J. Kenner - Stark 3. - Örök rabság

mert én is rosszul aludtam, és ahányszor felébredtem, ő is
ébren volt; vagy a mennyezetet bámulta, vagy hánykolódott.
Csupán akkor csillapodott le, amikor magához ölelt.

Ez az emlék megnyugtat. Nem sejtem, mi baja lehet most,
de azt tudom, hogy neki is ugyanannyira szüksége van rám,
mint nekem rá, és ez a lényeg.

Megszorítom a kezét, majd elengedem. Lehúzom a cipőjét,
fogok egy takarót, gyengéden ráterítem. Már be is hunyta a
szemét. Mellkasa a lélegzete ütemére hullámzik.

Lábujjhegyen át akarok osonni a nappaliból a hálószobába,
amikor meghallom telefonja ismerős csörgését. Átkozódva
rohanok vissza a díványhoz, mert nem akarom, hogy
felébredjen.

Megtalálom a készüléket a zakója belső zsebében.
Kiveszem. Ismeretlen szám. Lenyomom a gombot, hogy
fogadjam a hívást, és átvegyem az üzenetet.

– Itt Damien Stark telefonja – mondom halkan, arrébb
húzódva, nehogy felriasszam Damient. Hallok valamit, ami
olyan, mint mikor valaki levegő után kap. Utána semmi. –
Halló!

Síri csend. A hívó letette. A szemöldökömet ráncolom, de
nem tulajdonítok jelentőséget a dolognak. Lenémítom a
mobilt, és az íróasztalra teszem, ahol Damien könnyen
megtalálhatja.

Bemegyek a hálószobába, és levetem a konzervatív Chanel-
kosztümöt, amelyet a bíróságon viseltem. Átöltözöm
élénksárgába, hátha a vidám szín felderít. A rövid gyöngysort
magamon tartom; ujjaim megérintik az ékszert, és Damien
kezének tapintására emlékszem, amikor azon a reggelen a
nyakamra csatolta a füzért. Ledőlök az ágyra, aludni próbálok,
de nem jön az álom, és a hangulatom sem javul. Végül nem
bírom tovább. Válaszokat kell kapnom, és csak egy módját
tudom, hogy megszerezzem őket.

51

Előveszem a mobilomat, és elküldök egy SMS-t.

Itt Nikki. Beszélnem kell magával. A hotelben van?
Találkozhatunk?

A lélegzetemet visszafojtva várom a választ. Remélem,
válaszolni fog, nem veszi semmibe a kérésemet. Olyan sok
idő telik el, hogy már arra gondolok, pontosan ez történt.
Azután megjön a válasz. Majd összelappadok
megkönnyebbülésemben.

315. szoba

Összekapkodom a cuccomat, rohanok a lifthez. Oda akarok
érni, mielőtt meggondolná magát. Állok a liftajtónál, és még
akkor is böködöm a „lefelé” nyilat, amikor már ég a lámpa.
Végre megjön a lift egy tizenéves párral, akik úgy állnak
egymás mellett, hogy a fiú keze a lány farmerjének a zsebében
van, és fordítva. El kell mosolyodnom a látványtól, de rögtön
el is fordulok, nehogy megríkasson ez az egyszerű
érzelemnyilvánítás.

Én szállok ki előbb a harmadikon. Egy percre megállok,
hogy összeszedjem magam. Azután megfordulok, és addig
sietek a folyosón, amíg meg nem érkezem a 315-ös lakosztály
ajtajához. Kopogtatok, várok, és fellélegzem, amikor Charles
Maynard ajtót nyit, és betessékel.

– Köszönöm, hogy hajlandó volt találkozni velem –
mondom. – Damien… na, szóval, alszik. – Ez szépítő
körülírása annak, hogy Damien maga alatt van. Szerintem
Maynard is tudja.

A pamlag felé int.
– Foglaljon helyet. Iszik valamit? Épp akkor jöttem haza,
amikor küldte azt az üzenetet, és azon gondolkoztam, hogy
rendelek egy kései ebédet.
– Nekem semmi bajom – mondom.

52

Odamegy a bárhoz, és tölt magának egy rendes adag
whiskyt szódával.

– Nagy megkönnyebbülés lehet ez magának – mondja.
– Hát persze, hogy az – morgom ingerültebben, mint
akartam.
Rám néz a whiskys palack fölött.
– Elnézést. Ez vállveregetősen hangzott.
Megroggyanok.
– Azért jöttem ide, mert nem értem, mi történt, és tudnom
kell. Azért kell tudnom, mert Damien…
De nem bírom befejezni. Nem mondhatom ki – még ez
előtt az ember előtt sem, aki gyerekkora óta ismeri Damient –,
hogy úgy tűnik, mintha Damien összeroppant volna attól,
hogy felmentették. Viszont nem is jöhetek el innen. Maynard
az egyetlen, akitől válaszokat kaphatok, és nem távozhatom
ebből a szobából úgy, hogy semmit sem tudtam meg.
Így hát várok. Csak a légkondicionáló zümmög. Attól
félek, hogy Maynard nem mond majd semmit, és mégis be
kell számolnom róla, hogy Damien úgy viselkedett a hotelben,
mint egy zombi. És hogy most alszik a díványon. És olyan,
mint aki légnyomást kapott. Mint aki most jött egy ütközetből.
Nem akarom elmondani ezeket az ügyvédnek, mert az egy
kicsit olyan lenne, mintha elárulnám Damient. Ő pedig nem az
az ember, aki a kirakatba teszi a gyengeségét. Az, hogy
előttem így mutatkozott, eggyel több bizonyíték arra, hogy
mennyire bízik bennem. Most már nem élhetek vissza ezzel.
Ez azonban megköti a nyelvemet, és nem magyarázhatom el,
miért jöttem ide.
Maynard, hála istennek, a segítségemre siet.
– Idegroncs, ugye?
– Mi történt a bíróságon? Miért ejtették a vádat?
Egy percig néz rám. Most azt latolgatja, elmondja-e vagy
sem.

53

– Kérem, Charles! – rimánkodom. – Tudnom kell.

Eltelik még egy perc. Aztán bólint, és ez a kis gesztus

mindent megváltoztat. Könnyebbnek érzem magam.

Könnyebben lélegzem. Előrehajolok. Már nem érdekel, mit

fogok hallani. Csak az igazságra van szükségem.

– A bíróság kapott bizonyos videókat és fotókat – mondja

Maynard. – Közvetlenül a vádbeszéd után. Ezért vonultunk

vissza zártkörű tanácskozásra. A képeket megmutatták a

vádnak és a védelemnek. Tekintettel a bizonyítékra, a bírák

úgy döntöttek, hogy ejtik a vádat.

– A bírák? – kérdezem. – Én azt hittem, az ügyészen múlik,

hogy kit ítélnek el.

– Az ügyészség az Államokban nagyhatalom – mondja. –

Németországban nem az. A végső döntést a bíró mondja ki.

Ebben az esetben a vád és a védelem egyformán támogatta a

felmentést.

Bólogatok. Eléggé hidegen hagy, hogy kinek állt

hatalmában elengedni Damient. Engem az érdekel, hogy

miért.

– Helyes – mondom mereven. – És mi volt a fotókon meg a

videókon?

Maynard elmerülten nézi a papírokat a kisasztalon, majd

ráérősen rendezgetni kezdi őket.

– Pontosan az, amiről Damien nem akart tanúskodni. Azok

a dolgok, amelyeket titokban akart tartani. – Feltekint rám. –

Nikki, ne kérje, hogy többet mondjak. Amit eddig hallott

tőlem, már az is súrolja a szakmai etika határait.

– Értem. – Alig bírom kierőltetni magamból ezt az egyetlen

szót, annyira fojtogatja a torkomat a sírás. Nem tudom, hogy

pontosan mi van azokon a képeken, de nagyjából el tudom

képzelni, és most már értem, miért roppant össze Damien.

Felállok, mert ebben a pillanatban az minden vágyam, hogy

visszamehessek hozzá. Hogy átölelhessem,

54

megsimogathassam, és elmondhassam neki, hogy nem lesz
semmi baj. Hogy nem tudja senki más.

Ekkor iszonyú gondolatom támad.
– Nyilvánosságra hozza a bíróság azt a cuccot?
Maynard a fejét rázza.
– Nem – feleli határozottan. – Damien megkapta a
másolatot, és a bíróság elrendelte, hogy az aktát zárolják.
– Az jó. – Egyet lépek az ajtó felé. – Köszönöm, hogy
elmondta.
– Nikki, adjon neki időt. Nagy sokk volt, de ez igazából
már nem változtat semmin. Azokon a fotókon nem volt semmi
olyan, ami ne történt volna meg vele.
Bólintok. Majd megszakad a szívem, annyira sajnálom azt
a fiút, akinek végig kellett élnie ezt a lidércnyomást.
– Köszönöm – ismétlem, azután kilépek a folyosóra, és
behúzom magam után az ajtót. Mély lélegzetet veszek, és az
ajtókeretnek támaszkodom. Olyan erős reszketés fog el, hogy
lecsúszom a padlóra, mert nem tart meg a lábam. Felhúzott
térdemre hajtom a homlokomat, és sírok.
Nem csoda, ha Damien össze van törve. Az egyetlen dolog,
amit nem akart nyilvánosságra hozni, lecsapott az égből, mint
egy meteor, egyenesen a fejére. Ja persze, a fotókat zárolták,
de a bírák látták őket, és a jogászok is. És van még valaki, aki
látta őket. És annak a valakinek lehetnek másolatai.
Bassza meg!
Damienhez kell mennem. Át kell ölelnem, meg kell
mondanom neki, hogy nem lesz semmi baj. Feltápászkodom,
lassan elindulok a lifthez. Megnyomom a „felfelé” gombot,
hogy vigyen vissza a lakosztályunkba, majd rögtön
megátkozom magamat az önzésem miatt. Nekem van rá
szükségem, hogy ott lehessek mellette. Nekem van rá
szükségem, hogy átölelhessem. Neki viszont pihennie kell –
ahogy meg is mondta. Amit én akarok – amire nekem van

55

szükségem –, az várhat.
Olyan erőszakosan bököm meg a „lefelé” gombot, hogy

majdnem belefájdul az ujjam, de még ennyit sem bírok várni.
Mozognom kell, és ha nem mehetek Damienhez, máshova
kell mennem. Sarkon fordulok, meglátom a folyosó végén a
lépcső kivilágított jelzését. Odasietek, lerántom a cipőmet, és
mezítláb rohanok lefelé három emeletet. Jó érzés. A lépcső
alján visszahúzom a cipőm, és kilépek az előcsarnokba.

Nem is tudom, mit akarok tenni. Olyan hosszú nap volt, és
úgy kimerültem, hogy még a hotel ablakain beáradó napfény
is rendellenesnek tűnik, holott ez egy igazán gyönyörű nyári
nap kora délutánja.

A bejárathoz indulok, ám ekkor rezegni kezd a telefonom.
Kirántom a retikülömből, arra számítok, hogy Damien az.

Ollie küldött SMS-t:

Fordulj meg!

Megfordulok. Mögöttem áll, méternyire a bár ajtajától.
Fölemeli a kezét, és int.

Akaratlanul elvigyorodok, és visszaintek.
Fölemeli a mobilját, és újabb üzenetet gépel. A következő
másodpercben megcsörren a telefonom.

Hölgyem, meghívhatom egy italra?

Nem tehetek róla, nevetnem kell.

Nem korai még egy kicsit?

Megnyomom a küldést, de az üzenet nem megy el, mert a
telefonom bedöglött. A fenébe! Rövid fejtörés után eszembe
jut, hogy éjszaka, miután visszaértünk a Kranzbergertől,
elfelejtettem bedugni a töltőbe.

Fölemelem a mobilt, hogy Ollie lássa, és mielőtt előre
indulnék felé, úgy ejtem bele színpadias mozdulattal a

56

táskámba a készüléket, mintha valami használhatatlan és
némileg undorító dolgot kellene kidobnom. Előttem megy be
a bárba, és mire követem, ő már a pultnál ül. Odajön a pincér,
egy martinit tesz Ollie elé. Nekem whisky jár, jéggel.

– Köszönöm – mondom egyszerre a pincérnek és Ollie-nak.
– Bár kicsit korai.

