J. Kenner - Stark 3. - Örök rabság

Az inge a padlón hever. Fölveszem. A ház irdatlanul nagy,
de nekem megvan a támadási tervem. Először a félemeletre
megyek, amely valósággal lebeg a második emelet alatt. Rá
lehet látni a hatalmas márványlépcsőről, de csak egy titkos
lifttel vagy a szervizfolyosó ajtaja mögötti lépcsőről
közelíthető meg. A szűrt világítás árnyékokat vet a
cseresznyefa polcokra és a vitrinekre. Ezekben őrzi Damien
azt a néhány tárgyat, amelyet érdemesnek talált megtartani a
gyerekkorából. A levegő sűrű a szép és a keserédes
emlékektől. Ám Damien nincs itt.

Megyek tovább lefelé, keresztül az ipari méretű konyhán,
be a tornaterembe, amely a ház északi oldalának nagyobbik
részét foglalja el. Félrehajtom a fejem, fülelek, hogy
meghallom-e Damien öklének döngését a homokzsákon, vagy
az emelkedő-süllyedő súlyok kattogását. Semmi, csak a csend.

Az úszómedencében sincs. Állok értetlenül a lapos
kockakövekkel burkolt teraszon, és kezdek félni, hogy elment
itthonról, vélhetőleg a belvárosi irodájába. Ekkor jut eszembe,
hogy még nem jártam a nagy hálószobához tartozó
fürdőszobában, pedig ha üzenetet hagyott volna, arra a
fürdőszoba a leglogikusabb hely. Már fordulnék, hogy
felmenjek az emeletre és ellenőrizzem. Ha mégsem lenne
üzenet, akkor legalább előkereshetem a telefonomat, és
küldhetek neki SMS-t; ám ekkor észreveszem, hogy valahol
jobboldalt lámpák égnek.

A szűrt fényre összpontosítok, miközben megpróbálom
elképzelni a ház alaprajzát. Damien garázsa – irdatlan, föld
alatti bunker, Batmannek beindulna tőle a nyálelválasztása –
nagyjából arra van, de szerintem az távolabb esik a tengertől.
De ha nem a garázsból jön a fény, akkor honnan? Semmi mást
nem láttam, amikor sétáltunk a kert kies ösvényein, mielőtt
kitérőt tettünk Németországba, csak az óceánt a messzeségben
és egy elegyengetett területet, ahova Damien, mint mondta,

251

teniszpályát tervez.
Megdermedek.
Csak nem…
Arrafelé sietek. Ahogy közelebb érek, hallom a különös

puffanásokat, és rájövök, hogy megtaláltam.
Ránézésre látom, hogy a pálya koránt sincs kész. A háló

vadonatúj, nem tépázta meg az időjárás. A pálya sima. Az
adogatógép, amely labdákkal lövöldözi Damient, valósággal
villog a tompa, sárga fényben, amellyel az oszlopokra szerelt
világítótestek árasztják el a pályát.

És a pálya közepén ott van Damien.
A lélegzetem is eláll, amikor meglátom. Egy szál
tornanadrágot visel, mellkasát fénylő hártyával vonja be az
izzadság. Karján és lábán duzzadnak az izmok. Egy vadállat
kecsességével és erejével fut, lendít, rohamozza a labdát.
Maga a testet öltött hatalom, költészet, varázs és tökély. Egész
testem megfeszül ennyi szépség látványától.
De most minden szépsége mellett annyira megtört, hogy
megfájdul a szívem. Tökéletes ritmusban mozog és üt, a
végsőkig hajszolva önmagát. Az arca érzelemmentes: nem
mosolyog elégedetten, amikor eltalálja a labdát. Csak az
összpontosítást látom rajta, mintha nem szórakozna, hanem
vezekelne.
Van egy szófa az árnyékban a pálya mellett.
Automatikusan leülök, és bámulom tovább megbabonázva.
Nem tudom, meddig párbajozik a géppel. Csak annyit
tudok, hogy amikor kifogy a labda, Damien káromkodni kezd,
és a géphez vágja az ütőt. Sikkantok meglepetésemben.
Damien sarkon fordul, és megdöbbenéssel vegyes
aggodalommal néz rám.
– Nem akartalak zavarni – mondom halkan. Felállok a
szófáról, kimegyek a pályára és a fénybe. – Bocsáss meg.
Nem kellett volna itt maradnom.

252

– Nem – mondja rekedten. – Örülök, hogy itt vagy. –
Kézen fog, magához húz. Édes megkönnyebbülés tölt el.

– Nem is mesélted, hogy már ennyit haladt a pálya.
– Hogyne siettettem volna, miután meglengetted előttem a
mini teniszszoknya csábos lehetőségét? – Szavainak derűje
nem oszlatja el tekintetében a homályt. – Rögtön azelőtt
ráállítottam a munkásokat, hogy elutaztam Németországba.
– Örülök – mosolygok fel rá. Csakugyan örülök. A tenisz
hozzátartozott az életéhez, ám Richter ellopta a sport minden
örömét, és Damien nem játszott, amióta abbahagyta a
versenyzést. Boldog vagyok, hogy kezd visszatalálni
valamihez, amit szeretett.
Ám nem vagyok felhőtlenül boldog, mert pár órája láttam a
vihart a tekintetében, amikor vadul meghágott, és most is
ugyanannak a viharnak a dühét láttam, ahogy szembeszállt a
labdaesővel.
– Apád volt az? – kérdezem szelíden. – Ő adta át a képeket
a bíróságnak?
Ismét árnyék borul az arcára. Elfordul, húzni kezd maga
után a pálya széléhez. Már attól félek, nem is akar válaszolni.
De nem az ösvényre térünk vissza. Letelepedik a szófára,
amelyen én ültem pár perce. Maga elé nyújtja a lábát,
megveregeti maga mellett a szófát. Az oldalamra fekszem, és
felkönyökölök, hogy láthassam az arcát, miközben beszél, de
olyan soká szólal meg, hogy már azt hiszem, nem is azért
hozott ide, mert ki akarja önteni a szívét.
Éppen javasolni akarom, hogy menjünk fel, aludjunk
tovább, az ágy sokkal kényelmesebb, amikor megmozdul, és
rám néz.
– Nem hiszem, hogy apám csinálta – mondja. – Őszintén
paff lett, amikor felelősségre vontam a képek miatt.
– Ó! – A szemöldökömet ráncolom, egyszerre zavartan és
aggodalmasan. – Tehát nem tudod elképzelni, ki lehet? – Ez

253

kétségtelenül indokolná viharos tekintetét.
– Nem – mondja.
Csend. Aztán:
– Aggódom Sofia miatt.
Nem értem az átmenetet.
– Tudom, hogy aggódsz érte, de előbb-utóbb csak feltűnik.

Ha felcsapott roadnak egy banda mellé Sanghajban,
valószínűleg nem…

– Attól félek, hogy menekül – feleli egyszerűen. – Attól
félek, hogy valaki zaklatja. – Megsimogatja az arcomat, izzó
tekintettel néz rám.

– Ó, istenem! – Hirtelen mindent értek. – Attól félsz, hogy
téged akarnak bántani a nőkben, akiket szeretsz. Bennem.
Sofiában.

– Azt hiszem, lehetséges. – Megdörgöli az arcát, beletúr a
hajába. – Azt hiszem, sok minden lehetséges. Biztosan csak
annyit tudok, hogy akár tetszik, akár nem, azok az átkozott
fotók mentettek meg.

– Csakugyan – helyeselek.
– És még mindig nem tudom, ki küldte őket és miért,
amiből arra kell következtetnem, hogy valaki szórakozik
velem. Csak időnként mutatkozik, és olyankor mindig akar
tőlem valamit. Szemet szemért.
Vitatkozni akarok vele, de amit mond, az logikus. Felülök,
felhúzom a térdemet.
– De hogyan kapcsolódik ez Sofia eltűnéséhez?
Még a sötétben is látom, hogy elkapja rólam a tekintetét.
– Damien! – unszolom. – Mit nem mondasz el nekem?
Hallom, ahogy mélyen beszívja a levegőt.
– Richter őt is molesztálta. – Színtelen, tárgyilagos
hangjától megfagy bennem a vér.
– Ó!
Megállás nélkül beszél tovább:

254

– Ha rólam vannak fotók, akkor kétségtelenül vannak róla
is. Valaki elküldött nekem egy sorozatot – a bíróságnak, de
nyilvánvalóan rajtuk keresztül nekem címezte. Mi van, ha
ugyanezt tették Sofiával?

Megborzongok. Eszembe jut, hogy kikészítették a fotók
Damient, akinek az erejét nem győzöm csodálni. Akkor mi
lehet azzal a törékeny lánnyal?

– De miért nem hív fel téged? Nem te vagy az, akitől
segítséget kellene kérnie?

– Nem tudom. Sofiáról rengeteg mindent el lehet mondani,
csak azt nem, hogy kiszámítható. Egyszer hat hónapra tűnt el.
Mint kiderült, összeállt egy pasival, aki ült is útlevél-
hamisításért. Mivel nem találtam rá bizonyítékot, hogy Sofia
elhagyta volna Angliát, nincs kizárva, hogy ismét
összebútoroztak. Sofia agyafúrt, és nem ismer félelmet. Élt
már az utcán is, tehát ha egyszer úgy érzi, hogy el kell bújnia,
úgy fel tud szívódni, hogy senki meg nem találja. Ráadásul
elég lökött, hogy örömét lelje az ilyen eltűnésekben.

– Azt látom, hogy szereted, mint ahogy azt is, hogy Sofia
nem egészen stabil. És le sem tagadhatod, hogy aggódsz –
mondom szelíden. – Csakhogy felnőtt ember, Damien. Nem te
felelsz érte, függetlenül a közös múltatoktól.

– Talán nem, de én mégis úgy érzem.
Kénytelen vagyok bólogatni. Végül is Jamie sem az én
felelősségem. Sóhajtok, elnyúlok Damien mellett. Csókot
nyom a homlokomra, azután összefonja az ujjait az
enyémekkel. Utána megnyom egy gombot egy távirányítón.
Kialszanak a teniszpályát megvilágító lámpák, sötétben
maradunk az éjszakai ég puhán derengő csillagpaplanja alatt.

255

19

A szombati dráma után szeretném bedobozolni a
vasárnapot, hogy mindig ott legyen a közelemben, és
elővehessem, amikor szükségem van rá. Változatos
semmittevéssel telik el a nap. Még Damien is kikapcsol, nem
keresi Sofiát, sem az én zaklatómat, sem a fotók szemétláda
kiszivárogtatóját, hanem átvált vegetatív létezésre Jamie-vel
és velem.

Ebédidőben Jamie és én feltápászkodunk a hasalásból,
hogy járjunk egyet a parton. Damien nem jön, arra hivatkozik,
hogy túlságosan belemerült Asimov sokadszor olvasott Én, a
robot-jába. Tekintve, mennyire szereti a sci-fiket, nem kétlem,
hogy valóban lebilincseli a könyv, de igazából azért nem
csatlakozik hozzánk, mert direkt erre kértem. Egy kis időt
szeretnék, hogy kifaggathassam Jamie-t. Mi is van ezzel a
Texasba költözéssel?

De mihelyt otthagyjuk a napot és a szörfözést, valahogy
nem találom a megfelelő pillanatot. Helyette semmiségekről
fecsegünk, miközben sétálunk Damien háza előtt az óceán
partján, észak felé, egészen a szomszéd telkéig. A pasi magas,
izmos, és a kávészín bőre csak úgy ragyog a tengervíztől,
amikor kibukkan a hullámokból egy szörfdeszkával. Int
nekünk. Attól félek, hogy Jamie szívrohamot kap a látványtól.

