J. Kenner - Stark 3. - Örök rabság

J. Kenner

ÖRÖK RABSÁG

ATHENAEUM
Budapest

2

Copyright © 2013 by Julie Kenner
Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2014
ISBN 978-963-293-325-2

3

1

Mély álmomból ránt ki a félelem. Feltornázom magam a
szürke árnyékokba pólyált szoba ágyán. A digitális óra tompa
zölden izzó kijelzője szerint éppen elmúlt éjfél. Zihálva
lélegzem, szemem kimered, mégsem látok. Már elfelejtettem a
lidércnyomást, de utolsó foszlányai még meglegyintenek,
mint egy kísérteties köpeny rongyolt szegélye. Elég erős,
hogy eltöltsön rémülettel, mégis annyira anyagtalan, hogy
páraként foszlik szét, amikor utána kapnék.

Nem tudom, mi rémített meg. Csak abban vagyok biztos,
hogy egyedül vagyok és rettegek.

Egyedül?
Gyorsan megfordulok az ágyban, és jobbra nyúlok. Meg
sem kell érintenem a hűvös, drága ágyneműt, anélkül is
tudom, hogy ő nincs itt.
Lehet, hogy Damien karjaiban aludtam el, de már megint
egyedül ébredtem.
Legalább tudom, mi okozta a lidércnyomást. Ugyanaz a
félelem, amely hetek óta társam éjjel-nappal. Az a félelem,
amelyet műmosoly mögé próbálok rejteni, miközben nap mint
nap ülök Damien mellett, és hallgatom, ahogy az ügyvédei
aprólékos részletességgel végigveszik a védelmet. Ahogy
elmagyarázzák a német perrendtartást gyilkosság esetén.
Ahogy valósággal könyörögnek neki, ugyan derítsen már
fényt gyermekkorának sötét zugaira, mert ők is ugyanolyan jól
tudják, mint én, hogy csak ezektől a titkoktól várható a
szabadulás.
Ám Damien konokul hallgat, bennem pedig egyre nő a
kínzó félelem, hogy el fogom veszíteni. Elveszik tőlem.
Nemcsak a félelem a baj. Még meg kell birkóznom a

4

félelemből fakadó, nyomasztó, istenverte tudattal is, hogy
semmit sem tehetek érte. Semmit, azon kívül, hogy várok,
figyelek és remélek.

De én nem szeretek várni, és sosem hittem a reményben.
Az a sors rokona. Nekem túl megfoghatatlan mindkettő. Én
cselekvésre vágyom, de az egyetlen, aki itt cselekedhet, az
Damien, ő pedig mostanáig következetesen megtagadta.

Szerintem ez a legrosszabb forgatókönyv. Értem ugyan a
hallgatása okát, mégsem fojthatom vissza az önző haragot.
Mert nemcsak magát áldozza föl ezzel. Hanem engem is.
Bennünket, a fene egye meg!

Fogy az időnk. Már csak néhány óra választ el minket a
tárgyalástól, és hacsak Damien meg nem gondolja magát,
nagyon valószínű, hogy elveszítem.

Szorosan behunyom a szemem, nehogy kicsorduljanak a
könnyeim. A félelmet visszaverhetem, de a haragom olyan,
mint egy élőlény. Attól félek, ki fog robbanni belőlem,
akármilyen keményen igyekszem is fegyelmezni. De közben
félek is kordában tartani, nehogy annál brutálisabb legyen a
végső robbanás.

Amikor megküldték a vádiratot, Damien megpróbált távol
tartani, mert azt hitte, ezzel megvéd. Csakhogy tévedett, én
pedig elrepültem egészen Németországig azért, hogy ezt
közöljem vele. Több mint három hete vagyok itt, azóta nem
volt olyan nap, amelyen bántam volna, hogy idejöttem. Nem
kétlem, hogy igaz, amit akkor mondott, amikor meglátott az
ajtaja előtt. Hogy szeret.

De a tudás nem csökkentheti a balsejtelmet, amely azóta
növekszik bennem. Különösen éjszaka félek, amikor egyedül
ébredek, és tudom, hogy ő a whiskyhez és a magányhoz
menekül, holott én át akarom ölelni. Szeret, igen. Mégis attól
félek, hogy már megint eltaszít. Nem egy nagy lendülettel,
hanem sok kicsivel.

5

Nahát, csessze meg.
Kivakarom magam ágyunk trendi kényelméből, és felállok.
Meztelen vagyok, lehajolok a bolyhos, fehér fürdőköpenyért,
amit a Kempinskiben adnak. Damien fejtette le rólam az esti
zuhanyozásunk után, én pedig otthagytam a puha kupacot az
ágy mellett.
Az öv más tészta. Turkálnom kell a gyűrött ágyneműk
között, hogy megtaláljam. Damiennel a szex mindig intenzív,
de ahogy közeledett a tárgyalás, úgy lett még szilajabb és
szenvedélyesebb, mintha azzal, hogy nekem parancsol, az
ítéletnek is parancsolhatna.
Lustán dörgölöm a csuklómat. Nem maradtak nyomok
rajta, de csak azért, mert Damien vigyáz. Ugyanezt nem
mondhatom el a seggemről, amely most is nyilallik
tenyerének ütéseitől. Örömömet lelem a maradandó
bizsergésben és a tudatban, hogy Damiennek ugyanakkora
szüksége van az engedelmeskedésemre, mint nekem arra,
hogy alávessem magam az akaratának.
Megtalálom az ágylábnál begyűrt övet. Az este ezzel
kötötte hátra a kezemet. Most a derekamra kötöm, és szorosan
meghúzom. Élvezem a fényűző kényelmet a hirtelen,
erőszakos ébredés után. A szoba is megnyugtató, minden
részlet maga a tökély. Minden deszkáját politúrozták,
csecsebecséit és műtárgyait ízléssel válogatták össze. De most
nem veszek tudomást a szoba kellemességéről. Én csak
Damient akarom megtalálni.
A hálóból túlméretezett öltözőszoba és káprázatos
fürdőszoba nyílik. Benézek mindkettőbe, noha nem számítok
rá, hogy itt találom meg Damient. Majd átmegyek a
kényelmes ülőalkalmatosságokkal berendezett, tágas
nappaliba, amelynek kerek asztalát elborítják a papírkötegek
és a dossziék: az üzleti levelezés. Damien továbbra is irányítja
a vállalatát, akkor is, ha a fejünkre dől a világ. Tetejükön

6

különböző jogi dokumentumok, amelyeket az ügyvédje,
Charles Maynard adott oda neki, hogy okvetlenül
tanulmányozza át őket.

Lecsúsztatom magamról a fürdőköpenyt, és belebújok a
fantasztikus mozaikmintás zsákruhába, amelyet Damien egy
fotel karfájára dobott, miután levette rólam az este. Pár órára
elmenekültünk a válóság elől vásárolni a híres müncheni
Maximilianstrasséra, ahol annyi cipőt és ruhát kaptam, hogy
saját butikot nyithatnék belőlük.

Beletúrok a hajamba, és odamegyek a telefonhoz a bárpult
mellett. Megparancsolom magamnak, hogy ne térjek be a
fürdőszobába, felfrissíteni a sminkemet, amely bizonyosan
elmázolódott. Ez nehezebb, mint amilyennek hangzik;
születésem óta azt verték a fejembe, hogy igazi úri hölgy nem
megy el hazulról tökéletes smink nélkül. Ám Damien mellett
szamárfület mutattam ifjúságom számtalan keserűségének, és
most fontosabb őt megtalálnom, mint átrúzsoznom a számat.

Fölemelem a kagylót, tárcsázom a nullát. Szinte azonnal
beleszól egy idegen kiejtéssel beszélő hang.

– Jó estét, Ms. Fairchild.
– A bárban van? – kérdezem. Nem kell megmagyaráznom,
hogy ki.
– Igen, ott. Vitessek az asztalához egy telefont?
– Nem, nem szükséges. Lejövök.
– Sehr gut. Tehetek még valamit önért?
– Köszönöm, nem. – Már éppen letenném, amikor észbe
kapok, hogy mégis van valami. – Várjon! – szólok bele a
kagylóba, mielőtt az alkalmazott bonthatná a vonalat, majd
beszervezem segítőmnek, hogy elterelhessem Damien
figyelmét a démonairól.
Az épület kora és a berendezés eleganciája ellenére a
szállodának korszerű hangulata van. Otthon érzem magam
benne. Türelmetlenül várom a liftet, és még türelmetlenebb

7

leszek, miután belépek a fülkébe. Egy örökkévalóságig tart,
hogy leérjek, és amikor végre kinyílik a fényűző előcsarnokba
vezető ajtó, egyenesen célba veszem a viktoriánus stílusú bárt.

Vasárnap hajnalhoz képest a Jahreszeiten bárban nagy élet
van. A zongora mellett egy nő áll, és halkan énekel az
összeverődött vendégeknek. Alig figyelek rá. Damien nem
lesz a zenebarátok között.

Inkább körülnézek a fával és vörös bőrkárpitokkal burkolt
helyiségben, elhárítva egy pincér segítségét, aki le akar
ültetni. Egy pillanatra megállok egy szőke nő mellett, aki
nagyjából egykorú velem. Pezsgőt szopogat, és nevetgél egy
férfival, aki az apja lehetne, de fogadok, hogy nem az.

Lassan megfordulok, végighordozom a tekintetem a báron.
Damien nincs a zongora mellett, nem ül a pultnál, sem
valamelyik piros bőrszéken, amelyek egymástól egyenlő
távolságra állnak az asztalok mellett.

Kezdek aggódni, hogy talán elment, amíg lejöttem a lifttel.
Aztán teszek egy lépést balra, és rájövök, hogy amit tömör
falnak néztem, valójában optikai csalódás, amit egy oszlop
okoz. Most már látom a bár másik részét, és a túlsó falba
épített kandallóban égő tüzet. Apró, kétszemélyes kanapé és
két szék áll a kandalló előtt. És igen, ott van Damien.

Azonnal fellélegzem. Annyira megkönnyebbülök, hogy kis
híján a szőke vállába kapaszkodom. Damien az egyik széken
ül, háttal a szobának, arccal a lángoknak. Széles, egyenes
válla mintha arra termett volna, hogy elbírja a világ terhét.
Mégis szeretném, ha nem kéne ezt tennie.

Elindulok felé. Lépteim hangját elfojtja a vastag szőnyeg és
a beszélgetés moraja. Méternyire tőle megállok. Máris érzem
az ismerős vonzást, amely mindig elfog a közelében. A dizőz
most a Since I Fell for You-t turbékolja. A hangja tiszta, erős,
és olyan bánatos, hogy attól félek, mindjárt zokogni kezdek,
kisírom magamból az elmúlt hetek feszültségét.

8

Nem! Azért vagyok itt, hogy Damient vigasztaljam, nem
fordítva. Megújult elszántsággal folytatom utam. Amikor
megérkezem hozzá, a vállára teszem a kezem, lehajolok, és
végighúzom ajkamat a fülén.