– Én nem úgy érzem – közli Ollie. – Ma nem.
Iszom egy kortyot.
– Csakugyan nem – helyeselek.
Kavargatja a martiniját a fogpiszkálóra szúrt olajbogyóval.
– Örülök, hogy Starkot felmentették. Komolyan. Becsszó.
Meglepődöm. Ez váratlan volt. Ettől függetlenül olyan,
mint egy szép, fényes szikra egy rohadt napon, amelynek
csodálatosnak kellett volna lennie. Így az egyetlen dolgot
teszem, amit tehetek: rámosolygok, és megköszönöm a
kedvességét.
– Azt hittem, bezárkóztok ünnepelni – mondja.
– Damien alszik.
– Kimerülhetett – mondja Ollie. – Részemről kivagyok.
Pokoli menet volt.
Nem állhatom ezt a bájcsevejt.
– Te tudod? – kérdezem agresszíven. – Tudod, miért
ejtették a vádat?
Félrehajtja a fejét.
– Valóban azt akarod, hogy szabálysértést kövessek el?
Arra gondolok, hogy Damien mennyire meg van törve.
Régebben sosem akartam hallani, amit Ollie mondhatott volna
róla, de most attól félek, ha nem tudom pontosan, mi van
azokon a fotókon, nem segíthetek.
– Igen – felelem határozottan. – Tudni akarom.
Fúj egyet.
– A fenébe, Nikki! Nem tudom. Különben is, az égvilágon
semmit se mondhatnék, már bocs.

57

Nem jön a fellobbanó harag, amire számítok, viszont elönt
a megkönnyebbülés. Akármi is van azokon a képeken, nem
akarom, hogy Ollie ismerje őket.

– Minden oké – mondom, és behunyom a szememet. –
Oké.

Meghúzza a martiniját.
– Hát akkor ennél egy kései ebédet? Vagy inkább lógnál?
Vagy bájcsevegnél?
Reszketegen mosolygok. Az egyik felem igent akar
mondani – jóvá akarja tenni, ami elromlott közöttünk. De a
másik…
– Nem – mondom, és a fejemet rázom. – Még nem állok
készen.
Ollie arcizmai megrándulnak.
– Hát persze – mondja. – Nem probléma. Majd sort
kerítünk rá otthon. – Lustán húzogatja az ujja hegyét a
martinis pohár szélén. – Hát Jamie-vel beszéltél?
– Nem sokat – ismerem el. – Más dolgaim voltak.
– Persze. Azt mondta, hogy az a görény Raine kirúgatta a
reklámból?
Megroskad a vállam.
– A fenébe! – suttogom. – Mikor?
– Rögtön azután, hogy eljöttél.
– Nekem nem mondta. – Tudom, hogy Jamie nem akart
ezzel zavarni, amíg le nem zárul Damien ügye, mégis úgy
érzem, nagyot buktáztam a legjobb barátnőmnél. – Na és hogy
van? – kérdezem. – Járt azóta valamilyen meghallgatáson?
Kinéz valami?
– Nem tudom. Azóta nem találkoztunk. Őrizkedem a
kísértéstől. – Kerüli a tekintetemet.
– Nem lenne szabad kísértésnek lennie – mondom. – Akkor
nem, ha valóban Courtney az egyetlen.
– Igaz ez? – Szúrósan néz rám. – Vagy csak romantikus

58

mese?
– Igaz – felelem, és a szívemhez szorítom Damien képét. –

Nincs igazabb dolog a világon.
– Talán igazad van – mondja. Egy kicsit elszorul a szívem.

Hogy szomorodhat el ezektől a szavaktól, épp az esküvője
előtt?

Úgy rázza a fejét, mintha ki akarná tisztítani, aztán felhajtja
a maradék martinit.

– Felmegyek, ledőlök, és figyelem, hogyan forog a Föld.
Te?

Damienre gondolok. Ha visszamegyek hozzá, bizonyosan
meg akarom majd érinteni, ha csak a bizonyságért is, hogy itt
van és létezik. De neki aludnia kell, és most ez az egyetlen,
amit kaphat tőlem.

– Kiugrom a városba – felelem. – Terápiás vásárlásra van
szükségem.

59

5

Kilépek a hotelből, balra fordulok, és céltalanul ténfergek
az elegáns utcán, amelyen olyan sokszor végigmentünk
Damiennel. A Rodeo Drive-hoz és a Fifth Avenue-hoz
hasonlóan a Maximilianstrassénak is megvan a maga ritmusa,
és ebből is dől a pénz szaga. A múlt héten egymás kezét fogva
járkáltunk és vásároltunk itt, Damien és én. Varázslatos volt
ez a hely: elűzte a tárgyalás sötét homályát, és
megajándékozott néhány fénylő pillanattal, a pompa színes,
ragyogó masnijával átkötött díszdobozban.

Borzasztóan szeretnék visszatalálni ahhoz a lelkiállapothoz,
hogy csak a csillogóra pucolt rézkilincsekre meg a
kristálytiszta kirakatüvegekre gondoljak, és ne maradjon hely
a fejemben az aggodalmaimnak. Nem működik. Ez az utca
derűvel és fantáziával kényeztetett minket, amikor Damien
kezét foghattam, de most csak mohó, tülekedő embereket
látok, akik a szájukat tátják, lökdösődnek, és úgy csörtetnek
bele a világba, mint akiknek túl sok az ideje és túl kevés a
dolga.

A fene egye meg, ünnepelnem kéne! Damiennek
ünnepelnie kéne, a rohadt életbe!

Megyek pár sarkot, el a Hugo Boss, a Ralph Lauren meg a
Gucci mellett, és egyszer csak megérkezem egy kis
galériához, ahova a harmadik müncheni napomon ugrottunk
be Damiennel. A vezető, egy mézesmázos mosolyú, cingár
ember lelkesen üdvözöl. Tekintetbe véve, milyen
szégyentelenül kacérkodott Damiennel, engem meg
gyakorlatilag levegőnek nézett, már azon is meg vagyok
lepve, hogy egyáltalán fölismer.

– Nahát, Fräulein, de örülök, hogy látom! Hogyhogy nem

60

ünnepel? És hol van Mr. Stark? Úgy örültem, hogy tisztázták.
– Köszönöm – mondom, és akaratlanul mosolyognom kell

az áradozásán. Ezt a reagálást reméltem látni Damienen. –
Most éppen alszik. Kimerítették az utóbbi hetek.

Mindentudóan bólogat.
– És önért mit tehetek?
Eddig automata üzemmódban működtem, de itt rájövök,
hogy mégis van célom.
– Vállalnak szállítást, ugye?
– Természetesen – válaszolja. Van annyira udvarias és
rutinos, hogy ne nevessen a hülye kérdésemen.
– Meg szeretném nézni azokat a fekete-fehér nyomatokat –
mutatok a szoba felé, amelyben Damien és én több mint egy
órán át bámultuk egy müncheni fotós káprázatos képeit.
Olyan sebbel-lobbal követtem Damient Németországba,
hogy elfelejtettem magammal hozni a fényképezőgépemet, és
bár ez aligha olyan út, amelyet az ember végigfotóz, hogy
legyen mire emlékeznie, voltak percek, amikor sajnáltam,
hogy nincs nálam a gép. Évekig a kamera volt a védőernyőm:
elsőnek a Nikon, amelyet Ashley nővéremtől kaptam gólya
koromban, újabban a digitális Leica, amellyel Damien
ajándékozott meg Santa Barbarában, az a csodálatos ajándék,
amely tökéletesen kifejezte, mennyire megért engem ez az
ember, és mennyire a kedvemben akar járni.
Most én akarok az ő kedvében járni. Noha kevéssé járatos a
fotózásban, páratlan érzéke van a képekhez. Mindketten el
voltunk ragadtatva ezeknek a fotóknak a döbbenetes
kompozíciójától és az éteri megvilágításától.
Megállok az egyik előtt, amelyiken a nap éppen lemegy
egy hegylánc mögött. Mintha fénykévék lövellnének a képből,
és noha sötét az árnyék, mégis tisztán látni a havas hegyoldal
összes részletét. Gyönyörű, sötét, romantikus és félelmetes.
Damienre emlékeztet. A percekre, amikor magához ölelt és

61

azt suttogta, hogy közöttünk sosem megy le a nap.
Most én akarom megajándékozni ezzel a fotóval. Ki

akarom akasztani a malibui házban, emlékeztetőül arra, ami
összeköt bennünket. Mert mindkettőnknek tudnia kell, hogy
még a sötétben is mindig ott a fény, és történjen bármi, ez így
marad az idők végezetéig. Olyan képet akarok, amely azt
mondja: szeretlek.

– Gyönyörű nyomat – szólal meg mögöttem a galéria
vezetője. – Korlátozott példányszámban készült.

– Mennyibe kerül?
Mondja az árat, amitől majdnem szívrohamot kapok, és ez
nem vicc. Ám a kölcsönvett Lamborghinit leszámítva egy
vasat sem költöttem el a milliómból léhaságokra – mellesleg
ez a kép nem léhaság. Ahogy még egyszer megnézem
magamnak, sajátságosan fontosnak érzem, és tudom, hogy ha
itt hagyom, sajnálni fogom mindannyiszor, amikor ránézek a
malibui ház falaira, és ez a kép nem lesz ott.
Megfordulok, hogy rámosolyogjak az üzletvezetőre, ám
helyette a kirakaton állapodik meg a tekintetem. Egy nő áll
ott, a kalapja karimáját az üveghez nyomva, mintha
leselkedne. Ebben nincs semmi feltűnő, elvégre sokan
bámulnak be a galériákba, de valamitől ismerősnek tűnik. A
tartásában pedig valami arra utal, hogy nem a képeket figyeli,
hanem engem.
Összeborzongok. Váratlan és érthetetlen zavar fog el.
– Fräulein?
– Tessék? Ó, elnézést! – mentegetőzöm, de a tekintetem
eközben is visszatér a nőhöz. Hátralép az üvegtől és elmegy.
Fellélegzem, utána gondolatban megszidom magam. Kezdek
nevetséges lenni. – Igen – mondom határozottan és
mosolyogva. – Megveszem.
A galéria vezetője udvariasan bólogat. Nem szabadulhatok
a gondolattól, hogy igazából ugrálni szeretne örömében, és

62

ettől elvigyorodom.
– A fotós a városban tartózkodik a hétvégén. Óhajtja, hogy

dedikáltassam vele a képet önnek és Mr. Starknak?
– Az csodálatos lenne. Nincs véletlenül egy darab papírja?
Természetesen van neki. Miközben ő súlyos érvágást hajt

végre a hitelkártyámon, én felírom a címet, és az idézetet,
amelyet a fotós foglaljon bele a dedikációba.

– Minden jót, Fräulein! – búcsúzik tőlem. – Kérem,
tolmácsolja Mr. Starknak őszinte gratulációimat!

– Azt teszem – mondom, azzal kilépek a
Maximilianstrasséra. Nem egészen egy órája még gyászos
homályba borult a fényes utca. Most valamivel világosabb.
Megyek tovább, ezúttal nagyobb figyelmet szentelve a
boltoknak. Megállok a kirakatoknál, hogy retikülöket és
ruhákat nézegessek. Meg öltönyöket, Damiennek. Kétszer is
úgy rémlik, hogy a kalapos nőt látom, de mire odafordulok,
nincs ott senki. Elkomorodom. Mivel nem szoktam
szellemnőket látni, biztos, hogy nem képzelődöm.

Komolyan kétlem, hogy én érdeklem. Fogadni mernék,
hogy riporter, és tudja, hogy ha elég kitartóan követ, előbb-
utóbb elvezetem Damienhez. Fontolgatom, hogy odamegyek
hozzá, és közlöm vele a véleményemet a settenkedőkről, de
bár figyelem az arcokat az utcán és a tükörképeket a
kirakatokban, őt nem látom többé.

Majdnem három óra hosszat bolyongok a főutcán és a
mellékutcákban. Végül nem bírom tovább. Tudom, hogy
Damiennek alvásra van szüksége, de nekem meg rá. Igen, ez
önzés, de épp elég ideig megtartóztattam magam.

Majdnem odaérek a szállodához, amikor eszembe jut egy
kis butik. Damien és én valamelyik este fedeztük fel, amikor
visszafelé jöttünk a vacsorázásból. Úgy döntök, hogy ezt még
beszorítom a hazatérés előtt. Intek a londinernek, amikor
elhaladok a Kempinski előtt, azután keresztülvágok az utcán,

63

és megyek két sarkot a Marilyn’s Lounge-ig, ami egy drága
fehérneműbolt. Nem tudom, hogy a szexi alsó kisegíti-e
Damient a mélabúból, de ártani nem árthat.

