést l.
– Akkor mutassa meg nekem. Korábban felajánlotta, hogy elmond egy esti
mesét.
– Én erotikus regényeket írok, nem esti meséket.
– A kett nem ugyanaz?
– Touché.
Marie-Laure el rehajolt az ágyon. Állát a kezére támasztotta és angyalian
elmosolyodott.
– Mondjon nekem mesét!
– Beszélnie kell az ügynökömmel. intézi a könyvszerz déseket.
– Damon?
Damon ismét el relépett és készenlétbe helyezte a kését.
– Egyszer régen, nagyon régen élt egy félbarbár király… – kezdte Nora. Marie-
Laure hátrad lt az ágyon, és felrázta a párnákat.
– Ne ilyen mesét. Magáról akarok mesét hallani. Meséljen err l a fiatal
barátjáról. Magáé a férjem szerelme, és mégis maga mögött hagyja egy fiúért.
Kell, hogy legyen rá oka.
– Számos oka van.
– Szeretném megtudni ket. Mesélje el. Legyen az én Seherezádém.