J. Kenner - Stark 3. - Örök rabság

– A Palm Springs-i ház a golfpályánál van – magyarázza. –
Mivel én nem szeretek golfozni, hagyom, hogy a
személyzetem foglaljon le magának időt. Ez a prémiumuk.
Santa Barbara gyönyörű, de van úgy, hogy egyedül akar lenni
az ember. Illetve nem egyedül – teszi hozzá, és megszorítja a
kezemet.

– Ismered azokat a számítógépes alkalmazásokat, amikor
kis zászlókkal megjelölheted a térképen az összes várost, ahol
már éltél, vagy ahol a facebookos ismerőseid laknak, vagy
ilyesmi? – kérdezem mulatva.

– Persze.
– Neked is kell szereznünk egy ilyet a házaidhoz.
Öntelten vigyorog.
– Első dolgom lesz. Utána elkezdhetjük végigjárni őket.
Még nagyon kevés házamat avattam fel tisztességesen.
– Igen? Annál inkább. Kezdhetnénk ezzel itt az
Arrowheadnél – mondom. – Talán már ma éjszaka.
– Ki sem tudnék találni jobb esti programot. Vagy reggelit.
Vagy délutánit.
Vigyorogva nézem a masszív építményt.
– Ez a ház baromi nagy. Azt mondom, elsőnek avassuk fel
ezeket a szobákat, utána mehetünk tovább. Mennyi időbe is
kerül? Egy évbe?
– Nem is olyan nagy – mondja. – Csak 836 négyzetméter.
– Gyakorlatilag garzon – mondom fapofával.
– 950, ha a vendégházat is számítod – mutat egy kisebb
épületre, amelyet fedett átjáró köt össze a naggyal. – Ott lakik
a gondnok és a felesége. Szóltam nekik, hogy most lazító,
informális hetünk lesz, úgyhogy utazzanak el, mi majd
ellátjuk magunkat.
– Jól hangzik. Imádom a lazítást.
– A házhoz tartozik egy úszómedence, egy fűtött kád, egy
szabadtéri pecsenyesütő, valamint hozzáférés néhány kiépített

151

turistaösvényhez. Továbbá – teszi hozzá vásott vigyorral –
van benne számos nagyon kényelmes ágy. Ha netán azokban
akarsz lazítani.

– Szeretem a változatosságot – mondom. – Ágy… fűtött
kád… amíg nem egyedül kell lazítanom, tökéletesen boldog
leszek.

– Szeretem a gondolkodásmódodat. – Kikapcsolja a
terepjáró motorját, szembefordul velem. – Nem kizárólag
ezért vagyunk itt – szól komolyan. – Gondolkoztam azon,
amit a valóságról mondtál, amely váratlanul fog lecsapni ránk,
és az jutott eszembe, hogy talán jót tenne mindkettőnknek, ha
fokozatosan szoktatnánk vissza magunkat a való világba.

– Csinálhatjuk olyan lassan, ahogy akarod – mondom. – Én
nem fogok panaszkodni. – Azután eszembe jutnak a terveim,
és elfintorodom. – Csakhogy pénteken délelőtt tízre L. A.-ben
kell lennem. Lisa most mutatja meg az irodát.

– Helyes. Pénteken térünk vissza a valóságba. Azon a
szomorú, gyászos napon.

– Ne kezdd! – figyelmeztetem. – Mindjárt felturbózod az
eszedet, és elkezdesz kitalálni valamiféle egyezséget, még
mielőtt átlépnénk a küszöböt.

– Nem én – ígéri. – Nekem csak terveim vannak arra az
időre, miután átléptük a küszöböt.

– Tényleg? El tudom képzelni. – Bevallom, alig várom,
hogy megtudjam. Én mindig alig várom Damien
kitalálmányait.

Kiszállunk az autóból, átmegyünk a hatalmas bejárathoz
vezető széles fahídon. Damien ajtót nyit, belépek, és túl a
küszöbön nagyon lármás, nagyon ismerős kurjantás fogad:
Jamie!

Mögötte óriási molinó fehérlik az előtérben, és több tucat
héliumos léggömb ugrál és pattog a mennyezet alatt.
Tekintetem találkozik Damienével. Látom, hogy ugyanúgy

152

meg van lepve, mint én.
– Te nem tudtál róla? – kérdezem, miközben Jamie a

nyakamba ugrik, és átnyalábol.
– Jamie-ről igen – feleli Damien, amikor Jamie már őt

ölelgeti. – Nem tudtam jobb módot elképzelni arra, hogy
visszavezesselek a valóságba. Jamie a legreálisabb lény a
világon!

Kacagnom kell, főleg mivel Jamie nyelvet ölt Damienre.
– Viszont a dekorációról halvány sejtelmem sem volt.
– Jaj, kérlek! – így Jamie. – Ünnepelünk! Molinó, léggömb,
étel-ital. – Hozzám fordul, és akkora a szeme, mintha most
lépett volna be a mennyország kapuján. – Ez a hely olyan jól
el van látva, hogy azt el se hinnéd!
Damien felé biccentek, és pajkosan vigyorgok.
– Ez Damien. A művészet szintjére emeli a túlzást.
– Vigyázz a nyelvedre! – int Damien. Rálegyint a
fenekemre, azután átkarolja a derekamat, és vasat olvasztó
csókot nyom a számra a legjobb barátnőm orra előtt. – Picsába
a valósággal – súgja, miközben elenged. – Addig akarok bent
maradni a buborékunkban, ameddig csak lehet.
Igen, gondolom. A mellkasához nyomom a hátamat, és
belekapaszkodom ölelő karjaiba. Én is.
– Pontosan hova megyünk? – kérdezi Damien a terepjáró
anyósüléséről.
– Meglepetés – mondom. – Most pedig fogd be, mielőtt
megölöm magunkat. – Nem szoktam hozzá, hogy ilyen nagy
kocsikat vezessek, főleg szűk, kanyargós utakon, de a
meglepetés, amit Jamie és én főztünk ki, sokkal kevésbé lenne
hatásos, ha Damien tudná, hova megyünk.
Gyanakodva sandít rám.
– Jófajta meglepetés, mint amikor lassan levetkőztetlek?
Vagy rosszfajta?
– Jajistenem – szól közbe Jamie a hátsó ülésről –, mindjárt

153

elcsorgok!
Magamba fojtom a vigyorgást, hogy Damienre

összpontosítsak.
– Neked rossz minden olyan meglepetés, amely nem azzal

végződik, hogy pucér vagyok?
– Gyakorlatilag igen – mondja. Látom a visszapillantóban,

hogy Jamie befogja a fülét.
Fölnevetek.
– Akkor, azt hiszem, mélyen bent járunk a borzalmak

országában!
Damien olyan szögben dől hátra az ülésen, hogy szabadon

gusztálhasson. Összekulcsolja ujjait a tarkóján. Abszolút
lezser és irtóra dögös.

– Na jó – mondja vontatottan. – Halljam.
– Te mondd el neki – szólítom fel Jamie-t. – A te ötleted
volt.
– Crestline-ban találtunk egy bárt, ahol karaoke van ma este
– közli Jamie.
– Csak nem? – kérdezi udvariasan Damien.
Tulajdonképpen Jamie találta, de én lelkesen beleegyeztem,
hogy töltsük házon kívül ezt az estét. A hír után, amelyet
Damien kapott a repülőgépen, az a vezérelvem, hogy minél
többet mulatunk, annál jobb. Vagy az volt. Most már nem
vagyok olyan biztos benne. Nagyon sokat tanultam Damien
Starkról, de még mindig nem tudok olvasni az arcában.
– Szerenádot adsz nekem? – érdeklődik.
– Ki van zárva.
– Akkor Jamie-nek?
– Duplán ki van zárva.
– Aha – mondja.
Vigyorom lehervad egy hangyányit. Jamie, Ollie és én
baromi jól szórakoztunk a karaoke-bárokban, amelyek mindig
kikúráltak bennünket egy vacak hét után. Csakhogy Damien

154

más, mint Jamie, Ollie vagy én. Mostani jéghideg arcából
ítélve több mint valószínű, hogy túlbecsültem az esti
szórakozás vonzerejét.

Megkeresem Jamie tekintetét a tükörben. Kissé vállat von.
Éppen közölni akarom, hogy vicceltem, és valójában egy
ötcsillagos étterembe tartunk, ahol üzleti elméletről és tőzsdei
árfolyamokról fogunk csevegni, amikor Damien szája
megrándul, és a szeme gyanúsan csillogni kezd.
– És én még azt hittem, hogy szeretsz! – mondja.
Megparancsolom magamnak, hogy ne lappadjak össze a
megkönnyebbüléstől.
– Így is van.
– Úgy gondolod, hogy azzal mutathatod ki, ha a hetvenes
évek rossz slágereit dalolod egy kocsmában?
Megállok egy stoptáblánál, és kihasználom az alkalmat,
hogy fenyegetően nézzek rá.
– Ön gúnyol engem, Mr. Stark?
– Soha – feleli, de közben csak úgy ragyog a szeme.
– Hm, én tulajdonképpen a Rat Pack életművére
gondoltam, de ha úgy óhajtja, örömmel maradok a hetvenes
évek vacakjainál.
Készen állok a kompromisszumokra.
Arca maga a kísértés.
– Túláradó örömmel hallom, Ms. Fairchild.
– Itt vagyunk – jelzi Jamie a hátsó ülésről, és egy fényesen
kivilágított épületre mutat a háztömbben. – Ez az, még
szerencsére. Idebent kezd túl nagy lenni a forróság.
Lenyelem a kikívánkozó visszavágást. Damien mellett
sosem lehet túl nagy a forróság.
A terepjáró lehetséges forrósága egyébként sehol sincs
ahhoz képest, ami a zsúfolt, füstös lokálban fogad. Valósággal
ragacsos a levegő, ami, megmondom őszintén, hozzátartozik a
hely varázsához. Miközben belépünk a kétszárnyú ajtón a

155

sötét bárba, Damienre nézek, és látom rajta, hogy neki is
tetszik.

– Kétségtelenül van légköre – állapítja meg. Könnyedén
ráteszi a kezét a hátamra, és végigpásztázza a lokált.

– Ahhoz az asztalhoz mit szóltok? – kérdezi Jamie, és egy
négyszemélyes asztalhoz vezet bennünket a színpad
közelében. – Nekem valami vicceset rendeljetek – mondja,
mielőtt elvonul a női vécébe.

Már nagyon nyomatják a karaokét. Miközben letelepszünk,
egy nagy melák ember, akinek olyan szakálla van, mint a
favágóknak, Gloria Gaynor I Will Survive-ját bőgi legalább
akkora energiával, mint annak idején Gloria.

Kissé lejjebb csúszom a székben, és együttérző
restelkedéssel eltakarom a számat.

Damien észreveszi, és nevet.
– Te nem akarsz felpattanni, hogy dalra fakadj?
– Nem – vallom be. – Jelenleg nem igénylem a kínt.
Tudja, hogy ugratom, mégis félrehajtja a fejét, és
szemügyre veszi az arcomat. A szememet forgatom, és
megszorítom a kezét.
– Bocs – mondom. – Ezzel nem lenne szabad viccelnem.
– Nem bánom a vicceket – mondja. – Addig, amíg nincs
kifogásod ellene, hogy ellenőrizzem, nincs-e valamilyen
rejtett értelmük.
Elfordítom a fejem, mert nem állhatom a tekintetét.
Akaratlanul arra kell gondolnom, milyen közel jutottam a
gépen ahhoz, hogy eltörjem azt a rohadt poharat, és
végighúzzam az élét a combomon.
De nem tettem meg, és mindketten tudjuk, hogy én
győztem. Ez a tudat erőt ad, hogy visszaforduljak Damienhez,
és mégis a szemébe nézzek. Arra számítok, hogy
szemrehányó lesz az arca, de nem látok rajta mást, csak
szerelmet.

156

– Mindig aggódni fogok érted – szól gyengéden. – Ezt nem
lehet lekapcsolni, nincs benne megszakító. A világon te
jelented számomra a legtöbbet, mégis tudjuk, hogy nem
egyszer juttattalak az összeroppanás szélére. Úgyhogy legyél
mérges rám, ha akarsz, de ne mondd, hogy ne aggódjak, vagy
ne keressek a szavaidban rejtett értelmet, mert úgysem
engedelmeskedem. Nem tehetem.

