J. Kenner - Stark 3. - Örök rabság

– Nem – válaszolja. – Te akarsz szakítani Damiennel. Mert
tudod, hogy ha nem teszed, én olyan dolgokat adok át a
sajtónak, amik elpusztítják őt. Hát nem erről szól a szerelem,
Nikki? Nem arról, hogy megvédjük azokat, akiket szeretünk?
Úgy, ahogy Damien védelmezett engem az apámtól.

A hideg, amely már kezdett felengedni, ismét ránehezedik a
szívemre.

– Úgysem hoznád nyilvánosságra azokat a fotókat!
Vállat von.
– Miért ne? Senki sem látja, hogy én vagyok az. Csak
Damien azonosítható.
– Miért nem? – kérdezem. – Mert itt ülsz, és azt hajtogatod,
hogy mennyire szereted. Csakhogy ezzel meg fogod ölni.
A fejét rázza.
– Te ölöd meg. Te tartod vissza tőlem. Ha nem engeded el,
nincs választásom. Hogyhogy nem látod ezt?
Mély lélegzetet vesz, majd vidáman kijelenti:
– Nos, ezzel nagyjából végeztem is. – Feláll, majd az
asztalon szétszórt fotók felé bólint. – Ezeket megtarthatod.
Emlékbe. Ja, majdnem elfelejtettem. – A táskájába nyúl,
elővesz egy apró bőrtokot. – Megértem, hogy nem vagy
könnyű helyzetben. Komolyan. Arra gondoltam, ez segíthet. –
Leteszi a tokot az asztalom sarkára, visszaakasztja a vállára a
táskát. – Arra pedig ne is gondolj, hogy hívod a testőrödet!
Szóltam a barátaimnak, hogy adják át a sajtónak a fotókat
abban az esetben, ha eltűnnék, vagy letartóztatnálak, vagy más
ilyen csacsiság történne velem. – Még egyszer rám villantja a
mosolyát. – Nem mintha meg akarnálak sérteni, csak szeretem
az alaposságot.
Azzal kisuhan az ajtón, otthagyva engem az íróasztalomnál.
Dermedten bámulom a szétszórt fotókat, amelyek
elpusztíthatják a férfit, akit szeretek.
Megfagytam, gondolom. Azért nem bírok mozogni. Azért

301

fázom ennyire, ilyen istentelenül.
De nem akarok mozogni, örökké itt akarok ülni. Nem

akarom látni a kinti világot az irodám ajtaja előtt. Az úgyis
elpusztult. Átokföldje. Sivár és üszkös.

Mi más lehetne, amikor csakugyan elpattant a buborék, és
bezúdultak a repedéseken a rémálmok?

Nem akarok látni, mégis oda kell néznem a kupac tetején
heverő képre. Damien. Gyönyörű arca eltorzul a fintortól, ami
egyformán lehet kín vagy gyönyör. A kislány szétveti a lábát,
hátraszegi a fejét, és a szenvedélyt majmolva homorít. Nem
lehet felismerni, de nem kétlem, hogy Sofia.

Õ az enyém! Értem ölt! Az enyém!
Meglepő hirtelenséggel feltápászkodom, ugyanazzal a
mozdulattal söpörve le a padlóra fotókat, papírokat, tollakat.
Csupán a kis doboz marad ott az asztal sarkán. Csillog a bőr
az ablakon beszűrődő alkonyati sugarakban. Az elhaladó
autók mintásra tördelik a fényt, a doboz mintha kacsingatna.
Megigézve bámulom. Mintha fényjelzésekkel üzenne. Mintha
szólongatna, hogy bezárjon új poklomba, amelybe véletlenül
botlottam bele.
Különös hangot hallok, amikor felkapom a dobozt, aztán
rájövök, hogy az én sírásom. Egy részem nem akarja, de a
másik túlságosan kíváncsi, hogy visszatarthassam.
Kicipzárazom és iszonyodva meredek rá a régimódi szikék
ragyogó készletére.
Olyan mélységes hála tölt el, hogy kis híján összecsuklom
tőle. Igen!, gondolom. Köszönöm, Istenem! Igen!
Ám ekkor visszatér az értelem, és én elszörnyedve hátrálok.
Csak a falnál eszmélek rá, hogy még mindig a kezemben a
tok.
Tedd meg!
Szorosabban markolom a tokot, és a pengéket bámulom.
Meg kell tennem! Kell!

302

Egy alvajáró lassúságával térek vissza a székemhez.
Szétvetem a lábam. Felrántom a szoknyám.

Azután rányomom az egyik fényes, gyönyörű penge hegyét
a combomra. Mohón beszívom a levegőt, amikor kiserken egy
csepp vér. Borzongok az igézettől. Még nem akartam vágni,
de a szike olyan éles, olyan tökéletes, hogy a puszta érintése is
vért fakaszt. Most mi legyen? Egy gyors rántás? Egy lassú,
megfontolt vágás? Mily édesen csábító mind a két megoldás!
Mindkettő enyhítene a jég és a rettegés örvényén, amely
bennem kavarog.

Tedd meg!
Tedd meg, tedd meg, tedd meg!
Erősebben nyomom a szikét, érzem a hideg acél fullánkját
a meleg húsban, felnyögök az eksztázistól – azután elhajítom,
és azt kiáltom:
– Nem! – A kis szoba visszhangzik a kiáltásomtól. A szike
a falnak csapódik, majd a földre hullik, és csúnyán zörög. A
tokot is a falhoz vágom, azután felugrok, felrúgom a széket,
kirántok egy fiókot, és öklömmel verem a falat. El akarom
pusztítani ezt a helyet, magamat, mindent! Bele akarom vetni
magam a káoszba!
Kínt akarok!
Kiutat akarok!
Damient akarom. Ó, édes istenem! Damient akarom!
Leroskadok a padlóra, magzati pózba húzom össze magam,
és sírni kezdek.
Mivel Edward még nem tért vissza Malibuból, amikor
előkerülök az irodámból, taxit hívok, és kilépek a ragyogó
napfénybe. Meglepetésemre a föld még mindig forog, és az
emberiség továbbra is teszi a dolgát. Hát nem értik, hogy leállt
a világ?
Úgy érkezem meg a Stark Towerhez, mint egy alvajáró.
Bemegyek a földszinti ajtón, odaszédelgek a pompás