– Zártkörű a parti, vagy mindenki bejöhet?
Inkább hallom, mint látom, ahogy elmosolyodik.
– Attól függ, ki kérdi. – Nem néz rám, de néma hívással
fölemeli a kezét. Megfogom, ő gyengéden elfordít, hogy a
szék elé kerüljek. Ismerem arcának minden hajlatát. Ismerem
az ajkát, a mimikáját. Ha behunyom a szemem, akkor is el
tudom képzelni vágytól sötét vagy nevetéstől ragyogó szemét.
Csak rá kell pillantanom éjfekete hajára, és máris érzem
ujjaim között a sűrű, puha tincseket. Nincs benne semmi, amit
ne ismernék, mégis beleremegek, ha nézhetem, olyan erővel,
hogy kis híján összerogyok tőle.
Egyértelműen gyönyörű. De nemcsak a külseje lehengerlő,
hanem az egész jelenség: a hatalom, a magabiztosság, a
minden porcikájából sugárzó érzékiség, amelyet akkor sem
vethetne le, ha akarná.
– Damien – suttogom, mert nem bírom tovább, hogy ne
érezzem a nevét az ajkamon.
Széles, érzéki szája lusta mosolyra görbül. A kezemnél
fogva az ölébe húz. Boldogan elhelyezkedem izmos, kemény
combján, de nem borulok rá. Annyi távolságot akarok, hogy
lássam az arcát.
– Akarsz beszélni róla? – Tudom, mi lesz a válasz, mégis
visszafojtom a lélegzetem, és imádkozom, hogy ne legyen
igazam.
– Nem – mondja. – Csak téged akarlak átölelni.
Elmosolyodom ezeken az édesen romantikus szavakon,
nem mutatom, hogy hatásukra megfagy a vérem. Szükségem
van az érintésére, igen. De még nagyobb szükségem van az
egész emberre.

9

Megsimogatom az arcát. Tegnap óta nem borotválkozott,
borostája horzsolja a tenyerem. Ez az egyszerű tény annyira
megrázó élmény, hogy alig kapok levegőt. Eljön vajon az idő,
amikor úgy lehetek a közelében, hogy ne vágyakozzam rá?
Hogy ne kívánjam az érintését?

Ez még csak nem is érzéki vágy, legalábbis nem teljesen
az. Inkább éhség. Mintha a túlélés függne tőle. Mintha
ugyanannak az egésznek alkotnánk a két felét, és egyikünk
sem maradhatna életben a másik nélkül.

Damiennel olyan boldog vagyok, mint még soha.
Ugyanakkor boldogtalanabb is vagyok, mert most már tudom,
mi a félelem.

Mosolyt erőltetek magamra, mert semmiképp sem akarom
mutatni neki, mennyire félek attól, hogy elveszítem.
Egyébként nem érdekes, Damien túl jól ismer.

– Te félsz – mondja. Olyan szomorú a hangja, hogy
elolvadok. – Te vagy a világon az egyetlen, akit nem bírnék
bántani, mégis miattam rémült a tekinteted.

– Nem – tiltakozom. – Egyáltalán nem félek.
– Hazug – dorgál gyengéden.
– Ne felejtsd el, Damien Stark, hogy én már láttalak
akcióban. Te egy elemi erő vagy. Téged nem zárhatnak be. Ők
talán még nem tudják ezt, de én igen. Úgy itt hagyod őket,
mint eb a Szaharát. Szabadon fogsz távozni. Ennek nem lehet
más vége – mondom, mert ezt kell hinnem. De persze
Damiennek van igaza: rettenetesen félek.
És igen: átlát a halandzsámon. Gyengéden a fülem mögé
igazít egy hajfürtöt.
– Pedig kellene félned. Ez az a fajta ügy, amitől az
ügyészek elélveznek.
– De hát csak tizennégy voltál!
– Ezért nem kezelnek úgy, mint egy felnőttet.
Elkomorodom. Még ha tizennégy volt, akkor is számíthat

10

tíz évre.
– És nem is ölted meg Merle Richtert! – Végül is ez a

legfontosabb.
Az arca elsötétül.
– Az igazság képlékeny dolog. Ha egyszer beteszem a

lábam abba a tárgyalóterembe, az lesz az igazság, amit a
törvényszék mond.

– Akkor tenned kell róla, hogy a bírák megismerjék az
igazságot. Az istenit, Damien, nem ölted meg! De még ha
meg is tetted volna, akkor is voltak enyhítő körülmények.

Csak nemrég mesélte el, mi történt. Összeverekedtek
Richterrel, és amikor az edző leesett a tetőről, Damien nem
volt hajlandó elkapni a férfit, aki éveken át bántalmazta.

– Ó, Nikki! – Elkapja a derekamat, és olyan váratlanul húz
magához, hogy elakad a lélegzetem. – Tudod, hogy nem
tehetem meg, amit kérsz!

– Nem kérek én semmit – mondom, ám a szavak falsul
hangzanak, mert természetesen kérek. Könyörgök, a fenébe!
Amit Damien persze tud, de megtagadja tőlem.

Felágaskodik bennem a harag, de mielőtt kitörhetne,
Damien a számra szorítja az övét. Csókja olyan szilaj és
megsemmisítő, hogy forró szirmokat bont bennem a vágy.
Ugyan nem mulasztja el sem a haragomat, sem a félelmemet,
de megnyugtat. Hozzábújok, és imádkozom, hogy sose kelljen
elhagynom két karjának biztonságát.

Teste megfeszül alattam, erekciója kidudorodik a
farmerből, és izgatja a fenekemet. Fészkelődöm, még jobban
rátapadok, mélyebbre dugom a szájába a nyelvemet. Bár a
lakosztályunkban lennénk, és nem egy bárban!

Egy perc után lihegve elhúzódom tőle.
– Szeretlek – mondom.
– Tudom – feleli.
Várom, hogy ő is szerelmet valljon, de nem teszi. Szívem

11

kissé elszorul, a mosolyom erőltetett. Szépségkirálynő-
választásra való, Leghőbb Vágyam a Világbéke-mosoly. Az a
fajta, amit a publikumnak tartogatok, nem Damiennek.

Nyugtatgatom magam, hogy csak fáradt, de nem hiszem el.
Damien Stark semmit sem csinál ok nélkül. Noha lehetetlen
belelátni a fejébe, eléggé ismerem ahhoz, hogy sejtsem az
indokait. Legszívesebben felugranék, hogy ordítsak vele.
Könyörögni akarok, hogy ne lökjön el. Azt akarom üvölteni,
hogy felfogtam, csak engem akar védeni, mert tudja, hogy
elítélhetik. Hogy eltéphetik tőlem. De a fenébe is, hát nem
érti, hogy csak bánt vele?

Tiszta szívemből hiszem, hogy szeret. Csak attól félek,
hogy a szerelem nem elég. Akkor nem, amikor úgy döntött,
hogy eltaszít magától, abban a tévhitben, hogy ezzel megvéd.

Vagyis nem kezdek el szájalni. Ebben a harcban úgysem
maradhatok felül, viszont játszhatok a magam módján.

Megújult elszántsággal fényesebbre állítom a mosolyomat,
lecsusszanok az öléből, és nyújtom a kezem.

– Tízre a bíróságon kell lennie, Mr. Stark. Azt hiszem,
okosabban teszi, ha velem jön.

Gyanakodva feláll.
– Azt akarod mondani, hogy aludnom kell egy kicsit?
– Nem.
Tekintete végigsiklik rajtam. Megremegek, mintha valóban
hozzám ért volna.
– Helyes – mondja, és ez az egyetlen szó nemcsak
ígéretekkel kecsegtet, de enyhíti fagyos félelmemet is.
Megengedek magamnak egy alig észrevehető mosolyt.
– Nem arról van szó. Egyelőre még nem.
Olyan zavarba jön, hogy most már igazából mosolyognom
kell, de nem faggathat, mert bejön a portás.
– Minden előállt, Ms. Fairchild.
Szélesebben mosolygok.

12

– Köszönöm. Tökéletesen időzített.
Kézen fogom értetlen szerelmemet, és kivezetem az
előcsarnokba. Követjük a portást a szálloda elé, ahol az utcán
cseresznyepiros Lamborghini várakozik egy nagyon izgatott
parkolóőr mellett.
Damien rám néz.
– Mi ez?
– Kölcsönzött autó. Gondoltam, rád fér némi szórakozás
ma éjszaka, és innen csak pár kilométer az A9-es. Gyors autó.
Német sztráda. Egyszerű, mint a faék.
– A fiúk meg az ő játékaik?
Lehalkítom a hangom, hogy a portás ne hallja.
– Mivel a szobánkban már van néhány érdekes játék, úgy
gondoltam, méltányolnál egy kis változatosságot. – Közelebb
terelem a parkolóőrhöz, aki már kinyitotta a vezetőülés ajtaját.
– Mint hallottam, ez a típus nagyon készséges, azt pedig
tudom, hogy szereted, ha dirigálhatsz.
– Valóban olyan készséges? – Végigmér, ezúttal jóval
tüzesebben. – Az a helyzet, hogy valóban ezt szeretem. Az
engedelmességet.
A hatalmat. A parancsolást.
– Tudom – felelem. Becsusszanok az anyósülésre, jó sokat
megmutatva közben a combomból.
A következő pillanatban Damien is beül a kormányhoz, és
bekapcsolja a hatalmas motort.
– De aztán gyorsan vezess, az majdnem olyan, mint a szex
– ingerkedem, és nem bírom ki, hogy ne tegyem hozzá: –
Vagy legalábbis a kivételesen jó előjáték.
Már a kisfiús vigyora is megérte a fáradságot.
– Ebben az esetben, Ms. Fairchild, javasolom, hogy erősen
kapaszkodjon!

13

14

2

Ahhoz képest, hogy vasárnap éjfél van, erős a forgalom a
keskeny müncheni utcákban. A Lamborghini türelmetlen
motorja hol felbőg, hol dorombol. Legalább annyira idegesíti,
hogy nem törhet ki és nem repülhet, mint amennyire engem
bosszant, hogy nem bírok zöld ágra vergődni Damiennel.

Befészkelem magam az öblös, piros bőrülésbe, és kissé
elfordulok balra, hogy figyelhessem. Engem bőszítenek a
közlekedési dugók; ő maga a megtestesült nyugalom és
fegyelem. Jobbja lazán behajlított ujjakkal nyugszik a
sebváltón. Lassan beszívom a levegőt, és elképzelem, hogy a
meztelen térdemet fogja így. Amióta megismertem Damient,
sokat ábrándozom, méghozzá szívesen.

Bal kezével tartja a kormányt, és noha mostanában vödörrel
hordják ránk a szart, ő tökéletesen felszabadult és magabiztos.
Az ülésemből éppen a profilját láthatom: a szobrász vésőjéért
kiáltó állát, a mélyen ülő szemét, a gyönyörű száját, amely
alig észrevehető mosolyra húzódik.

Borostás arcával, kócos hajával veszélyes lázadónak tűnik a
kocsi félhomályában. Egyébként az is, lázadó. Senkitől sem
fogad el parancsot, csak önmagának engedelmeskedik.
Többek között ezt szeretem benne, mert ez sokkal
kiismerhetetlenebbé teszi, mint ha engedelmesen
alkalmazkodna a játékszabályokhoz, mint egy rendes kis
vádlott.

Kereszteződésben állunk. Elöl zöldre vált a lámpa. Damien
gyorsít, majd olyan hirtelen vált sávot, hogy meg kell
kapaszkodnom. Rám néz, a tekintete ragyog az élvezettől.
Boldogan visszamosolygok rá, és abban a pillanatban nem
létezik semmi, ami árthatna nekünk. Nincsen más, csak öröm

15

és szabadság. Bár mindig így maradhatna! Bár így
roboghatnánk mindig, soha meg nem állva, csak mi ketten,
bele az örökkévalóságba!

Én belefeledkezhetem a menekülés ábrándjába, de Damien
a pillanatnak él. Érzem izmainak feszülését, az erőt és a
fegyelmet, ahogy sebességet vált, kipróbálja, mire képes az
autó, és szabadjára engedi a döbbenetes erejű motort, mielőtt
felkanyarodnánk a sztrádára, ahol végre semmi sem lesz a
Lamborghini útjában.