A boltnál egyszer csak hollófekete fürtök villannak föl a
szemem előtt. Damien lenne? Habozok, lábujjhegyre állok,
hátha így messzebbre ellátok az utcán tülekedő sokaság feje
fölött, ám Damiennek semmi nyoma.

Damien és az ismeretlen nő valamiért egymásra csúsznak a
gondolataimban. Lerázhatatlan, furcsa előérzet fog el. A
szemöldökömet ráncolom, amiért ilyen ostoba vagyok, majd
bevonulok Marilynhez.

Nyomban odajön hozzám egy macskaszemű, nádszálkarcsú
szőke, és amikor mondom neki, hogy csábító hálóruhát
keresek, amiben nem éppen aludni akarok, rám villant egy
vakítóan fehér mosolyt.

– A megfelelő helyre jött, Ms. Fairchild!
Sikerül megállnom, hogy reagáljak. Mostanra meg kellett
volna szoknom, hogy híresség vagyok.
A szőke nő nekem szenteli teljes figyelmét, sötét hajú
kolléganőjére bízva a fél tucat másik vásárlót, akik a falatnyi
szaténokat és csipkéket gusztálják. Némelyik arcról
megbotránkozott érdeklődést olvasok le. Másokról a csábítás
veteránjainak egykedvűségét. A legfiatalabb kizárólag fehér
baby-dollokat nézeget, amiből azonnal tudom, hogy
menyasszony.
Akkurátus idegenvezetőm miatt nincs időm barátkozni a
vásárló sorstársakkal. Már elő is rántja a centimétert, és rám
parancsol, hogy tegyem a karjaimat oldalsó középtartásba.
Azután olyan közel lép hozzám, mint hosszú ideje senki,
leszámítva természetesen Damient, s közli velem a melltartóm
méretét – amit nélküle is tudok –, majd végigkalauzol az
üzleten, mutogatja a derékig érő fűzőket a hozzájuk illő,
szoknyás harisnyatartókkal, a kivágott kosarú melltartókat,

64

neccbodykat, baby-dollokat, sőt még egy retroszettet is, amely
Rita Hayworth-t és a mozi többi klasszikus királynőjét juttatja
eszembe.

Mire behurcol a próbafülkébe, amely olyan, mint egy kis
hotelszoba, eldöntöttem, hogy mégsem vagyok az a szakértő
vásárló, akinek mindig hittem magam. A szőke annyira
lefárasztott, hogy boldogan és megkönnyebbülten szemezek a
jeges vödörben a bontatlan pezsgőspalackkal. Két hosszú,
karcsú kristálypohár áll a közeli asztal márványlapján,
mellettük egy kancsó narancslé. A lé nyilvánvalóan a vásárlás
fáradalmai miatt leesett vércukrot orvosolja. A pezsgő a
bukszanyitogató.

Miközben keverek magamnak egy mimózát – elvégre már
akkor ki akartam nyitni a bukszámat, amikor beléptem az
ajtón –, személyi bevásárlóm egy rúdra akasztja a
pongyolákat, hálóingeket, fülledt hangulatú fűzőket. A
monogramos vászontáska, amelyet a földre helyez, színültig
van valamivel, ami első látásra rongynak tűnik, holott
valójában a szexi bugyik és melltartók széles választéka. Ha
elfáradnék a dekadens alsónemű próbálgatásában,
megpihenhetek a szűrt világítású helyiség hátuljában egy
kanapén.

Ha egyszer befuccsol a fehérneműüzlet, Marylin nyugodtan
bérbe adhatja az öltözőit szeparénak.

Az első szerelés fekete selyemből készült, olyan puhából,
mintha felhőbe öltöznék. Kicsit hosszabb az átlagos baby-
dollnál, épp csak combközépig ér. A bő szoknya testhez álló
felsőben folytatódik, amiben a mellem – amely egyébként sem
kicsi – még nagyobbnak és hetykébbnek látszik. Fölemelem a
tangát, hogy lássam az összhatást. Majd, bár ezzel megsértem
a fehérneművásárlás etikettjét, bele is bújok. Miért ne, ha
egyszer már eldöntöttem, hogy megvásárlom a szerelést?

A tanga alig több egy parányi háromszögnél, amelyet

65

rugalmas fekete zsinór tart. Lassan körbefordulok, ellenőrzöm
magam a hollywoodi istennőknek való, háromszárnyú
tükörben, amelyet a szoba egyik sarkába szereltek. Komolyan,
nem is rossz! De leginkább azt hiszem, Damiennek is tetszeni
fogok benne – és nélküle.

Elvigyorodom, és éppen lefejteném magamról a fűzőt,
hogy felpróbálhassam a következőt, amikor az eladólány
bekopogtat.

– Találtam még valamit, ami érdekelheti. Bejöhetek?
– Persze, kösz! – Lejjebb húzom magamon a felsőt, hogy
ne legyek fedetlen – már amennyire elfedheti magát az ember
egy átlátszó, mélyen kivágott baby-doll felsővel – és a nyíló
ajtót nézem. Fodrokat, csipkét, selymet, szatént várok,
ehelyett Damient látom.
– Ó!
Rám szögezi a tekintetét: a majdnem fekete szeme mintha
egyenesen a szívembe látna, a borostyánsárga annyira túlárad
a gyöngéd bocsánatkéréstől, hogy attól félek, mindjárt elsírom
magam. Belép a szobába, én pedig szédülni kezdek, mintha
minden levegőt kiszippantottak volna a helyiségből.
– Úgy gondoltam, szükséged lehet tanácsadóra – mondja
halvány mosollyal.
– Ii-igen. Az klassz lenne. – Csak makogok, én
szerencsétlen. Tekintetem az eladólányra villan, aki
elvigyorodik, kihátrál, majd becsukja az ajtót. – Izé, szabad
neked itt lenni?
– Úgy látom, szabad. – Egy lépést tesz felém, azzal a
damieni arroganciával, amelyet olyan jól ismerek.
Vigyorgok. A megkönnyebbüléstől, az izgalomtól, az
örömtől.
– Bocsáss meg. – Az egyszerű szavak túláradnak az
érzelemtől.
– Nincs miért bocsánatot kérned – mondom. Az arca nem

66

változik, de látom, hogy most már a szeme is mosolyog,
amitől a megkönnyebbülésem egyre csak nő. – Honnan
tudtad, hogy hol keress?

Ismét elindul felém, és amikor megáll, alig pár ujjnyira van
tőlem. Vérem harsog a közelségétől, a karjaiba akarom vetni
magam, de nem mozdulok. Ma Damiennek kell megtennie az
első lépést.

– Már figyelmeztettelek, hogy én mindig meg foglak
találni. – Szavai olyan puhák és intimek, mint a selyem a
testemen. Arra gondolok, hogy talán a parkolóőr említette,
hogy látott, bár ez nem fontos. Ebben a pillanatban semmi
sem fontos, csak a vágy, amely Damien szemében ég.
Veszélyesebb a tűzvésznél, de engem nem érdekel, sőt,
éhezem a forróságára. A szállodában kiolthatta azt a pici
lángot, de most itt van újból, tízszeres erővel lobog, hogy
elborítson és hamuvá égessen minket.

Tekintete lustán végigvándorol rajtam és ezen a semmivel
egyenlő szerkón. Nem érint meg, de nem is kell, mert a bőröm
máris bizsereg. Karomon és tarkómon ágaskodnak a pihék a
próbafülke levegőjének elektromos töltésétől. Okosan tettem,
hogy bugyit húztam, mert máris lucskos vagyok Damien
közelségétől.

– Megint be fogunk kerülni a bulvárlapokba – suttogom.
A fejét rázza.
– Nagyon meggyőző tudok lenni, ha veszem a fáradságot.
A lány egy szót sem fog szólni.
– Ez tény? Mennyire tud meggyőző lenni, Mr. Stark?
– Ezer euró erejéig. – Szeme sarkába szarkalábak
gyűrődnek a mosolytól. – Nem engedi, hogy háborgassanak,
és ő sem háborgat minket. Persze érdekesebb lenne tudni –
teszi hozzá, amikor végre felém nyújtja a kezét, hogy
megérintsen –, hogy mit gondol, mi folyik ebben a kicsi,
meghitt szobában.

67

– Bizonyosra veszem, hogy nagyon élénk a fantáziája –
mondom szárazon.

– Valóban? – Fontolóra veszi a lehetőséget. – Talán most
éppen arra gondol, hogy így érintelek meg – mondja, és az
ujja lassan végigvándorol a mellemen. Levegőért kapok,
próbálom megőrizni az egyensúlyomat az ingerek orkánjában.
A fekete baby-dollt úgy szabták, hogy maximálisan feldúcolja
a mellet, és olyan mélyen ki van vágva, hogy alig férek el
benne. Nehezen lélegzem, és ez csak fokozza az illúziót, hogy
mindjárt kibuggyanok a kosarakból. A mellbimbóm
megkeményedett a selyem alatt. Amikor Damien a hüvelyk-
és a mutatóujja közé fogja, alig bírom megállni, hogy ne
sikkantsak egyet a gyönyörtől.

– Vagy talán elképzeli a számat a melleden – mormolja, és
rögtön meg is cirógat az ajkával, bódítóan szemléltetve a
szavait. – Vagy talán egy kicsit huncutabb, és azt képzeli el,
amint a kezem lefelé csúszik a hasadon, miközben te
libabőrös vagy az ujjaim alatt, és egyre gyorsabban pihegsz,
addig, amíg az ujjam hegye meg nem találja ezt az icipici
gumírozott pántot, ami a bugyidat tartja.

Ujja bebújik a tanga zsinórja alá. Elakad a lélegzetem.
– Damien. – Ez nem is szó, ez sóhaj, nyögés. Követelés.
Egyik keze becsúszik a tanga alá, a másik a derekamat
fogja. Ha nem tartana, összeesnék.
– Megfordul vajon a fejében, hogy alád nyúlok-e, hogy
végigborzolja-e az ujjam a nyirkos muffodat? Tudja-e, milyen
kemény a csiklód, mennyire fel vagy húzva?
Testem néma borzongással válaszol.
Előredől, ujja tovább izgatja a csiklómat, miközben ajka a
fülemet cirógatja. – Tudja-e, milyen nedves vagy, hogy
mennyire vágysz rám? Tudja-e, mennyire el akarsz élvezni a
kedvemért?
Miközben ezt mondja, belém nyomja az ujját. Felkiáltok és

68

homorítok, hüvelyem izmai feszülnek. – Ezt képzeli el? –
kérdezi. A hangja ugyanolyan érzéki, mint az érintése. – Az
ujjamat benned, ahogy játszik veled, és egy icipicit
megbolondít?

Nem bírok válaszolni. Gondolkodni is alig bírok a bennem
készülődő elektromos vihartól, nemhogy beszélni. Átadom
magam Damien érintésének, az elkerülhetetlen és
robbanékony kielégülés fokozódó feszültségének. Nagyon
közel járok, és Damien cirógatása olyan jó érzés. Így akarok
maradni, az érzékiség pokoltornácán, ugyanakkor fel is akarok
jutni a csúcsra. Fel akarok robbanni Damien karjaiban.

– Gyerünk, Nikki – sürget. – Élvezz el a kedvemért.
Szája a számra tapad, mélyebbre fúrja bennem az ujját, a
hüvelykujja erősebben nyomja a csiklómat. Olyan, mintha egy
bűvös kódot ütögetne belém. Az orgazmus tüzes szikrái
röpködnek bennem, olyan vadul és erőszakosan, hogy nem is
tudom, nem lesz-e ebből spontán égés.
Lassan kihúzza belőlem az ujjait. Nyüszítenem kell. – Ezt
képzelte el? – súgja. – Az az eladólány, aki tudja, hogy valami
disznóságnak kell folynia e mögött az ajtó mögött?
A fejemet rázom.
– Nem stimmel – erőltetem ki magamból a szavakat. – Azt
képzeli, hogy őt fogdosod, nem engem.
– Valóban? – Kissé felvonja a szemöldökét, mintha ez a
lehetőség meg sem fordult volna a fejében. Muszáj nevetnem.
Pontosan tudja, milyen hatással van a nőkre.
– Nohát, nyugodtan összefantáziálhat magának azt, amit
akar. – Közelebb húz magához. – Nekem jó lesz a valóság, aki
te vagy.
– Nekem pedig te – válaszolom, és abban a pillanatban úgy
érzem, nincs nálam szerencsésebb lány a föld kerekén.
Damien biztonságban van, ez a délutáni búslakodás pedig
csak egy rossz álom. És ami a legjobb: itt vagyok a karjaiban.