Lassan elmosolyodom.
– Itt nem az én szenvedésemről van szó – mondom
hanyagul, igyekezve visszaállítani a megfelelő perspektívát –,
hanem a közönségéről, ha én mennék fel a színpadra.
– Pedig muszáj – közli gonosz vigyorral.
– Á. Ki van zárva.
– Hm. – Feláll, egy darabig vizsgálgat, majd bólint. – Na
jó. Nem kell felmenned a színpadra.
Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor lehajol, és puszit
nyom az arcomra. Aztán odamegy a konferansziéhoz.
Végigfut a hátamon a hideg, mert a pasi szeme tágra nyílik a
felismeréstől. Bólint, beütöget valamit a gépébe. Damien
föllép a színpadra. Elszorul a szívem, és hirtelen nehezemre
esik a lélegzés. Ám Damien egy cseppet sem ideges. Kiáll a
képernyő elé, amelyen hamarosan legördül valamilyen
szöveg, hogy elárassza villogó fényével. Farmert visel lezser
lenvászon inggel, és nekem arra kell gondolnom, hogy ő a
legszexibb férfi a bárban, és csak az enyém.
Megkocogtatja a mikrofont. A halk pukkanástól ugrok
egyet. Fészkelődöm, és meglátom a felém siető Jamie-t,
akinek éppúgy ki van kerekedve a szeme, mint az enyém.
Damien lenéz a színpadról a tömegre, olyan flegmán és
magabiztosan, mintha az irodájában tartana prezentációt egy
ügyfélnek.
– Elton John és Kiki Dee Don’t Go Breaking My Heart-
jával készültem, de logisztikailag nehéz megoldanom a

157

duettet. – Érzem, hogy a bárban felém fordulnak a tekintetek.
Nem nehéz megtalálniuk, főleg miután Jamie hahotázik, és
rám szegezi az ujját, mint egy pisztoly csövét. A tenyerembe
hajtom a homlokomat és előredőlök, hogy ne lássák a
pirulásomat. Nem is tudom, mulattat-e Damien, vagy
mérhetetlenül pipa vagyok-e rá.

De hát én kerestem magamnak. Lehet, hogy Jamie találta
ki, de én lelkesen rácuppantam. Tudnom kellett volna, hogy
Damien képes lesz úgy intézni, hogy ő jöjjön ki jól a
dologból.

Mély lélegzetet veszek, leengedem a kezem, hátradőlök.
Damien folytatja.

– Úgyhogy beérem egy szerenáddal. – Rám néz. – Neked,
Nikki.

Megtörlöm könnyes szememet, és reszketeg boldogsággal
rámosolygok. Rázendít a zene. Vagyok annyira járatos a big
bandben és a Rat Packben, hogy azonnal megismerjem a
számot. Rögtön visszatérnek a könnyek, mihelyt Damien
turbékolni kezdi Dean Martin számát: You’re Nobody Till
Somebody Loves You. A hangja nem tökéletes, de nem is fals,
és jó erős. Elbűvöli a közönséget.

Azután kezében a mikrofonnal lejön a színpadról, és odalép
az asztalunkhoz. Hangja betölti a bárt, túlzengi még a tapsot
és a kurjongatást is, amivel a közönség jelzi, hogy mennyire
jól szórakozik. A vendégek ötven százalékának a kezében
villog az okostelefon. Biztos, hogy holnapra fönt leszünk az
interneten. Ám amikor Damien felém nyújtja a kezét, már
nem is érdekel. Megfogom, és megszűnik körülöttünk a világ.
Egy vad, kurta pillanatra azt gondolom, hogy megfelelőbb
lenne Sinatra Witchcraft-je, mert Damien valóban
megbabonázott.

Nem tudom, hogyan történt, de egyszer csak azon veszem
észre magam, hogy állok. Damien a szemembe néz. A

158

kocsmából eltűnik mindenki, csak Damien van, a zene és én.
Úgy énekel, mintha a szívét dalolná ki, és én elolvadok a híres
szövegtől.

Aztán véget ér a dal. Én sírok, a közönség tapsol. Damien
magához ölel. Alig érzékelem a tapsot, a kamerák villogását
és az éljenzést. Semmi sem számít. Csak Damien.

Mögöttünk Jamie reszkető szájjal, csendes vágyakozással,
boldogan mosolyog. Isteni!, súgja hangtalanul.

Bólintok, és Damienhez simulok. Tudom, gondolom.
Tudom.

159

12

Későn érünk haza. Hiába hűvös az éjszaka, Damien terasza
túlságosan vonzó, semhogy ellenállhatnánk. Egy gondosan
ápolt pázsitra néz, amelynek végében a magánkikötő van a
sima tükrű tó partján. Az ég felhőtlen, világít a telihold. Fénye
visszaverődik a parton kikötött hajókról, finom árnyalattal
színezve át a szürke tájképet.

Jamie azonnal lehuppan a hatalmas pamlagra. Mivel a
bárban valami vicces italt kért, a pincérnő kevert vodkát
javasolt, így barátnőm most a tejszínes vodka mámorában
úszik. Damienre nézek, azután bemegyek a házba
ásványvízért. Mire visszatérek, Jamie a Come Josephine, In
My Flying Machine-t dudorássza, és a csillagokat bámulja.
Damien értetlenül nézi a közeli kis kanapéról.

– Szereti a Titanicot – magyarázom.
– Remélem, ez nem azt jelenti, hogy éppen vízbe fúlsz –
mondja Damien a barátnõmnek.
Jamie csak bazsalyog, és lassan ingatja a fejét.
– Nem, csak boldog vagyok. Ez olyan kedves. Ti olyan
kedvesek vagytok. – Felkönyököl. – Mi lenne, ha elmennénk
egy bárba?
– Pazar ötlet – mondja Damien. Leesik az állam. – De
nekem jobb dolog jutott eszembe. Mi lenne, ha itthon
maradnánk?
Jamie rászegezi az ujját.
– Igen. Igen. – Rám néz. – Hogy ez milyen okos! Ráadásul
isteni! – teszi hozzá a legszínpadiasabb suttogással.
– Tudom – felelem félig restelkedve, félig mulatva.
Barátnőm Damienre bandzsít.
– Mibe, hogy elgázollak pókerben?

160

Damien rám vigyorog.
– Ki vagyok én, hogy elutasítsak egy ilyen kihívást?
– Jamie nagyon jó – figyelmeztetem. Jamie, Ollie és én
hosszú éjszakákat pókereztünk át. – Természetesen jobb
akkor, amikor józan.
Jamie ferde szájjal vigyorog.
– Talán józan vagyok. Talán ez csak egy nagy blöff.
Ötlapos pókert játszunk. Négy leosztás után kezd úgy tűnni,
hogy Jamie csakugyan józan. Én látványosan veszítek,
Damien sem szerepel jobban, Jamie előtt viszont halmokban
áll a zseton.
– Tudatom veled, hogy porba omlottak az illúzióim –
közlöm Damiennel. – Nem tudom, lehetek-e egy olyan
emberrel, aki veszíteni szokott pókerben.
– Viszont annyi bájjal teszem – ellenkezik.
Jamie mentegetőzve felemeli a kezét.
– Hát én már csak ilyen döbbenetes vagyok – mondja. –
Nem állíthatjátok, hogy nem figyelmeztettelek benneteket.
Damien hátradől a kétszemélyes kanapén, amelyen velem
osztozik. Lábát kinyújtja, lapjai háttal fölfelé hevernek a kis
asztal üveglapján.
– Mindketten tudhatjátok, hogy a póker olyan játék, amiben
fejlődik az ember. Pár leosztással nem lehet megtanulni.
Összenézünk Jamie-vel, majd ő visszafordul Damienhez.
– Más szavakkal most csak kipuhatolod a gyengéimet.
Felhúzom a szemöldökömet.
– Ajánlom, hogy ne tegye – szólok csípősen.
Mindnyájan nevetünk. Jamie ledobja a kártyáit, eldől a
díványon.
– Jó, akkor csak játsszatok. Részemről bevágom a szunyát.
Várom, hogy folytassa, de ő halkan hortyog.
– Jamie? – kérdezem bután.
– Kiütötte magát – világosít fel Damien.

161

– A tejszínes vodka – mondom. – Veszélyes ital.
– Bevigyem?
Fontolgatom, hogy kihozok egy takarót, és hagyom a
szabad ég alatt aludni Jamie-t, de aztán úgy döntök, jobb lesz
neki a matrac és a tisztességes ágynemű, semhogy reggel
egyenesen pofán csapja a nap.
– Fel bírod emelni?
– Egy ilyen tökmaggal csak elboldogulok. – Könnyedén
felkapja Jamie-t, aki úgy borul a mellére, mint egy kislány.
Nyitom előttük az ajtót, Jamie csak annyi időre ébred fel,
hogy álmosan rámosolyogjon Damienre. Várom, hogy
mondjon valami flörtös és pikírt dolgot, szokása szerint. A
szívem is elszorul, amikor meghallom halk hangját:
– Te olyan jót teszel neki. Ugye, tudod?
– Ő tesz jót nekem – feleli Damien, amitől még jobban
elszorul a szívem.
– Így is értettem – feleli Jamie, majd visszasüllyed a
tejszínes-vodkás ködbe.
Megállok a küszöbön, mielőtt becsukom az ajtót, szeretettel
nézem Jamie-t. Akármilyen csődtömeg is tud lenni néha,
mégis ő a legjobb barátnőm. Az ilyen alkalmakkor mindig
eszembe jut, miért.
– Halljam csak, Ms. Fairchild! – szólal meg Damien,
miközben követem a lakosztályunkba. – Kegyed mennyi
tejszínes vodkát ivott?
– Nekem az túl édes – vallom be. – Viszont rendeltem pár
Macallant.
– Rendelt? Az gyorsan növelheti egy bár presztízsét.
Közelebb lépek hozzá, élvezem, ahogy megsűrűsödik
közöttünk a levegő.
– Esetleg visszanyerheted pókeren.
– Érdekes fogadás – mondja. – Bár javaslok egy kis
módosítást.

162

Félrehajtom a fejemet.
– Alkudozunk, Mr. Stark?
– Mint mindig. – Újabb lépést tesz. Olyan közel van, hogy
ha csak egy mélyebb lélegzetet vennék, a mellem súrolná a
bordáit. Addig hajol felém, amíg az ajka meg nem közelíti a
fülemet. Még mindig nem ér össze a testünk, ám a leheletétől
a hideg futkos a hátamon. – Vetkőzős póker, Ms. Fairchild.
Hangja ugyanolyan forró, mint a tekintete. Olvadozom. Ám
ez az alkalom túl gyönyörűséges ahhoz, hogy elkapkodjuk.
Hasonló hévvel nézek a szemébe, és ajkam mosolyra húzódik,
amikor meglátom, hogy az erekciója hegyesedik a farmerja
alatt. Fokozatonként emelem följebb a tekintetem. Mire
megérkezem a szeméhez, az már lángol. Úgy bólint, mintha
azt mondaná: ó, igen!
Nyelek egyet.
– Na jó, Mr. Stark. – A hálószobánkhoz indulok. Az ajtónál
megállok, rámosolygok. – Készüljön a vetkőzésre!
Ám hiába fenyegetőzöm, mert húsz perccel később már
elvesztettem a strandpapucsomat, a könnyű szvettert, amelyet
a tóparti hűvösben viseltem, és a pólót. Nem maradt rajtam
más, csak egy rövid rózsaszín szoknya, egy halványlila tanga,
és a hozzá illő, félkosaras melltartó, amely olyan mélyen ki
van vágva, hogy a merev mellbimbóm majdnem átszúrja a
parányi kosarak díszes csipkeszegélyét.
Damien még semmit sem vetett le.
– Biztos, hogy nem csalsz? – kérdezem.
– Elvből nem. Bár nagy lenne a kísértés, hogy meztelenül
láthassalak.
– Aha! – Szigorúan rászegezem az ujjamat.
Fölnevet.
– Szerencsére masszív whiskyfogyasztásod megkímélt a
kellemetlenségektől. Nem a legjobb formáját hozza, Ms.
Fairchild.