303

előcsarnokban a recepcióhoz. Amikor elvánszorgok az őrök
mellett, Joe utánam kiált:

– Jól van, Ms. Fairchild? Kissé betegnek látszik.
Nagyon beteg vagyok, de nem állok meg, hogy ezt
közöljem Joe-val.
Most már van saját kulcskártyám, amellyel lehívom
Damien személyes liftjét. Fölmegyek vele. Nincs más tervem
azon kívül, hogy bebújok Damien ágyába, és alszom, amíg
vissza nem tér Chicagóból. Csak még egy kicsit szeretném
közel érezni magam hozzá, hogy beszívhassam az illatát.
Akarok róla egy emléket, mert nemsokára fel fogom
áldozni, hogy megmentsem.
Az utolsó pár órát azzal töltöttem, hogy átgondoljam a
dolgot, és nem látok más megoldást. Sofia fenyegetéséről nem
szólhatok neki. Ha megteszem, még képes hagyni, hogy a
lány beváltsa, amit ígért. Képes lesz azt gondolni, hogy ezzel
engem véd. Csakhogy én ott voltam vele Németországban, és
láttam, ahogy összeroppant. Most pedig, hogy a képeket is
láttam, még bizonyosabb vagyok benne, hogy ha ezeket a
fotókat lobogtatja meg az összes bulvárlap, az Damien vesztét
jelentené. Ahányszor rám nézne, az okot látná, amely lehetővé
tette, hogy a szenny elöntse az életét. Még ha ki is ásná magát
a veremből, ez éket verne közénk. Inkább elmegyek most,
semhogy végignézzem, miként zúzódik össze a kapcsolatunk
a képek ocsmányságának súlyától.
Fordulhatnék a rendőrséghez, de mit segítene? Csak még
többen látnák a képeket, csak még nagyobb lenne a kockázat,
hogy nyilvánosságra kerülnek.
Ha szólnék is Damiennek, mi történne? Rábeszélhetné
Sofiát, hogy ne hozza nyilvánosságra a fotókat? Talán. Utána
pedig élhetne Damoklész kardjának soha el nem múló
árnyékában, és azt nem akarom sem neki, se magunknak.
Egyáltalán megpróbálkozna a rábeszéléssel? Vagy

304

egyszerűen a kezébe venné a dolgokat, és megtenné azt, ami
ahhoz kell, hogy kiküszöbölje a fenyegetést? Ha igaz, amit
Sofia mondott, Richtert már megölte a lány védelmében.
Kiiktatná Sofiát is, hogy megvédje magát? Engem? A
kapcsolatunkat?

Komolyan nem tudom. És komolyan félek tőle.
Tehát azt teszem, amit tennem kell. Véget vetek a
dolognak, és valahogy megpróbálok életben maradni.
A lift megáll. Gyorsan letörlöm kibuggyant könnyeimet,
hátha valaki a személyzetből a lakosztályban tartózkodik.
Végre kinyílik az ajtó, és én belépek a lakásba. Retikülömet a
padra dobom, amely körülveszi a virágkompozíciót, azután
átmegyek a nappaliba.
Földbe gyökerezik a lábam. Damien a szoba padlóján ül, és
éppen egy bekeretezett képet emel ki egy postai ládából.
– Nahát! – mondja széles, boldog mosollyal. – Úgy látom,
két ajándékot is kapok ma!
Elakad a lélegzetem. Egyelőre csak egy csücsök kandikál
ki a ládából, de arról is felismerem a képet, az alkonyati
hegység fekete-fehér fotóját. Dermedten bámulom, ahogy
Damien kiveszi, elismerően megnézi, majd elolvassa a
hátulján a nyomtatott ajánlást a művész dedikációja fölött:
Damiennek. Szerelmünk fölött sosem nyugszik le a nap. Tiéd
örökké: Nikki.
Alig állom meg, hogy zokogni ne kezdjek.
– Gyönyörű! – mondja Damien. A díványnak támasztja, és
odajön hozzám. Homlokára redőket vés az aggodalom. –
Valami baj van?
– Milyen volt a chicagói út? – kérdezem, hogy halogassam
az elkerülhetetlent.
– Eredményes. – Kézen fog, a pamlaghoz vezet. – Meg
tudtam győzni Davidet, hogy beszéljen. Egyetért velem
abban, hogy Sofiának nem tanácsos szabadon császkálnia. Túl

305

sok baja van, és a gyógyszerei nélkül… – Elnémul. Nem
közlöm vele azt, amit már tudok. Vagy hogy száz százalékig
igazat adok neki.

– David megengedte neki, hogy itt, L. A. -ben, az ő
lakásában dekkoljon. Most nincs ott – ellenőriztem –, de
tudom, milyen nevet használ, így csak idő kérdése a dolog.

– Mi az a név? – kérdezem.
– Monica Karts. A családi név anagramma – mondja.
– Tudom. Beletelt egy időbe, de kitaláltam.
– Egy időbe? Csak most hallottad tőlem.
– Nem – mondom. – Ő közölte velem. Már egy ideje
ismerem. Csak felületesen. Csak mint valakit, akivel dumálni
lehet a Starbucksban, az irodám közelében.
Felpattan, de én megfogom a kezét, és visszahúzom.
– Várj. Mondanom kell valamit, méghozzá gyorsan. Ezért
jöttem, úgyhogy kérlek, kérlek, hadd adjam ki ezt magamból,
oké?
Látom a szemében a szorongást. Megszakad tőle a szívem,
de nincs választásom. Végigvettem az összes lehetőséget,
egyszerűen nem látok olyan utat, amely ne Damien
tönkretételéhez vezetne.
Olyan sokáig védelmezett engem. Most én teszek meg
mindent, ami tőlem telik, hogy megvédjem őt.
Mély lélegzetet veszek, hogy bátorságra kapjak, és
leküzdjem a reszketésemet. A gyomrom fájdalmasan görcsöl,
biztos, hogy hányni fogok. Visszanyelem. Meg kell tennem
ezt. Kell. Elképzelem a kezemben a szikét, és utána – micsoda
keserű fintora a sorsnak – még szorosabban markolom
Damien kezét, hogy leküzdjem a vágyat a kés után. A kín
után.
– Nem bírom tovább. – Sikerült kinyögnöm. – Nem élhetek
együtt a titkokkal, a féligazságokkal és a ködösítéssel.
Látom a szemében a megdöbbenést, azután a fájdalmat.