– Ki ez? – kérdezem súgva, amikor már hazafelé ballagunk.
– Hát Eli Jones! Tavaly ő kapta meg a legjobb férfi
mellékszereplő Oscar-díját! – A fejét csóválja. – Te tényleg
reménytelen vagy.
– Az – mondom, és mivel kétlem, hogy kínálkozna jobb
lehetőség az átmenetre, azzal folytatom:
– Nehéz lesz építeni a színészi karrieredet, ha

256

visszaköltözöl Texasba.
Jamie vállat von.
– Ja, igen, azt az óriási karrieremet. Éppen csak nem vettem

be L. A.-t ostrommal.
Mindketten mezítláb vagyunk. Jamie a hullámokat

rugdossa, röpködnek a vízcseppek. Egy pillanatra
felragyognak a napsugárban, és máris visszahullnak, hogy
eltűnjenek az örvénylő óceánban. Kénytelen vagyok Jamie-re
gondolni, akinek többet kívánok a tizenöt perc hírnévnél.
Attól félek, nem azt nézem, mi a legjobb neki, és puszta
önzésből nem lelkesedem a költözés gondolatáért.

– Akárhogy is dönts, tudnod kell, hogy én mindig melletted
állok – mondom határozottan.

Keresztülvágtunk a homokon, és fölfelé caplatunk a házhoz
vezető ösvényen, amikor megcsörren a telefonom. Előhúzom
frottír strandruhám zsebéből. Meglepetésemre Courtney nevét
látom a kijelzőn.

– Szia, Courtney, mi van? – Courtney Ollie menyasszonya,
évek óta ismerjük egymást, bár nem olyan jól, mint
szeretném, mert folyton utazik a munkája miatt. Kedves,
becsületes lány, és azt hiszem, szereti Ollie-t, akit én is
szeretek. Azt viszont már nem szeretem, hogy Ollie röptében
elkapja a legyet is, és bár a menyasszonyánál előkelőbb
helyen áll a legjobb barátaim listáján, kénytelen vagyok azt
érezni, hogy Courtney különbet érdemelne.

Mellettem Jamie tágra nyitja a szemét. Mi az?, leheli, de én
csak vállat vonok.

– Ollie és én tudni szeretnénk, hogy te és Damien ráértek-e
kedd este. És persze Jamie is. Ott van veled Jamie? Ollie-tól
hallottam, hogy ezen a héten kint lesz nálatok.

Szúrósan nézek Jamie-re. Nekem nem is mondta, hogy
közölte Ollie-val, hol héderel. Nem kéne gyanakodnom,
elvégre barátok voltak, mielőtt egymással hemperegtek volna,

257

és remélem, barátok is maradnak, mégis ideges leszek.
– Ja – felelem, és keményen nézek Jamie-re, akinek a

pironkodó képétől még idegesebb leszek. – Itt van. Mit
ünneplünk kedden?

– Semmi különöset, de a héten nincs több utam, és egy
örökkévalóság óta nem láttalak benneteket. Mondtam Ollie-
nak, hogy ki kéne mennünk a Westerfieldbe. Ismered, ugye?
Az a hely Nyugat-Hollywoodban.

– Ismerem – felelem szárazon. A Westerfield is Damiené.
– Szóval el tudtok jönni?
Egy részem szeretne nemet mondani, mert borzasztóan
félek, hogy botrány lesz. Ám egy másik részem még mindig
bizakodik, hogy Jamie, Ollie és én visszajuthatunk oda, ahol
voltunk.
– Persze – mondom végül. – Ott leszünk.
Mire beesteledik, dagonyáztunk az úszómedencében,
sétáltunk a parton, léghokiztunk egy játékszobában, amelynek
létezéséről eddig nem is tudtam, és megnéztük Sean Connery
első két James Bond-filmjét, miközben toltuk az arcunkba a
pattogatott kukoricát.
Jamie javasolja, hogy vacsorára süssünk kolbászt nyárson,
utána pirítsunk kekszes-csokoládés mályvacukrot, ami egy
ragadós és mókás kalóriabomba. Ahogy heverek Damien
mellett és nyalogatom a csokoládét az ujjairól, muszáj arra
gondolnom, hogy maradhat-e ilyen az élet.
Persze nem maradhat, de ebben a néhány órában még
élvezhetem az életet a buborékban.
Csak túl hamar véget ér. Tízkor telefonál Sylvia, hogy
konferenciahívásban összekapcsolja Damient az egyik tokiói
szállítójával. Damien csókot lehel a számra, aztán bemegy a
házba, hogy fogadja a hívást. Whiskyt szopogatva nézek
utána, és gyönyörködöm a kedvenc kopott farmerjébe
csomagolt seggében. Jamie, mint látom, ugyancsak

258

méltányolja a látványt. Tekintetünk összeakad, mire
elvigyorodik.

– Mi van? Mintha nem tudnád, hogy dögös.
Előrehajlok, elmarok még egy csokoládékockát.
– Tökéletes tudatában vagyok a dögösségének, nekem
elhiheted.
– Még egyet? – kérdezi Jamie, és nyújtja a mályvacukros
tasakot.
– Nem, csak csokit eszem.
– Jól vagy?
Felnézek rá.
– A csokoládé nem mindig a súlyos érzelmi válság jele.
– Az jó. Örömmel hallom.
Hirtelen gyanút fogok. Leteszem a csokoládét.
– Miért?
– Különösebb ok nélkül. – Fölemeli a kezét, mintha előre
hárítaná a tiltakozásomat. – Komolyan. Csak azon
gondolkodtam, hogy állhatnak ennek a te zaklatódnak az
ügyével. Nem mintha nem imádnék itt lenni – teszi hozzá
gyorsan. – Épp csak megszoktam a saját fészkemet.
– Felfogtam – mondom. – De nem hiszem, hogy Damien
testőrei vagy a rendőrség megtudtak volna valami újat.
– Damien nyilván megőrül tőle.
– Igen – mondom. – És attól is, hogy nem találja Sofiát.
– Kit?
Rájövök, hogy nem meséltem Jamie-nek Sofiáról, így
leadom a rövidített változatot, csak annyit említve, hogy
Damien barátja még a teniszezős időkből, egy kicsit zakkant,
és eltűnt. Valószínűleg egy banda mellett van roadként, de
amíg ezt meg nem erősítik, addig Damien izgulni fog.
– És nem vagy féltékeny? – kérdezi Jamie.
Felhúzom a szemöldökömet.
– Azt mondod, hogy annak kéne lennem?

259

– Volt barátnő, és Damiennek most az a rögeszméje, hogy
megtalálja? Én a hajamat tépném.

– Kösz – mondom szárazon. – Méltányolom a biztatást,
hogy térjek észre.

– Ja, igen, mint azt már többször megállapítottuk, én
messze nem vagyok olyan normális, mint te.

– Szerintem összekeversz valakivel, aki nem vagdossa
magát – jegyzem meg.

Olyan komoly pillantást vet rám, amilyet még sose láttam
Jamie-től.

– Szerintem te keverted össze magadat valakivel, aki
vagdos.

Egy darabig hallgatok, és megpróbálom Jamie szemével
nézni magam. Csak nem sikerült talpra állnom? Talán nem
teljesen, de azért marha jó eredményt értem el. És ezt
kizárólag Damiennek köszönhetem.

Azokra az alkalmakra gondolok, amikor csúszni kezdtem –
az alkalmakra, amikor Damien elkapott –, és azt kívánom,
hogy bár találna Jamie is valakit. Olyasvalakit, aki elkapja a
grabancát, nem tűri el a hülyeségeit, és nem csak egyéjszakás
kalandot vagy egy dugóhavert keres.

Olyasvalakit, aki szereti.
– Mi van? – hunyorít rám, de én csak a fejemet rázom.
A csokoládéért nyúl, tör belőle két kockát, közéjük tesz egy
darab mályvacukrot. Össze se olvasztja a szendvicset a tűzön,
csak beleharap, és olyan mámorosan hunyja be a szemét, ami
már az orgazmushoz közelít. – A fenébe, de szeretem a csokit!
Felállok.
– Megyek lefeküdni, mielőtt még többet ennék. Akarod,
hogy reggel fölébresszelek? Korán kelek, mert be kell
mennem az irodába. – Ezek a szavak legalább olyan
élvezetesek, mint a csokoládé. Van egy irodám! Egy saját
irodám! Hát nem király?

260

– Kitagadlak, ha fölversz – fenyeget Jamie. – Most pedig
távozz! – Királyian int. – Ha nem szexelhetek, legalább
felfalom ezt a csokit.

Már alszom, mikor Damien lefekszik, és már elment, mikor
felébredek. Van valami homályos emlékem az éjszakából,
ahogy bebugyolál a melegsége, de általában elhagyatottnak
érzem magam, legalábbis amíg meg nem találom a
fürdőszobában a cédulát, amely valami finomat ígér éjszakára
– sőt talán még vacsorát is.

Cooper mintegy varázsütésre megjelent a malibui háznál.
Gondolom, Damien valamelyik házi manója hozta ide,
miközben bent voltunk Jamie-nél a kórházban. Akárhogy is
került ide, örülök neki, és boldogan ülök be a kormányhoz,
hogy nekivágjak a hosszú útnak Sherman Oaksba. Éhhalál
környékez, ma reggel nem volt elég az utazás előtti
megszokott bögre kávé. Damien egyszer összeismertetett a
világ legjobb rongyoskiflijével egy malibui pékségben, és
mivel a saját irodámba akkor érkezem, amikor nekem tetszik,
úgy döntök, hogy teszek egy kitérőt.

Az Upper Crustnál autóból is lehet vásárolni, de inkább
kiszállok és bemegyek. Eredetileg sima kiflit akarok, ennek
ellenére boldogan engednék valami igazán dekadens dolog
kísértésének, például egy pain au chocolat vagy egy ragadós
fahéjas csiga alakjában, amelyről gyakorlatilag lefolyik a
cukormáz. Végül a bundás alma csábít el, egy extra adag
tejeskávé kíséretében. Éppen fizetek, amikor csilingel az ajtón
a csengő, és besétál Lisa.

Emelem a kezemet, hogy intsek, de rögtön le is ejtem, mert
kéz a kézben jön egy férfival, akit ismerek. Preston Rhodes,
az akvizíciós osztály vezetője a Stark Applied Technologynál.

Egy pillanatig azt hiszem, hogy ez is egy olyan Nagy,
Vicces Véletlen. Aztán látom, hogy Preston elmosolyodik,
amikor észrevesz, Lisa arca viszont megrándul: az istenit!

261

– Damien – mondom neki, és úgy leszek egyre mérgesebb,
ahogy a helyükre kerülnek a kirakós darabjai. – Nem azért
álltál le dumálni velem azon az első napon, mert én voltam az
Innovative-nál az új lány! – vádaskodom. – Azért csináltad,
mert Damien megkért rá! – Büszke vagyok magamra, amiért
higgadt a hangom, de mivel Preston szeme ide-oda jár köztem
és Lisa között, majd elsunnyog, mégsem tűnhetek olyan
nyugodtnak, mint gondolom.

– Nem erről volt szó – mondja Lisa.
Fölszegem a fejem.
– Nem Damien kért meg rá, hogy legyél barátságos
hozzám?
– Hát igen – ismeri el. – Ilyesmiről volt szó. – Tőlem
eltérően valóban tökéletes nyugalommal, kiegyensúlyozottan,
ésszerűen beszél, amitől persze még jobban begurulok.
Keresztbe fonom a karomat, és vasvillatekintettel nézek rá.
– Damien azt mondta, hogy fontolgatod az önálló
vállalkozást. Hogy máris forgalomban van néhány sikeres
alkalmazásod, és jelenleg néhány web-alapún dolgozol,
amelyek szerinte nagyot szólnának a piacon.
– És?
– És azt mondta, hogy nem bízol a vállalkozói
adottságaidban.
– Tehát kieszelte, hogy ha rá nem hallgatok, majd hallgatni
fogok rád? – Kértem Damientől pénzügyi tanácsokat, de nem
mertem üzleti támogatásért folyamodni, viszont nem
óhajtottam úgy beleugrani a vállalkozásba, hogy azt sem
tudom, mit akarok. Lisa tehát a tökéletes híd szerepét töltötte
be a bizonytalanságaim és az igényeim között. Ez ismét azt
bizonyítja, milyen jól ismer engem Damien – valamint hogy
továbbra is titkolózik, és felhasználja a befolyását az
érdekemben.
Eszembe jut, amikor előadta, hogy leellenőrizte Lisát.

