J. Kenner - Stark 3. - Örök rabság

amit akar.
– Jaj, istenem, Damien, mit csinálsz?
– Hacsak nem tévedek, téged izgatlak fel, nagyon, de

nagyon. És azt hiszem, drágám, hogy sikerült is. –
Visszadobja a megmaradt parányi jégszilánkot a pohárba.
Hátradől az ülésen, bekapcsolja a belső telefont. – Kerülje
meg még egyszer a háztömböt – mondja. – Utána visszavihet
a hotelbe.

Ekkor értem meg, hogy legalábbis egyelőre nem akar
tovább menni. A francba!

– Most büntetsz? – kérdezem. – Mert most éppen nem
méltóságomon aluli a könyörgés.

Kuncog.
– Hogy büntetlek-e? Én csak követtem a példádat.
– Miféle példámat? – Fogalmam sincs, miről beszél.
Szeme ragyog a jókedvtől.
– Azt mondtad, hogy még sosem szoptál le Münchenben,
egy mozgó limuzinban. Én ebből arra következtettem, hogy
téged meg még sosem kötöztek ki félmeztelenül egy
limuzinban. Se Münchenben, se másutt. Vagy tévedtem
volna?
– Nem tévedtél – mondom. – Azonkívül még sosem
basztak meg Münchenben, egy limuzinban – teszem hozzá
majdnem nyűgösen. – De úgy látom, ezen átsiklott a
figyelmed.
– Panaszkodunk, Ms. Fairchild?
– Igen, Mr. Stark.
– Tudod, hogy szívesen hagynálak így az idők végezetéig?
– Tekintete lassan, ráérősen végigvizslatja minden
porcikámat, elidőzik a mellemen, aztán a csupasz nyakamon,
majd az ölemen. Megborzongok, amikor a hüvelyizmaim
összerándulnak a vágytól. – Bebarangolhatnánk Európát
autóval, és te végig ott terpesztenél egy limuzin hátsó ülésén,

101

örökké nyitva, hogy élvezhesselek.
– Vagy pedig most ebben a pillanatban visszamehetünk a

szállodába, ahol kedvedre gonoszkodhatsz velem. – Fölnézek
rá, és elmosolyodom. – Maga jön, Mr. Stark – mondom, és
megrázom összekötött kezemet. – De legalább oldozz el.

Mereven előre nézve trappolunk át az előcsarnokon a
lifthez, amely mintegy varázsütésre azonnal kitárul. Mintha
még a szálloda is megértené, milyen borzasztóan sürgős
feljutnunk az emeletre.

Rajtunk kívül senki sincs a liftben. Damiennek dőlök, és
élvezem, hogy automatikusan átölel. Abban a pillanatban úgy
érzem, hogy a mi világunkban soha, semmi nem romolhat el.

Azután megérkezünk az ötödikre. Az ajtó kitárul. Ahogy
kilépünk a folyosóra, a telefonom vibrál és csippan egyet, ami
a bejövő SMS jele. A homlokomat ráncolom, és találgatom,
hogy Jamie az, vagy Ollie. Most egyikükkel sincs kedvem
foglalkozni, de a telefonom úgy van beállítva, hogy
háromszor ismételje meg a bejövő SMS-ek jelzését, nehogy
elszalasszam valamelyiket. Így legalább az üzeneteket meg
kell nyitnom.

Ezt is teszem, és rögtön sóbálvánnyá változom a szövegtől.
Ismeretlen feladó küldte, ismeretlen számról.

Ám az üzenetet nem most látom először.
Picsa! Kurva! Ringyó!
Eszembe jut a névtelen levél, amelyet a Stark International
továbbított, és reszketek, mint a nyárfalevél. Nagyon rossz
előérzetem van. Akkor azt hittem, azért kapom a levelet, mert
pénzért álltam modellt egy aktfestőnek. Most arra kell
gondolnom, hogy másról van szó.
– Nikki! – Damien megfordul. Rám néz, homlokát
aggodalom redőzi. – Mi az?
Nem akarom megmutatni neki a szöveget, nem akarom,
hogy a mai este varázsbuborékja szétpukkanjon. De tudom,

102

hogy már megtörtént. Azonkívül azt is tudom, hogy
Damiennek tudnia kell róla.

Szó nélkül nyújtom felé a telefont. Izmaim görcsösen
feszülnek, várom a dühkitörést.

– Először kapsz ilyen SMS-t? – A hangja egykedvű,
határozott, és olyan hideg, akár a jég.

– Igen – felelem tompán. Ismét érzem, ahogy ránk zuhan a
való világ. Védőbuborékunk vékony üvege repedezni kezd.
Nem tudom, mi történik, ha túlságosan megnő a nyomás, és a
szilánkok szerteszét repülnek a világ súlya alatt. Bár attól
tartok, hogy hamarosan megtudom.

Remélem, ha bekövetkezik a robbanás, lesz annyi erőm,
hogy ne kapjam föl az egyik üvegcserepet, és ne vájjam bele a
lágy húsomba.

Megrázkódom.
– Töröld – mondom rekedten. – Tüntesd el a búsba!
– Nem. Le fogjuk nyomozni.
– Később – mondom. – Kérlek, Damien, hagyjuk ezt
későbbre! Most nem akarok erre gondolni!
Egy darabig néz, aztán kikapcsolja a telefonomat, és zsebre
vágja.
Keresztbe fonom a karomat.
– Hidd el, szivi, ma éjszaka nem lesz szükséged rá.
Akaratlanul elvigyorodom, főleg amikor előveszi a saját
mobilját, és azt is kikapcsolja. – Most már csak te vagy és én.
– Pont ahogy szeretem. – Megfogom a kezét, és hagyom,
hogy visszahúzzon karjainak oltalmazó gyűrűjébe. A zárba
csúsztatja a kulcskártyát, a lámpa vörösből zöldre vált. Testem
feszül az izgalomtól, várom a gyönyört, a szenvedélyt,
Damien kezének érintését és a farkát tövig magamban.
Várom, hogy visszasüllyedhessek abba a bűvös
álomvilágba, ahol valóban nincs más, csak mi ketten.
De mikor kinyitja az ajtót, rádöbbenek, hogy akárhol

103

utolérhet a való világ.
Mert ott – azon a pamlagon, ahol Damien olyan sokszor

megbaszott – ül egy nő, akiről sosem hittem, hogy egyszer
viszontlátom.

Egy nő, aki sokat forgott Damien ágyában.

104

8

Carmela D’Amato magas, szőke, és olyan elképesztően
gyönyörű, hogy az már szinte fáj. Azóta rühellem, amióta hat
éve először megláttam, mert elvitte tőlem Damient.

Jó, akkor nem volt jogom Damienhez, de ettől még
szívesen nekimentem volna Carmelának. Dallasban indultam
a Texasi Tri-County Szépségversenyen, és Damien, a tenisz
csillaga volt a zsűri meghívott tagja. Még soha az életben nem
találkoztunk, de akkor odajött az asztalhoz, amelynél
ácsorogtam, azon töprengve, ehetnék-e a sajttortából anélkül,
hogy anyám rajtakapna. Talán csak én képzelem, de már
akkor elektromosan telített volt a kapcsolatunk. Elállította a
lélegzetemet. A fenébe, máig elállítja!

Egyedül az álldogálás és a dumálás dekadens álomképeket
küldött hozzám. Ha akkor javasolja, megfogom a kezét,
elrohanok vele, és egyszer sem nézek vissza. De nem
javasolta. És nem velem távozott, hanem Carmelával.

Sosem hittem, hogy egyszer viszontlátom.
Bár akkor arra sem számítottam, hogy egyszer viszontlátom
Damient. Úgy tűnik, bezárult a kör.
Ösztönösen közelebb lépek Damienhez. Megfogja a kezem,
ujjaink automatikusan összefonódnak.
Carmela tekintete összekulcsolt kezünkre villan, és én alig
bírom magamba fojtani a diadalittas mosolyt. Ezt kapd ki,
kisanyám! Ami kicsinyes gondolat, viszont őszinte.
– Te mit keresel itt? – kérdezi Damien. A hangja hideg,
izmai feszülnek. Érzem, ahogy hullámokban árad belőle az
ingerültség.
– Damie, drágám, ne mérgelődj! – Macskásan
nyújtózkodik, és a borért nyúl a mellette levő asztalon. Iszik

105

egy kortyot. Tökéletesen otthon érzi magát.
Szívesen felképelném.
– Hogy a fenébe jutottál be? – kérdezi Damien.
Carmela szeme tágra nyílik. Rám pillant.
– Épp eleget voltunk együtt ebben a szobában, hogy

kiismerjem magamat. Csak szóltam az egyik szobapincér
srácnak, hogy engedjen be.

– Az meg sem fordult a fejedben, hogy ez a srác állásába
kerül?

Carmela nevet.
– Miért fordult volna meg? Arra gondoltam,
megünnepelhetnénk együtt a győzelmedet. És mikor rúgtál ki
engem a szobádból, Damie? Mikor nem örültél, hogy látsz?
– Most – feleli Damien.
Figyelem Carmela arcát. Meghökkenve látom, hogy
hidegen hagyta a válasz. A szeme sem rebben. Nem sértődik
meg és nem is haragszik.
Más szavakkal már akkor pontosan tudta, mi fog történni,
amikor idejött. Rohadt kurva!
– Állj fel – mondom. – Állj fel, és mars ki innen! – Erre
már reagál, egy merev, leereszkedő mosollyal, amitől még
jobban méregbe gurulok.
Damien megszorítja a kezem, de nem szól. Valamiből
tudja, hogy ez most az én harcom.
– Te Nichole vagy, nem? – kérdezi. Egy pillanatig sem
kétlem, hogy hajszálpontosan tudja, ki vagyok. – Az a kislány,
akin megakadt a szeme azon a nevetséges texasi
szépségversenyen.
– Nemcsak a szeme akadt meg rajtam, Carlotta – közlöm,
szándékosan rosszul mondva a nevét.
A szeme elkeskenyedik.
– Biztos? A valóság oly ritkán felel meg az elvárásoknak.
Remélem, felkészültél a napra, amelyen belátja, hogy végül is

106

nem te vagy a nő, akit akar.
Kiakasztom a legszebb szépségversenyző mosolyomat, és

átváltok mézédes texasi nyávogásra.
– Muci, te összetévesztesz magaddal. Damien velem

fekszik le, és belőled nem kér. – Elképzelek egy stadiont,
amelyben most mindenki felugrik, és tapsolni kezd. – Most
pedig húzz innen a búsba!

Tudom, hogy az elevenébe találtam, mert úgy villantja a
szemét Damienre, mintha tőle várna balzsamot az ütésre.

Ám Damien nem siet vigasztalni.
– Hallottad a hölgyet – mondja. – Tűnj el innen.
Egy kínos percig azt várom, hogy Carmela vitatkozni fog,
de ő feláll. Kiszámított lassúsággal megissza az utolsó korty
borát, majd a vállára akasztja a retiküljét. Örökkévalóságnak
tűnő idő után átlépi a küszöböt. A súlyos ajtó becsapódik
mögötte.
Damienhez fordulok, és látom a tekintetében a dühöt. A
veszett haragot. Ám ezt tompítja valami. A megbánás. És a
mentegetőzés. Nem, gondolom. Olyan nincs, hogy bocsánatot
kérjen ezért a ribancért.
– Nikki, én…
– Mi van? Nem tudtad, hogy itt lesz?
– Tudod, hogy nem – feleli ellentmondást nem tűrő
határozottsággal.
– Most azt hiszed, hogy féltékeny leszek, csak mert volt
idő, amikor szabadon garázdálkodhatott ebben a
lakosztályban? – kérdezem még nála is keményebben. Állnom
kell a sarat, és állni is fogom. Töprengően félrehajtom a
fejem. – Még hány európai hotellel van ilyen bizalmas
ismeretségben Carmela?
– Az istenedet, Nikki!
– Eggyel? Hárommal? Öttel?
Felém lódul. Addig hátrálok, amíg neki nem megyek háttal

107

az oszlopnak, amely elválasztja a nappalit a konyhától és az
étkezőtől. – Ő is így állt itt? Mint most én? Háttal a falnak?