306

Összeszorul a szívem.
– Miről beszélsz? – kérdezi nagyon halkan és óvatosan.
– Sofiáról. Ő volt azokon a fotókon, és ezt nem mondtad el

nekem. Richter molesztált mindkettőtöket, és te nem mondtad
el nekem. És igenis megölted Richtert, Damien. Azért ölted
meg, hogy Sofiát védjed. – Nem nézek rá. Nem láthatja
rajtam, hogy nem hibáztatom.

– Igaz volt minden, amit arról az éjszakáról mondtam –
feleli görcsös önfegyelemmel. Ha még ennél is szorosabbra
fogja a gyeplőt, elpattan. – Egyedül a dulakodás okát hagytam
ki.

– Sofiát.
– Prostituálni akarta. – Szavai érdesek, akár a dörzspapír. –
Prostituálni akarta az a mocsok a tulajdon lányát!
– Értem – felelem higgadtan, noha ereimben megfagy a
vér. – De ez nem… nem változtat semmin. – Szeretném, ha
valamilyen megoldást pottyantana ide az ég. Egy
varázsbuborékot, amely elvisz minket. De nincs buborék, csak
a hideg, kemény valóság. – Komolyan értettem, amit
mondtam. Nem bírom – nem csinálhatom ezt tovább.
Nyomasztóan ereszkedik le rám a hazugság. Megragadom,
szorosan magasra csavarom, akár egy köpenyt. Mert
szükségem van rá. Ez a hazugság mentheti meg Damient,
akkor is, ha én beledöglök. – Nem élhetek abban a tudatban,
hogy folyton újabb titkok kerülnek elő – mondom fel a
begyakorolt szavakat. – Nem játszhatom tovább, hogy nem
félek az árnyaktól.
– Nikki! – mondja merev önuralommal, de én kihallom
belőle a csipetnyi pánikot, és összerándul a szívem. Az
minden vágyam, hogy átölelhessem, hogy átöleljen.
Felállok, mert attól félek, hogy ha nem jutok ki egyhamar,
meg fogok hátrálni, márpedig nem kockáztathatom, hogy
tönkretegyem Damient. Akkor nem, amikor én vagyok az

307

egyetlen, aki megmentheti.
– Mennem kell. Nagyon… sajnálom.
Megfordulok, hogy a lifthez siessek. Nem enged, elkapja a

könyökömet. Kitépem magam. – Az istenit, Damien! Hagyjál!
– Ezt meg fogjuk beszélni. – A sokk, amit pár perce láttam

rajta, átváltozott valami robbanékony fenyegetéssé. Mindjárt
kicsap belőle a düh, fölperzseli a fájdalmat, a sérelmet, az
értetlenséget.

– Nincs miről beszélni. Nálad minden titok. Minden
kihívás. Minden játék. Ez az egész dolog Sofiával. Az, ahogy
komédiáztál Lisával. – Egyszerre könnyű és nehéz kimondani
ezeket a szavakat. Könnyű, mert igazak. Nehéz, mert noha az
őrületbe kergetnek a titkai és az árnyai, elfogadtam, hogy ezek
is hozzátartoznak a férfihoz, akit szeretek. Most pedig ellene
fordítom, eltorzítom őket, hogy teremtsek magamnak egy
vészkijáratot.

Kénytelen vagyok. Nem szabad megfeledkeznem róla, mi a
kötelességem.

– A rohadt életbe, Nikki, ne gyere már nekem ezzel a
dumával, és ne várd el, hogy egy vállrándítással letudjalak!
Szeretlek! Úgysem engedlek ki ebből a szobából! – Sebzetten
kémleli az arcomat. Ki kell jutnom innen, el kell
menekülnöm, mielőtt meglátja az igazságot a határtalan
hazugság alatt!

– Én is szeretlek – mondom, mert ez az egyetlen becsületes
dolog, ami kijött a számon azóta, hogy beléptem ebbe a
szobába. – De van, amikor a szerelem nem elég.

Látom az arcán a megrendülést. Sarkon fordulok, ismét
sietni kezdek a lifthez. Ezúttal nem követ. Nem tudom, hogy
megkönnyebbüljek vagy összeroppanjak-e tőle.

Fölszegem a fejem, a szemem tág és könnytelen. Mielőtt
becsukódna a liftajtó, még látom, amint Damien térdre hull, és
az arcára ráborul a szenvedés, az iszony és a kifosztottság

308

maszkja.
Lecsúszom a politúros fával burkolt fal mentén. Végre

feloldódhatok a fuldokló zokogásban.

309

22

Magamnál tartom Sofia szikéit, és valahányszor Damien
telefonál, görcsösen megmarkolom a legnagyobb hengeres
nyelét, miközben kényszerítem magam, hogy ne fogadjam a
hívást, miközben azt hajtogatom magamnak, hogy nem
hívhatom vissza, bármennyire is éhezem a hangjára, az
érintésére. Majd amikor félbeszakad a csengés, bámulom a
csillogó pengét, és nem értem, miért nem csinálom. Miért nem
fordítom magam ellen, miért nem szabadítom ki a bennem
fortyogó, mérgező szennyet.

Leküzdöm az ingert. Megparancsolom magamnak, hogy ne
vágjak.

De már nem tudom, miért harcolok, és iszonyúan félek,
hogy a végén elfogy az erőm, egy napon a bőrömre szorítom a
pengét, érezni fogom, hogyan hasad fel a hús, és akkor
összeomlok. Félek, hogy ezt fogom tenni, mert másként nem
élhetek Damien nélkül.

Már két hete nem jártam az irodámban. Kezdetben Damien
naponta ötször hívott. Utána ez a szám lecsökkent pár napon
át négyre. Majd háromra. Most már egyáltalán nem hív, és a
penge kísértése még erősebb.

Tudom, hogy Jamie és Ollie aggódik értem, amihez nem
kell zseniális megérzés, miután ők maguk közölték velem.