Nyeldekelek, és fészkelődöm egy kicsit az ülésen. Azt
hittem, csak ugratásból mondom, hogy ez az út olyan lesz,
mint a szex. Úgy látszik, tévedtem.

– Te mosolyogsz – mondja, holott rám sem nézett.
– Azt teszem – vallom be. – Azért, mert örülsz.
– Veled vagyok – mondja. – Hogy ne örülnék?
– Csak így tovább – biztatom. – Hízelgéssel bárhova el
lehet jutni.
– Nagyon remélem. – Szinte csak mormolja, de ez is bőven
elég ahhoz, hogy a testem reagáljon. A bőröm felforrósodik, a
tarkómon, a hajam tövében gyöngyökben üt ki a verejték. A
mellem elnehezedik, mintha arra lenne szüksége, hogy
Damien tenyere alátámassza. Megkeményedett mellbimbóm
izgatottan szegeződik a ruhám selymének.
A teljesen ártalmatlan, őszinte megjegyzésnek súlyos
töltése van. Elvégre mindketten tudjuk, hogy nincs olyan hely,
ahova Damien el ne tudna juttatni, és ahova ne akarnék vele
menni.
– Megérkeztünk – jelzi.
Összerezzenek, amikor különös módon épp azt mondja ki,
amire gondoltam. Magamhoz térek, és látom, hogy csak a
sztrádára gondolt. Gyorsít az A9-es felhajtóján. A kocsi
akkora erővel lódul meg, hogy szinte belesajtol az ülésbe.
Mélyen beszívom a levegőt, felpezsdít a rohanás és a

16

mellettem ülő férfi.
– Van valamilyen terved? – kérdezi, miközben sebességet

vált.
A műszerfalra pillantok. A sebességünk máris megközelíti

a 175 kilométert.
– Miféle tervem?
Gunyorosan felvonja a szemöldökét.
– A te ötleted volt, vagy nem? Azt hittem, kieszeltél valami

különlegeset.
– Nem én – vallom be, miközben lerúgom a cipőmet, és

felhúzom a lábam az ülésre. – Csak egy kicsit dobbantani
akartam veled.

– Tetszik nekem ez a terv – mondja. – És pontosan tudom
is, hol akarok dobbantani. – Olyan eltúlzott huncutsággal
kacsint rám az utolsó szónál, hogy kénytelen vagyok nevetni.

– Perverz! – mondom.
– Csak neked – vágja rá.
Átkarolom felhúzott térdemet. Felém nyúl, végighúzza az
ujját a smaragddal díszített platina bokaláncon, amit tőle
kaptam ajándékba: tárgyi emlékeztető arra, hogy az övé
vagyok. Mintha elfelejthetném.
Keze felcsúszik a bokaláncról a combom hátuljára. Érintése
könnyű és buja. Egyszerű simogatás, de az én reagálásom
annál bonyolultabb. Forró villámok cikáznak bennem,
összesűrűsödnek a lábam között, a mellbimbómat
morzsolgatják. Milyen könnyen kialakul az érintés, a gyönyör,
a kéj és a vágy mintája! Mintha örökké éheznék, és Damien
lenne a legédesebb manna.
Sajnos nem tart soká. Damien bekapcsolja a rádiót,
végigszörfözik az állomásokon. Végül talál valami brutális
technót, amely teledübörgi a kocsit. Megint sebességet vált, a
motor zümmög, Damien kígyózik a minimális forgalomban.
Hátradőlök, veretem magamat a ritmussal, és nézem a férfit,

17

aki szeret engem. Azt a férfit, akit én is szeretek. Aki csak
hozzám tartozik.

Elkomorodom a kéretlen gondolattól, ami nem is igaz. Ha
az én kizárólagos tulajdonom lenne – az enyém, csak az
enyém –, elvihetném innen. Megmenthetném, semmivé
tehetném ezt az egész bírósági borzalmat.

De nem tehetem. A könyörtelen igazság visszafurakodik a
gondolataimba, sötét szorongássá változtatja eddigi széles
jókedvemet.

Elfordulok, kinézek az anyósülés ablakán. Mellettünk fák
suhannak el az éjszakában, a Lamborghini fényszórói különös
árnyékokkal fonják körül őket. Megborzongok a baljós
látványtól: olyan, mintha az alvilágban vezetnénk. De még ez
sem ment meg a sivár valóság tolakodásától.

Azt akarom, hogy örökké tartson ez az út. Kelet felé akarok
menni, ahol talán már öt óra múlva felkel a nap. A végsőkig
akarom hajszolni ezt az autót, sohasem akarok megállni. Most
egy buborékban vagyunk, amely megvéd, hogy ne érhessenek
el azok a nyúlkáló árnyékok. De abban a percben, ahogy
megállunk… abban a percben, ahogy visszafordulunk…

Nem! Mély lélegzetet veszek. Erősnek kell lennem. Nem a
magam érdekében; Damienért.

– Vissza kellene fordulnunk – mondom, de annyira halkan,
hogy bizonyosan nem hallhatja az autót megtöltő zenétől.
Kikapcsolom a rádiót, csend lesz.

Damien rám néz. Tekintetében aggodalom váltja fel az
örömet.

– Mi az?
– Vissza kellene mennünk. – Beszélni próbálok, de a
hangom még mindig betegesen gyenge, mintha önmagammal
viaskodnék, mert titokban biztatni szeretném Damient, hogy
rohanjunk. – Pihenned kell – erőltetem ki magamból a
szavakat, természetes hangnemre törekedve. – Holnap

18

ledarálnak bennünket.
– Eggyel több ok, hogy fussunk, ameddig bírunk.
Nagyot nyelek, hogy ne sírjam el magam.
– Damien!
Vigasztalást várok, megnyugtatást, hogy nem lesz semmi

baj. De ő csak megsimítja az arcomat. A mozdulat
lökéshullámokat gerjeszt bennem, és ismét könnybe lábad a
szemem. Ökölbe szorítom a kezem, és küzdök a készülődő
sírógörccsel. Nem bőghetek, most nem, egyáltalán sohasem, a
fene egye meg. Majd akkor sírok, ha elveszítettem Damient.
És amíg nem tudom, hogy széna-e vagy szalma, addig semmit
sem akarok csinálni, csak mellette akarok lenni, minden egyes
másodpercben.

Sikerül majdnem őszintén mosolyognom, mielőtt hozzá
fordulok.

– Mindjárt. – Rátapos a gázra, a kocsi kilő.
– Hova megyünk?
– Egy helyre, amit meg akarok mutatni neked.
Zavartabb képet vághatok, mint gondolom, mert halkan
elneveti magát.
– Ne izgulj! Nem szökünk meg.
Pofát vágok. Hiszen ha megszökhetnénk!
Bal kézzel tovább kormányoz, de a jobbját ráteszi a
térdemre. A mozdulat inkább a birtoklás jele, mint a vágyé.
Mintha tudnia kellene, hogy itt vagyok. Hátrahajtom a fejem.
Szeretném élvezni az érintést, ugyanakkor szeretnék kiabálni
is vele. Ordítani és visítani akarok, könyörögni és esdekelni,
hogy védekezzen, bassza meg! Mert Damien Stark nem az a
fajta, aki meghátrál, és tűri, hogy elpáholják. Vagy olyan, aki
belenyugszik, ha veszít.
Nem az az ember, aki bántja a nőt, akit szeret.
Mégis ezt teszi.
Vad, erőszakos gondolatok örvénylenek bennem.

19

Elhalványulnak a város utolsó fényei, csak erdőket látni az út
mellett. A motor halkan, egyenletesen dorombol, és én fáradt
vagyok. Nemcsak azért, mert későre jár, de attól a sok
mindentől is, ami rajtam múlik. Behunyom a szemem és
lazítok, de a következő percben felkapom a fejem, mert az
autó megáll, és Damien kikapcsolja a motort.

– Mi van? – kérdem bávatagon. – Mi történt?
– Szundítottál egyet – feleli Damien.
Szundítottam?
Összehúzom a szemöldökömet.
– Mennyit?
– Majdnem fél órát.
Ettől tökéletesen éber leszek. Ültömben kiegyenesedem, és
körülnézek. Egy rusztikus étterem parkolójában vagyunk. Sok
a szabadtéri asztal. Az éttermet már bezárták, az üres asztalok
inkább kísértetiesek, mint hívogatók. – Mi ez?
– A Kanzberger Seehaus. – Értetlen képet vághatok, mert
elvigyorodik. – Az egyik kedvenc helyem München
közelében. Alaine, Sofia és én kijöttünk ide egyszer. Alaine
akkor már elég idős volt, hogy vezethessen. Később egyedül
jöttem. Sok emlék köt ide – teszi hozzá, és furcsán elcsuklik a
hangja.
– De most be van zárva – jegyzem meg bután.
– Nem enni jöttünk – mondja. Kiszáll, megkerüli az autót,
és kinyitja az ajtót, mielőtt a kilincsért nyúlhatnék. A kezét
nyújtja, hogy kisegítsen. Könnyedén felállok.
– Miért jöttünk?
– Gyere, járjunk egyet.
Az arcát nézem, de nem tudok olvasni benne. Kézen fog, és
vezetni kezd egy keskeny, kígyózó csapáson a hatalmas fák
alatt. A zöld levelek feketék és szürkék a holdfényben.
Fogalmam sincs, merre tartunk, de amikor kifordulunk egy
kanyarból, elakad a lélegzetem. Egy tó nyújtózik előttünk a

20

vadon közepén. Tükre villódzik a holdsugaraktól. Úgy tűnik,
mintha csak bele kellene ugranunk a vízbe, és megfoghatnánk
a hatalmas korongot.

– Gyönyörű! – mondom.
– Isten hozott a Kranzberger-tónál! Sokszor órákat
töltöttem itt – mondja. – Kiültem a partra, hallgattam a vizet, a
madarakat és a szelet a fák között. Behunytam a szememet, és
gondolatban elszöktem. – Eddig a tavat nézte, de most felém
fordul. – Meg akartam mutatni neked – mondja, de én azt
hallom: ne haragudj!
Nyelek egyet, és bólintok. Meg vagyok illetődve.
– Köszönöm.
Fölemeli összefonódott kezünket, és gyengéden
megcsókolja a tenyeremet. A mozdulat édes, puha,
szívfájdítóan romantikus. Bár maradhatnánk itt örökké a
csipkés holdfényben, elrejtőzve az ábrándban, hogy rajtunk
kívül senki sem létezik a világon!
Remegés fut végig rajtam, elfordulok. Olyan gyorsan
belehabarodtam ebbe a férfiba, most pedig rettegek, hogy
elveszítem. Rettegek, hogy megfosztanak mindattól a jótól,
amelyet a szar előéletünk ellenére is fel tudtunk fedezni
együtt. Összeszorítom az ajkamat, hogy magamba fojtsam a
kétségbeesett sikolyt, mert ezt akarok: sikoltani, ordítani,
sírni. Egészen addig, amíg Damien meg nem teszi azt, amit
kell, hogy rendbe jöjjenek a dolgok, és elmúljon ez az
iszonyat.
De nem teszem, csak állok, mint a cövek, tudva, hogy a
legkisebb mozdulattól is kibukhatok. Vadnak,
robbanékonynak, veszedelmesnek érzem magam. Jelenleg
pedig a robbanás az utolsó, amire szükségünk van.
– Nikki – mondja lágyan. Elengedi a kezem, mögém áll. A
vállamra teszi a tenyerét, és melegen, édesen megszorítja.
Érzem, ahogy gyengéden megcsókolja a fejem búbját. Keze

21

puhán végigsuhan a karomon, amelyet szabadon hagy az
ujjatlan ruha. – Feldühítettelek azon az első estén Evelynnél,
emlékszel? Hagynom kellett volna, hogy mérgelődj. Ott
kellett volna hagynom téged, egyszer sem nézve vissza.