262

Hogy egye meg a fene! Nem kellett ellenőriznie semmit,
hiszen ismerte. Hogyne ismerte volna az egyik
osztályvezetőjének a menyasszonyát!

– Nagyon sajnálom – folytatja Lisa. – Arra kért, hogy ne
szóljak neked, ami igazság szerint meg sem fordult a
fejemben, miután először találkoztunk Burbankben.

Fújok egyet.
– Őszintén szólva nem is rád vagyok mérges.
Sóhajt, egy pillanatra meghasad rajta a profi zománc,
kilátszik a nő, akit megismertem, és akiről azt hittem, hogy
barátok lehetünk.
– Ugyan már, Nikki, tudod, mit érez irántad. Nem
protekciónak szánta, csak segítségnek.
– Meg tudnék őrülni a segítségeitől – közlöm.
Lisa felnevet.
– Tényleg sajnálom – mondja őszinte bűntudattal. – Ettől
függetlenül áll még a közös program?
– Persze – válaszolom, mert akármilyen mérges – jelenleg
nagyon mérges – vagyok is Damienre, nem fogom elszúrni ezt
a születő barátságot Lisával. – Holnap találkozom haverokkal
a Westerfieldben. Miért nem jöttök oda ti is?
– Biztos?
– Abszolúte – felelem szilárdan.
– Az jó lesz – mondja Lisa. – Elküldöd SMS-ben a
részleteket?
– El – ígérem.
– És ne rugdosd meg Damient túlságosan – teszi hozzá.
Ezzel kapcsolatban nem ígérek semmit.
Minden akaraterőmre szükségem van, hogy útközben ne
hívjam fel Damient. Beszélni fogunk a Lisa-ügyről, de
személyesen, mihelyt lecsillapodtam egy kicsit, és kitaláltam,
mit akarok mondani, és pontosan hogy mondom. Damien
túlságosan ért hozzá, hogy elterelje a figyelmemet, én pedig

263

nem óhajtom hagyni, hogy eltereljenek.
Giselle telefonál, amikor még a kocsiban ülök.

Megbeszéljük, hogy találkozunk az irodában, áthozza a
színeket, amelyeket összeválogatott. Ám ahogy kiérek a
sztrádára, látom, hogy rémes lesz a közlekedés. Fogalmam
sincs, hogy Giselle mikor indult el Malibuból, de lehet, hogy
harminc perc előnye van, úgyhogy felhívom az irodámat, és
szólok a recepciósnak – akinek a nevét elfelejtettem –, hogy
ha Giselle érne oda előbb, engedje be.

A közlekedés végül nem rémesnek, hanem
horrorisztikusnak bizonyul. Több mint egy óra, amíg
elvergődöm a malibui Upper Crusttól az irodámba, Sherman
Oaksba. Mire megérkezem, végeztem a tejeskávéval meg a
bundás almával. Leparkolom Coopot, és elindulok a
Starbucksba, hogy feltankoljak koffeinből. Monica
ugyanannál az asztalnál ül. Amikor belépek, felnéz és int.

– Hogy ment a meghallgatás? – kérdezem.
Elkomorodik, és mutatja, hogy pocsékul. Illendően
együttérző hangokat hallatok, azután sorba állok kávéért.
Kérek egy kapucsínót, majd mivel olyan hangulatban vagyok,
megfejelem a presszókávéval, és csomagoltatok a
kiszolgálóval tejszínt és édesítőszert. Utána kiviszem a kávét a
testőrnek, aki Malibu óta követ, most pedig az autójában ül az
irodai fedett parkolóban.
– Halálra unhatja magát – mondom. – Méltányolom a
hősiességét.
Megköszöni, bemutatkozik. A neve Tony, és biztosít, hogy
a meló egyáltalán nem unalmas. Nem hiszek neki, de hálás
vagyok a hazugságért.
Nem lep meg, hogy Giselle már az irodámban van, amikor
megérkezem. Az annál inkább, hogy telemázolta a falamat.
Észre kell vennie a meghökkenésemet, mert tágra nyitja a
szemét, és rögtön mentegetőzni kezd.

264

– Sokkal könnyebb színt választani, ha már ott látod a
falon.

– Nincs semmi baj. Szép az a kék – mutatok az égszínkék
sávra az ablak mellett.

– Nekem is az egyik kedvencem – mondja. Az órájára
pillant. – Tudom, hogy dolgoznod kell, ezért csak annyit
engedj meg, hogy felhordjam a hátralevő színeket. Holnap
majd áthozok pár képet, amelyekből választhatsz, és akkor
megmondod, melyik szín dalol neked.

Készségesen helyeselek, bár nem is tudtam, hogy a színek
énekelni szoktak. Nekem bejön a kék. Ám úgy látszik, Giselle
meg akarja adni a módját, és mivel ez fontos neki – nekem
meg lesz egy frissen kifestett irodám –, ráhagyom, hadd
csinálja.

Javában verem a laptopom, amikor megszólal a telefonom.
Jamie az, kárörvendve újságolja, hogy egész nap a
tengerparton fog lustálkodni, miközben én egy izzó
billentyűzeten keccsölök.

– Nem mintha nem forgatnék szívesebben egy
reklámfilmben – teszi hozzá. – De én az a fajta vagyok, akinél
a pohár félig tele.

Felnevetek.
– Örömmel hallom, James. Viszont figyelmeztetlek, hogy
az csak magánstrand, de nem nudista!
– Tilos pucéran szörfözni?
– Még melltartó nélkül sem szabad – válaszolom
mosolyogva.
– Szólj a fiúdnak, hogy ma este én főzök vacsorát. Majd
kinevezzük lakbérnek. Mit kérsz?
– Nekem mindegy – mondom. – Ha pedig boltba kell
menned, csak szólj Edwardnak, hogy vigyen oda. – Az
utasítás elgondolkodtató természetességgel jött ki a számon.
Edward végül is nem nekem dolgozik, én viszont egyre

265

jobban beletanulok a ház úrnőjének szerepébe.
El kell ismernem, hogy tetszik – akkor is, ha még mindig

bosszús vagyok Damienre.
– Jamie barátnőm volt – mondom Giselle-nek, miután

bontottam a vonalat, noha nem is kérdezte. – Ma a malibui
házban vegetál.

– Jól hangzik.
Némileg önelégülten és nagyon boldogan nézek körül az
irodámban.
– Lehet – mondom. – De itt is jó.
– Úgy drukkolok neked! – mondja Giselle. – És annyira le
vagyok nyűgözve a gyorsaságtól, amivel sikerült nevet
szerezned magadnak!
Nem értem.
– A mai Business Journal – magyarázza, mintha ettől
azonnal kristálytiszta lenne számomra a dolog. – Arról az
alkalmazásról írnak, amelyet Blaine-nek tervezel. Szerintem
óriási ötlet, hogy a vállalkozásod reklámozására használod azt
a sok undokságot, amelyet a portrédról összehordtak!
– Én nem beszéltem a Journallel – jelzem.
– Ó! – A szemöldökét ráncolja. – Akkor, gondolom,
Evelynnek vagy Blaine-nek kellett csinálnia. Mindenesetre
kitűnő reklám.
Lehet, hogy kitűnő, de furcsa is. Amint Giselle távozott,
azonnal előszedem a telefonomat. Fel akarom hívni Evelynt,
hogy ő adott-e ki sajtóközleményt. Nem fogok haragudni, ha
ezt tette, bár jobban szerettem volna, ha értesít előtte. Ha
másért nem, hát azért, mert szerettem volna egy másolatot a
cikkből az emlékalbumomba.
De mielőtt tárcsázhatnék, beszól a recepciós, hogy
küldeményem érkezett. Kinyitom az iroda ajtaját, és ott áll
egy küldönc, egy óriási doboz csokoládéval. Csodálkozva
átveszem, és elolvasom a kísérőkártyát. Csokoládéhoz jól

266

megy a megbocsátás.
Fanyarul elmosolyodom. Ezek szerint Damien beszélt

Preston Rhodesszal.
Fontolgatom, hogy felhívom Damient, aztán úgy döntök,

hogy várok. Főjön csak egy kicsit a saját levében.
Pontosan tíz perccel később jön a második küldemény.

Ajándékkosár, amelyben különleges italok vesznek körül egy
éktelen nagy üveg Macallan whiskyt. A küldő jól ismer.
Elolvasom a kártyát, és hahotázni kezdek. Szesszel még
jobban megy a megbocsátás.

Ez persze vicces, de azért nem engedek abból, hogy mérges
vagyok.

Bár nem tagadhatom, hogy a mérgem lanyhult egy kicsit.
Amikor szólnak, hogy itt a harmadik küldemény, már az
ajtóban várok. Feltépem, és leesik az állam, mert maga
Damien áll ott. Bevásárlószatyor van a kezében és egyetlen
szál vörös rózsa. A tekintete mentegetőző és derűs. Rögtön
rám jön az ismerős inger, hogy vegyem el tőle a csomagot, és
boruljak a nyakába.
Éppen ráeszmélek, hogy túl rég ácsorgunk már a küszöbön,
amikor megköszörüli a torkát.
– Bejöhetek?
Ha egy cseppnyi nevetést is hallottam volna a hangjában,
becsapom az orra előtt az ajtót, de ő komolyan, tisztelettudóan
beszélt. A bolondos ajándékai ellenére is tudja, hogy
haragszom rá.
– Csak rövid időre – válaszolom. – Dolgoznom kell.
Félreállok. Besiklik az ajtón, úgy, hogy a karja hozzáérjen
az enyémhez. Végigfut rajtam az ismerős borzongás, amelyet
Damienhez társítok, és egy icipicit elakad a lélegzetem. Nem
mutatja, hogy meghallotta volna. Csak bevonul az irodámba,
leteszi a szatyrot, azután átnyújtja a rózsát.
– Elnézést – mondja.

267

A fejemet rázom, és szembefordulok vele. Terpeszbe állok,
csípőre teszem a kezem. Abszolút fel vagyok háborodva.

– Ragyogó koponya vagy, Damien Stark. Épp ezért nem
értem, miért nem megy a fejedbe, hogy mennyire felkapom a
vizet az ilyen dolgoktól. Mert egy dolog – nagyon dühítő
dolog – arra kérni Lisát, hogy keressen meg, és segítsen. Más
dolog hazudni arról, hogy ellenőrizted a hátterét.

– Tényleg ellenőriztem – mondja. – Csak régebben.
– Tudod, hogy értem.
– Tudom – feleli. Felém lép. Összesűrűsödik közöttünk a
levegő.
Hátralépek.
– Az istenedet, Damien! Ilyeneket nem lehet csinálni!
– Elengeded a füled mellett Lisa tanácsát? Nem állsz szóba
vele?
– Nem, Lisa a barátom. Nem miattad, hanem annak
ellenére, amit tettél. És ne merészeld hangoztatni, hogy
úgysem számít, amit tettél, mert őszintén megkedveltük
egymást vele.
– Én tudom, mi az, ami számít – mondja komolyan. –
Csakhogy ahol rólad van szó, Nikki, ott vak vagyok.
– Jé, tényleg? Milyen romantikus! – Keresztbe fonom a
karomat. – Gyógyulj ki belőle!
Kuncog, majd hirtelen odalép hozzám, mielőtt ismét
hátrálhatnék. Átkarol, és olyan szorosan magához húz, hogy a
medencénk összeér, és érzem az erekcióját. Bosszankodni
akarok, hogy még akkor is feláll neki, amikor haragszom rá,
de nem tudok, mert én is be vagyok indulva, a testem zsong és
olvadozik. A fenébe, már akkor benedvesedtem, amikor
belépett az irodámba. – Megbaszhatsz – lehelem –, de akkor is
mérges vagyok rád.
Olyan csókkal tapad a számra, ami el szokta olvasztani a
lányokat.

268

– Kísértő ajánlat – mondja. Elenged, két lépést hátrál, majd
visszajön a szatyorral. – Ez a tiéd.