– Ki kell mozdulnod – szól Jamie az egyik délután. Éppen
az ágyamon ülök, bambán bámulom az újságkivágásokat és
emléktárgyakat, amelyeket fel akartam használni a Damien-
albumomhoz. – Csak a sarokig gyere el! Csak egy italra!

A fejemet rázom.
– Nicholas, az istenedet, aggódom érted!
Fölemelem a fejem, ránézek, és mögötte meglátom magam

310

a fali tükörben. Az arcom szürke, a szemem karikás. Mosatlan
hajam csapzottan lóg. Nem ismerek magamra.

– Én is aggódom magamért – mondom.
– Jézusom, Nikk! – Hallom a hangjában a félelmet. Odajön
hozzám, mellém ül. – Tényleg a frászt hozod rám. Nem
tudom, mit tegyek. Mondd el, mire van szükséged.
Nem tehetem. Mert úgysem kaphatom meg azt, amire
szükségem van.
Nekem Damienre van szükségem.
– Helyesen cselekedtél – mondja szelíden Jamie. Neki és
Ollie-nak elmeséltem az igazságot és a szakításom okát. Nem
bírtam magamban tartani a titkot. Evelynnek nem árultam el a
szakítást, ettől függetlenül megtudta. Nem fogadtam a
hívásait. Túlságosan félek attól, amit mondana.
– De Nikk, most már ideje lenne hagynod magadnak, hogy
meggyógyulj – folytatja Jamie.
– Csak időre van szükségem – sikerül kinyögnöm. – Az idő
mindent meggyógyít, ugye?
– Nem tudom – suttogja. – Valamikor azt hittem, de most
már nem tudom.
Fogalmam sincs róla, hány nappal később tűnik fel a
szobám ajtajában a komor arcú Ollie.
– Gyere! – mondja. Karon fog, fel akar állítani.
– Mi az…
– Sétálni megyünk!
– Nem! – Kirántom a kezéből a karomat.
– De igen, a rohadt életbe! – Lekap a ruhásszekrényem
polcáról egy baseballsapkát, a fejembe nyomja. – A sarokig.
Fagylaltért. Ha másképp nem megy, viszlek.
Felállok, bólintok. Nem akarok kimenni, de veszekedni
sem akarok, és talán tényleg segít, bár ezt nem igazán hiszem.
– Ezt elbaltáztad, Nikki – mondja a járdán.
Nem nézek rá. Nem akarom ezt hallani. Én tudom, hogy a

311

helyes dolgot cselekedtem, és ez olyan igaz, mint hogy most a
nap süt le ránk az égből. Ez az igazság az egyetlen, ami
segített életben maradnom.

– Tudod, hogy találkoztam vele?
Erre felfigyelek.
– Tegnap voltam Maynarddal a lakásán. Túl sok
megbeszélést hagyott ki, voltak dolgok, amelyeket el kellett
intézni. Alá kellett írni. Az élet és az üzlet nem áll le. Viszont
Damien igen. Roncs, Nikki. Szerintem még nálad is
pocsékabb állapotban van.
Továbbra is leszegem a fejemet, továbbra is baktatok, de fáj
minden lépés. Nekem is fáj minden másodperc, amelyben
Damient bántom.
– Nem akarom ezt hallani – suttogom.
– Csak beszélj vele. Menj el hozzá. Harcolj érte, Nikki, az
istenedet!
Ez megállít. Ettől felé fordulok. Ettől annyira
megharagszom, hogy visszarúgok a fájdalomnak.
– A fene egyen meg, Ollie, hát nem érted? Épp hogy
harcolok! Harcolok minden egyes napon, hogy ne rohanjak
vissza hozzá! Azért harcolok, mert szeretem! És mivel
szeretem, nem bírnám ki, ha romokban kellene látnom!
Láttad, milyen volt Németországban, holott akkor még csak
páran ismerték azokat a képeket. Ha a fotók nyilvánosságra
kerülnek, végleg tönkremegy!
– Már tönkrement, Nikki – mondja sötéten.
Másnap reggel fölveszem a telefont. Ollie szavai sziklaként
nyomnak. Túl rég lóg a fejem fölött a fekete felhő. A kés
csábítása túl édes.
Nem bírom tovább.
– Itt a Stark International. – Sylvia csengő, határozott
hangja.
– Én – ó – valószínűleg mellényúltam. Azt hittem, Damien

312

mobilját tárcsázom.
– Ms. Fairchild? – Most nem hivatalos a hangja, hanem

gyöngéd, sőt talán kissé szomorú. – Átkapcsoltatta a
mobilhívásait az irodába.

– Ó! Hol van? Mert akkor inkább direktben hívom a
lakásán, vagy ahol van. – Most, hogy bátorságot gyűjtöttem a
telefonáláshoz, végig akarom csinálni. Nem tudom pontosan,
hogy mit fogok mondani – odáig még nem jutottam el
gondolatban –, de azt tudom, hogy beszélnem kell vele.
Hallanom kell a hangját.

– Nagyon sajnálom, Ms. Fairchild, de nem tudom, hol
tartózkodik. Tegnap távozott, és nem hagyott meg sem
telefonszámot, sem címet. Azt mondta, vidékre megy. Azt
mondta, időre van szüksége.

Lehunyom a szememet, megroskadok az ágyon.
– Értem. Ha… amennyiben telefonál, megkérné, hogy
hívjon fel?
– Meg – ígéri Sylvia. – Az első dolgom lesz.
Az ezt követő héten lázasan gyűjtöm a pletykákat.
Trollkodok weboldalakon, a Twitteren, a Facebookon és
mindenütt, ahol információkat remélek Damienről. Semmit
sem találok. Csak a sajtó spekulál, hogy mi az oka a
szakításunknak.
Sofiáról sincs semmi, ezért nem tudhatom, megtalálta-e
Damien és visszafuvaroztatta-e Londonba, vagy még mindig
L. A.-ben van. Mivel ismerem Damient, tudom, hogy nem
együtt vannak. Nagyon aggódom, hogy mekkorát robban majd
Sofia, ha a csalódottsága eléri a kritikus tömeget, amiért nem
tudta visszahódítani Damient.
Amikor beköszönt a szombat, Jamie úgy dönt, kirángat a
búbánatból.
– Arzén és levendula, pattogatott kukoricával – mutat
parancsolóan a díványra. – Én majd pattogatok, te addig

313

beindítod a filmet.
Nem vitatkozom. Bekapcsolom a tévét, utána kotorászni

kezdek a DVD-k között, miközben mennek a helyi hírek. Már
éppen a helyére akarom csúsztatni a korongot, amikor
megdermedek.