163

Felvonom a szemöldököm.
– Nem fordult meg a fejedben a lehetőség, hogy blöffölök?
– Valóban? Nos, ez érdekes fordulat. – A kártyáim felé
biccent. – Lássuk, mid van.
Önelégülten kiterítem a lapjaimat.
– Két király, egy ász.
– Nem rossz – mondja. – Elég baj, hogy a másik három ász
nálam van.
– Nincs! – mondom, mire ő kiteríti a lapjait. Naná, hogy két
vörös és egy fekete vigyorog rám.
– Le vele – rendelkezik Damien.
Elöl záródó melltartóm csatjához nyúlok.
– Ó, nem! – mondja, és megforgatja az ujját. – A szoknyát.
Majd én lehúzom a cipzárt.
Csúnyán nézek rá, de azért szót fogadok. Megfordulok,
hogy hozzám férhessen. Egyik tenyerét rányomja a csípőm
domborulatára, a másikkal lassan lehúzza a cipzárt. – Föl –
mondja, és én feltérdelek, azután behunyom a szemem, és
igyekszem nem remegni, amikor lassan lecsúsztatja rólam a
szoknyát, és leheletfinoman megcirógat minden ujjnyi bőrt,
amely előbukkan a szoknya alól. – Megvagyunk – mondja.
Megfordulok, visszaülök, és a szoknyát lerúgva magam alá
húzom a lábam.
Most már csak a parányi melltartó és a még parányibb
bugyi van rajtam. Hűvös van a szobában: ajtót nyitottunk a
saját külön teraszunkra.
– Ossz – mondom, és igyekszem fegyelmezni a
lélegzésemet, mert a mellem hullámzik minden ki- és
belégzésnél, a mellbimbóm minden mozdulattól súrolja a
csipkét, ez az érzés pedig megőrjít, mert horzsol és izgat, és
muszáj elképzelnem Damien fogának keménységét, ajkának
puhaságát, ahogy szop, tenyerének melegét, amikor ráteszi a
mellemre. És a követelőzően nyomuló farkát, amikor nyaktól

164

térdig hozzám tapad.
– Nikki.
– Mi van? – kapom fel a fejem. Visszatérőben a valóság.

Damien úgy néz rám, mint aki tökéletesen tisztában van azzal,
hogy mit gondolok.

– A lapjaid.
Odanézek, és látom, hogy már osztott.
– Ja. Jó. – Észreveszem, hogy bazsalyog. – Mi van? –
kérdezem harciasan.
– Meg se mukkantam – védekezik. – De ha szóltam volna,
valószínűleg azt mondom, hogy mozdulj.
Félrehajtom a fejem.
– Mozduljak? – A sarkamon ülök, a térdemet és a
combomat összezárom.
– Fenékre – utasít. – Lábakat szét.
– Miért?
– Mert látni akarlak – mondja.
Felvonom a szemöldököm.
– Ez is hozzátartozik a játékhoz, Mr. Stark?
– Most már igen. Látni akarom, mennyire vagy nedves.
Tudni akarom, mennyire indít be, hogy itt ülsz velem
szemben, apránként vetkőzöl pucérra, és leszel egyre
nyitottabb nekem, mindeközben tudva, hogy rövidesen –
nagyon rövidesen – beléd fogom nyomni magam.
– Ó! – A szívverésem akadozik. Damien egész biztos látja
a lüktetést a nyakamon.
– Mozgás, Nikki – mondja. – Ismered a szabályokat.
– Ez parancs, Mr. Stark? – A csiklóm megdagadt, és
kétségbeejtően lucskos vagyok. Damiennek tudnia kell, de
hamarosan látni is fogja.
– A leghatározottabban az.
– És ha nem teszem, büntetést kapok?
A szája megrándul.

165

– Nem hiszem, hogy tetszene a büntetés, amit kimérnék rád
ma este.

– Nem? Miért? Mit akarsz csinálni? – El tudom képzelni
tenyerének csípését a seggemen. A kilencfarkú macska
idegborzoló ütését a csiklómon. Megpróbálom elképzelni,
miféle huncut nyalánkságot eszelhetett ki még nekem, de az
agyam pillanatnyilag nem működik valami jól. Viszketek és
kimelegedtem, és nem kizárólag a whiskytől vagy azért, mert
félig pucér vagyok. Damien miatt. Attól, hogy ezt teszi velem.
Attól, hogy akarom, itt és most. – Mit akarsz csinálni? –
ismétlem.

– Hát épp az van, hogy mit nem akarok – mondja.
Kapcsolok: ha nem fogadok szót, hozzám sem nyúl.

– Az mindkettőnknek büntetés – jelzem.
– A szabály, az szabály – mondja. – És nagyon erős tudok
lenni, ha akarok. De ha azt hiszed, hogy blöffölök… – teszi
hozzá, mintegy szemléltetésként a kártyákra pillantva…
Veszem az üzenetet. Egész éjszaka vesztettem a pókerben.
Akkor most ezt is el akarom veszíteni?
Nem. Fészkelődöm, kinyújtom a lábam. Azután keresztbe
teszem a bokám, lassan felhúzom és széttárom a térdem. Most
semmit sem rejthetek el, és igazság szerint nem is akarok.
Követem Damien pillantását a tangám átnedvesedett
elejéhez, a jelhez, amely elárulja, mennyire felizgatott,
mennyire hihetetlenül eláztam a vágytól. Lassan felnézek rá.
Látom a szemében a tüzet, és hatalmasnak érzem magam.
Lehet, hogy ő fogalmazza meg a szabályokat, de én vagyok
az, aki megbolondítja egy kicsit.
Homorítok, és hátratámaszkodom.
– Tetszik a látvány – szól Damien. – Szeretem látni,
mennyire akarsz. Mennyire benedvesedsz tőlem.
– Csak nem? – kérdezem ártatlanul. Az egyik kezemre
tenyerelek, a másikat végighúzom a combomon, azután a

166

tanga selymén.
– Jézusom, Nikki! – mondja rekedten, de én nem

irgalmazok. Végighúzom az ujjaimat a tanga szélén,
hátravetem a fejem, és Damien szemébe nézek, azután lassan,
ráérősen bedugom az ujjamat a falatnyi selyem alá, egyenesen
bele a meleg, duzzadt pinámba. Felhördülök a gyönyörtől,
egész testemben megremegek. Olyan ez a remegés, mint a
földindulás előrezgése.

Azután, miközben Damien egyfolytában figyel, a számhoz
emelem az ujjam, és megkóstolom a gerjedelmemet.

– Igen – mormolom. – Igazad van. Nagyon, de nagyon
síkos vagyok miattad.

– Picsába a pókerrel – morogja Damien. Egyetlen
karmozdulattal lesöpri a kártyákat a földre, miközben a másik
kezével elkapja a combomat, és magához ránt. A mozdulattól
elveszítem az egyensúlyomat, hanyatt esem az ágyon, és
Damien fekszik a szétvetett lábam között.

– Kiszáll a játékból, Mr. Stark? – kérdezem nevető hangon.
– Ki – feleli.
Felkönyökölök.
– Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy vesztett.
– Nem – mondja. Rám fekszik, két ujjával kicsatolja a
melltartómat. – Biztosíthatlak, ez azt jelenti, hogy nyertem.
Szája a mellemre tapad, keze lejjebb csúszik, megsimogatja
a lucskos selymen át a csiklómat. Hihetetlen érzések söpörnek
végig rajtam. Damien szája és keze szikrazáporral áraszt el.
Homorítok, beleveszve a viharba, amelyet ő támaszt nekem.
– Téved, Mr. Stark. – Igyekszem tagoltan beszélni, amíg
még tudok. – Ma éjszaka mindketten nyertünk.
Tökéletes reggelre ébredek. Mellettem az ágyban a
tökéletes férfi. A nyitott ajtón, amely a hálószoba teraszára
vezet, dől be a napfény. Könnyű szellő fújdogál a tó felől.
Száll a fenyőillat és…

167

A szemöldökömet ráncolom, szippantok egyet. Minek van
ilyen szaga?

– Damien, ébredj fel! – Megrázom a vállát. – Vagy tényleg
felgyújtottuk a lepedőt, vagy odakint ég valami!

Azonnal kipattan az ágyból, belebújik a padlóról felkapott
farmerjába, és az ajtóhoz lódul. Pongyolát rántok magamra, és
olyan sebesen követem, hogy majdnem beleszaladok, amikor
megtorpan a küszöbön.

– Ez nem tűz – mondja. Egyetértek vele, mivel most már én
is jobban érzem a szagot. Majdnem émelyítően édes, mintha
valaki odaégette volna a karácsonyi karamellát.

– Azt hiszem, tudom, mi ez – mondom, és előreindulok a
konyhába, ahol Jamie lázasan forgatja a palacsintákat a
rostélyon. Felnéz ránk, a tekintete egy kicsit zilált, egy kicsit
bűnbánó.

– Bocs, arra gondoltam, hogy csinálok reggelit, de… – A
tűzhelyre és a közeli pultra mutat, mintha ennél többet nem is
kellene mondania.

Ráparancsolok magamra, hogy ne nevessek.
– Úgy tudom, hogy a palacsintát nem feketén tálalják –
közlöm fapofával.
Hozzám vág egy edénytörlő ruhát.
– Kicsit problémás volt belekeverni a csokireszeléket.
Damien tölt magának egy csésze kávét, és a pultnak dől.
– Ahogy mondják, a részvétel számít. Így remélem, nem
haragszol, ha csak szándékozom megenni ezeket.
Jamie somolyogva nézi hol Damient, hol engem.
– Hát ez klassz, megfeneklettem a hegyek között két
komédiással!
– Akkor most te dönts – szól Damien a vezérigazgatói
hangján. – Vagy kitakarítunk, és elölről kezdjük, vagy
elviszem a hölgyeket reggelizni.
– Különben is elfogyott a csokireszelék – mondja Jamie, és

168

a szemétbe dobja az égett korongokat, amelyek nem
emlékeztetnek palacsintára. – Adjatok tizenöt percet, hogy
lezuhanyozhassak és átöltözhessek.

A tizenötből harminc lesz, mert Damien elkövet egy hibát:
nemcsak arról tájékoztat bennünket, hogy a vendéglőben
mesés gofrit sütnek, de arról is, hogy az Arrowhead Village
üzletközpontban üzemel, ahol vannak konfekcióruhák, de van
luxusbutik is. Az pedig nyilvánvaló, hogy sem Jamie, sem én
nem vásárolhatunk tisztességesen, ha egyszer nem vagyunk
rendesen felöltözve.

Damien persze öt perc alatt elkészül. Kifakult farmert vesz,
sima pamutpólót, arra pedig rövid ujjú lenvászon inget. A haja
kissé kócos, mintha kiállt volna a szélbe. Állatira dögös,
beillene férfikölni-reklámnak.

– Jól ki van nyalva – állapítja meg Jamie célzatosan buja
pillantással.

– Ki – helyeselek. Közéjük állok, belekarolok
mindkettőjükbe. – És az enyém.

Légvonalban nincs messze az üzletközpont. De odajutni
mégsem olyan egyszerű: meg kell birkóznunk a kacskaringós,
girbegurba utcácskákkal. Ez majdnem fél óra. Nem mintha
bánnám. A környék elragadó, tele nyeregtetős házakkal,
amelyek megbújnak a hegyoldalban. A kilátás lélegzetelállító.
Az üzletközpont a tó partján áll, elvileg odamehettünk volna
valamelyik csónakkal is, amelyik Damien kikötőjében
horgonyoz.

A vendéglő, a Belgian Waffle Works, egyenesen kint van a
vízen, és hatalmas terasz tartozik hozzá. Mélyen beszívom a
ropogós, aranybarnára sült tészta illatát.

– Ez több, mint amire valaha is képes leszek – állapítja meg
Jamie. – Mindazonáltal hálásak lehettek nekem. Ha nem
szúrom el a reggelit, ma nem vásárolgathatnánk.