– Mi a faszt művelsz? – Hangjában forr a méreg. Tudom,
hogy túl messzire mentem.

– Szerinted mit?
– Dühbe hozol – feleli, majd olyan erővel csókol szájon,
hogy hátracsuklik a fejem. Kinyitom a számat, hogy még
mélyebbre szippantsam magamba, átkarolom a nyakát,
átkulcsolom az egyik combommal. Érezni akarom az
összetartozásunkat, mert azt senki sem törheti meg, se
Carmela, se más.
Gorombán eltépi a száját az enyémtől, de én tovább
kapaszkodom belé. Lélegzete legyezi az arcomat, amikor
megszólal.
– Számomra most már te vagy az egyetlen, Nikki.
Pihegve nézek vele farkasszemet.
– Nem gondolod, hogy ezt én is tudom?
Pontosan látom, melyik pillanatban jön rá, hogy ugrattam.
– Hacsak nem az ágyban kaplak rajta valamelyikkel,
eszedbe ne jusson bocsánatot kérni tőlem, Damien Stark! –
mondom. – Ha hiszed, ha nem, sosem áltattam magam azzal,
hogy erényövet viseltél, mielőtt lefeküdtél velem.
Végignéz rajtam. Tekintete veszedelmesen felforrósodik.
– Mi van? – kérdezem gyanakodva.
– Azt hiszem, édes Ms. Fairchild, hogy nagyon
megérdemelte a büntetést.
– Ó! – Izgalomba jövök már attól, hogy elképzelem, amint
üti a pucér seggemet. Mindazonáltal…
Még egy lépést hátrálok, neki az oszlopnak.
– Miért? Mert provokáltalak? Ez nem ér.
– Nem – mondja –, nem azért.
– Hát?
– Te csakugyan elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer egy

108

másik nőt találsz az ágyunkban?
– Nem – mondom.
– Nohát, erről van szó.
Keresztbe fonom a karomat.
– De hát tudod, hogy nem hiszem, és nem komolyan

mondtam.
– Tudom – mondja –, de hadd áruljak el neked egy kis

titkot. Ez a legjobb ürügy arra, hogy a térdemre fektesselek, és
elfenekeljelek.

Megnyalom az ajkamat. Hirtelen meleg lesz a szobában,
verejték gyöngyözik a tarkómon és a lábam között.
Hátranyúlok, az oszlopba kapaszkodom, nehogy elessek.

– Ezt akarod? – Halkan, nyugodtan beszélek. Én
nyilvánvalóan ezt akarom.

– Méghozzá most – feleli Damien. – Nincs ennél nagyobb
vágyam.

Hüvelykujját könnyedén végighúzza az állkapcsomon.
Behunyom a szemem, mély lélegzetet veszek. Váratlanul nem
tudok összpontosítani.

– Miért?
– Tudod te azt, Nikki. Mindenkinél jobban tudod.
Tudom. Olyan nagy szüksége van rám, mint amennyire
nekem szükségem volt valamikor a késre – vagy most rá.
Azon a napon, amelyen el kellett szenvednie múltjának
borzalmas képeit és utálatos kiszuperált barátnőjét, tudnia
kell, hogy én feltétel nélkül kiszolgáltatom magamat neki.
Hogy ő szabja meg, mikor élvezzek és mikor szenvedjek.
Tudnia kell, hogy nálam a végletekig elmehet. És tudnia kell,
hogy én is így akarom.
Ez az egész nap egy őrület. Nemcsak Carmela megjelenése
a lakosztályunkban, de Ollie feltűnése is Németországban,
meg az iszonyú fotók, és Damien reagálása a felmentésre.
Túl sok minden csapódott le bennem, és amikor Damien

109

kiborult, pengét akartam ragadni. De én harcba szálltam az
ingerrel. Harcba szálltam és győztem. Nem volt szükségem a
vagdosásra, de szükségem volt Damienre. Szükségem van rá.
Szükségem van az érintésére, a gyönyörre és a fájdalom
fullánkjára. Szükségem van a kielégülésre, hogy ne szakadjak
le a horgonyról. Egy biztonsági szelepre, amely megment a
szétrobbanástól.

Szükségem van rá – mint ahogy Damiennek is rám.
– Vedd le a szoknyád – mondja mereven.
– Én…
Megrázza a fejét. Értem: a szavak ideje lejárt.
Továbblépünk, túl a tárgyaláson, Carmelán és a képeken. Azt
üzenjük a való világnak, hogy kapja be, és visszabújunk a
buborékunkba. Oda, ahol lenni akarok.
– A szoknyád – ismétli ellentmondást nem tűrő hangon.
– Igen, uram. – Lusta, helyeslő mosolya olyan intim,
mintha a kezét húzná végig a csiklómon.
Hátranyúlok, lassan lehúzom a cipzárt. A csípőmet
himbálva addig tolom lefelé a szoknyát, amíg a földre nem
hull.
– Lépj ki belőle – mondja Damien.
Kilépek.
– Most a felsőt! Vedd le! Dobd oda!
Ismét engedelmeskedem. Érzem lecsupaszított bőrömön a
levegőt, amit még izgatóbbá tesz, hogy a mellbimbóm sajog a
csipesztől, és a mellemet mintha lehúzná az ezüstlánc
pihesúlya. Megborzongok, de nem azért, mert fázom, hanem
mert izgat, hogy mi következik. Nem tudom, mit tervelt ki
Damien, csak azt tudom, hogy én is akarom, és hogy
szenzációs lesz.
Elöl záródó melltartóm kapcsához nyúlok, de ő megrázza a
fejét: – Ne, majd én. – Közelebb lép, és nekem hirtelen nehéz
lesz lélegeznem, mintha cseppfolyóssá változott volna a

110

levegő. Mostanra meg kellett volna szoknom, ahogy a testem
zsongani kezd tőle, és a molekuláim felragyognak a
közelségétől. Tudnom kellene reszketés nélkül lélegezni, nem
lenne szabad azt éreznem, ha mellette állok, hogy most
mindjárt ájultan esem össze. De nem bírom, és jaj nekem, azt
kívánom, hogy sose jöjjön ez az a nap. Leigázott ez a férfi, és
én nem akarom, hogy bármi is változtasson ezen.

Keze súrolja a mellem felső ívét, miközben leveszi a
gyűrűt, és nekem elakad a lélegzetem, amikor a
mellbimbómban váratlanul újraindul a vérkeringés. Legalább
olyan izgalmas, mint a kezdeti sokk, amikor Damien rám
tette. A bárpultra helyezi a gyűrűs láncot, aztán leveszi rólam
a melltartót. Belém nyilall a türelmetlenség. Behunyom a
szemem, várom, hogy rám tapadjon a szája, megkarcolja a
foga a mellbimbómat. De nem jön az édes érzés. Tenyerét
végighúzza a karomon, és megragadja a csuklómat.
Gyengéden a fejem fölé emeli a karomat. – Ne nyisd ki a
szemed – súgja.

Puha szatén csavarodik a csuklómra. Megszorul, odahúzza
a kezem az oszlophoz.

– Mit csinálsz…?
– Csitt – mondja. A következő percben ugyanazt a szorítást
érzem a másik csuklómon. Mozgatni próbálom a karomat, de
nem sikerül. Ekkor jövök rá, hogy Damien odakötött a
melltartómmal az oszlophoz.
– Ügyes – állapítom meg.
– Izgató – vágja rá. – Bízhatok benned, hogy nem
kukucskálsz?
– Igen – mondom.
– Mmm. – Hangja mintha arra utalna, hogy nem hisz
nekem. Kinyitom a szemem, és látom, amint fenyegetően
ráncolja a szemöldökét. Szégyellősen vigyorgok, de ő nem
szól, csak megfordul, és átmegy a hálószobába, otthagyva

111

engem a nappali oszlopához kötözve, combig érő harisnyában,
tűsarkúban, és egy szál konzervatív gyöngysorban.

Forgatom a fejem, próbálom látni, hogy mit csinál, de
lehetetlen. Fülelek, de semmit sem hallok.

Behunyom a szemem, és elmondok egy néma imát, hogy
ne hagyjon itt. Szerencsétlenségemre tisztában vagyok vele,
hogy nem zárhatom ki a lehetőséget.

– Damien?
Nincs válasz.
– Mr. Stark! Uram!
Megint ugyanaz a csend a szobában. Állok egyedül,
lényegében meztelenül, és töröm a fejem, hogy hova mehetett.
És mit fog csinálni, ha visszajön? Lehet, hogy ez a
büntetésem, bár tudom, hogy a jutalom, ha végre megkapom,
észbontó lesz.
– És én még azt hittem, hogy türelmesebb vagy! – Hallom a
hangját, de ő sehol.
– És én még azt hittem, hogy meg fogsz baszni! Vagy
legalábbis elfenekelsz!
Hosszú, könnyű léptekkel bejön a hálószobából. Egyenesen
tartja magát, az arcán annak az embernek az önbizalma ül, aki
tudja, hogy a föld arra forog, amerre ő engedi. És ez a
rengeteg hatalom most mind énrám összpontosul!
– Csalódottak vagyunk, Ms. Fairchild?
– Talán egy kicsit becsapottnak érzem magam – felelem.
– Ígérem, nem fogod annak érezni magad, mire végzek
veled – mondja annyi hévvel, hogy csak valami csoda folytán
nem olvadok el ott helyben, és nem csorgok ki a béklyóból,
mint a vaj. – A limuzinban nem vihettelek el olyan messzire,
mint akartam. Ezt jóvá akarom tenni. Lassan, és nagyon-
nagyon alaposan.
Valami van a kezében. Látom, hogy az egyik nyakkendője.
– Neked nyitva van a szemed – állapítja meg.

112

– Aha. – Aligha tagadhatnám le, miután egyenesen rá
nézek.

– Csukd be – mondja.
Becsukom. Érzem a selyem simogatását a szemhéjamon,
aztán egy rántást, ahogy Damien megköti a tarkómon. Ajkát
végighúzza a szám sarkán.
– Csinos – mondja. – Most a fülemen simít végig. –
Mostantól minden, amit hallasz, minden, amit érzel, minden
csipet kéj és kín tőlem fog jönni. Mondd csak, Nikki, izgat ez
téged?
– Tudod, hogy igen.
Ajkát végighúzza a nyakamon.
– Miért? – kérdezi, és az egyetlen, egyszerű szó
végigvisszhangzik bennem.
Nyeldekelek. Erre a kérdésre nem számítottam.
– Mert – mert ismersz. Mert tudod, mit bírok el. Tudod, mit
akarok. Ismered a korlátaimat, Damien. És mert ezeket a
korlátokat tolod egyre kijjebb.
– Okos kislány.
Könnyedén végighúzza az ujját a kulcscsontomon, aztán a
gyöngysoron. Majd lecsatolja rólam az ékszert. Hallom az
összesúrlódó gyöngyszemek csörgését, ahogy morzsolgatja a
tenyerében a füzért. Most a mellemre teszi a kezét.
Hátrahajtom a fejem, és görcsösen beszívom a levegőt,
miközben a mellbimbómon köröz, masszíroz a kemény, síkos
gyöngyszemekkel. Szélesebbre nyitja a markát, kiengedi a
füzért, izgatóan húzogatni kezdi a mellem felső ívén, a
csücsörítő bimbóudvaron és a túlérzékeny bimbón.
– Damien – mormolom, miközben lesiklatja az ékszert a
hasamon, ügyelve, hogy egyszerre csak egy gyöngy érintse a
bőrömet. Az valami részegítő, az igazgyöngy hűvös
cirógatása. És az édes várakozás, hogy nem tudhatom, mikor
érint meg a következő!