A szám kiszáradt, mellkasom abroncsok szorítják. Nem
akarom hallani ezeket a szavakat. Nem akarom elhinni, hogy
még mindig létezhet benne akár egy atom is, amely annak
örülne, ha sose lett volna köze hozzám, még akkor is, ha csak
azért vágyik erre, mert engem akar védeni.

– Nem – mondom. Ennyi jön ki a számon, ez is rekedt,
elfúló hangon.

Szelíden maga felé fordít, a tenyerébe fogja az arcomat.
– Megszakad a szívem attól, hogy félelmet kell látnom a
szemedben.
Szavai puhák és becézőek, rám mégis úgy hatnak, mintha
gyomorszájon vágtak volna, és ennek megfelelően reagálok.
Mindkettőnk legnagyobb döbbenetére lendületet veszek, és
pofon vágom.
– Hagyd abba! – ordítom. Minden önfegyelmem elpárolog
az indulatok vad robbanásában. – Hagyd abba, baszod! Azt
hiszed, ez a megoldás? Azt kívánni, hogy bár sose jöttünk
volna össze? Az istenedet, Damien, annyira szeretlek, hogy az
már fáj, erre te babusgatni akarsz? Nekem nem az kell, hogy
kényeztess, hanem az, hogy tegyél valamit! – Két tenyérrel
mellbe lököm. Elkapja a csuklómat, lefogja a kezemet, olyan
erősen, hogy felszisszenek.
– Nikki! – A hangja most nem simogató, hanem nyers és
veszedelmes. Tudom, hogy túl messzire mentem, de nem
érdekel. Ott, ahol róla van szó, nem mehetek elég messze,
mert most meg akarom törni. Át akarok törni azon az
istenverte makacsságán, és valahogy a fejébe akarom verni,
hogy csak azzal mentheti meg magát – minket –, ha
védekezik.

22

– Be fognak csukni – mondom kimérten, fagyosan. – A
szentségedet, Damien, te hogyhogy nem majrézol? Én annyira
rettegek, hogy reggelenként alig bírok kimászni az ágyból!

Úgy mered rám, mintha kínaiul beszélnék.
– Hogy én nem félek? – Szavaiból süt az alig fékezett
harag. Nem tudom, rám irányul-e vagy másra, de olyan erős,
hogy reszket tőle. – Ezt gondolod?
Akaratlanul hátrálok egy lépést, ám ő megállít. Elkapja a
karomat, ujjai a húsomba vájnak, nem mozdulhatok.
– Csakugyan ezt gondolod? A szentségit, Nikki, alig bírom
elviselni a tudatot, hogy elszakíthatnak tőled! Hogy nem
érinthetlek meg! Nem csókolhatlak! Nem hallhatom a
nevetésedet, nem nézhetlek! Nem lehetek veled!
Annyira belefeledkeztem a szavaiba, hogy észre se vettem:
folyamatosan hátrafelé tolt, neki egy fának. Érzem a vékony
ruhán át az érdes kérget a hátamon. Keze a tulajdonos
mozdulatával siklik le a karomon, azután fel a törzsemen,
hogy durván megragadja a mellemet. Felhördülök, amikor
belém mar a tüzes, követelő vágy.
Közelebb hajol, ajka súrolja az arcomat.
– El tudok viselni mindent, csak azt a gondolatot nem, hogy
elveszítlek. – Ajka perzseli a fülemet. Keze előbb lefelé
csúszik a combomon, aztán fel, és viszi magával a ruhát.
– Hogy nem félek? – súgja, miközben megmarkolja az
ölemet. Nincs rajtam bugyi, könnyen belém nyomhatja az
ujját. Az ajkamba harapok, és hálás vagyok, amiért itt van és
megtart, mert olyan az egész testem, akár a folyékony tűz.
– Soha életemben nem rettegtem még ennyire – mondja,
azután szájon csókol. Nyelve és ujjai azonos ütemre
mozognak a számban és a hüvelyemben. Egy gyönyörű,
mennyei percre beletemetkezhetem a csókjába, az ölelésébe,
elfelejthetem, hol vagyunk, és miért vagyunk itt. Nem létezik
más, csak Damien, és hozzám tapadó testének érzéki,

23

vigasztaló forrósága.
Azután valami elpattan bennem, félresöpörve a vágyat és

ezt a kétségbeesett éhséget, amelytől dübörög a pulzusom, és
a hüvelyem szorosan rázárul Damien ujjaira. A melléhez
nyomom a tenyeremet, és ismét ellököm magamtól.

– Hogy merészelsz félni? Az isten verjen meg, Damien,
hogy merészeled azt mondani, hogy félsz elveszíteni, amikor
csakis rajtad múlik, hogy véget vess ennek! Lezárhatnád az
egészet, és mehetnénk haza!

Mérhetetlen bánattal néz rám.
– Ó, Nikki! Ha megszabadíthatnálak a félelemtől,
megtenném.
– Ha megszabadíthatnál? – ismétlem. – Te is tudod, hogy
képes vagy rá! És rohadtul be vagyok rágva, amiért semmit
sem vagy hajlandó tenni érte!
Most már visítok. Olyan vagyok, mint egy zsémbes hárpia,
és utálom érte magam. A rohadt életbe, ebben a pillanatban
Damient is utálom!
Patakzanak a könnyeim, és a földre rogyok. Már majdnem
elterülök, amikor elkap, és felsegít térdeplésbe. Nem kerüli el
a figyelmemet a helyzet iróniája: Damien mindig itt van, hogy
elkapjon. Legalábbis ezt hittem. De most már nem tudom, és
először érzem magányosnak magam a karjaiban.
– Gondolkoztam – szól halkan. Még egyszer sem hallottam
ilyen komolynak a hangját.
Megdermedek. Sosem gondoltam, hogy ennyire hideg,
élettelen érzés lehet a remény, pedig az.
– Min? – kérdezem gyanakodva.
Sokáig tétovázik. Már-már azt hiszem, nem is fog
válaszolni. Aztán mégis megszólal.
– Olyan sokáig kívántalak – mondja vontatottan. – És most,
hogy az enyém lettél, kockáztatok mindent, ami köztünk van.
Igen, akarom ordítani, igen! Észreveszem, hogy belevájom

24

ujjaimat a puha, nedves földbe. Megparancsolom magamnak,
hogy lazítsak, és ne képzeljem el a következő szavakat. És ne
reménykedjek túlságosan.

– Tőled, Maynardtól és a többiektől eltérően nem vagyok
meggyőződve arról, hogy az lenne az üdvözítő megoldás, ha
kiteregetném, miket művelt velem Richter. De talán mégis
meg kellene próbálnom. Ha ettől ejtik a vádat, talán fel
kellene áldoznom a magánszférám sérthetetlenségét, amire
egész életemben törekedtem.

Hallom a hangjában a keserűséget. Szeretném megfogni a
kezét, aztán mégsem teszem, csak állok, mint a sóbálvány.

– Nem szégyen áldozatnak lenni, igaz? Akkor miért fájjon
nekem, hogy a világ megtudja az ocsmányságokat, amiket
Richter csinált velem? Miért lenne fontos, miket hord össze a
sajtó a sötét éjszakákról a hálószobámban? A megalázó
dolgokról, amelyekre kényszerített? Olyanokról, amelyeket el
sem meséltem neked, de amelyeket boldogan elfelejtenék. – A
szemembe néz, de én csak arcának kemény éleit és síkjait
látom. – Ha ettől szabadon távozhatok veled, miért ne dobjam
fel a sztorit? Nem kéne kiplakátoztatnom?
Végigcsámcsognom tévében, kibeszélős műsorokban, az
újságok címlapján? Nem kéne rágógumit csináltatnom a
személyes poklomból az egész rohadt világnak?

Valami hűvöset érzek az arcomon. Rádöbbenek, hogy
sírok.

– Nem – suttogom a gyűlöletes igazságot. De hát Damien
ilyen. Ő a saját törvényei szerint él, éppen ezért szerettem
bele. – Még értem sem – mondom. – Még a szabadságért sem.

Szorosan behunyom a szemem, de újabb könnyek
buggyannak ki a szempilláim között.

Hüvelykujjával megcirógatja az arcomat.
– Megérted?
– Nem – mondom, de ezt úgy értem, hogy igen, és amikor

25

kinyitom a szemem, látom rajta, hogy ő is tudja. Közelebb jön
hozzám, amitől elakad a lélegzetem. Hüppögök egy kicsit,
könnyek ízét érzem, amikor a szája az enyémre simul. A csók
először puha, gyengéd és édes. Aztán megmarkolja a
tarkómat, a másik karjával átkarolja a derekamat, és az ölébe
ránt.

Elakad a lélegzetem a megdöbbenéstől, ő pedig kihasználja
az alkalmat. A szája szilajabb lesz, a csókja hevesebb, a
nyelve az enyémet keresi. Megragadom selymes haját, és
átadom magam szája érzéki erejének. A nyelvünk összetapad,
a fogunk egymáshoz koccan. Holnap reggel dagadt lesz az
ajkam, de nem állhatok ellen a csóknak, amely mindkettőnket
lángra gyújt.

Zihálok, amikor elhúzódik tőlem. A szám duzzadt,
meggyötört. Azt hiszem, eddig még Damientől sem kaptam
ilyen igazi csókot. Többet akarok belőle.

Néma követeléssel hajlok közelebb. Keményen megragadja
az államat. Belemerevedek a félszeg fejtartásba, és felnézek
rá.

– A mindenem vagy, Nikki. Ezt tudnod kell. Hinned kell
benne.

– Hiszek – suttogom. Látom, hogyan remeg a teste, mielőtt
megfeszülnének az izmai, hogy magához öleljen. Elolvadok a
karjaiban. Annyira szerelmes vagyok, hogy az már fáj.

– Te vagy a mindenem – ismétli. – De nem lehetek hű
hozzád, ha nem vagyok hű magamhoz.

– Tudom – mondom, a pólójára szorítva az ajkamat. –
Felfogtam. – Hátraszegem a fejem, és a szemébe nézek. – De
ettől még nem fáj kevésbé.

– Akkor engedd, hogy megpróbáljam jobbá tenni. –
Gyengéden eltol magától, majd hozzám hajol, megcsókolja a
szám sarkát. – Itt fáj?

Rázom a fejem. Szememet könnyek csípik, és egy kicsit

26

elmosolyodom.
– Nem? Akkor itt? – Ajka súrolja az állkapcsomat. Elakad

a lélegzetem, olyan buja az érintése.
– Nem – felelem, és már határozottabban mosolygok.
Szája következőnek a gödröcskét keresi meg a nyakam

tövében. Hátravetem a fejem, hogy jobban hozzám férjen.
Ereim vadul lüktetnek az ajka alatt.