169

– Mérhetetlenül hálásak vagyunk – mondja Damien, azzal
átkarolja a derekamat.

Harminc perccel később még inkább az vagyok, mert
nemcsak hogy a teraszon ülünk, kilátással a vízre, de
mindegyikünk előtt ott a tányér, rajta az óriásgofri, mellette
annyi szalonna és tojás, hogy egy kisebb hadsereg is jóllakna
belőle.

– Bekómálok ennyi ételtől – tiltakozom.
– Majd lejárjuk a boltokban – nyugtat meg Jamie. Szélesen
mosolyog Damienre. – Te tényleg szenzációs vagy. Kösz,
hogy meghívtál. Szar hetem volt.
– Nagyon szívesen – mondja Damien. Jamie-hez hajol,
puszit lehel az arcára.
Jamie legyezi magát. Belőlem kitör a nevetés.
– Várjatok csak! – Előrántom az okostelefonomat, intek
nekik, hogy húzzák közelebb egymáshoz a széküket, azután
készítek róluk két fotót. – Csinálnék a tájról is, de a telefon
nem elég nagy hozzá.
– Azt hiszem, biztosíthatlak róla, hogy fogunk még ide
jönni – mondja Damien.
– Vagy vásárolhatsz egy új fényképezőgépet – véli Jamie. –
Damien mindegyik házához egyet. Garantálom, hogy a Leica
sosem menne tönkre.
– Nem rossz gondolat – mondja Damien. Pajkosan
felcsillan a szeme. – Tetszik az ötlet, hogy végigmenjek veled
az összes házamon. Még jobban tetszik, hogy levetkőztesselek
az összes házamban.
Az arcom lángba borul, a szemem tágra nyílik. Jamie-re
sandítok, aki hátradől a széken, és azt mondja: hű!
– Srácok, ti sosem pihentek? – kérdezi.
– Nem igazán – feleli Damien. Váratlanul magához húz, és
egy olyan csókot ad, hogy a jég is megolvadna tőle.
– Jesszus – így Jamie. – Állatira irigy vagyok! Nincs

170

véletlenül egy fiútestvéred?
– Sajnos nincs.
– Sejtettem – mondja Jamie. Damien közelebb tolja a

székét, és átkarol. Nekidőlök, és azt kívánom, hogy bár
mindig ilyen békés és boldog lehetne az élet.

– Tudom, hogy marhára csöpögősen hangzik, de tudjátok,
milyen szerencsések vagytok?

– Igen – feleli őszintén Damien. – Tudjuk.
– Helyes – mondja Jamie, majd mélyet sóhajt. – A fenébe,
de szükségem volt erre!
– Miért nem mondtad el, hogy kirúgtak a reklámból? –
kérdezem.
Kényszeredetten vállat von.
– Mással voltatok elfoglalva, és különben sem tehettetek
volna semmit, pláne Németországból. – Jamie-t nemrég
kiválasztották egy nagy reklámhoz, de még mielőtt sor
kerülhetett volna a forgatásra, randizni kezdett a másik
színésszel, Bryan Raine-nel, a feljövőben levő sztárral. A
kapcsolat rosszul végződött, aminek hatására Raine úgy
döntött, hogy véget kell vetni Jamie karrierjének is a
reklámfilmek világában.
– Tehetnék valamit… – jelzi Damien.
Jamie határozottan rázza a fejét.
– Nem, már abban is te segítettél, hogy megkapjam a
munkát. Az is több volt, mint elég. Különben is kifizették a
gázsit – eleve így volt benne a szerződésben –, úgyhogy nincs
semmi bajom. Csak még gondolkodnom kell rajta, hogyan
rázzam gatyába magam.
– Rá fogsz jönni – ígéri Damien.
Jamie átnyúl az asztalon, megfogja a kezünket.
– Köszi. Komolyan.
– Nagyon szívesen – válaszolom. – Azt pedig tudod, hogy
szeretlek.

171

– Engem nem is lehet nem szeretni – mondja azzal a vásott
vigyorral, amiből láthatom, hogy a reggeli mélabú elmúlt.

Megszorítja a kezem, majd elengedi.
– Ugye, tudjátok, hogy bámulnak minket?
Körülnézek. Jamie-nek igaza van. Nem mindenki néz
minket, de azért elég sokan kapják el bűntudatosan a
pillantásukat, amikor a tekintetem végigsöpör rajtuk.
– A hivatás kockázata – mondom, és Damien felé
biccentek.
– Még úgysem kerültem be a botránylapokba – közli Jamie.
– Azt hiszem, végre sikerült, a hülye reklám ellenére is.
– Miről beszélsz?
– Damien Stark hármasban! Mi másról? Holnap reggelre
másról sem fog szólni az internet.
A fejemhez kapok.
– Jesszus, Jamie, miért nem mondtad hangosabban?
Egyáltalán miért mondtad?
– Csak viccelek! – nyugtat meg. Ismerem, tudom, hogy
igazat beszél. Damienre nézek – alig észrevehetően megrázza
a fejét. Veszem az üzenetet: arra figyelmeztet, hogy fogjam be
a szám. Jamie hiheti, hogy csak viccelt, de az ő életét nem
szállták meg a lesifotósok, mint Damienét. Vagy mint az
enyémet. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy mégsem akkora
marhaság, amit Jamie mondott. Attól függ, ki látott minket.
Pazar! Mély lélegzetet veszek, utána figyelmeztetetem
magam, hogy ne izguljak.
– Kérek még egy kávét – mondom, mert csakugyan kérek,
és mert másra akarom terelni a szót. – Utána pedig, azt
hiszem, ideje elkezdeni a vásárlást.

172

13

– Nekem a ciánkék tetszik – mondom Jamie-nek, aki nem
tudja eldönteni, hogy a hagyományos barna bőr hátizsákot
vegye-e meg, vagy azt, amelyet az ég színére festettek.

– Nem túl harsány?
– Neked? Semmi sem az.
Bazsalyog, visszateszi a barnát.
– Oké, nem kellene, de azért megveszem. Végül is most
fizettek ki. És legalább egy szép dolog legyen abból a rohadt
reklámból.
Egyetértek, ezért nem is próbálom lebeszélni. Rég ismerem
Jamie-t. Nála hosszú múltra tekint vissza a vásárlási terápia.
Egy bőrdíszmű-boltban vagyunk. Damien, aki azzal
ugratott, mennyi buja lehetőséget kínálnak a férfiosztályon
lógó övek, az imént ment ki, mert telefonon keresték. Intek
Jamie-nek, aki a pénztárnál várja, hogy sorra kerüljön, majd
kimegyek Damien után.
Beletelik egy időbe, hogy megtaláljam egy padon egy
pázsit közelében, ahova néhány fáradt szülő telepedett le a
srácaival. Fölemeli az ujját, amikor meglát, azután a
fülhallgatójára mutat. Bólintok, csendesen melléülök, élvezem
a késő nyári délutánt.
– Nem – mondja éppen. – Meg kell értenie. Nekem ez a
legfontosabb. Mikroszkóppal ellenőrizzék. Amit meg lehet
tudni, derítsék ki. Göngyölítsenek fel minden szálat, nézzenek
be minden egérlyukba. Világos? Helyes. Hívjon vissza pár óra
múlva, és tájékoztasson. Igen, pár óra múlva. Helyes. Akkor
ebben megegyeztünk. Mi van a kapuval? Felgyorsíthatnánk az
eljárást? Végre egy jó hír. Még ma intézze el, és
gondoskodjon róla, hogy mindenki bejuthasson. Jól van,

173

később majd beszélünk.
Bontja a vonalat, rám néz, automatikus mosolyra húzza a

száját. Ha nem ismerném olyan jól, elhinném neki, hogy nincs
semmi baj. De ismerem, és látom a szemében a szorongást.

– Valami baj van? – kérdezem.
A fejét rázza.
– Csak a szokásos nyűg, ami a világuralommal jár. Pár
hétig nem voltam itthon, és ez-az becsúszott.
– Nem értem, hogy ez hogy történhetett meg –
csipkelődöm. – Hiszen átköltöztetted a vezérkart a hotelbe.
– Mondom, hogy semmiség.
Nem hiszek neki.
– Te aggódsz – mondom.
Látom rajta, hogy cáfolni akar. Eszébe juttassam vajon a
beszélgetésünket a gépen? Azután meggondolja magát.
– Igen.
– Akkor nem üzlet. Az üzletért nem szoktál aggódni –
teszem hozzá, mert kérdően néz rám. – Ott dirigálsz.
– Nem tudtam, hogy ilyen átlátszó vagyok.
– Csak nekem – mondom. – Tehát mi az, Damien? Sofia?
Vagy ismét követelik, hogy hozzák nyilvánosságra a képeket?
Történt valami?
A pad támlájának dől, és az ég felé emeli az arcát. Egy perc
múlva leakasztja a pólója nyakából a napszemüvegét, és
felteszi.
– Mindössze van pár dolog, amelyeket figyelemmel kell
követnem – mondja, és felém fordítja a fejét. – Üzleti dolgok,
amelyek nem aggasztanak, viszont megkövetelik, hogy
odafigyeljek rájuk.
– Aha – válaszolom, holott azt kellene mondanom, hogy ne
süketeljen.
– Továbbá valóban aggódom Sofia miatt – teszi hozzá
gyengéden.

174

Ezúttal elhiszem, hogy igazat beszél. Azt is tudom, hogy ez
most bocsánatkérés volt.

– Meg fogod találni. Szólsz majd, ha megtudsz valami újat?
– Természetesen – vágja rá.
Valami szorítja a mellemet. Észbe kapok, hogy
visszafojtottam a lélegzetemet. Csak most jövök rá, mit
jelentett nekem ez az egyszerű kérdés.
Nem mondhatod el, mi folyik itt?, könyörögtem neki
Németországban. Nem beszélhetsz róla? Nem, válaszolta.
Ma azt mondta, hogy igen.
Megkönnyebbülten dőlök neki. Halkan sóhajtok, amikor
átölel, lubickolok a tudatban, hogy legalább most
biztonságban érezhetem magam, és tartozom valakihez.
Hamarosan megjelenik Jamie egy reklámszatyorral.
– Ti máris kifeküdtetek?
– Attól tartok, vissza kell mennem a házba – mondja
Damien. – De ti ketten folytathatjátok a vásárlást.
– Én nem. Csak akkor, ha te is akarsz. – Jamie rám néz, de
a fejemet rázom. Nekem is elegem van a vásárlásból. –
Részemről sokkal inkább vágyom egy forró fürdőre – mondja.
– Azt hiszem, kaphatunk annál jobbat is – mondja Damien,
majd lenyom egy gombot a telefonján. – Sylvia, kapcsolatba
tudna lépni Adrianával? Nézzen utána, ki tud-e küldeni ma
délután valakit az arrowheadi házba. Ms. Fairchildnak és Ms.
Archernek. Igen, pontosan. Egy óra. Ha megvannak a
részletek, hívjon fel, vagy küldjön SMS-t. Remek. Pénteken
jövök.
Jamie értetlen pillantást vet rám, amit én szavakban
tolmácsolok Damiennek:
– Mi volt ez?
– Gondoltam, nem lenne kifogásotok egy masszázs ellen a
teraszon – mondja.
Jamie azonnal összeüti velem a tenyerét.

175

– Tudod, hogy döbbenetes vagy? – kérdezi Damientõl, aki
a szemembe néz.