113

Ugrom egy kicsit, amikor a nyakék a csiklómhoz
törleszkedik, azután az ajkamba harapok, és megparancsolom
magamnak, hogy álljak egyenesen.

– Porrá törjem őket, mint Kleopátra? – suttogja.
– Nekem nincs szükségem afrodiziákumra – lehelem.
– Nem, szerintem sincs. Látom a bőröd pírján, érzem a
gerjedelmed szagában. Tudom, hogy amikor megérintelek, ki
fogsz folyni értem a küszöb alatt. Nem jól tudom, Nikki?
– De mennyire jól!
– Helyes. – Hallom a hangjában a mosolyt. – Most pedig
tedd szét a lábadat nekem.
Azt teszem, és utána felnyögök, amikor húzogatni kezdi a
gyöngyöket a lábam között, előre-hátra. Az ékszer síkos lesz a
vágyamtól. Az összes tökéletes gyöngyszem végiggördül a
csiklómon, és ez az érzés őrjítő, épp ott van, ahol akarom,
ugyanakkor még sincs egészen ott. Nincs eléggé ott.
Szégyentelenül ficánkolok, még többet akarok. Mindent
akarok, a fene egye meg!
– Pszt! – szól rám Damien. Előttem áll, kihúzza a lábam
közül a gyöngyfüzért. Tiltakozva nyüszítek. Azután érzem az
ujjait, ahogy cirógat, megnyit.
– Igen! – mondom. Éreznem kell magamban. El kell
élveznem, szét kell robbannom, meg kell szabadulnom ettől a
tébolyító feszültségtől.
Ismét csörögnek a gyöngyök, ahogy összefogja őket a
markában, majd húzogatni kezdi a csomót a kétségbeesett
csiklómon. Ingerek bombáznak, elégek. A borotva élén
egyensúlyozok, az őrületig felizgatva, a jajgatás és az esdeklés
határán.
Csak arra nem számítok, hogy még jobban széthúz, és
felnyomja belém a gyöngyöket.
– Damien! Mi a…
Egy csókkal elhallgattat.

114

– Csend – mondja. – És ne mozogj.
Azután elmegy, és itt hagy, meztelenül, kiszolgáltatva,
kielégítetlenül. A csiklóm tüzel a belém tömött gyöngysortól,
a testem kétségbeesetten vágyik Damien érintésére, az eszem
vadul pörgeti a lehetőségeket.
– Damien?
Először nem hallom. Azután nagyon halk zörgés jön
mögülem. Rángatom a köteléket, amely magas tartásba
kényszeríti a kezem. Le akarom venni ezt a szemkendőt! Látni
akarok!
Damient akarom!
A vergődéssel annyit érek el, hogy a gyöngyök még jobban
mozognak. Kis lökéshullámok gyűrűznek bennem, de nem
elég erősek, hogy eljuttassanak a kétségbeesetten vágyott
robbanásig. Damien – hogy essen belé a fene! – elvitt a
küszöbig, és itt hagyott.
Szerintem ez hozzátartozik a büntetéshez, amit ígért.
Az oszlop, amellyel a seggem mostanra közeli
ismeretségbe került, a határt jelzi a nappali és a lakosztály
konyhája között. A legtöbb estén a szobapincérrel hozattunk
vacsorát, a konyhát csak a bor és a jégkrém tárolására
használtuk. Az utóbbira a múlt héten volt szükségünk, egy
éjszakai dőzsölés alkalmával. A frigót az első németországi
estémen ellenőriztem, és elégedetten állapítottam meg, hogy
fel van töltve.
Hallom, hogy mozog, de nem tudom, mit csinál. Egy fiók
koppan. Evőeszközök zörögnek. Azután Damien közeledik
egyenletes lépésekkel.
– Van fogalmad róla, milyen gyönyörű vagy? – kérdezi. –
A bőröd rózsás. A mellbimbód kemény. Az ajkad nyitva,
mintha a csókomat várnád.
– Várom – közlöm vele. Jutalmul végighúzza a száját a
számon. Futó érintés, de milyen hatalmas! Mint a pillangó-

115

effektus a káosz-elméletben. Egész láncreakciót indít be az a
parányi inger. Szikrák zümmögnek és táncolnak bennem.
Gyönyörűséges, de nem elég.

– Fordulj meg – mondja.
– Mi? – Rángatom a kezem, amely még mindig ki van
kötve az oszlophoz.
– Tedd keresztbe a csuklódat, és fordulj meg – mondja.
Gyanakszom, de valahogy megcsinálom. Most szemben
vagyok az oszloppal, bár a szemkendőtől úgysem látok
semmit, és a hátamat mutatom Damiennek. – Jó kislány. Most
csússz lejjebb egy kicsit. Ez az – dicsér, amikor erőlködöm.
Hátrálnom kell, hogy megcsinálhassam. A végén a törzsem
majdnem párhuzamos a padlóval. Ebben a pózban
elmozdulnak a gyöngyök. Reszketeg lélegzetet veszek.
Végighúzza a tenyerét a csípőm ívén. Az ajkamat
harapdálom, valami erősebbre vágyom.
– Gyönyörű – suttogja, aztán lejjebb csúsztatja az ujjait.
Olyan nedves és felajzott vagyok, hogy még a fojtott,
elégedett nyögése is megborzongat. Nyeldekelek, várom,
hogy belém nyomja az ujját, de ő visszahúzza a kezét.
Felnyüszítek, Damien kuncog.
– Mindjárt. Most más ötletem van. A lábad – mondja, és
gyöngéden megütögeti a combom belső oldalát. – Szélesebb
terpeszbe.
Ismét szót fogadok. A szemöldökömet ráncolom. Az most
nem a keze volt a lábamon, de nem tudom…
– Érdekes, mennyi izgató dolgot lehet találni egy
konyhában – szakítja félbe Damien a gondolataimat. – Ez
például egész izgalmasnak tűnik.
Valami meleg és lapos tapad a fenekemre. A felülete érdes.
Félrehajtom a fejem, találgatom, mi lehet.
– Közönséges konyhai fakanál – mondja mintegy válaszul
Damien. – Ki gondolná, hogy tantaluszi kínokat okozhat?

116

Hűvös fuvallat legyint meg, amikor fölemeli a fakanalat,
majd rögtön utána ütés csattan a húsomon. Felkiáltok, mert fáj
a seggem, de a sajgást rögtön enyhíti Damien tenyerének erős
nyomása a fenekemen. Sajnos, túl korán elveszi rólam a kezét,
és újból megüt – nem túl durván, de ahhoz elég erősen, hogy a
gyönyör egymillió tűszúrását érezzem az ütés helyén.

Ficánkolok egy kicsit, még többet akarok. Azt akarom,
hogy a fájdalom lehorgonyozzon, és azt akarom, hogy
Damien kilőjön a csillagok közé.

– Ez az, Nikki – mondja. – Ragyogsz, de a segged már
lángol.

Nem bírok beszélni. Én csak még többet akarok. Mégis
meglep a következő ütés, mert ezt nem a seggemre kapom,
hanem a lábam közé. Egy könnyű felütés a kanál nyelével,
épphogy súrolja a csiklómat, mégis apró szikrákat csihol
belőlem. Utána még egy, ez már erősebb. Felkiáltok, mert
közelebb kerülök a határhoz. Az ajkamat harapdálom, akarok
még egyet, de csak egyet. Csak egyet, ami lelök a szakadékba.

De nem a fakanál csattan a csiklómon. Damien ujjai
fúródnak belém, Damien rántja meg a gyöngysort. Homorítok,
felkiáltok a meglepetéstől és a megkönnyebbüléstől,
miközben húzza ki belőlem az ékszert, sorra végigdörgölve az
összes pici gömbbel a túlérzékeny csiklómat. Minden gyöngy
fokozza a kéjt. Minden milliméter mélyebbre küld az
örvénybe, amíg fel nem sikoltok. Testem ráng és reszket, nem
bírja tovább féktelen eksztázisom erejét.

– Ó, igen, Nikki, igen…
Hallom a gyöngyök halk koppanását a padlón. Hallom a
szövet súrlódását a húson: Damien kilép a farmerjából.
Érzem, ahogy simogatja a csípőmet, a fenekemet, és már
bennem is van az ujja, megnyit, előkészít – nem mintha
szükségem lenne rá.
Mélyen beszívom a levegőt, és nyögdécselek az élvezettől,

117

amikor a nagyajkamhoz nyomja a makkját, majd belém döfi,
jó mélyre, olyan mélyre, hogy azt várom, sose lesz vége, bele
fogunk zuhanni egymásba.

Elengedi a csípőmet, előrehajol, megfogja a mellemet, és a
döfései ütemére nyomkodja a mellbimbómat. Mintha egy
sistergő, szigeteletlen áramkör borulna ránk.

A másik keze megkeresi túlérzékeny csiklómat, könnyedén
simogatja, egyre följebb juttatva a csúcsra. Már azt sem tudom
az agysorvasztó gyönyörtől, honnan jönnek ezek az ingerek,
csak annyit tudok, hogy vannak. Hogy kéj vagyok. Hogy
elektromosság vagyok. Hogy Damiené vagyok.

A második orgazmus is robbanásszerű. Felkiáltok, testem
ráharap Damienre, érintése a csiklómon annyira intenzív,
hogy az már fáj. Ám ő nem lankad, egyre tovább csigázza
magát. Amikor elélvez, én még javában reszketek és
rázkódok. Ha nem lennék kikötve az oszlophoz, biztosan
összeesnék.

– Damien. – Ennyit bírok mondani. Ennyi elég.
– Pszt. – Kioldja a kezemet, de a szememről nem veszi le a
nyakkendőt. Átvisz a hálószobába, és lefektet az ágyra.
– Látni akarlak – mondom, miközben elkezdi
végigcsókolni a testemet.
– Jobban látsz te engem mindenkinél. – Gyöngéden
eltávolítja a nyakkendőt. Kinyitom a szemem. Damien
mosolyog le rám, és az arca visszatükrözi minden érzelmemet.
Megcsókol, mohón és édesen.
– Roncs vagyok – mondom mosolyogva. – Nem tudom,
képes leszek-e még mozogni valaha.
– Nem? Hát az baj. – Lejjebb csúszik a testemen, cirógat az
ujjaival, az ajkával. Amikor megérkezik a forradásokhoz a
combom belső oldalán, végighúzza az ujját a legcsúnyább
vadhúson, majd fölemeli a fejét, és rám néz. Reszketegen
szívom be a levegőt. Kész vagyok attól, amit a szemében

118

látok. Szerelmet, vágyat, tiszteletet fedezek fel benne.
– Akár roncs vagy, akár nem – mondja –, muszáj, hogy

még egyszer megcsináljalak.
– Csináld! – mondom. Érte nyúlok, magamra húzom.

Szétteszem a lábamat, ugyanakkor hívogatóan megemelem a
csípőmet. Lassan belém hatol, betölt, és egyszerre mozgunk
az érzéki ritmusban. Sikoltani szeretnék a gyönyörtől.

Homorítok, és a számra húzom a száját, hogy mindenünk
egyesüljön. – Fordulj meg – könyörgök, miután megszakítom
a csókot. – Magam alatt akarlak látni.

Felvonja a szemöldökét, de enged a kérésemnek.
Meglovagolom, lassú ringással még jobban felnyársalom
magamat rá, azután felemelkedem, majd visszaereszkedem,
hogy izgassam acélkemény farkát. Nem hunyom be a
szememet, hogy figyelhessem az arcát, azt a gyönyörű arcát,
amelyen annyi érzelmet láttam már: humort és eksztázist,
dühöt és bosszúságot. De most csak boldognak látszik, és
ettől, azt hiszem, büszke vagyok. Damien Stark bonyolult
ember. És mégis én vagyok az, aki kell neki.

Üdvözült állapotomban is visszacsengenek Carmela szavai.
Dermesztő, mennyire összhangban vannak korábbi sötét
gondolataimmal, hogy a valóság egyszer úgyis betör, és a
dolgok kezelhetetlenné vadulnak.