Damien arca tölti ki a képernyőt. Mellette szemcsés,
iszonyú fotók, amelyeket túl jól ismerek. A számhoz kapok,
egy pillanatig attól félek, hogy hányni fogok. Felállok,
járkálok, visszaülök. Csinálnom kell valamit – akármit –, de
nem tudom, mit.

– Úristen! – mondja mögöttem Jamie, aki éppen bejött a
nappaliba.

Megfordulok, a szemébe nézek.
– Ezt nem hiszem el! Ezt nem hiszem el, hogy a ribanc így
is elküldte a képeket a sajtónak!
– Damien borzasztóan ki lehet bukva.
Bólintok, előhúzom a telefonomat.
– Úgy tudom, nincs a városban – jegyzi meg Jamie.
Elengedem a fülem mellett, amit mond. Csak azért
imádkozom, hogy Damien most már fogadja a hívásokat.
De Ms. Peters veszi föl, a hétvégi titkárnő.
– Nagyon sajnálom, Ms. Fairchild. Hetek óta nem
hallottunk róla.
– De a híradó! Itt van… itt van a városban?
– Nem tudom – feleli gyengéden. – Bár tudnám!
– Mit csinálhatsz még? – kérdezi Jamie, amint befejeztem a
telefonálást.
– Nem tudom, nem tudom! – Járkálok a nappaliban,
turkálok a hajamban, próbálom kitalálni, hol lehet Damien.
Fel kell kutatnom! El tudom képzelni, mennyire össze van
most törve. Elviselhetetlen gondolat, hogy magányosan
kelljen szenvednie!
Ekkor váratlanul eszembe jut. Felkapom a telefonomat,

314

majd visszafordulok Jamie-hez.
– Minden oké – mondom. – Már tudom, hogyan keressem.

A telefonos nyomkövetővel az a baj, hogy nem szűkíti le a
sávot semmi olyasmire, aminek a legkevesebb köze lenne a
használhatósághoz, így vakon csellengek a Santa Monica-i
móló közelében. Hálás vagyok – nagyon hálás –, amiért
visszatért L. A.-be, viszont mérhetetlenül bosszús vagyok,
mert nem találom.

Arra gondolok, hogy Damien talán az óriáskeréknél van,
mert egyszer fölvitt magával. Odamegyek: nincs ott.
Kimegyek a móló végéig, benézek az összes bódéba,
körüljárom az összes körhintát.

Nem találom.
Haragosan lerántom a strandpapucsomat, és letrappolok a
homokra, de negyedórával később sem jutottam közelebb a
célhoz. Merőleges vonalban átvágok a parkolóba, és ismét
délnek megyek, ezúttal a parkolón át. Már nem sokan járnak
az utcán, így messzebbre ellátok a parkolóból. Keresem
Damien járását, alakját, hollófekete haját.
Nem látom.
Viszont meglátom a terepjáróját.
Legalábbis úgy vélem, hogy azt látom. Elrebegek egy néma
fohászt, és futásnak eredek, célba veszem a fekete Grand
Cherokee-t, amely egy félreeső zugban parkol. Az ablakhoz
szorítom az arcomat, hogy belássak. A szívem megremeg:
igen, Damiené. Ott ül a telefonja a konzolon.
Most már csak le kell tanyáznom, és ki kell várnom.
Teljes órába telik, hogy visszatérjen. Meglátom, ahogy jön
fel a partról. Észbontóan szexi a kifakult farmerjében és az
egyszerű fehér pólóban. Tudom, melyik pillanatban vesz
észre. Járásának tökéletes üteme zökken egyet. Aztán
megtorpan. A szemét nem látom, ahhoz túl nagy a távolság és

315

a sötétség, de tudom, hogy engem néz. Majd ismét elindul,
ugyanazokkal a hosszú lépésekkel, csak most egy kicsivel
sebesebben, mintha kapott volna valamilyen célt, amelyet
szeretne elérni.

Áthalad egy fénykörön, a parkoló egyik lámpaoszlopa alatt.
Látom, hogy fáradt az arca. De van rajta más is. Valami
ridegebb.

Kihúzom magam. Futni szeretnék hozzá, de nem teszem,
mert minél tovább akarom nézni. Hiányzott, hogy nem láttam
mozogni. Hiányzott mindene.

Azután ott áll előttem, az arca csupa szöglet és él, a fekete
szeme sötét és vádló, a borostyánsárga üres. Váratlanul
megriadok. A szívem dobol, és feljajdulok, mert durván
megragad, és magához ránt. Szája lecsap az enyémre, ujjai
keményen markolják a felkaromat. A csók agresszív,
erőszakos, egyszerre követel és vádol. Felhorzsolja az
ajkamat, a fogunk összekoccan. Vér ízét érzem a számban.
Utána olyan hirtelen lök el magától, hogy a hátam a
terepjárónak csapódik.

– Elmentél – mondja. – Az isten verjen meg, Nikki,
elmentél!

Könnyek patakzanak az arcomon, mentegetőzésre nyitom a
számat, el akarom mondani, hogy ezt kellett tennem, nem volt
választásom, ám ekkor ismét magához húz, de most gyengéd
az ölelése, és a szája csupa éhség, bekebelez, és úgy kóstolgat,
mintha nem bírná elhinni, hogy igazi vagyok.

– Nikki – szólal meg, amikor leválik a számról. – Nikki,
jaj, istenem, Nikki!

Hozzátapadok, ujjaimat a hajába fúrom, számat az övére
szorítom. Nem bírok betelni vele. Keze végigsiklik rajtam,
ajka megnyílik nekem. Nyelvem hadra kel az övével. Sose
fogok betelni vele. Nincs más vágyam, csak ez a pillanat, ez
az egyesülés. Le akarom vetni magam az aszfaltra, itt helyben

316

le akarom vetkőztetni, és ebben a percben nem tudom, hogyan
maradhattam életben nélküle.