– Ezt már más is mondta.
Miután visszakerülünk a házba, Damien elmagyarázza, hol
találunk fürdőruhát a Jamie vendégszobájában levő ládában,
azután megmutatja a fűtött kád kezelését.
– Szolgáljátok ki magatokat a hűtőből – mondja. – Pezsgő
is van.
Elkapom a kezét, összefonom az ujjait a magaméval.
Szeretném marasztalni, de tudom, hogy most alkalmat ad
Jamie-nek és nekem, hogy kettesben lehessünk, ami már
nagyon rég nem történt meg velünk.
– Ne dolgozd agyon magad – intem.
– Ne szórakozzátok agyon magatokat – vág vissza.
– Eszembe sem jutna.
Szó sincs itt semmiféle duhaj mulatságról, épp
ellenkezőleg. Életemben nem voltam még ilyen lusta. Ha már
itt tartunk, szerintem épp az ellenkezője az igaz annak, amit a
néphit tart. Nem a pokol a forró, hanem a mennyország. Forró
és gőzölgő, ami vízsugarakkal vereti ki az emberből a
feszültséget.
Jamie szétvetett karokkal, a fejét hátraszegve fekszik.
– El se mondhatom, mekkora szükségem van erre.
Ráadásul egy masszázs? Még ilyet! Csak egy isten van, és
annak a neve Damien. – Annyi időre felemeli a fejét, hogy
kajánul vigyoroghasson rám. – Komolyan, Nikk, totál
szerelmes vagyok a fiúdba!
– Ja – felelem. – Én is.
Pár órával később a végkimerülés határán vagyunk a forró
víztől és a masszázstól. Elterülök Jamie mellett a díványon,
löttyedt vagyok, mint egy nudli. Olvasni akarok, de az túl
nehéz, így behunyom a szemem, és átadom magam a
mennyei, totális lazításnak.

176

Itt talál rám Damien, amikor végre előkerül a
dolgozószobájából.

– Hé – súgja, és végighúzza az ujjait a vállamon. – Milyen
volt a napod?

Hunyorogva felnézek erre a hihetetlen férfira, aki
lemosolyog rám.

– Hány óra?
– Most múlt hat – mondja, amitől a szemem még tágabbra
nyílik. A telefonomért nyúlok, és látom, hogy igaza van. Több
mint egy órát aludtam.
– Oda se neki – mondja. – Látom, milyen volt a napod, és
irigykedem.
– Csatlakozhattál volna hozzánk – mondom, és oldalba
bököm Jamie-t, aki ugyancsak elbólintott. Tőlem eltérően a
hasára fordult, és most halkan hortyog bele egy párnába.
Mint kiderül, Damien vacsorát rendelt egy helyi
étteremből, így a szendvicsek, levesek és saláták széles
választékában dúskálhatunk a film közben, amit Damien meg
akar nézni.
– Úgy gondoltam, én is megérdemlem, hogy kiengedjek –
mondja. – Mármint ha nincs kifogásotok ellene, hogy
beszálljak a buliba.
– Majd kibírjuk valahogy – mondom, és csókot lehelek a
szájára. – Egyébként kösz. Jamie-re nagyon ráfért ez. És rám
is.
A csütörtök nagyjából úgy kezdődik, ahogy a szerda, bár
ezúttal Jamie-nek sikerül olyan palacsintát sütnie, ami hasonlít
is a palacsintára. A teraszon esszük meg, frissen facsart
narancslével. Kinézek a napfénytől pettyes tóra, és úgy érzem,
örökre itt tudnék maradni.
– Félig-meddig kedvem lenne felhívni Lisát, és áttenni
hétfőre a találkozót.
– Ó, igen, kérlek! – eseng Jamie.

177

Damienre nézek. Kifejezéstelen az arca, nem biztat, és nem
utasít el.

– Nem – mondom végül. – Látnom kell azt az irodát, meg
beszélnem is kell Lisával.

– Tízkor találkoztok? – kérdezi Damien, majd amikor
bólintok, azzal folytatja: – Holnap reggel megyünk el. Edward
megvár téged a toronynál, és elvisz a limuzinnal az irodába.

– Hm, inkább ne. Induljunk olyan korán, hogy kitehess
otthon.

– Korai tárgyalásaim vannak.
– Akkor majd szólunk Edwardnak, hogy ő vigyen haza.
– Időpocsékolás – mondja Damien. – Itt felöltözhetsz, és
mehetsz egyenesen a megbeszélésre. Utána találkozunk, és
majd tájékoztatsz.
– Nem – mondom.
– Az istenit, Nikki…
– Nem! – Felemelem a kezem. – Nem tudom, mi megy itt,
de tudom, hogy van valami. Akár most is elmondhatod.
Jamie feláll.
– Váratlan ihletem támadt. Megyek átszervezni a
bőröndömet.
Még csak nem is bólintok, annyira csak Damien köti le a
figyelmemet. Továbbra is hallgat, mint a csuka.
– Ne csináld ezt, Damien. Ha titkolsz valamit, annak csak
hozzám lehet köze. Te is tudod.
Az orrnyergét nyomkodja. Fáradt az arca.
– Az autódat tönkrevágták – mondja végül fásultan. Ez nem
a legyőzöttek hangja, hanem azoké, akik alig bírják féken
tartani a haragjukat.
– Mit mondtál? – kérdezem bután.
– Leöntötték festékkel az autódat. Eddig dühítő, de nem
jóvátehetetlen. De feltörték az egyik zárat is, és megtömték a
kocsit nyers hallal. Kétlem, hogy valaha is kimenne a szaga.

178

– Én… – Reménytelenül befogom a szám. Fogalmam sincs
róla, mit mondhatnék. – Honnan tudod?

Nagyot sóhajt.
– Már egy ideje aggódom a lakásod biztonsága miatt.
– De hát már szereltettél be riasztót! – mondom. Az első
névtelen levél után megkérdezte Jamie-t, van-e kifogása.
Mivel pedig Jamie nem hülye, beleegyezett, és Damien
biztonsági szakemberei megcsinálták a munkát, miközben
Németországban voltunk.
– Teljesen egyértelmű, hogy ez nem elég. Elintéztem a
házkezelőséggel, hogy felszereltetek egy beléptető kaput a
parkolóhoz és a bejárathoz. A csapatom két napja találta meg
a kocsidat. Mondanom sem kell, sürgettem őket, hogy
elkészüljön a munka.
Emlékszem, valamilyen kaput emlegetett, amikor felhívták,
miközben mi vásároltunk.
– Azt mondtad, hogy annak a hívásnak Sofiához volt köze
– jegyzem meg.
– Nem. Azt mondtam, hogy vannak dolgok, amelyeket el
kell intéznem. És hogy aggódom Sofia miatt.
– Az istenfáját, Damien, hagyd ezt a szőrszálhasogatást!
Szántszándékkal ködösítettél. Miért?
– Mert még nem akartam, hogy a buborékod kipukkadjon.
Nem akkor, amikor még néhány napra elszöktettelek a
valóság elől.
– Én… – Kiabálni akarok, hogy nem hallgathatja el előlem
az ilyen disznóságokat, és nem dughat be egy limuzin
hátuljába, hogy ott majd biztonságban leszek.
Mégsem teszem. Azért nem, mert felfogtam, hogy előbb-
utóbb úgyis elmondta volna. Erre a beszélgetésre
mindenképpen sort kellett volna keríteni. Ő pedig meg akart
ajándékozni még néhány napra való békességgel.
– Jó – mondom végül. – Akkor megúsztad, hogy nem

179

szóltál. Viszont Edwarddal nem furikázom.
– De igen – közli Damien. – Nem védhetlek meg

mindentől, de a lehetőségeim határai között igenis
megvédelek!

– Felejtsd el. Megjavíttatom a kocsit. Munkaképessé
teszem.

– Egy fenét teszed. Az a kocsi túl ócska egy tisztességes
riasztóhoz, a szag nem fog eltűnni, egyébként is már egy ideje
agonizál. Magad mondtad. Mellesleg – folytatja higgadtabban
– már megszerveztem, hogy az embereim ajánlják fel az
alkatrészeit jótékony célra.

Leesik az állam.
– Te most viccelsz? Nem! – A fejemet rázom. – Ki van
zárva! Annak az autónak túl nagy az érzelmi értéke. Nem
engedem szétszedetni. Hát mit képzelsz, ki vagy te? – Értsd:
mi a fasz van?
– Az az ember vagyok, aki belehalna, ha valami bajod esne
– mondja. Olyan nyugodt, akár a tó, és még jobban begurulok
attól, hogy ilyen hidegvérrel beszél, amikor én dühöngök.
– Ez nem jelenti azt, hogy beleszólhatsz minden dolgomba.
Vagy szétboncoltathatod az autómat.
– Ha meg akarod tartani, oké, tartsd meg! Majd a Stark
Towerben fog parkolni. Az örökkévalóságig megtarthatod,
bánom is én. De mindenképpen veszek neked egy újat,
perifériás riasztóval, GPS-szel, betöréskövetővel, és az összes
rohadt biztonsági berendezéssel, amivel az embereim elő
tudnak állni. – Nem kiabál, de nagyon közel jár hozzá.
– Veszel?
– Veszek.
– Egy fenét veszel.
– Most ne veszekedj velem, Nikki. Egyáltalán semmivel
kapcsolatban, aminek a biztonságodhoz van köze. Ha meg
akarod tartani a Hondát, tartsd meg. Ha akarod, bronzba

180

öntetem a nyavalyást, és kiállítjuk az ajtónál. De kapsz egy új
autót, amit vezethetsz.

– Jó! – mondom. Tudom, hogy igaza van. A Honda túl
régóta tojt a fejemre a kereszteződéseknél. És igen, érzelmileg
érintett vagyok, viszont nem, nincs szükségem egy halszagú
autóra. Damien elajándékozhatja, bár ezt nem fogom közölni
vele. Legalábbis most még nem.

Viszont nincs az az isten, hogy ő vásároljon nekem kocsit,
és ezt meg is mondom neki.

– Majd én szerzek magamnak. Ha velem akarsz jönni
vásárolni, hogy tanácsot adj, az rendben. De a csekket én írom
alá.

– Még szép – mondja. – De amíg meg nem kapod, Edward
fuvarozhat.

– Á, dehogy! Ha megcsináljuk, ma csináljuk.
– Ma?
– Végig a tízes úton vannak kereskedések, nem? Úgyhogy
inkább ma este menjünk haza, és ne holnap reggel. Útközben
beszerzek egy autót.
Furcsa arccal mered rám, mintha valamilyen érvet keresne,
de nem találná. A gondolat diadalmas borzongást kelt
bennem. Az emberek többsége alulmarad, ha Damien Starkkal
vitatkozik.
– Helyes – mondja végül. – Csomagolj. Indulhatunk,
amikor akarod.
Bólintok, és felállok, hogy összeszedjem a cuccomat. Csak
egy pillanatig tétovázok, addig, amíg felnézek rá.
– Még valami? – kérdezi kifürkészhetetlen arccal.
– Csak… kösz – mondom. Mintha megkönnyebbülés ülne
ki a vonásaira.
– Ez azt jelenti, hogy nem haragszol?
– De, iszonyúan pipa lettem miattad. Bár ez nálad elemi
ösztön. – Keresztbe fonom a karomat. – Viszont ne csináld ezt

181

még egyszer, Damien.
Lustán elmosolyodik.
– Nem ígérek semmit. Ahol a biztonságodról van szó, nincs

sok helye a kompromisszumoknak.
Csak rázom a fejem. Ez nem olyan csata, amit valaha is

megnyernék, de mindent összevetve azt hiszem, így ez oké.
– Jamie-nek pechje van – mondom, mielőtt kimegyek a

szobából. – Számított még egy éjszakára.
– Maradhat egész hétvégére, ha akar – mondja Damien. –

Mi elvisszük a terepjárót, viszont van egy autóm a garázsban.
Itt hagyom neki a kulcsokat. Tudja kezelni a sebváltót?

– Ja – mondom. – Tudja. Miféle autó az?
– Egy Ferrari – mondja.
Kitör belőlem a nevetés.
– Mi az?
– Semmi – mondom. – Csak az, hogy állati aranyos ember
vagy, Damien Stark.
Csütörtök este belép az életembe az új szerelem. Noha
Damien Starkot senki és semmi sem túrhatná ki, mire
megérkezünk L. A.-be, fülig belehabarodtam vadonatúj,
ragyogó piros Mini Cooper sportkocsimba.
– Remélem, nem vagy féltékeny típus – mondom,
miközben gyengéden simogatom a bőrrel bevont kormányt. –
Mert azt hiszem, hogy Cooper és én elválaszthatatlanok
leszünk.
– Érdekes. – Fanyarul elhúzza a száját. – Talán nem kellett
volna hagynom, hogy az egyik alkalmazottam vigye el a
terepjárót. Ha már annyira kettesben akartok maradni.
– Tudom, hogy borzasztó csapodárnak tűnök – mondom
vidorul. – De ha beköszönt az igaz szerelem… annak nem
lehet ellenállni.
– Igen – mondja forró pillantással. – Annak nem.
Leveszem a szemem az útról, de csak annyi időre, hogy

182

rávigyoroghassak. A Ventura Boulevard-on robogunk, már
majdnem odaértünk a lakásomhoz. Rákanyarodom a Laurel
Canyonra, de elhúzok a keresztutca mellett, amelyben Jamie
és én lakunk.