69

Ha vannak is még szar dolgok, azok várhatnak. Jelenleg
elégedett vagyok.

– Persze van még egy kis kérdés, amelyet meg kell
beszélnünk – szól váratlan szigorral. Felnézek rá, mert nem
tudom, komolyan beszél-e vagy viccel, de a szeméből semmit
sem olvashatok ki. Beleakasztja az ujját a tanga pántjába, és
meglő a gumival. – Emlékezetem szerint kötöttünk egy
egyezséget, amely biztosította számomra az akadálytalan
hozzáférést ott és akkor, amikor és ahol nekem tetszik.

Én is fapofát erőltetek magamra.
– Ha csak nem képzeltem azt, ami az imént történt, ki kell
jelentenem, hogy ezek a bugyik a legkevésbé sem jelentenek
akadályt.
Hátralépek, könnyedén végighúzom az ujjamat a
vénuszdombom meg a combom puha bőrén, körülrajzolva a
parányi háromszöget, majd a legfülledtebb pillantásommal
nézek rá. – Mellesleg mi értelme a szabályoknak, ha
alkalmilag nem szegjük meg őket?
– Érdekes érv. – Lustán végignéz rajtam, amitől ismét
bizseregni kezdek. Utána átmegy az öltöző túlsó végébe,
leguggol, és megnézi, mi van a vászonszatyorban. Most
elfordult tőlem, de a törzse megcsavarodik, így láthatom,
hogyan feszül izmos lábán a farmer. A zsávoly kirajzolja a
fenekét is. Elképzelem, hogy odamegyek hozzá. Hogy addig
hajlok le, amíg a szám rá nem tapad a tarkójára. Hogy a
gallérját súroló rövid haja izgatja az ajkamat. Behunyom a
szemem, az ujjaimmal simogatom a tenyeremet, és
elképzelem, amint megmarkolom a fenekét, nem azért, hogy
el ne veszítsem az egyensúlyomat, hanem mert kívánom az
érintését. És mert be akarom zsongatni.
Nyelek egyet, de még nem állok készen rá, hogy
odamenjek hozzá, és valóra váltsam az ábrándot. Túlságosan
élvezem a várakozást és a dekadens gyönyört, hogy láthatom,

70

amint az a boldog farmervászon megfeszül Damien testén.
Fölemeli a kezét, csábítóan himbál a mutatóujján egy

csipkés tangát.
– Érdekes – mondja, és megismétli az eljárást,

valahányszor előhúz egy-egy méregdrága selymet vagy
szatént: bugyikat és melltartókat minden fazonban és
méretben. Vannak falatnyiak. Vannak, amelyek mélyebb
betekintést biztosítanak, mint amennyi törvényesen
megengedett. Vannak, amelyek az orromig felpolcolnák a
mellemet. És – Damien szemének csillogásából ítélve –
vannak fölöttébb izgalmasak.

Amikor feláll, egy piros tanga és egy piros balconette
melltartólóg az ujjáról. – Azt hiszem, Ms. Fairchild, ideje
módosítani az egyezségünkön. Akármennyire méltányolom a
teljes hozzáférést, szólnak érvek az utazás élvezetei mellett is.
– Nyújtja az üres kezét. – Gyere ide – mondja, és én
engedelmeskedem.

– Akárhova elmegyek veled – súgom. – Mindent
megteszek érted. Ugye, tudod?

Váratlan hévvel magához ránt, hogy ne mozdulhassak
karjának bilincsében. Mellem a mellkasához tapad, a bimbóm
akár a kő. Érzem erekciójának kemény, forró nyomását
gyéren öltözött testemen, de még ennél az élménynél is
részegítőbb a tudat, hogy az övé vagyok, és ő az enyém.

Előrehajtja a fejét, gyengéden odaszorítva a homlokát az
enyémhez, majd nagyot sóhajt.

– Azt hittem, elmentél.
Értetlenül pislogok, és hátrébb húzódom, azután kivárok
egy szívdobbanásnyi időt, hogy fölemelje a fejét, és a
szemembe nézzen.
– Felébredtem, és nem voltál ott – magyarázza. –
Beszéltem Charlesszal, tőle hallottam, hogy megkerested, és
hogy ő szólt neked a fotókról és a videókról. – A fejét

71

csóválja, és felnevet, bár egy cseppnyi humor sincs a
nevetésében. – Azt hittem, annyira megundorodtál tőlük, hogy
elhagytál.

Szúrósan nézek rá.
– Nem én mentem el – mondom határozott, közömbös
hangon. – Te voltál. Én maradtam. – Nyelek egyet, és
pislogok, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim. – Maradtam,
mert tudtam, hogy visszajössz hozzám.
– Mindig visszajövök – mondja, és ezekben az egyszerű
szavakban a megértés ölelkezik a bocsánatkéréssel.
Bólintok, majd megragadom a kezét.
– Nem láttam a fotókat – mondom. – De bármi is legyen
rajtuk, én nem hagynálak el soha. Csak arra gondoltam, hogy
alvásra van szükséged. – Elfordítom a tekintetemet, nem
nézek a szemébe, mert rohadtul önző szavakat fojtottam
vissza magamba. Nem gondoltam, hogy rám lenne szükséged.
– Téged akartalak, Nikki – mondja, mintha a gondolataimra
válaszolna. – Magamhoz akartalak ölelni, és meztelenre
akartalak vetkőztetni. Ki akartalak kötözni, és végig akartam
simogatni minden porcikádat. A lábad közé akartam fúrni az
arcomat, és újra és újra el akartalak sodorni a küszöbig, de
úgy, hogy sose élvezhess el.
Nyelek egyet. Hirtelen nagyon, de nagyon kimelegszem.
– Azt akartam, hogy minden élményed – a mámor minden
szikrája, a kín minden kése – tőlem jöjjön. Addig akartalak
baszni, amíg könyörögni nem kezdesz, hogy hagyjam abba, és
még azután is basztalak volna. Azt akartam, hogy mindent,
amit érzel, mindent, amit akarsz, mindent, amire vágysz, az én
érintésemen át, az én ágyamban kapd meg. Addig akartalak
baszni, amíg semmi sem marad, csak te meg én. Amíg el nem
tűnik az egész rohadt világ.
– Miért nem tetted? – A szám annyira kiszáradt, hogy alig
bírom kierőltetni magamból a szavakat.

72

Nem válaszol.
Egy lépéssel közelebb megyek hozzá, bele abba a sűrű,
elektromos közegbe, amely kitölti közöttünk a teret. – Ha
valamire szükséged van tőlem, annyit kell tenned, hogy
elveszed. Te is tudod.
– Nem tehetem – mondja rekedten. – Nem bírtalak volna
ölelni úgy, hogy közben azokra a képekre gondolok.
– Én… ó… – Nem tudom, mit mondjak erre, tehát semmit
sem mondok, csak a mellére hajtom a fejem, hogy hallgassam
a szívdobogását és a légzése egyenletes ütemét.
Egy perc múlva folytatja, valami hátborzongató
nyugalommal:
– Azok a képek egy horrorfilmből valók. Azt mutatják,
hogy mit csinált Richter, és hogyan csinálta. A lealjasulást
mutatják, a kínt, és én soha, de soha nem adom a kezedbe
őket. Nem hagyom, hogy akár egyet is megnézz. Képzelj,
amit akarsz, de nem tűröm, hogy a múltam úgy kísértse a
jelenedet, ahogyan az enyémet.
– Jól van – mondom, mert ugyanannyira nem vagyok
kíváncsi azokra a képekre, mint amennyire ő nem akarja
megmutatni őket. Kicsit egyenesebben tartom magam. –
Viszont ha segítene rajtad, Damien, akkor mutasd csak meg
őket. El fogom viselni.
– Nem – mondja, és lassan csóválja a fejét. – Nem akarom,
hogy elviseld. Az a múltam iszonyata. Te viszont… te a
jelenem valósága vagy. A bizonyíték, hogy túléltem. A
mazsola a kalácsvégben – teszi hozzá pimasz vigyorral, amely
gyorsan lehervad a szájáról. – Remélhetőleg sose látod őket.
– Miért látnám?
– Akárki is küldte meg a bíróságnak a bizonyítékokat,
annak kell, hogy legyenek másolatai. – Ennél a fásult,
élettelen hangnál mi sem fejezhetné ki jobban, mennyire
elborzasztja ez a nyilvánvaló igazság.

73

– De hát az illető biztosan nem adja ki őket. Végül is ezek a
képek majdnem húsz éve készültek, és az egyetlen sorozat
akkor bukkant fel, amikor bajba kerültél.

– Tapasztalatom szerint a napvilágra került dolgok nem
szoktak visszamerülni a homályba – jelenti ki Damien.

Ezt nem vitathatom.
– Van valami elképzelésed róla, hogy ki tette?
– Nincs – vágja rá némileg túlzott sietséggel.
– Nem lehetnek olyan sokan, akik tudnak… –
Félbeharapom a mondatot. Csak kerülgetjük a molesztálást,
amit nem akarok kimondani. – Talán az apád? Neki az volt az
érdeke, hogy semmiképpen se kerülj bíróság elé. – Ugyan
Jeremiah Starkot nem a fia izgatta, hanem a saját jóléte. Bár a
végeredmény ugyanaz.
– Lehetséges – mondja Damien. Érzem, hogy nem akar
beszélni erről.
– Csak azt szeretném, ha túl lennél rajta – mondom,
boldogan ejtve a témát. – Megérdemled a boldogságot,
Damien.
– Te is – feleli, és úgy néz rám, mintha a forradásaimat
látná gondolatban.
– Akkor szerencsénk, hogy megtaláltuk egymást –
mondom, mert nem akarok a múltra gondolni, amelyet
fáradságos munkával hagytam magam mögött. Engem csak a
Damiennel közös jövőm érdekel.
Keze becsúszik a hátamon a könnyű felső alá, hogy
megcirógassa a bőrömet. Lassú mozdulatokkal simogat, olyan
tüzesen, hogy a legszívesebben letépném magamról a vacak
baby-dollt, hogy mindenemen érezhessem a kezét.
– Tudod, mit akarok most? – dünnyögi.
– Valószínűleg ugyanazt, amit én – mondom, majd kibújok
a karjai közül. – Csak most egy öltözőben vagyunk.
Közelebb lép, a tekintete elsötétül.

74

– Az hiszem, már elmagyaráztam, mennyi
háborítatlanságot ad ezer euró.

– Nagyon jól elmagyaráztad – helyeselek. – Csakhogy sok
mindent kell megünnepelnünk, és te többet érdemelsz egy
gyors baszásnál egy próbafülkében.

– Az a helyzet, hogy nem is egy gyors baszást akarok.
– Ó? – Ártatlanul átkarolom a nyakát, a testéhez nyomom a
medencémet, és lustán riszálok. – Hát mit akarsz pontosan?
A tenyere lassan rácsúszik a fenekemre, és megállít,
ugyanakkor magához szorít. Érzem, ahogy az erekciója
forrón, éhesen nyomja a nadrágja szövetét. – Téged – mondja
egyszerűen. – Meztelenül akarlak, Nikki. Meztelenül, forrón,
nedvesen. Hallani akarom, ahogy nyögsz. Hallani akarom,
ahogy könyörögsz, és ígérem, hogy nem fogok sietni.

75

6

– Oda – mondja abban a pillanatban, ahogy betettük a
lábunkat a lakosztályunkba, és az ablakra mutat. Habozás
nélkül odamegyek. A függönyöket széthúzták, ötödik emeleti
ablakunk a Maximilianstrasséra néz. – Ez az – mondja. –
Figyelni akarom, ahogy mögötted besötétedik, és kigyúlnak a
lámpák. Látni akarom, ahogy a bőröd visszaveri az
alkonyatot, és a hajadban ragyognak az éjszaka fényei.

Odasiet hozzám, maga a megtestesült erő, hatalom, és a
pökhendiség határát súroló magabiztosság. Nem az az ember,
akivel heteken át packázott a német igazságszolgáltatás, hogy
végül egy idegen lökje oda neki a szabadságot. Nem, ez az az
ember, aki egy birodalmat épített fel. Egy ember, akinek van
annyi ereje, hogy visszaverje a démonokat, amelyeket délután
láttam.