– Nem is ott – suttogom.
– Gáz – mondja. – Hogyan gyógyítsalak meg a csókkal, ha
azt sem tudom, hol fáj?
– Keresd – válaszolom.
– Nem hagyom abba – ígéri. A szája lejjebb vándorol,
megáll vadul verdeső szívem fölött. – Itt biztosan nem –
mondja, és már megy is tovább. Fölnevetek, de a hangom
átcsap nyers, érzéki sikolyba, amikor a szája rátapad a
mellemre.
– Damien!
Megtart a hátamnál fogva, miközben szopogat ennek az
észveszejtően drága ruhának a selymén át, és harapdálja
érzékeny mellbimbómat. Homorítok, mielőtt elsüllyednék a
kéj ködében.
– Itt? – mormolja az ajkaim között.
– Igen – mondom. – Ó, igen!
– Én nem vagyok olyan biztos benne – mondja, miközben
leválik a számról. – Jobb lesz, ha tovább keresek.
Gyengéden lecsúsztat az öléből a puha földre, és ráül a
derekamra.
– Damien – mormolom – mit…
Az ajkamra illeszti az ujját, aztán fölém hajol, és ismét a
mellemet csókolja. Nyögdécselek a gyönyörűségtől.
– Én szóltam – mondja. – Meg fogom csókolni, és elmúlik
a fájdalom.
Ezúttal a bal mellemre tapad a szája, a jobbot a kezével

27

ragadja meg. Olyan a teste, mint a szigeteletlen huzal, ráz,
ahol hozzám ér. Ujjaitól szikrák pattognak a mellemben és
szállnak a testemben. Éhesen homorítok, nem tudok betelni
vele.

A szája sajnos túl gyorsan hagyja ott a mellemet, és
gyengéden levándorol a testemen. Csak egy vékony réteg
selyem választja el az ajkát a bőrömtől.

Most a hasamon van a szája, és a köldökömet kényezteti.
Keze végigsiklik a ruhán, felhajtja. A puha anyag ugyanakkor
csúszik föl rajtam, amikor Damien ajka lefelé csúszik. Puha
csókokkal borítja el a bőrömet, a medencecsontomat,
gyengéden, édesen áttér a vénuszdombomra, majd még lejjebb
vándorol. És még lejjebb. Akaratlanul homorítok, és
felhördülök, amikor a nyelve játékosan megpöcköli a
csiklómat, mielőtt rátapasztaná forró száját.

Keze átvándorol a combomra, végighúzza hüvelykujját a
sebhelyeken, mielőtt megsimogatná a combtő puhább bőrét.
Széttárja a térdemet, hogy szélesebbre nyíljak neki. Riszálni,
vonaglani akarok buján érzéki csókjának gyönyörében, de
határozott kézzel lefog, hogy pontosan úgy tartsam magam,
ahogy ő akarja. A számhoz emelem a kezem, a hüvelykujjam
puha tövét harapdálom, és jobbra-balra fordítom a fejem,
miközben Damien hozzáértő szája és nyelve lassan-lassan –
borzasztó lassan – szítja bennem az édes gyönyört.

Aztán felrobban a világ. Homorítok, kinyitom a szám, de a
sikolyomat elfojtja Damien, aki feljebb csúszott rajtam, és
most lefog a súlyával. Ajkamra szorítja az övét, érzem a saját
gerjedelmem ízét. Mohón a szájába dugom a nyelvemet, és
tiltakozva nyögök, amikor elhúzódik. Rátenyerel mellettem a
puha földre, fölemelkedik, és a szemembe néz. Lángol a
tekintete, de a szenvedély gyorsan szelídül jókedvvé.

– Jobb már? – kérdezi arcátlanul vigyorogva.
– Ó, igen! – felelem, majd a könyökömre támaszkodom,

28

hogy felülhessek.
– Nem – mondja. – Feküdj vissza.
Derűsen felhúzom a szemöldökömet.
– De követelőzőek vagyunk, Mr. Stark. Tulajdonképpen

mit akar?
– Azt akarom, hogy meztelen legyél – mondja. A

játékosság olyan gyorsan tűnik el az arcáról, ahogy jött, és a
nyomában fellobbanó tűz annyira érzéki, hogy ismét
benedvesedem.

– Ó!
Lassan fölemeli a ruhám szélét. Nem tiltakozom, csak úgy
helyezkedem, hogy lehúzhassa rólam a fejemen át. Félredobja
a ruhát, aztán magáról hámozza le a fehér pólót, mielőtt
kigombolná a farmerjét.
– Meg foglak baszni. Itt és most, Nikki, a meleg földön, a
szabad ég alatt. Meg foglak baszni az egész világmindenség
szeme láttára, mert te az enyém vagy, és mindig az leszel,
mindegy, hogy hova kerülünk innen.
– Igen – mondom, pedig nem kérdezett, hanem parancsolt.
– Ó, igen!
Végighúzza rajtam a kezét, imádattal néz. Mindig tudtam,
hogy szép vagyok, de ha Damien néz rám, a gyönyörűnél is
többnek érzem magam. Akkor különleges vagyok.
Megsimogatom az arcát, és figyelem, ahogy a tekintete
átforrósodik a szenvedélytől. Belefúrom ujjaimat a hajába,
megragadom a tarkóját, lehúzom a száját az enyémre.
Csókunk éhes és vad, mint körülöttünk a fák és a folyondárok.
Közelebb rántom magamhoz, nem bírok betelni vele. Keze
simogatja az oldalamat, a mellemet, a lábam közé csúszik.
Felnyög, amikor érzi, hogy síkos és készséges vagyok.
Nyögése mintha végigvisszhangzana rajtam.
Megszakítja a csókot, és az egyik kezére támaszkodik.
– Most! – Nem várja be a válaszomat, de én már úgyis

29

széttettem mohón a lábamat, és megemeltem a csípőmet, hogy
belém döfhesse magát. Felkiáltok, nem a fájdalomtól, hanem
azért, mert ez így helyes. Így kell ennek lennie, hogy Damien
és én egyek vagyunk. Damien és én együtt nézünk szembe az
egész világgal.

Együtt mozgunk szilaj lázban, és amikor felrobbanok az
orgazmustól, rájövök, hogy könnyes az arcom.

– Nikki – súgja, és magához húz.
– Nem, nem! – tiltakozom. – Csak azért, mert ez túl nagy
ahhoz, hogy magamban tarthassam.
– Tudom – mondja, és még szorosabban ölel. – Tudom,
édesem.
Nem tudom, mennyi ideig maradunk így, csak azt tudom,
hogy soha többé nem akarok elmozdulni. Ám Damien
hamarosan megsimogatja a csupasz karomat, majd
megcsókolja a fülcimpámat.
– Akkor akarsz jönni?
Persze nem akarok. Dehogy akarok. Ám tudom, hogy
Damiennek ugyanakkora szüksége van az erőmre, mint nekem
az övére. Így csak bólintok, és elveszem a ruhámat, mielőtt
fölállnék, majd a kezemet nyújtom neki.
– Kész vagyok – mondom. – Gyerünk.

30

3

Álmomban újra és újra leesem egy ház tetejéről, és
zuhanok, zuhanok, zuhanok. Damien rémülten kap utánam, de
hiába. Nem mozdulhat a magasból, én pedig ezer darabra
török szét a hideg, kemény földön, és imádkozom, hogy
Damien jöjjön oda, és rakjon össze megint, de tudom, hogy
nem fog. Nem teheti. Mert ő lökött le a tetőről.

Sikoltva riadok fel. Damienhez tapadok, rémülten
kapaszkodom belé, de nem lelek nyugalmat egyenletes
szívdobogásában, szelíd szavaiban, mert már nem tudom, hol
a határ a lidércnyomás és a valóság között.

Nincs más vágyam, csak az, hogy legyen már vége, de
amikor két órával késõbb kilépünk a Kempinski
előcsarnokából az utcára, ahol vakuk villognak, és újságírók
üvöltenek kérdéseket a ma kezdődő tárgyalásról, mindent
visszaszívok. Félek, hogy a tulajdon vesztemet kívántam,
amikor azért imádkoztam, hogy legyen vége minél előbb.
Szeretnék elbújni a szálloda biztonságos gubójába, ha ez kell
ahhoz, hogy megmeneküljek a valóságtól.

Abban a pillanatban, ahogy találkoztunk, körülvett
bennünket egy varázsbuborék. De aztán elkezdett betolakodni
a külvilág. Az anyám, aki átrepült Los Angelesbe, és
hurrikánként szaggatta szét a törékeny életet, amelyet kezdtem
végre fölépíteni magamnak. A lesifotósok, akik majdnem
agyonhajszoltak, miután megtudták, hogy egymillió dollárért
álltam modellt egy akthoz. Most pedig ez a tárgyalás akar
romba dönteni mindent, amit Damiennel sikerült
megteremtenünk.

Nem akarom elhagyni Damient, és hiszem, hogy ő sem
akar engem. De nem szabadulhatok a rémülettől, hogy

31

mindegy, mit akarunk, a sorsnak más tervei vannak velünk.
Damien lehet a legerősebb férfi, akit ismerek, de hogyan
győzhetné le az egész világot?

Nem kell sokat mennünk, hamarosan megérkezünk a
müncheni kerületi büntetőbíróságra, ahova kitűzték Damien
tárgyalását. Modern, szögletes épület, csupa fehér kő és üveg.
Egyformán hasonlít a Los Angeles-i szövetségi bíróságra és a
Dorothy Chandler Pavilionra. Tekintettel a várható előadásra,
azt hiszem, így stílszerű.

Az elmúlt napokban jelen voltam párszor az ügyvédek
megbeszélésein. Ám akkor nem reszkettem. Ma abba sem
bírom hagyni. A csontom is rázkódik, mintha átfagytam
volna. Mintha soha nem melegedhetnék fel többé.

Mély lélegzetet veszek, és az ajtó felé csúszom, amelyet a
sofőr már kinyitott, ám Damien megfogja a kezemet, és
visszatart.

– Várj – mondja halkan. – Tessék. – Leveti a zakóját, és a
vállamra borítja.

Behunyom a szemem egy pillanatra, csak annyi időre, hogy
szidhassam magam. A fene egye meg, Damiennek most nem
velem kellene törődnie! Nekem kellene támogatni őt.
Megfordulok a limuzinban, és gyorsan, keményen szájon
csókolom.

– Szeretlek – súgom, és remélem, hogy ez az egyetlen szó
elmond mindent, amit nem ejtek ki a számon.

A szemembe néz.
– Tudom – mondja. – Most pedig vedd föl a zakót.
Bólintok, vettem a néma üzenetet: akármi történjék, neki
mindig gondja lesz rám. Erről nem vitatkozhatunk, elvégre
ugyanezt érzem.
Kilépek az autóból, és mire fölegyenesedem, már magamra
öltöm a Társasági Nikki-mosolyt, mert riporterek rohannak
meg minket egész Európából, az Államokból, sőt még

32

Ázsiából is. Van gyakorlatom az érzelmeim elrejtésében,
úgyhogy bizonyosan flegmának és magabiztosnak
mutatkozom. Pedig nem vagyok az. Rettegek. És abból, ahogy
Damien markolja a kezemet, érezhetem, hogy ezt ő is tudja.
Hogy miért nem vagyok erősebb! De bele kell nyugodnom,
hogy nem megy. Amíg ennek nincs vége – így vagy úgy –,
addig a borotva élén egyensúlyozom. Csak azt remélem, hogy
ha majd befejeződik, Damien karjaiba zuhanhatok, és nem a
másik irányba, ahol egyedül kell alászállnom a szakadékba.