– Örömfutam, Ms. Fairchild?
Könnyedén végighúzom a kezemet Cooper műszerfalán.
– Kérem, Mr. Stark, több tiszteletet. Most építjük ki a
kapcsolatunkat.
– Lehet, hogy ki kell hívnom Coopot egy hajnali párbajra –
mondja Damien. – Mert nem óhajtok osztozni rajtad.
Mindenestül magamnak akarlak.
– Valóban? El kell ismernem, ez örömömre szolgál.
– Megkönnyebbülve hallom.
– Emlékszel, amikor azt mondtam a Lamborghiniról, hogy
majdnem olyan, mint egy előjáték?
– Még nagyon sokáig nem fogom elfelejteni, Ms. Fairchild.
– Hát egy Mini is olyan.
– Csakugyan? – kérdezi Damien. – Bevallom, még sosem
gondoltam úgy egy Minire, hogy szexi. Feltétlenül aranyos.
Határozottan szemrevaló. De hogy szexi lenne? Abban nem
vagyok biztos.
– Ne sértsd meg Cooper önérzetét – mondom. – Különben
sem a külső a fontos, hanem az erő.
– Tényleg?
– Érzed ezt? – kérdezem, miközben sebességet váltok.
Cooper olyan büszkévé tesz, hogy habozás nélkül vágok neki
a dombnak a Mulholland Drive-on. – Erő – ismétlem. – És
kitartás. Nagyon fontos tulajdonságok. Egy autóban.
– Szívemből beszélsz – mondja. – Készség.
Engedelmesség.
– Tehát mint mondtam: mindazok a dolgok, amelyektől
beindulsz. Vagyis előjáték.
Jobbra fordulok, és gyorsítok. Coop fölényesen veszi a

183

Mulholland Drive hírhedt kanyarjait.
– És téged mi indít be?
Mivel nem akarok lezuhanni a hegytetőről, nem nézek rá.
– Te – mondom.
Egy pillanatig hallgat, de érzem a tekintetét. Azután így

szól, nyers, parancsoló hangon:
– Állj meg.
– Tessék? – Kifordultunk egy kanyarból egy egyenes

szakaszra, így megkockáztatok egy gyors pillantást.
– Ott – mutat egy földes parkolót, amely a völgyre néz. Az

a fajta hely, ahova turisták járnak fényképezni és tizenévesek
parkolnak. – Fordulj be, állítsd le a kocsit.

Teszem, amit mond.
– De mi a… – kezdem, ahogy kikapcsoltam a motort.
Nem fejezhetem be a kérdést, mert lecsap a számra, és a
tarkómnál fogva húz magához. Nyitott szája forró,
követelődző, ragadozó. Felnyögök, előredőlök, mert érezni
akarom a testét a magamén – azután felvonítok a kíntól,
amikor a sebváltó hason döf.
– Szerintem itt Cooper a féltékeny – húzza el a száját
Damien. – Nem esett bajod?
Gondolatban káromkodok, mint a kocsis. Damiennek csak
bólintok.
– Maradj itt. – Kinyitja az anyósülés ajtaját, kiszáll.
Megkerüli a kocsit, kinyitja az ajtómat. Nyújtja a kezét.
Megfogom, és hagyom, hogy felállítson.
– Azt hiszem, elrontottam a hangulatot – mondom.
Megfordul, így mindketten a völgyet nézzük, és a fényeket
a sötétség paplanján.
– Nem – mondja –, csak egy kicsit megváltoztattad. De mi
más lehetne, mint románc, amikor egy csillagpaplan fölött
lebegünk?
– Románc, Mr. Stark? – csipkelődöm. – Nem forró és

184

izzasztó szex egy pici kocsi hátuljában?
– Románc – feleli olyan hévvel, hogy a kocsinak kell

támaszkodnom, különben elesnék.
– Damien… – kezdem halkan, érzelemtől fojtott hangon.
– Tudom. – Gyengéden végigsimítja az arcomat. – Hunyd

be a szemed.
Becsukom. Kissé nyitva marad az ajkam. Megérinti a

hajamat, hátrasimítja. Ajka pihekönnyen súrolja a
halántékomat. Majd a szemem sarkát. Elmosolyodom, nem a
cirógatás édességétől, hanem azért, mert olyan finoman ér
hozzám, hogy az már szinte csiklandozás. Utána az ajkamra
simul a szája, de olyan szívfájdító szelídséggel, hogy könnybe
lábad a szemem.

– Hé! – mondja, miután leválik a számról, és a tenyerébe
fogja az államat. Gyengéden végighúzza az ujját a szemem
alatt, letörölve egy kóbor könnyet. – Ezt ne.

Felnézek rá. A tekintete annyira színültig van szerelemmel,
hogy bele tudnék fulladni.

Átkarolom a nyakát, és egy sóhajjal nyugtázom, amikor
magához ölel.

– Szeretlek – mondom, bár olyan halk a hangom, hogy
nemigen hallhatja. Különben mindegy. Most nincsen szükség
szavakra. Most csak egymásra van szükségünk.

185

14

A házunkat gyakorlatilag erőddé változtatták át, úgy, ahogy
Damien mondta. A parkolóba, amelyet napi huszonnégy
órában figyelnek a biztonsági kamerák, kapun lehet bejutni.
Megállok a nyitónál, lehúzom a Damientől kapott kártyát,
azután várok, hogy az elektronikus manók kitárják az
olajozottan mozgó, tömör kaput. Semmi idő alatt átmegyünk
rajta.

– Csinos – állapítom meg, mert bár úgy érzem, hogy
Damien agyonbabusgat, méltányolom, hogy mi mindent tesz a
védelmemért. És neki még ez sem elég. Még mindig aggódik.
Az pedig örökké fájó pontja marad, hogy én maradtam felül a
vitában, amelyet Edwardról mint személyi sofőrömről
folytattunk.

– Az – helyesel –, de nekem fontosabb a biztonság, mint a
szexepil. – Elfordul a kocsiban, hogy hátranézzen a kapura. –
Ezen simán át tud mászni valaki.

Megtekintem a kaput a visszapillantóban.
– Talán Pókember igen, de nem a normális halandók.
– Azt a rácsot lehet létrának használni. – Beütöget valamit a
telefonjába. – Ez tipikus lakóháznak való kapu, de leginkább
arra szolgál, hogy megakadályozza az idegenek parkolását.
Elrettentő eszköz. Nekem több kell.
Csippan egyet a telefonja. Ezek szerint most küldött el egy
SMS-t.
– Kit…
– Ryant. A biztonsági főnökömet. Máris rá akarom állítani
erre.
Csak a szememet forgatom, azután beállok a
parkolósávomba. Egy kicsit fáj, hogy nem látom a Hondámat,

186

de ez gyorsan elmúlik. Végül is nem veszett el, csak átvitték a
garázsba a Stark Tower alatt, amíg el nem döntöm, hogy mi
legyen vele.

Mivel a postaláda valószínűleg pukkadásig megtelt, a
gyalogos biztonsági kapun távozunk a parkolóból, és
felmegyünk a járdán a bejáratig. Damien húzza a kerekes
bőröndömet, én a kézitáskámat cipelem. Amikor elutaztam
Németországba, az előtér enyhén lepukkant odú volt, egyik
oldalán a postaládákkal, a másikon lépcsővel. Most irdatlan –
ám ízléses – vaskapu védi, és az egészet kipofozták. Friss
festés, nagy cserepek, tele virágokkal. Még egy vízfal is van.

– A te műved? – kérdezem.
Nem szól, csak nyújtja a kezét a kulcsomért, azután kiszedi
a postámat.
Megyek utána a lépcsőn, kissé derülve, kissé
bosszankodva.
Az ajtónk többé-kevésbé ugyanaz. A „többé” egy újabb
zárat jelent a másik kettőn fölül. Kérdőn tekintek Damienre.
– Jobb – mondja, de már kopácsolja is az új üzenetet.
Tudom, hogy nála a jobb nem azonos a jóval. Ryannek
mozgalmas péntekje lesz.
Bent a lakás változatlan. A nappalit a hatalmas vaságy
uralja, a heverőn a fehér macska eltűnik a párnahegyben. Lady
Miau fölnéz, amikor belépünk, azután feláll, nyújtózik, és
kecsesen leugrik a padlóra. Várom, hogy odajöjjön egy
vakargatásra és egy ölelgetésre, de ő csak pillog vádlón a
hatalmas szemével, majd hetykén fölcsapja a farkát, és
elvonul a lakás hátsó részébe. Felszalad a lépcsőn, és befordul
Jamie szobájába, ahol nyoma vész.
– Szerintem most lebaltázott – jegyzi meg jókedvűen
Damien.
– De legalább látszik rajta, hogy kapott enni. – Jamie-től
tudom, hogy Kevinre, kedves, ám kelekótya szomszédunkra

187

bízta a macska etetését. Tekintve, hogy Kevin olykor úgy
viselkedik, mint aki legelni küldte az eszét, nem mondhatnám,
hogy feltétlenül helyeseltem a macskapásztorságát.

A táskámat a padlóra dobom, a postát az ágyra.
– Ezt nem hiszem el, hogy itt hagyta! – mondom, bár
persze elhiszem. Ha Jamie-n múlna, a vaságy ugyanolyan
állandó tartozék lenne, mint a ruhakupac a szekrénye aljában,
vagy a penész a hűtőben, amely bizonyára szakállt eresztett,
miután nem voltam itt, hogy pár naponta méregtelenítsem a
lakást.
Damien a táskám mellett hagyta a bőröndöt. Kicipzárazom,
hátraülök a sarkamra, és fancsali képet vágok. Ez az a része az
utazásnak, amit egyáltalán nem szeretek. A bőrönd dugig van,
és egyáltalán nem derít fel a kilátás, hogy most majd
szortírozni, mosni, teregetni, vasalni kell. A halogatás
megszentelt hagyományához híven egyelőre nem veszek
tudomást a bőröndről, inkább átnézem a postát. Számla,
számla, reklámszemét, magazin. Közben Damien körbejárja a
lakást, ellenőrzi az újonnan fölszerelt mozgásérzékelőket és a
többi kütyüt, amit a csapata bekötött hozzánk.
Éppen kilép a szobámból, amikor észreveszek egy levelet,
mert kiáll a vége a kupacból. A feladón akadt meg a szemem.
Stark International. Mosolyogva nézek Damienre, várom a
cinkos vigyort. Ám ő éppen a telefonján kopácsol választ egy
imént érkezett SMS-re.
Mivel nem szeretek várni, a hajtóka alá dugom az ujjamat,
és feltépem a borítékot. Közben látom, hogy Damien zsebre
vágja a telefont. Ezek szerint végzett. Ryan örülhet.
Kihúzom a borítékból az egyetlen papírlapot, széthajtom.
Érzéki szavakra, dekadens szövegre számítok, de a vérem is
meghűl attól, amit találok:
A MÚLTJA MINDIG ÜLDÖZNI FOG!
Felhördülök, és a padlóra dobom a levelet.

188

– Nikki! – Damien rögtön ott van mellettem, de a másik
oldalról közelít: az ágyon mászik át, hogy megragadja a
vállamat. – Mi az?

Mély lélegzetet veszek, és görcsös erőfeszítéssel
összeszedem magam. Valaki szórakozik velem. Az SMS, az
autóm, és most ez. De ez csak egy darab papír. Csak egy
nyomorult fecni! Megborzongat a félelem, de
visszaparancsolom. El tudom viselni. Tudom kezelni.