Belém hasít, hogy hiszen nem is maradtam. Alvajáró
voltam, nem éltem. Hogyan is élhetnék Damien nélkül?

– Sajnálom – mondom, amikor végre elszakad egymástól a
szánk. – Annyira sajnálom, hogy Sofia ezt csinálta.
Egyszerűen nem bírom elhinni! Azt ígérte, hogy ha szakítok
veled… – Félbeharapom a mondatot. Ezt nem akartam
elárulni.

– Tudom – feleli fahangon. – Ollie elmondta. Elmondta,
mit tettél, és elmondta, miért tetted.

Nem tudom, hogy felpofozni szeretném-e Ollie-t vagy
összecsókolni, de a találós kérdés rövidesen elveszti a
fontosságát Damien érintésétől. Ahogy megsimogatja az
arcomat, egész testemben kigyúlnak az idegvégződések.

– Mekkora bolond vagy, Nikki Fairchild, és én hogy
szeretlek téged!

A könnyeimet nyeldekelve simulok hozzá. Élvezem az
összetapadást, és az érzést, amellyel jár.

Keze végigvándorol a hátamon és a vacak
bermudanadrágon át a combom hátuljáig. Felnyögök,
meghittebb kapcsolódásra vágyom.

– Talán be kellene ülnünk a kocsiba. – Kinyitja,
bemászunk. A hátsó ülések támláját lehajtották, és egy
matracot tettek rájuk. Derülten nézek Damienre. – Csavargóra
veszed a figurát?

– Nem akartam én sose fényűzést. Motelekben laktam, meg
autók hátuljában. Bejártam Európát úgy, hogy igazából
semmit sem láttam belőle.

Nyelek egyet. Ollie igazat beszélt. Damient ugyanúgy
megtörték, mint engem.

– Ma éjszaka ki akartam hajtani a sivatagba, hogy a
csillagokkal takarózzam. Arra gondoltam, talán segít. – A

317

mennyezetre mutat. Nem tudom, hogy a terepjárót gyártották-
e ilyenre, vagy ez a milliárdosoknak járó kiegészítés,
mindenesetre egy hatalmas ablak van a tetején.

– Nem segített volna – mondom. Azért tudom, mert rajtam
semmi sem segített volna. Semmi, csak Damien.

– Nem – válaszolja. – Csakugyan nem segített volna. –
Tekintetét végigjáratja rajtam, tétován megérint. – Jóságos
Isten, Nikki! Tényleg igazi vagy?

Csak bólogathatok, mert ha megszólalnék, bizonyosan
elsírnám magam ismét.

– Hála istennek, hogy megtaláltál! – Lehúz maga mellé.
Újra középiskolásnak érzem magam. Be kell vallanom,
kellemes érzés.

– Órák óta kereslek – mondom végül. – Amióta láttam a
híradót. Jól vagy? – Megsimogatom a bőrét, azt várom, hogy
olyan ragadós lesz, mint Németországban, ám ez a Damien
olyan isteni és egészséges, mint mindig, azonkívül madarat
lehetne fogatni vele.

– Most már jól – válaszolja.
– Nem értem, miért hozta nyilvánosságra Sofia a fotókat.
– Nem ő tette – mondja. – Én voltam.
Felülök, leesik az állam.
– Te? Te – de miért?
– Mert nem volt választásom. – Visszafektet a matracra,
közelebb csúszik, átöleli a derekamat. Lábunk összefonódik.
Hozzábújok, a mellkasához szorítom az arcomat, minél
közelebb akarok lenni hozzá. – Haldokoltam nélküled, és
miután Ollie elmondta, mit döntöttél, éreztem, hogy nekem is
meg kell hoznom a magam döntését.
– De a fotók! Hiszen mindvégig ez ellen hadakoztál! Éppen
a molesztálás miatt nem vállaltad a tanúskodást! Inkább
bevonultál volna a börtönbe, semmint hagyd, hogy az
emberek tudomást szerezzenek róla!

318

– Ezt tettem – mondja. – Csakhogy amilyen arrogáns tróger
vagyok, egy pillanatig sem hittem, hogy a bíróság elítélne.
Szerintem azt se hittem el, hogy elveszíthetlek téged. – A
hüvelykujjával simogatja az államat. – Márpedig
elveszítettelek, Nikki, és döntenem kellett. És az igazság az,
hogy prímán megvagyok. Nem nevezném eszményi
állapotnak, hogy a vezércikkekben és a betelefonálós
műsorokban az én magánéletem a téma, de kibírom. És én
döntöttem így. Nem az ügyvédeim tukmálták rám, merthogy
védekeznem kell. Igazi, becsületes döntés volt, amelynél
számba kellett vennem, hogy mim van és azt is, hogy mitől
félek.

Csak rázom a fejem, mert nem értem.
– Azt akarom mondani, hogy engem csak egy dolog
készíthet ki a fotóknál is jobban, mégpedig az, hogy
elveszítelek. Tehát összevetettem a múltam súlyát a jövőm
ígéretével. – Csókot lehel a számra. – A jövő győzött.
Ványadtan mosolygok.
– Ne haragudj azért, amit a titkokról és az árnyakról
mondtam. El kellett hinned, hogy csakugyan szakítok veled.
– Igazad volt – mondja.
– Nem, nem egészen. De ezen nem kell vitatkoznunk. Jól
tudom én, hogy nem azért pattantak ki a titkaid, mert én
maradtam felül egy vitában.
– Egy pont neked. – Szeme beissza az arcomat. Lágyan
elmosolyodik.
– Mi az? – kérdezem.
– Csak örülök. hogy rám leltél. – A homlokát ráncolja. –
Hogy találtál meg?
Megengedek magamnak egy icipici, öntelt mosolyt.
– Szivi, én mindig meg foglak találni téged.
– Boldogan hallom – mondja. Ujjai levándorolnak a
karomon, amelyet csupaszon hagy a vállpánt nélküli,

319

festékfoltos felső. Annyira sietős volt megtalálnom Damient,
hogy le sem cseréltem a rongyaimat, bár tegnap sikerült
zuhanyoznom, így nem vagyok totál undorító. Kezének
útvonala megváltozik, most megfogja a mellemet, pöcköli egy
kicsit a hüvelykujjával a mellbimbómat. Minden pöccintés
beizzítja a szigeteletlen vezetéket, amely levezet a hasamon át
a csiklómba.