Gyanakodva átveszem, belekukkantok. A szatyor meg van
tömve selyempapírral, ami alatt kutyaházat formázó doboz
rejtőzik. Értetlenül nézek Damienre, kihúzom a dobozt a
tasakból, kinyitom. Tizenkét süti van benne, olyan alakúak,
mint a csont. Mindegyikre azt írták ezüst cukormázzal, hogy
bocs.

Elvigyorodom.
– Oké. Hivatalosan kiszabadultál a kutyaszorítóból.
Köszönöm a sütit. És ne csinálj még egyszer ilyet.
– Megteszem, ami tőlem telik– mondja. – De
biztonságosabb nem ígérni.
Muszáj nevetnem. Ez az egyik hátulütője annak, ha olyan
emberrel folytatunk viszonyt, mint Damien Stark. Ám ennél is
fontosabb, hogy bármennyire az őrületbe hajszol,
megbeszéljük a dolgot. Ez a fény az éjszakában. Erősíti a
buborékot. Minél jobban összetartunk, annál inkább
ellenállhatunk a világnak.
– Kösz, hogy bejöttél – mondom. – Várhattál volna estig is
a tisztázással.
– Nem – feleli egyszerűen. – Nem várhattam.
– Ebéd?
– Sajnos, azt ki kell hagynom.
– Kár, vagyis tulajdonképpen nem baj. Semmit sem
végeztem még ma. Gondolom, a te napod zsúfoltabb, miután
egy világegyetemet kell irányítanod.
– Az én világegyetemem a mai napon csak kettőnkből áll.
Először romantikus bóknak vélem, de aztán látom, milyen
kemény az arca. Félretolom a dobozt, föltelepszem az
asztalomra.
– Megtudtál valamit. Jó vagy rossz?
– Ez is, az is.

269

– Rendben van, kezdd a jóval.
– A bíróság elutasította az indítványt, hogy hozzák
nyilvánosságra a képeket.
– Damien, hiszen ez óriási!
– Az – helyesel –, csakhogy a sajtó nem ostoba. Nagyon is
megvan rá az esély, hogy a hátsó ajtónál próbálkoznak, és
ugyanazt teszik majd, amit én: igyekeznek kikövetkeztetni,
hogy ki küldte a bizonyítékokat.
– Megtudtál valami újat?
Tétovázik, azután bólint.
– A képekről nem. A portréd kiszivárogtatásáról igen. Úgy
tűnik, a térfigyelő kamera nagyon megfelelt a rendeltetésének.
– Tényleg? Ez csodálatos. Ki az?
– Még meg kell erősíteni, de utána mindent elmondok.
– Oké – mondom, habár csalódott vagyok, amiért nem
hajlandó máris beavatni, akkor is, ha még tart a nyomozás.
Gondolok rá, hogy forszírozom a kérdést, aztán úgy döntök,
mégsem teszem. Hitem szerint Damien nem azért zárkózott,
mert titkolózni akar, hanem mert ösztönösen igényli, hogy
mindenről ő döntsön. A vállalkozásáról, az információkról, és,
gondolom, egy pillantást vetve a kutyaház formájú dobozra,
rólam.
Búg a belső telefon.
– Újabb küldemény, Ms. Fairchild. Beküldethetem?
– Persze.
Damienre pillantok, de ő a fejét rázza.
– Ez nem tőlem van. Becsszó.
Persze nem hiszek neki. Addig legalábbis nem, amíg át
nem veszem a futártól a borítékot, és rá nem nézek Damien
arcára.
– Hadd bontsam ki én – mondja szigorúan.
Meghűl bennem a vér. Kezemet lehúzza a könnyű
nátronpapír boríték.

270

– Csak nem gondolod…
– Nem tudom. – A borítékért nyúl. – De mindjárt
kiderítem.
Átnyújtom a borítékot. Haragszom magamra, amiért nincs
bennem annyi spiritusz, hogy feltépjem, ugyanakkor
mérhetetlenül hálás vagyok Damiennek, amiért itt van
mellettem. Zsebkendővel fogja meg a borítékot, felvágja a
kulcskarikájára fűzött apró késsel. A két sarkán megnyomja a
borítékot, hogy szélesebb legyen a nyílás, és be tudjon lesni a
résen.
– Nem! – mondom határozottan. – Látni akarom!
Annyira merev az arca, hogy azt várom, megtagadja, de
aztán bólint. Odaállok mellé. Lefelé fordítja a borítékot,
kiborítja a tartalmát a csiszolt asztallapra.
Hat fénykép. Én az óvodában. Én az első
szépségversenyemen, koronával a loknis hajamon. Én, én, én,
én.
Minden képen áthúzták az arcomat vörössel, olyan erősen
megnyomva a tollat, hogy lejött a fotópapírról az emulzió.
Csak szálkás vörös ikszek vannak az arcom helyén. Egy
papírlapot is tettek a fotók közé, amelyre újságokból kivágott
nagybetűket ragasztottak:
TE NEM IS LÉTEZEL!
Bámulom a képeket, és meg vagyok lepve, hogy milyen
csend van. Nem létezik, hogy nem sikoltok. Azért nem
sikoltok, mert ez olyan szörnyű. De a világ valóban olyan
csendes, akár a temető. A világ olyan, mint a halál. Se hang.
Se szín. Se fény.
Minden szürke. Még a vörös ikszek is szürkére fakultak. És
most elfeketedik a szürke szoba. Koromfekete felhő borul
rám, betakar, és nyomni kezd, lefelé, lefelé, lefelé…
Nikki!
Nikki!

271

Valami megcsípi az arcom.
– Nikki!
– Damien. – Az én hangom, de iszonyú messziről jön.
Fölemelem a kezem, megérintem az arcom.
– Sajnálom – mondja, bár a hangjában több az aggodalom,
mint a bocsánatkérés. – Elájultál.
– Én… mi? – Kábán felülök, és látom, hogy valahogyan a
kanapéra kerültem. Damienre nézek. – Elájultam?
Évek óta nem történt meg velem. Azóta nem, hogy az
egyetemen véletlenül bezártam magam a szertárban egy
szekrénybe. A zárt, sötét helyektől mindig is frászt kaptam,
így összecsuklottam. De így még sosem ájultam el.
– Igazad volt – mondja Damien, aki olvas az arcomban.
Azok a fotók. Az én fotóim.
Didergek. Aki ezt tette, ismeri az életemet. Ezek már nem
gyalázkodó SMS-ek. Ezek konkrétan engem vettek célba.
Nem is létezem? Akkor egyértelmű, mi a céljuk.
Mélyen beszívom a levegőt, hogy lecsillapodjak, mert
olyan a szívverésem, mint a géppuska-kelepelés. Felülök, a
combomra támaszkodom. A szoknyám kissé feljebb csúszott.
Belevájom a körmömet a térdem fölött a csupasz bőrbe, egyre
mélyebbre, hogy a fájdalom segítsen kijutnom ebből a ködből.
– Az anyám – mondom egy mély lélegzettel. – Akárki is
csinálta, anyámtól kapta meg ezeket.
Damien gyengéden leveszi az egyik kezemet a combomról,
és megszorítja. Bűntudatosan ellazítom a másikat.
– Az anyád? – kérdezi. – Miről beszélsz?
Elmesélem, mit mondott az anyám Jamie-nek.
– Ez jó – mondja, és annyi időre elenged, amíg egy
üzenetet ütöget be a telefonjába. – Stabil információ – teszi
hozzá, látva, hogy nem értem. – Konkrét kapcsolat. Elküldöm
Ryant anyádhoz. Azt hiszem, sikeresebben rá tudja venni az
együttműködésre, mint én.

272

Bólintok, majd elfordulok, az asztal felé nézek. Semmi
sincs ott.

– Hol…
– Eltettem őket. – A hangja olyan szelíd, mint a keze,
amely ismét elhúzza a körmeimet a combomról.
Összerezzenek. Észre sem vettem, hogy már megint kezdtem,
de most látom az apró vörös holdsarlókat, amelyeket a
körmeim vájtak a bőrömbe.
– Én… – Elfordulok. Túlságosan átlátszó vagyok, a sebeim
nagyon is szembetűnőek. Borzasztóan szeretném, ha nem
lenne szükségem a fájdalomra, de akkor is kell nekem.
Létezem, az isten verje meg, és ha valaha is össze akarom
szedni magam, nem lehetek meg a fájdalom nélkül.
– Mondd el – szólal meg lágyan Damien. – Mondd el, mire
van szükséged.
A halványuló holdsarlókat nézem.
– Tudod te azt – mondom halkan.
– Tudom. – Lecsúszik a kétszemélyes kanapéról, és a
földre térdel. Megfogja a térdemet, gyengéden széthúzza a
lábamat. – Azt akarod, hogy megérintselek. – A hangja olyan
puha, mint a hüvelykujja nyomása a combom belső oldalán. –
Azt akarod, hogy megbasszalak. Érezni akarod a csípést,
amikor rácsapok a seggedre, vagy a kötél horzsolását a
csuklódon.
Szavai megdelejeznek. Úgy folynak végig rajtam, akár a
meleg víz. Csábítóak, ám veszedelmesek. Olyan mélyek, hogy
beléjük tudnék fúlni.
– Magadba akarod szívni a fájdalmat, hogy az ellenkező
irányba fordíthasd. – Durván felgyűri a szoknyám a csípőmre,
feltárva az ölemet takaró fehér csipkeháromszöget.
Gyorsabban lélegzem, és kínzó éberséggel érzékelem a
testem. Azt, ahogy a rücskös bútorszövet nyomja a combomat.
Azt, ahogy végighullámzik rajtam a hőség, amelynek

273

elektromos áramlatait Damien érintése indítja el a pinámból, a
mellemből, a mellbimbóimból. Homorítok, és kissé előrébb
csúsztatom a csípőmet. Érezni akarom a kezét. Csak érezni, a
fene egye meg! Akarom a robbanást, ugyanakkor ezt is
akarom. Az érintését. A szavait. A szenvedélyt, amely nem
kapkod, és azt a gyönyörűségesen fájdalmas fullánkot, amely
belém fog döfni.

Megmarkolja a blúzom szélét, és egyetlen gyors, heves
mozdulattal lerántja rólam. Hallom, hogy felnyögök, a mellem
feszül, hüvelyizmaim összehúzódnak a vágytól. Damien
félredobja a blúzt, egyik kezével megragadja a csípőmet, a
másik kezével pedig máris rajtam matat a csipkebugyin át.
Dörgöl és izgat, én pedig még jobban szétteszem a lábam
szégyentelen, mohó éhségemben.

Azt akarom, hogy kemény és gyors legyen. Bele akarok
kapaszkodni a fájdalomba, úgy akarom használni, mint egy
kötelet, egy segédeszközt a visszaúton. Ezt akarom, és
bizonyosra veszem, hogy Damien megérti.

Ujjai fel-alá siklanak a tanga két oldalán, nagyon közel a
hüvelyemhez és a csiklómhoz, de nem érintik meg őket.
Csalódásom csaknem olyan kínzó, mint a fájdalom, amelyre
éhezem, és ezt Damien is tudja. Felcsúsztatja a kezét a
csípőmről a mellemre, megszorítja a melltartón át a bimbót,
aztán félrerántja a tangát, és mélyen belém nyomja három
ujját.

Reszketegen pihegek és vergődök. Már nem is tudom, mi
kell nekem. Annyit tudok, hogy őt akarom. Méghozzá most.
Kérem, kérem, most!

– Azért akarod a fájdalmat, mert épp abból nyered a
hatalmat, hogy legyőzd; hogy összeszedhesd magad, és
elküldhesd a világot a fenébe. Ez ajándék, Nikki, ez a vörösen
izzó fullánk. És én leszek az, aki megajándékoz vele.

Kihúzza belőlem az ujjait, aztán úgy lódít a vállára, mintha

274

nem lenne súlyom, és az íróasztalomhoz visz. Az asztal előtt
leállít, és megparancsolja, hogy dőljek előre. Szót fogadok, a
csípőmön összegyűrődött szoknya valamennyire kipárnázza
az asztallap élét.