– Mi az? – kémleli Damien az arcomat.
Nem akarok idehozni közénk egy fekete felhőt, de nem is
akarom elrejteni előle a félelmeimet. Akkor nem, amikor
tudom, hogy ő az egyetlen, aki eloszlathatja őket.
– Ostobaság – felelem. – Arra gondoltam, amit Carmela
mondott. A valóságról.
– Carmela egy hideg, számító ribanc. És én csak egy
valóságot ismerek: téged. Ne mondd, hogy kételkedsz ebben.
– Nem kételkedem – válaszolom hévvel –, de akkora zajt
csapnak körülöttünk! Nem akarom azt érezni, hogy a fantázia

119

buborékában élünk, de néha ez a benyomásom, és a valóság
folyton be akar törni hozzánk. A per. A névtelen levelek és
SMS-ek. A sajtó. És most a régi barátnõid.

– Szard le őket.
– Komolyan beszélek, Damien!
– Én is – mondja halálos komolysággal. – Végül úgyse
marad más, csak te meg én. Mi alkotjuk a valóságunkat,
Nikki. És azt senki sem veheti el tőlünk.

120

9

Ahogy megyünk másnap reggel a lifthez a londinerrel és a
megpakolt poggyászkocsival, folyton hátranézegetek.
Valamiért az az érzésem, hogy ott felejtettem valamit.

– Állandóra bérelem ezt a lakosztályt – mondja Damien. –
Ha itt maradt valami, a hotel majd utánunk küldi.

– A tiéd a szoba? – Nem tudom, miért csodálkozom, végül
is az ismert világegyetem nagy része is az övé. Egyébként is
tudom, hogy állandó lakosztályt tart fent a Century Plazában a
Los Angelesbe érkező vendégei számára.

– Elég ügyfelünk fordul meg itt. Megéri a kiadást. –
Félvállról beszél, mintha semmiség lenne, hogy évi
háromszázhatvanöt napban bérli az egyik legdrágább
lakosztályt Európa egyik legdrágább szállodájában. – Ha a
takarítónők találnak valamit, a portás majd értesíti a vállalati
összekötőt. Ne izgulj.

Bólintok, és reménykedem, hogy nem fognak keresni.
Ekkor gondolatban a homlokomra csapok, mert beugrik, mit
felejtettem ott. – A telefonom! – mondom. – Vissza kell
mennünk! – Töröm a fejem, hogy pontosan hol hagytam, de
semmi sem jut eszembe. Talán töltődik a bárpulton?

– Itt van nálam – mondja Damien, és előhúzza a bőr
futártáskából, amit aktatáska helyett használ.

– Ó! – Kellemetlenül görcsöl a gyomrom. Tökéletesen
elfelejtettem az éjszakai névtelen SMS-t, és nem ujjongok,
hogy eszembe kellett jutnia. – Megtudtál valamit?

– Még nem. Továbbítottam az SMS-t a stábomnak.
Remélhetőleg lesz valamilyen hírük számunkra, amikor
leszállunk az Államokban. Addig ne töröld.

– Oké – mondom, bár nem túlzottan lelkesít a kilátás, hogy

121

az a szám vigyorog rám minden alkalommal, amikor
ellenőrzöm az üzeneteimet.

Mivel Damien lekapcsolta a telefonomat, visszakapcsolom,
hogy megnézhessem az SMS-eimet, az e-mailjeimet és a
hangpostámat. Nem számítok sokra – Ollie Németországban
van, és tudja, hogy utazom –, de Jamie, Evelyn vagy Blaine
kereshetett, főleg miután hallották, hogy Damien ügyében
ejtették a vádat.

Naná, hogy van egy emotikonokkal zsúfolt SMS Jamie-től,
tele léggömbbel, konfettivel, körülbelül egy tucat smiley-val.
A végén egy CWTSY{1}, alatta újabb sor léggömb. Micsoda
egy kelekótya! A fejemet csóválom, de közben mosolygok.
Válaszolok neki, hogy én is alig várom a viszontlátást.

Evelyn és Blaine hangüzenetben közölték, mennyire várják
a hazatérésünket, és öleljem meg Damient a nevükben.
„Helyettem meg is puszilhatod!”, teszi hozzá Evelyn.

Továbbá van két e-mailem. Az elsőt az anyám küldte. Már
a látásától összerándulok. Végre elértem arra a pontra, ahol
nem érzem zsarnokságának sosem szűnő nyomását, így
tudom, hogy egyszerűen törölnöm kellene az e-mailt, és
győztesnek kellene nyilvánítanom a józan észt. Ám ez túl
nagy ugrás lenne. Így csak archiválom az olvasatlan üzenetek
közé. Egyszer majd vagy törlöm, vagy elolvasom; a mai napra
beérem azzal a győzelemmel, hogy elrendeztem.

A második e-mail sokkal kellemesebb. Lisa küldte, akivel
nemrég ismerkedtem meg, de nagyon remélem, hogy át fog
kerülni a kapcsolati egyenletem „barát”-oldalára. Átfutom az
üzenetét, s akaratlanul elmosolyodom.

– Jó hír? – érdeklődik Damien.
– Lehet. Lisától jött. – Folytatni akarom, de megérkeztünk
az előcsarnokba, és ahogy kilépünk a liftből, meglátom Ollie-
t. A falnak támaszkodik, és elmerülten társalog egy nyúlánk
barna lánnyal. Megmerevedem, azonnal gyanakodni kezdek.

122

Ollie végre eljegyezte se-vele-se-nélküle barátnőjét, Courtney-
t, de nem a leghűségesebb vőlegény. Mi sem bizonyítja ezt
jobban annál, hogy épp a közelmúltban párnacsatázott egy jót
Jamie-vel.

Kissé fölengedek, amikor a lány elfordul, és meglátom az
arcát: a Bender, Twain és McGuire ügyvédi iroda egyik
munkatársa. Párszor találkoztunk a tárgyalás előkészületei
során. Azzal nyugtatom magam, hogy ő és Ollie csak barátok,
majd egy alig hallható „bazdmeg!”-gel nyugtázom, hogy a
lány meghitten végigsimogatja Ollie karját, mielőtt a liftekhez
indulna.

– Később beszélj vele – szól Damien. Rájövök, hogy
tanulmányozott, miközben én Ollie-t figyeltem. – Először
higgadj le.

Kezdeném mondani, hogy egyáltalán nem akarok
lehiggadni. Én le akarom baltázni a kurvapecér haveromat.
Ám tudom, hogy Damiennek igaza van. Ez most nem a
megfelelő alkalom, így hát megyek tovább vele a
poggyászunk és a londiner után.

Ollie módosítja a tervemet, Ollie, aki valószínűleg nem
tudja, mit láttam, mert odasiet hozzánk.

– Nikki! – ölel át. – Elmentek?
– El – mondom mereven. Nagyon jól tudom, hogy Ollie-
nak fel fog tűnni a fagyos modorom. Túl jól ismer.
– Oké. – Zsebre dugja a kezét. – Akkor viszlát odaát.
– Persze – mondom. – Majd iszunk egyet.
– De mennyire.
Kínos csönd telepszik ránk, amelyben a múlt kísértetei
tolonganak. Nem tudok nem emlékezni arra az időre – nem is
volt olyan rég –, amikor, ha összejöttünk, abba se bírtuk
hagyni a dumálást. Hát még ha beültünk inni valahová!
Minden ilyen esetben elfeledkeztünk az időről, és a
személyzetnek kellett kirúgnia záróra előtt.

123

Ám ezeket az emlékeket puha fátyol fedi. Össze sem
hasonlíthatom őket a mostani metsző, veszedelmes
valósággal.

Damienért nyúlok. Kérnem sem kell, máris megszorítja a
kezem, hogy erőt adjon.

Valami sajnálatféle villan fel Ollie szemében, mielőtt
Damienhez fordul.

– Még egyszer gratulálok. Szívből örülök, hogy ilyen jól
alakultak a dolgok.

– Hálás vagyok érte – mondja Damien –, és köszönöm a
kemény munkát. – A hangja feszült, de őszinte, ami felvidít.
Nem várok csodákat, de tudom, hogy ha Damien és Ollie nem
találnak valamilyen módot a békés egymás mellett élésre,
akkor az én barátságomnak Ollie-val nincs esélye a
gyógyulásra.

Elbúcsúzunk egymástól, megyünk tovább.
– Talán csak képzelődöm – mondom Damiennek, mihelyt
biztonságban vagyunk odakint. A lányról beszélek, és
nyilvánvaló, hogy Damiennek ugyanazon a vágányon jártak a
gondolatai. Hinni akarom, hogy csak egy ártatlan beszélgetést
láttam, de határozottan flörtölés-érzete volt a dolognak, és az
az érzésem, hogy ha egy este felugranék Ollie-hoz egy italra,
jó esélyem lenne rá, hogy nem találnám egyedül.
– Nem képzelődsz – mondja Damien –, és Ollie egyszer
még nagyon ráfázik a sompolygásra. Talán nem e miatt a lány
miatt, hanem azért, mert álomvilágban él, s előbb-utóbb
utoléri a valóság.
– Tudom – felelem. – Ollie mindig mesterien értett az
önámításhoz.
Befut a limuzin, a parkolóőr kitárja az ajtót, a londiner
hátrakerül, hogy berakja a poggyászunkat a csomagtartóba.
Damien hátramarad, hogy kiossza a borravalót. Beülök az
autóba, és azon töprengek, amit a valóságról mondott. Igaza

124

van. A valóság előbb-utóbb utolér mindenkit. Csak az a
kérdés, hogy túl lehet-e élni.

Ahogy Damien követ, azonnal látom rajta, hogy tudja, mi
jár az eszemben. Arca megszelídül. Elhelyezkedik mellettem,
némán megfogja a kezem. Nem szól, amíg ki nem érünk a
városból az A9-esre, amely a repülőtérre vezet. De minket
nem zavarnak az ilyen hézagok a beszélgetésben. Pontosan
tudom, mire céloz, amikor felém fordul, és csak annyit mond:

–Többféle valóság létezik, Nikki. Mi együtt vagyunk, és
kibírunk mindent, amit a világ köpköd ránk.

Mély lélegzetet veszek, megparancsolom magamnak, hogy
ne tegyem fel a kérdéseket, amelyek szabadulásért
könyörögnek a torkomban: Biztos vagy ebben? Túlélhetjük?
Tényleg megmaradunk akkor is, ha kipukkad a buborék?

Damien folytatja, észre sem véve – vagy nem véve
tudomásul – a kimondatlan szavaimat.

– Ollie-nak megvan az esélye, hogy hozzájusson ahhoz,
amit mi megszereztünk. Valami különlegeshez. De ő fél, és
megtorpedózza a saját boldogságát. – Megsimogatja az arcom
a kézfejével, olyan szelíden, hogy majdnem elsírom magam. –
Én nem félek – mondja. – Emiatt nem. És te sem.

Bólintok, mert igaza van. Még mindig sok félnivalóm van,
de a kapcsolatom Damiennel nem tartozik közéjük.

– Mit üzent Lisa? – kérdezi, és nekem ismét ámulnom kell,
hogy milyen figyelmes. Tőle nem félek, de időnként még
mindig pánikrohamaim vannak a saját vállalkozásom miatt.
Lisa, aki üzleti tanácsadó, nemcsak barátom, de lehetséges
munkatársam is.

– Azt, hogy az egyik ügyfele Bostonba költözik, és nagyon
olcsón kiadna egy üzlethelyiséget Sherman Oaksban.

– Ez remek hír – mondja Damien.
– Talán. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy
szükségem van-e rá. – Tervezett vállalkozásom gyakori téma

125

volt közöttünk a németországi napokban. Nemcsak azért, mert
ki akartam kérni a tanácsát – végül is ki lehetne jobb ebben
olyasvalakinél, aki a maga tehetségéből lett milliárdos? –,
hanem mert vállalkozói kalandjaim megbeszélése elterelte
figyelmünket a tárgyalásról.