Ránézek. Semmi sem maradt a lidérces árnyékokból,
amelyek eltakarták előlem. Most csak Damien van, a férfi,
akit ismerek, és kívánok.

Az a Damien, aki parancsol, aki elveszi, ami kell neki.
Ma este az az egyetlen vágyam, hogy én kelljek neki.
Reszketek, ahogy közeledik, egyfolytában a szemembe
nézve. Kinyújtja a kezét, ujjait végighúzza a nyakamon,
könnyedén megpöckölve a gyöngysort, amelyet még mindig
viselek. Leheletnyi érintése akkora visszhangot ver bennem,
akár egy robbanás.
Mélyen beszívom a levegőt, és félrehajtom a fejemet, hogy
a nyakam megnyúljon, és ő jobban hozzáférhessen. Rekedten
lélegzem, a testem tűzforró. A nyakam libabőrös, amikor ujjai
lecsúsznak a vállamra, és gyöngéden megsimogatják a ruhám
szövetét, majd átvándorolnak meztelen karom érzékeny

76

bőrére.
Elhúzódik tőlem. Sírni szeretnék a veszteségtől.
– Igen – mondja, mintha egy kérdésre válaszolna. – Így

akarlak látni, ahogy állsz meztelenül a világ előtt. Rád akarok
nézni, és tudni akarom, hogy az enyém vagy.

– Tudod, hogy az vagyok. – Olyan halkan beszélek, ami
szinte még suttogásnak sem nevezhető.

– Mondd ki – szólít fel.
– A tiéd vagyok – válaszolom, mert ez az igazság, és mert
tudom, miért akarja hallani. Most veszi vissza az irányítást,
amit kitéptek a kezéből – és általam veszi vissza.
Lassan lehúzza a cipzárt a ruhám hátán. Finoman
lesimogatja a ruhát a vállamról. A sárga kör olyan a padlón,
mint a virág kelyhe. Ott maradok újonnan vásárolt alsómban,
a sötétbíbor, félkosaras melltartóban és a hozzá illő tangában.
Damien végigjáratja rajtam forró tekintetét.
– Gyere velem. – Kézen fog, és pár lépéssel közelebb vezet
az ablakhoz. Nem plafontól padlóig érő ablak, de majdnem.
Épp előtte állunk. Még egy lépés, és térddel nekimennék a
párkánynak. Damien mögöttem állva fogja a vállamat.
Farmerjének vászna hűvösen horzsolja a pucér seggemet.
Előttünk kitárja magát egész München.
Lassan előrenyúl, kikapcsolja a melltartómat, lehúzza a
pántokat a vállamról, majd a földre dobja. Ösztönösen
eltakarnám magamat. – Nem – mondja egyszerűen.
Határozottan megfogja a csuklómat, és az oldalamhoz szorítja
a kezem.
– De az ablak! – mondom, a körülöttünk magasodó üzlet-
és irodaházakat nézve. – Itt házak vannak!
– Senki sem figyel ide. Az ablaküveg színezett, és idebent
nem ég lámpa. Senki sem láthat.
Egy picit ellazulok.
– De még ha láthatnának is… – Elnémul, elengedi a

77

csuklómat. Végigsimogatja a testemet, az egyik keze
felvándorol a mellemre, és megkeresi a bimbóudvar feszes
ráncait. Durván pöcköli a hüvelykujjával a mellbimbómat, és
nekem elakad a lélegzetem a dekadens kéjtől. A másik keze
becsúszik a tanga alá, hogy a formára nyírt, nedves
fanszőrzetemet borzolja. Azzal izgat, hogy az ujjaiból formált
V betűvel turkál a nagyajkak alatt, olyan őrjítően közel a
csiklómhoz, hogy a legszívesebben feljajdulnék a
tehetetlenségtől, és könyörögnék neki, hogy csak egy
pillanatra érintsen meg.

– Mi lenne, ha épp ezt akarnám? – súgja. Száját rányomja a
tarkómra, majd végigcsókolja borzongó hátamat. A nap eltűnt
a látóhatár mögött, odakint gyorsan leszáll a sötétség, tükörré
változtatva ablakunkat. Látom benne a szememet, nézem,
ahogy a vonásaim felpuhulnak a vágytól.

– Mi lenne, ha épp azt akarnám, hogy meztelenül terpessz a
világ előtt, értem folyatva a pinád? – Mögöttem áll, a csípőm
ívét simogatja. Lehelete ugyanúgy izgatja a keresztcsontomat,
mint parázna szavai a képzeletemet. Sosem voltak
exhibicionista vágyképeim, de most csak arra tudok gondolni,
hogy Damien megérint, Damien megbasz, és fütyülök rá,
hogy sötétített-e az ablak, vagy sem. Nem érdekel, ki látja, én
csak be akarok hódolni Damien érintésének, hagyni akarom,
hogy fogdosson, a nyelvével simogasson, és mélyen belém
fúrja a farkát.

– Damien… – Mintha a belsőm szakadna ki ezzel a szóval.
– Izgat? – kérdezi, és lassan fölegyenesedik. Ruhájának
szövete horzsolja a bőrömet, miközben a teste végigcsúszik az
enyémen. – Hogy nem tudod, ki leselkedhet, de azt tudod,
hogy én így akarlak? Hogy azt akarom, hogy minket nézzen
az egész büdös nagy világegyetem, és tudja, hogy történjék
akármi, te hozzám tartozol? – Bal keze megállapodik a
csípőmön, hüvelykujját beleakasztja a tanga pántjába. A

78

másik keze a hasamat súrolja, majd ismét megközelíti a
selyemháromszöget.

Borzasztóan lucskos vagyok, annyira bezsongtam, hogy az
már fáj, és némán imádkozom, hogy érintsen meg, de nem
teszi. Csak a szavait hallom: – Mondd ki, Nikki. Felizgat?

Úristen, de mennyire! Erőlködnöm kell, hogy beszélni
tudjak.

– Folytasd – nyögöm ki. – Érintsd meg, és győződj meg
róla magad.

Kuncog. Ujjai súrolják a bőrömet, de nem mennek lejjebb.
– Addig nem, amíg ki nem mondod.
– Igen – lehelem.
Ajka a hajamon vándorol. Érzem szavainak visszhangját,
amikor azt súgja:
– Engem is felizgat.
Behunyom a szemem, várom az érintését. Éhezem. De még
mindig nem jön. Csak azt érzem, ahogy az ujjai
végigsuhannak a vadonatúj tanga pántján. Azután a nyomást
érzem, ahogy elszakítja a bugyit a hátsó varrásnál. Elakad a
lélegzetem a döbbenettől és az izgalomtól, mert izgató az
erőszak és a hűvös szellő a nedves csiklómon, amelyről
Damien lehúzza a szakadt bugyit.
– Most mit…
– Pszt! – mondja. – Dőlj előre. Kéz az ablakon. Nem, ne
vitatkozz. Gyönyörű – teszi hozzá, amikor engedelmeskedem,
és szavai nyomatékául megsimogatja immár tök pucér
seggemet. – Most tedd szét a lábad nekem. Úristen, Nikki! –
nyögi. – Van fogalmad róla, mennyire akarlak?
– A tiéd vagyok.
Felcsúsztatja a tenyerét a csípőmön, kirajzolja a derekam
ívét. Hozzám tapad, a hátamhoz nyomja a törzsét, megragadja
a mellemet.
– Tudom – mondja. – De még nem csinállak meg.

79

Megborzongok, félig a csalódástól, félig a várakozástól.
Olyan tüzes vagyok, olyan készséges, és nem tudom, mire
számítsak, vagy hova akar eljutni. Csak annyit tudok, hogy
kíváncsi vagyok rá.

Ismét fölegyenesedik, azután körüljár, végül megáll a jobb
kezemnél, amely széttárt ujjakkal támaszkodik az
ablaküvegnek. – Ez tetszik – mondja. Végighúzza az ujját a
gyöngysoron, amely az egyetlen ruhám. – Állítólag az
osztriga erős afrodiziákum, de én úgy vélem, hogy a gyöngy
ugyanolyan izgató. A mondás szerint Kleopátra összetört
egyet, és borba keverve megitta, hogy Marcus Antonius ne
állhasson ellen neki. Bár én jobban szeretem, ha a gyöngyöt
díszítésre használják. Ha már itt tartunk, tudok még néhány
díszítést, amelyet szívesen látnék.

– Damien… – Elnémulok, mert nem tudom, mit
mondhatnék könyörgésen kívül.

– Ne mozdulj – mondja. – Ne nyúlj magadhoz! Ne zárd
össze a lábadat! Majd akkor élvezel el, Nikki, amikor
megengedem, egy perccel sem előbb. Ha megszeged a
szabályokat, ígérem, nem fog tetszeni a büntetés.

Nyelek egyet, és bólintok.
– Most hová mész? – kiáltok utána, amikor eltűnik a
hálószobában. Nem válaszol. Csalódottan behunyom a
szemem. Gyötrelmesen tisztán érzékelem minden porcikámat.
A nyirkosságot a tarkómon, a hajam tövén. A pihéket,
amelyek úgy ágaskodnak, mintha feltöltötte volna őket
Damien elektromos vihara. De a legerősebben azt érzem,
ahogy sajog a pinám.
Nem nyúlok magamhoz, bár iszonyúan akarok. Kínzóan
tudatosodik bennem minden mozdulatom, a levegő minden
susogása. Érzem, hogy a csuklómban a vér a csiklóm ütemére
lüktet, és az izmaim összehúzódnak a vágyakozástól. Magam
vagyok a két lábra állított vágyakozás, és Damien az, akire

80

vágyom.
Csak pár percre ment ki, de nekem úgy rémlik, mintha órák

óta várnék rá, kettesben a tükörképemmel. Meztelen nő egy
csillogó felületen, egy álomországi város izzó fényeinek
háttere előtt. Olyan vagyok, mint Blaine festményein a
felgerjedt nők, akiket az ecset örök rabságra vetett, végleg
megfosztva őket a kielégüléstől.

Ne!, gondolom. Jaj, csak ne ezzel akarjon izgatni Damien!
Amikor visszajön, van a kezében valami. Leteszi a
mögöttem levő asztalra. Nem látom, mi az, de mintha fémes
koccanást hallanék.
– Mit csinálsz, Damien? – kérdezem gyanakodva.
Megkerül, gyengéden leveszi a kezemet az ablaküvegről,
segít fölegyenesednem. Lustán elvigyorodik, az a gyönyörű
szeme egyszerre kacag és tüzel. Előre tudom, mit fog felelni:
– Azt, amit akarok, Nikki. Mindig azt, amit akarok.
Megnyalom a számat.
– És mit akarsz?
– Gyönyört adni neked. – Az asztalhoz megy, elhoz
valamit. – Emlékszel erre?
Kinyitja az öklét. Sodort ezüstlánc van a tenyerén. A lánc
két karikában végződik, mindkét karikán két-két apró
fémgolyó, azoknál fogva lehet széthúzni őket. Ha elengedik a
golyókat, a gyűrű összezárul. Bimbócsipesz. Megborzongok a
kéjes kín emlékétől.
Végighúzza a hüvelykujját fájdalmasan merev
mellbimbómon.
– Ó, igen – mondja. – Látom, jól emlékszel.
Nyögök, miközben ő lustán simogatja a mellemet.
– Hogy került ez ide?
Kuncog.
– Már majdnem egy hónapja itt van, Nikki.
Becsomagoltattam és elküldettem Gregoryval pár dolgot.

81

Köztük a kis bőrdobozt, amelyet az öltözőszekrényemben
tartok.

– Ó! – Megnyalom az ajkamat. – Nagyon gyakorlatias
vagy.

– Olyan ember vagyok, aki szeret előre tervezni. – A
hüvelyk- és a mutatóujja közé fogja a mellbimbómat, erősen
megszorítja. Felhördülök a kínba hajló kéjtől. Amikor
morzsolgatni kezdi a kemény rügyet, az ajkamba harapok.
Elektromos szikrák pattognak bennem, ívet húznak a
mellemtől a lucskos, lüktető pinámig.

– Damien! – Nem tudom, mit követelek. Gondolatokat is
alig bírok megformálni, nemhogy szavakat. Nem érzek mást,
csak a gyönyört, és még többet akarok.