– Herr Stark! Fräulein Fairchild! Nikki! Damien!
Bekerítenek a hangok, ki angolul beszél, ki németül, ki
pedig franciául. Vannak más nyelvek is, amelyeket nem
ismerek.
Amióta megérkeztem Münchenbe, le nem száll rólunk a
sajtó. És nem csak a tárgyalással piszkáltak. Nem, a
bulvárlapok ugyanolyan élvezettel boncolgatják Damien
szerelmi életét. Hála istennek, nem csak az én aktképemről
süketelnek, meg hogy Damien mennyi pénzt fizetett érte.
Nem, ujjongva halásszák ki a kanálisból és lobogtatják meg a
fotókat, amelyek Damient ábrázolják a számtalan nő
valamelyikével, akivel éppen járt. Manökenekkel.
Színésznőkkel. Gazdag örökösnőkkel. Damien maga mesélte,
hogy rengeteg nőt megbaszott, de azt is hozzátette, hogy egy
se volt komoly. Neki csak én vagyok az.
Hiszek neki, de továbbra sem szeretem ezeket a képeket
látni minden újságosnál, minden tévécsatornán és az
interneten.
Most viszont boldog lennék, ha a sajtót csak az érdekelné,
kivel fekszik le éppen Damien. De ma nem ez a fontos. Ma
vért szagolnak, és gyilkosságra éhesek.
Már átléptük a bíróság küszöbét, mire észbe kapok, hogy
elfelejtettem lélegezni. Damienre nézek, és kiszorítok
magamból egy ványadt mosolyt. A fejét csóválja.

33

– Ha ott hagyhattalak volna a szállodában, megtettem
volna.

– Inkább haljak meg, semhogy ne legyek itt veled. –
Sajnos, gondolom, akár bele is halhatok a dolgok jelenlegi
állásába.

A folyosókon nyüzsögnek az ügyvédek és a bírósági
személyzet. Mindenki rendkívül céltudatosan igyekszik
valahova. Alig érzékelem őket. Egyáltalán alig érzékelek
bármit, és némileg meglepve veszem át a retikülömet az
egyenruhás őrtől. Ekkor jövök rá, hogy most estünk át az
ellenőrzésen.

Ötvenes éveit taposó, deres hajú, pallérozott úriember lohol
felénk: Charles Maynard, aki azóta Damien jogi képviselője,
amióta a kilencéves csodagyerek berobbant a tenisz világába.
Nyújtja a kezét Damiennek, de közben engem néz.

– Helló, Nikki. A stábom közvetlenül a tanúk padja mögött
fog ülni. Természetesen magának is ott a helye.

Hálásan bólintok. Ha már nem ülhetek Damien mellé,
legalább közel lehessek hozzá.

– Beszélnünk kellene, mielőtt elkezdődik – mondja az
ügyvéd Damiennek. – Ugye, megbocsát? – pillant rám.

Visítva akarok tiltakozni, ehelyett bólintok. Nem is
próbálok beszélni, attól félek, árulkodóan megremegne a
hangom.

Damien megszorítja a kezemet.
– Menj be – mondja. – Nemsokára találkozunk.
Ismét bólintok, de nem mozdulok. Állok bambán a
folyosón, miközben Maynard pár méterrel arrébb vezeti
Damient, be abba a kis tanácsterembe, amelyet a stábja kapott
a tárgyalás idejére. Még egy percig ácsorgok, nem akaródzik
belépnem a tárgyalóterem súlyos faajtaján. Talán ha nem
megyek be, nem kezdhetik el a tárgyalást.
Még akkor is a butaságomat átkozom, amikor mintha a

34

nevemet hallanám valahonnan hátulról, belemosódva a széles,
visszhangos folyosó hangzavarába. Először azt hiszem, az
egyik riporter próbálja felhívni magára a figyelmemet.
Csakhogy ez a hang ismerős. A szemöldökömet ráncolom.
Csak nem…

De igen. Ollie az.
Meglátom abban a pillanatban, ahogy megfordulok.
Orlando McKee, a srác, akivel együtt gyerekeskedtem, az
egyik legjobb barátom, aki sokszor óva intett Damientől,
merthogy Damien veszélyes.
Damien szerint szerelmes belém.
Volt idő, amikor megrohantam volna, a nyakába ugrottam
volna, és kitálaltam volna neki az összes félelmemet. Most
még csak azt sem tudom, milyen érzéseket kelt bennem a
jelenléte.
Dermedten várom, hogy odaloholjon hozzám.
Lélekszakadva érkezik, már előre nyújtja a kezét, majd lassan
leengedi, amikor megérti, hogy nem fogok összeborulni vele.
– Nem tudtam, hogy itt leszel – közlöm fásultan.
– Reggel kerestelek a Kempinskiben – mondja –, de már
eljöttetek.
– Van mobilom – világosítom fel.
Bólint.
– Tudom. Telefonálnom kellett volna. De akkora kapkodás
volt. Maynard megtudta, hogy együtt jártam iskolába az egyik
ügyészhelyettessel, és azt akarta, hogy itt legyek.
– A jogra? – Fogalmam sincs, miért tanul egy német
ügyész amerikai jogot.
A fejét rázza.
– Még a szakosító előtt. Kicsi a világ, hm?
– Damien tudja, hogy itt vagy? – kérdezem fagyos, kimért
hangon. Ollie kétségtelenül tudja, miért vagyok ilyen
elutasító. Ha Damien válogatta volna össze a jogászcsapatát,

35

Ollie nem lenne a kiválasztottak között.
Van benne annyi tisztesség, hogy zavarba jöjjön.
– Nem – mondja, és beletúr a hajába, amelynek általában

zilált hullámait ma hátrafésülte. Néhány tincs előrehullik a
drótkeretes kerek szemüvegre. – Mit kellett volna mondanom
Maynardnak? – kérdezi. – Hogy Stark nem óhajt látni? Ha
elárulom, meg kellett volna magyaráznom, miért van így. És
ha Stark nem árulta el Maynardnak, hogy szigorúan bizalmas
információkat közöltem veled, akkor nekem miért kellett
volna kitálalnom?

– Kieszelhettél volna valamit – közlöm vele.
Lassan bólogat.
– Lehet. Csakhogy már Los Angelesben is Stark védelmén
dolgoztam. Három hete mással sem foglalkozom. Nem
személyes okból vagyok itt, hanem mert értek a joghoz. Még
jól jöhetek, Nikki, és te is nagyon jól tudod, hogy Damiennek
szüksége van minden segítségre, amit kaphat.
Megparancsolom magamnak, hogy ne kérdezzek rá, mit ért
ez alatt. Annyit tudok, hogy Maynard ismeri Damien
gyötrelmes gyerekkorát, de azt hittem, a csapatból senki más
nem tud róla. Ollie lenne a kivétel? Undorító gondolat, hiszen
tudom, Damien mennyire titkolni akarja múltjának ezt a
részét. De ezt nem firtathatom anélkül, hogy fel ne tárnám a
tényeket. Csak reménykedhetem, hogy Ollie azért nem vesz
részt a mostani megbeszélésen, mert ki van zárva a belső
körből.
– Te is ott fogsz ülni a védelem asztalánál? – kérdezem, és
megkönnyebbülök, amikor a fejét rázza.
– Arra gondoltam, hogy melléd ülök. Ha nincs kifogásod.
– Nincs – mondom. Sok minden megváltozott köztem és
Ollie között, de ő segített át életem legtöbb súlyos válságán,
ezért indokoltnak érzem, hogy most is mellettem legyen.
Gyengéden elmosolyodik, szelíden a vállamra teszi a kezét.

36

Ám a tekintete komoly.
– Nálad minden rendben? Nem…? Hiszen tudod…
– Nem – válaszolom, bár nem nézek a szemébe. – Jól

vagyok. – Mély lélegzetet veszek, nehogy siratni kezdjem azt
az időt, amikor még elmeséltem volna Ollie-nak mindent; azt,
hogy minden ébredéskor azt várom, mikor kell megküzdenem
a belső kényszerrel, amely azt parancsolja, hogy vagdossam
magam, és minden este, amikor befekszem az ágyba Damien
mellé, álmélkodva állapítom meg, hogy nem jelentkezett a
rögeszmém. Nem „gyógyultam ki” – tudom, hogy sosem
fogok. Mindig éhezni fogok a kínra, mert attól tudok
összpontosítani. Mindig egy kisebb csoda lesz számomra, ha
úgy vészelek át egy válságot, hogy nem vagdosom össze
magam. De most már itt van nekem Damien, és őrá éhezek.
Nem kell kést fognom magamra, mert Damien az én
biztonsági szelepem. Damien vigyáz rám és irányít.

Többek között ezért félek elveszíteni.
– Nikki!
– Tényleg – mondom, és ezúttal ránézek. – Se penge, se
kés. Damien gondot visel rám.
Látom, hogy megrándul, és egy pillanatra bánom, amit
mondtam. De ez csak futó gyengeség. Ollie mindig szarul
kezelte a viszonyomat Damiennel, és noha szeretni fogom,
amíg élek, ezt nem egykönnyen bocsátom meg neki.
– Örülök – mondja hivatalos hangon. – Minden oké lesz,
majd meglátod. Történjék akármi, neked nem árthat.
Bólintok, bár megütötte a fülemet, hogy Ollie szerint
nekem nem lesz semmi bajom. Nekem, nem pedig
Damiennek. Fellobban bennem a harag, de szomorú is
vagyok, mert Ollie már nem érti, mi kell nekem. Ha értené,
tudná, hogy Damien nélkül nem leszek egyben. Soha többé.
A folyosón beszélgettünk, talán méternyire a kétszárnyú
faajtótól, amely a tárgyalóterembe nyílik. Ollie most az

37

ajtóhoz megy, és kitárja előttem az egyik szárnyát. Csak egy
pillanatig habozok, arrafelé nézek a folyosón, ahol Damien és
Maynard eltűnt, de még nem jöttek ki a szomszédos
helyiségből. Mély lélegzetet veszek, hogy bátorságra kapjak,
menetparancsot adok magamnak, és besietek Ollie mellett a
tárgyalóterembe, ahol dönteni fognak a további életemről.

Noha a termet már ellepték a riporterek, akik jöttek
megbámulni Damien Stark törvényszéki drámáját, a
színpadon még senki sincs, leszámítva azt a vigyázzállásban
feszítő, egyenruhás embert, aki vélhetőleg a három bírót és a
két ülnököt kíséri be a terembe a tárgyalás kezdetén.

Az amerikai tárgyalótermektől eltérően itt nincsen korlát,
ami elválasztaná a közönséget a látványtól. Ollie és én a
középső átjárón megyünk a tanúk padja mögött sorakozó
székekhez. A teremben megnő a zajszint; az emberek
pusmognak és fészkelődnek, hogy jobban lássanak bennünket.
Egy szót sem tudok németül, de megismerem a nevemet és
Damienét az alapzajban. A járásra összpontosítok, hogy ne
kelljen megfordulnom és képen törölnöm a hozzám
legközelebb ülő újságírót. Vagy ráordítanom az egész
bagázsra, hogy ez nem cirkusz, itt emberéletről van szó. Az én
életemről. A közös életünkről.

Még akkor is háttal állok a közönségnek, amikor
felhangosodik a zsivaj. Előre tudom, mit fogok látni, ha
odafordulok. Naná, hogy kitárták az ajtót, és ott áll a
küszöbön Damien, mellette jobbról-balról Maynard és Herr
Vogel, a védelem német vezetője, de ők számomra szinte csak
foltok. Damient akarom, Damient látom, és most Damien siet
felém olyan magabiztosan és hatalmasan, hogy elgyengül tőle
a térdem.

A tárgyalóteremben nincsenek kamerák, így tudhatom,
hogy nem örökítik meg filmen a pillanatot, amikor Damien
magához ölel és megcsókol. Bár az sem érdekelne, ha

38

megörökítenék. Átkarolom a nyakát, hozzátapadok. Nehéz
nem sírnom, és nehéz elengednem, de nem kapaszkodhatok
bele vég nélkül.