Damien meg van győződve arról, hogy bele kell vágnom;
nyissak egy üzletet, és készítsek alkalmazásokat
kisvállalkozásoknak, miközben nagyobb terveken dolgozom.
Okos tanács, de attól még idegeskedem.

– Legalább találkozz Lisával, és beszéld meg vele a
lehetőségeket. Okos, jó hírű, és kiépített ügyfélköre van.
Segíthet neked.

Pofát vágok, bár igazat adok neki. Ezt már megbeszéltük
egyszer, miután közölte velem, hogy az irodája lenyomozta
Lisát, aki tökéletesen tisztának bizonyult. Ekkor néhány
válogatott sértést vágtam a fejéhez, és felszólítottam, hogy
bízza rám az átvilágítást, mire azt felelte, inkább köszönném
meg, hogy eggyel kevesebb dologgal kell foglalkoznom.

Az éjszaka gyertyás fürdővel ért véget, de attól még
mérgelődtem.

Egyszóval, bírom Lisát. Jól kijöttünk egymással, ahányszor
csak beszélgettünk. Azonkívül elég új vagyok Los
Angelesben, és szeretném még néhány baráttal bővíteni a kis
kört, amelyet azóta építettem ki, hogy ebben a városban
lakom. Miután így elhatározásra jutottam, e-mailt küldök
Lisának, hogy nagyon szívesen találkoznék vele, majd
belepottyantom a mobilt a retikülömbe, és igyekszem
szabályosan lélegezni.

Mellettem Damien fölnevet.
– Jól csináltad! – dicsér. – Elviszlek ebédelni, hogy
megünnepeljük. Szereted a halat sült krumplival?
– A halat sült krumplival?
– Meg kell állnom Londonban.

126

– Rendben. Sofia?
– Baj?
– Dehogy. – Nem sokat tudok Sofiáról azon kívül, hogy
hányatott gyerekkora volt, és ő, Damien meg a barátjuk,
Alaine, nagyon összetartottak, amíg Damien teniszezett.
Tudom, hogy nemrég zűrjei voltak, és Damien haragszik rá,
amiért képtelen gatyába rázni magát, ahogy ő fogalmaz.
Azt is tudom, hogy ő volt az első, akivel Damien lefeküdt,
de már nagyon hosszú ideje csak barátok.
– Jól van? – kérdezem.
– Nem tudom – feleli, majd beletúr a hajába. – Megint
eltünedezik. – Borús arccal nyúl a kezemért. Megszorítom az
ujjait.
– Amire csak szükséged van – mondom. – Bárhol,
bármikor.
Még sosem jártam Londonban, és nem állíthatom, hogy
most túl sokat láttam volna belőle. Damien gépéről azonnal
átszálltunk a limuzinba, amely meg sem állt velünk az irodáig.
A limóból láttam a forgalmat, az embereket, és épületeket,
amelyek lényegesen régebbiek voltak mindennél, ami
Texasban vagy Los Angelesben látható. Viszont nem láttam a
Tower-hidat, sem a Buckingham-palotát. Még egy brit
popsztárt sem. Tulajdonképpen örülök, mert ez nem vakáció,
viszont ki tudja, mikor jövök erre még egyszer?
Jelenleg a Stark International londoni irodájánál vagyunk,
ami a Canary Wharf üzleti negyedben található, és Damien
irodája kitölti a harmincnyolcadik emelet felét. Az épület
ultramodern, a berendezés úgyszintén. Damien a rövid
repülőút nagyobb részét mellettem töltötte, miközben terveket
dolgozott ki Sofia felkutatására. Én egy okostelefonos
alkalmazáshoz jegyzeteltem, továbbá e-mailt küldtem
Evelynnek meg Jamie-nek, hogy útban vagyunk haza, és azt is
elpöttyentettem, hogy komolyan fontolgatom egy

127

üzlethelyiség kibérelését.
Most egyedül vagyok. Lustán ácsorgok az ablaknál, és

kibámulok a sivár, felhős világba. Látok valamennyit a
Temzéből, de nem sokat, és még a híres folyó sem kelti fel az
érdeklődésemet. Gondolataim összevissza kódorognak. Ekkor
visszajön Damien két üzleties külsejű nővel, akik
szorgalmasan jegyzetelnek táblagépükbe.

Elküldi a bal oldalit, majd folytatja a beszélgetést a jobb
oldalival, aki az ötvenes évei végét tapossa. Magas, vékony
teremtés, láthatólag nagyon érti a dolgát. Korábban már
bemutatta nekem mint Ms. Ivest, az állandó londoni
titkárnőjét. Amennyire megítélhetem, Ms. Ives fő feladata
abban áll, hogy az összekötő szerepét tölti be Sofia
szanatóriuma és Damien között.

Még mindig nem értem, miért fordítanak ilyen kolosszális
összegeket Sofia lelki egészségére. Jó, Damien barátja, de
tudomásom szerint nem figyelteti titkárnőkkel az összes
barátját.

– Értesítsen, amint utolérte Alaine-t – mondja éppen.
Alaine jelenleg Los Angelesben séf, ám Damien abban
reménykedik, hogy hallott valamit Sofiáról, ha már egyszer
ennyire országos haverok voltak gyerekkorukban. Az
íróasztalához megy, letekint a papírtornyokra. – Ha már
egyszer Londonban vagyok, hozza be a Newton-tervet.

– Máris, Mr. Stark. – Ms. Ives megáll az ajtóban, hogy
bólintson felém. – Örülök, hogy megismerhettem, Ms.
Fairchild. Sajnálom, hogy nem találkozhattunk kellemesebb
körülmények között.

– Én is örülök – mondom. Az ablaknál maradok, amíg Ms.
Ives be nem csukja az ajtót, aztán odamegyek Damienhez. –
Valami jó hír?

– Sajnos, nem. Nagyjából egy hete kijelentkezett az utolsó
elvonóról, és azóta senki sem hallott róla.

128

– Ó! Sajnálom.
Fintort vág.
– Nem ez az első alkalom, de általában pár nap után
visszakerül a St. Albans-i lakásába, részegen vagy elszállva,
készen rá, hogy ismét lehozzák a szerről.
– Hány éves?
– Huszonkilenc. Egy évvel fiatalabb nálam.
Tűnődve bólogatok.
– És önként megy rehabra? Mármint nem bírói utasításra?
– Néha azt gondolom, könnyebb lenne úgy – mondja
Damien fahangon. – De nem. Önként vonul be.
– Értem – mondom, bár persze nem értem. Damien
íróasztala akkora, mint a Jamie-vel közösen használt
fürdőszobám, csupa króm, üveg és politúros tíkfa. Felpattanok
rá, és harangozok a lábammal, miközben azon tűnődöm, amit
mondott nekem – és azon, amit nem mondott el. – Gondolom,
aggódsz, hogy valami történt vele. Csak azt nem értem, miért.
Felnőtt, teljesen törvényesen jelentkezett ki. Talán úgy
döntött, hogy utazik. Elmegy más barátokhoz. Mint hallom,
már majdnem tiszta. Talán be akarja bizonyítani magának,
hogy józanul is működőképes.
Arra számítok, hogy letorkol, és azt mondja – teljes joggal
–, hogy semmit sem tudok erről a lányról. Ám ő komolyan
fontolóra veszi a szavaimat.
– Lehet, hogy épp ezt tette – mondja. – De ha te váratlanul
nem találnád Jamie-t, mit tennél?
Mivel ez nem is olyan régen megtörtént, pontosan tudja,
mit tennék. Frászt kapnék. – Egy pont oda, Mr. Stark.
– Van egy másik oka is – mondja közömbösen. Az
ablakhoz lép, ahol én álltam pár perce. Utánamegyek.
Kinézünk az üzleti negyedre. De engem nem a kilátás ragad
meg, hanem Damien tükörképe az üvegen. A hangja és a
viselkedése lehet közömbös, de az arca nem az.

129

Hallgatok. Egy perc múlva folytatja.
– Sofiának és nekem volt egy megegyezésünk. Én fizetem a
számlát. Ő befejezi a kezelést. Nem szeretem, ha semmibe
veszik a feltételeimet.
Bólintok. Ismerve Damient, tökéletesen logikusnak találom
azt, amit mond. Csak azt nem értem, miért. Noha szinte
biztosra veszem, hogy belém fojtja a szót, úgy döntök,
megkockáztatom a kérdést.
– Miért fizeted a kezelését? És nemcsak ezt. Több ilyen
volt már, igaz?
Feltűnően súlyos csend követi a kérdésemet. Nem tudom,
meddig bírom a nyomást. Amikor Damien megszólal, halk a
hangja, ugyanakkor megmagyarázhatatlanul karcos.
– Azóta fizetek Sofiáért, amióta van miből.
Ismét azt kell kérdeznem: „Miért?” Kibököm, mielőtt
meggondolhatnám magam.
Most már őt nézem, nem a tükörképét. Ám ő továbbra is
kibámul az üvegen. Akaratlanul arra kell gondolnom, hogy a
várost látja-e, vagy a múltat. És én állok-e mellette? Vagy
Sofia?
Ökölbe szorítom a kezem, mert nem akarok féltékeny lenni
egy kísértetre, mégis érzem, ahogy a szörnyeteg nyitogatja
bennem a zöld szemét.
Damien továbbra sem válaszol a kérdésemre. Azt hiszem,
túl messzire mentem. Ám ekkor végre megszólal, és nekem
megfagy az ereimben a vér, sőt a velő is megfagy a
csontjaimban a szörnyűségtől, amit Damienről kell hallanom,
és az ártatlan lányról, aki a barátja volt.
– Mert Richter lánya – mondja Damien. – És az apja egy
vasat sem hagyott rá.
Egy percbe telik, hogy felfogjam a szavai értelmét.
– Richter lánya, de az apja rád hagyta mindenét?
– Igen – feleli.

130

– Tehát ezért gondoskodsz róla? Miért nem írattad rá
egyszerűen a pénzt?

– Arról szó sem lehetett – mondja. – Először is, már akkor
voltak zűrjei. Ragyogó esze van, de lobbanékony, és nem
mindig dönt helyesen. Úgyhogy létrehoztam egy alapítványt.
Kap pénzt a szükségleteire. Vásároltam neki egy lakást.
Fizetem a gyógykezelését. Röviden, azért van élete és
egzisztenciája, mert nem adtam oda neki azt a pénzt. Ha
megteszem, valószínűleg már túladagolta volna magát.
Legjobb esetben pedig elitta, elhernyózta vagy elkokózta
volna az örökségét.

Bólogatok. Tökéletesen logikus.
– Igazság szerint akkor is segítettem volna rajta, ha nincs
semmi örökség. – Amióta megszólalt, először néz a
szemembe. – Sofia tudta, miket művelt velem az apja. A
barátsága segített, hogy ne bolonduljak meg.
– Ó, istenem! – Nem is tudom, hallja-e, mert a számhoz
kaptam a kezemet. De az bizonyos, hogy látja a szememben
az iszonyt és a bánatot. – Tudta, hogy az apja szörnyeteg!
– Tudta – feleli Damien. – Együtt vészeltük át Richtert.
Végül én bizonyultam alkalmasabbnak a túlélésre, de az isten
verje meg, Nikki, akkor is mindig ott állt mellettem!
Bólogatok, és peregnek a könnyeim.
– Alaine is?
A fejét rázza.
– Ő semmit sem tudott. Természetesen drága nekem a
barátsága, de a Sofiához fűződő kapcsolatom sokkal mélyebb.
Megfogom a kezét és megszorítom. A zöld szemű
szörnyeteg visszaaludt. Nincs bennem féltékenység, sőt,
ugyanolyan kétségbeesetten meg akarom találni ezt a nőt,
mint Damien. Szegény lány, aki megosztotta Damiennel azt a
kevéske erejét, és megjárta a saját poklát a tudattól, hogy egy
szörnyeteg vére folyik az ereiben!