Félreáll, leoldja a derékszíját. Az ajkamat harapdálva
elképzelem, hogy ráhúz a bőrrel a fenekemre. A kezét csak
kívántam, de ezt – ó, igen, ezt el tudom képzelni. Az ütést, a
fullánkot. Azt, ahogy behunyom a szemem, megfogózkodom,
és beengedem magamba a fokozódó fájdalmat.

– Ezt akarod? – kérdezi, és a hangjából megértem, hogy
neki nem ez volt a szándéka. Ám Damienről igazán nem lehet
elmondani, hogy ne lenne alkalmazkodó. Félrehajtja a fejét,
felvonja a szemöldökét, majd lustán elmosolyodik. Mögém
kerül, simogató kezével köröket rajzol a meztelen hátamra. –
A kezemet is megkapod, mert nem bírom ki, hogy ne érjek
hozzád. De ha erre van szükséged…

A szót a seggemre mért ütéssel teszi nyomatékosabbá.
Feljajdulok a meglepetéstől és a gyönyörtől. Annyira fáj a
csípés, hogy az ajkamba harapok, de aztán felnyögök a kéjtől,
amikor Damien megdörgöli a tenyerével az érzékeny húst.
Még egy ütés, majd még egy. Mindegyiktől nedvesebb leszek.
Elképzelem, milyen vörös lehet a fenekem, elképzelem rajta
Damien nagy kezét, ahogy elsimogatja a fájdalom maradékát,
amit nem kértem, és nem ittam magamba.

– Erre volt szükséged? – kérdezi a negyedik ütés után.
Mögöttem áll, nadrág és alsónadrág nélkül. Fogja a seggemet,
kemény, hosszú farkát a lábam közé dugta, hogy simogassa és
izgassa a csiklómat. – Kell még? Mondd el, Nikki. Tudni
akarom, mire van szükséged. – Hangja rekedt az izgalomtól,
tudom, hogy neki ugyanannyira kell ez, mint nekem, és ez a
tudat még jobban bezsongat.

– Rád – mondom. Megemelem a fenekemet, szélesebbre
tárom szét a lábamat. Megmarkolom az asztallap két szélét, és

275

felsóhajtok, olyan kéjes érzés, ahogy a deszka nyomja a
mellemet. – Most pedig befelé. Így és itt, az asztalon. És
keményen. Kérlek, Damien, nagyon keményen basszál meg!

– Ó, Nikki! – Belém nyomja magát. Megmarkolja a
csípőmet, és dönget, elvesz magának, használ. Érzem, hogy
közel a kielégülés. Szorosan behunyom a szemem, késleltetni
akarom a folyamatot. Damien olyan vastag, és olyan mélyre
hatol. Sokáig akarom érezni, ahogy betölt. Ahogy az
összegyűrt szövet horzsolja minden döfésnél a csiklómat.
Belegabalyodtam az érzékiség hálójába. Csak akkor engedem
el magam, mikor érzem Damien reszketésén, hogy közeledik
a csúcshoz, így éppen egyszerre élvezünk el. Testem ráharap
Damienre, és az utolsó cseppig kiszippantja belőle a gyönyört.

Ekkor elégedetten felnyögök, és jóllakottan szuszogva
hajtom le az asztallapra a fejem.

Damien rám tapad. Nem tudom, meddig maradunk így.
Utána felnyalábol, és visszavisz a kis kanapéhoz. Az ölébe
vesz, és rám borítja a zakóját.

Hozzábújok, majd fölemelem a fejem, hogy ránézzek. Most
Damienhez ragaszkodom úgy, mint a kínhoz, és ebben az a
csodálatos és gyönyörű, hogy megérti. A fenébe, jobban érti,
mint én.

Egyetlen könnycsepp buggyan ki a szememből. Damien
letörli a hüvelykujjával. Kérdőn néz rám.

– Szükségem van rád, Damien. Úristen, annyira szükségem
van rád, de ezt te jobban érted nálam. Csak azt hiszem, ez
olyan borzasztóan önző, olyan…

Felvonja a szemöldökét, de a mosolya szelíd.
– Az a benyomásod, Nikki, hogy nekem nincs szükségem
rád?
– Én… nem. De én… – Zavartan elhallgatok. Igazság
szerint épp ettől féltem, de most, hogy kimondta, ostobának
érzem magam. Arra gondolok, ahogy meghágott azon az

276

éjszakán, amikor a teniszlabdák jégverésével küzdött.
Mindazokra az alkalmakra gondolok, amikor kikötözött vagy
zsarnokoskodott velem, így próbálva megállítani a
tornádóként tovapörgő világot. Tudom, hogy vigasztaljuk
egymást. Látom. És mégsem fojthatom el a félelmemet, hogy
noha Damien őrülten kíván, nincs szüksége rám úgy, ahogy
nekem őrá, és nem szeret olyan eszeveszetten, mint én őt.

Belefúrja ujjait a hajamba.
– Emlékszel arra, amit Münchenben mondtam? Hogy nem
akarlak megérinteni addig, amíg azok a képek ott vannak az
agyamban?
Hogy emlékszem-e? Hogyan felejthetném el? De csak
annyit mondok:
– Természetesen.
– Nem voltam egészen pontos.
– Ó! – Várok, mivel nem tudom, mi mást mondhatnék.
– Képpel vagy kép nélkül azok az emlékek mindig itt
vannak velem. Nem rázhatom le őket. Sosem szabadulhattam
tőlük. De te elviselhetővé teszed őket.
Keményen néz rám, tekintetében annyi az indulat, hogy
valósággal belém hasít.
– Te adsz nekem erőt. Ha neked én vagyok a tengely,
Nikki, akkor nekem te vagy a horgony. Minden alkalommal,
amikor megérintelek, amikor beléd temetkezem – Nikki, nem
látod? Te vagy az én talizmánom, és ha kisiklasz a kezemből,
nekem végem.
– Damien – mondom, mert hallanom kell a nevét. Szavai
úgy feszülnek bennem, mintha szét akarnának vetni. Ám én
visszaparancsolom őket, mert túl drágák ahhoz, hogy
elvesszenek.
De bár hiszek abban, amit mond, kénytelen vagyok belátni,
hogy bármennyire is biztos pontnak tart, Németországban
nem volt erőm visszahúzni a szakadék széléről.

277

A gondolattól megborzongok, és még erősebben simulok
hozzá.

Mert azok a képek még mindig megvannak valahol, és
hatalmukban áll elpusztítani a férfit, akit szeretek.

278

20

Kedd reggel ismét úgy érzem, hogy én irányítom az
életemet.

Damien és én nem maradtunk bent hétfőn az irodámban.
Ölelt, megbaszott, segített, hogy ismét ép legyek. De mivel
nem akartam ott lenni, felvitt a Stark Tower tetőlakosztályába.
Útközben felhívta Ryant, és utasította, hogy menjen ki a
malibui házba, ellenőrizze a biztonságot, és nézzen rá Jamie-
re.

A tetőlakosztályban beültetett a fürdőkádba, és a kezembe
nyomott egy pohár bort. Az ágyban borral és sajttal
kényeztetett, régi filmekkel kedveskedett, és olyan édesen
szeretkezett velem, hogy a testem dalra fakadt, így reggel
hajlandó voltam adni a világnak még egy esélyt.

Viszont mivel helyzet van, Edward visz be az irodába.
Edward, mint megtudtam, nemcsak Damien sofőrje, de a
testőre is, és megígérte neki, hogy személyesen kísér be az
irodába.

Ezért háborog, amikor szólok neki, hogy előbb be akarok
ugrani a Starbucksba.

– De Ms. Fairchild, oda nem lehet beállni autóval!
– Csak parkoljon le előtte. Öt percig sem tart.
Mivel a válaszfalat leengedték, látom a visszapillantóban,
hogy Edward rosszallóan néz rám.
Félrehajtom a fejem, és én is vetek rá egy gyilkos pillantást.
– Valóban azt gondolja, hogy a kávézóban les rám valaki?
– Azt gondolom, hogy ha valaki képes megkeresni a maga
anyját fényképekért, akkor az képes tanulmányozni is magát,
feltérképezni a szokásait, és képes nagyon-nagyon türelmes
lenni.

279

Mivel ezzel nem vitatkozhatok, őt is behívom magammal,
és azzal édesítem meg a szája ízét, hogy meghívom egy
kávéra.

Sorban állás közben a hangoskönyvben kiadott Az
ősforrásról dumálunk, amelyet Edward jelenleg olvas, amikor
nyílik az ajtó, s bejön Monica. Int, majd odasiet hozzánk.

– Reméltem, hogy találkozunk ma, mert mindenképpen
meg akartam mondani, hogy fütyülj rájuk. Pénzéhes
faszkalapok!

Edwardra pillantok. Fogalmam sincs, miről beszél Monica.
Edward arckifejezéséből ellenben arra következtetek, hogy ő
tisztában van vele.

– Tessék? – kérdezem. Előbb Monicára nézek, utána
Edwardra.

– Te még nem láttad? Ma reggel volt benne az egyik
pletykalapban – feleli Monica –, és valószínűleg már szét is
dobták a Twitteren.

– Mit dobtak szét? – kérdezem lassan és tagoltan.
Edward belenyúl a futártáskájába, és kivesz egy iPadet.
Néhányszor megkocogtatja, majd átnyújtja.
– Mr. Stark úgy gondolta, hogy jobb lenne, ha ma nem
háborgatnánk ezzel.
– Valóban? – A kijelzőre pillantok, és görcsbe rándul a
gyomrom. Ja, gondolom. Kibírtam volna nélküle.
A cikket megfűszerezték egy képpel, amelyen Jamie sétál
falatnyi bikiniben a tengerparton. A nagy fotóba belefoglaltak
egy kisebbet Damien malibui házáról, és egy segítőkész
tájékoztató szöveget, amelyből az átlagolvasó megtudhatja,
hogy Jamie jelenleg a milliárdos Damien Stark malibui
házában rázza a farát.

LECSAPTÁK VOLNA STARKOT?
Jól értesült forrásaink szerint kihűlt a milliárdos Stark és

280

Nikki Fairchild kifutói királynő fehéren izzó románca, mert
Starknak – aki egyesek szerint nemrég vásárolta ki magát a
gyilkosság vádja alól – jobban tetszik Nikki lakótársa, Jamie
Archer, a nagy jövőjű színésznő, aki mostanában többször
sajátította ki a szívtipró Bryan Raine karját (és ki tudja még,
micsodáját). Hollywoodi források szerint Archernek nemrég
volt egy karambolja, amely őt a balesetire juttatta, Stark egyik
méregdrága Ferrariját pedig a roncstelepre. És még így is
Starknál lakik? Hát mit szóltok ehhez, skacok? Mi ez, ha nem
szerelem?

De valóban dobta volna Stark a cukorfalat Fairchildot?
Vagy a különcködés királya a nőkben is a különcöket keresi?
Bennfentesek szerint Archer és Fairchild éveken át éltek se-
vele-se-nélküle szerelemben. Hogy aztán igaz-e? Mi nem
tudjuk, viszont a Twitteren terjedő legújabb képeken
megnézhetitek az édes hármast, amint láthatólag istenien érzik
magukat az Arrowhead-tónál, ahol Stark titkos szerelmi
fészket építtetett a hegy tetején.

– Ez egy nagy rakás szar – közlöm, miközben visszaadom
az iPadet Edwardnak. – Bár Jamie örülni fog neki. Végül is
azt írják róla, hogy nagy jövő előtt áll.

– Nem is vagy pipa? – csodálkozik Monica.
A fejemet rázom.
– Csak bosszús. Már halálosan unom, hogy a sajtó a
magánéletemen csámcsog, de maga a sztori annyira debil,
hogy az már gyönyörű.
– Akkor megkönnyebbültem – mondja Monica. – Mármint
sejtettem, hogy baromság az egész, de engem akkor is
érzékenyen érintett. Most estem túl egy ronda szakításon –
teszi hozzá.
– Sajnálom.
– Sokáig oda meg vissza voltunk egymásért, azután úgy

281

döntött, hogy valaki mást szeret. Férfiak! – pillant feszes kis
mosollyal Edwardra.

– Az nagyon fájhatott. – Megpróbálom elképzelni, amint
Damien dob valaki másért, de nem áll össze a kép.