– Nikki!
– Ott! – mutatok a padlóra. Lecsúszom az ágyról, hogy
felszedjem, de Damien gyorsabb, és felkapja, mielőtt
elérhetném.
A két ujja között tartja a papírt, az ujja hegye és a körme
elfehéredik a nyomástól. Alaposabban megnézem az üzenetet,
talán azt várom, hogy hirtelen felfedezek valamilyen
támpontot. De nincs a papíron más, csak a szavak. Olyanok,
mintha géppel írták volna őket, egy ósdi masinán.
– Honnan van ez? – kérdezi higgadtan Damien. A borítékra
mutatok, amely még mindig az ágyon hever. Damien a keze
ügyébe eső katalógussal fordítja fel. Az arcából kiolvashatom,
mikor látta meg a feladót. – A mocsok! – acsarkodik, majd
akkorát rúg az ágytámlába, hogy az egész bútor beleremeg.
Várok egy percet, majd erőltetett közönnyel megkérdezem:
– Valaki hozzájutott a céges levélpapírodhoz?
– Nem – mondja. – A szemétláda csak azt akarta elhitetni
veled, hogy tőlem jön. Nézd meg, de ne érj hozzá! –
figyelmeztet, amikor közelebb hajolok. – Ez közönséges
lézernyomtatón készült. A mi borítékjaink dombornyomásúak.
Picsába! – Beletúr a hajába, mélyen beszívja a levegőt, majd
hozzám fordul. – Minden oké?
– Igen – felelem az igazsághoz híven. – Először frászt
kaptam, de csak a sokktól. Komolyan! – bizonygatom, mert
még mindig szúrósan figyel, és látom a szemében az

189

aggodalmat. – Kutya bajom, de tényleg. Inkább pipa vagyok,
mint dühös.

Lassan bólogat, mintha szavaim igazságtartalmát
mérlegelné.

– Na jó – mondja. – Adj egy hűtőtasakot. Reggel eljuttatom
Ryanhez.

Kisietek a konyhába. Némileg meglep, hogy nem hívja
Ryant máris. Ám mivel a levél postán jött, gondolom, itt nem
lényeges az idő.

Amikor behozom a tasakot, Damien éppen fel-alá járkál.
Odajön hozzám, elveszi, az inge szélével megfogja a levelet
meg a borítékot, beleejti őket a tasakba, majd az ágyra dobja.
Utána hozzám fordul, átölel, és egy pillanatig hallgat.

– Bocsáss meg – mondja végül.
Hátradőlök, hogy láthassam az arcát.
– Mi a túrót? Nem te küldesz nekem névtelen leveleket,
nem te tömöd meg hallal az autómat!
– Nem – feleli. – De úgy tűnik, én vagyok az oka.
– Ez aligha újság. – Damien nélkül nem vagyok én olyan
érdekes, hogy akár a sajtó, akár egy settenkedő felfigyeljen
rám. De ha ez az ára annak, hogy Damiennel lehessek, akkor
megfizetem.
– Szerintem sem. – Pillanatnyi hallgatás után azzal
folytatja: – Költözz hozzám.
Ó! Egy lépést hátrálok, és visszaülök az ágy szélére. Nem
tagadom, hogy már egy ideje vártam ezeket a szavakat. Igen,
tudom, hogy ehhez a férfihoz még mindig árnyékok tapadnak
– hogy vannak titkai, amelyeket talán sosem tár fel előttem.
Ám oly sok mindent legyőztünk, és olyan helyesnek érzem,
hogy vele legyek. Már így is a karjában ébredek a legtöbb
reggelen, és ha mégsem, kifosztottnak érzem magam.
Korábban is célozgatott rá, hogy költözzek hozzá, de
először mondta ki kereken. Más körülmények között repesne a

190

szívem a boldogságtól. De most, amikor a plasztiktasakba
zárt, ocsmány levélre pillantok, csak a hideg futkos a
hátamon.

Lassan fölemelem a fejem, és Damienre nézek. Határozott,
üzleties arcot látok, egy vezérigazgató arcát, nem egy
szeretőét.

– Nem! – közlöm azonnal.
– Mi van?
Felállok. Damien Starkkal szemben nehéz nyerni; akkor
meg végképp nem fogok, ha csak ülök itt a seggemen.
– Azt mondtam, hogy nem!
– Nem? – A hangja halk, és éles, mint a kés. – No és mi a
francért, nem, Nikki?
Elszántságot kényszerítek magamra. Ugyanis az az igazság,
hogy oda akarok költözni hozzá. El sem akarok mozdulni
mellőle, a rohadt életbe! De nem így!
– Azért akarod, hogy veled lakjak, mert szeretsz, vagy
azért, mert meg akarsz védeni?
Egy pillanatig bámul, azután bosszúsan megrázza a fejét.
Ettől még jobban begurulok.
– Nikki, azt akarom, hogy mellettem legyél, és te is ezt
akarod, a fene egyen meg!
Ezt nem tagadhatom, így hát hallgatok. Van, amikor a
hallgatás a legjobb politika.
– Picsába! – mondja inkább magának, mint nekem.
A levélre mutatok.
– A dolog úgy áll, Damien, hogy az az undorító levél nem
árthat nekem, a lakás pedig biztonságos. A tulajdon csapatod
dekorálta ki. Netán feltételezzem, hogy a Stark International
biztonsági szakemberei silány munkát végeznek?
– Vannak elvárásaim mindennel szemben, ami az én
tulajdonom. – Mialatt beszél, odajön hozzám. Hullámokban
árasztja magából az erőt. Esküszöm, ha jobban megnézném,

191

látnám az elektronok villódzását ott, ahol éppen elhalad.
Fölvetem a fejem.
– Én is az egyik tulajdona vagyok, Mr. Stark?
Megtorpan előttem, és noha mindenképpen állni akarom a

sarat, rájövök, hogy nehéz lélegeznem.
– Úgy rémlik, volt egy megegyezésünk. – Végighúzza az

ujját a kulcscsontomon. Ajkam megnyílik, térdem elgyöngül.
Ő meg persze tudja, milyen hatással van rám, a fenébe.
Behunyom a szemem, és átadom magam az érzésnek: a
bensőmben sercegő szikraesőnek, annak a viharos, telhetetlen
vágynak a lábam között. Mélyen beszívom a levegőt, és
egyetlen szót mormolok:

– Damien.
– Vannak szabályok, elfelejtetted? – Mintha mosoly
bujkálna a hangjában: annak az embernek a magabiztossága,
aki azt hiszi, hogy győzött. – Az enyém vagy, Nikki. Akkor és
úgy, amikor és ahogy akarlak. És ott, ahol akarlak – teszi
hozzá. Megfogja a mellemet, és olyan erősen szorítja össze a
mellbimbómat a hüvelyk- és a mutatóujjával, hogy
felhördülök, és a csiklómig lövell a kéjes kín. – Én pedig azt
akarom, hogy ott legyél, ahol én vagyok.
– Mindig veled vagyok – mondom. Erőlködnöm kell, hogy
beszélhessek. Kinyitom a szemem, lángoló testem
kétségbeesetten vágyik az érintésére. Azt akarom, hogy fogjon
meg. Hogy dugja belém a farkát. Az övé vagyok, itt és most
meg akarom adni magam neki, hogy azt tegyen velem, amit
akar. Én is akarok mindent – ám ezt a harcot is meg akarom
nyerni. Tehát veszek egy mély lélegzetet, és azt mondom,
kimérten és keményen:
– De nem költözöm hozzád.
Megragadja a karomat, magához húz.
– Az istenit, Nikki, ez nem játék!
Felhúzom a szemöldökömet.

192

– Nem, uram?
Megrándul és elenged, hogy otthagyjon.
Fújok egyet, már bánom a komiszkodást.
– Igazán semmi bajom, Damien! – mondom szelíden, ám
határozottan. – Attól a levéltől kiráz a hideg, de csak blabla az
egész. Senki sem bujkál a lakásban, az istenit, hiszen erőddé
alakíttattad át! Kapcsolj már ki egy kicsit, jó?
– Nem kapcsolok! – förmed rám. – Biztonságban akarlak
tudni. Nem engedem, hogy bármi is történjék veled, nem
foglak elveszíteni úgy, mint… – Félbeharapja a mondatot.
Leesik az állam.
– Mi az? A szentségit, Damien, Sofiáról beszélsz? Úgy
gondolod, hogy az eltűnésének hozzád van valami köze?
– Halvány fogalmam sincs róla, miért tűnt el – válaszolja.
– És megőrülsz tőle, nekem pedig egy büdös szót sem
mondasz! – Megértő akarok lenni. Tényleg. Látom én, hogy
emészti magát. A barátnője eltűnt. Engem zaklat valami
seggfej, és egy rosszindulatú jótét lélek megszervezte, hogy
Damient a lehető legkínosabb módon mentsék fel. Ő
igyekszik kézben tartani a dolgot, de kifolyik az ujjai közül.
Felfogtam. Komolyan.
De ez sem változtat semmin.
– Ebben ne ellenkezz velem, Nikki.
– Igenis ellenkezem! Minek fáradtál azzal, hogy kapuval
zárod el a lakásomat, ha nem bízol benne, hogy megfelelő?
Ugyanúgy nem szeretek névtelen leveleket kapni, mint te, de
amennyit tudunk róla, a Déli-sarkon is feladhatták.
Hozzám siet, maga a testet öltött hatalom, fölény és dögös
férfiasság. Ujjait végighúzza az arcomon. Érintésének sokkja
szikrákat csihol belőlem.
– Nem szeretem, ha dacolnak velem – mondja.
Mély lélegzetet veszek. Nem fogok sem leolvadni, sem
meghátrálni.

193

– Én meg nem szeretem, ha dirigálnak. – Kihívóan
előrelépek. – Ebben nem fogsz győzni, Damien. Törődj bele.

Ujja lesiklik a nyakamon a pólóm kivágásáig.
– Van róla fogalmad, milyen bosszús vagyok most?
Megborzongok. Könnyű érintésétől mindenféle perverz
gondolatom támad.
– Tudom, mit művelsz. – Megremeg a hangom. – Nem fog
bejönni.
– Biztos?
Lehunyom a szemem, és reszketek. Az ujj levándorol a
mellemre.
– Nem adom be a derekam.
Megmarkolja a pólóm kivágását, és magához húz.
– Meg foglak védeni – mormolja, és a másik kezével
átkarolja a derekamat.
Hátratol, érzem az ágy nyomását a combom hátulján.
Testem bizsereg az éberségtől, és még valami mástól. Ez
ugyanaz a Damien, akit ismerek, de most valami más is van az
érintésében, amit eddig nem tapasztaltam. Könyörtelenség,
ami felizgat. A combom belseje nyilallik tőle, a pinám
lüktetve eseng az érintéséért.
– Alád akarok nyúlni – mormolja, és megmarkol a lábam
között. A lélegzetem is elakad, amikor ugyanazzal a
mozdulattal föltesz az ágyra. Hüvelykujjának nyomása a
szeméremcsontomon, tenyeréé a csiklómon olyan izgató,
hogy reszketés fog el, a közeledő robbanás előhírnöke.
Az ágyra fektet, az egyik keze köröket rajzol a csiklómra, a
másik a mellemet fogja. Nyögdécselek, hívogatóan riszálok,
homorítok, hogy a tenyere erősebben nyomja fájdalmasan
érzékeny mellbimbómat.
– Beszéltél arról a védőbuborékról. Abba akarlak bezárni –
mondja. – Kerül, amibe kerül. Nem tudhatod, mennyire
szükségem van rád.

194

– De tudom. – Elég érthetetlen, hogy vagyok képes tagoltan
beszélni. A mi játékunkban én már rég bedobtam a törülközőt.
Amit akar tőlem, elveheti. Én most csak azt akarom, hogy
érintsen meg.