Mindent akarok.
Mintegy válaszul a követelőzésemre Damien a gömböknél
fogva széthúzza a gyűrűt, azután óvatosan elengedi, és a hideg
ezüst ráharap a mellbimbómra, erősebben szorítja, mint
Damien. Levegőért kapkodok, annyira meghökkent a tüzes
fájdalom, de ez hamar elmúlik, és forró hullámok csapnak át
rajtam. Nyögdécselek a gyönyörűségtől, miközben a testem
alkalmazkodik a kéjes tortúrához.
– Nagyon messzire mentünk együtt, Nikki – mormolja,
mialatt felerősíti rám a másik csipeszt. – De még ennél is
tovább viszlek. A szakadék szélén akarok egyensúlyozni
veled. Látni akarom, amint szélesre tárod magad
féktelenségedben.
Hörögve lélegzem. A mellem hiperérzékeny, és amikor
végre – végre! – lecsúsznak az ujjai a farpofáim között a
forró, nedves, éhes csiklómra, fel kell nyögnöm.
– Nikki, én mindent neked akarok adni – mondja, a
hüvelykujjával súrolva a végbélnyílásomat. Érzem a vágyam
síkosítóját. – Azt akarom, hogy kitárja magát előtted a
mindenség. Én akarlak kilőni az űrbe, hogy korlátok és

82

gátlások nélkül szállhass. – A nyomás erősödik. Elakad a
lélegzetem, amikor valami apró és alaposan bekent tárgy
csúszik be a fenekembe.

– Továbbá, Nikki – folytatja a szenvedélytől rekedt hangon
–, én akarok lenni az, aki meglasszóz és visszahoz.

– Az vagy – suttogom, a szavaitól és a bennem viharzó
érzelmektől ziláltan. – Istenem, Damien, tudod, hogy az vagy.
Végem van nélküled.

Elém áll, megsimogatja az arcomat, és olyan hévvel ránt
magához, amire nem számítottam. Felszisszenek, amikor az
inge súrolja meggyötört, leláncolt mellbimbómat, de ő
elhallgattat egy hosszú, majdnem erőszakos csókkal.

– Kérlek! – rimánkodom neki, amikor elenged.
Kiszolgáltatott vagyok, elolvadok. A mellbimbómat
összesajtoló nyomás lökéshullámokkal veri a testemet. Az a
gonosz dugó megtölt, szétfeszít, hiperérzékennyé tesz minden
mozdulatra.

– Mit kérsz? – suttogja. – Mondd el, mit akarsz, Nikki.
– Téged, Damien. Mindig téged, és egyedül téged. Azt
akarom, hogy érints meg. – Felé nyúlok, megmarkolom a
pólóját. – Azt akarom, hogy basszál meg, mert nem tudom,
túlélném-e, ha nem éreznélek magamban most rögtön.
– Én is ezt akarom – mondja, mire elernyedek a
megkönnyebbüléstől. – Csakhogy meg kell kockáztatnunk
azonnali elhalálozásodat – teszi hozzá gonosz vigyorral. –
Mert előbb van egy másik ötletem.
Hotelportásunk szerint a Club P1 az egyik legtrendibb lokál
Münchenben. A bár óriási és zsúfolt, a törzsvendégek
ugyanúgy csillognak-villognak, mint a modern belső. Minden
excentrikus és mulatságos, de engem nem érdekel. Egész
testem ég. Túlságosan felkorbácsolt Damien édes tortúrája.
Már a limuzinban is nagyon rossz volt, mert Damien azt
követelte, hogy tegyem szét ülés közben a térdemet, és

83

tenyereljek magam mellett a puha bőrülésre. Mielőtt eljöttünk,
ő maga adta rám a mellbimbókat szabadon hagyó balconette
melltartót. A fekete felső gyöngyökkel hímzett selyme
folyamatosan horzsolta a mellbimbómat, amitől fészkelődnöm
kellett, az pedig mindenféle lökéshullámot, lüktetést és
borzongást indított el bennem.

Damien velem átellenben ült, whiskyt szopogatott, és olyan
nyers gerjedelemmel figyelt, hogy az egész utat a
kielégítetlenség agóniájában kellett megtennem.

Hála istennek, nem volt hosszú út, de most, hogy itt
vagyunk, nem akarok mást, csak visszamenni a szállodába.
Nem vonz sem a tánc, sem az ivás. Damien ajkát akarom
érezni a számon, a kezét a bőrömön, és a farkát tövig a
testemben.

Sajnos, kétlem, hogy egyhamar megkapnám, amire
vágyom, így sóhajtok egy nagyot, és összpontosítani próbálok
az érzéki homályban.

– Ragyogsz – állapítja meg Damien, és önelégülten
mosolyog.

– Ragyogok? – kérdezem. – Jesszus, Damien, gyakorlatilag
radioaktív vagyok!

– Mmm – mondja, és végignéz. – Látom. – Maga mellé
húz, a faburkolatnak támaszt. Jobbról-balról rátenyerel a
lambériára, és közel hajol hozzám.

– Fel vagyunk ajzva, Ms. Fairchild?
– Csak egy hangyányit. – Megcsap a szaga, az a whiskyből
és a gerjedelem sötét, pézsmás fűszeréből kevert aroma. Úgy
hat rám, mint a legerősebb afrodiziákum. Villódzó fekete
felsőmhöz fekete bőr miniszoknyát, combközépig érő
harisnyát, parányi piros tangát, és nagyon magas sarkú,
nagyon baszni való nő benyomását keltő cipőt viselek. Egy
lépéssel eltávolodom a faltól, lábujjhegyre állok, és
megkapaszkodom Damien vállában, hogy ne essek el.

84

– Még mindig nem tudom eldönteni, hogy megköszönjem-e
ezt – súgom. – Vagy hogy kitaláljak-e valamilyen bosszút.

– Noha nagyon érdekel, milyen lenne kényre-kedvre
kiszolgáltatni magamat neked, mindketten tudjuk, hogy csak
annyira vagy bezsongva, mint én – feleli. Átkarolja a
derekamat, magához húz. A medencénk összeér, erekciója
szúrja a hasamat.

– Csakugyan be vagyok – ismerem el, és a testünk közé
csúsztatom a tenyeremet, hogy megsimogassam a farkát a
farmeren át. A sarokban sötét van, senki sem láthat, de azt
hiszem, akkor is megsimogattam volna, ha a táncparketten
vagyunk. Részeg vagyok a kéjtől, vakmerő a szenvedéstől, és
tudom, hogy Damien is az, mivel nem tolja el a kezemet.

– Viszketek, meleget akarok a hasamba és reménytelenül
eláztam – dünnyögöm, a szavaim ütemére húzogatva a
kezemet. Érzem, hogy még jobban megkeményedik, és
elmosolyodom azon, hogy ilyen hatalmam van. – Damien,
tudod, mit akartam a limuzinban? Azt, hogy térdelj le elém.
Hogy fogd meg a combomat, nyiss ki szélesre, és nyaljad a
csiklómat.

Elég közel vagyok hozzá, hogy halljam, amint a szívverése
meglódul, és kapkodva kezd lélegezni. – Érezni akartam,
hogyan keményedik meg a mellbimbóm, amikor meghúzod
ezt a láncot, hogyan harap rá a testem erre a dugaszra, amikor
elélveztetsz, olyan gyorsan és brutálisan, hogy ölben kell
behoznod ebbe a klubba.

– A picsába! – leheli olyan halkan, hogy alig hallom.
– Igen – folytatom, mintha semmit se mondott volna. – Be
vagyok zsongva. – Lassan simogatom a farkát, mert legalább
most az egyszer én diktálhatom a tempót. – De nem kaptam
meg, amit akartam. Ezért akarok bosszút állni, Mr. Stark.
– Nagyon helytállóan érvel, Ms. Fairchild.
– Büszke vagyok az üzleti tehetségemre.

85

Hátralép, a szeme csintalanul ragyog. Majd a kezét nyújtja.
– Gyere!
– Hova megyünk?
– Gyere, és meglátod.
Keresztülvezet a zsúfolt báron, a gyönyörű vendégek
között, akik sokkal érdekesebbnek találják egymást, mint
minket.
Megkönnyebbülök. Nem úgy nézünk ki, mint Nikki és
Damien, akik benne voltak a német sajtóban. Én a bulizó
szerkómat viselem, Damien lezserre veszi a figurát: farmer,
póló, könnyű dzseki, egynapos borosta. Nem azt mondom,
hogy nem fordulnak meg utánunk néhányan, de ez inkább
Damien szédületes külsejének szól, nem pedig a milliárdos
celebnek, vagy annak az embernek, aki hajszál híján úszta
meg, hogy bevarrják gyilkosságért.
Amennyire megállapíthatom, a bárnak két nagy terme van,
mindkettő tele rikító színekkel és fényes felületekkel. A DJ
valami egyveleget nyomat, a téma mintha techno lenne. Csupa
olyan zene, amit nem ismerek, viszont istenien lehet táncolni
rájuk.
Jelenleg azonban nincs napirenden a tánc. Damien kivezet a
teraszra. Megállok egy percre, hogy beigyam a látványt. A
törzsvendégeket szürreális izzásban fürdeti a gyertyafény. A
teraszon bőrdíványok és kétszemélyes kanapék állnak
elszórtan. Vannak olyanok, amelyeknek a közelében színes
lámpák világítanak. A bulizók itt bedobhatnak egy italt, és
kifújhatják magukat az energikus tánc után. Másokat
elrejtettek a sötét zugokban, ahol a szerelmesek
összebújhatnak, és átmosathatják magukat az atmoszférával.
A földszinten a kidobók egyértelműen közölték, hogy a
klubba senki sem jöhet be slamposan. Idefent a csillagfényben
minden alátámasztja ezt az üzletpolitikát. Mindenki tündököl,
beleértve Damient és engem is. Ahova nézek, csillogást látok,

86

de én tudom, mennyi szenny fér meg a fénymáz alatt.
Akaratlanul el kell képzelnem, milyen lesz reggel ez a hely, a
kiborult italtól mocskos pamlagokkal, a kőpadlón eltaposott
csikkekkel és az éteri gyertyákból maradt rücskös
sztearinkupacokkal.

Semmi sem az, aminek látszik. Sem ez a klub, sem a
vendégek, sem Damien. Én pedig pláne nem.

Odafurakodunk a vendégek között egy kétszemélyes
pamlaghoz, amely megbújik egy elsötétített sarokban. Damien
helyet foglal, én is ülnék le mellé, de azt mondja, nem, és az
ölébe húz, úgy, hogy vele szemben lovagoljak. Acélos
combizmai izgatóan nyomják a kemény görcsöt a seggemben.

Egy reszketeg kis aaah szakad föl belőlem a változatos
ingerek orkánjában.

– Valami baj van, Ms. Fairchild?
Felvonom a szemöldökömet, riszálok, hozzádörgölöm a
fenekemet, szítom magamban ezt az orgiasztikus vihart, és ha
jól olvastam az arcában, Damien is megbolondul egy kicsit a
ficánkolásomtól.
– Az égvilágon semmi, Mr. Stark – mondom olyan
szendén, ahogy csak bírom, holott a testem lánggal ég.
– A rohadt életbe, Nikki…
Előrehúz, hogy érezzem lovaglás közben a csupasz
bőrömön, a harisnyám széle felett a farmervásznat feszítő
erekcióját. Majd kiugrik a szívem, ahogy a szemébe nézek, és
felnyögök, amikor vadul szájon csókol. Egyik keze a
keresztcsontomnál fogva beállít, a másik besiklik a szoknyám
alá, ujjai megkeresik a tanga vékony selyemszalagját, azután
ráérősen körözni kezdenek, hogy megőrjítsenek.
– Damien – súgom –, megláthatnak.
– Akarlak. Itt és most. Azt akarom, hogy itt élvezz el, a
karjaimban.
– De… – Körülnézek. Senki sem figyel ránk, és a

87

homályban úgysem látszik, merre ólálkodik Damien keze.
Belém akasztja az ujjait, és nekem rögtön a torkomon akad

a tiltakozás. A hüvelyujját úgy nyomja rá a
szeméremcsontomra, mintha egy fogantyú lenne a testem.
Felhördülök, amikor durván közelebb húz magához.

– Most – ismétli. – Azt akarom, hogy itt menj el a
karomban.

– Igen – felelem, mert túlságosan roncs vagyok és
túlságosan szemérmetlen, hogy mást mondjak. Jelenleg azt is
hagynám, hogy lefektessen a táncparkettre, és ott basszon
meg, miközben a tömeg éljenez. Persze tudom valahol a kéj
ködében, hogy úgysem tenné. Még mindig a mi
buborékunkban vagyunk, megbújva a sötét zugban.