131

– Meg fogod találni – mondom. – Mikor nem kaptál te meg
valamit, amit akartál?

Ahogy reméltem, ettől elmosolyodik egy kicsit. Átölel,
magához szorít.

– Borzasztó lehetett neki ez a tárgyalás – mondom. – Az
apja. És te. – Arcomat a mellkasához szorítva hallgatom
válaszának morajló visszhangját.

– Nem került szóba közöttünk. Nem szeretett arra gondolni,
hogy Merle Richter volt az apja. Pedig pár órával azelőtt
beszéltem vele, hogy megérkeztél Németországba. Egyre
vártam, hogy majd felhozza. Nem tette.

Nem tudom, mit válaszoljak erre, úgyhogy
megkönnyebbülök, amikor Ms. Ives hangja megszólal a
kihangosítón. Alaine bejelentkezett Skype-on, akarja-e
Damien, hogy átküldje a fali képernyőre?

Damien azt feleli, hogy igen, mire a szoba túloldalán
elhomályosodik, majd kékre változik egy díszes tükör, és
hirtelen meglátom Alaine arcát.

– Damien! – mondja. – Olyan boldog voltam, amikor
ejtették a vádat!

– Köszönöm. Emlékszel Nikkire?
– Hát persze. Örülök a viszontlátásnak, Nikki. Remélem,
legközelebb személyesen találkozunk, a legjobb borom
mellett.
– Az jó lenne.
Amikor megismerkedtem Alaine-nel, nem tudtam hova
tenni a kiejtését. Damien azóta elmagyarázta, hogy Alaine
Svájcban nevelkedett. Továbbra is nehezen ismerném meg az
akcentusát, bár most, ahogy jobban odafigyelek, egyformán
hallom benne a francia és a német hatást.
– Sajnálom, hogy nem értél utol, amikor korábban kerestél.
Mint mondtad, Sofiáról van szó.
– Ismét eltűnt – feleli Damien. – Pár napja kijelentkezett, és

132

lelépett. Azóta nem találom. Arra gondoltam, hátha telefonált
neked.

– Szerencséd van, barátom – mondja Alaine. – Pontosan
tudom, hol van.

Látom Damien tekintetében a megkönnyebbülést.
– Hol?
– Sanghajban.
– Sanghajban? – hitetlenkedik Damien. – Miért? Mikor
beszéltél vele?
Alaine összevonja a szemöldökét.
– Három – nem, négy napja. Emlékszel Davidre, a dobosra,
aki pár éve megtetszett neki? A banda leszerződött egy hétre
egy ottani bárba. Azt mondta Sofia, hogy Chicagóba is
elutazhat, ha a bandának bejön a remélt munka.
Damien a halántékát masszírozza. Vonásain sajátosan
elegyedik a szeretet az aggodalommal. Apai arc. Úgy
képzelem, akkor lesz ilyen az arca, ha majd a srácainkért
aggódik egy napon.
A srácainkért? Megdermedek, de nem a félelemtől, hanem
a meglepetéstől. Váratlan gondolat, de nem félelmetes, sőt,
megnyugtató, mintha titokban betekinthettem volna a jövőbe,
ahol Damien és a gyerekeink várnak rám.
– Telefonált neked? – kérdezi Damien. – Próbáltam
utolérni a mobilján, de azonnal átkapcsol hangpostára.
– Skype-on keresett – válaszolja Alaine. – Kérdeztem, hogy
beszélt-e veled, de nem akart zaklatni a tárgyalás alatt. Meg
vagyok lepve, hogy nem hívott fel most, amikor az ügy
lezárult, de jellemző lenne Sofiára, ha nem nézné a híreket.
– Össze tudsz kötni vele azon a felhasználónéven, amelyet
használni szokott?
Alaine tekintete följebb vándorol, mintha az opciókat
olvasná a gépe képernyőjén.
– Azt hiszem, igen. Várj. – Arca ott marad a kivetítőn, de a

133

sarokban megjelenik egy kisebb ablak: pillanatfelvétel egy
lányról, akinek tüskés, fekete haja van. A tüskék hegye vörös.
Többszörösen átfúrt fülében pici ezüstkarikák. Pikáns, finom,
keskeny arcocskája van, a bőre természetellenesen sápadt.
Sötétbarna szemét vastagon körülrajzolta fekete ceruzával.
Egyetlen szín van rajta, a dús, döbbenetes szája, amelyet
harsogó vérvörösre rúzsoz. A korát nehéz megállapítani, mert
bár Damien huszonkilencnek mondta, nekem legfeljebb
húsznak tűnik. Bár nem tudhatom, milyen régi ez a kép.

– Szerintem ez bejön – mondja Alaine, de szinte azonnal
hozzáteszi: – A fene egye meg ezt a lányt!

Nem értem, de aztán meglátom a vörös X betűt a képen.
– Mi ez?
– Lezárta a felhasználói fiókját – magyarázza Damien. –
Nincs más kapcsolatod hozzá?
– A mobilján kívül? Nincs. – Alaine szája gondterhelten
legörbül. – Esküszöm, az idő felében nem tudom, hogy éppen
mi jár a fejében. De azt mondta, Sanghaj után felhív, és
tájékoztat, hova mennek legközelebb.
– Szólj neki, hogy keressen meg engem is. Illetve kapcsolj
be a hívásba.
– Azt fogom tenni. Ne aggódj, Damien, előkerül. Mindig
előkerül. Mindketten tudjuk, milyen csapongó lélek.
– Dúlt lélek – mondja Damien.
– Nem azok vagyunk mind? – kérdezi Alaine, bár közben
jókedvűen csillog a szeme. Nyilvánvalóan fel sem fogja,
mekkora igazságot mondott ki.
Amint a képernyő kiürül, Damien visszahívja Ms. Ivest, és
ad neki egy csomó utasítást. Többek között elő kell keresni
David aktáját, azután le kell nyomozni a bandáját Sanghajban.
Ms. Ives gondosan feljegyez mindent, és megígéri, hogy
azonnal jelentkezik, amint megtudott valamit. Mihelyt kiment,
Damien magához ölel.

134

– Jól vagy?
– Csalódott vagyok – mondja. – Egyébként igen.
Látom az arcán a szorongást, de amikor rám tekint, s
elmosolyodik, a ború elhalványul.
– Köszönöm – mondja.
– Mit?
– Mindent.
Akkorát mosolygok rá válaszul, hogy szinte fáj.
– Legyen szerencsénk máskor is, Mr. Stark.
– Azt hiszem, itt egyelőre végeztem – mondja. – Te még
sosem jártál Londonban, ugye? Akarsz maradni éjszakára?
Elmehetnénk a Harrodsba. Színházba a West Enden.
Megnézhetnénk pár nevezetességet.
– Nem – mondom. – Én csak veled akarok lenni. Én csak
haza akarok menni.
– Újabb magyarázat, hogy miért vagyunk tökéletesek
együtt – jegyzi meg Damien. – Én is pontosan ezt akarom.

135

10

– Isten hozta önöket a fedélzeten, Mr. Stark, Ms. Fairchild.
Parancsolnak egy pohár pezsgőt?

– Köszönöm, igen – mondom, és hálásan elveszek egy
poharat. Damien és én egymás mellett ülünk a puha
bőrfotelekben. Politúros asztal áll előttünk, hasonlóan
politúros fával burkolták a tágas kabin összes felületét. A
székek olyan kényelmesek, hogy boldogan vinnék belőlük
haza is. Az utaskísérő magas, karcsú lány, aki úgy tornyozza
fel a feje búbjára a rengeteg göndör haját, hogy egyszerre
képes profi és cuki benyomást kelteni.

Szopogatom a pezsgőt, felsóhajtok, és elismerem, hogy a
milliárdos életstílusban van valami.

– Mi történt a másik géppel? – kérdezem. Münchenből egy
olyasféle kis géppel repültünk Londonba, mint amilyet
Damien a Santa Monica-i hangárban tárol. Az is kényelmes,
de ehhez képest semmi.

– Ez a Lear Bombardier Global 8000 – magyarázza. – Az
Atlanti-óceánon kelünk át, ne felejtsd. Ráadásul az Egyesült
Államokon is. Ezért gondoltam, hogy érdemes olyan géppel
utazni, amelybe elég üzemanyag fér. Azonkívül könnyebb
dolgozni rajta, mert igazi irodája van. És igazi ágyban alhatsz
– teszi hozzá. Könnyedén végighúzza a lábamon az ujját,
amitől megborzongok.

– Ezen a gépen van dolgozószoba és ágy?
– A lakosztályban – mondja.
– Hű! – Szeretnék felállni, hogy felfedezőutat tegyek, de az
utaskísérő már figyelmeztetett, hogy csatoljuk be a biztonsági
öveket, mert a gép a felszállópályához közeledik.
A lány most a lecsapható ülésnél áll, és fejhallgatója

136

mikrofonján át beszél valakivel, vélhetőleg a pilótával.
Leveszi a fejhallgatót, odajön hozzánk.

– Mr. Stark, Mr. Maynard kereste telefonon. Mr. Maynard
megpróbálta mobilon utolérni, de nem ment át a hívás.
Amikor rájött, hogy ön már a gépen van, a tornyot hívta, és
arra kérte őket, okvetlenül továbbítsák önnek az üzenetet,
hogy az első adandó alkalommal hívja vissza őt.

– Megállhatunk a kifutón?
– Igen, uram.
– Akkor máris hívom. – Előveszi a zsebéből a mobilját.
Figyelem, amint a homlokát ráncolva várja, hogy létrejöjjön
az összeköttetés. Ugyan miért keresi Maynard? Csak nem a
bíróság gondolta meg magát? Szabad ilyet csinálni?
Nézem Damien arcát, de az üres és kifürkészhetetlen.
Tárgyalóterembe való arc, arra tervezték, hogy semmit se
áruljon el a konkurenciának – vagy nekem.
Egy perc múlva felállt, és noha nyújtom felé a kezem, nem
fogja meg. Nem is néz a szemembe. A gép hátuljába megy, és
eltűnik egy ajtó mögött, amely feltételezhetőleg az irodába
vezet.
A könyvemre próbálok összpontosítani, de ez képtelenség.
Legalább harminchatodszor olvasom ugyanazt az oldalt,
amikor Damien visszatér. Bólint az utaskísérőnek, aki rádión
értesíti a pilótát. Damien leül, becsatolja a biztonsági övét, a
gép továbbgurul a felszállópálya irányába.
– Mi történt? – kérdezem.
– Semmi, ami miatt aggódnod kellene. – Még mindig viseli
az üres, üzleti álarcot. Mintha egy gigászi ököl szorítaná össze
a szívemet.
– De én aggódom. Charles nem hívná fel a tornyot, ha nem
lenne fontos.
Elmosolyodik, de erőltetett a mosolya, és egy cseppnyi
derű sincs a tekintetében. – Igazad van, nem tenne ilyet.

137

– Akkor mi az?
– Pár kérdésben adódtak fejlemények, amelyek nem tűrnek
halasztást. – A hangja közömbös, a mondatai ésszerűek. Egy
szavát sem hiszem.
– Ne rekessz ki újra, Damien!
– Nem rekesztelek ki – mondja határozottan. – De nem
minden szól rólunk.
Megdermedek. Szavai felértek egy ostorcsapással.
– Értem. – A térdemen levő könyvet babrálom. – Jó, vedd
úgy, hogy nem mondtam semmit.
– Nikki… – Már nem hideg a hangja.
Felé fordulok. Rajtam is ott az álarc.
– Nincs semmi baj – mondom.
Fürkészve néz rám. A majdnem fekete szeme olyan mélyre
lát bennem, hogy az már szédítő. Olyan sokáig állom a
tekintetét, ameddig tehetem. Akkor sütöm le a szemem,
amikor attól tartok, kiolvassa belőle, hogy szerintem
mellébeszél. Nem értem, miért.
Elfordítom a fejem, tüntetően kibámulok az ablakon. A gép
gyorsul, hamarosan elszakad a földtől. Amikor a kerekek
elválnak a betontól, arra kell gondolnom, hogy Damien és én
is elértünk arra a pontra, ahonnan nincs visszatérés. Ehhez a
géphez hasonlóan mi is vagy tovább rohanunk előre, vagy
összezúzódunk.
Más választás nincs.
Damienre pillantok. Körülbástyázta magát papírokkal,
arcán a szorongás és a titkok álcája. Rettenetesen félek.