Elenged, hátralép. Perzselően néz rám, miközben
hüvelykujjával gyengéden megsimogatja a számat.

– Szeretlek – súgom, és ugyanezt a szót látom szemének
felemás tükrében. Ám a mosolya szomorú.

Tekintete átvándorol a mögöttem álló Ollie-ra. Arca
kifürkészhetetlen. Kivár egy pillanatot, mielőtt egy
biccentéssel üdvözölné, azután visszafordul hozzám, és
megszorítja a kezem, majd beül a védelem asztalához az
ügyvédei mellé, akik már szedegetik elő az aktatáskájukból a
dokumentumainkat, az aktáinkat és a törvényszéki munka
többi tartozékát.

Váratlan kimerültséggel rogyok le a székemre. Ollie
mellém telepszik. Nem szól, de én hallom a néma kérdést.
Bágyadtan mosolygok rá.

– Jól vagyok – mondom.
Ollie bólint.
Jönnek a bírák, hivatalosan is elkezdődik a tárgyalás.
Miután a bíró lezavarja a bevezetőt, feláll az ügyész.
Beszélni kezd. Nem értek németül, de el tudom képzelni, mit
mond. Lefesti Damient, a fiatal, lelkes, törekvő sportolót. Aki
több volt, mint sportoló. Mert már kiskorától hajtotta a
becsvágy. Volt üzleti érzéke, szenvedélyesen szerette a fizikát.
Viszont nem volt pénze.
Ó, természetesen, kezdett keresni a bajnokságaival, de
mennyi pénz elég egy fiatalnak, aki birodalmat akar építeni?
Vagy nem ezt tette? Nem tartozik-e a világ leggazdagabb
emberei közé?
És hogy jutott el idáig? Hogyan tett szert az első milliójára?
Netán szabadalmaztatta egy találmányát, amikor még aktív
sportoló volt? Vagy meggyőzte az apját, aki kezelte a

39

vagyonát, mivel ő még fiatalkorú volt, hogy fektesse be a
teniszezéssel szerzett pénzt?

Vagy netán az edzőjétől örökölte az első ötmilliót? Attól,
aki tanította? Gondoskodott róla? Bálványozta?

És hogyan fizette vissza Damien a szeretetet és a
gondoskodást? Megérezte a pénz szagát, és megölte Merle
Richtert. Ahhoz az első millióhoz vér tapad, érvel az ügyész.
Az véres pénz volt, és a német nép most azt követeli, hogy
Stark bűnhődjön meg érte.

Így hangzik a mese, amely, ha Damien nem hajlandó
cáfolni, attól félek, nagyon hihetően fog csengeni.

Az ügyész egy örökkévalóságig beszél. Figyelem a bírák
arcát. Nem látszik rajtuk együttérzés.

Amikor a vádbeszéd véget ér, akkor látom, hogy
megsebeztem a térdemet. Nem emlékszem, hogy kivettem
volna a retikülömből a tollat, de azt kellett tennem, mert
belevájtam a hegyét a húsomba.

– Nikki! – mondja élesen Ollie.
– Semmi bajom! – mordulok rá. Megnyalom az ujjamat,
igyekszem elmázolni a véres tintafoltot. Damien meg fogja
látni, és majd jobban aggódik értem, mint magáért.
Miközben a vezető bíró beszél, látom, hogy Maynard
sutyorogva értekezik Herr Vogellel, akit az egyik legjobb
ügyvédnek tartanak Bajorországban, sőt egész
Németországban. Udvarias, hozzáértő ember, eddig nagyon jó
benyomást tett rám, de most, a tárgyaláson elvakít az
idegesség. Éppen összeszedi a papírjait, és felkészül a
védőbeszédre, amikor az írnok átnyújt a legmagasabb termetű
bírónak egy darab papírt.
A bíró elolvassa, összevonja a szemöldökét, kerepel
németül valamit, ami olyan, mint a géppuskaropogás, majd
feláll. Éles pillantást vet az ügyészre, majd Herr Vogelre.
Maynard ránéz Damienre. Látom a mély redőket a homlokán.

40

Halvány sejtelmem sincs róla, hogy mi történik. Szerintem
Damiennek sincs. Felém fordul. Mi van?, kérdezem
hangtalanul mozgó szájjal, de csak a fejét rázza, nem
elutasítóan, hanem értetlenül.

Az emelvényen a bírák felállnak. Az ülnökök követik a
példájukat. Keserves képpel.

A magas bíró Herr Vogelre, majd az ügyészre mutat, és pár
szót mond, amit nem értek, de fontos dologról lehet szó, ha
azt nézzük, milyen sietséggel követi a vád és a védelem
képviselője a hatóság súlyos ajtóval záródó szentélyébe.

Idegtépő percek következnek. Maynard odahajol
Damienhez, és mond neki valamit. Damien a fejét rázza. A
teremben a tudósítók sutyorognak és fészkelődnek. Tudom,
hogy a nézőtérről minden szempár Damienre szegeződik.
Görcsösen markolom a széket, amelyen ülök, mert attól
rettegek, hogy ha elengedném, szétesnék. Bár attól is félek,
hogy kilyukasztom a fát az ujjaimmal.

Az idő megszűnik, egészen addig, amíg ki nem nyílik az
ajtó. Belép a törvényszolga, beszél valamit az egyik német
ügyvéddel, aki lehajol, és súg valamit Maynardnak. Próbálok
olvasni a szájáról, de persze nem tudok. Ám azt látom, hogy
Charles megmerevedik. Ettől az én izmaim is megfeszülnek.
Charles megfogja Damien könyökét. Halkan beszél, ám ezt
sikerül meghallanom:

– Kéretnek az irodába.
Nagyot nyelek, és amikor Damien feláll, gépiesen kapok
felé. Nem veszem észre, mikor mozdult meg, azt sem, mikor
lépett oda hozzám, de egyetlen futó pillanatra ráteszi a kezét
az enyémre. Mintha áram rázna meg. A szemembe néz,
megszorítja az ujjaimat.
Szóra nyitom a szám, csak nem tudom, mit mondjak. Félek,
úgy félek! De nem akarom, hogy Damien lássa. Persze tudja,
hogy rémült vagyok, de én erõs akarok lenni. Olyan erős,

41

amilyennek ő hisz.
Aztán otthagy, eltűnik a súlyos ajtó mögött, amely a bírák

irodájába vezet. Olyan helyre megy, ahova nem követhetem,
egy olyan világba, amelyet nem értek.

Annyit tudok, hogy a tárgyalásokat általában nem szokták
így megszakítani.

Csak a bírák szigorú arcát látom, és Charles Maynard
tekintetében az élettelen önfegyelmet.

Csak annyit tudok, hogy Damient elvették tőlem.
És nem érzek mást, csak félelmet.

42

4

Ollie átült a védelem asztalánál az ügyvédekhez. Tudom,
hogy ki akarja deríteni, mi történt, de a távollétében még
jobban kizökkenek. Több mint egy órája várunk. Egyedül
vagyok, borzasztóan szeretnék már tudni valamit. Amióta
Németországba jöttem, most értem meg először, mit jelent
idegen földön lenni, mert nem tudom, mi történik körülöttem.

Nem a nyelv jelenti a problémát: az csak súlyosbító
tényező. Az összes német ügyvéd folyékonyan beszél angolul,
és azt is hallom, mit mondanak Ollie-nak. Azt mondják, hogy
ők sem értik jobban, mint én. Átkerültünk a tükör másik
oldalára, és attól félek, hogy itt valami sokkal rosszabbat
találunk, mint amire számítottunk.

Rátenyerelek a székemre, hogy felálljak. Azután mégis
kényszerítem magam, hogy ülve maradjak. A járkálás csak
felhívná rám a figyelmet, és már így is észrevettem, hogy a
nézőtérről sokan megbámulnak, miközben sugdolóznak.
Damien távollétében én vagyok a pótlék. Normális
körülmények között nem bánnám ezt a szerepet, de ma nem
akarok reflektorfényben állni.

Már egészen biztosra veszem, hogy meg fogok őrülni, ha
akár egyetlen percet tudatlanságban kell töltenem, amikor
nyílik az ajtó, és kisorjáznak az emberek. Elsőnek a
kifürkészhetetlen arcú bírák. Aztán Maynard, majd Herr
Vogel. Utánuk az ülnökök, és Damien zárja a sort.

Nem tudom, mikor ugrottam fel, de már állok, amikor a
tekintetünk találkozik. Görcsösen ökölbe szorítom a kezem, és
némán üvöltök Damiennek, hogy mondja már el, mi történt.
Hallgat, és hiába fürkészem az arcát, annyira üres, hogy
semmi biztatót sem találok rajta.

43

Odamegy a védelem asztalához, így alig egy méter választ
el bennünket. A szívem alig ver, mert Damien nem néz rám.
Hideg hullámban önt el a félelem. De aztán mégis felém
pillant, és a tekintetünk ismét találkozik. Pislogok, hogy ne
kezdjek el sírni.

Valami rossz, gondolom. Akármi is, nagyon, de nagyon
rossznak kell lennie.

Damien elfordítja a tekintetét. Ettől még erősebb lesz a
balsejtelmem. Helyet foglal az ügyvédei mellett. Én is leülök.
Már van egy tanú – egy portás –, aki látta, amikor Damien
veszekedett Richterrel a háztetőn, mielőtt az edző lezuhant.
Lehet, hogy van egy másik? Csak erre bírok gondolni, és
elemészt a szorongás.

Azután a bírák felmennek az emelvényre, és Ollie visszajön
a hallgatóságnak fenntartott részbe. A tanácsvezető bíró
pontosan akkor jelenti be, hogy folytatódik az eljárás, amikor
Ollie helyet foglal mellettem.

– Te tudod, mi történik itt? – suttogom.
– Nem – feleli a homlokát ráncolva. Ugyanolyan zavartnak
látszik, mint amilyennek én érzem magam.
A magas bíró beszélni kezd, lassú, kimért németséggel.
Noha Maynard, Herr Vogel és Damien olyan mozdulatlanul
állnak, mint a sóbálvány, a többi ügyvéd fészkelődni kezd a
védelem asztalánál. Őket nem tájékoztatták zárt ajtók mögött,
és most olyan képet vágnak, mintha sokkot kaptak volna.
Mögöttünk pusmognak a nézőtéren. A homály
szertefoszlik. Nem tudom, miből vagy miért, de sejtem, hogy
valami döbbenetes dolog fog történni. Döbbenetes, de jó.
Ollie-ra sandítok, attól félve, hogy túlzásba viszem a
reménykedést, de ő a szemembe néz, és fölemeli a kezét.
Keresztbe teszi az ujjait, és ebben a pillanatban meg tudnám
csókolni érte. Akármilyen zűrjei voltak is Damiennel a
múltban, most Damien pártján áll. Az én pártomon.

44

A bíró váratlanul befejezi, azután feláll, és nyomában
kollégáival kivonul a teremből. Ahogy becsukódik mögöttük
az ajtó, a tárgyalóteremben kitör a lárma, egyesek éljeneznek,
mások ordítanak, ismét mások pfujolnak. Az egyik jogász
megsajnál, és odafordul hozzám.

– A vádak – mondja erős német kiejtéssel. – Ejtették a
vádakat.