Ám most erre van szüksége. Pedig ő mondta valamikor,
hogy nem szexel nyilvánosan. De itt nem is arról van szó.
Neki bizonyíték kell, hogy valóban itt vagyok. Hogy nem
hagytam el, miután beszéltem Maynarddal. Hogy nem
riasztottak el gyerekkorának démonjai.

Mindkettőnknek arra van szüksége, hogy megsemmisüljek
benne. Mert tudnom kell, hogy visszajött, és még mindig az
enyém.

– Igen – ismétlem, mert csak ezt az egyetlenegy szót
találom a gondolatok és érzelmek zűrzavarában. – Istenem,
Damien, hát persze, hogy igen!

– Jó kislány! – mondja, és leveszi tenyerét a hátamról.
Homályosan érzékelem, hogy zsebre dugta a kezét, de most
nem a kéz érdekel. Minden gondolatom az ujjakra
összpontosul, amelyek izgatnak a szoknyám alatt, játszanak a
csiklómmal. Az ajkamat harapdálom, és abbahagyom a
ficánkolást. Én csak egy lány vagyok, aki a pasija ölében ül,
nem egy nő, aki mindjárt elsül nevezett pasi ujjazásától.

Csak egy lány, aki futó csókot lop. Csak egy lány…
– Jajistenem! – kiáltom, de a rikoltásomat elfojtja Damien

88

erőszakos szája. Szétrobbanok az orgazmusban – nemcsak
azért, mert Damien hozzáértő ujjai olyan ügyesen
begerjesztettek, de annak a dugasznak a döbbenetes, észbontó,
sokkoló vibrálásától is, amellyel Damien megtömött. Visítani
akarok a gyönyörtől, vonaglani akarok, hogy újra és újra
beindítsam a sziklazáport, akarom ezt a kéjes forgószelet,
hogy pörgessen magával, egyre magasabbra és magasabbra, és
az, hogy nem tehetem – mert csendben kell maradnom, meg
kell őriznem a nyugalmamat –, csak fokozza a bennem
tomboló lázat.

Túlságosan hamar – bár lehet, hogy órákkal később – térek
észre. Szívem dübörög a bordáim között. Úgy érzem magam,
mintha egy mérföldet futottam volna. Amikor megnyalom a
számat, véríze van.

Megdörgölöm, de nem az vérzik. Csak egy másodperc
múlva jövök rá, hogy megharaptam Damien alsó ajkát.

– Nem fáj?
– Nikki, te bármikor megharaphatsz.
– Jaj, istenem – mondom. – Jaj, istenem. – Azután: – Miért
nem figyelmeztettél, hogy ez az izé ezt csinálja!
Kihúzza a kezét a zsebéből, megmutatja a dugasz
távirányítóját.
– A férfiember mindig tartogasson néhány meglepetést.
Elégedetten sóhajtok, aztán lecsúszom róla.
Összegömbölyödöm mellette a kis kanapén, és feltűnés nélkül
megigazítom a ruhámat.
– Hú! – mondom. – Hát ez perverz volt!
Pajkosan vigyorog.
– És a perverz, az jó?
– Ja – mondom. – A perverz, az nagyon jó.
Átkarol, a csípőmre teszi a tenyerét. Kis idő múlva
végighúzza az ajkát a fülemen. Megborzongok a
leheletkönnyű érintéstől, majd azonnal felnevetek, ahogy

89

meghallom a szavait:
– Vibrál a segged.
Felvonom a szemöldökömet: – Ez eufemizmus arra, amit

most csinált velem, Mr. Stark?
– Panaszkodunk?
– Fenét – mondom.
– Az jó. De nem eufemizmus, hanem a telefonod.
Francba! Igaza van. Feltöltöttem a mobilt, aztán

mindenemet otthagytam a szállodai szobában, csak az
útlevelemet és a telefont hoztam magammal. Damien a
dzsekije belső zsebébe dugta az útlevelemet, a telefonom
viszont az én hátsó zsebemben van, közvetlenül Damien
tenyere alatt. Kiveszi, átnyújtja, de mikor beleszólok, senki
sem felel.

– Nyilván átkapcsolt hangpostára – mondom a
szemöldökömet ráncolva. Miközben várom, hogy megjelenjen
az üzenet apró ikonja, megnézem a naplóban a bejövő
hívásokat, de nem ismerem a számot. Mivel a hangposta még
mindig nem jelez, eldöntöm, hogy téves hívás volt, és
visszadugom a készüléket a zsebembe. – Erről jut eszembe –
mondom Damiennek –, keresett valaki. Pontosan mielőtt
elmentem Maynardhoz. Azt hittem, valamelyik német ügyvéd
lesz, így felvettem, de senki sem szólt bele. Visszahívtak?

A fejét rázza.
– Valószínűleg nem volt fontos – mondja. Előveszi a
telefonját, legörgeti a bejövő hívásait. Azonnal észreveszem a
változást. Csak egy villanásnyi ideig tart, ha nem ismerném a
legapróbb részletig az arcát, fel sem figyeltem volna rá.
Amikor ismét a szemembe néz, semmi sem árulja el rajta a
meglepetést vagy a zavart.
Hirtelen fázni kezdek. Megdörgölöm a karomat. Damien
ismét elzárja előlem a titkait.
– Ki volt az? – kérdezem félvállról, ám határozottan. – Van

90

valami köze a tárgyaláshoz, vagy ezekhez a képekhez?
– Nem – válaszolja túl gyorsan és túl keményen. Azonkívül

elutasító a hangja, és ez idegesít. Azzal győzködöm magam,
hogy csak rosszul hallottam a klub lüktető ricsajában, de ezt
még én sem hiszem el.

– Akarsz beszélni róla? – Ez kétségtelenül a világ
legostobább kérdése, mert ha akarna, nem használna egy
szótagú szavakat.

– Nem. – De azért látnia kell az arcomon valamit, mert egy
pillanattal később felsóhajt, és könnyedén megsimogatja az
arcomat. – Hidd el, semmi.

Megborzongok. A vágytól, igen, de valami más is
keveredik bele. Valami sötétebb. Azt gondoltam, hogy azok
után, amiken átmentünk együtt, közöttünk nincsenek többé
titkok. De most itt vannak a képek. És ez a hívás.
Rádöbbenek, mekkora butaság volt azzal áltatnom magam,
hogy most majd leomlanak a falak, amelyeket Damien húzott
fel maga köré. Damien Stark sok rétegből áll, és bár én
élvezem, hogy rétegenként, lassan nyitok utat magamnak a
sebezhető, érzékeny mag felé, nem tagadhatom, hogy sok
bosszúsággal jár.

Megszorítja a kezem.
– Ne vágj ilyen gondterhelt képet.
Sikerül incselkedően elmosolyodnom.
– Nem tehetek róla – mondom. – Lehet, hogy nem vagyok
egy féltékeny típus, de ha itt sorra hívogatnak a régi barátnők,
hogy ismét behálózzanak… – Persze viccelek, és azt várom,
hogy nevetni fog, magához húz, és elernyed benne a
feszültség. Éppen ezért döbbent meg a válasza.
– Hívásokat kapni és hívásokat fogadni két különböző
dolog.
– Ó! – Azt hittem, a per miatt keresték, vagy üzleti ügyben,
vagy azzal kapcsolatban, hogy ki küldte azokat az átkozott

91

képeket. Nem is gondoltam régi barátnőkre. A sokknak az
arcomra is ki kellett ülnie.

– Megmondtam neked, hogy összevissza kúrtam. Biztosan
valamelyik nő akar visszatolakodni az életembe. – Feláll,
kézen fog, és engem is felállít, mielőtt puhán megcsókolná a
tenyeremet. – Azt is megmondtam, hogy egyik sem volt
komoly. Nekem csak egy nő kell.

Felvonom a szemöldökömet, és a telefonjára pillantok.
– Ezt ők is tudják?
– Én tudom – mondja. – És te is.
Egy percre csend lesz közöttünk. Illetve ez nem igaz. Ahol
Damien és én vagyunk, ott soha nincs csak csend. Ott tűz van,
és elektromosság, és kéj és vágy, amelyek a mindenség erejét
fogják be, hogy az forrasszon össze minket. Ki vagyok én,
hogy harcoljak a fizika törvényeivel?
Odalépek hozzá, elbújok a karjaiban, ahova tartozom.
– Akarsz táncolni? – kérdezem.
– Nem – mondja, és a hangja hőhullámokat indít el
bennem. – Haza akarlak vinni az ágyba.

92

7

– Csakugyan ágyba akarsz vinni? – kérdezem a hátsó
ülésen, miközben robog velünk a Prinzregenstrassén a
limuzin.

– Ez a tervem – válaszolja. – Hacsak nem akarsz tiltakozást
bejelenteni.

– Tiltakozást? Nem. – Felé hajlok. Közöttünk a levegő
izzik az érzéki energiától. Az orgazmus a klubban nem verte
el az éhemet, inkább még nagyobb étvágyat csinált, mint a
vacsora előtt a jó bor, amitől kissé kapatosan várjuk a
főfogást.

Vásottan mosolygok rá, aztán lecsúszom a limuzin
padlójára, és a combjára teszem a kezem. – De talán
javasolhatok egy kis módosítást a napirendben? – Ujjaim
fürgén munkához látnak a slicce gombjain.

– Nikki… – Tűz van a hangjában, derű, és egy csipetnyi
figyelmeztetés.

– Mi az? Kölcsönkenyér visszajár. Te még sosem ujjaztál
meg egy müncheni bárban. És ha nem tévedek, én se
szoptalak még le Münchenben, egy mozgó limuzinban. Ezt a
mulasztást akarom most pótolni.

Becsúsztatom a kezemet a farmerja alá, és élvezettel
hallgatom fojtott nyögését, miközben izgató-cirógató
mozdulatokkal megkeresem az utat az alsónadrágja sliccébe.
Észbontóan kemény. Csak egy kicsit kell mozgatnom, hogy
kivágódjon a sliccen. Ugyanannyira izgatott a lehetőségektől,
mint én. Lassan lehajtom a fejem, de közben is felnézek,
egyenesen Damien arcába, miközben gyengéden végighúzom
a nyelvemet a makkján.

Látom, hogy összerázkódik, és valami felágaskodik

93

bennem. Bujaság, hatalom, birtoklásvágy. Uralomvágy.
Tudom, hogy beleőrül, ha nem parancsolhat mindenben. Azt
is tudom, hogy az összes ismerőse közül, akikkel az élet
összehozta, én vagyok az egyetlen, akinek önként átengedi az
irányítást. Kis adagokban, az igaz. De nekem akkor is jutnak
percek.

Ez is egy olyan perc.
– A rohadt életbe, Nikki – mondja feszült hangon. – Néha
nagyon meg tudsz lepni.
Csak mosolygok. Meg akarom kóstolni, meg akarom
érinteni, és nincs, ami visszatartson attól, hogy el is vegyem
magamnak, amit akarok. Gyengéden forgatom a tenyeremet a
farka tövén. Olyan, mint a puha acél. Rászorítom az ajkamat a
makkjára, azután beszívom a számba, és a nyelvemmel
izgatom. A szám és a kezem azonos ritmusban jár a farkán.
A kőnél is keményebb lesz, ahogy válaszol a teste. Hallom
fojtott nyögését. Érzem, ahogy a hajamba fúrja az ujjait.
Egyre közelebb jut a kielégüléshez, és tudom, hogy ezt én
tettem vele.
Megrázkódik a szenvedélytől. Hüvelyem összerándul: a
testem válaszol a vágyának, és reagál a tényre, hogy
eljuttattam a határig.
Buja éhség vesz erőt rajtam. Izgalmam olyan erős, mintha
Damien ujjai simogatnának. Ficánkolok egy kicsit, rázom a
csípőmet, ahogy tüzesedem. Majd elszállok
elégedettségemben, amiért Damien ugyanúgy be van zsongva,
mint én.
És teljesen lehidalok, amikor megfogja a derekamat, és
fölemel, azután odacsap az ülésre, és a vállára akasztja a
lábamat.
– Mit… – De nem fárasztom magam azzal, hogy
befejezzem a mondatot. Pontosan tudom, mit csinál, ő maga
igazolja a sejtelmemet, amikor előrehajol, megsimogatja a

94

combomat, és nyalni kezdi az érzékeny bőrt a tangám zsinórja
mellett.