Mintha tudni szeretné, hogy hat rám az érintése,
lecsúsztatja a kezét a mellemről a megkötős sortom korcáig.

– Tudni akarok mindent. Hogy mit csináltál ezekben a
hetekben, amikor nem voltunk együtt. Nem akarom azt érezni,
hogy kihagytam akár egyetlen percet is a közös életünkből.
Ám ez egyelőre nem érdekel, Nikki. Most csak annyit akarok,
hogy meztelen és nedves legyél, és nyisd meg magad nekem.

A szemébe nézek, kivárok egy szívverésnyi időt, azután
lehámozom magamról a vállpánt nélküli felsőt, amelybe
beleépítették a melltartót, így derékig lecsupaszodom.

– A többit magad is elintézheted. – Összefonom ujjait az
enyémekkel, majd becsúsztatom kettőnk kezét a sort alá.
Nincs rajtam bugyi, és dobok egyet magamon a gyönyörtől,
amikor az ujjai megsimogatják a csiklómat, azután belém
fúródnak.

– Úgy veszem észre, kíván engem, Ms. Fairchild.
– Borzasztóan – felelem, és letolom magamról a bermudát.
Talpig pucéran hátradőlök. Felém hajol.
– A pólót hagyd magadon – kérem a sliccét nyitogatva. –
Olyan vagy benne, mint egy szexi lázadó.
Fölnevet.
– Az vagyok. Azt hittem, hogy tudod.
Lerúgja magáról a farmert, lágy csókot lehel a számra,
azután a foga közé kapja az alsó ajkamat, és könnyedén
meghúzogatja, mielőtt rátérne a nyakamra, a mellemre, hogy
végül beszippantsa a mellbimbómat. Szopja, ingerli a

320

nyelvével, miközben a lábam közé csúsztatott kezével a
szopás ütemére ingerli a csiklómat.

– Hiányzott az ízed – mormolja. – Hiányzott a tapintásod.
Hiányzott, ahogy borzongsz az izgalomtól. Nézni akarom az
izgalmadat, nézni akarom, ahogy elélvezel. Ki akarlak
kötözni, el akarom verni a seggedet, csak hogy tudd, hogy az
enyém vagy, és nehogy el merj hagyni még egyszer. De most,
bébi, most egyelőre csak benned akarok lenni. – Meglovagol,
a csiklómhoz nyomja a makkját, a szeme kigyúl a gyönyörtől.
– Most meg foglak baszni – morogja mély hangon. –
Keményen, erősen, és nagyon alaposan.

– Igen – mondom. – Ó, igen! Kérlek! – Szétteszem a
lábamat, és olyan nedves vagyok, olyan kétségbeesetten
kívánom, hogy egyetlen hosszú döféssel elmerül bennem.
Hanyatt fekszem, markolom feszes fenekét, érzem izmainak
erejét, ahogy dönget, egyre keményebben, míg végül csak egy
ideggomoly marad belőlem, amely ki akar pörögni az űrbe, és
magával akarja vinni Damient.

Az orgazmusom váratlan, olyan gyors és vad, hogy
felkiáltok, amikor végiggyűrűzik rajtam. Érzem, ahogy a
testem mohón ráharap Damienre, utána érzem kielégülésének
édes feszültségét és nyomását, mielőtt jóllakottan elnyúlna
mellettem.

– Szeretlek – suttogja.
– Tudom – felelem. Körülnézek a terepjáróban, és
akaratlanul elmosolyodom. Felkönyökölök, és letekintek arra
az isteni, álmos arcra. – Hány milliárdja van, Mr. Stark?
Mégis itt kettyintünk egy terepjáró hátuljában? Minő
otrombaság!
Rám villantja azt a szexi mosolyt, ami arra való, hogy
sarkig benedvesedjek ismét.
– Picsába a millióimmal, Ms. Fairchild. Nekem csak maga
kell.

321

322

23

– Tudjátok meg, hogy nem búsulok – mondja Jamie,
miközben a szállítómunkások a kijárathoz cipelik a fiókos
szekrényemet. Ma az utolsó cuccom is átkerül Malibuba, és
ezzel hivatalosan összeköltöztem Damiennel. Noha nincs
ennél nagyobb vágyam, azért remeg a gyomrom az
izgalomtól. Ám ez puha, gyöngéd verdesés. Tulajdonképpen
még élvezem is.

– Borzasztóan izgulok kettőnkért – teszi hozzá. – Bár érted
jobban.

Jamie hat hónapra kiadta a lakást. Úgy döntött, hogy Texas
ugyan értelmes cél, de ő még nem áll készen rá, hogy
mindenestül lemondjon L. A.-ről. Úgyhogy autóval hazamegy
a szüleihez, mint ő mondja, „agyalni”. Remélem, visszajön.
Ha nem, eladja a lakást. De legalább nem kell most, ebben a
pillanatban döntenie.

Belekapaszkodom Damien kezébe.
– Nem mondom, hogy hiányzol – jelentem ki. – Mert úgyis
visszajössz. Biztos vagyok benne.
– Hát, minimum dekkolok egy hetet Malibuban.
– Bármikor – biztosítja Damien.
Jamie az órájára pillant.
– Mennem kell a kocsimért – mondja. – Beadtam
olajcserére meg a többi. Nem akarok lefulladni El Pasónál.
– Aztán felhívj este! – mondom, miközben átöleljük
egymást. Pislogok, mert nem akarok sírni, bár félek, hogy az
lesz belőle.
– De mennyire, hogy felhívlak!
Damient is megölelgeti, azután elmegy. Egyszerre vagyok
boldog és mélabús. Damienhez fordulok.

323

– Mi is indulhatunk. Felesleges itt nosztalgiáznom az üres
szobámban.