– Ja – mondja. – Mintha valaki fogott volna egy kést, hogy
apró darabokra nyiszálja a szívemet. Bár most már oké
vagyok. – Sóhajt egyet. – A mi kapcsolatunk igazán
különleges volt. De az a lány? Az csak egy kaland. Múló
szeszély. Úgyis vissza fog jönni hozzám. Tudom.

Azt akarom tanácsolni Monicának, hogy lépjen túl a
dolgon, de végül csak mosolygok, és annyit mondok:

– Őszintén remélem, hogy igazad van.
Meghívom egy tejeskávéra Edwardot, aki bekísér az
irodába.
– Amint bent lesz, ideállok a limóval – mondja, miközben
elmegyünk a recepció előtt. Ahogy bent vagyok a szobámban,
Edward eltűnik, vélhetőleg azért, hogy leparkoljon a
limuzinnal, és addig hallgassa a hangoskönyvet, amíg el nem
jövök.
Noha amikor utoljára voltam az irodában, olyan képekkel
kedveskedtek nekem, amelyekről lekaparták az arcomat,
mégis sikerül dolgoznom valamit, és meglehetősen elégedett
vagyok magammal. Ekkor telefonál Giselle, hogy mégsem jön
át ma a színmintákkal.
– Nem probléma, úgyis elhúzok pár óra múlva. – Ma
kirúgok a hámból a Westerfieldben. Az a programunk Jamie-
vel, hogy órák hosszat kotlunk a ruhatárunkban, mielőtt
kiválasztanánk a megfelelő szerelést. Isteni szórakozás lesz,
tekintve, hogy kevert vodkát iszunk mellé.
– Minden rendben? – kérdezem Giselle-től.
– Tökéletesen! – trillázza. – Most várom az egyik
ügyfelemet. Az egyik legjobbat.
– Jól vigyázz, kinek mondod. Damien nem fog örülni, ha

282

kitúrják az első helyről.
Giselle egy pillanatig hallgat, azután lehalkítja a hangját.
– Tulajdonképpen Damien az az ügyfél. De ígérd meg,

hogy erről egy szót sem szólsz neki! Úgy sejtem, egy képet
akar vásárolni az irodádba.

Boldogan fölnevetek.
– Csakugyan? Ígérem, nagyon meg fogok lepődni!
Még akkor is mosolygok, amikor Damien telefonál.
– Szia – mondom –, most indulok vissza Malibuba, hogy
felkészüljek az éjszakára. Újítunk valamilyen vacsorát, vagy
lefizessem Jamie-t, hogy főzzön?
– Miért nem mentek el a kedvenc éttermembe? Állom a
cechet. Utána találkozhatunk a klubban.
– Munka?
– Megbeszélés. Van egy olyan érzésem, hogy sokáig tart.
– Ó? És hol leszel? Szólhatunk Edwardnak, hogy tegyen
egy kitérőt és szedjen föl, amikor végeztél.
Persze ki akarom ugratni a nyulat a bokorból, de ő semmit
sem árul el.
– Jó szórakozást, lányok – mondja határozottan. – De ne
rúgjatok ki túlságosan a hámból. Legalábbis addig ne, amíg
oda nem értek. Egyébként, Nikki, beszéltem a klub
vezetőjével a biztonságról, úgyhogy szigorítanak rajta egy
fokot. Figyelni fognak.
– Jól van – felelem. Erre számítottam.
– Ryant is elküldöm a klubba. Ott lesz veled, amíg oda nem
érek.
Bűntudatom lesz.
– Csórikám, biztos volt magánélete, mielőtt elkezdte
üldözni a szörnyetegeimet.
– Semmit sem szeret annyira, mint szörnyeket ölni –
mondja Damien. – Továbbá sokat fizetek neki, hogy még
jobban szeresse a szörnyvadászatot. Nem kell sajnálnod

283

Ryant, nekem elhiheted.
Fölnevetek.
– Akkor oké. Damien, ugye sietsz?
A Westerfieldben nagy a lárma és a jókedv. A klub a város

legjobb csaposait és DJ-it alkalmazza, amit Ollie, Jamie és én
még azelőtt megállapítottunk, hogy Damien feltűnt a
radaromon. Azóta is megfordultunk itt párszor, úgyhogy a
kidobó a VIP-bejáratnál előre tiszteleg, amikor meglát engem
és Jamie-t. Edward az ajtóig kísér bennünket, de nem jön be,
hanem visszaül a limuzinba.

Ezüstszínű, szűk szoknyát és vállpánt nélküli ezüst felsőt
viselek hozzá illő tűsarkúval. A sarok tíz centi magas. Jamie
épp az ellentétem, szokásától eltérően talpig rafinált
feketében. Itt a fazon játssza azt a szerepet, amit máskor a
színek szoktak nála. A ruhának gyakorlatilag nincs háta,
úgyhogy még a gödröcskék is látszanak Jamie keresztcsontja
fölött. A felsőrészt laza, egymást keresztező zsinórok tartják
össze. Ha valaki elnyisszantana egyet ollóval, a ruha a padlóra
omlana. Meg kell mondjam, mindketten dögösek vagyunk.

– De csinos ma, Ms. Fairchild! – közli a kidobó, amikor
elvonulunk mellette. – Adjon nekik, Ms. Archer!

– Ezért szeretem Damient – jelenti ki Jamie, miközben
végigmegyünk az exkluzív folyosón. – Olyan embereket
alkalmaz, akik tudják, hogy kell nyalni.

Fölnevetek. Odaérünk a bárba nyíló ajtóhoz. Az árnyékból
fölmerül Ryan, és csatlakozik hozzánk. Udvarias bólintással
üdvözöl bennünket, ám amikor Jamie-nek bólint, mintha egy
picit mosolyogna, és mintha Jamie is válaszolna neki, hacsak
nem csal a szemem.

Rögtön dongani kezd bennem az idegesség, mint a
palackba zárt légy. Megrángatom Jamie hátán az egyik fekete
zsinórt, hogy lassítson.

– Mi van? – kérdezi.

284

– Én is épp ezt akartam kérdezni. – Egy pillantást vetek
Ryanre, és még a félhomályban is látom, hogy Jamie
elvörösödik.

Eszembe jut, hogy Ryan ma este korábban kiment
Malibuba biztonsági ellenőrzés céljából, és be kell fognom a
számat, hogy ne kezdjek el visítani.

– Mondd, hogy nem feküdtél le vele – követelem, amikor
már nem kell félnem attól, hogy szétrobbanok.

– Isten bizony! – fogadkozik Jamie. – Csak beszélgettünk.
Abszolút úriember. Sütöttem neki tojást.

– Mit?
Megvonja a vállát.
– Annyira sietett, merthogy volt az a szar veled meg a
fotókkal… És nem evett semmit. Úgyhogy csináltam neki
tojást. És azt mondta, hogy tényleg ízlik neki. Legközelebb
talán meg kéne próbálkoznom a gofrival… Mi van? – kérdi
rövid hallgatás után, és agresszíven mered rám.
Akkor jövök rá, hogy félig mulatva, félig hüledezve
bámultam bele az arcába.
– Semmi – mondom. – Csak… csak örülök, hogy Ryannek
ízlett a tojásod.
– Miért, talán lehet nem szeretni?
Választ nem várva rám vigyorog, aztán becélozza Ryant.
Utána indulok, amikor hallom, hogy sípol a telefonom.
Megállok, kiráncigálom a pici retikülömből, és látom, hogy
Giselle küldött SMS-t. Mohón megnyitom, hátha valamilyen
füles lesz a képről, amelyet Damien vásárolt nekem. De a
szöveg olyan meghökkentő, hogy úgy bámulom, mintha
hieroglifákból állna.
Annyira sajnálom. Komolyan jóvá akartam tenni.
Elfajultak a dolgok.
Ismét elolvasom, de másodszor sem értem jobban, mint
először. Megnyomom a gombot, hogy visszahívjam, de a

285

hívás egyenesen megy a hangpostába.
– Mi az? – kérdezi Jamie, amikor utolérem.
A fejemet rázom.
– Nem tudom. Később elmondom. – A bárban túl nagy a

ricsaj a beszélgetéshez, és különben sem tudok eleget.
Most a nagyteremben vagyunk, alig pár méternyire a

táncparkettől. Körülnézek, és végre fölfedezem Ollie-t meg
Courtney-t, akik a terem túlsó végéből integetnek. Azt már
tudom, hogy Lisa nem jön; küldött egy hangüzenetet, hogy
Sacramentóba kell mennie üzleti ügyben, de ígéri, hogy
később bepótoljuk.

Jamie és Ryan előbb ér oda Courtney-hoz és Ollie-hoz,
mint én. Nem sietek, Damient keresem a bárban, de nem
találom.

– Szia, Courtney! – Lelkesen átölelem Ollie
menyasszonyát, akinek őszintén örülök. Ollie-t már
kényszeredettebben üdvözlöm, de aztán fölengedünk a
táncparketten. Egy jó táncritmus elég, hogy elvegye esetleges
nézeteltéréseink élét.

– Figyelj, Nikk – mondja Ollie fél órával később, amikor
egy lassabb szám alatt szuszogjuk ki magunkat. –
Beszélhetnék veled?

Megmerevedem. Azt hittem, ma este nem hozakodik elő a
hülyeségeivel.

Nem veszi észre a reagálásomat, közel hajol, hogy halljam.
– Csak arra akartalak kérni, hogy ne haragudj, amiért annyi
szomorúságot okoztam neked Stark miatt.
Hátrébb húzódom, hogy lássam az arcát – és ő is láthassa a
meglepetésemet.
Mély lélegzetet vesz.
– Tudok a fotókról, Nikk. Senki sem érdemel ilyet.
Meleg van a bárban, de én hirtelen fázni kezdek.
– Nem kér a szánakozásodból.

286

– Nem is szánakozom rajta, én csak… nem is tudom.
Szerintem csak arra akarok kilyukadni, hogy tudom, min
kellett átmenned gyerekkorodban, és most már tudom, mivel
kell együtt élnie Starknak.

Izmaim megfeszülnek, de nem szólok. Látom rajta, hogy
még nem végzett.

– Stark sosem lesz a kedvencem, de láttalak benneteket
együtt Németországban. Szerintem jót tesztek egymásnak.

Nyelek egyet. A jég az ereimben könnyekké olvad fel a
torkomban.

– Igen.
Ollie félszegen mosolyog.
– Hát ez van. Vedd bocsánatkérésnek. Nem fogom azt
mondani, hogy fizetek a pasasnak egy italt, és megpróbálok
vele barátkozni, de…
Megkönnyebbülten fölnevetek.
– Kösz – suttogom.
– Kérsz valamit inni?
– Nem – mondom. – Inkább maradj, és táncolj még velem.
Elvigyorodik. Visszasimulunk a ritmusba. Nem
mondhatom, hogy teljesen rendben van minden, de jobban
állunk. Ollie társaságában rég nem éreztem magam ennyire
felszabadultnak.
Négy szám után megszomjazom, tehát amikor Courtney
odajön hozzánk, és azt javasolja, hogy igyunk egy pohárral,
örömmel csatlakozunk hozzá. Ollie-t útközben eltéríti valaki,
akit a munkából ismer, úgyhogy végül csak én és Courtney
kötünk ki a pultnál. Mondom a bárpincérnek, hogy írja a
fogyasztásunkat Damien számlájára, ő pedig olyan magától
értetődően helyesel, amiből megállapíthatom, hogy Damien
nemcsak utasította a személyzetet a kiszolgálásunkra, de már
látásból is felismernek engem. Figyelnek. Védenek. Kissé fura
érzés így a reflektorfényben állni, de megmondom őszintén,

287

nagyobb biztonságban érzem magam tőle.
Bár igazából akkor leszek biztonságban, ha megjön

Damien, és elbújhatok a karjaiban.
– Mikor lesz a lánybúcsú? – kérdezem Courtney-tól,

miközben várjuk az italt. Gyakorlatilag ordítanom kell, hogy
halljon. Holnapra tuti nem lesz hangom.