Egész testemben megremegek.
– Damien – nyögöm. – Mi az isten…!
– Ne mozogj! – Lélegzete perzseli a csiklómat. – Meg ne
moccanj! – utasít, majd gondoskodik róla, hogy meg kelljen
szegnem a parancsot, amikor egyszerre kapcsolja be a
seggembe dugott vibrátort, és a csiklómat izgatva majszolja a
tangát.
Felkiáltok és homorítok a meglepetéstől és az érzések
szinte elviselhetetlen viharzásától.
– Rossz kislány! – mondja Damien, és kikapcsolja a
vibrátort, azután megmarkolja a fenekemet. – Na lássuk, mit
tehetünk az ügyben.
Látom a szemében a kaján csillogást. Nagyot nyelek.
– Nem fogok mozogni!
– Késő – mondja, és kihúzza a fenekemből a dugót, ami
újabb hullámverést gerjeszt bennem. Testem tiltakozva
hánykolódik. Mosolyogva göngyöli bele a dugót egy
zsebkendőbe, majd zsebre vágja. – Úgy látom, valaki szereti a
játékszereimet – mondja. – Ki kell majd találnom újabb
játékokat.
– Jaj, hát persze! – lihegem lelkesen.
Lejjebb csúszik a testemen, végigcsókolja a bal lábamat, és
lehúzza a harisnyát. Végül megérkezik a cipőm pántjához.
– Ez jó lesz.
Az ajkamat harapdálom. Nem tudom, mit forralhat.
– Azt tudod, hogy ha tönkreteszed a cipőmet, nagyon
kikapsz?
– Még akkor is, ha beindulsz tőle? – Simogatja a rüsztömet,
ami kilátszik a cipőből.
Behunyom a szemem, és gondolkodni próbálok az
élvezetesen új erogén zóna ellen intézett támadás közepette.

95

– Vannak dolgok, amelyek ugyanolyan szentek, mint a szex
– mondom. – Ezek közé tartoznak a cipők.

Kuncog.
– Talált, Ms. Fairchild. – Rányomja a száját arra a pontra,
ahol az imént az ujja volt. Az ajkamba kell harapnom, hogy
megőrizzem a mozdulatlanságomat, úgy, ahogyan
parancsolta. – Gyengéd leszek.
Szemem tágra nyílik, amikor fogja a biztonsági övet, a
bokámra csavarja, becsatolja, végül szorosra húzza a pántot. –
Egy megvolna.
Szóhoz sem jutok.
– Damien – kezdem el mégis. De nincs értelme tiltakozni.
Úgysem hagyja abba. Nem is akarom, hogy abbahagyja.
– Most lássuk, mit kezdhetünk ezzel. – Akkor jut eszembe,
hogy ez a limuzin is a Stark International gépkocsiparkjához
tartozik, amikor biztos kézzel félretolja a faburkolat egyik
tábláját, és kivesz alóla egy fehér dobozt, amelyen vörös
kereszt van.
Felkönyökölök.
– Elsősegély? Pontosan mit akarsz csinálni? – Persze csak
viccből kérdezem. Jó, részben.
A szemembe néz. Lassan felcsúsztatja a kezét a
combomon, azután megmarkolja az ölemet.
– Meg foglak lepni.
– Ó! – nyeldekelek. Tényleg elhittem, hogy egy pillanatra
is beleszólhatok az irányításba? Ha volt is önálló akaratom
annak idején, amikor belevágtunk ebbe a kalandba, az már rég
oda. Damiené vagyok, hogy azt tegyen velem, ami neki
tetszik – és egyedül ettől a ténytől még lázasabb leszek.
– Feküdj vissza, bébi. Feküdj vissza, és bízz bennem.
Szót fogadok, mert megbízom benne. Figyelem, ahogy
kibont egy elasztikus pólyát, majd óvatosan ráhurkolja a
lábamra, éppen a smaragdos platina bokalánc alatt. A pólya

96

egyik végét átfűzi az ülés keretének valamelyik pontján, amit
nem látok, azután megcsomózza. Mozgatni próbálom a
lábamat, de nem tudom. Ki vagyok kötve, ki vagyok nyitva,
és be vagyok zsongva.

– Damien. – A hangom fojtott és rekedt a vágytól. –
Kérlek, Damien.

– Mit kérsz? Hogy érintselek meg?
Elég elképzelnem a kezét magamon, hogy ficánkoljak a
gyönyör ígéretétől.
– Igen – mondom. – Ó, igen! Érints meg. Basszál meg.
Kérlek, Damien, akarlak! – Ez az éjszaka egyetlen hosszú
hergelés volt. Már túl vagyok a kétségbeesés határán.
– Mmm. – Helyet változtat, felemelkedik a padlóról,
letelepedik az ülésre azzal szemben, amelyen én terpesztek.
Felé nyúlok, kitárt csiklóm az érintésére éhezik, de mielőtt
rátehetném a kezemet a lábára, megrázza a fejét. – Nem.
Karokat magas tartásba. Ez az – teszi hozzá, amikor
engedelmesen elnyújtózom.
Kinyújtott keze megállapodik a mellem fölött. A gyöngyös
blúz alatt a mellbimbóm máris keményen ágaskodik, és
kéjesen érzékeny a csipesztől, amellyel Damien korábban
felékesített. Az ajkamat harapdálom. Éhezem az érintésére.
Csak egy leheletnyi simogatásra a mellemen. Csak egy puha
cirógatásra a mellbimbómon. Akármire, ami enyhíti a
növekedő, nyomasztó feszültséget.
Persze, hogy megtagadja tőlem. Keze lassan végigvándorol
a testem – a mellem, a hasam, a sajgó pinám, a lábszáram –
fölött, le a lábfejemig. Még a lábujjaim is ficánkolnak, annyira
akarnák közelebb vonzani, de hiába. Egyetlenegyszer sem
érint meg, csak járatja a kezét a légréteg fölött, amely egyre
forróbban ég. Mintha egy villanypaplanba gabalyodtam volna
bele, amelyet nem rúghatok le, hogy csak egy kicsit is
hűtőzhessek.

97

Még a légkondicionálás sem fújja a szelet a lábam közé.
Csak az anyag simogatja a csiklómat a limuzin mozgásától, és
a pulzusom lüktet, olyan erősen, hogy a ruhám belerezeg
minden szívdobbanásba.

A hangja dünnyögéssé tompul.
– Mondd csak, Nikki, el tudod képzelni, ahogy megérintem
az ujjam hegyével a combod belső oldalát? El tudod képzelni,
ahogy a tested összerándul, válaszul az érintésre, amely se
nem simogatás, se nem csiklandozás?
– Én… igen.
Olyan halkan mondom, hogy szerintem nem is hallotta. Bár
nem számít, mert máris folytatja:
– Az érzékek tánca, mintha egy tollpehely simítaná meg a
bugyidat. Egy begörbített mutatóujj, amely lehúzza rólad a
tangát. És utána, Nikki? Utána milyen érintést akarsz?
Nem válaszolok, mert arrébb húzódik – nem a lábam közé,
ahol a csiklóm izgatottan lüktet az érzéki hangtól és az érzéki
szavaktól, hanem följebb. A csípője ott van a mellkasom
mellett, miközben fürgén ráhurkolja a csuklómra a túlsó
biztonsági övet.
– Damien, de mit…
Nem fárasztom magam azzal, hogy befejezzem a mondatot,
mert végzett, és már tudom, mit csinált. Kikötötte a kezemet
is, úgy, ahogy a lábamat. Most itt fekszem kikötve a hosszú
bőrpadon egy limuzin hátuljában.
– Akarod, Nikki? Akarod, hogy megbasszalak?
– Tudod, hogy akarom. – Higgadtra veszem a hangot,
holott igazából sikítani szeretnék: igen, igen, az istenit, igen!
Félrehajtja a fejét.
– Mi volt ez? – kérdezi. Majdnem felkiáltok a csalódástól.
– Igen – mondom. – Igen, uram.
Lustán és némileg túlzott önhittséggel mosolyog. Közelebb
húzódik, és látom, hogy apró olló van a kezében. Az olló

98

egyik pengéjét a tangám csipkéje alá csúsztatja, két
nyisszantással átvágja, aztán letépi rólam az anyagot.

Homorítok és borzongok. Testem egyszerre könyörög a
számmal.

– Kérlek, Damien! Kérlek, kérlek, basszál meg!
– Higgye el, Ms. Fairchild, mit sem szeretnék jobban. De
nem. Nem így gondolom. Még nem.
Szó szerint nyüszítek.
A fülemhez hajol, és belesúgja:
– Mi lenne, ha azt parancsolnám, hogy nyúlj magadhoz? Ó,
de hát arra sem vagy képes.
Rángatom az övet, amely megköti a kezemet, de semmire
sem jutok. Egy kicsit el tudok mozdulni jobbra és balra, de
lényegében ott kell maradnom, ahova Damien kikötött.
Megfogja a blúzom szélét, anélkül, hogy hozzáérne a
bőrömhöz, pedig én homorítok, mintha a testem akkor is
próbálkozna, amikor az eszem tudja, hogy fölösleges. Egy
perc múlva feljebb gyűri a blúzt, hogy kilátsszon a csipkés
melltartó, és a csavart lánc, amely a kőkemény mellbimbóim
között feszül. Végighúzza az ujját a láncon, aztán óvatosan
meghúzza. Megint homorítok, áramütések rázzák a testemet,
villámok lobognak a mellem és a lüktető pinám között.
– Ó, bébi – dünnyögi. – Úgy szeretem, hogy ilyen tüzes
vagy, hogy a tested így válaszol. Tudod-e, mit jelent tudni,
hogy ennyire feltétel nélkül átadtad magad nekem? Semmi
korlát, semmi gátlás. Az enyém vagy, hogy megérinthesselek,
kísértésbe vihesselek, izgathassalak.
– Óhaja parancs, Mr. Stark. – Hangom rekedt a
szenvedélytől. – Parancs.
– Örömmel hallom – mondja, azzal átül a limuzin másik,
hosszabb ülésére. Ez az ülés merőleges arra a hátsó padra,
amelyen kikötözött. – Jelen pillanatban csak nézni akarlak.
Nézni akarom a bőröd pirulását. A duzzadt, nedves pinádat,

99

amely értem könyörög. A szúrós mellbimbódat és a mellkasod
hullámzását, ahogy megpróbálsz szabályosan lélegezni.
Kemény leszek tőle, Nikki, kurvára kemény leszek attól, hogy
így láthatlak, kiterítve, éhesen, és tudhatom, hogy én
juttattalak ide.

Csak nyögni bírok. Nincsenek szavaim, a bennem tomboló
érzelmek hevessége megfosztott a beszédkészségtől.

Megnyomja a belső telefon gombját, és megkérdezi a
sofőrtől, milyen messze vagyunk a szállodától. Már csak
néhány sarok. Nem tudom, fellélegezzek-e vagy mérgelődjek,
amikor Damien utasítja a sofőrt, hogy addig körözzön a
háztömb mellett, amíg mást nem mond.

Bontja a vonalat, rám mosolyog, és tölt magának egy
whiskyt jéggel. Akkor sem veszi le rólam a tekintetét, amikor
meghúzza az italt. Majd visszaül mellém, de továbbra sem
teszi le a poharat.

– Nyisd ki a szád – mondja.
Kinyitom. Kivesz egy jégkockát, az ujjai közé fogja.
Gyengéden végighúzza az ajkamon. Nagyobbra nyitom a
szám, és kinyújtom a nyelvem, hogy érezhessem a szesz
bársonyos ízét. Sajnos nem sokáig, mert elhúzza a kezét, és a
hasam fölött tartja a jégkockát, addig, amíg három kövér
csepp le nem hullik a jégről a túlhevült húsomra. Eltelek
villamossággal, lihegek és homorítok. Éhezem. A cseppek
lecsordulnak rajtam a mozdulattól, hűvös csíkot húzva a
szeméremcsontomig. A bőröm borzong, az éhségem
tapintható.
Damien a szemembe néz, majd lassan – rohadtul lassan –
végighúzza a jégkockát a lábam között, érzékeny csiklómon.
Dobok egyet magamon, nem tudom, szabadulni akarok-e,
mert ez már több az elviselhetőnél, vagy még többet
követelek. Annyit tudok, hogy nem szabadulhatok.
Megkötöztek, kipányváztak, és Damien most azt tehet velem,

100