Törökülésben kuporgok a lakosztály keskeny ágyán.
Kongok az ürességtől. Magammal hoztam az üres
pezsgőspoharat, és most úgy fogom, mint egy botot: egyik
markomban a talpa, a másikban a keskeny kehely. A szára
kilátszik.

138

Milyen egyszerű lenne, gondolom. Egyetlen rántás.
Egyetlen fürge mozdulat, és reccs!

Egyetlen másodperc. Még annyi sem. Itt lenne a kezemben
a vékony szár. A törött üveg olyan éles, akár a kés.

A szoknyámat felhúztam a töröküléshez. A vadhús a
combomon kilátszik a feszülő anyag alól. Elképzelem, ahogy
végighúzom a szárat a legrücskösebb forradáson. Elképzelem,
hogy fog fájni, amikor rányomom az üveget a lágy húsra.
Elképzelem a megkönnyebbülést, amikor magamba fúrom:
mellkasomon enyhül az iszonyú nyomás, felpattan a
biztonsági szelep, és végre kivethetem magamból ezt a
temérdek szart, ami olyan rég gyűlik bennem!

Ó, hogy kívánom! Istenem, de kívánom!
Nem!
Szorosan behunyom a szemem, kétségbeesetten vágyom
Damien kezére. De ő nincs itt, egyedül vagyok, és nem
tudom, kibírom-e nélküle.
Lassan körözök a kehely szélével a combomon. Csak egy
kis nyomás – nem, nem, a rohadt életbe, nem!
Nem csinálom ezt! Fölemelem a poharat, éppen el akarom
dobni, amikor erélyesen kopogtatnak. Bűntudatosan ugrok
egyet. Nem számítok Damienre – két órája, amikor elértük a
repülési magasságot, visszavonult a dolgozószobájába,
ahonnan azóta sem került elő. Azt gondolom, Katie az, az
utaskísérő, aki megígérte, hogy felkelt, mihelyt felszolgálják a
vacsorát.
– Nem vagyok éhes! – kiáltom. – Inkább alszom még egy
kicsit!
Ám az ajtó felpattan, és Damien áll ott.
Az én kezemben pedig ott az az átkozott pohár.
Gyorsan magam elé nyújtom a lábamat, és a fényezett
faburkolatnak támaszkodom. Hanyagul leteszem a poharat az
asztalra, és abban reménykedem, hogy Damien nem vette

139

észre, milyen gyászos irányba kódorogtak a gondolataim.
Olyan sokáig áll ott, hogy már attól félek, egyetlen szót

sem fog szólni hozzám. Az arca kemény, a tekintete szomorú.
– Közölnöd kellett volna, hogy átlátsz a süketelésemen –

mondja végül. Megengedek magamnak egy egészen pici
megkönnyebbülést. Nem figyelt fel a pohárra, nem tudja, mire
gondoltam.

– Természetesen rólunk szól – folytatja. – Nincs az
életemben semmi, ami ne rólunk szólna. Hogyan is lehetne,
amikor az egész világom körülötted forog?

– Ne! – mondom ingerülten. – Ne próbáld másra terelni a
szót ezekkel a romantikus közhelyekkel!

Látom a szemében a fellobbanó haragot. Becsukja maga
mögött az ajtót, három hosszú lépéssel átvág a szobán.

– Közhelyekkel? – ismétli érdesen. – Az istenit, Nikki, azt
akarod mondani, hogy nem tudod, mit jelentesz nekem? –
Felém nyúl, de végül mégsem érinti meg az arcomat. – Nem
mondtam el ezt neked minden egyes nap, azóta, hogy együtt
vagyunk?

Érzem, hogy hullámokban árad belőle a forróság. A vad
szenvedély. Az érzéki vágy. Behunyom a szemem, reszketeg
lélegzetet veszek. Vérem dübörög. Ó, igen, tudom, mit érez
irántam. Én is ugyanazt érzem. Egyedül a karjaiban élek.
Nélküle semmi vagyok. Ő a mindenem.

Ezért is állok készen a kemény harcra.
Lassan fölemelem a fejem, és ránézek.
– Tudom – mondom. – De nem ez a fontos. Maynard nem a
tőzsdei árfolyamok vagy a vállalati logód miatt telefonált,
nem is azt kérdezte meg, mit szervíroznak a Stark Tower
ebédlőjében.
Úgy bámul rám, mintha elment volna az eszem. Talán
bolond is vagyok egy kicsit, de azt akarom, hogy megértsen, a
fene egye meg!

140

– Nem vagyunk sziámi ikrek, Damien. Természetesen nem
minden szól rólunk, és ez így helyes. Így jó. Ugyanúgy nem
akarom megsérteni az autonómiádat, mint ahogy én sem
hagyom bántani az enyémet. De kívülről ismerem minden
vonásodat, és megláttam a szemedben az árnyékot. Tehát ne
fokozz le valami létfontosságú dolgot holmi csip-csup
bosszúsággá, ami miatt át kell ütemeznünk a jövő csütörtöki
vacsorát.

Felvonja a szemöldökét.
– Nohát! – mondja egyszerre meglepetten és elismerően.
A következő pillanatban megteszi felém az utolsó lépést, és
mellém ül az ágyra. Gyengéden megfogja a kezem, és az
ujjával rajzolgat a bőrömre, ám egy szót sem szól.
Nyomasztóan nehezedik ránk a csend, tele kérdésekkel és
reménnyel.
Eszembe jut, mire gondoltam a felszállásnál: most vagy
rohanunk tovább, vagy összetörünk. Végül nem bírom tovább.
Felé nyúlok, megsimogatom az arcát.
– Szeretlek – mondom. A szó alig fér ki a torkomon.
– Nikki! – szakad fel belőle. Amikor magához ölel,
behunyom a szemem, és várom – nem: követelem –, hogy
megismételje, amit én mondtam. Egyszer sem mondta az első
németországi hetem óta, hogy szeret. Azóta nem, hogy amúgy
istenigazából elkezdődött a felkészülés a tárgyalásra, és az
ügyészek figyelmeztették, hogy a börtönt és a jövőjét
kockáztatja, ha nem hajlandó tanúskodni.
De most hallanom kell, hogy szeret. Iszonyú szükségem
van erre az egyetlen kis szóra. Nem azért, mintha kételkednék
a szerelmében, hanem mert nem szabadulhatok a gyanútól,
hogy akadályversenyben vagyunk a való világgal, és ez a szó
az egyetlen pajzsunk, ha egyszer szétpukkan a csillogó
védőbuborék.
De ő nem szól, csak ölel magához, mintha ez lenne minden

141

oltalom, amire szükségem van.
Azután valami döbbenetes dolgot mond:
– A sajtó most azon nyáladzik, hogy lefizettem valakit,

ezért ejtették a vádakat.
Megmerevedek, elhúzódom, hogy lássam az arcát.
– Szemét disznók!
A szája megrándul.
– Feltétel nélkül egyetértek a véleményeddel, de az a

helyzet, hogy vádoltak már meg ennél csúnyább dolgokkal is.
Fürkészve nézek rá. Tőlem eltérően nem dühöng. Nem

fájdítja a fejét ezzel a nevetséges váddal, ami csak egy epizód
a sztoriban.

– Oké – mondom. – Folytasd.
– A bírákat és az ügyészeket felháborította a célozgatás. Az
ügyészség hivatalos nyilatkozatot adott ki, mely szerint
utólagos bizonyítékok alapján ejtették a vádakat.
Mivel pontosan ez történt, továbbra sem értem, mi a
probléma. De nem szólok, csak várok.
– Most a sajtó azt követeli, hogy hozzák nyilvánosságra a
bizonyítékot.
Ó…
Megszorítom a kezét.
– Damien, ez… – Félbeszakítom a mondatot. Mert mivel
folytassam? Hogy ez borzasztó? Arra gondolok, mennyire
összeroppant a felmentése után, és megpróbálom
egymilliószorosára nagyítani a kiborulását, ha majd ezeket a
fotókat odalökik az egész rohadt világnak. A szívem elszorul,
a hátamon a hideg futkos a gondolattól. El sem merem
képzelni, mit érezhet Damien, vagy mit érezne, ha
nyilvánosságra hoznák a képeket.
Lélegzetet veszek, ismét próbálkozom.
– Bizonyára nem tesznek ilyet. A bizonyítékokat zárolták,
nem? Mit mondott Maynard? – Csak makogok összevissza,

142

hiszen semmit sem tudok a törvényekről, a német
törvénykezésről meg még annál is kevesebbet. Van joga a
sajtónak arra, hogy lássa a bizonyítékot? Átadja-e a fotókat a
bíróság vagy az ügyészség a saját jó híre védelmében?

– Vogel már intézi az ügyet, Maynard Münchenben maradt,
hogy együtt dolgozzanak rajta. Charles optimista, de nagyon
korán van még ahhoz, hogy jósolgathassak, mi lesz ennek a
vége.

– Aha. – Mondani akarom, hogy minden oké lesz, de nem
bírom kiejteni a számon a hazugságot. Mert ha a fotók
nyilvánosságra kerülnek, Damien tönkremegy bele. Igen, ő
erős, és tudom, hogy fel fog gyógyulni belőle. Csakhogy ez
ugyanúgy nem múlik el, mint ahogy az én combomon is
megmaradnak a vágások. Damien egy része is meg fog halni,
és örökre megváltozik minden.

– Ne haragudj, hogy megbántottalak – mondja, és
végighúzza a hüvelykujját az ajkamon.

Kinyitom a számat, bekapom az ujját, és behunyt szemmel
élvezem az ízét.

– Nem te mondtad nekem, hogy a kéj és a kín kéz a kézben
jár? – mormolom, miután eleresztettem.

Szeme elsötétül, majd hanyatt vág a keskeny ágyon. Elakad
a lélegzetem. Olyan vadul rohan meg az égő vágy, hogy
elszédülök. Damient akarom, azt akarom, hogy fogja a
mellemet, nyomja hozzám a testét, dugja belém a nyelvét és a
farkát. Éreznem kell, hogy össze vagyunk kötve.
Lubickolnom, fürödnöm kell az érzésben.

Éreznem kell, amit már tudok: hogy Damien az enyém, én
az övé vagyok, és mindig is az övé leszek.

Megragadja a csuklóm, a fejem fölé húzza a karom, és
lefog. Felszisszenek, mert fáj a szorítása. Azután fel is
jajdulok, mert durván megszorítja a mellem a vékony
pamutpóló alatt. – Élvezed? – kérdezi.