– Tessék? – kérdezem bután.
– Vége – mondja Ollie, és átölel. – Damien mehet haza.
Elenged. Én csak bámulok rá, a testem kihűlt a sokktól.
Félek elhinni, amit hallottam. Félek, hogy rosszul hallottam,
valaki mindjárt azt mondja, hogy félreértettem, és bármelyik
pillanatban folytatódhat a tárgyalás.
Damien felé fordulok, de még mindig nekem háttal áll, és
az ügyészt hallgatja, aki nagyon komolyan mond valamit, de
olyan halkan, hogy nem értem, mit mond. Damien mellett
Maynard terpeszkedik, aki már-már apai mozdulattal teszi a
kezét Damien hátára.
– Igaz? – kérdezem a német ügyvédtől. – Komolyan
mondta?
Szélesen elmosolyodik, de a tekintete maga a szelíd
megértés.
– Igaz – mondja. – Ilyesmivel nem viccelünk.
– Nem, természetesen nem, de miért, mármint…? – Ám
addigra elfordul, mert egy másik ügyvéd kérdez tőle valamit.
Azután látom, hogy az ügyész már otthagyta Damient. Akkora
öröm tölt el, hogy már nem érdekel, miért és mi történt.
– Damien! – mondom boldogan. Nevének gyönyörűséges
íze van a számban. Szeretném megragadni és magamhoz
ölelni a pillanatot. Ezt az egyetlen pillanatot, amikor
visszakaptam az elveszettnek hitt férfit.
Fordulni kezd, és én elképzelem, milyen lesz az arca: a
szeme csillogni fog az örömtől, vonásairól eltűnik a

45

szorongás, amely azóta sötétlett az arcán, hogy megkaptuk a
vádiratot.

De nem ezt látom. A tekintete nem meleg, hanem jeges. És
sehol semmi öröm. Az arca sivár, hideg, lehangolt.

Értetlenül ráncolom a homlokomat, azután felugrok, és
futok hozzá.

– Damien! – nyúlok a keze után. Ujjai görcsösen
kapaszkodnak belém, mintha én lennék a mentőkötél a viharos
tengeren. – Istenem, Damien! Vége!

– Igen – mondja olyan érdesen, hogy végigszalad rajtam a
hideg. – Vége.

Fogja a kezemet, de egyetlen szót sem szól, miközben
visszatérünk a szállodába. Arra gondolok, hogy sokkot
kaphatott. Talán nem képes elhinni, hogy a lidércnyomásnak
valóban vége.

Kettesben vagyunk, a jogászoknak a bíróságon kellett
maradniuk, hogy letudják az adminisztrációt, amire szükség
van egy peres ügy lezárása után, pláne ha az ennyire
váratlanul ért véget. Nem töröm meg a csendet, amíg be nem
állunk a szálloda elé, de onnantól nem bírom tovább.

– Damien, vége! Nem is örülsz? – Részemről majd
elszállok a boldogságtól, hogy Damien szabad.

Rám néz. Egy pillanatig tökéletesen üres az arca, azután
felragyog a mosolyban. Nem széles mosoly, de őszinte.

– Igen – mondja. – Ami ezt illeti, nem is lehetnék
boldogabb.

– Ami ezt illeti? – ismétlem értetlenül. – Hát mi van még?
Mi folyik itt? Miért ejtették a vádakat?

De a sofőr már ki is nyitotta az ajtót, és Damien kifelé
csúszik az autóból. Morgok valami cifrát, és követem. Damien
a kezét nyújtja, és összefonja ujjait az enyémekkel. Így
tesszük meg a rövid utat a szálloda kapujáig.

Annyira magával ragad a zavar és a boldogság örvénye,

46

hogy egy percig nem is érzékelem a riporterek tömegét a
felhajtónál, és a szállodai alkalmazottakat, akik eleven
kerítésként tartják vissza őket, hogy mi bemehessünk.

Damien akkor is szenzáció volt, amikor megvádolták
gyilkossággal. Most, hogy ejtették a vádakat, még nagyobb
sztori lett belőle.

A portás egy köteg üzenettel fogad, amelyeket én veszek át,
tekintve, hogy Damient egy cseppet sem érdeklik. Csupa
gratuláció, amelyeket a portás is megfejel a magáéval. Damien
udvariasan köszönetet mond neki, aztán terelni kezd a lift felé.

– Azt hittem, beugrunk a bárba egy italra! – mondom,
pedig ez hazugság. Nem gondoltam én semmi ilyesmit, csak
valamilyen reakciót próbálok kicsiholni Damienből.
Ugyanakkor utálom magam, hogy effajta komédiázással
akarom választásra késztetni.

– Menj csak be, ha akarsz.
– Egyedül? – Hónom alól egy verejtékcsepp indul el, és
lefolyik az oldalamon. Kezdek pánikba esni.
– Ollie minden percben itt lehet. Fogadok, hogy boldogan
megiszik veled egy pohár italt.
– Nem Ollie-val akarok inni! – mondom, és büszke vagyok
a nyugodt hangomra, holott visítani szeretnék. Mert az a
Damien, aki flegmán otthagyna Ollie McKee-vel egy bárban,
ahol ráadásul éppen most adják olcsóbban az italt, nem azonos
azzal a Damiennel, akit ismerek és szeretek. Közelebb lépek
hozzá. – Kérlek, Damien, mondd el, mi a baj.
– Csak föl kell mennem a szobába. – Megjön a lift, Damien
belép az ajtón.
Követem, ránézek és elkomorodom. Még sosem láttam,
hogy a haja tövén kiütne a verejték. A szeme véreres, az arca
akár a viasz.
– Jézusom, Damien! – Nyúlnék, hogy rátegyem a kezem a
homlokára, miközben a lift fölfelé repít bennünket az elnöki

47

lakosztályba. Elfordul.
– Nincs lázam.
– Akkor mi a fene bajod van?
Egy percig hallgat, azután megvonja a vállát, és mély

lélegzetet vesz.
– Csak zaklatott vagyok.
– Zaklatott? – Vissza kell vennem a hangomból, nehogy

kiabáljak. – Mert ejtették a vádakat?
– Nem. Nem azért.
Nyílik a liftajtó. Követem Damient a folyosóra. A

lakosztályunk ajtajánál megállunk.
– Akkor miért? – kérdezem természetellenes nyugalommal,

miközben ő a zárba csúsztatja a kulcskártyáját. – Az istenedet,
Damien, beszélj hozzám! Mondd el, mi történt ma!

A lámpa zöldre vált. Damien belöki az ajtót, belép a
lakosztályba. Nem tudom, nem a szemem csal-e, de mintha
dülöngélne. Mint aki attól fél, hogy mindjárt kiszalad a lába
alól a talaj. Még sosem láttam ilyennek. Kezd megijeszteni.

Mondhatja, hogy zaklatott, de én nem hiszek neki. Ha
Damien zaklatott, akkor tombol. Kitör belőle hírhedten
ingerlékeny természete, és átveszi az irányítást a környezete
felett. A fenébe, fölöttem is!

De most épp olyan, mint akinek homokként pereg ki az
ujjai közül a hatalom. Ez az ember nem zaklatott, ez közel jár
az összeroppanáshoz, és én borzasztóan, iszonyúan félek.

– Kérlek, Damien! – mondom.
– Nikki…
Magához ránt, és minden félelmem ellenére is majdnem
felkiáltok örömömben. Igen, gondolom, csókolj meg, érints
meg, használj! Megadok neki mindent, amire szüksége van. Ő
pedig tudja ezt – de még mennyire tudja!
Mégsem csinál semmit, csak belefúrja ujjait a hajamba, és
magához szorít.

48

– Damien! – szakad fel a torkomból. Erővel felemelem a
fejem, és rányomom a számat az ajkára egy sebző csókban.
Azonnal válaszol, a szája vad és követelő. Megragadja a
tarkómat, és közelebb ránt. A csók brutális. Erőszakos.
Fogunk összekoccan, Damien beleharap az ajkamba, vérzik a
szám, de nem érdekel, sőt, úgy érzem, mintha most szállnék
fel az égbe, szenvedélyes érintésének, perzselő
vágyakozásának szárnyain.

Teste keményen tapad az enyémhez, egyik kezével
megmarkolja a fenekemet, és magához szorít. Érzem
erekciójának feszülését a nadrágja szövete alatt. Riszálok,
majdnem elolvadok a kielégülés fehéren izzó tüzében.
Visszajött, gondolom. Damien visszajött.

Ám ez csak illúzió, mert váratlanul ellök. Nehezen, zihálva
veszi a levegőt, tekintete zavaros és űzött. Egy szék támlájába
kapaszkodik, és elfordítja tőlem az arcát. De már késő, mert
túl sokat láttam, és amit láttam a szemében, az maga volt az
iszonyat.

Állok, mint a sóbálvány. Nem a félelem dermesztett meg,
hanem a tudat, hogy tehetetlen vagyok. Damien elzárkózik
tőlem, és nem tudom, hogyan jussak el hozzá.

– Ne! – suttogom. Ez az egyetlen szó, amit ki bírok nyögni.
Arra gondolok, hogy ezt is elengedi a füle mellett, de ő
felnéz, és nekem elakad a lélegzetem. Hamuszürke az arca.
Futok hozzá, megsimogatom az arcát. A bőre hideg, ragadós.
– Hívom a szállodai orvost!
– Ne! – Rám néz. Látom a borostyánsárga szemében a
szenvedést, ám a fekete olyan távoli és üres, akár az éjszaka.
A pamlaghoz megy, leül. A térdére könyököl, tenyerébe
temeti a homlokát.
– Kérlek, Damien! Nem mondhatod el, mi történt? Nem
beszélhetsz velem?
Meg sem moccan.

49

– Nem. – Ez az egyszerű szó kettéhasít, de nem olyan
gyorsan és tisztán, mint az acélpenge. Tüzesen tép bele a
húsomba, brutálisan, akár a fűrész. Megtehetem, gondolom.
Csak egy gyors mozdulat. Megtehetem, és majd követem a
kínt. A szenvedés visszavezet Damienhez. Szükségem van a
horgonyra, szükségem van…

Nem!
Megrándulok, elfordítom a tekintetemet. Ha Damien
felnézne, ne lássa rajtam, merre kódorogtak el a gondolataim.
Nem akarom, hogy lássa, mekkora erőfeszítésembe kerül,
hogy ne mozduljak, ne rohanjak be a fürdőszobába, ne
kezdjek el kotorászni a barna bőrneszesszerében, ne csavarjam
le a régimódi borotva tetejét, ne vegyem ki belőle a friss
pengét, amely olyan apró, mégis olyan éles, és olyan édesen
kísértő…
A lélegzésre összpontosítok, hogy visszataláljak
önmagamhoz. Megszoktam, hogy Damien erejére
támaszkodom, és most nem is tudom, képes leszek-e még
megállni önállóan a lábamon.
Átül a díványra, és hanyatt dől, de a szeme nyitva van, és
felém nyújtja a kezét. Odamegyek, mellé térdelek, szorosan
átölelem. A szívem majd megszakad. Úgy félek, olyan
borzasztóan félek, hogy a boldogság csak egy futó pillanat, a
kerékvágásba visszazökkenő mindenség most változtatja át a
mi történetünket románcból tragédiává.
– Szeretlek – mondom csaknem kétségbeesetten, mert azt
értem alatta: megrémítesz.
A szájához húzza a kezemet, és puhán végigcsókolja az
ujjperceimet.
– Aludnék egyet. – Álmosan hunyorog.
– Hát persze, természetesen. – Ésszerű kifogás, sietek
lecsapni rá. Elvégre nem sokat aludtunk az éjszaka, és a
hazatérésünk után sem volt nyugodt az álma. Azért tudom,

50