– Nem üres – mondja, és az ágyam felé bólint.
– Ezt itt hagyom. – Damien házában aligha lesz szükségem
ágyra. Jamie egyébként is bútorozottan adta ki a lakást,
úgyhogy a bérlő sem fog megorrolni.
– Nem az ágyról beszélek – mondja. – A csomagról.
Jobban megnézem, és akkor fedezem fel a fehér paplanon a
sima fehér dobozt.
– Mi ez?
– Ha javasolhatom, légy vakmerő, és nyisd ki.
– Nagyon vicces – mondom, de azért futok a dobozért.
Európa összehajtogatott térképét találom benne, amelyen
Münchent és Londont már megjelölték pici, színes
öntapadóval.
– Szembenéztünk a valósággal, és közöltük vele, hogy
bekaphatja – szól Damien. – Úgyhogy szerintem vissza
kellene bújnunk abba a buborékba. Egy hónap Európában.
Limóval. Ötcsillagos hotelekben. És veled.
– Hogy azt tehesd, amit akarsz, és ott, ahol akarod? –
örvendezek.
Lustán, buján mosolyog.
– Ó, Nikki, milyen jól ismersz engem!
– Alig várom! – mondom.
– Később visszamehetünk egy második körre – folytatja. –
Jelenleg csak egy hónapot vehetek ki, ha vissza akarok érni a
gálára.
– Hát persze – helyeselek. Már csak öt hét van hátra a Stark
Children’s Foundation első gálájáig. Ez Damien legújabb
jótékonysági alapítványa, amelynek az a célja, hogy játék- és
sportterápiával segítse elő a bántalmazott gyerekek
gyógyulását.
– Csak a kontinensre?

324

Damien bólint. Az Egyesült Királyságba nem megyünk.
Nem vagyok meglepve. Azt sem bánom, ha soha többé nem
látom Sofiát, és egyelőre Damien sem akar vele találkozni.
Különben is, Sofia pszichiátere valószínűleg nem engedné.

Körülbelül két héttel azután, hogy Damien nyilvánosságra
hozta a sajtóban a molesztálása törtnetét, Sofia túladagolta
magát a nyugat-hollywoodi Richter Tennis Center tetején.
Mivel úgy időzítette és úgy rendezte meg, hogy biztosan
megtalálják, a pszichiáter segélykiáltásnak minősítette a
túladagolást, amivel a bíróságok is egyetértettek, úgy
Kaliforniában, mint Angliában. Most elvonón van, ám ezúttal
bírói utasításra. Számítok rá, hogy Damien egy napon majd
látni akarja. Addig is támogatja anyagilag. Nem hibáztatom
érte; mégiscsak van – ha egy mégoly gyalázatosan el is
baszott – közös múltjuk.

– Németországban is szeretnék eltölteni néhány napot –
szól Damien, elhessentve Anglia kísértetét, amely mintha ráült
volna a szobára. – Még nem fedeztük fel. És ha már
Németországnál tartunk… – Apró dobozt vesz ki a zsebéből.
– Ezt még a tárgyalás előtt vásároltam neked. Azt terveztem,
hogy a felmentésem után nyújtom át, de egy kicsit eltérítettek.

– Kinyithatom?
– Természetesen – feleli sajátosan csillogó szemmel.
Kinyitom a dobozt, amelyben egy még kisebb, bársonnyal
bevont dobozt találok. Hirtelen nehezebb lesz lélegeznem, és
bizseregni kezd a bőröm. Figyelmeztetem magam, hogy ne
következtessek elhamarkodottan. Felpattintom a tetejét, és
eláll a lélegzetem, amikor meglátom a platinafoglalatú,
villogó gyémántot.
A térdem elgyengül. Szerencsére ott van mögöttem az ajtó.
– Damien – súgom. Félek többet látni benne egy gyönyörű
gyűrűnél. Egy újabb mesés ajándéknál. – Még a tárgyalás előtt
vetted?

325

– Hiszen megmondtam – feleli gyengéden. – Sose hittem el
igazán, hogy elveszíthetem a pert. Vagy téged. Most már
megtanultam, hogy semmiről sem szabad azt hinnem, hogy az
nekem jár.

A szavak visszhangja még el sem oszlott a levegőben,
amikor fél térdre ereszkedik, és megfogja a kezem.
Megborzongok, de fegyelmezem az arcizmaimat. Egyelőre
túlságosan félek a mosolyhoz.

– Egyetlen nő van a világon, aki térdre kényszeríthet
engem. Mondja hát, Ms. Fairchild, megtisztelne azzal, hogy a
feleségem lesz?

Mosolyom rögtön át is csap csengő, boldog nevetésbe.
Ragyogó szemmel nézek a férfira, akit szeretek. Felhúzom a
padlóról, elbújok a karjaiba, és kimondom az egyetlen szót,
ami kijön a torkomon, az egyetlen szót, ami számít:

– Igen!
VÉGE

326

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm az összes drága olvasómnak, aki szakított rá
időt, hogy megkeressen a weboldalamon vagy e-mailben,
illetve a sajtóban mondta és mondja el, mennyire élvezte a
Nikkivel és Damiennel töltött időt. A szavaitok, a
támogatásotok és a lelkesedésetek mindennél többet jelent
nekem!

Külön köszönöm a houstoni Német Főkonzulátus
munkatársainak és Jacqueline Jugenheimernek, amiért
segítettek eligazodni a német perrendtartásban. Minden
esetleges tévedés vagy melléfogás az én hibám.

Óriási puszi Kathleen O’Reillynek, mert jóval többet SMS-
ezett és telefonált, mint hivatalból kellett volna, K. J. Stone-
nak és Jessica Scottnak, mert elolvasták a korai kéziratot, és
megjegyzéseket fűztek hozzá, valamint Jean Brashearnek,
ugyancsak az olvasásért, valamint az ötletelésért, a közös
ebédekért és kávézásokért.

Végül pedig szeretném kifejezni soha el nem múló hálámat
a Trident Media Group munkatársainak, mindenekelőtt
Kimberley Whalennek, továbbá a Bantamnél mindenkinek –
főleg Maggie Eberrendernek, Gin Wachtelnek és a csodálatos
Shauna Summersnek, aki nagyszerű élménnyé változtatta ezt
a kalandot a Stark-trilógiával.

327

{1} internetes szleng, a.m.: „alig várom, hogy lássalak” – a ford.

328

Tartalomjegyzék 4
15
1 31
2 43
3 60
4 76
5 93
6 105
7 121
8 136
9 149
10 160
11 173
12 186
13 203
14 216
15 238
16 249
17 256
18 279
19 296
20 310
21 323
22 327
23
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

329