– Azt hiszem, az lekerült a napirendről – feleli.
– Miért? – Azt hittem, hogy a válasznak Courtney
lidércnyomásos időbeosztásához lesz valami köze, de ő a
táncparkett felé bólint, ahol Jamie égnek lökött karokkal riszál
Ryan és Ollie között.
– Tulajdonképpen utálnom kellene Jamie-t – mondja
érzelemmentesen. Rajtam ismét végigfut a hideg.
– Hogy érted ezt? – kérdezem, és imádkozom, hogy ne
legyen igazam.
Látom, hogy piheg.
– Nem megyek feleségül Ollie-hoz – válaszolja. – Nem
akarok megcsalt feleség lenni, és nem akarok azért férjhez
menni, mert jó parti vagyok. Nem tehetem ezt magammal.
Ollie-val sem. Egy év múlva mindketten boldogtalanok
lennénk, két év múlva elválnánk.
– Ó! – Nyelni próbálok, de túlságosan kiszáradt a szám.
Megrendítettek Courtney szavai, és sajnálom Ollie-t, aki tudni
fogja, hogy csak magát hibáztathatja, amitől még rosszabb
lesz neki. Ugyanakkor örülök. Akármennyire kellemes tudni,
hogy Ollie és az én kapcsolatom a gyógyulás útjára lépett,
tisztában vagyok vele, hogy rendesen elcseszte a dolgot
Courtney-nál, akinek szóról szóra igaza van. – Mikor mondod
meg neki?
– Hamarosan. Talán ma este. Csak bátorságot kell
gyűjtenem. – Vállat von. – Nem mintha nem szeretném,
csak… – Elnémul, mintha nem egészen tudná, hogyan
fogalmazzon.

288

– Ne izgulj! – ragadom meg a kezét. – Hidd el, megértlek.
Túl sokat iszom és túl sokat táncolok, amíg Damien
megérkezik a bárba. A tekintetek rászegeződnek, mint mindig,
a tömeg kettéválik előtte. Egyenesen felém tart hosszú
lépteivel, én pedig megigézve bámulom, ahogy keresztülvág a
táncparketten, és nem tudom elhinni, hogy ez a sok hatalom és
báj mind az enyém; hogy az egész klubban én vagyok az
egyetlen, aki láthatja meztelenül. Aki érezheti Damien száját a
bőrén. Aki sikoltani fog, amikor Damien belé döfi magát.
Átkarol és mohón megcsókol. Hozzátapadok. Valahol a
spicces és a részeg állapot között vagyok, a lármás zene
minden üteme végiglüktet rajtam. Beleizzadtam a táncba, a
bőröm síkos, a ruhám a testemhez tapad. Lábujjhegyre állok,
megcsókolom Damien fülét.
– Akarlak. Most.
Nem túlzok; borzasztóan kívánom. De tekintve, hogy egy
táncparketten állunk, nem várom, hogy a kívánságom
beteljesüljön. Meglepetésemre karon ragad, hátrafelé terel a
klubban, azután bevonszol egy kártyával lehívott kis liftbe.
Kábulatom ellenére is észre kell vennem, hogy az arca
feszült, a pillantása kemény. Arról nem is szólva, hogy még
egy szót sem szólt hozzám.
– Mi a baj, Damien?
A lift kinyílik. Egy irodában vagyunk. Az egyik fal tiszta
üveg. Emlékszem, láttam is lentről. Tükörüveg, lámpákkal
körülvéve, úgyhogy aki felnéz, csak a táncolók elmosódott
képét látja a színes lámpák ragyogásában.
Mi viszont tökéletesen látjuk innen a klubot.
Ehhez a falhoz tol oda, amíg az üveghez nem ér a hátam, és
tovább nincs hova mennem. A mélyben vonaglanak a
táncosok.
Szemében kigyúl a félreismerhetetlen tűz. Válaszul az én
bensőm is összerándul. Nem tudom, mi történt, vagy miért

289

van szüksége erre, de most nem is számít. Az övé vagyok, és
úgy vehet el magának, ahogy akar.

Most éppen durván akarja.
Felgyűri a szoknyámat. Letépi rólam a bugyit. Elakad a
lélegzetem. Felemeli a lábamat, ráteszi a derekára. Tüzes ölem
megborzong a fuvallattól, de akkor kezd igazán reszketni,
amikor Damien magához húz, és a farmerje végighorzsolja a
bőrömet.
A farmer feszül az erekciójától. Riszálok, simogatom
magam vászonnal borított farkával. Magamban akarom
érezni. Szükségem van rá, hogy betöltsön.
A szemébe nézek. Hallgat, de az éhség, amelyet az arcán
látok, ugyanolyan hatalmas, mint az enyém.
Valósággal rávetődöm a slicce gombjaira, és megbűvölten
nézem, ahogy előugrik a nyílásból a farka. Meg akarom
érinteni, simogatni akarom, de nincs idő. Megragadja a
csípőmet, és olyan erővel nyársal fel, hogy magamba kell
fojtanom a sikolyt.
Hátralök, az üvegnek csap. Egy pillanatra elképzelem, hogy
felborulunk, legurulunk a táncparkettre, még mindig
összeforrva, még mindig baszva, miközben mindenki minket
bámul. Az ábrándtól még jobban benedvesedem.
Tekintetünk összekapcsolódik. Egyre vadabbul döfköd.
Látom a szemén, hogy közeledik a kielégüléshez.
Átkulcsolom a lábammal, hogy magamhoz ránthassam abban
a pillanatban, amikor elélvez.
Megrázkódik bennem. Közénk csúsztatom a kezemet,
simogatni kezdem a csiklómat, ugyanazzal a mozdulattal
dörgölve Damien farkát is, egyre sebesebben, amíg az izmaim
rá nem harapnak, és ki nem préselik belőle az orgazmus utolsó
hullámait, amelyek megráznak mindkettőnket.
Végül zihálva lerogyunk a padlóra, összegabalyodott
tagokkal, gyűrötten.

290

Amikor ismét mozgásképes vagyok, felkönyökölök és
ránézek.

– El akarod mondani, mi volt ez? – kérdezem halkan.
A tenyerébe fogja az arcom, hüvelykujja könnyedén
simogatja az államat.
– Senki sem szórakozhat azzal, ami az enyém.
A homlokomat ráncolom, mert nem értem.
– Ami a tiéd? Úgy érted, velem?
Nem válaszol, de elsötétülő tekintetéből kiolvasom, amit
tudni akarok.
– Mi történt?
– Ma meglátogattam Giselle-t. Nem dolgozol vele többé.
Szavaitól felülök.
– Mi a fene? – Az SMS-re gondolok. – Az istenit, Damien,
ne beszélj rébuszokban, hanem mondd el, mi van!
Fészkelődik, megigazítja a ruháját, aztán feláll.
Feltápászkodom, én is rendbe szedem magam, majd követem
az üvegfalhoz.
– Őt vette föl a térfigyelő kamera. Felelősségre vontam,
mire bevallotta, hogy ő szivárogtatta ki a sztorit a portréról,
hogy a kapott pénzből fenntarthassa az üzletét a válása után.
Ugyancsak ő adta el a mesét Jamie-ről meg a Ferrariról, nem
is szólva a baromságokról, amelyeket malibui kis szerelmi
fészkünkről hordott össze.
– Mi van? Nem! – De már mondat közben eszembe jut,
milyen különösen nézett rám Giselle, amikor elmeséltem,
hogy Jamie most Malibuban lakik. És azt is említette, hogy
nehéz anyagi helyzetben lesz a válás után.
De mindenekelőtt arra az SMS-re gondolok. Az vallomás
volt. Most már látom. Vallomás és bocsánatkérés.
– De hiszen ő maga hozta szóba a Business Journal cikkét!
– Álcázás – mondja Damien. – Eladja a sztorit, azután
előadja neked. Mindketten ámuldoztok, ő pedig ártatlannak

291

látszik.
Forog velem a világ.
– Álljunk csak meg egy pillanatra! Te kirúgtad? Az én

falaimat csinálta az én irodámban! Nekem kellett volna
kirúgnom!

– Már megmondtam, hogy senki sem szórakozhat azzal,
ami az enyém! – Olyan él van a hangjában, amit ritkán hallok
tőle, és ez arra figyelmeztet, hogy igen, Damiennek van egy
veszélyes oldala. Megvan benne a kíméletlenség, ami ahhoz
kellett, hogy fiatalkorában sorra nyerje a meccseket a
teniszpályán, azután pedig úgy taposson magának utat az
üzleti élet csúcsaira, hogy még csak meg se izzadjon közben.
Vele csakugyan nem lehet szórakozni.

De ez nem változtat a tényen, hogy Giselle nem vele
szórakozott. Talán a cikkek kettőnkről szóltak, de Giselle nem
az ő életébe gyalogolt bele, hanem az enyémbe.

Damien figyeli az arcomat. Nyilvánvalóan látja rajtam,
hogy egyre mérgesebb leszek.

– Már vége – mondja. – Túl vagyunk rajta.
– Hogy lett vége?
– Elmagyaráztam neki, hogy az ügyvédeim simán
beperelhetik rágalmazásért és a magánszféra ismételt
megsértéséért. Giselle a szíve mélyén üzletasszony, így tudja,
hogy én akármeddig pereskedhetek, neki viszont nehéz lesz
találnia egy olyan ügyvédet, akinek az óradíja nem rokkantja
le. Úgyhogy megegyeztünk.
– Miben?
– Rám ruházta a galériáival kapcsolatos összes jogát és
érdekeltségét. Átköltözik Floridába. Felőlem elhúzhat a
picsába.
Az ablakra tenyerelek, mintha az üveg hűvössége
lelohaszthatná a dühömet.
– Helyettem nem kell csatáznod, Damien.

292

– Szeretlek, Nikki. Mindig harcolni fogok érted.
Szavai súlyosak és tüzesek a szenvedélytől. Paff leszek,
elakad a lélegzetem.
– Szeretsz – mondom bután.
Elmosolyodik.
– Őrülten.
Visszanyelem a kikívánkozó könnyeket.
– Nem mondtad – jelzem. – Már hetek óta nem mondtad.
Lehunyja a szemét, mintha megsebezték volna a szavaim,
de amikor kinyitja, nem szenvedést látok benne, csak
szerelmet. Magához húz. Ráborulok, beszívom a szappan és a
szex kevert szagát. Részegítő. El akarok bújni benne. El
akarok bújni ebben a pillanatban.
– Szeretlek, Nikki – ismétli. – Ezt mondom el minden
érintéssel, minden pillantással, minden lélegzetemmel.
Szeretlek. Annyira szeretlek, hogy az már fáj.
– Én is. – Csókot lehelek a szájára, visszamosolygok rá. –
De nem védhetsz meg mindentől, Damien. Azzal pedig
biztosan nem óvsz meg, ha elhallgatsz előlem dolgokat.
Szólnod kellett volna Giselle-ről. Ki tudja, ki mindenki van
még, akit titkolsz előlem? Szóval hagyd ezt abba, oké? Engem
nem védesz meg vele, csak begurítasz.
– Jó – mondja egykedvűen. Azt gondolom, ezzel vége, de
máris folytatja. – Sofia küldte a fotókat.
Ismételten le kell játszanom magamnak, amit mondott,
mert ez végképp értelmetlen.
– A fotókat Németországban? Sofia küldte el őket a
bíróságnak? Nem értem! Miért? Honnan tudod? Beszéltél
vele?
Visszamegy az üvegfaltól a szoba közepére, és járkálni
kezd, nem úgy, mint aki próbál megoldani egy problémát,
hanem mint aki már ismeri a választ, és az nem tetszik neki.
– Felfedeztem egy érdekességet az apám számlakivonatán.

293

Kisebb összegek átutalását egy olyan számlára, amelyhez nem
volt hozzáférésem. Összesen több mint százezer dollár volt.
Tegnap megtudtam, hogy Sofiának küldte a pénzt.

Nem kérdezem, honnan tudja, ha egyszer nincs hozzáférése
a számlához. Nem kétlem, hogy Damien Starknak annyi
adathoz van hozzáférése, ahányért hajlandó fizetni.