Noha a szeme lángol, szinte játékosan rázza meg a fejét.
– Ez túl nagy, túl hatalmas. Nincs sem eleje, sem vége.
Nincs mivel mérnem azt, amit irántad érzek. Rád nézek, és
nem tudom, miként vészelhetném át az érzelmek viharát,
amely bennem dúl.
– Majdnem úgy beszélsz róla, mintha szenvedést okozna –
mondom halkan, szelíd incselkedéssel.
– Te és én mindenkinél jobban tudjuk, hogy a szenvedés és
a szenvedély kéz a kézben jár. Emlékezz a szenvedélyre,
Nikki. Te azzal töltesz el engem.
Nyelek egyet. Fölzaklatnak a szavai és a hév, amellyel
mondja őket.
– Magamhoz akarlak szorítani. Babusgatni, oltalmazni
akarlak. Olyan szorosan magamhoz akarlak ölelni, amíg
eggyé nem olvadunk, és el nem tűnök benned. Ágyba akarlak
vinni, nézni akarom, ahogy a bőröd borzong az ujjaimtól, a
tested felébred az érintésemtől. Csókolni akarlak, úgy el
akarlak halmozni a gyönyörrel, hogy ne tudd, hol végződsz te,
és hol kezdődök én. Ki akarlak kötözni, és addig akarlak
baszni, amíg egyértelmű nem lesz, hogy az enyém vagy. Ki
akarlak öltöztetni, és emberek közé akarlak vinni, és
mutogatni akarlak téged, te tüzes, ragyogó, gyönyörű asszony.
Amit elértem, az összes vállalatom, az összes milliárdom egy
nagy semmi hozzád képest.
Szóra nyitom a szám, de ő szelíden az ajkamra illeszti az
ujját.
– Tehát nem, Nikki. Nem kockáztatok ott, ahol a te
biztonságodról van szó. Nem veszekszem. Nem tűrök
ellenkezést. Nem akarsz beköltözni hozzám. Helyes. Akkor én

195

költözöm ide hozzád.
– Várjunk csak! – Mocorgok, megpróbálok felkönyökölni.

Még mindig úszom az erotikus ködben, és nem tudom, jól
hallottam-e. – Mi van?

– Hallhattad. Téma lezárva.
– Damien, én…
A keze még mindig fogja a pinámat. Egyik ujja átbújik a
tangám szalagja alatt, és belém fúródik. Hátravetem a fejem,
és nyögök, de elhallgattat egy erőszakos csókkal.
– Most meg foglak kötözni, és nincs vita, nincs
visszatáncolás, értve?
Tehetetlenül bólintok. A lábam között lávatócsává gyűlik
össze a vágy. Égek és viszketek tőle. A mellbimbóm
kihegyesedik, a bőröm már a levegő érintésétől is remeg.
– De előbb levetkőztetlek. – Kihúzza belőlem a kezét, én
pedig el vagyok keseredve, mert otthagyott. Azután megfogja
a pólóm szegélyét, és lefejti rólam. Végighúzza az ujját a
melltartómon. Sóhajtok a gyönyörűségtől, amikor az ujja
hegye besiklik a kosár alá, amelyet szét akar feszíteni a
mellem. – Ez tetszik – mondja halkan. – Úgy gondolom, ezt
fent hagyjuk. Most fordulj meg – teszi hozzá, és köröz az
ujjával. – Négykézlábra.
Felhúzom a szemöldökömet. Rálegyint a seggemre.
– Fordulj – ismétli.
Kedvem támad ismét dacolni vele, csak hogy megint rám
sózzon egyet, ám attól tartok, átlátna a ravaszkodásomon, és
kevésbé konkrét büntetést választana. Például azt, hogy nem
érint meg. Azt pedig nem bírnám ki, tehát engedelmeskedem.
Kicipzárazza a szoknyámat és lehúzza rólam, a parányi
tangával együtt.
– Gyönyörű – mondja, és megdörgöli a tenyerével a
fenekemet. – Most hajtsd le a fejed a matracra, de a segged
maradjon fent. – Megérinti a combomat, hogy tegyem szét a

196

lábam, amitől a karom és a combom belső oldala összeér. –
Így. – Hallom a hangjában a vágyat, és ettől még jobban
benedvesedem.

– Azt akarom, hogy dülleszd rám a seggedet, és nyisd ki a
pinád nekem. Meg foglak baszni, Nikki, addig foglak baszni,
amíg bele nem veszünk egymásba. Amíg el nem nyel
bennünket a mindenség. Olyan hosszan és erősen fogsz
élvezni, mint még soha, én pedig érezni fogom az orgazmusod
minden rándulását, minden hullámfodrát, mert itt leszek
benned, és nem is engedlek el, Nikki.

Farmere horzsolja a pucér seggemet. Érzem az erekcióját,
ahogy nyomja a varrást. Fölém hajol, simogatja a hátamat,
azután végighúzza az ajkát a fülkagylómon.

– Vagy hallgatsz, vagy annyit mondhatsz: „igen, uram”.
Nincs más választás.

A testem ég, a pinám lüktet, izmaim görcsölnek a
beteljesülés utáni vágyban. Tudom, hogy szüksége van erre.
Éreznie kell, hogy alatta vagyok, melegen, szilárdan,
biztonságosan. És, igen, engedelmesen. Átadva magamat.
Feltétel nélkül. Önként. Sőt, mindenre elszántan, a fene egye
meg.

– Igen, uram – mondom. Ennyit bírok kinyögni.
Nem látom az arcát, de hallom, mennyire önelégült a
hangja, amikor azt mondja:
– Helyes.
Várom, hogy megérintsen, de ő rám parancsol, hogy ne
mozduljak, aztán lesiklik az ágyról, és a bőröndöm mellé
térdel. Az arcom abba az irányba fordítom, de ebből a szögből
nem látom, mit csinál. Megfordul a fejemben, hogy arrébb
csúszom, de nem akarom kockáztatni, hogy megbüntessen.
Vagyis inkább nem akarom kockáztatni, hogy a nemszeretem
büntetést mérje rám.
Hamarosan feláll, és ekkor látom, hogy egy pár vadonatúj

197

harisnya van nála, amit a Marilyn’s Lounge-ban vásároltunk.
– Azzal meg mit akarsz? – kérdezem. Nem válaszol, csak

alám csúsztatja az egyiket, és a lábikrámhoz köti a bal
alkaromat. Megkerüli az ágyat, és megismétli az eljárást a
másik karommal. Tiltakozom, hogy miért tesz tönkre egy pár
tökéletesen ép harisnyát.

Kuncog.
– Jó ügyért – mondja. – Bízz bennem! Ez a látvány
döbbenetes.
Csak elképzelni tudom, hogy mit lát. Az ágyon térdelek, az
arcom és a vállam belesüpped a puha takaróba. A karomat
hozzákötözték a lábikrámhoz. A fenekem a magasba mered, a
lábam terpeszben, bizonyára teljes betekintést adva
Damiennek a lucskos, éhes csiklómra.
– Látni akarlak! – könyörgök. – Kérlek, Damien! Legyél te
is pucér!
– Igen? – Beáll a látómezőmbe, azután kínoz még egy
kicsit azzal, hogy gyötrelmes lassúsággal veszi le magáról a
ruhadarabokat. Izmos mellkasán szexin sötétlik a ritkás szőr,
amelyet szeretek izgatni az ujjaimmal. Most is rángnak az
ujjaim, mert forró bőre, kemény hasizmai tapintására
gondolok. Lehet, hogy évek óta nem teniszezett
versenyszerűen, de nincs egy puha porcikája sem, és akár
ezerdolláros öltönyt, akár ötvendolláros farmert visel, maga a
megtestesült szex, hatalom és érzékiség.
Mintha tudná is, hogy az őrületbe kerget. Beleakasztja a
hüvelykujját a nadrágja korcába. Látom dudorodó erekcióját a
farmervászon alatt, és a testem már attól a tudattól is lüktet,
hogy ugyanúgy fel van húzva, mint én. Kőkemény
mellbimbómat szinte fájón horzsolja a melltartó szúrós
csipkéje. A hüvelyem csöpög. Amikor mély lélegzetet veszek,
megcsap a vágyam szaga.
Nyüszítek egy kicsit, és egyfolytában Damient nézem.

198

Lassan lejjebb tolja a csípőjén a farmert, és ahogy követem
a tekintetemmel a szőrcsíkot a farka tövéig, kénytelen vagyok
néma átkokat szórni rá. Meg akarom érinteni. Szopni akarom,
a fenébe! De csapdába estem. Csapdába vagyok csalva,
felhergelve, rohadtul viszketegen.

Most már talpig meztelen. A farka hatalmasan, forrón
ágaskodik. A hüvelyem összerándul a várakozástól. Visszajön
az ágyra, érzem, ahogy a matrac besüpped, amikor felmászik
mögém. Megfogja meleg tenyerével a csípőmet, és amikor
végighúzza a makkját a farpofáim között, az ágytakarót kell
harapnom, hogy lehorgonyozzam magamat a tengerrengésben.
Ez még nem orgazmus, de elég közel jár hozzá. A borotva
élén egyensúlyozok.

– Ez az, Nikki – mondja, miközben simogatja a hátamat, és
tovább izgatja hosszú, kemény farkával a fenekemet.

A bőröm forró, a vérem harsog. Érzem lüktetését a
nyakamon, a halántékomban és súlyos, megduzzadt
mellemben. De mindenekelőtt a csiklómban. Annyira éhes
vagyok, hogy szégyentelenül riszálom a seggemet, és
könyörgök Damiennek, hogy azonnal hágjon meg.

– Most még nem – súgja. Majdnem visítok a csalódástól.
Közelebb hajol, és mély, érzéki, izgató hangon kérdezi: –
Emlékszel, mit mondtál egyszer? Hogy van egy nagyon
kellemes vibrátorod?

A vér, ami eddig a pinámban lüktetett, felrohan az
arcomba.

Tekintve, mi mindent csináltam már Damiennel – azokról a
dolgokról nem is beszélve, amiket ő csinált velem –, nem
tudom, miért kellene szégyenkeznem azon, hogy van egy
vibrátorom. Mégis szégyellem.

– Nikki? – Dörgöli a fenekemet, aztán lejjebb csúszik a
keze, hogy megsimogassa az ölemet. Lassan belém dugja az
egyik ujját. Aztán egy másikat. Testem mohón válaszol,

199

hüvelyem izmai görcsösen rászorulnak, lökdösöm a csípőmet,
pihegek. Váratlanul eltűnik a keze, nincs ott semmi, csak az
elektromos töltés, amelyet mindig érzek Damien közelében.
De nem érint meg. Behunyom a szemem, nyüszítek a
csalódástól.

Halkan kuncog mögöttem. Nem kétlem, hogy tisztában van
a keserveimmel.

– Akarod, hogy megérintselek, Nikki? Hogy a tenyerem
simogasson? Hogy az ujjaim megtömjék a pinádat? Akarod,
hogy szélesre tárjalak, és beléd nyomjam magamat, hogy a
testünk együtt mozogjon, és a kezem a csiklódat simogassa és
izgassa, mialatt mindketten felrobbanunk?

Az ajkamat harapdálom. Nem akarom kimondani. Úgyis
tudja, mit akarok.

– Akkor mondd meg, hogy hol van. Csak annyit mondj,
hogy hol.

– Fiók – nyögöm ki. – Az ágy mellett.
Hamar visszajön, kezében a kis, rózsaszín vibrátorral.
Bekapcsolja, hallom az ismerős berregést, azután megérzem a
dekadens vibrálást, ahogy Damien húzogatja a faromon, a
gerincemen, a combomon. Lassan a csiklómra csúsztatja.
Behunyom a szemem, veretem magamat a kéj hullámaival.
– Így használod? – kérdi. – Simogatod vele a csiklódat?
Hogy kemény, forró és készséges legyen? Vagy így? –
kérdezi, és könnyedén becsúsztatja lucskos hüvelyembe. –
Vagy talán mindkettőt szoktad? – Lassan húzogatja és
tologatja a játékszert, de úgy állítja be, hogy minden döfésnél
horzsolja a csiklómat. A vibrálás ahhoz elég, hogy elindítsa
bennem a földrengést, de nem tart annyi ideig, hogy
elélvezhessek.
– I-igen – mondom, mert nem jut eszembe, mit kérdezett.
Tövig belém nyomja a vibrátort, és nem húzza ki. Az
ajkamba harapok, mert a kéj összesűrűsödik a csiklómban,

200