143

– Igen, ó, igen!
Szopni kezdi a mellemet a pamuton át, azután felgyűri a
pólómat, kiszabadítja a mellemet a melltartómból, és rám ül.
Nehezen lélegzem, és nem bírok mozogni. Ajka rátapad
csupasz mellemre. Beszívja a mellbimbómat a szájába, és
olyan erősen szop, hogy homorítok, azután feljajdulok, mert
belém harap. A foga keményebb, mint amilyenek a kis
ezüstkarikák voltak az este.
Elhúzódik, de a foga közben sem engedi el a
mellbimbómat. Homorítok, még többet akarok ebből az érzéki
marásból, ebből a csábító fullánkból.
– Mondd ki, mi kell neked – követeli.
– Te – mondom. – Te kellesz.
– Az istenedet, Nikki, nem úgy értettem! – morogja. –
Mondd meg, mi kell neked!
Akkor döbbenek rá, hogy igen – látta a pezsgőspoharat.
Persze, hogy tudja, mi járt az eszemben. Damien tudja, ő
mindig mindent tud.
– Te kellesz – ismétlem rekedten. – Ennyire van
szükségem. Nem akartam megtenni, esküszöm. Gondoltam rá,
de nem akartam megtenni.
– Ó, Nikki! – Szája az enyémre tapad, és csókol, olyan
vadul, éhesen, tüzesen, hogy úgy érzem, mindketten
feloldódunk benne. Keze ide-oda jár vonagló testemen, lángra
lobbantva minden érzékszervemet. – Ne haragudj – mondja. –
Én kevertelek bele ebbe. Olyan kurvára sajnálom!
– Nem – mondom. – Én akartam így. Én. És te adsz nekem
erőt. Ó, Damien, kérlek! – teszem hozzá, mert nem bírok úgy
beszélgetni, hogy ő közben fogdos. – Most. Kérlek.
Szükségem van rád.
– Nikki. – Úgy mondja ki a nevemet, mint egy fohászt.
Félrerántja a tangámat, és belefúrja ujjait a lucskos pinámba. –
Ó, Nikki!

144

Dobálom a csípőmet, és vergődöm, mert továbbra sem
enged el. Ha volt még bennem düh vagy sértettség, az már rég
elpárolgott. Ez itt Damien, a férfi, akit szeretek. A férfi, akit
szeretek, és akit kívánok. Vágyom az érintését, vágyom –
istenem, magam vagyok a vágy!

Elenged, amíg kicsatolja a nadrágját, és kiszabadítja a
farkát. Hátranézek, és elakad a lélegzetem, amikor látom,
milyen vastag és kemény. Megmozdítom a karomat,
borzasztóan szeretném megsimogatni.

– Nem – mondja, és nekem az ajkamba kell harapnom,
nehogy felkiáltsak a csalódástól, de szót fogadok, és a karom
megmarad magas tartásban.

– Siess! – könyörgök. Szétteszem a lábamat. Cseppfolyós
láng vagyok. Magam vagyok a megtestesült, szilaj és nedves
kéjvágy. Damien kegyetlenül húzogatja a makkját a
csiklómon, de nem dugja belém.

Homorítok és vonaglok, a testemmel könyörgök neki, és
amikor ez nem válik be, megharapom az alsó ajkát, így
követelem, hogy azonnal basszon meg.

Ekkor belém döfi magát, és én felnyögök. A szoknyámat
felgyűrte a derekamra, a tangámat félrerántotta. Egyik kezével
összeforrt testünk mellett támaszkodik, a másikkal belemarkol
a hajamba.

A gép légörvénybe kerül. Riadt gyönyörrel kiáltok fel,
amikor egy darabig zuhan, majd ismét felvágódik a magasba,
mert a mozgás még mélyebben belém sajtolja Damient.
Szeretném, ha szabad lenne a kezem, meg akarom markolni a
fenekét, hogy még jobban belenyomjam magamba, de nem
engedi. Eltépi a száját a szájamról, a tenyerére támaszkodik,
és a szemembe néz. Testünk csak két helyen ér össze: ott, ahol
átfogja a derekamat, és ott, ahol a farka észbontóan döfköd.

– Ez az, Nikki – mondja, minden döféssel mélyebbre ásva.
Teste minden mozdulatnál végigsúrolja a csiklómat. – Látni

145

akarom az arcodat, amikor elélvezel. Tudni akarom, hogy
elvittelek a szakadék széléig, ahova együtt akarok bezuhanni
veled.

– Gyerünk! – sürget. Bennem színes gejzírt fakaszt a vihar.
– Gyerünk, Nikki – ó, igen! – nyögi, amikor felrobbanok. Az
orgazmus végighullámzik rajtam, homorítok, jajgatok,
parázna kétségbeeséssel vonaglok. Nem tudom, menekülni
akarok-e az ingerek zűrzavarából, vagy azt akarom, hogy
örökké tartson. Annyit tudok, hogy Damien tovább dönget, és
a hüvelyizmaim továbbra is görcsösen rángatják, és karmolom
a takarót az ágyán, és homorítok, és lélegezni próbálok, és…

– Ó, istenem! – kiáltom, amikor megráz a végső áramütés,
másodpercekkel azelőtt, hogy Damien is elélvez. Ernyedten
hullok vissza az ágyra, és noha nagyon álmos vagyok, nem
hagyhatom ki azt a gyönyörűséget, hogy meg ne nézzem,
hogyan ömlik el Damien arcán a kielégülés. Utána olyan
gyengéden mosolyog rám, hogy végképp elfelejtek
gondolkozni, csak összegömbölyödöm mellette.

Õ is ledől mellém, és a keze, amely pár perce még olyan
keményen markolta a csuklómat, most lusta köröket rajzol a
karomra.

– Isten hozott a Felhőbaszó Klubban – mondja, mire kitör
belőlem a nevetés.

Közelebb húzódom, hozzábújok, jóllakottan, kielégülten,
boldogan.

– Te vagy az, aki nekem kell, Damien. Te és semmi más.
Feltétel nélkül alárendeltem magam ennek a férfinak, és
most ismét érzem, hogy ez így helyes. Köztem és Damien
között ugyanolyan szükségszerű a szex, mint a beszéd. Ez a
mi eszközünk a felfedezésre, ez fejezi ki a kölcsönös
bizalmunkat, és ezzel oldódunk fel egymásban.
Szerintem Damien nem szavakban vall szerelmet, hanem a
testével.

146

Az éber álom lebegéséből hoznak vissza a szavai:
– Egyébként mindegy, hogyan dönt a német bíróság; a
képek nagy valószínűséggel nyilvánosságra kerülnek.
Az a legfélelmetesebb, hogy ezt teljesen tárgyilagosan
mondja. Nem mozdulok. Úgy fekszünk, hogy a hátam a
mellkasához simul, és ő átkarolja a derekamat. Csukva tartom
a szemem, mintha ettől kevésbé lennének reálisak a szavak.
– Miért mondod ezt?
– Azt hiszem, neked volt igazad. Apám állhat mögötte.
– Ne, Damien! – Szembefordulok vele, mert látnom kell. –
Komolyan ezt gondolod?
– Nem logikus? Ha engem becsuknak, azzal elzárul a
pénzcsap.
Noha az apjához képest az én anyám olyan, mint egy
húsvéti nyuszi, aki édes és puszilgatni való, Damien a mai
napig támogatja.
– Még ha igazad is van, ez csak arra ad magyarázatot,
hogyan jutott hozzá a bíróság a fényképekhez. Miből
gondolod, hogy apád nyilvánosságra hozná őket?
Összedörgöli az ujjait, mintha pénzt olvasna.
Értetlenül csóválom a fejemet.
– Bulvárlapok. Internetes oldalak. Úgynevezett híradók.
Nagyon sokan hajlandók fizetni olyan információkért,
amelyekről úgy gondolják, hogy több hirdetést hoznak nekik.
– Basszus! – mondom. Ez tökéletes összefoglalása a
helyzetnek. – De talán nem ő az.
– Talán nem. – De látom rajta, hogy ezt nem hiszi el.
– Mit fogsz tenni?
– Ezen még gondolkodom – mondja baljósan.
– Szólsz majd, ha eldöntötted?
Homlokon csókol.
– Igen – mondja. – Megígérem.
Mély lélegzetet veszek. Úgy szeretném jobbá tenni

147

valamivel a helyzetet, de tudom, hogy lehetetlen.
– Mikor érünk haza? – Egy részem szeretné, ha máris

leszállna a gép. A másik azt akarja, hogy örökké repüljünk.
– Még néhány óra – mondja, lustán simogatva a karomat.

Érintése pihekönnyű, és édesen izgató. – De nem haza
megyünk. Még nem.

– Nem? Hát hova?
– Az egyik kedvenc helyemre – mondja, csókot nyomva a
hajamra. – Szerintem tetszeni fog neked.

148

11

A keskeny hegyi út annyit kanyarog, hogy kissé émelygek
tőle. Későre jár, de a telihold fénnyel önti el a toronymagas
fenyőfákat, amelyek olyan sűrűn állnak, hogy úgy érzem,
mintha alagútban haladnánk. Egy Grand Cherokee
terepjáróban ülünk, amelyet Damien stábjának egyik tagja
hagyott ott neki az Ontario repülőtérnél, közvetlenül San
Bernardino mellett. Ez a legkevésbé sportos autó, amelynek a
kormányánál valaha is láttam Damient, ő mégis magától
értetődő könnyedséggel vezet. Egyébként nem emlékszem rá,
hogy egyszer is gátlásosnak mutatkozott volna. Ettől a vagány
önbizalomtól találja fel magát minden helyzetben. Mulatságos
elképzelni, hogy egy nagyvállalati tanácskozás
tárgyalóasztalától egyenesen belepottyant egy hétvégi túlélő-
tréningbe.

– Te vigyorogsz – mondja.
– Csak elképzeltelek ágyékkötőben, a kezedben lándzsával
– felelem. – Damien Stark, a törzsfőnök.
– Kérlek, mondd, hogy nem ezt a programot eszelted ki a
hétvégére. Hacsak te nem veszel Raquel Welch-féle szőrme
miniszoknyát.
– Az még neked sem tetszene – ugratom. – Azt hiszem, az
őskorban az asszonyoknak kellett főzniük.
– Egy pont oda – mondja kaján mosollyal.
Nem fecsérlem arra az időt, hogy megsértődjek.
Mindketten tudjuk, hogy az én főzőtudományom ennyiből áll:
„Vegye le a zárófóliát, és állítsa be a mikrosütőt öt percre!”
– Közeledünk már? – Damien csak annyit mondott, hogy el
akar vinni valahova, mielőtt visszatérünk L. A.-be.
– Még egy kanyar. – A terepjáró jobbra fordul. Apró rés

149

keletkezik a fák között, és én meglátom az Arrowhead-tó
vizét: úgy ragyog a holdfényben, akár a gyémánt. Egyszer
jártam csak a San Bernardino-hegységben, akkor, amikor
Jamie-t jöttem meglátogatni az egyik karácsonyon. Abban az
évben korán leesett a hó. Béreltünk egy kocsit téli gumikkal,
és felkapaszkodtunk a hegyen a Big Bear-tóhoz. Végül nem
síeltünk, viszont fantasztikusan éreztük magunkat a
menedékházban: ír kávét iszogattunk a tűz mellett, és
gusztáltuk a szűk sínadrágos hapsikat.

Még néhány kanyar után eltűnik a tó. Teljesen össze
vagyok zavarodva, de Damien nyilvánvalóan tudja, mit csinál.
Bár nekem semmit sem árult el. Noha az én ötletem volt a
kirándulás a hegyek közé, nem tudom, hogy szállodába
megyünk-e, barátokhoz, vagy Damien valamelyik házába. A
fényszóró kévéjében feltűnik egy magánút jelzése. Damien
befordul egy még keskenyebb, még meredekebb útra. A fák
közelebb jönnek a terepjáró két oldalán. Kezdek némileg
klausztrofóbiás lenni a sötétben. Azután feljutunk a
magaslatra, amelynek tetején alpesi faház bújik meg a
hatalmas fenyőfák között. Csodálatos építmény, zsindelyes
fedél, kőkémények, zegzugok, fiatornyok – egészen az a
benyomásom, hogy el sem jöttünk Bajorországból! Vagy talán
eltévedtünk hazafelé, és Svájcban kötöttünk ki!

Damien lelassítja a terepjárót egy csipkés kovácsoltvas
kapunál, leengedi az ablakot, beüt egy kódot, szétrombolva
illúzióimat, hogy ez a különleges épület egy hotel vagy
menedékház, vagy talán panzió lehet.

– A tiéd?
Behajt a terepjáróval a lassan kitáruló kapun.
– Akartam egy búvóhelyet a hétvégékre. Olyasmi helyet,
ahová az utolsó percben is elugorhatok. Ami nincs útban.
– Palm Springs nem elég vonzó? A Santa Barbara-i
szállodád túl messze van?

150