– Miért küldene apád Sofiának ennyi pénzt?
– Fizetségül a tanúskodásért – feleli. – Azt akarta, hogy
Sofia tanúsítsa a molesztálást. Ugyanebből az okból akartad te
is, hogy tanúskodjak. De apám nem tudott a fotókról. Sofia
nyilvánvalóan Richter holmijában találta meg őket. Fogta,
elküldte a bíróságnak, megvárta, hogy működik-e, azután
fogta a pénzt, és megpattant Európából.
– Honnan tudod te ezt?
– Miután tudomást szereztem az elsíbolt pénzről, leültem
egy újabb beszélgetésre drága jó apámmal. Elmondta.
– És te hiszel neki?
– Hiszek.
Lassan bólogatok, igyekszem megemészteni a hallottakat.
– Apád tudja, hol van most Sofia?
– Azt mondja, hogy nem, és mielőtt rákérdeznél, ezt is
elhiszem neki. Sofia sosem szerette apámat. Azt el tudom
képzelni róla, hogy elfogadja a pénzét. Azt viszont nem, hogy
kapcsolatban is marad vele.
– Jól van – mondom. – Megértem, hogy továbbra is
nyugtalankodsz miatta, de ezek után nem kell azért aggódnod,
hogy a képek bekerülnek a bulvársajtóba. Sofia nem adja ki
őket, ugye?
– Nem! – válaszolja hevesebben, mint vártam. –
Bizonyosan nem hagyná, hogy bárki is megszerezze azokat a
képeket!
– Akkor ez jó újság – állapítom meg. – Előbb-utóbb
megtalálod. Hiszen mindig felbukkan, nem?

294

– De igen, és talán már nyomon is vagyok. Kiderítettem,
hogy David és a bandája most érkezett meg Sanghajból
Chicagóba. Beszéltem Daviddel telefonon. Azt állítja, hogy
nem látta Sofiát, de én nem hiszek neki. Azt hiszem, egy
négyszemközti megbeszélés segítene beindítani az
emlékezetét.

– Mikor utazol?
– Holnap reggel – válaszolja.
Abbahagyja a járkálást. Odamegyek hozzá, megfogom a
kezét.
– Mennyi időre mész?
– Ha szerencsém van, vacsorára visszajövök.
– És ha nincs?
– Reméljük, hogy lesz.

295

21

Mivel Jamie el akar hozni pár dolgot a lakásunkból,
csatlakozik hozzám és Edwardhoz. A terv az, hogy Edward
kitesz engem az irodában, utána tesz Jamie-vel egy kitérőt a
lakáshoz, utána visszaviszi Malibuba, majd visszatér Sherman
Oaksba, és ott fog várni rám. Megígérem, hogy a távollétében
ki sem teszem a lábam az irodából. A szigorú recepciós majd
megvéd.

Nehézkes, tudom, de mivel még mindig nem sejtjük, ki
küldözgeti a névtelen üzeneteket, Damien ragaszkodott hozzá,
hogy tartsam meg a testőröket, és én beleegyeztem. De már
annyira szeretném, ha vége lenne, hogy azt hiszem, ha
Damien azt javasolná, lakjunk egy évig a Déli-sarkon, kapnék
az ötleten.

Útközben beugrunk a Starbucksba, elsősorban kávéért,
másodsorban azért, mert be akarom mutatni Jamie-t
Monicának. Ő azonban nincs ott, így fogjuk a kávénkat, és
indulunk az irodába. Idegenvezetést tartok Jamie-nek, ami
körülbelül tizenkét másodperc, azután pedig élvezem az
ölelgetését és a sikongatását, hogy milyen büszke rám.

– Ha Damien nem jönne vissza estére Chicagóból, akarsz
kölcsönözni egy filmet? – kérdezem, amikor éppen indulna.

– Naná – mondja. – És ha visszajön?
Vásottan vigyorgok.
– Arra az esetre más terveim vannak.
Leülök az íróasztalomhoz. Jamie a szemét forgatja, és
távozik. Körülbelül tíz perc alatt letudom az e-mailjeimet és
egy csomó adminisztrációs szart. Befejezem az egyik
alkalmazásom kódját, azután frissítek. Aztán lehívom a webes
alkalmazást, amelyen dolgozom, egy platform független, több

296

felhasználós jegyzetelő programot. Damien már megígérte,
hogy amint túl vagyok a bétatesztelésen, szabadalmaztatni
fogja a Stark Internationalnek.

Persze a bétateszteléshez előbb kódolnom kell a nyavalyást.
Annyira belemerülök a munkába, hogy ugrok egyet, amikor
sípol a belső telefon.
– Igen? – morgom.
– Monica Karts szeretne beszélni önnel.
– Ó! – Kissé bosszant, hogy megzavarnak. Még sosem
láttam Monicát a kávézón kívül, némileg fura, hogy bejelentés
nélkül beállít. Viszont nem ismerek itt túl sok embert, és
Monica rokonszenves. Mivel pedig Damien nincs a városban,
nyugodtan túlórázhatok, és behozhatom az elveszett időt. –
Mondja meg neki, hogy várom.
– Imádom! – közli Monica, ahogy beront az ajtón. – Az új
irodád! De király!
– Mi újság? Minden oké?
– Ó, nem azért törtem rád, mert nincs jobb dolgom.
Komolyan. De vannak ezek a portréim, és nem láttalak reggel
a Starbucksban, és annyira szerettem volna megmutatni őket
még ma. Oké?
Muszáj mosolyognom. Monica lelkesedése ragadós.
– Természetesen.
Lehuppan az asztalom előtt a székre, a kezembe nyomja a
borítékot.
– Hát akkor rajta, sasold meg!
Összevonom a szemöldökömet. Mintha más lenne a hangja.
Amit a keleti part valamelyik internátusában fölvett
intonációnak hittem, mintha inkább angolos lenne.
De rögtön megfeledkezem a hangjáról, mihelyt előhúzom
az első képet. Nem portré. Ahogy fogom a két ujjammal,
ereimben megfagy a vér, és rám tör a hányinger.
– Hát nem isteni? Bár gondolom, ezt úgyis tudod. Na, csak

297

folytasd. Szedd csak ki mindet.
Reszket a kezem. Rádöbbenek, hogy még mindig fogom a

borítékot és a fotót. Összerázkódom, majd úgy dobom el őket,
mintha megégettek volna.

A fotó a hátlapjára esik. Igyekszem nem odanézni, de nem
törölhetem ki az agyamból azt, amit már láttam. Damient.
Talán tizenegy vagy tizenkettő lehet. És egy kislányt, aki még
nála is fiatalabb, de nem látszik az arca. Van ott még más is,
de nem akarok gondolni rá. Már az is szörnyű, hogy ott az
agyamban a kép ezekről a gyerekekről, akiknek a teste a
felnőtt aktus fajtalan karikatúrájában egyesül. Nem akarok
gondolni a többi dologra, amiket láttam mellettük az ágyban:
a játékokra, a kütyükre és a bigyókra. Nincs az a gyerek,
akinek tudnia kellene róluk, pláne kísérleteznie velük!

És nem akarok gondolni a fejtámla helyén a tükörre, amely
visszaveri a kamera mögötti ember képét, egy felnőttét, aki
meztelen, az egyik kezével a merev péniszét szorongatja, a
másikban a gépet tartja. Richter.

– Azt mondtam, szedd ki mindet! – A hangja hideg, és
mintha nagyon messziről jönne. Valamiből rájövök, hogy
sokkot kaptam. Nem tudom, mit tegyek.

Amikor nem mozdulok, fogja a borítékot, és tíz-egynéhány
fényképet borít az asztalra.

– Van videó is. De azzal most nem foglalkozunk.
Nem akarok odanézni, de látnom kell, hogy a többi fotó
ugyanazt a témát variálja. Egyik betegebb, mint a másik.
Ráhajol az asztalra, megkocogtatja a fényképeket.
– Ő az enyém – mondja. – Mindig az enyém volt.
– A tiéd – ismétlem bután, miközben keresem a kiutat a
homályból. – Te Sofia vagy.
Hátradől a széken, elismerően bólint.
– Nagyon jó!
– És ez te vagy a képeken?

298

Bólint.
Mintha lelassult volna a világ. Érzékelem minden
lélegzetvételemet. Minden moccanást és hangocskát.
Fülsiketítő, irreális. Szabadulni akarok ebből a rossz álomból!
Damien azt mondta, soha többé nem akarja látni ezeket, és
noha megszakad a szívem az egykori kisfiúért és az ellopott
gyermekkoráért, egyet kell értenem vele. Én se lássam soha
őket az irodában, még kevésbé a fejemben.
– Miért mutatod meg nekem? – kérdezem agresszíven.
– Mert meg kell értened, hogy ő az enyém. Te egyáltalán
nem is létezel számára. Nem igazán. Ő értem áldozta fel
magát. Értem ölt.
Bambán bámulok rá.
– Érted ölt?
Pislog a hatalmas barna szemével.
– Az apámat – mondja flegmán – Damien ölte meg, hogy
engem védjen. Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg tőle. Ezen
nem lehet csak úgy átlépni. Te okos vagy, Nikki, neked ezt
tudnod kell.
– Hogy juttattad el hozzám az első levelet? Még a tárgyalás
előtt, a Los Angeles-i postabélyeggel?
Először csak somolyog, aztán fülig szalad a szája.
– Na látod, tudtam én, hogy okos vagy. Az egész világon
vannak barátaim. Küldtem valamit. Megkértem őket, hogy
dobják be egy postaládába. Ennyi.
– És az igaz, amit összehordtál Jamie-ről és a Rooftop
bárról?
– Azonkívül, hogy pokolian jó színésznő vagyok? Nem.
Azokon a helyeken, ahol én éltem, megtanulja a türelmet az
ember. Várok, figyelek és tervezek.
Minden átmenet nélkül azt kérdezi:
– Beszélt nekem rólad, ugye, tudod?
Én csak ülök, figyelem, és gondolkodni igyekszem. Arra

299

próbálok rájönni, hogyan juthatnék ki innen, mielőtt ebben a
lányban végigég a gyutacs, és mindketten megsérülünk a
robbanásban.

– Ó, igen, beszélt! – felel azonnal önmagának. –
Meglátogatott, nem is olyan régen. Londonig eljött a
kedvemért. Azt mondta, megismert valakit, aki legyőzte a
szenvedést. Aki vagdosta magát, de úrrá lett a mániáján. Azt
nem tette hozzá, hogy baszik vele, vagy hogy te vagy az, de
nem volt nehéz kitalálni.

Az agyam túlságosan lelassult. Kell lennie kiútnak,
gondolom, de mintha valamilyen sötét, áthatolhatatlan
homályban rejtőzne a válasz.

Egy körömszálkát tépked, a szája keserűen legörbül.
– Akkor persze már láttalak a szennylapokban, és állatira
berágtam rá. Már megint egy új ágybetét, egy új lány, holott
igazából csak én kellek neki! Utána hozta szóba a vagdosást,
és akkor felismertem az igazságot. Ezúttal oka is volt a
félrebaszásra. – Rám néz, a szeme villog. – Téged tartott az
orrom elé, mint példaképet. Azt hiszi, csupa seb vagyok attól,
amit apu csinált velem, de téved. Én tudom, hogyan fordítsam
a javamra. – Vállat von. – De te nem vagy számára több egy
kavicsnál az úton, ami felém vezet vissza. Egy lecke, amelyet
meg kell tanulnom, hogy gatyába rázhassam magam, és vele
lehessek. Mert szeret engem. Mindig szeretett. És én voltam
az első. Úgyhogy neked most távoznod kell az utamból.
Távoznom? Most eszmélek rá, hogy nem azért jött, mert
bántani akar. Egészen másra játszik.
– Azt akarod, hogy szakítsak Damiennel – mondom
flegmán, de belül ujjongok. Ezt megcsinálhatom. Majd úgy
teszek, mintha beleegyeznék. Akkor kiszabadulhatok innen.
Itt hagyhatom Sofiát, és felmegyek a Stark Towerbe. Damien
hamarosan visszajön Chicagóból, és ő tudni fogja, mit tegyen.
Ő tud bánni Sofiával.

300